A kirándulás a kindásokkal igen eseménydúsra sikeredett és némely
szakasza kifejezetten emlékeztetett a tévedések vígjátékára. Szombat
hajnalban - a kelés gyötrelmeire többen is jól emlékszünk - Ág és T
elhozták a gyermekeket a kikindás műintézményből, és már ekkor volt valami
buszügy, de azért elérték a vonatot. A vonaton (mely a reggeli 7.30-as volt,
mivel következőleg csak 11.30-kor lett volna) már várt minket O és Ti.
A gyermekeknek sikerült leülni, és csak annyi merült fel problémaként, hogy
M és Á elkérte L füzetét, hogy kitépjen belőle lapot, ám ehelyett
inkább részleteket olvastak fel a bejegyzésekből, melyeket időnként
megszakított Sz és L meg-megújuló rohama a füzetért. Közben
kártyázás is volt, és aránylag ritkán - 6-7 percenként - hangzott fel a
"Mikor érünk már oda?" refrén.

Mivel péntek éjjel én gondoltam át a kaját, gondoltam, legjobb, ha én
maradok Füreden bevásárolni, Ág meg gyöngyöt akart venni, így ő lett a
társam. A többiek a szemerkélő esőben a tihanyi buszhoz indultak. Én úgy
emlékeztem, az előzetes levelezésben szerepelt, hogy a hely Tihany-Gödrös,
így nem nyugtalankodtam, de kiderült, hogy ez nem ragadt meg kollektív
emlékezetünkben, hanem négy megállót túlmentek a busszal a népek, és vagy
két órát gyalogoltak a célig. (Egy órát kellett volna menniük, ha egyszerűen
elindulnak Füredről gyalog.) Ez még hagyján, de igazából nem tudták, hol
vannak és merre kell menniük, és ez volt igazán rossz nekik.

Cserébe azonban ők sem tettek említést arról, hogy a műintézményből kaját is
küldtek bőven a gyerekekkel, még úgy is, hogy az egyik sporttáskát fönt
felejtettük a vonaton. Ág és én tehát úgy vásároltunk, hogy mindent most
kell megvenni, pedig jelentős könnyebbség lett volna mind pénzügyileg, mind
súlyra, ha tudjuk, hogy mi mindenünk van már. Ahogy a boltból a buszállomás
felé vánszorogtunk szatyrainkkal, úgy éreztük, hogy megnyílik alattunk a
járda. Tízlépésenként meg kellett állnunk, és a szatyrokból kínunkban
átcsoportosítottunk a hátizsákomba, a kabátzsebeinkbe és Ág csuklyájába,
és még így is borzalmasan nehéz volt. Viszont pittyre ugyanakkor értünk a
gödrösi partszakaszra a busszal, mikor a kindások elcsigázott csapatai is, a
másik irányból. Ezután felmentünk a hosszú lépcsőn, fel a meredek
Tárogató-közön és - zárva találtuk a kaput.

Kapukulcsom nem volt, úgy beszéltük meg elődeinkkel, hogy nyitva hagyják az
udvart, és szerencsére egy telefon után kiderült, hogy csakugyan nyitva
hagyták, így végül T ügyesen kiemelte a helyéről, amit ki kellett emelni
és bejutottunk.

Szendvicseket csináltunk a gyermekeknek ebédre, majd csendespihenőt
rendeltünk el. Ezt ők az udvaron ordibálva és a hintaágyon hintázva
töltöttek, dacára a hidegnek, amitől folyt a könnyük. Mi visszavonultunk
termeinkbe, hogy összerakjuk a programot. Én úgy éreztem, elszoktam a kindás
légkörtől, és váratlanul ért a gyermekek intenzív, folyamatos jelenléte,
melyet most a dévai áldásos tompítás nélkül, eredeti töménységben
élvezhettünk, pedig csak tizenhárman voltak. A "kiszabadulás" miatt is meg
voltak lódulva. La teljesen zaza volt. Mint T mondta: "Úgy szabadul
ránk, mint az oroszlánok az arénában az ártatlan keresztényekre. Úgyhogy
daloljatok, gyerekek..." Azt is mesélte, hogy Á elé állt egy baromi nagy
lapáttal, és mondta: "T. Ások." Majd kiment a kertbe és nekiesett a
lapáttal az amúgy is ritkás fűnek, ám sikerült a belőle kitörő szédületes
energiát a homokozóra irányítani.

Délután a focipályára indultunk. Ott ugyan sajnos kiderült, hogy nemsokára a
tihanyiak mérkőzni fognak a német vendégekkel, de addig is sikerült néhány
bemelegítő fogó után egypár kidobót lejátszani. Ezt a gyülekező focisták is
érdeklődve nézték. A gyermekek elsősorban Ti-t, I-t, T-t célozták,
mint nagyvadakat. Zs, O, Ág és én piskóták voltunk nekik,
legalábbis másodrendű zsákmány. Egyébként a játék sztárja J lett, aki
apró termetével, vörös kis fejével buzgón szaladgált a labdák elől, s rendre
utolsónak maradt, akit komoly kihívás volt kidobni. A játék során M és
Ja azzal szórakozott, hogy felgyalogoltak a hegyoldalon és sikítva
lefutottak, többször is egymás után.

