A Taize-i Ifjúsági Zsinat indulásáról
(Egy 21 éves diák útinaplója - 1974-bõl)
Besötétedett. Egyetlen autó sem jár erre. Valami mellékútra keveredhettem. Nem tudom, hol vagyok. Az órám megállt. Lefekszem aludni az árokba. Éjszaka párszor fölriadok, hogy fázik a lábam, meg a harmat csöpög rám a kukoricalevelekrõl.
Ájult csönd mindenütt, megyek a faluban. Amint fölérek a dombra, nagy sátortábor, halk zsongás, egy gitár szól. Az egyik sátoron többnyelvû fölirat: Ideiglenes szállás a késõ este érkezõknek. Elõtte asztal, néhány fiatal. Messzirõl köszönnek, roppantul meg vagyok illetõdve, leültetnek, zsák le, francia? német? angol? aha! Egy kismama tisztázza a helyzetemet, egy másik lány leül mellém s tagolt angolsággal magyarázza az elemi dolgokat. Nem kell fizetnem semmit, mert keletrõl jöttem.
A templomban, amelyrõl annyit hallottam, csönd van, vagy félszáz fiatal hever, térdel, ül a nemezzel borított kõpadlón, a lépcsõkön, a kis fonott stokikon. Néha idõsebbek is jönnek. A bejáratnál rengeteg Szentírás van, még magyar is. A nyugalomban, hogy úticélomat elértem, visszagondolok a kilenc napos vándorlásra.
* * *
A salzburgi várban, amit a kínzásokról neveztek el, hadtörténeti kiállítás. Kínzókamrák. Hattonnás kõoszlopok a vártorony tanácstermében. Ezt megcsináltatni a jobbágyokkal "az utókor csodálatára méltó teljesítmény"? Kétszáz év múlva a mai rakétatámaszpontokat fogják ilyen közönyös sznobizmussal szemlélni az akkori emberek s nem gondolnak a veszendõbe ment emberi munkára, rengeteg szenvedésre, halálra. Föltéve, ha az a generáció még megszülethet a mai fegyverek árnyékában.
Akiknek tele a kocsijuk, azok vidáman vagy méltatlankodva integetnek. Akik felvehetnének, azok fapofával vagy sötéten maguk elé nézve hajtanak tovább. Némelyek rondán mutogatnak. "Én megdolgoztam érte, dolgozz te is!" - gondolhatják. Nyolc óra alatt elkeserítõen keveset, 63 km-t haladtunk. Kétségtelen, hogy magunk kerestük ezt a 'rászoruló' szituációt és nem is létszükséglet, hogy elvigyenek. Az éhezõk beleszülettek nyomorukba és életveszélyben vannak. Emiatt kell elégedetlennek és elkeseredettnek lenni, nem a mi helyzetünk miatt.
Utolsó héten otthon találkoztam az utcán egy nyomorék férfivel. Akkor vágytam elõször igazán arra, hogy ne menjek nyugati útra. Kicsiségre vágytam. Most itt vagyok: vajon mit kíván tõlem Az, akinek semmi köze az emberek közötti nagysághoz?
Gyönyörû völgyben álldogálok az út szélén. A nap hol elbújik, hol elborít sugaraival, mindenhol csillognak az esõcseppek. Amióta szeretsz, hozzád szeretném vinni az örömeimet. Halkan érzem a meg nem osztott öröm szomorúságát.
Rád gondolok, amikor lefekszem és rád gondolok, amikor fölkelek. Nedves földre fekszem és nagyváros zajára ébredek. Rád gondolok az esti séta hangulatában, a tóparton, a szûk kis sikátorokban - vajon félnél-e mellettem a sötét és idegen helyeken? Én kíváncsian és otthonosan járom a városokat.
* * *
Délben közös ima. A templom és még egy hozzá kapcsolódó sátor zsúfolt. Egy turnus ötödik napján csöppentem be, a többiek már jól ismerik egymást. Himnuszt énekelnek s a szerzetesek imádkoznak hangosan. Csodálatos a fegyelem. A lassú, halk éneket olyan pianóban énekeli a sokszáz ember, hogy közben az imádság tökéletesen hallatszik.
