BOCS Homepage


Dokumentumhûséggel

A Taize-i Ifjúsági Zsinat indulásáról

(Második, befejezõ rész)

Ma éjjel arról álmodtam, hogy hazaérkezésem után keresztény voltom miatt börtönbe csuktak. Olyan valóságosnak éltem át, hogy közben fölébredtem és újra elaludtam és ugyanazt álmodtam tovább és nem tudtam elhinni, hogy csak álom ez a borzalom. Sírva könyörögtem a bírónak, hogy enyhítsen a büntetésemen, de erre még több évre ítélt. Rettenetes fájdalmat éreztem belül. Utána valahogy meg tudtam szökni, találkoztam édesanyámmal, de közben már a város utcáin riadóztatott egységek kerestek. Ekkor már nyugodt voltam, bár tudtam, hogy aligha sikerül megmenekülnöm. Otthon kiderült, hogy ha nem megyek vissza a börtönbe, akkor az egész családot elfogják. Nyomban visszamentem, de a zárkámban már újra ráeszméltem a csapás súlyosságára. Ismét jött a nagy belsõ fájdalom, bár már nem borított el, tudtam nagylelkûbben gondolkodni. Valószínûnek látszott, hogy a szökés miatt még fölemelik a büntetésemet. Rád gondoltam, szinte csak rád, vajon mi lesz velünk ennyi év alatt...

Bizonyára a Bernholddal való beszélgetés hozta ezt az álmot, noha igen kicsi a valószínûsége, hogy börtönbe kerül, õ most indul haza és áll a bizottság elé. Egy fiatal francia is beszélt tegnap errõl, hogy megtagadta a katonáskodást és kétszer annyi ideig mezõgazdasági és szociális munkát kell végeznie helyette.

A jel itt van. Nem olyan nagy, de valóságos. Az ide jövõk egymást elfogadása. S az érdeklõdõ, keresõ sokaságon belül az elkötelezettek nagy száma a világ minden tájáról, akik igaz gondolkodással, kikalapált jellemmel és áldozatos élettel dolgoznak. Milliószor elszégyeltem magam ez alatt a pár nap alatt, ilyeneket látva. S talán a legnagyobb jel az a változás, ami egy turnus alatt itt végbemegy. Az elején alig más, mint egy nagy csõdület. Mivel egy turnus utolsó elõtti napján érkeztem, átéltem a turnusváltás zuhanását: az elején a beszélgetések közömbösségben és elégedetlenkedésben vergõdnek, a szervezés nehézkes. Azután újra kialakul az a nagyszerû ünnep, amire érkeztem.

Csak egy persely van, az ajtónál, s az van ráírva: "Hogy mindenkit fogadhassunk". A templomba nincs ünnepélyes bevonulás, csak csend, a fiatalok és a szerzetesek egyaránt szállingóznak, helyet keresnek, letérdelnek, imádkoznak. Aztán Roger testvér föláll és elkezdõdik a himnusz. Ma az egyik szerzetes elkésett, himnusz közben bejött, megérintette Roger karját, egymásra mosolyogtak és ment a helyére.

Angelina spanyol, fél évet töltött Latin-Amerikában. Egyedül ment, mindenütt lelt barátokat, olyan elkötelezett fiatalokat, akik a legszegényebbek közé mentek élni, meghallgatni, szolgálni. Észak-Amerikából is sok fiatal él ott. Sokan a halálukat is elfogadják elkötelezettségük végsõ pontjaként, mint a mag földbe hullását. A szegények mellé állókat az erõszak fenyegeti, nyom nélkül tûnnek el (repülõrõl a tengerbe dobják vagy a fogdákban kivégzik õket). Küzdelmüknek a Zsinat reményteljes dimenziót ad. Ünnepeikben egész helyzetüket Istenhez emelik. Kapcsolatuk a gazdag országokkal nehéz, mert az érzésük is és a tudományos helyzetelemzés is azt mutatja, hogy mi vagyunk az okai a borzalmaknak.

Nagyon fáj ez a rettenetes helyzet az "emberiség nyomornegyedeiben", amelyrõl egyre többet hallok. Az éjjel nem álmodtam a fájdalmat, hanem valóban õrült rémületes fájdalom volt bennem, még reggel is sokáig a hatása alatt voltam. Most is nem pusztán tudom, hanem érzem, hogy milyen rettenetes dolog a szegények közé menni, küszködni, reménykedni, vigasztalni, segíteni, beszélni, könyörögni és aztán rövid idõ és vállalni egy iszonyatos halált, amelyrõl senki nem fog tudni semmit. Soha nem fogunk eljutni ennek a hõsiességnek a megértéséig, amelyet nem a harag szenvedélye, hanem az irgalom táplál, soha nem jutunk el kis üvegházunkban az irgalomra, mint ahogy nem tudjuk megérezni önelégültségünket és önámításunk kirívóan kegyetlen voltát sem.

