BOCS.HU - Fenntartható Civilizáció       Elküldöm e-mail-ben! 
magyar [20030831] [cikk, el?ad?s, foly?iratsz?m] Olvasási ido: f?l ?ra Hivatásunk jelen lenni a szakadékoknál (B?k?re nevel?s, B?ke, Er?szakmentess?g, Kereszt?nys?g, Mozgalom)
A Church & Peace nemzetközi tanácskozásának előadásai (Hollandia, Elspeet, 2001. ápr. 27-29.)
Hivatásunk jelen lenni a szakadékoknál / Called to Step into the Breach

8. füzet –Egyház és béke

Hivatásunk jelen lenni a szakadékoknál

Az egyházak szerepéről a vallások közötti és az etnikumok közötti konfliktusok leküzdésében

Előszó

„Arra vagytok hivatva, hogy a repedéseket megjavítsátok, az utcákat helyrehozzátok és lakhatóvá tegyétek”. Így hangzott a mottója a Church and Peace nemzetközi ülésének Hollandiában, Elspeetben , 2001. április 27-29-én. Ezt az ígéretet Isten népe kapta, egészen meghatározott feltételek mellett: az „Isten népe” megjelölést és a hivatást, ami vele jár, csak akkor érdemli meg, ha lemond arról, hogy egy felületes és önigazoló vallást gyakoroljon, amely kimerül a jámborság gyakorlásában, a böjtölésben és a nyilvános vezeklés látványos ceremóniáiban, ehelyett az Isten által kívánt igazságosságot gyakorolja. Ez az igazságosság az elnyomottak és a szegények megszabadítása és a kenyéren és a fedélen való osztozás minden emberrel.
Ez a füzet egy kiáltvány, hogy a keresztények és az egyházak megragadják hivatásukat, mint Isten mai népe, felhívás az igazságosság gyakorlására, hogy a szétrombolt szomszédságokban ismét élet legyen.
A füzet megkísérli e nemzetközi találkozó lényegét megragadni, Izaiás próféta igéretének fényében. Bőségesen megbeszélték itt az egyházak szerepét és felelősségét az etnikumok és vallások közötti konfliktusok közepette, a balkáni, az észak-írországi és a ruandai tapasztalatok alapján. Az előadók és résztvevők egyaránt megosztották tapasztalataikat és küzdelmeiket. A Church and Peace hálózat egyházai és közösségei számára kihívás, hogy hozzájáruljanak „Az erőszak leküzdésének évtizedéhez”.
Reméljük ez a füzet elgondolkodtatja az olvasót az igazságosság gyakorlásáról, és hogy bátorít a csatlakozásra a repedések javítóihoz, mert ilyen emberekre sürgősen szükség van mai világunkban.

Marie Noelle von der Recke

Bevezetés az erőszak legyőzésének évtizedéhez

Reinhard J. Voss

Személyes megjegyzések Jézus erőszakmentességre hívásának újrafelfedezéséhez.

„Nem teszek gyilkos megjegyzéseket olyan emberekre, akik nem is próbáltak megölni engem. Nem tartom oda az arcomat a pofonnak. Ha megütnek, háromszorosan visszaütök.”
Karl Lagerfeld divatcézár mondta ezt egy nemrégi interjúban, és ezzel felmutatott egy Németországban és a „nyugati” államokban széles körben elfogadott szemléletet. Meghökkentő ez a három lépés:
- az ember nem viselkedik komiszul, ha békénhagyják
- az ember csak azt fizeti vissza, amit kapott
- az ember tovább megy egy lépéssel még az ősi zsidó „szemet-szemért fogat-fogért” életelvnél is, - amely történelmi szempontból egyébként felhívás volt az önmérsékletre - és azzal válaszol, hogy egyért 3-szor üt vissza.

Amikor 1994 januárjában részt vettem Chicagoban a történelmi békeegyházak tanácskozásán, tanúja voltam, hogy a keresztény békecsoportok vezetője, Gene Stolztfus bemutatta Jézus erőszakmentességét. Megkísérelte a munkacsoport egyik tagjával szemléltetni, hogyan üti meg az egyik ember a másik bal arcát a jobb kéz hátával- egyszerűen nevetséges bemutatás.
Ez megvilágosító pillanat volt számomra. És így kellett lennie Jézus kortársaival is, különben nem vették volna bele az Evangéliumba Jézusnak ezt a központi politikai tanítását.
„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is.”
Idézem Walter Winket (Walter Wink: Az ellenség látványa, München 1988, 37. o.): „Az ember, aki a másik orcáját is odatartja, ezt mondja vele: Próbáld meg mégegyszer. Az első ütésed elvétette a tulajdonképpeni célját. Nincs jogod megalázni engem. A szegények azok, akik hallgatnak Jézusra, rajtuk keresztül a gyűlölet aláássa ????????? a rendszert, amely megalázza őket, amelyben a földjüket és birtokukat elveszik, és végül szó szerint a gatyájukból is kiforgatják őket.”
Walter Wink hatásosan mutatta meg, hogyan néz ki „Jézus harmadik útja”, és hogy egyáltalán létezik harmadik út: a gyáva menekülés és az erőszakos harc között, a behódolás és a fegyveres felkelés között, a passzivitás és az erőszakos lázadás, a visszavonulás és a megtorlás, a megadás és a bosszú között. Ez az erkölcsi kezdeményezés útja, amely a brutális erőszakot viccel, ötletgazdagsággal és humorral győzi le, kitör a megalázottság ördögi köréből és elhagyja a felkínált áldozati szerepet. A saját emberség öntudatosságának útja, amely az elnyomók és a rendszer lelkiismeretét az „igazság erejével” (Satyagraha) támadja meg. Végül ez az út még ezt is jelenti: inkább késznek lenni szenvedni, mint engedni, inkább elszenvedni az erőszakot, mint alkalmazni. De - és ez az erőszakmentességnek az éppen most kezdődött évtizedbe átültetett értelmezésére érvényes -, a szenvedésre való készség utolsó következménye egy olyan tartás és rátermettség kiképzésével jár, amely a „konfliktusokba, krízisekbe és összeütközésekbe segítőleg lép be.” Így hangzottak azok a kötelezettségek, amelyeket több Church & Peace tag is elvállalt az 1989-es bázeli ökumenikus gyűlésen és a JPIC világkonferencián Seoulban.
Ennek a tartásban és rátermettségben aktív erőszakmentességnek a lehető legszélesebbkörű fejlődését tartom a következő 10 év legfontosabb kihívásának a keresztények és az egyházak számára.

