[20050807] [cikk] 
George Zabelka - egy átszellemült ember (B?ke, Er?szakmentess?g, Igazs?goss?g, Kereszt?nys?g, Mozgalom) George Zabelka (1915-1992 ápr. 11.) tábori lelkész áldotta meg az atombombát bevető légicsapást. Tettét megbánta és az erőszakmentesség prófétája lett.
Annotáció: George Zabelka - egy átszellemült ember
Ki volt George Zabelka? Röviden, egy motoros srác volt. Aki az 1930-as években nincstelen férfiakkal járta az utakat, hogy munkát keressenek. Egy gitáros és egy ádáz vadász, aki számtalan érmet nyert a katonaságban céllövészetben. Ejtõernyõs is volt. Együtt menetelt Dr. Martin Luther Kinggel Selmában. Részt vett a Szegények Felvonulásán 1968-ban és a Feltámadás Városban (Resurrection City) élt. Több mint ötven évig volt a michigani Lansing egyházmegye katolikus papja. Katonai lelkész volt, aki 1945 nyarán tábori lelkésze volt a Tinian-szigeten az 509-ik Összevont Légi Csoportnak, az atombomba legénységének.
De minden más felett, leginkább, George Zabelka egy férfi volt és pap, aki nemcsak a meggyõzõdéseiben volt elszánt, hanem elszánt volt ahhoz is, hogy meggyõzõdéseit a Szentírás fényében átértékelje. A „megtérés megtestesítõje” volt, tankönyvi példája annak, hogy az „igazság, szabadság és kegyelem” misztériuma legyõzi a hazugságot, félelmet és rendszerré vált gonoszt. Hûséges keresztény akart lenni és ez olyan mélyre vezetett, hogy kész volt megismerni a Szentírás igaz értelmét, még ha az igaz értelem a kellemes és hasznothozó szövetkezések feladását követelte is meg.
Az 1970-es évek elején, George alaposan beutazta Közép- és Dél-Amerikát. Miután személyesen tapasztalta a halálos kizsákmányolást, amelyet a szegényeknek ezeken a területeken el kell tûrniük a gazdagok, elõkelõk és hatalmasok kezei között, minden korábbinál jobban meggyõzõdése lett, hogy az „erõszak az egyetlen út” ennek a mélyen gyökerezõ gonoszságnak a megállítására. De aztán 1973-ban az egyházmegye más papjaival lelkigyakorlatra ment a Szentírás erõszakmentességének terjesztése és követése érdekében.
Így vette kezdetét egy kemény konfrontáció az erõszakmentes Jézus és az Õ barátok és ellenségek iránti erõszakmentes szeretetérõl szóló tanítása mellett. George 1975 decemberében írt éves karácsonyi levele végén megjegyezte, hogy biztosan megdöbbentette azokat a barátait, akik a háta mögött George tábornoknak hívták és akik tudták, hogy egyszer rendreutasították õt a katonaságban „túlzott hevesség” miatt. Mert abban a levélben kijelenti, hogy arra a következtetésre jutott, hogy Jézus a felebarátaink és ellenségeink erõszakmentes szeretetének útját tanította, és hogy emiatt „Hátraarcot kell csinálnom.”
Évekkel késõbb így meséli lelki megpróbáltatását egy európai újságírónak:
Hitem válságon ment keresztül. Én gyakorlatias ember vagyok, és Jézusnak azok a szavai – „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal … Ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.” – teljesen haszontalanok voltak. Haszontalanok és elérhetetlenek. Nem tudtam megérteni. Sok tekintetben még most sem tudom. Mindazonáltal Jézus a szenvedés és az erõszakmentesség útját választotta. Annyira tiszták voltak a szavai, és ezeket példázza az õ élete és halála is. Számomra a végeredmény egyszerû volt. Jézus vagy Isten, vagy nem Isten. Ha nem Isten, akkor megtehetnénk, hogy elsiklunk idealista szavai felett. De ha õ Isten, akkor amit mondott, azt úgy is gondolta. Nem csak viccelt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül , mint egy idealistát, aki nem értette az emberi létet. Végsõ soron, vagy elfogadom, amit mondott, mint Istentõl eredendõt, vagy elfelejtem az egészet… Felejtsd el az egész kereszténységet.
