BOCS.HU Dokumentum - Küldő űrlap

Címzett e-mail címe: Feladó e-mail címe: Feladó neve: Üzenet: Kedves Barátom! Látogass el a http://Bocs.Hu - Fenntartható Civilizáció Portálra! Érdemes! Cikk: A kirándulás a kindásokkal igen eseménydúsra sikeredett és némely szakasza kifejezetten emlékeztetett a tévedések vígjátékára. Szombat hajnalban - a kelés gyötrelmeire többen is jól emlékszünk - Ág és T elhozták a gyermekeket a kikindás műintézményből, és már ekkor volt valami buszügy, de azért elérték a vonatot. A vonaton (mely a reggeli 7.30-as volt, mivel következőleg csak 11.30-kor lett volna) már várt minket O és Ti. A gyermekeknek sikerült leülni, és csak annyi merült fel problémaként, hogy M és Á elkérte L füzetét, hogy kitépjen belőle lapot, ám ehelyett inkább részleteket olvastak fel a bejegyzésekből, melyeket időnként megszakított Sz és L meg-megújuló rohama a füzetért. Közben kártyázás is volt, és aránylag ritkán - 6-7 percenként - hangzott fel a "Mikor érünk már oda?" refrén. Mivel péntek éjjel én gondoltam át a kaját, gondoltam, legjobb, ha én maradok Füreden bevásárolni, Ág meg gyöngyöt akart venni, így ő lett a társam. A többiek a szemerkélő esőben a tihanyi buszhoz indultak. Én úgy emlékeztem, az előzetes levelezésben szerepelt, hogy a hely Tihany-Gödrös, így nem nyugtalankodtam, de kiderült, hogy ez nem ragadt meg kollektív emlékezetünkben, hanem négy megállót túlmentek a busszal a népek, és vagy két órát gyalogoltak a célig. (Egy órát kellett volna menniük, ha egyszerűen elindulnak Füredről gyalog.) Ez még hagyján, de igazából nem tudták, hol vannak és merre kell menniük, és ez volt igazán rossz nekik. Cserébe azonban ők sem tettek említést arról, hogy a műintézményből kaját is küldtek bőven a gyerekekkel, még úgy is, hogy az egyik sporttáskát fönt felejtettük a vonaton. Ág és én tehát úgy vásároltunk, hogy mindent most kell megvenni, pedig jelentős könnyebbség lett volna mind pénzügyileg, mind súlyra, ha tudjuk, hogy mi mindenünk van már. Ahogy a boltból a buszállomás felé vánszorogtunk szatyrainkkal, úgy éreztük, hogy megnyílik alattunk a járda. Tízlépésenként meg kellett állnunk, és a szatyrokból kínunkban átcsoportosítottunk a hátizsákomba, a kabátzsebeinkbe és Ág csuklyájába, és még így is borzalmasan nehéz volt. Viszont pittyre ugyanakkor értünk a gödrösi partszakaszra a busszal, mikor a kindások elcsigázott csapatai is, a másik irányból. Ezután felmentünk a hosszú lépcsőn, fel a meredek Tárogató-közön és - zárva találtuk a kaput. Kapukulcsom nem volt, úgy beszéltük meg elődeinkkel, hogy nyitva hagyják az udvart, és szerencsére egy telefon után kiderült, hogy csakugyan nyitva hagyták, így végül T ügyesen kiemelte a helyéről, amit ki kellett emelni és bejutottunk. Szendvicseket csináltunk a gyermekeknek ebédre, majd csendespihenőt rendeltünk el. Ezt ők az udvaron ordibálva és a hintaágyon hintázva töltöttek, dacára a hidegnek, amitől folyt a könnyük. Mi visszavonultunk termeinkbe, hogy összerakjuk a programot. Én úgy éreztem, elszoktam a kindás légkörtől, és váratlanul ért a gyermekek intenzív, folyamatos jelenléte, melyet most a dévai áldásos tompítás nélkül, eredeti töménységben élvezhettünk, pedig csak tizenhárman voltak. A "kiszabadulás" miatt is meg voltak lódulva. La teljesen zaza volt. Mint T mondta: "Úgy szabadul ránk, mint az oroszlánok az arénában az ártatlan keresztényekre. Úgyhogy daloljatok, gyerekek..." Azt is mesélte, hogy Á elé állt egy baromi nagy lapáttal, és mondta: "T. Ások." Majd kiment a kertbe és nekiesett a lapáttal az amúgy is ritkás fűnek, ám sikerült a belőle kitörő szédületes energiát a homokozóra irányítani. Délután a focipályára indultunk. Ott ugyan sajnos kiderült, hogy nemsokára a tihanyiak mérkőzni fognak a német vendégekkel, de addig is sikerült néhány bemelegítő fogó után egypár kidobót lejátszani. Ezt a gyülekező focisták is érdeklődve nézték. A gyermekek elsősorban Ti-t, I-t, T-t célozták, mint nagyvadakat. Zs, O, Ág és én piskóták voltunk nekik, legalábbis