Az „Erőszak legyőzésének évtizedéről”
Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (WCCWCC) 1998-as hararei közgyűlésén a 2001-2010-es évekre meghirdetett „Erőszak legyőzésének évtizede” párhuzamos az ENSZ által ugyanerre az évtizedre meghirdetett „Nemzetközi évtized a béke kultúrájáért és az erőszakmentességért a világ gyermekei érdekében” nevű kezdeményezésével. Ez Béke-Nobeldíjasok, a Kiengesztelődés Nemzetközi Szövetségének ágai és más civil szervezetek kezdeményezésére valósult meg.
A WCC határozatának más, korábbi WCC programok az előzményei. A 80-as években erősen vitatott WCC-program a rasszizmus ellen folytatásaként 1994 januárjában egy délafrikai püspök (a WCC központi bizottságának tagja) inspiráló javaslata alapján Johannesburgban létrehozták az „Erőszak legyőzésének programjá”-t. Mivel a felhívás több évig nem bizonyult gyümölcsözőnek, egy teológiai tanácsadókör hasonló kezdeményezésével, az 1996. januári Rio de Janeiroi ülésen megtervezett „Békét a városba” (Peace to the city) kampánnyal kellett serkenteni. Ezt a kampányt tudatosan korlátozták két évre, amelynek csúcspontja az 1998-as hararei közgyűlés volt. 1999-ben az Ökumenikus Tanács az Évtized alapszövegében egy széles spektrumú szerződésbe hívta meg az egyházakat.
„Az erőszak legyőzésének évtizedének” súlypontja az erőszak alábbi formáinak megelőzése és a rájuk adott válasz lesz.
- országok közötti erőszak legyőzése
- országokon belüli erőszak legyőzése
- helyi közösségeken belüli erőszak legyőzése
- otthoni és családon belüli erőszak legyőzése
- egyházon belüli erőszak legyőzése
- szexuális erőszak legyőzése
- társadalmi-gazdasági erőszak legyőzése
- gazdasági és politikai kényszerintézkedések eredményeként fellépő erőszak legyőzése
- fiatalok közötti erőszak legyőzése
- vallási és kulturális szokásokkal kapcsolatos erőszak legyőzése
- jogrendeken belüli erőszak legyőzése
- a teremtés elleni erőszak legyőzése
- rasszizmus és fajgyűlölet miatti erőszak legyőzése
(Egy alapvető vázlat az „Erőszak legyőzésének évtizedéhez”. Az Egyházak Világtanácsának központi gyűlésén /1999. aug. 26 - szept.3./ elfogadott munka-dokumentum.)

Az Évtized esélyei és az első reakciók
Egy lehetetlenül nagy és túl sokat kívánó vállalkozás? A nagy liberális német lapok egyike az évtized megnyitásának másnapján megjegyezte, hogy az „Erőszak legyőzésének évtizede valószínűleg nem lesz több, mint valami épületes foglalkozás saját magával”. (Süddeutsche Zeitung 2001.02.07. „A tanácstalan egyháztanács”)
Ha az Évtizedet így közelítjük meg, mint ahogy már sokszor tapasztaltam korábban egyházi programoknál, hogy bizottságok, albizottságok, választmányok és projekt-csoportok alakulnak az egyházon belül, amik aztán utazási indítványokat és munkaterveket készítenek, üléseket szerveznek, és a bizottságok eredményeiről beszámolókat írnak, akkor igaza lett volna a dél-német újságnak. ( Idézhetnék egy ideillő regionális egyházi szinódusi határozatot.)
Erre a kritikára a következőképpen válaszolt Konrad Raiser a „Paulinus” trieszti püspöki újságnak adott interjújában:
„Az erőszak kultúrájának elterjedése, amely egy idő óta megfigyelhető, központi kihívást jelent az ökumenikus mozgalom számára. A konfliktusok erőszakmentes megoldásának, az igazságért, a békéért és a teremtés megőrzéséért való kiengesztelő folyamat keretében vállalt kötelezettségnek kellene az egyházak központi kérdésévé válnia.(…) Ez azért fontos, hogy az erőszakról és az annak okairól való hallgatáson keresztültörjünk, és az erőszakhoz való hozzászokás kultúrájával szembeállítsuk a dialógus és a szolidaritás gyakorlatát.”
Konkrét cselekvésre és fantáziára van szükség. Itt most csak a német körökben folyó vitákra hivatkozhatok. Manfred Kock, a Német Evangélikus Egyház (EKD) elnöke azt javasolta, hogy az WCC által javasolt széles keretből koncentráljunk a következő 3-ra:
- Erőszakmegelőzés otthonainkban és családjainkban (Különösen a nevelési és a nők elleni erőszak)
- Megelőző intézkedések a rasszizmus motiválta erőszak ellen (az egyház tagjainak oktatása, önkéntes programok fiataloknak, virrasztások, telefon forródrótok, és hasonló akciók)
- erőszakmegelőzés az államok közötti és az államokon belüli konfliktusokban (Különösen Koszovó/Jugoszlávia és Izrael/Palesztína.)
A következő szavakkal hívott fel egy „erőszakmentesség-kultúrára Németországban”: „Az emberek fejében kell valaminek megváltoznia” A jövő év alapkezdeményezésein fog eldőlni, hogy több lehet-e az Évtized, mint egy egyházi önfoglalkoztatás. Azonkívül megéri vetni egy pillantást a strukturális erőszakra is, amit legtöbbször csak az áldozatok számából lehet érzékelni. Azaz meg kell tanulni a felszabadító teológia jelenlétét az áldozat szemével látni és így cselekedni. Ez az „igazságos béke útján való járást jelenti.” A Keresztény Egyházak Munkaközössége, azaz az egész német egyházspektrum helyesli az Évtizedet. Az én szervezetem, a Pax Christi is támogatni fogja. Egy éppen megalakult munkacsoportban megállapítottuk, hogy a Pax Christi munkája viszonylag pontosan megfelel az WCC javaslatok szélességének.
Nem szeretném az álomképemet az egyházról eltitkolni.
„Az a látomásom, hogy 2010-re sok keresztény egyházi szervezet tart majd képzéseket a konfliktusok erőszakmentes legyőzésére, és a békekultúra ápolására, ugyanolyan magától értetődően, mint ma egy nyugdíjas, vagy egy ifjúsági kör..” (Reinhard J. Voss: Schalom diakonátus - Tapasztalatok és betekintés az erőszakmentességbe, Idstein,2000.06.02.)
A helyi egyházak tevékenysége bátorító és az egyházi ifjúsági szövetségekben (AEJ és BDKJ) folyó vitát az új „Tájékozódás egy békeetikáért” ígéretesnek tartom. A Német Katolikus Püspöki dokumentum, az „igazságos béke” jókor jött és a Jugoszlávia és Koszovó viszály után egy paradigma-váltást jelez.

Az Évtized, mint kihívás a béke-és a népegyházak számára

A messiási megbízás az erőszakról való lemondásra és az értelemnek megfelelő elfogadása egy „bevált, erőszakos békének” közötti ellentmondás vonul keresztül a „igazságos béke” című katolikus püspöki beszéden – igaz, a jézusi erőszakmentesség kihívásának egy világos hangsúlyával. A következő pontokkal szeretném ezt a feszültséget illusztrálni, mivel kihatással van a béke- és a népegyházak közötti kapcsolatra.
- A népegyházak nagy haladást tettek a kötelező egyház-közösség egy modellje felé, az igazságosságért, a békééet és a teremtés megőrzéséért való kiengesztelődési folyamaton belüli sokoldalú elkötelezettség által, még akkor is, ha nem tudták, vagy nem akarták teljesen magukra venni a Szövetség alapvető teológiáját annak minden politikai következményével. De az erőszakmentesség, mint politikai-vallásos elképzelés magától érthetődően fokozatosan áttöri a kezdeti ellenállást az államegyházakban.
- A történelmi békeegyházak szerepét először a II. Világháború után ismerték el az államegyházak. Először ekkor „nevezték meg, bizonyára a 16. század óta először ” (Warneck/Hoffmann, 50 éves Church and Peacve) az egyház(ak) békeegyházak ellen elkövetett történelmi bűneit.
- Továbbá fontos és szükséges a békeegyházak és államegyházak között az evangéliumi újrakezdésért folytatott verseny, amely a „hit megbénulását” és a „politikai hatalmakhoz való közelséget” legyőzheti. ennek a versenynek azonban nem szabad egy fantasztikus hajszába torkollnia, amely a nagy egyházak kezdődő irányváltoztatását késleltetné szükségtelenül. Az olyan szervezetek, mint az Eirene (60 éves), vagy az ökumenikus szolgálat (Schalomdiakonátus-90 éves) példás előjelek és állomások ezen az úton.
- Sokat segít nyomon követni a Church and Peace történetében a szociáletikai irányultságból az egyház-logikaira, azaz az önkéntes béke-szolgálat útjáról, a békeközösségek fogalmára való váltást. Egy hasonló váltást kellene sürgetni a nagy egyházaknál is. A közösség szót itt mind a lelkipásztori közösségek különböző formáinak, mind a modern bázisközösségek értelmében használom.
Gondoljunk az aktuális és jelenlevő, erősen fenyegetett San José de Apartadó békeközösségre (comunidad de paz), akkor egyszerre látjuk mind a spirituális, mind a politikai jelentését az ilyen békeközösségeknek.
A „béke egyháza” lenni, ahelyett, hogy egyházként csak reklámozzuk a békét- ez a folyamat már elkezdődött.