Az ebédhez laza tömegben vonulunk, nincs "én állok elõbb", nincs "na mi lesz már", tûzõ napon beszélget és dalol a sok ember. Az ebédet tíz perc alatt kiosztják, remekül dolgoznak, mint egy palackozó automata, az ember megy és közben a tálcájára repül minden: egy mûanyag tányér, krumpli, hús, két kenyér, vaj, nápolyi, õszibarack. Csak kanalat kapunk. A maradékot mindenki maga kaparja a nagy nejlonzsákokba, amihez pedig nem nyúlt hozzá, azt egy tálcára teszi: innen vehet mindenki repetát. Kb. huszonöt ember "kiscsoportokban" dalolva mosogat, pontosabban mosogatva dalol, hiszen kánonban meg három szólamban énekelnek.
Ül egy lány az út közepén, kezében tábla: Silente. A templom elõtt csodás kis rajz: "pszt!" Rengeteg fölirat, semmi reklám. A büfére az van írva: nincs profit. Van hirdetõtábla: elveszett valami, autóstoppos helyet keres (kocsiban), folkénekes új dalokat. Jó érzés fölfedezni a sok ének közt az ismerteket. Az információban fiatal srác, négy nyelven perfekt.
Kezdek belemelegedni az angolba. Nagyon hasonló gondolatok hangzanak el itt az otthoniakhoz. Fantasztikus jó látni, hogy a világ legkülönfélébb részein, egészen más körülmények között ugyanúgy alakítják magukat, csoportjaikat és világukat az emberek és milyen készségesek az egységre.
A harangok esti imára hívnak. A kétezer ember jön mind magától. Hosszú csend, szép, halk, dallamos ének, rövid imák. A végén Roger testvér egy latin-amerikai csoportot mutat be, azután egy Felix nevû srác számol be kéthónapos indiai útjáról. Nagy tapssal fejezzük be. Kifelé találkozom azzal a lánnyal, aki reggel fogadott. Bemutat Rudolf testvérnek, aki a kelet-európaiak felelõse. Egy kiscsoporttal vacsorázom, a kedvemért angolul beszél mindenki. Megismerem Jacques-ot, közgazdász és szociológus, három nyelven beszél, most egy évig Taize-ben szolgál, jövõre Afrikába megy segíteni két évre. Sokat kérdeznek rólunk, beszélek a bebörtönzésekrõl, amelyek hatására a kisközösségek még elkötelezettebbekké válnak, a hármas kötelékrõl és a szabadságról, a szentíráselemzésrõl, az erõszakmentességrõl, a hitoktatásról és a tanárok helyzetérõl, a pénz és idõ objektív önnevelõ jelentõségérõl. Azt mondták, erõt ad nekik hallani Kelet-Európáról.
Jacques ma az óvatosságról beszélt, elmondta, hogy a múlt héten is járt itt egy békepap Magyarországról - magyarok után szaglászni. Aztán jött a fantasztikus meglepetés: egy értetlenkedésemet az egyik lány perfekt magyarságra váltva magyarázta meg. Jacques-ék a hasukat fogták nevettükben. Ügyesen csinálták, nem ismertettek rögtön össze a már ott levõ magyarokkal, hanem elõbb meggyõzõdtek, hogy az újonnan jött ember megbízható-e. S e vizsgálódást a bizalmatlanság látszata nélkül végzik - tehetik a nyelvi nehézségek és az újak tájékozatlansága miatt.
Ezek a srácok kimérik az idejüket. Érthetõ, hiszen nagyon sokaknak van szükségük rájuk. Amikor egyedül maradok, a templomba megyek, vagy rád gondolok. Hétvégén nincs rendszeres munka, turnusváltás van.