Angelinával is elõkerül az a (tipikusan kelet-európai) gondunk, hogy a bázisközösségek nagy összegeket adnak össze a világ legszegényebbjeinek, de nagyon szûkösek még az illegális lehetõségeink is, hogy valutára váltsuk és elküldjük a pénzünket. Lelkesen bólogat és hangsúlyozza a fõ feladatot: otthon elmondani mindenkinek, hogy milyen baj van a világban. Sok levelezés sem kell, de a leveleket sokaknak megmutatni.

Bernhold nekem adta "a követ". Azt mondta, hogy új nevet kaptam és meg kell változtatnom az életemet. Tervezni könnyû, de itt és most kell elkezdenem, mert különben hazamenve elkap a gépszíj. Valóban azt érzem, hogy vonz egy csodálatos eszmény és mégis még az itteni életem is rengeteg hibát tartalmaz. A mai este jó volt, tudtam segíteni megotthonosodni a két új csoporttagunknak. Talán nem voltam gõgös, hanem kicsit hasonló Jacques-hoz.

Ma csak lézengtem. Ez a szabadság rádöbbent, hogy nem lehet hõsi elkötelezettség nélkül értelmes életet élni. Ugyanabba az örömtelenségbe zuhantam, amit haszontalanságom érzése otthon is sokszor okozott bennem. Beálltam mosogatni, aztán még sokáig a konyhán dolgoztam és beszélgettünk közben. Mindjárt jobban éreztem magam.

Kis színjátékok, pantomimok: az emberek megszelídítésérõl; a rossz közösség nem fogadja be az új embert; a civilizáció kiszolgál bennünket, de megcsömörlünk, magunk dolgozunk és megbékítjük a civilizáció megszállottait is; emberlánc kibogozása; "nekem senkire sincs szükségem" s eldõlnek; "én gyönyörû vagyok, a tiedre is szükségem van" s meghalnak a harcban; egy srác a magvetõ példabeszédet jeleníti meg - barackosztogatással. Aztán "tanuljunk könnyen, gyorsan színészkedni"-t játszunk párokban, elõször két mérges veszekedését, azután egy nagyon udvarias találkozást kell rögtönözni...

Rasid marokkói, vékony, alacsony fiú, a muzulmánok közt készíti a Zsinatot. Azt mondta, nagyon nehéz elhitetni a muzulmánokkal, hogy a keresztények ma már máshogy gondolkodnak és nekik is meg kell változniuk.

Stephan elbúcsúzott tõlem ma este. Jacques-tól vettem legnehezebben búcsút. Kicsit szomorú vagyok, mert valahol bennem nagy szeretet ébredt irántuk és a nyelv meg a félszegségem miatt nem tudott eléggé kiáradni feléjük és amikor arra gondolok, hogy esetleg soha többé nem találkozunk, akkor a szívem majd megszakad és áldom Istent, hogy olyannak alkotott bennünket, hogy tudunk felejteni és a szeretetünk Benne megmarad és amikor Hozzá eljutunk, újra megtaláljuk, de itt nem fáj sokáig és kibírhatatlanul, bár ha az éjjel megélt szituációra gondolok, úgy érzem, szinte kibírhatatlan lenne, ha nem találkozhatnék többé Veled. Jacques örömére emlékezem, ugrált boldogságában, amikor találkozott egy magyar házaspárral, akiktõl évekkel korábban már így "örökre" elbúcsúzott, s érzem, hogy az öröm nagyobb minden fájdalomnál és ezek a nehéz búcsúzások elõkészítenek egy haláltmegvetõ bátorságra, mert a fájdalmak elmúlnak, de a boldogságunk nem fog elmúlni soha. Csodálatos, "szem nem látta, fül nem hallotta" boldogságra sejtettem rá itteni élményeimben. Itt az örömünkbe szomorúság vegyül az egység külsõ és belsõ akadályai, a jó szándékúak hibái és a gonoszok hatalma miatt, és ezt a töredékes életet csak úgy lehet elviselni, ha állandó fejlõdésben vagyunk és az alázatosság-bocsánatkérés és az elébesietés-megbocsátás aktusaival újra és újra közösségünkbe engedjük Istent.