Praktikus perspektívák
A német látásmódom és tapasztalataim alapján szeretném végül a gazdaságpolitika területén az utóbbi év néhány reményteljes előjelét felmutatni.
Kiegészítőleg az WCC és az ENSZ Évtized-felhívásához és az „európai alap civil konfliktusfeldolgozás” megalapításához szeretném a következő példákat megemlíteni:
- Az iskolákba való közvetítés továbbra is szerveződik a viszályelsimító csoportok, kerekasztalok és „konfliktuskalauzok” által
- Egyre népszerűbbek az erőszakmentesség- és alternatív magatartás fenyegetett helyzetben tréningek, ilyeneket a pacifistáktól a rendőrségig több különböző csoport is kínál
- Német és Európai Uniós programok valósulnak meg az integrációért, a konstruktív konfrontációért és a/z igazi/jobb szélsőségeseknek, akik el akarják hagyni ezeket a csoportokat (erre a Xenos-program a legaktuálisabb példa)
- Menedékcsoportok, különösen a szociális mozgalmaknak az egyház-menedék kezdeményezésére kifejlesztett új formái.
- Schalom diakonátus és civil béke szolgálat alakulnak az ökumenikus/ egyházlag és államilag szponzorált szektorokban, illetőleg
- A Szociális Védekezés Szövetségnél egy erőszakmentes intervenció programot terveznek.
A Szövetség a Szociális Védekezésért 2001 márciusában megfogalmazott egy politikai perspektívát, amiért a békeegyházaknak és az államegyházak békeszárnyának is kezesnek kell éreznie magát:


A balkáni konfliktushoz – A nyugat- és kelet-európai egyházak szerepéről és felelősségéről
Történetek az egyházak béke-tanubizonyságáról a Balkánon