Hogyan adjam át az élményeimet? Vajon mi olyan megdöbbentõ újdonság számomra, hiszen készültem rá s tudtam elõre, mi van itt. - Amikor a szerelmesek együtt vannak, örömük nem kér magyarázatot. Amikor kétezer ember együtt ujjong, õszintén és valóban, ez a tapasztalat valóban jel és bizonyosság. Én elég gyanakvó vagyok az ismeretlen emberek megnyilvánulásainak õszinteségét illetõen. De itt látom a hétköznapi életet. Reggel tétován mentem a mosdóba, mert nem volt borotvahabom. Egy srác nyomban észrevette és kérés nélkül kisegített. Figyelt rám. Ilyen kis tapasztalatok sokaságára alapul, hogy minden közös ima után egyre nõ bennem a lelkesedés. Az a belga srác, aki elkérte a címemet, úgy örült a barátságunknak, mint ahogy Péntek örülhetett, amikor kezdett rádöbbenni, hogy Robinson nem akarja megenni õt. Pedig nagyon nehezen értjük egymást, õ is csak töri az angolt. Amikor vége volt az imának, mindenkinek gyertya a kezében, boldogan az alleluját kezdtük újra énekelni a templom elõtt, két tüzet raktak gyertyákból és a rengeteg ember körjátékot rögtönzött. Most, hogy már éjfél közeleg, a tábor szélén egy tûznél még vagy kétszáz ember énekel. A belga fiú mesélte, hogy tegnap hajnali háromkor megkérte az embereket, hogy csendesedjenek és valóban elmentek aludni. Elõvettem a naplómat, hogy írjak, s lám, két srác, akik a közelben beszélgettek, odajöttek, hogy világítsanak nekem.
A ma esti találkozón a harmadik világ témát választottam. A nagy sátorban jó néhányan élõ tapasztalatokat adtak át: pl. három néger srác Afrikából, egy angol férfi, aki tíz évet töltött Indiában, egy lány, aki egy afrikai kórházban dolgozott. Több tolmáccsal két nyelven ment a beszélgetés. Láttam, hogy nem megmagyarázni akarják a dolgokat, hanem keresik a segítés lehetõségeit és megteszik, ami egy emberi életbõl telik. Magdaléna, aki szintén tolmácsolt, két mondat közt súgva megkérdezte, hogy értem-e. Az emberek közvetlenek és természetesek. A ruházatuk egyszerû, 'fölvettem', ami kéznél volt', kinõtt, szakadt, foltos, kopott cuccokat látni. A kaja nem bõséges, de senki nem sunnyog repetáért. Esti ima közben a szerzetesek osztották a tüzet.
Olyan érzés éled bennem, hogy "ez olyan szép, hogy nem lehet igaz". Egy misehallgató tömegben a tények hiányoznak, nehezen hihetõ, hogy testvérek közt vagyok. De itt mellettem folyik az életük, látom a viselkedésüket, hallom terveiket, érzem vidámságukat, õszinteségüket, buzgóságukat. A gyanakvás mégsem alszik ki bennem, hiszen vakáción, új ismerõsök közt, az önfenntartás terheit félretéve egészen más az ember, mint a hosszú hétköznapok gondjai, korlátai, unalomig ismert embertársi hibái közt.
Máriát megkértem, figyelmeztessen, amikor valamit rosszul csinálok, valami gõg vagy harag vagy tiszteletlenség van bennem, vagy ingerültség, rossz vitatürelmetlenség stb.
Jacques, a gondos és észrevétlen fõrendezõ ebéd közben is érdekes társaságot hozott össze, lengyel, német, francia matematikusokat. Sokat nevetünk, egy szemüveges srác nagy hangon kávét kínál, híg lötty, de húsz fillér egy fél vödörrel, félelmetes szöveget nyom, maga is nevet rajta, mindenfelõl visszakiabálnak neki, ebéd utáni gyomorrendbentartó kacagás. Csodálatos hallani, amint más nyelveken játszódnak és kedveskednek az emberek. Ellenérzéseim ilyenkor elpárolognak, csodálatos, ahogy annyi ember tudja szeretni egymást.
A fõ kérdéseim a hosszan Taize-ben szolgáló fiatalokhoz: ti sokat ismertek a világból, hogyan gondolkodtok? mit akartok tenni? lakóhelyi közösségi életetek? mi a legfontosabb? hogyan akartok élni? hogyan láttok minket? szerintetek mit kell tennünk? hogyan tágíthatnátok a lehetõségeinket a harmadik világ felé irányuló adásban, pénzküldésben?