Korán keltem, még együtt imádkoztunk. A kõ a világ minden jóságát szimbolizálja számomra és mindezek nevében kér engem.

* * *

Elérkezett az elutazás napja. Jacques még egy stoppot is keresett nekem, két olasz srácot, akik egy kis Fiat 500-assal Torinóba mentek. Tíz óra hosszat szorongtam hátul a hátizsákok mellett. Néhány szép helyen azért megálltunk. Torinóban nekem adták a maradék francia pénzüket. Kivittek a város szélére, aznap még hetven km-t haladtam, azután egy Shell kút mosdójában rendbe tettem magam és egy kukoricaföldön megaludtam.

Az otthontalanság elnyüvi az embert. Még csak húsz napja utazom, annak felét is a taizei vendégszeretet tette könnyûvé, de már sejtem, hogyan vágyakozhatott a költõ otthon és tiszta asszony után; mit jelentett, hogy az Emberfiának nem volt fejét hová lehajtania, és miért került az irgalom hat cselekedete közé a vándorok befogadása.

Amint álldogálok az utak mellett, az adott ország nyelvén igyekszem az elemi mondandókat megtanulni a társalgási szótárból. Csak pár mondatot tudok, de azt választékosan. Meghatja az embereket, amikor az anyanyelvükön hallják, hogy "szívembõl sajnálom, hogy nem beszélem az ön anyanyelvét". A naplómba ragasztott térképrészletek és más képek segítenek megértetni, ki vagyok, honnan hová utazom, mi érdekel - s valamit az üzenetbõl is, amit a szívemben hordozok. Az egyik házaspár annyira megkedvelt, hogy ráálltak a sztráda belsõ sávjára kétszázas sebességgel, s a megelõzött kocsik rendszámtáblájára írt városneveket figyelve próbáltak nekem egyenest Rómába vivõ autót fogni - sikertelenül. Vigasztalásul adtak ötezer lírát - lám, milyen fölösleges aggódnom a filléreim miatt. Késõbb egy lány vett föl, kioktatott, hogy az olasz fiatalok nemigen foglalkoznak világproblémákkal, legjobban a szexualitás érdekli õket. Rád gondoltam, amikor a változatosság kedvéért egy Agip kombinát mellett aludtam egy parkban. Egy liter tej volt a vacsorám. Sátram nem lévén, választanom kellett a hõség és a szúnyogok közt, így reggelre jól összecsipkedtek.

Kora reggeltõl késõ délutánig egy helyben álltam. Iszonyú hõség volt, idõnként bementem az Agip bárjába s a légkondicionált hûvösben nézegettem, hogy kevergetik a tizennégyféle üdítõitalt hûsen és gyöngyözõen az automata mixgépek. Érzem, ahogy a naplóm s az érzelmeim meggyérülnek a fárasztó napokon, amikor autósok ezreinek közömbösségével találkozom. Délután egy spanyol srác érkezett stoppal, együtt próbáltunk tovább jutni. Olyan fáradt voltam, hogy javaslatomra aludtunk egy órát az árnyékban, azután ettünk, lencsefõzelék- és halkonzerveket. Kenyér nem volt. Este hétkor újra kiálltunk az út mellé s lám, két stoppal estére Rómában voltunk. A második kocsi vezetõje adott volna szállást, de csak nekem, ezért inkább kerestünk egy parkot. A Villa Borghese-ben aludtunk el a füvön.

Arra ébredtem reggel, hogy hideg van a hálózsákban. Valaki egy nagy nyílást vágott az oldalán, olyan ügyesen, hogy nem ébredtem föl rá. A hálózsákban a derekamon levõ kis bõrtáskát vágta le az övemrõl és a pénzemet, irataimat vitte el. Alig akartam elhinni, de a kés nyomai világosak voltak. Elsõsorban a naplómat sajnáltam. Nagy örömmel találtuk meg a naplót és az iratokat egy közeli utcalámpa alatt szétszórva. Ott vizsgálhatta a zsákmányt s a pénzt kivéve mindent eldobált. A kapott adományokkal együtt kb. hétszáz forintnyi volt, különféle pénznemekben.

Megdöbbentett Istennek ez a hatalmas oktatása. Taizébe érve ugyanis fölmértem, hogy az addig eltelt napok alatt kb. száz forintnyi valutába került önmagam fönntartása (hiszen az utazás stoppal, és a szállás Isten szabad ege alatt ingyen volt és akik fölvettek, sokszor meg is vendégeltek otthonukban vagy vendéglõben, sõt kétszer pénzt is kaptunk). Ezért a Taize utáni tíz napra - némi aggódással - csak száznyolcvan forintnyi pénzt hagytam meg és a többit, kb. négyezer forintnyit, odaadtam az egyik Latin-Amerikában küzdõ keresztény csoportnak. Odahaza még úgy terveztem, hogy amennyit csak lehet, megtakarítok, de csak az utam végén, Velencébõl adom föl postán dom Helder Camarának (akinek címét Gyurka bácsitól kaptam). Isten most megmutatta, hogy minden pénzem a rablóé lett volna, ha nem merem utam közepén, legtávolabbi pontján odaadni. Arra is megtanított, hogy Õbenne bízzak, most, hogy beteljesedett rajtam a teljes szegénység, amit magam nem mertem vállalni.

Visszaemlékeztem Jacques-ra: Krisztusban bízni! A spanyol srác megreggeliztetett, s adott még huszonöt forintnyit. Mester atya adott kétszázötvenet. Perceken múlt, hogy összetalálkoztam Lacival, akivel a francia határig együtt utaztunk. Így már nem is voltam egyedül.

Cordia nõvérnél a Vatikáni Rádióban annyi képeslapot írhattam, amennyit csak akartam. A Focoláré egyik vezetõje a rájuk jellemzõ figyelmes, gyakorlatias szeretettel fogadott (amivel Loppianóban is találkoztam), fürdéssel és evéssel kezdhettem nála és még az ingemet is kimosta, mire estére visszaértem hozzá. Kaptam ajándékba a frissen megjelent könyvükbõl.

Lucernaföldön alvás után reggel érkeztünk Assisibe, talán nem teljesen méltatlanul Ferenchez, a természetben 'csavargó' Isten szegénykéjéhez. Gyönyörû az esti panoráma a hegyrõl. Már a viszontlátásra gondolok, úgy érzem, komoly leszek, ellep majd az est csendje kettõnket. Vajon szereted, ha komoly vagyok és csöndes? Laci néha megró érte. Taníthatnál gyerekségre: nem megkeresni a dolgok értelmét, amikor éppen csak átélni kell õket.

Újra elváltak útjaink Lacival, viszontlátásra az õszi elsõ algebra elõadáson. Egy fiatal olasz hölgy Veronáig visz, meghív hozzájuk. Csokoládés kenyér és paradicsomos spagetti a vacsora, utána borozás, pálinkázás, rettentõ bõbeszédûek és hangosak. Egy igazi olaszos lányszobában szállásolnak el, piros tapéta, egy fél falat betöltõ bikaviadal-kép és egy másik fél falnyi tükör társaságában alszom.

Kínlódásaim közben gyakran gondolok Rejtõ könyveire, amelyek annyi humorral írják le a szinte elviselhetetlent. Hogyan lehet élni nyomorúságban? Fardé Péter kalandjaiban ott van az irgalmas mohamedán, akinek (mint ahogy tegnapi vendéglátóimnak is és mindenkinek) megvannak a maga korlátai a jóságban. Hogyan lehetne legyõznünk a jóságban való korlátainkat?

Velence is felér egy mini ifjúsági találkozóval, rengeteg fiatal hátizsákkal, könnyen barátkoznak és este a kis hidak minden lépcsõjén alszik egy-egy 'hálózsák'. Egy elhagyott templom oszlopos elõterében aludtam a csupasz kövön, piszok és üvegcserép mindenütt. Éjjel részegek lármáztak, hajók jártak. Reggel tapsra ébredtem, a mellettem fekvõk ijesztgették el maguk fölül a galambokat.

A vendégszeretet csodálatossá tette az egész egy hónapos utat. Ha Ibusz-utazáson lennék, csak a turistáknak készített kirakat-világot látnám. Így benne élek az életben. Rengeteg jó szándékú emberrel találkozom (eleve már azokkal, akik fölvesznek), beszélgetünk, otthonaikban lakom, családi és közösségi alkalmakon vehetek részt.

Az utolsó nap ajándéka: amikor Velencébõl fáradtan, honvággyal hazaindulok, egy Alfa Romeo vesz föl, az olasz srác a menyasszonyáért megy - Budapestre. Hétszáz kilométer után éjfélkor pontosan a házunk elõtt állunk. Behívom vacsorázni: kezdõdik a következõ életszakasz, amikor én leszek vendégszeretõ.

Simonyi Gyula