Az interjú készítője Janko Jekic, „Az élet kenyere” – Keresztény Egyesület a Humanitárius Munkáért alapító és vezetőségi tagja. Németországi lakóhelyéről segítő tevékenységet szervez a Horvátországba visszatérőknek.
A történeteket mesélik: Alexander Birvis baptista pásztor, a jugoszláviai Novi Sad teológiai karán professzor, a Jugoszláv Szövetség a Vallásszabadságért tagja. Vesna Liermann, a Szövetség a Vallásközi Együttműködésért a Békeszervezetekben munkatársa, és Horvátországban az osieki Központ a Békéért, az Erőszakmentességért és az Emberi Jogokért tevékeny tagja. Stojadin Pavlovic atya, az „Élet kenyere” helyettes igazgatója a jugoszláviai Belgrádban.
Janko Jekic: Ma reggel arról a munkáról szeretnénk beszélni, ami a helyszínen történik, az örömteli pillanatokról és a felelősségről, amelyek vele járnak és arról, hogyan tudunk a jövőben együttműködni. Hadd kezdjem az interjút egy Professzor Birvishez intézett kérdéssel: Hogyan látja az egyházak szerepét a konfliktusrégiókban lévő békeépítésben?
Professzor Alexander Birvis: A teológiai iskola, amelyhez tartozom, az egyházak szerepét 3 aspektusban látja. Görögül „leiturgiá”-ról, „didaskaliá”-ról és „diakoniá”-ról beszélünk, ami „Istenszolgálatot és imát”, „tanítás”-t és „szolgálat”-ot jelent. Mindhárom aspektus keretén belül munkálkodhatunk a békéért. A feltámadt Krisztus első szavai a gyülekezethez, akik követték őt, a következők voltak: „Béke legyen veletek!”. A békéért való munkálkodás tehát olyan valami, aminek megbízatásunk részének kell lennie. Ami az imaéletünket és az Istenszolgálatot illeti, nem csak a békéért való imák és prédikációk számát kellene növelni, hanem koncentrálni kellene minden békével kapcsolatos témára, az elméleti alapozástól a gyakorlatba való átültetésig. Az oktatás hatáskörébe tartozik nem csak a mit?, hanem a hogyan? is. Ami a szolgálatot illeti, fontos a megfigyelés, hogy a szociális-szolgálat szervezeteink és ezeken belül az egyes önkéntesek is azon fáradoznak, hogy valamiképpen minden egyes embert bevonjanak a békeszervezés és -építés munkájába.
Janko Jekic: Azt hiszem, hogy mi mindannyian és az ülésen jelenlévő testvéreink is különösen kíváncsiak rá, hogy jelenleg tulajdonképpen mi történik a Balkánon, és hogyan járulnak hozzá az egyházak a béke fejlődéséhez. Szeretném megkérni Vesna Liermannt, hogy mutassa be egy konkrét példáját a békéért folytatott munkának, amelynek maga is részese volt a horvátországi Osijekben, tehát egy olyan soknemzetiségű városban, amelynek a háború alatt harcokat és atrocitásokat kellett átélnie.
Vesna Liermann: A háború után egy faluban dolgoztam, többnyire szerb lakossággal. A legtöbb horvát ki volt utasítva, de a háború végeztével lassan kezdtek visszatérni. A faluban két templom volt, egy katolikus és egy ortodox. Nagyjábó két éve visszatért egy katolikus pap és elkezdett a faluban dolgozni. A két egyház között azonban nem volt jó a kapcsolat. A Központ a Békéért, Erőszakmentességért és az Emberi Jogokért megpróbált néhány lépést tenni a helyzet megjavítása érdekében. Mindenek előtt bizonytalanok voltunk abban, hogy hogyan is kellene elkezdeni. Sokat vitatkoztunk csakúgy az ortodox pappal, mint a katolikus plébánossal, de nem próbáltuk meg őket egy egymásközötti dialógus felé mozdítani. Végül megértettük, hogy az egyházakon belül az emberekkel kell dolgoznunk. Életre hívtunk egy csoportot a katolikus és az ortodox egyház tagjaiból és házról-házra jártunk velük a faluban, hogy megtaláljuk az emberek konkrét szükségleteit. Két alapvető problémát találtunk: az első a biztonság problémája: Hogyan juthat el az ember oda, hogy biztonságban érezze magát egy faluban, ahol két nagyon nacionalista csoport áll szemben egymással? A másik probléma a szerfelett kényes gazdasági helyzet volt.
Elhatároztuk, hogy mindenekelőtt a második problémát dolgozzuk fel: a szegénység és a siralmas gazdasági helyzet problémáját. A kérdőívekre adott válaszokkal elmentünk a katolikus, majd az ortodox paphoz és beszélgettünk velük róluk. Ekkor arattuk az első gyümölcsöket: a katolikus papot mélyen megérintették a hallottak és azon kezdett gondolkozni, hogy hogyan lehetne megtalálni a kiutat a siralmas gazdasági helyzetből. Lassan az ortodox diakónus is elfogadta az ökumenikus együttműködés gondolatát és ma, két évvel később is részese ennek a munkának.
Például a katolikus egyházban van egy hívő gyülekezettagokból álló csoport, akik hetente szegény családokat látogatnak, hogy a legszükségesebbekkel kisegítsék őket és alkalomadtán egy ebédet főzzenek. ( Azt hiszem, meg kell jegyezni, hogy teljesen objektíven járnak el ebben a munkában, nem számít a családok nemzetisége) Az ortodox diakónus is alakított egy fiatalokból álló csoportot, akiket aztán összehozott a katolikus csoporttal. A két csoport most együtt látogatja a szegény embereket és külömböző programokat szerveznek a javukra. Így például árulják a kézimunkáikat.
Tehát megértettük, hogy azáltal, hogy az emberek problémái felé fordulunk, ugyanabban a szituációkban tudunk a békéért munkálkodni, amelyekben az emberek is találják magukat. Az eredmény igazán meglepő! Szép fokozatosan megoldottuk a sokat emlegetett nemzetiségi problémát.
Janko Jekic: Olyan sok jelentés szólt a Szerb-Ortodox egyháznak a háborús időkben játszott negatív szerepéről. Szeretném megkérni Stojadin tiszteletes testvérünket, aki ortodox pap Valjevoban, hogy tudósítson egyháza tagjainak békeépítő tevékenységéről, hiszen akkoriban ilyen jellegű történetek nem tűntek fel a médiában.
Stojadin atya: A 20. század végén, az utolsó Balkán-háború során az egykori Jugoszlávia lakóit úgy állították be, mintha támadták volna az Ortodox Egyházat, amelyhez én is tartozom. Ellenben az Ortodox Egyház az összes konfliktuszónában jelen volt. Úgy tüntették fel, mintha hátsó szándéka lett volna, hogy a veszekedő pártokat még jobban egymásnak ugrassza. Ennek ellenére megpróbálta tagjainak életét menteni Szerbiában, Boszniában és Horvátországban. Néhány példát szeretnék önöknek elmesélni, amelyek a történetnek erről a másik oldaláról szólnak.
A legutolsó háború alatt eltűnt valahol Boszniában a zworniki Imam Redza fia. A legaktívabb a keresésben Strecko Radosavljevic, egy ortodox pap volt, a Sabac melletti Prnjavorból, tehát a boszniai határ közeléből. Segített a muszlimoknak a keresőakcióban.
A második példa Lavrentie, Sabac és Valjevo püspöke, aki Szarajevoba utazott, hogy bekapcsolódjon az ott fogvatartott franciák, hollandok és németek kiszabadításáért folyó munkába. A szerb-ortodox pátriárka, Pavle tudomásával és áldásával Szarajevóból Belgrádba, majd a budapesti reptérre vitte ezeket az embereket, hogy hazarepülhessenek. A szerbek számára bizonyos értelemben minden minden külföldi ellenfélnek számított, mert a szerb nép ellenségének, nem pedig barátjának voltak beállítva.
Janko Jekic: Már hallottunk valamit a régió többségi egyházainak tagjairól, most egy protestáns kisegbbségi egyháztól szeretnénk valakivel beszélni, Jasmina Tosiccal. Munkája során az „Élet kenyeré”-nél – amelyet egy pünkösdista és egy baptista közösség alapított-, ezer és ezer különböző néphez és területhez tartozó menekülttel találkozott.
Jasmina Tosic: Teljesen személyes perspektívából szeretnék beszélni, nem pedig az „Élet kenyere” igazgatónőjeként. A jugoszláviai keresztények között és a régióban, ahonnan jövök, szenvedélyes tiltakozás volt ez ellen a háború ellen. Isten irgalmasságából és dicsőségére lehetővé tette, hogy erősen válaszolhassunk, pont úgy, mint ahogy az Izsaiás 58. fejezetében áll. Semmit sem tudunk építeni, amíg nem vesszük figyelembe az alapszükségleteket. Amit a keresztények a régióban elértek, az nem tűnt fel a médiában a háború évei alatt és mindmáig sem tárgya a tudósításoknak. De van egy halk hang, békés és csendes emberek hangja, amely mégis hatalmasabb minden másnál. Hallották a rombolás történeteit, de mi tanúi vagyunk annak, hogyan lehet átlagos embereket újra felbátorítani és felhatalmazni arra, hogy jót tegyenek, és a gonoszt és az erőszakot legyőzzék a szívükben. Csakúgy, mint a többieknek, akik már elmondták a tapasztalataikat, nekünk is különböző programjaink vannak: élelmiszerosztás, segítség az otthonkeresésben, a felépülésben és egyáltalán egy előremutató út megtalálásában. Nagyon szeretném a Church and Peace-szel és azokkal a keresztényekkel, akik ebben illetékesek megosztani, hogy az egyházak megfelelően reagáltak-e erre a háborúra, vagyis megtettek-e mindent, amit meg kellett tenniük, hogy megakadályozzák. Két évvel ezelőtt, 1999-ben részt vettem egy Church and Peace szimpóziumon, Bienenbergben, miközben a Nato Jugoszláviát bombázta. Senki sem tudta, mi fog történni és a tehetetlenség érzése miatt nagyon frusztráltak voltunk. De a konferenciát illetően, azok a keresztények, akiknek az országai az én országomat bombázták, csináltak egy hihetetlen segítségakciót. Együtt az angol, amerikai, holland, svéd és német keresztényekkel megadtuk a válaszunkat, és máig is folytatjuk a magunk csendes módját ezt a válaszolást és ezzel valami nagyon fontosat tettünk Jugoszláviáért. Felbátorítjuk az embereket, hogy újraépítsék az életüket. Sok történetet mesélhetnék, segélycsomag- és lakásprogramok történeteit, ajádék programokéit, amelyek nem egyszer tyúkokat, disznókat és teheneket is jelenttek, és így tovább és arról, hogy mindez hogyan befolyásolja az emberek életét. A válasz tehát, amelyet az egyházak és a keresztények a régióban adtak, igen figyelemreméltó.
Janko Jekic: Egy utolsó kérdés Alexander Birvishez a békeszervezetek jövőjét és feladatait illetően. Miben látja a békeelőmozdító munka kihívásait és alkalmait a konfliktuszónákban, a laikusok és a teológusok számára? Hol vannak a lényeges feladatok a béke előmozdításának, ennek a nagyon nehéz munkának a hatáskörén belül?
Alexander Birvis: Szeretném idevonni azt a három lépést, amelyeket metodista testvéreink nem csak a Balkánon, hanem más helyeken is használnak. Az első lépés abból áll, hogy megtalálják az igazságot Jézus ígérete szerint: „Megtaláljátok az igazságot és az igazság felszabadít titeket”. Az a feladatunk, hogy megtaláljuk az igazságot. Ez valami nagyon nehéz dolog, mert az összes pártnak megvan a saját változata arra, hogy mi is történt és a saját vaksága. Segítenünk kell az embereknek, hogy túllássanak önmagukon és aztán igazság szerint és pontosan megmutatni, mi történt. Csak akkor leszünk valóságosan előkészülve a kiengesztelődésre.
Ennek a kiengesztelődésnek a valódi gyümölcse : - béke egy adott városban, vagy körzetben , sokkal később jelentkezik. Az igazi béke nem egyszerűen a háború távollétét jelenti anélkül, hogy a mélyen lévő problémát megoldanánk, mint ahogy jelenleg ez a régióban a helyzet. Hálás vagyok, hogy hogy legalább néhány ideiglenes köztes megoldás van ott, ámde a mi munkánkat valódi békének kell követnie, hiszen a béketeremtés a mi hivatásunk. Ez egy hosszú ösvény és nem egyszer meghiusítják hogy a célunkat elérjük. Meg kell értenünk, milyen gyengék és tehetetlenek vagyunk, és Istent kell kérnünk erőért. Azért kell imádkoznunk, hogy az ő kegyelme dolgozzon bennünk és képessé tegyen a hivatásunkra, hogy eléggé alázatossá tegyen, hogy elfogadjuk a helyzeteket és ugyanígy az embereket is, akikkel kapcsolatba kerülünk. Hasonlóképpen meg kell értenünk, hogy mindannyian vétkesek vagyunk és meg kell lennie bennünk a szándéknak, hogy vétkeinket megbánjuk. Csak akkor fog a munkánk előre haladni és gyümölcsöt hozni.