Bizonyos tekintetben George Zabelka a legvalószínûtlenebb módon tért Jézus erõszakmentes szeretetének útjára, amióta a kegyetlen Saulból békés Pál lett. Mindazonáltal a hit szemeivel nézve George Zabelka életét, láthatóvá válik, hogy Isten terveinek megfelelõ megnyilatkozás volt, egy igazán prófétikus üzenet az egyházhoz, hogy „hátraarcot” kell csinálni. És egyben nagyon meggyõzõ isteni megnyilatkozás az egyházhoz, hogy a „hátraarc” lehetséges és kiszámíthatatlanul gyümölcsözõ lesz, ha az egyház és vezetõsége bízik Jézusban, hogy tudja mirõl beszél az emberi erõszak és gyûlölködés kérdésében.
A Lisieux-i Terézrõl szóló könyvének utolsó fejezetében Dorothy Day azt írta a szentrõl: „Megírta a történetét, és Isten elvégezte a többit.” Hasonlóképp történt George esetén is. Ellentétben az összes földi érdekével, engedelmesen hirdette az erõszakmentes Jézus tanításait – azután Isten adta a növekedést. 1980 augusztusában a Sojourners kiadott egy vele készült interjút, amit aztán még vagy egy tucat nyelven kiadtak, a horváttól a kínaiig. Üzenetének ilyen mérvû terjesztésével élete más mederbe jutott. Emberek milliói kezdték hallgatni, ahogy amellett érvelt a keresztényeknek és az egyházaknak, hogy ne rejtõzzenek tovább el az erõszakmentes Jézus és az erõszakmentess út elõl.
1982—83-ban, 67 évesen 7500 mérföldet gyalogolt a washingtoni Bangor Nukleáris Tengeralattjáró Bázistól az izraeli Betlehemig, az egész úton hirdetve Jézus tanítását az erõszak és a gyûlölködés ellen. Angliában életérõl dokumentumfilmet készítettek, A vonakodó próféta (The Reluctant Prophet) címmel, amit az egész világon bemutattak, kivéve az Egyesült Államokat. Ausztráliában A nevem George Zabelka címû népszerû dalt a mai napig folyamatosan játsszák világi és vallási rádiócsatornákon egyaránt.
1984 augusztus 6-án és 9-én visszatért Hiroshimába és Nagasakiba „mint keresztény és mint pap”, hogy a hibakusha, a bombatámadások eltorzult áldozatainak megbocsátását kérje, mert része volt abban, hogy „halált hoztak nektek az élet teljessége helyett, és nyomorúságot az áldás helyett”. 1992 április 12-én hajnalban ez a háborús harcos, aki az erõszakmentes Jézus Krisztus kegyelme által a béke harcosává alakult, kéziratának utolsó szakaszát írta be az Élet könyvébe. Viszont mind a mai napig ennek az életnek a hullámai feloldják az ellenségeskedéstõl és a durvaság szüntelen kulturális áradatától megkövült szíveket. A most következõkben a George Zabelkával készült interjúm részeit ajánlom abban a reményben, hogy mindannyiunkat átszellemítenek.
Emmanuel Charles McCarthy
(Fordította: Tiszai-Szûcs Tamás)
---------
A Hirosimáról és Nagaszakiról szóló beszámolókat hallva rádöbbent, mekkora bûnt követett el, s attól kezdve földi érdekeit feladva kereste a Szentírás valódi értelmét. Küzdött az agymosás ellen, amelynek hatása alatt cselekedett. Együtt dolgozott Martin Luther Kinggel. 1975-tõl meggyõzõdéssel hirdette Jézus erõszakmentesség tanítását. 1982-83-ban (67 évesen) 12 ezer km-t gyalogolt egy washingtoni atomtengeralattjáró támaszponttól Betlehemig. 1984. aug. 6-án és 9-én Hirosimában és Nagaszakiban kért nyilvánosan bocsánatot.
Alább az 1985-ös évfordulón mondott beszéde.