Tipikus téma a magyar helyzet, a zaklatások, hogy az egyházban is sokan az államot szolgálják s nem minden igaz, ami elhangzik. Sokan keresik, hogyan gondolkodott Jézus és hogyan kell élnünk. Kevés a kapcsolat más országok közösségeivel, de tudjuk, hogy a Szentlélek szól az emberekbõl, amikor közösségekben elemezzük a Szentírást és az elsõ keresztények életét és a közösségek megajándékozzák egymást a felismeréseikkel.
Jacques állandóan összehoz emberekkel, gondoskodik programról és én nem tudok beszélni. Délután nem tudtam mihez kezdeni, lefeküdtem a templomban. Már nem olyan fájdalmas rád gondolni, inkább jólesõ, hogy vársz rám és hamarost megyek hozzád. Máskor meg nagyon hiányzol. Jó, hogy az ember felejt: így tudja legyõzni a távolság és idõ okozta sebet, nem válik elviselhetetlen fájdalommá.
Fontos, hogy mindenki beszéljen magáról, hogy hozzásegítse a többieket a megnyíláshoz. Nem elvekben, hanem konkrétumokban kell beszélni. Együtt élni és megbeszélni mindenki problémáit. Sok itt a keresõ, sõt a turista: ez is missziós terület. Itt könnyû élni. Otthon kell megélni a közösséget. Krisztus az egyház központja, nem emberek (egyházi, felekezeti vezetõk). A mi otthoni közösségi életünk visszahat az egész testre. Szolidaritást vállalni az egész emberiséggel. A mindenfelõl jött emberekkel való kapcsolatban felismerjük, hogy nem vagyunk magányos hõsök, Krisztus mûködik mindenütt a világon, ebbõl alázatosságot és bátorságot meríthetünk.
Mildred Philadelphiában volt egy évig elõkészíteni az Ifjúsági Zsinatot. Szemben laktak egy néger és egy Puerto Ricó-i gettóval, ahol az egyházközség csupa feketékbõl állt. A kisközösségek képesek dialógust kezdeni mindenkivel. Elõször zongorázott fehér ember a templomukban, egy másik kisközösségi tag pedig az utcán csavargó gyermekeknek tartott a Szentírásról beszélgetéseket. Az emberek látták, hogy a templom nem csak vasárnapra való. Sok az elvadult gyerekcsoport. A lelkész különféle sportágakban csapatokat szervezett. Lassan elfogadták õket, fehéreket is az emberek.
Alaszkában is élõ egyház van, két eszkimó lány beszélt errõl. A misszionárius az õsi szokásokra épít. A sok kis falu közt csak rádiókapcsolat van. Minden falu diakónust választ. Nagyon kell az ökumenikus dialógus, mert a többféle keresztény hatás megosztja a családokat, a falvakat.
Amerikában a Zsinatot elõkészítõ fiataloknak nehéz, hogy tudják, az USA a világ egyik kizsákmányoló nagyhatalma. Lelkiismeretfurdalásuk van a hazájuk miatt. Mildred két amerikai fiatallal élt közösségben és próbálták az egyszerû élet szépségét megmutatni. A szomszédok csodálkoztak, hogy náluk nincs elegancia. Egy amerikainak még a saját hazájáról is nehéz tájékozottnak lennie, nemhogy Európáról vagy a harmadik világról. Rengeteg fiatal tudatosan keresi az információkat és kapcsolatokat a szegényekkel. A Zsinat reménye, hogy a fiatalok tisztasága megmarad, nem olvadunk bele felnõttként sem a kényszertársadalomba.
Nem szabad egyoldalúvá válni: a szemlélõdés és a küzdelem csak együtt lehetséges.
Új hét kezdõdött, ma este volt az elsõ kiscsoportos találkozó, bemutatkozás. A jelenben kell élnem, koncentrálnom arra, hogy mindenkinek akarjam a jót. Ismét kaptam egy 'ebédmeghívást'. Az étkezések fontos személyes találkozási pontok itt, kisebb beszélgetésekben folytatódnak. A napirend nem szoros. Mindig elszégyellem magam, tulajdonképpen idegen emberek és õk keresnek engem.