Az élet kenyere mézzel – állhatatos tevékenység a békéért
Anathea Bethge válasza

Amikor felkértek, hogy megfogalmazzak itt egy választ, szívesen mondtam igent. Gyakori balkáni utazásaimra gondoltam és azokra az elkötelezett emberekre, akiket ott meglátogattam és meghallgattam. Ez számomra valami egészen lenyűgöző dolog. Nagyon, nagyon sokat tanultam tőlük. A válaszhoz hoztam önöknek valamit: egy tányért. Ez egy teljesen átlagos tányér a reggelizőasztalról. A Balkán számára azonban szimbólum. Nem törött, ahogy talán néhányan gondolnák, hanem csak egy egyszerű tányér. Ami különleges rajta, az az, hogy nem üres. Egy szelet szárazkenyér van rajta. Ezen az ülésen újra és újra megtapasztaltam, hogy a Balkánon van kenyér, az élet kenyere. Ezt kétféleképpen is lehet érteni: kenyér, amely tényleg kenyér, gabonából teremtett, őrölt és sütött kenyér. Kenyér, amelyre szükség van, mert az emberek éhesek és jól kell lakniuk. De az élet kenyereként is értelmezhetjük, amely a lelket lakatja jól, azokat, akik igazságosságra és békére éhesek és a jóhír kinyilatkoztatását szomjazzák. Minden alkalommal megtanulom, hogy a Balkánon egészen sok van az élet kenyeréből.
Itt Elspeetben, a szemináriumon megtanultuk, éppen mi Észak- és Nyugat-Európából és további országokból, hogy a balkáni helyzet semmi esetre sem titokzatos, hanem valójában csak komplikált. Birvis Professzor emlékeztetett erre minket. Ez nagyon fontos, mert ha az ember valamit titokzatosnak lát, az talán csak azért van, mert nincs elég közel hozzá és nem érti meg. Ha elég közel jövünk, felismerjük, hogy ez egy nagyon komplikált helyzet, ugyanakkor azonban teljesen érthető. Az ilyen kérdésekre: Melyik városok hol találhatóak?, Milyen a népszaporulat, milyen kisebbségi és többségi viszonyok uralkodnak? Milyen történeteket éltek át különböző csoportok ezeken a helyeken az utóbbi 10 évben? Milyen politikai erők osztották meg őket? Mi az egyházak feladata ebben a bonyolult helyzetben? létezik válasz.
Az élet szent ajándékának megvédéséről van szó, nem többről és nem kevesebbről. Ma itt külömböző feladatokról hallottunk, amelyeket külömböző egyházak ma, tegnap, vagy már évekkel ezelőtt teljesítettek. Azért hangsúlyozom ezt a „különböző”-t, mert számomra fontos, hogy a különböző egyházaknak más-más feladatai vannak. A mai napon 3 példát hallottunk és egyiket sem lehetett egyiket a másikkal, a harmadikkal, a negyedikkel, vagy az ötödikkel helyettesíteni.
Hallottuk Stojadin atyától, hogyan szabadították ki a foglyokat, hogyan egyengették ezt az utat az ortodox papok, hogyan kísérték vissza őket Sarajevoból Belgrádon és Budapesten át a saját hazájukba. Szilárdan hiszem, hogy egyszer megkérdezik tőlünk, hogy látogattunk-e foglyokat. Nem tudom, megkérdezik-e, hogyan ért meg bennünket az állam, vagy kérdeznek-e az egyház és az állam megfelelő viszonyáról. Meggyőződésem szerint egy két dolognak meg kell változnia az egyház és az állam közötti megértésben, az én egyházamban is, de eközben megfeledkezni a foglyokról mindenképpen helytelen. A foglyokat kiszabadítani mindenképpen jó dolog.
A második példánál Vesnától szintén valami különlegeset hallottunk. Egy probléma sem lehet olyan rettenetes, hogy ne hordaná magában az erőt, hogy a béke kiindulópontja lehessen. Tényleg lenyűgöző volt hallani, hogy az emberek a faluban, ahol Vesna dolgozik, felkutatták az együttélés problémáit, hogy aztán egyet ezek közül, tudniillik a szociális szerencsétlenséget kiindulási pontnak használják ahhoz, hogy lehetővé tegyenek egy ökumenikus találkozást. A falu lakói nem vártak ezzel az ökumenikus találkozóval, amíg megjavul a gazdasági helyzet. És nem is tették félre a kétségbeejtő gazdasági helyzetet mint valami túl bonyolult aspektust. Nem hangzott volna egyszerűbben: Szervezünk egy ökumenikus találkozót, de nem próbáljuk meg még a gazdasági nehézségeket is megoldani? Nem, ezek az emberek a szerencsétlen gazdasági helyzet problémáját a béke útjának építőkövévé változtatták. Pontosan ezt tapasztaltam olyan gyakran a Balkánon. Egyszer valaki ezt mondta nekem: „Istenem, midndenünk, amink van, azok a problémák. A problémáknál kell kezdenünk.” Ez egy próbálkozás annak a szavakba foglalására, ami történik. Egy másik próbálkozás arra épít, hogy Isten tényleg a leggonoszabbakból is jót tud és akar csinálni. Három történetet hallottunk, sőt az utóbbi néhány napban a szemináriumon még többet is, amelyek nem csak az élet kenyerei voltak. Ezért még egy szimbólumot hoztam a reggelizőasztalról: a mézet.
Azt hiszem, hogy nekünk, akik nem a Balkánon élünk, nagyon sok történetre van szükségünk, amelyek nem csak kenyerek, hanem mézek is. Meg kell mondjam, az én fejemben működött a propaganda. Soha nem jutottam el a gondolatra, hogy Jugoszlávia bombázása akármilyen értelemben helyes, indokolt, jó, ésszerű, egyetlen kiút, vagy érthető lenne. De a második lépést, igazán politikai munkát végezni ellene, vagy barátságokat fejleszteni, szeretetet állítani a gyűlölettel szembe, mindezt szintén nem tettem meg. Egy évbe tellett, mire Manfred Kochnak, a Német Evangélikus Egyház fejének egy levelet tudtam küldeni, hogy megkezdjünk egy párbeszédet. Egy egész évbe. Azalatt az összes bombát ledobták. Ezért van szükségem a történetekre, amelyek könnyebbé teszik számomra a szeretetet. Ezért vagyok hálás a történetekért, amelyek az élet mézeskenyerei. Az összes történetben közös, hogy nem magáért a csoportért végzett munkáról szóltak. Egyik csoport sem azért végezte a munkát, hogy jobb anyagi helyzetbe kerüljön, vagy több elismerést kapjon. Mindig arról volt szó, hogy valamit továbbadjanak másoknak. Most arra szeretnék egy pillantást vetni, hogy milyen feladatok várnak ránk a jövőben. Miért építünk békét, jövőt, ökumenét? Hogyan talál rá az ember a kiengesztelődésre és az igazságra? Erre nincs kész recept, de ma hallottam valamit, amiről azt gondolom, hogy mindannyian egyetértünk vele. Ezek a régi szavak, amelyek szerint az egyház három dolgot jelent: imát és liturgiát, igehirdetést és segítő tevékenységet. Azt hiszem fontos, hogy ezt a három dolgot az itt képviselt egyházak közösségének ismerjük el. A többiek is ezt teszik: ima és liturgia, igehirdetés és segítő tevékenység. Jó hallani, hogy ki haladt előre ezeknek a közös dolgoknak az észrevételében. Ott vannak a szomszédok a faluban, ahol Vesna dolgozott, a hívők, akik saját gyülekezetükben elkötelezettek. És mások, akikről ezt hallottuk, a szerb-ortodox kolostorok, akik azzal, hogy együtt dolgoznak az „Élet kenyere” evangélikus szervezettel, két tűz közé kerülnek. Azt hiszem számunkra ismert tény, hogy az egyes hívők azok, akiken minden múlik. És tudjuk azt is, hogy a közösségi élet erőssé tesz az ellenségeskedéssel szemben.
Akárhogyis, remélem tovább megyünk mégegy lépéssel és ez az, ahol még sok munka vár ránk, hogy ne csak észrevegyük mások akcióit, hanem méltányoljuk és tartsuk őket tiszteletben. Nem csak arról van szó, hogy amikor egy másik egyházat meglátogatunk, észrevesszük, hogy más emberek szintén imádkoznak, talán más stílusban, de ugyanúgy Istenhez, mint ahogy mi, ugyanúgy prédikálják és hirdetik Isten országát, talán másképpen, vagy egy másik nyelven, de ott is Isten szavát halljuk és észrevesszük, hogy mások is vannak, akik nem önérdekből, hanem annak a Jézusnak a tanítása szerint szolgálják a szomszédaikat, aki a béke csókjával köszönt minket. Ezt jelenti egy tény felismerése. Számomra ez a megbecsülés akkor valósulna meg, ha az egyházak mint intézmények és az egyházi vezetők valami ilyesmit mondanának: „amit tesztek és ahogyan teszitek, az jó”. Nem mondom, hogy mindenkinek pontosan ezt kellene tennie, de jobb megbecsülni és tiszteletben tartani mások munkáját, mint kritizálni és rögtön azzal kezdeni, mi nem tetszik a másik munkájában.
A harmadik lépés összeadni az erőinket, ahol azt érezzük, hogy nekünk is és másoknak is sok tennivalónk van. Nem vagyunk a béke közelében, különösen nem a Balkánon.
Számomra fontos észrevétel volt még ezen a szemináriumon, hogy a béke nincs nekünk megígérve. Ott van például a folyóirat, amely elkészült novemberre és decemberre, de papírhiány miatt csak most sikerült kinyomtatni. Ez a papírhiány miatt tragikusan elkésett prófécia egyszerűen csak egy darabja a valóságunknak. A siker nincs megígérve. Amikor megérkezem Zágrábba, amely mindig az első állomás Németországból, sokat hallok legkevesebb a zátonyrafutásokról, sikertelenségről, barátságtalan szavakról. Ha meggondoljuk, hogy milyen célokat állíthat magának egy békeprojekt, akkor az elismerés és a siker biztosan nem tartozik ezek közé a célok közé, inkább valami olyan dolog, mint az állhatatos tevékenység. Mert az, hogy semmit sem csinálunk természetesen nem lehet perspektíva. Egyszer megpróbáltam kifejezni ezt az állhatatos cselekvést, egy hódolatban azoknak az embereknek, akik a békéért kűzdenek, és akiknek az arca olyan jól ismert számomra.