A pályát elhagyva új helyet kerestünk a labdacicához és a métához. A
gyermekek ez utóbbit nyáron játszották már és egész jól emlékeztek a
szabályokra. M ugyan sokszor megsértődött, nem volt olyan konstruktív,
mint szerencsés esetekben szokott. A játék meglepetése Ja volt, aki -
mikor I-ék csapata elfogyott - beállt ütni és sikerült kiszabadítania a
beragadt játékosokat. Nagyon szépeket ütött. Egója kb. egy fejjel nőtt az
események során, és elnevezte magát "az utolsóként beállott játékosnak, aki
olyan nagyokat üt". G nagyszerűen bevált, mint ütőjátékos, úgy
mozgott, mint egy grundos néger srác, ám az elkapó szerep nem feküdt neki
túlságosan. Mikor elkapott egy szép ütést és vissza kellett volna juttatnia
a labdát az alapvonalra, ábrándos, Unicef-naptárba illő vigyorral dobta el
azt oldalt-hátra, a tüskés bozótba. A játék végeztével tüskön-bokron át
hazacsörtettünk, közben kis kitérőt tettünk egy ösvényre, amely egyszerűen
kivezetett a hegy szélére, és onnan megcsodáltuk a kilátást. Ámbár mikor T
pedzegetni kezdte Á-nak, hogy látott-e már ennél több szépséget, mint itt
a táj, Á az alábbi, mélyen szántó és fogékony gondolkodást tükröző
választ adta: "Igen. Pitbullt." Azonban végre sikerült hazakanyarodni,
otthon pedig O, aki a kisebbekkel hazament, már terített asztallal várt
minket.

Főtt tésztát adtunk nekik, majd egy óra múlva még egy adaggal. A kakaós és
lekváros tésztához teát ittak, amibe újból és újból kértek még cukrot. Az
estét tojásfestéssel töltöttük. Én vezettem a kézműves foglalkozást,
hatalmas tapasztalatommal (még sose csináltam levélfestést). A gyermekek
eleinte bánták, hogy a levél alá is befolyik a festék, így mikor lebontják
róla a harisnyát, akkor egyszínű (sőt sárga festék esetén tojásszínű) tojást
kapnak, azonban szerencsére T hozott akrilfestéket, így azzal tudtak az
egyszínű alapra mintákat festeni. Viszont a harisnyák fejrészét pompásan
lehetett használni. Fejükre húzták és a szemüknek nyílást vágtak rajta.
S zöld alapra arany kontúrral festett mintákat I segítségével, aki
tartotta a tojást, hogy száradjon. Én meséltem nekik, T beszélgetett velük
a bátorságról. Ja, és előtte M-val befűtöttünk a nagy cserépkályhába, ami
mindkettőnknek nagy élmény volt, mivel először csináltuk. Megérkezett Gy
is, akinek ingét első körben rongyosra szaggatták az üdvözlésére siető
gyermekek, Á, La és M.

A takarodóval voltak nehézségeink. Például én nem tudtam, hogy Sza és
L szobájában legálisan - T által megengedetten - tartózkodik La és
Á. (T azt mondta nekik, ha hangosan beszélgetnek, elküldi vagy
elküldeti őket, papírvékonyak a falak, hallunk mindent.) Én is benyitottam
hozzájuk, mert hallottam, hogy beszélgetnek bent, és csak annyit mondtam:
"Helyetekre mentek. Most." A fiúk szó nélkül kotródtak. A lányok kérték,
hogy oltsanak villanyt, és ők nem is szóltak többet, ám Á-ék szobájába még
be kellett mennem és I-nek is párszor.

Reggel a gyermekek aránylag időben éledeztek, O már készítette a
reggelit. Háttal álltam neki, ahogy ízesítette a teát, mondta, hogy
számunkra ihatatlanra cukrozza, úgy már hátha megfelel. A kommandósok a
harisnyákkal fejükön telepedtek asztalhoz, az alsó részeket gondosan
felhajtva, hogy a szájuk szabadon maradjon. Azonban T erélyes
felszólítására levették az álarcokat. A reggeli után (egyébként M
hiányolta a reggeli áhítatot!) a Földvárra indultunk, megmutattuk nekik a
remetebarlangokat, majd az erdőben tárgyháborút vívtunk. A mai napra
gyönyörű, ám hideg idő virradt ránk, igazi kirándulóidő.

Még reggeli előtt a házban halálra szívattuk S-t. Ugyanis kollektíven,
össze sem beszélve állítottuk, hogy a szép zöld-arany tojást I és T
csinálták. Fantasztikusan összepárosították ezeket a szép színeket. S
kitartóan ágált. Mi fergetegesen mulattunk.