másodrendű zsákmány. Egyébként a játék sztárja J lett, aki apró termetével, vörös kis fejével buzgón szaladgált a labdák elől, s rendre utolsónak maradt, akit komoly kihívás volt kidobni. A játék során M és Ja azzal szórakozott, hogy felgyalogoltak a hegyoldalon és sikítva lefutottak, többször is egymás után. A pályát elhagyva új helyet kerestünk a labdacicához és a métához. A gyermekek ez utóbbit nyáron játszották már és egész jól emlékeztek a szabályokra. M ugyan sokszor megsértődött, nem volt olyan konstruktív, mint szerencsés esetekben szokott. A játék meglepetése Ja volt, aki - mikor I-ék csapata elfogyott - beállt ütni és sikerült kiszabadítania a beragadt játékosokat. Nagyon szépeket ütött. Egója kb. egy fejjel nőtt az események során, és elnevezte magát "az utolsóként beállott játékosnak, aki olyan nagyokat üt". G nagyszerűen bevált, mint ütőjátékos, úgy mozgott, mint egy grundos néger srác, ám az elkapó szerep nem feküdt neki túlságosan. Mikor elkapott egy szép ütést és vissza kellett volna juttatnia a labdát az alapvonalra, ábrándos, Unicef-naptárba illő vigyorral dobta el azt oldalt-hátra, a tüskés bozótba. A játék végeztével tüskön-bokron át hazacsörtettünk, közben kis kitérőt tettünk egy ösvényre, amely egyszerűen kivezetett a hegy szélére, és onnan megcsodáltuk a kilátást. Ámbár mikor T pedzegetni kezdte Á-nak, hogy látott-e már ennél több szépséget, mint itt a táj, Á az alábbi, mélyen szántó és fogékony gondolkodást tükröző választ adta: "Igen. Pitbullt." Azonban végre sikerült hazakanyarodni, otthon pedig O, aki a kisebbekkel hazament, már terített asztallal várt minket. Főtt tésztát adtunk nekik, majd egy óra múlva még egy adaggal. A kakaós és lekváros tésztához teát ittak, amibe újból és újból kértek még cukrot. Az estét tojásfestéssel töltöttük. Én vezettem a kézműves foglalkozást, hatalmas tapasztalatommal (még sose csináltam levélfestést). A gyermekek eleinte bánták, hogy a levél alá is befolyik a festék, így mikor lebontják róla a harisnyát, akkor egyszínű (sőt sárga festék esetén tojásszínű) tojást kapnak, azonban szerencsére T hozott akrilfestéket, így azzal tudtak az egyszínű alapra mintákat festeni. Viszont a harisnyák fejrészét pompásan lehetett használni. Fejükre húzták és a szemüknek nyílást vágtak rajta. S zöld alapra arany kontúrral festett mintákat I segítségével, aki tartotta a tojást, hogy száradjon. Én meséltem nekik, T beszélgetett velük a bátorságról. Ja, és előtte M-val befűtöttünk a nagy cserépkályhába, ami mindkettőnknek nagy élmény volt, mivel először csináltuk. Megérkezett Gy is, akinek ingét első körben rongyosra szaggatták az üdvözlésére siető gyermekek, Á, La és M. A takarodóval voltak nehézségeink. Például én nem tudtam, hogy Sza és L szobájában legálisan - T által megengedetten - tartózkodik La és Á. (T azt mondta nekik, ha hangosan beszélgetnek, elküldi vagy elküldeti őket, papírvékonyak a falak, hallunk mindent.) Én is benyitottam hozzájuk, mert hallottam, hogy beszélgetnek bent, és csak annyit mondtam: "Helyetekre mentek. Most." A fiúk szó nélkül kotródtak. A lányok kérték, hogy oltsanak villanyt, és ők nem is szóltak többet, ám Á-ék szobájába még be kellett mennem és I-nek is párszor. Reggel a gyermekek aránylag időben éledeztek, O már készítette a reggelit. Háttal álltam neki, ahogy ízesítette a teát, mondta, hogy számunkra ihatatlanra cukrozza, úgy már hátha megfelel. A kommandósok a harisnyákkal fejükön telepedtek asztalhoz, az alsó részeket gondosan felhajtva, hogy a szájuk szabadon maradjon. Azonban T erélyes felszólítására levették az álarcokat. A reggeli után (egyébként M hiányolta a reggeli áhítatot!) a Földvárra indultunk, megmutattuk nekik a remetebarlangokat, majd az erdőben tárgyháborút vívtunk. A mai napra gyönyörű, ám hideg idő virradt ránk, igazi kirándulóidő. Még reggeli előtt a házban halálra szívattuk S-t. Ugyanis kollektíven, össze sem beszélve állítottuk, hogy a szép zöld-arany tojást I és T csinálták. Fantasztikusan