Esti gondolatok

Mit csinálnak ma este,
Akik holnap a békéért dolgoznak?
Ma este
Istenre várnak
Mert már jelen volt,
Mert most is jelen van.

Sütnek és főznek,
Jó ételeket és jó szavakat,
Hogy győzelmet arassanak a harcosok szíve fölött,
Hogy megállítsák a végzet kerekét,
A megbékélés ebédjét készítik elő,

Ma este.

A sötétben sírni,
Tétovázva átlépni a határt,
Két tűz közé rekedni,
Leborulni,
Istennel birokra kelni,
Nehéz az áldás
Ma este

Nem akarni felkelni
A boldogulást látni
A bajt látni
Vígaszt érezni
Egy vígasztaló jelenlétet
Nem félni többé a sebezhetőségtől
Ma este

Ma este
Istenre várni
Mert már jelen volt
Mert már jelen van
Ma este

(A csendben írva, Advent 2000)

Anathéa Bethge azoknak a keresztény csoportoknak és intézményeknek a tanácsadónője, akik az erőszakmentesség legyőzésének kezdeményezéseit akarják fejleszteni és végrehajtani. A Rheinlandi evangélikus egyház tagja, tevékeny a megbékélésprojektekben Horvátországban, és erőszakmentes konfliktuskezelés tréningeket tart.


Az összetartás lehetséges pontjai az etnikumok és vallások közötti konfliktusok külömböző szituációiban.

Szemelvények a dialógusfórumról Alexander Birvissel (Jugoszlávia), Joe Campbellel (Észak-Írország) és Josephine Ntithinyuzvával (Ruanda)


Vigasz
Gyakran voltak az egyházak olyan helyek, néha az egyedüli helyek, ahol vigaszt és gyógyulást lehetett átélni, ahol a szükség kifejezésre juthatott, és ahol meghallgattatott.

Kiképzés
Az egyházak egyre növekvő mértékben biztatják tagjaikat arra, hogy erőszakmentes konfliktusmegoldást oktató tréningeken vegyenek részt. Ezt továbbra is folytatni kell.

Átláthatóság
Hogy még szavahihetőbbek lehessenek, az egyházaknak felelősséget kell vállalniuk a konfliktusokban játszott szerepükért és be kell ismerniük a kormánnyal vagy a hatalom birtokosaival kötött kompromisszumaikat.

Szolidaritás
Az egyházaknak meg kell felelniük próféta szerepüknek, amely szerint egy konfliktuson belül nem csak az egyik fél, hanem minden ember igényeit kifejezésre kellene juttatniuk.

Átváltozás
Az egyházaknak nem a „megbocsájtás és felejtést”, hanem az „emlékezést és megváltozást” kellene prédikálniuk.