Én most játszottam először tárgyháborút. Megrajzoltuk a gyerekek tárgyait,
kértek rugót, sünit, cumisüveget, kolbászt (ez utóbbit természetesen Á).
M ragaszkodott hozzá, hogy disznó lehessen. T sírdomb lett. Én
kerítést rajzoltam magamnak.

A játék közben kiderült, hogy a másik csapat inkább kisméretű, ám
részletgazdag ábrázolásokra törekedett. Ti homloka közepén egy miniatűr
hintaszék ékeskedett. Gy-én egy zsanér. Zs-én egy gombafelhőre
emlékeztető tölcsér. Sz-ról azonnal látszott, hogy valami kerek, óra
vagy tükörtojás, gondoltam egyből, és közelharcunkban még azt is láttam,
hogy recés a széle, de nem jutottam ennél tovább. Mint kiderült, százas
kívánt lenni, és valóban, a recés peremű kör legközepén egy apró "100"
felirat látszott. Az én kerítésem betöltötte az egész homlokomat, és a
leolvasástól csak az mentett meg, hogy az atipikus, bonyolult és csak gazdag
képzettársítással eltalálható "kerítés" helyett a másik csapat a könnyen és
automatikusan adódó, minden háztartásban fellelhető és tárgyháborúban
magától értetődően előforduló "mosogatórács"-ként könyvelte az ábrát.

A délelőtt hátralevő részében a többiek tömegverekedést rendeztek a
hegyoldalon, én néhány kisebbel a házba indultam, eredetileg a métaütőért,
de azt nem találtuk meg. A gyerekek szomjasak voltak és kértek teát. A nagy
kannából töltöttem, nem tudtam, hogy O reggel abban ízesített-e, így
kérdeztem E-t, aki elsőnek ivott, hogy ízesített-e a tea. "Nem" -
felelte. Mondom a többinek, hogy üres a tea, de adhatok, ha kérnek. Nyújtják
a bögréiket, isszák. "Egész jó így cukor nélkül" - mondja Sz. Nekem
eszembe villan, hogy hát van esély megismertetni őket a természetes ízekkel,
s leszoktatni őket a tömény cukorról. Iszom a teát én is: hát majd
összeragad a szám. "Gyerekek - mondom -, hisz cukros ez." Meg se rezzennek,
Sz, L E-re ront: "E! Hát miért mondtad, hogy nincs ízesítve?!"

Gyors ebéd után - ahol kiderült, hogy Á a csángókat kubaiaknak képzeli
el - mintaszerűen pakolnak, takarítanak. Jó előre lementünk velük a buszhoz,
hátha az, vasárnap lévén, korán jön, mint régebben nemegyszer tapasztaltuk.
Természetesen a busz időben jön, egy perccel sem előbb, viszont Ja vízbe
lépett és szárazba kellett öltöztetni, Á pedig egy hosszú náddal
hadonászik, mint valami kubai csángó. A balatonfüredi állomáson még
súgópostát játszik velük T, I, miután az Á-La-M blokk
sikeresen túljutott azon, hogy minden súgott mondatot valamely emberi
ürülékkel, nemi szervekkel illetve mellékhelyiséggel kapcsolatos
kifejezésként adjon tovább. A vonaton kártya, üvegezés: "felelsz vagy
mersz". I feladatul adja S-nak: "Menj J-hoz, nyújts neki kezet,
és mondd neki, érzéssel: Drága J, de örülök, hogy megismertelek." N
végre is hajtotta a feladatot, mire J, rutinosan: "Na, mi van,
üvegeztek?"

T végül básozni tanította őket, ám ez kudarcba fulladt, mert két
plázasrác kezdett keringeni a lányok közelében, akik eztán képtelenek voltak
a játékra figyelni. Ahogy Fehérvárra érünk és leszállnak, látom ám, hogy a
srácok odamennek S-hoz. O-val merőn nézünk az ablakból, lent áll
Zs is. A legszívesebben ellökném ezeket a deszkás, zselés fejű
nyálgépeket N közeléből. Hallom a válaszát: "Most nem." Mikor a srácok
végre elkotródnak, O lekiált: "Esküvő lesz?" S húzza az arcát, Zs
megerősíti, hogy telefonszámot kértek.

O és Ti Kelenföldön szállnak le. A Délibe érve kiürül a kocsi, én még
az egyik ülés alatt felfedezek egy piros kindás hálózsákot, Gy-val kitör
belőlünk a röhögés és a rend kedvéért még átnézzük az ülőhelyeket.

Egy hónap múlvára ígértük nekik a következő kirándulást. Minden zökkenő
ellenére már látszik, hogy önállósodnak, s nem egyszerűen azért jönnek, hogy
szórakoztassuk őket. Zárszóként pedig - mivel méltóbbat úgysem találhatnék -
hadd idézzem fel azt, ahogy Á, akinek némileg korlátolt világlátásán nem
szűnünk meg mulatni, hazafelé úton odament T-hoz, és elmondta neki:
"Szeretünk titeket."

-----