Késõ éjjel a templomban még mindig kb. húsz ember imádkozik. Én is imádkozom, hogy olyan lehessek, mint ez a kis piros fény: az emberek látják, közel jönnek és elmerülnek Isten jelenlétében; mint ez a Madonna-kép, sötét bõrû, szelíd, szomorú Mária ölel magához sötét bõrû, sovány kis Jézust - hogy akik engem szeretnek, a szegényeket és szelídeket szeressék meg; mint az oltár felé repülõ piros galambok, hogy lelkesedésem magával ragadja a fáradtakat és bánkódókat.
A beszélgetést segítõ kérdések: Mi a fontos az életedben? Mire kötelezõdtél el otthon? Mit tervezel? Mit szeretsz csinálni? Mi nehéz neked? Egy marokkói fiú sátoriskolákról beszélt, ahol önkéntes tanárok képezik a fiatalokat, mert az állami oktatás csak papíron létezik. Egy francia közösségbõl is voltak itt, akik egy kis faluba költöztek, szegényebb vidékre. Bernhold az NSZK-beli kisközösségekrõl, s azok szövetségérõl beszélt. Sokat jelentett nekik fölfedezni a csehszlovák és a magyar rejtett egyházat, mert csak a rítusok egyháza látszik, amely nagyon összefonódott az állammal. Érdekes volt hallani, hogy az NSZK-ban évente kb. harmincezer fiatal tagadja meg a katonáskodást.
Bernholddal elmondtuk egymásnak, hogy nem ölünk. Ha háború lesz, megszökünk vagy meghalunk. Reméljük, hogy lesz erõnk hozzá. Rettenetes képmutatás lenne az itteni nagy barátkozások után részt venni egymás elnyomásában, kiirtásában.
Az Ifjúsági Zsinat, amely a többéves elõkészítés után most megszületik, nemcsak eredmény lesz, hanem új kezdet. Az elõkészítés témái: ünnep; az ember embernek áldozata; küzdelem és elmélkedés. A Zsinat részleges és fejlõdõ lesz, az egység látható jele azok közt, akik valóban egységben vannak, tartalma az egész emberiségre nyíló szolidaritás és misszió. Hogy a fiatalok ne üresedjenek ki, hanem higgyenek az egység lehetõségében. Lehetõség, hogy a némaságba kényszerítettek kifejezhessék magukat. Nem szabad azt hinnünk, hogy az ittlétünkkel már tettünk valamit az emberiségért! Képviselnünk kell ezt az utat a maga végtelenségében, minden szenvedésével, erõfeszítésével és ujjongásával. Hogy senki ne kerüljön zsákutcába. De csak szívünk erejével tudunk elõrehaladni, harcban önmagunkkal. Az egyik nagy harc a bátorságért folyik.
Klaus testvérrel beszélgettem. Tudják, hogy itthon "a rejtekben" komoly kereszténység van. Nem a nagy nyilvános, látványos megmozdulások fontosak, hanem a gyökerek. Tudni egymásról. A harmadik világba való pénzküldés gesztusa fontos, de csak kis része a feladatnak. Istenben való életet adni környezetünkben.
A nagy jelet várja az emberiség: minden szenvedés megszûnését. Vajon itt megvalósult az Isten Országa? Az Isten Országa olyasmi számomra, hogy az emberek kedvesek egymáshoz, megértõk, érdeklõdõk, áldozatkészek, mindenüket megosztják egymással, szegényen élnek és amit nélkülözni tudnak, azt közös akarattal küldik a világ nyomorultjainak, sokan pedig közülük személyesen mennek a rászorulókhoz és közöttük élve szolgálják õket; béke van köztük, nincs erõszak, veszekedés, mindenki érzékeny arra, hogy ne okozzon fájdalmat - sem fizikait, sem lelkit - másoknak; bensõséges egységükbõl mindannyian bátorságot, reményt és nagy-nagy örömet kapnak... Vajon ha ez odáig jutna, hogy megszûnne az éhezés, a kormányok tagjai megtépett ruhában, sírva vándorolnának a népek között, hogy mindenkitõl õszinte megbocsátást kérjenek, ha a milliomosok nyugtalan éjszakájuk közepén fölkelnének és lázas sietséggel állítanák meg másokat kifosztó eszközeiket - vajon ez a jel mit eredményezne bennem?