A Detmoldi Vallomás – A keresztények kiengesztelődés-akciója Ruandában.
Josephine Ntithinyuzva

Ruandából származom, férjezett vagyok, három gyermek anyja. Öt éve Strassburgban élünk és tagjai vagyunk a mennonita közösségnek. Nem véletlen hogy ebbe a közösségbe tartozunk, noha eleinte senkit nem ismertünk itt. A tragédia után, amit hazánk elszenvedett, szükségünk volt a béke és a kiengesztelődés üzenetére. Hallottunk a mennonita egyház pacifista hagyományairól és meglátogattuk a közösséget. Boldogok vagyunk, hogy nem tévedtünk.
Amikor megérkeztünk Európába, hálásak voltunk, amiért megmenekültünk és hogy békében élhetünk, ugyanakkor vétkeseknek is éreztük magunkat, hiszen hozzátartozóinkat cserbenhagytuk. Arra gondoltunk, talán nem véletlen, hogy az Úr lehetővé tette nekünk, hogy itt legyünk. Alakult egy csoport ruandai és európai Ruanda-barát emberekből, hogy ezeket a dolgokat és Ruanda problémáját átgondolják. Ez 1966-ban történt Detmoldban, Németországban.Ennek a találkozásnak az eredménye az ún. „Detmoldi Vallomás”.
A Detmoldi Vallomás tartalma:
Főképpen három vallomás alkotja, a mindenkori Tutsiké, Hutuké és Európaiaké.
A Hutuk csoportja a következőket vallja:
„Mi, az itt, Detmoldban jelenlévő Hutu-keresztények elismerjük, hogy népünk a Tutsik népét 1959 óta sokféle értelemben elnyomta. Elismerjük a népirtás bűnét, amit a Hutuk a Tutsik ellen elkövettek. Szégyelljük magunkat a rémtettek miatt, amelyeket a Tutsik a Hutuktól elszenvedtek. Alázatosan bocsánatot kérünk Istentől és Tutsi testvéreinktől a rosszért, amit velük tettünk. Ezért mindent megteszünk, hogy visszaadhassuk nekik a megbecsülésüket és méltóságukat és hogy visszaszerezhessük a szemükben elvesztett emberségünket.”

A Tutsik csoportja a következőket mondja:
„Mi, az itt, Detmoldban jelenlévő Tutsi-keresztények boldogok vagyunk és megkönnyebbültünk Hutu testvéreink bocsánatkérése miatt. Részünkről szintén bocsánatot kérünk Istentől és a Hutuktól arrogáns és lenéző magatartásunkért, amellyel történelmünk során egy nevetséges etnikai felsőbbrendűség-komplexus nevében velük szemben viseltettünk.”

Az európaiak csoportja vallja:
„Mi, itt Detmoldban jelenlévő Nyugat-európai keresztények beismerjük, hogy az első európai Ruandába való megérkezése óta hozzájárultunk ahhoz, hogy az elszakadás Ruanda népei között erősödjön. Bánjuk, hogy országaink az erőszakot fegyverszállítmányokkal támogatták. Őszintén bocsánatot kérünk Istentől és ruandai testvéreinktől, és Jézussal a meghallgatás, a megbecsülés és a szolidaritás útjára akarunk lépni.”

Ez a tapasztalat azzal bátorít minket, hogy a kiengesztelődés lehetséges, de az Úr arra bíztatja a férfiakat és a nőket, hogy beálljanak a résekbe. Ezért ezt a vallomást messzire szétszórtuk, hogy Isten élhessen vele. Magától érthetődően a reakciók sokfélék voltak. Sok bíztatást, ugyanakkor sok kritikát is kaptunk, ami szintén érthető, hiszen ezek sebzett szívekből jöttek.
1999 július-augusztusában a Vallomás aláírói újra összegyűltek Ruandában és különböző körökhöz tartozó emberekkel találkoztak ott: fogjokkal, értelmiségiekkel, az evangélikus és a katolikus egyházak tagjaival, egyesületekkel, valamint a „Nemzeti Bizottság az Egységért és Megbékélésért”-tel, amely az év márciusában alakult. Ez a ruandai találkozás lehetővé tette, hogy érthetőbbé vált a vallomás szelleme, amelyet három pontban lehet megfogalmazni.
- Meghallgatni és elfogadni mások szenvedését, úgy, ahogy azt kifejezték és együttérzést mutatni.
- A saját- és családunk szenvedését kifejezni, túlzott neheztelés és harag nélkül.
- Vallomást tenni a „résben”, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, amit a csoportunkkal azonosítanak, magunkra venni a bajt, amit mások ebből a csoportból okoztak, a csoport nevében bocsánatot kérni, olyan magatartást tanusítani, amely a sebesült meggyógyítására és méltóságának visszaadására törekszik.
Egy ilyen beismerés gyümölcsei:
- A szív sebeinek gyógyulása
- az előítéletek és a kollektív ítélkezések kiküszöbölése
- A testvéri viszonyok visszaállítása
- Az ország fizikai/ természeti rehabilitálása („Ha a szív és értelem meggyógyult, az magával hozza a többit is”)

A Detmoldi Vallomás kísérlet arra, hogy beálljunk a résbe és megvédjük országunkat a romlástól (Ezekiel 22,30). Ez a találkozás megmutatta nekünk, hogy az út még hosszú. Bizonyos állami és egyházi vezetőknél észrevettük a lelkesedés hiányát, de bátorítottak azoknak a keresztényeknek a kezdeményezései, akiket megérintett ennek a gyógyulásnak a szelleme. Különösen egy egyesületet szeretnék megemlíteni, az „Afrikai evangelizálómunká”-t, akik nagyon derekas kiengesztelőmunkát végeztek. 1999 szeptember-októberében Joseph és Anastase (egy hutu és egy tutsi), a központ két felelőse Európában voltak hogy a kiengesztelődés csodáiról beszéljenek, amelyeket Isten Ruandában művelt.
2000 októberében ismét Európában voltak és találkoztak Brüsszelben a ruanda gyülekezettel, valamint Franciaországban a mennonita gyülekezetekkel. Ezután a találkozás után az az ötletünk támadt, hogy rendezzünk egy szemináriumot a ruandai testvéreink szervezte szemináriumok stílusában. Az volt a cél, hogy létrehozzunk egy találkozást a hevesen vitatkozó ruandai keresztények között, hogy lehetőségük legyen egymással beszélgetni és egymást meghallgatni. Egy ilyen dolog csak hittel kivitelezhető, mert az ilyen projektek sok anyagi eszközt követelnek és mi csak egyszerű emberek vagyunk. De azt tapasztaltuk, hogy Isten gondoskodik rólunk. 2001 Júliusában, Brüsszelben kerül megrendezésre ez a szeminárium, 45 résztvevővel. Még nincs minden megoldva. Szükségünk van az imáitokra.
Végül szeretném elmondani, hogy tekintettel a még elvégzendő munka terjedelmére, az olyan kezdeményezések, az olyan kezdeményezések, mint a milyenk, illuzórikusoknak tűnhetnek. De mi tudjuk, hogy Isten utasított minket, mint egykor Gedeont, hogy a bennünk lévő erővel úton legyünk, mert a maradékot megteszi az, aki küldött minket.
Hálásak vagyunk a családért, amelyet kaptunk. Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül és ez bátorít minket. Szükségünk van a támogatásotokra és az imáitokra.