összepárosították ezeket a szép színeket. S kitartóan ágált. Mi fergetegesen mulattunk. Én most játszottam először tárgyháborút. Megrajzoltuk a gyerekek tárgyait, kértek rugót, sünit, cumisüveget, kolbászt (ez utóbbit természetesen Á). M ragaszkodott hozzá, hogy disznó lehessen. T sírdomb lett. Én kerítést rajzoltam magamnak. A játék közben kiderült, hogy a másik csapat inkább kisméretű, ám részletgazdag ábrázolásokra törekedett. Ti homloka közepén egy miniatűr hintaszék ékeskedett. Gy-én egy zsanér. Zs-én egy gombafelhőre emlékeztető tölcsér. Sz-ról azonnal látszott, hogy valami kerek, óra vagy tükörtojás, gondoltam egyből, és közelharcunkban még azt is láttam, hogy recés a széle, de nem jutottam ennél tovább. Mint kiderült, százas kívánt lenni, és valóban, a recés peremű kör legközepén egy apró "100" felirat látszott. Az én kerítésem betöltötte az egész homlokomat, és a leolvasástól csak az mentett meg, hogy az atipikus, bonyolult és csak gazdag képzettársítással eltalálható "kerítés" helyett a másik csapat a könnyen és automatikusan adódó, minden háztartásban fellelhető és tárgyháborúban magától értetődően előforduló "mosogatórács"-ként könyvelte az ábrát. A délelőtt hátralevő részében a többiek tömegverekedést rendeztek a hegyoldalon, én néhány kisebbel a házba indultam, eredetileg a métaütőért, de azt nem találtuk meg. A gyerekek szomjasak voltak és kértek teát. A nagy kannából töltöttem, nem tudtam, hogy O reggel abban ízesített-e, így kérdeztem E-t, aki elsőnek ivott, hogy ízesített-e a tea. "Nem" - felelte. Mondom a többinek, hogy üres a tea, de adhatok, ha kérnek. Nyújtják a bögréiket, isszák. "Egész jó így cukor nélkül" - mondja Sz. Nekem eszembe villan, hogy hát van esély megismertetni őket a természetes ízekkel, s leszoktatni őket a tömény cukorról. Iszom a teát én is: hát majd összeragad a szám. "Gyerekek - mondom -, hisz cukros ez." Meg se rezzennek, Sz, L E-re ront: "E! Hát miért mondtad, hogy nincs ízesítve?!" Gyors ebéd után - ahol kiderült, hogy Á a csángókat kubaiaknak képzeli el - mintaszerűen pakolnak, takarítanak. Jó előre lementünk velük a buszhoz, hátha az, vasárnap lévén, korán jön, mint régebben nemegyszer tapasztaltuk. Természetesen a busz időben jön, egy perccel sem előbb, viszont Ja vízbe lépett és szárazba kellett öltöztetni, Á pedig egy hosszú náddal hadonászik, mint valami kubai csángó. A balatonfüredi állomáson még súgópostát játszik velük T, I, miután az Á-La-M blokk sikeresen túljutott azon, hogy minden súgott mondatot valamely emberi ürülékkel, nemi szervekkel illetve mellékhelyiséggel kapcsolatos kifejezésként adjon tovább. A vonaton kártya, üvegezés: "felelsz vagy mersz". I feladatul adja S-nak: "Menj J-hoz, nyújts neki kezet, és mondd neki, érzéssel: Drága J, de örülök, hogy megismertelek." N végre is hajtotta a feladatot, mire J, rutinosan: "Na, mi van, üvegeztek?" T végül básozni tanította őket, ám ez kudarcba fulladt, mert két plázasrác kezdett keringeni a lányok közelében, akik eztán képtelenek voltak a játékra figyelni. Ahogy Fehérvárra érünk és leszállnak, látom ám, hogy a srácok odamennek S-hoz. O-val merőn nézünk az ablakból, lent áll Zs is. A legszívesebben ellökném ezeket a deszkás, zselés fejű nyálgépeket N közeléből. Hallom a válaszát: "Most nem." Mikor a srácok végre elkotródnak, O lekiált: "Esküvő lesz?" S húzza az arcát, Zs megerősíti, hogy telefonszámot kértek. O és Ti Kelenföldön szállnak le. A Délibe érve kiürül a kocsi, én még az egyik ülés alatt felfedezek egy piros kindás hálózsákot, Gy-val kitör belőlünk a röhögés és a rend kedvéért még átnézzük az ülőhelyeket. Egy hónap múlvára ígértük nekik a következő kirándulást. Minden zökkenő ellenére már látszik, hogy önállósodnak, s nem egyszerűen azért jönnek, hogy szórakoztassuk őket. Zárszóként pedig - mivel méltóbbat úgysem találhatnék - hadd idézzem fel azt, ahogy Á, akinek némileg korlátolt világlátásán nem szűnünk meg mulatni, hazafelé úton odament T-hoz, és elmondta neki: "Szeretünk titeket." -----