Áldás a bombákra
A Hirosimát bombázók lelkésze szembenéz Krisztussal
George Zabelka atya az amerikai légierő katolikus káplánja volt, azon pilóták lelkészeként szolgált, akik 1945 augusztusában ledobták az atombombákat Hirosimára és Nagaszakira-s ő adta rájuk áldását. Napokkal később egy olyan pilótával beszélt, aki felderítő repülést végzett Nagaszaki városa fölött nem sokkal a „Fat Man” becsapódása után. Ez a pilóta elmesélte, hogyan vonaglottak a megperzselődött és kitekeredett testek a földön, utolsó haláltusájukat vívva, akik pedig még képesek voltak járni, céltalanul kóvályogtak a sokk miatt .A katona beszámolója után az elfojtott kétségbeesés feltört Zabelka lelkéből:” Istenem, mit tettünk?”. A következő húsz év során fokozatosan rá kellett jönnie, milyen nagyot hibázott, mikor a hite alapjait tagadta meg azzal, hogy morálisan és vallásával támogatta Hirosima és Nagaszaki bombázását. Zabelka 1992-ben halt meg, de a bombázás 40. évfordulóján elhangzott szavainak üzenetét sohasem szabad elfelejteni:
A civil lakosság háború során történő elpusztítását az egyház mindig is tiltotta, s ha egy katona azt kérdezné tőlem, belelőhet-e egy golyót egy gyermek fejébe, azt válaszolnám, hogy természetesen nem. Az halálos bűn lenne. De 1945-ben Tinian szigete volt a világ legnagyobb repülőtere: egy perc alatt három repülőgép tudott innen felszállni. Ezek legtöbbje Japánba repült, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy nem egy gyermek vagy civil elpusztítását hajtsa végre, hanem hogy gyerekek és civilek ezreit mészárolja le - és én nem szóltam semmit. Egy árva szót sem szóltam azoknak az embereknek, akik ezt tették. Agymosáson mentem keresztül! Sohasem tiltakoztam nyilvánosan a légitámadások következménye ellen. Azt mondták nekem, hogy ez szükséges, a katonai vezetők világosan a tudtomra adták, az egyház vezetői szerint magától értetődött. (Legjobb tudomásom szerint egyetlen amerikai bíboros vagy püspök sem tiltakozott a légicsapások ellen. A hallgatás pedig ezesetben jóváhagyást jelentett.)
Együtt dolgoztam Martin Luther King Jr.-ral, a polgári jogokért való küzdelem idején Flintben, Mitchigan államban. Ő mutatott példát, s az erőszakmentes küzdelemről ejtett szavai - a szeretet választása a gyűlölet helyett, az igazság kimondása a hazugságok helyett, erőszakmentesség az erőszak helyett - mélyen felkavartak. Ez vezetett el a pacifizmushoz, az aktív, de erőszak nélküli tiltakozáshoz a rossz ellen. Visszaemlékeztem montgomery-i bebörtönzése utáni szavaira, és ez megváltoztatta a gondolkodásomat. Ezt mondta: „Ha vér is fog folyni Montgomery utcáin, mielőtt elnyerjük szabadságunkat, de a mi vérünknek kell folynia, nem pedig a fehérekének. Fehér testvéreink egyetlen haja szála sem görbülhet.”
Felrémlett bennem a Hegyi beszéd tisztán és kivehetően: „Szeresd ellenségeidet. Térj vissza a jóhoz a rossz ellenében.” Kételyek közt gyötrődtem. Vagy elfogadom amit Krisztus mond, még ha érvénytelennek és butának tűnik is, vagy teljesen megtagadom őt.
Az elmúlt 1700 év során az egyház nem csak a kerszténység elfogadott részévé tette a háborút, hanem keresztényi erénynek is feltüntette azt. De ez nem igaz. Mind agymosáson mentünk keresztül. Ez hazugság.
A háború ma rossznak számít, s mindig is az volt, és az is lesz. Ott voltam. Láttam az igazi háborút. Azok, akik még látták rajtam kívül, egyetértenek velem. Biztos vagyok benne, hogy a háború összeegyeztethetetlen Jézus tanításával. Képtelenség az embereket Jézus tanításai alapján háborúra buzdítani. A terrorizmus erkölcsét Jézus sohasem tanította. A tömegmészárlás eszméje sehol nem található Jézus tanításai közt. Jézusnak, aki a kereszténység alapja, a háborúhoz semmi köze. Az is lehet, hogy nem is létezett. Sem ő, sem a tanításai nem adnak mértéket a keresztényeknek arra vonatkozóan, hogy a mészárlás milyen szintje lenne elfogadható.
S a világ ma is figyel. Szőrszálhasogatás zajlik abban a témában, hogy az erkölcs vajon milyen mértékben engedi meg a tömegmészárlást, noha nem ezt várják az egyháztól az emberek, s mégis szinte számítanak rá, hogy ezt kapják. Amire a világnak szüksége van, egy olyan keresztény csoport, akik kiállnak Jézus mellett. A világnak olyan keresztényekre van szüksége, akik olyan könnyen, hogy a legegyszerűbb lélek is megértse, azt hirdetik, hogy Krisztus követői nem vehetnek részt semmilyen mészárlásban. Az ilyen keresztény úgy kell szeressen, éljen és meghaljon, ha kell, ahogy Krisztus tette, szeretve ellenségeit.
A Krisztus feltámadását követő 300 év során az egyház egységesen elismerte Jézust és tanításait erőszakmentesnek. Emlékezzünk, hogy ezt három őt érő komoly támadás után tette. Rettenetes támadásoknak és szenvedésnek volt kitéve. Ha valaha volt helye védekezés miatti öldöklésnek, akkor abban az időben volt. A vezető politikai és gazdasági elit Rómában a lakosságot a kereszténység ellen fordította, nyílt erőszakos hajtóvadászatot folytatott ellenük.
Míg az egyház az ellene elkövetett szörnyű bűntettek ellenére ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, mely szerint mikor Krisztus lefegyverezte Pétert, akkor az egész kereszténységet lefegyverezte. A keresztények erősen hittek Krisztusban, az ősi liturgiákban, abban hogy Krisztus az ő erejük, mentsváruk, s Krisztus az, aki kell nekik a biztonsághoz, a védelemhez. A régi keresztények értelmezése szerint amennyiben Krisztust követik és tanításait, biztos nem bukhatnak el. Mikor az ellentétek összebékítése érdekében lehetőséget kaptak a római hadsereghez való csatlakozásra, sorra visszautasították azokat, mivel teljesen összeegyeztethetetlennek tartották Krisztus követését és az öldöklést. Nem Mars volt az, hanem Krisztus, aki biztonságot és békét adott.
Ma a világ az összeomlás szélén áll, az egyház nem képes ellátni a feladatát, mivel mi keresztények becsaptuk magunkat, és a nem keresztény világot Krisztus igazságával kapcsolatban. Nem lehet úgy Krisztust követni, nem lehet úgy szeretni, ahogy ő tette, ha közben megölünk másokat. Hazugság ha azt állítjuk, hogy egy lángszóróból a lángot kilővő lélek Jézus Krisztus szent lelke. Hazugság ha azt mondjuk, azzal, hogy megtanulunk ölni, Krisztust követjük. Hazugság ha azt mondjuk, mikor megtanulunk más szívébe szuronyt szúrni, azzal Krisztust követjük. A felfegyverzett kereszténység hazugság. Mindez alapjaiban áll ellentmondásban Jézus életével, tanításával, és lényegével.
Ezért testvéreim, a keresztények által elkövetett rémtettek évfordulóján, én kell hogy legyek az első aki beismeri, milyen szörnyű hibát követett el. Hazugságok irányítottak. Részt vettem a katolikus, protestáns, és ortodox egyházak ökumenikus hazugságában. Viseltem az egyenruhát. A rendszer része voltam. A katonai egyenruha fölött a papi ruhát hordtam. (Mikor Dave Becker atya 1982-ben elhagyta a Trident katonai bázist, s lemondott mint katolikus pap, ezt mondta: „Minden alkalommal, mikor misére indultam az egyenruhámban, s felette a papi öltözetet viseltem, nem tudtam másra gondolni, mint Krisztus szavaira: Óvakodj a báránybőrbe bújt farkasoktól!”)
Mint a légierő lelkésze, Jézus kezébe egy gépfegyvert rajzoltam, s ezután a világ szeme elé tártam ezt a perverz képet, mintha ez lenne az igazság. Az Urat dícsőítettem, miközben a munícióhoz tartoztam. Mint a 509.-ik katonai csoport katolikus lelkésze, én voltam az utolsó láncszem aki közvetítette azt a tisztességtelen képet az Enola Gay és a Boxcar legénysége felé.
Minden amit ezek után elmondhatok, az az, hogy tévedtem. Krisztus nem lehet az eszköze egy ilyen horror kirobbantásának. Ezért Krisztus egyetlen követője sem robbanthat ilyen szörnyűséget Isten népén. Kifogásoknak és magyarázkodásnak nincs helye. A legtöbb, amit mondhatok, hogy tévedtem.
Viszont ha csak ezt mondhatom, ki is kell mondanom, akármilyen gyarló is ez. Ez az első és nélkülözhetetlen lépése a bűnbánat és megbékélés folyamatának, a hiba, a bűn beismerése.
Ott voltam, s ezzel hibát követtem el. Igen, a háború pokol, s Krisztus nem ismerné el a pokolcsinálást a Földön. A háború talán megengedhető néhány filozófia és vallás számára, de összeférhetelen Jézus tanításaival. Tévedtem. Akármilyen nemzetiségű vagy vallású embert értek is atrocitások azért, mert a hazugság csapdájába estem, teljes szívemből bocsánatot kérek.
Bocsánatért esedezem.
Megbocsátást kértem a Hibakushasoktól (a bombatámadás japán túlélőitől) tavaly egy Japánban tett zarándoklat során, mialatt Tokyoból Hirosimába mentem. A földre borultam ott a békeoltár előtt és megbocsátást kértem - magamért, országomért, az egyházért. Nagaszakiért és Hirosimáért. Idén Torontóban ismét bocsánatot kértem a túlélőktől, ők pedig bocsánatot kértek Pearl Harborért és a japán haderő más borzalmas tetteiért. Összeölelkeztünk. Sírtunk. Könnyek folytak. Ez az első lépés a megbékélés irányába - a bűnök bevallása és a megbocsátás. Imádkozzunk Istenhez hogy mások is megtalálják a béke ezen útját.
Minden vallás testvériséget tanít. Minden ember békét akar. Csak a kormányok és különböző katonai csoportok állnak a háború és vérengzés mellett. Ezért a mai nap arra kérem ismét az embereket, hogy hallassák a hangjukat. Nem tűrhetünk meg többé ilyen politikai és vallási vezetőket. Akkor fognak eltűnni az útból, ha mi elmozdítjuk őket. Bennünket képviselnek. Tudassuk velük hogy nem csak egy ország békéjéért és biztonságáért felelnek, hanem az egész világ lakosságáért és minden országáért. Az egyes országok nem gondolhatnak többé csak saját magukra. Testvérekként élhetünk mind együtt, vagy bukásra vagyunk ítélve egy világméretű holocaustban.
Minden egyes ember felelősséggel tartozik a háború bűneiért, amennyiben hozzájárult annak előkészítéséhez vagy végrehajtásához. Ez a hadseregre is vonatkozik. A fegyvergyártásra is. Még a fegyverek megvételére is. Semmilyen kérdés fel sem merülhet ezzel kapcsolatban. Be kell ismernünk, hogy mindannyian felelősek vagyunk. Hallgatni és semmit sem tenni az egyik legnagyobb bűn lehet.
Nagaszaki bombázása még nagyobb esztelenség volt, mint Hirosimáé. 1945 augusztus 9-ére már tudtuk mire képes egy atombomba, mégis ledobtuk. Tudtuk, hogy gyötrelem és szenvedés következik, és azt is tudtuk - legalábbis a vezetőink már biztos tudták - hogy mindez szükségtelen. A japánokat már legyőztük addigra. Tudtam, hogy Szent Francis Xavier századokkal azelőtt bevitte a katolikus hitet Japánba. Tudtam, hogy az iskolák, templomok és más vallási helyek meg voltak semmisítve. Még ekkor sem mondtam semmit.
Istenek hála itt állhatok ma és a háború ellen emelhetek szót, mindenféle háború ellen. Az Ótestamentum prófétái az arany és az ezüst, és mindenféle fém hamis istenei ellen szóltak. Ma a fémek istenét, a bombát bálványozzuk. A fizikai erőben, a hadseregben, a nemzeti öntudatban bízunk. A bomba, s nem Isten az, aki erőt s biztonságot nyújt. Az Ótestamentum prófétái egyszerűen ezt mondták: ne bízz a fegyverekben és a harci szekerekben, hanem bízz Istenben. Az ő üzenetük ilyen egyszerű volt, az enyém is az.
Mindannyiunknak prófétává kell válnia. Bizonyos értelemben. Mindannyiunknak tenni kell a békéért. Abba kell hagynunk a külünbözö fémek isteneit imádni. Ki kell állnunk a bálványimádat és a rossz ellen. Ez kell legyen a fő célunk az emberi történelem legkritikusabb időszakában. Ez ugyanakkor egy megismételhetetlen lehetőség, amelyet a történelem során még semmilyen más nép nem kapott meg -megmenthetjük világunkat a teljes megsemmisüléstől.
----
Képaláírások:
A-bombatámadás ismeretlen áldozatainak sírjai, egy domboldalt megtöltenek a Mitaki templomnál, Hirosima északnyugati részén.
Kengo Futagawa órája, mely az A-bomba ledobásának reggelén, 1945 augusztus 6-án állt meg, mikor az 59 éves férfi átment egy hídon a becsapódás központjától 1600 méterre. Rettenetesen megégett, enyhülésért a vízbe ugrott, később hazaindult, de 1945 augusztus 22-én meghalt.
A Hirosimára dobott bomba által keltett forró széllökés miatt megolvadt üveg.
A Nagaszakiban lévő Urakami Katedrális, 1945-ben.
(Fordította: Pusztai Eszter)
Földrajzi hely (amirol szól): Jap?n, USA
Történelmi korszak (amirol szól): II. vil?gh?bor?
Nyelvi változatok: 