Mit tehetünk, hogy az etnikumok és vallások közötti konfliktusokkal küzdő egyházakat és keresztényeket támogassuk?
- Ne kritizáljuk az egyházakat, mert Krisztus szerette őket
- Testvéreinket foglaljuk bele imáinkba
- tegyünk látogatásokat, ez nem turizmust jelent, hanem útrakelést, egy jó kérdés feltevését, vagy egy megfelelő történet elmesélését jelenti.
- Hívjunk meg és fogadjunk fáradt békemunkásokat (szünidők, továbbképzési idők)
- Dolgozzunk az erőszakmentes konfliktusmegoldás kiképzésekért, csakúgy otthon, mint a konfliktusok színhelyén


Az egyház prófétai szerepe

„”(Izsaiás 58,12)

Kedves közösségei Jézus Krisztusnak, akik az egész világról gyűltetek össze! Egy egészen különleges közösség találkozik itt ma. Nem azért különleges, mert több egyházból és gyülekezetből tevődik össze. Igazából azért az, mert ma a prófétai szóra koncentrálunk, és hagyjuk, hogy az irányítsa cselekedeteinket. Úgy szeretnénk a réseket kijavítani. A jelenlévők közül sokan ismerik az örömöket és csalódásokat, amelyek ahhoz kötődnek, hogy az ember újra és újra megpróbál építeni ahol romok vannak, kapcsolatokat visszaállítani, ahol azok megszakadtak. És az ember olykor érzi, hogy a repedések rajta magán is keresztülfutnak.
Izsaiás fejezete, amelyet ma olvasunk egy intés. Most a holland mennoniták vendégei vagytok és ők készültek erre. Az istenházaik nagyon szerények, de „Buzdítás”-nak, és „Intés”-nek nevezik őket. A kérdés mindig az, ki inthet kit. A próféták hallották és közvetítették Isten szavát, de a népük gyakran kérdőre vonta, sőt üldözte őket. Ha most elolvassuk, amit a prófétának Izraelről mondania kellett, vajon mellette állunk-e, vagy az őt hallgatók között találjuk magunkat? Az utóbbi jóval egyszerűbb helyzet. Én ez utóbbit javasolnám. Másoknak kell eldönteniük, vajon szavaink és tetteink prófétikusak-e.
A mi korunk egészen hasonlít a prófétáéra. Sok a rom. Itt mindenkinek megvannak a maga emlékei a rombolásról és nem egy közülük ott találja a romokat, mikor hazaér. Úgy döntöttünk, hogy kijavítjuk ezeket, de ez nem egyszerű, hiszen sokunk a szívében hordja a romokat. Ez volt a helyzet a prófétával is: a nagy várakozások és remények korszakában beszélt. Izrael visszatért a száműzetésből, meghirdettek egy új kivonulást a rabszolgaságból. A törvényekről beszélő prófétát figyelmen kívül hagyták, úgy gondolták, küszöbön áll a gyógyulás. „Vígasztalódj, vígasztalódj népem! Nem leszünk többé hűtlenek, Ő a mi istenünk és mi leszünk az ő népe.”
De a nép, ami végül kivonult Babylonból és visszatért földjére már csak egy kicsiny csoport volt. Sokan ott maradtak Babylonban, és azok, akik nem voltak számüzetésben a 70 év alatt egyházi vezetés híján súlyosan lezüllöttek.
Ebben az időben beszél a prófétánk. Új repedések válnak láthatóvá, nem csak az épületeken, hanem a földet benépesítő emberek között is. Aztán az embereknek újra neki kell állniuk a hétköznapoknak: a házakat be kell lakni, a szántóföldeket meg kell művelni, az ügyeket el kell intézni. Gyermekek születnek, akiket táplálni kell. Az az egység a hálaadásban Istennek, amelyet a templomépítés szimbolizál, még várhat. Feltűnő, milyen keveset beszél a próféta a kultikus életről. Feltételezi, hogy az egyes ember imádkozik és böjtöl, hogy megemlékezzen a szükség idejéről. A nép kereste Isten útját, de panaszkodott, hogy Ő nem néz rájuk. Erre válaszol a próféta: „Ügyes-bajos dolgaitokat intézitek a böjt napjaiban, szorongatjátok a nyomorgókat! Aztán lehorgasztjátok a fejeteket. A böjt azonban, ami elnyeri az Ő tetszését ebből áll: pusztítsátok el a jármot, amellyel felebarátaitokat megterhelitek, tápláljátok az éhes testet és lelket. Hagyjatok fel az igazság kiforgatásával, az ujjal-mutogatással és a hamis vádaskodással!” Csak itt szól a próféta a helyreállításról. „Akkor fény lesz rajtad, és olyan leszel mint a megöntözött kert és mint a forrás, amely mindig túlárad. Ha hívod Istent, válaszol neked.” Ez a vers összecseng Jób könyvével. Ami nekem az egész fejezetben a legjobban tetszik, az a nyolcadik versben található. „Akkor új bőr lesz a sebeiden” A próféta tud népe sebeiről, akkor is, ha vádol.
A szakadásokat, a réseket, amelyekről itt szó van, természetesen szó szerint értjük. A zsoltárokban és Ezekiel száműzetésprófétánál is lehet látni, hogyan tűnik fel a szakadás ember és Isten, ember és felebarátja között. Rések a falakon, rések az együttélésben. Még akkor is, mikor a számüzetés és a háború már elmúltak és lehetséges a visszatérés a normál életbe, még akkor sincs vége az erőszaknak és az elidegenedésnek. Ekkor van szükség azokra, akik beállnak a résbe, hogy maguk és fallá váljanak.
A 106. zsoltár mondja erre: Mózes beállt a résbe, hogy Isten ne pusztítsa el népét. Ezekiel így vádolja a prófétákat nem sokkal Jeruzsálem megsemmisülése előtt: „Ó Izrael, a prófétáid olyanok, mint a rókák a romok között! Nem lépnek be a résekbe és nem válnak fallá Isten házában.”
Kedves barátaim, ki ne ismerné fel közülünk az izraeliek helyzetét, akik visszatértek egy idegen földről, a háború és a szétszóratás megrázkodtatásai után. És tudunk az igazságtalanságról is, amit fel kell számolni, hogy megtalálhassák Isten útját. Egy új kezdetre várunk, amikor a felszabadulás megtörténik, de minden olyan lassan halad előre. A próféta mégis gyógyulásról beszél.
Ez nem az a gondtalan állapot, amely után mindenki vágyódik. Ez Isten közelsége: ha azokért fáradozunk, akik az igazságtalanságból és a bajból egyaránt nem szabadulnak, akkor Ő meghallgat minket, ha hívjuk. Tudunk a leigázásról, tudjuk, hogy az emberek néha „ilyenek”. Ez része azoknak az erőknek, amelyek ellen mi a résekbe beállunk. Azzal hogy a hasadékokba beállunk, lehetséges, hogy mi is megtapasztaljuk az erőszakot, mert azokhoz csatlakozunk, akiket a másik fél nem vesz emberszámba.
Hadd legyen hát az a kérésünk, hogy Isten közelében lehessünk, hogy megmaradjunk. És maradjunk egymás közelében is, hogy ne érezzük magunkat túlterheltnek és el tudjunk fogadni még egy gyógyuló kezet. Ő nekünk adta a felebarátokat, a hívők közösségét küldte nekünk, hogy megismerhessük Őt. Csak akkor néz ránk Isten, ha mi is egymásra nézünk.

Janna Postma mennonita lelkész Hollandiában. Aktív tagja a mennonita békecsoportnak (DVG), a Nemzetközi Megbékélésszövetségnek, és elkötelezett az ökumenikus mozgalomban.

Földrajzi hely (amirol szól): Afrika, Balk?n

Kikrol szól (csoport): Church & Peace

Fordító (az aktuális anyag nyelvére): Simonyi ?gnes

Csoport, mozgalom, irányzat (ahonnan származik): Church & Peace

Sorozat, folyóirat, gyujtemény (amibe tartozik): Theology & Peace

Sorozatban elfoglalt hely:
 Sorszám: 8

Célcsoport: vall?sos embereknek

Nyelvi változatok: