Begipszelt lábbal feküdtem az ágyon, amikor este tíz után csöngettek. A feleségem vékony, fekete hajú, kis termetû, sötétes bõrû férfit vezetett a szobába. Az indiai egyház egyik vezéralakja volt. "Nem kerülhettem el, hogy a címeteket megmutassam egy taxisnak, mert nem találtam volna ide. Nem hozom rátok a titkosrendõrséget?" - kérdezte halkan.

A hetvenes évek második felében kezdtük el közvetett úton küldeni adományainkat az indiai ESP jezsuita iskolahálózatnak (lásd a keretes cikkünket). A hálózat igazgatója, Cedric Prakash, azért jött Európába, hogy további támogatókat keressen, hiszen a hétezer gyermek kétszeresét is tudnák tanítani, ha etetni tudnák õket. Magyarországra pedig azért jött, hogy megnézze, kik azok, akik a 'vasfal' mögül segítik õket. Barátaink segítségével templomi és házi elõadásokat szerveztünk arra a hétre, amíg Magyarországon volt. Vetítéssel kísért és beszélgetéssel folytatódó elõadást tartott Székesfehérváron és Érden kívül Pécsett, Debrecenben és Pesten.
Beszélgetéseink során néhány megdöbbentõen szomorú ill. szép képet kaptunk az indiai szegénységrõl és kereszténységrõl. Indiában a gyermekek 40%-a 5 éves kora elõtt meghal az alultápláltság miatt. A háromnegyed milliárdos népesség 60%-a él szegénységben, ami napi maximum egyszeri étkezést jelent, családonként havi 21-28 rúpiánál kevesebb keresetet (kb. 12 rúpia ér 1 dollárt).
Gujarat 40 millió lakosából nem egészen 1%, azaz bõ 300 ezer a keresztény. Kb. 300 jezsuita alkotja a 'hierarchiát'. Jórészük nem pap, hanem szerzetestestvér. Kettõ közülük pápai parancsra püspök lett, de ugyanolyan egyszerûen öltözködõ, dolgozó testvér maradt. (A gyûrût nem hordják, nehogy valaki megcsókolja.) 35 éve jött utoljára Európából misszionárius közéjük, így a 300-ból még kb. 50 európai, többnyire spanyolok s idõsek. Van papi utánpótlás.
Nagyok a távolságok, nincsenek utak. Kis közösségekben élnek, néha más munkatársakkal együtt. Õk éppen nyolcan vannak Ahmedabadban, többféle munkában vesznek részt, az egyetlen biztos pont a találkozásra a hétfõ esténkénti ima és megbeszélés. Cedricnek a filozófiai és teológiai végzettségen felül (Gandhi-ból doktorált) agrár diplomája is van. Ezen felül az orvosi alapismeretek és a sok nyelv nélkülözhetetlenek. Cedric tízvalahányon beszél, hiszen Indiában több hivatalos és rengeteg törzsi nyelv van. Egyszerre dzsungel-misszionárius, hálózat-igazgató, pedagógus. A nõtlenséget csak azáltal fogadják el értelmesnek, hogy hihetetlen terheket vállalnak, reggel 6-tól éjfélig intenzíven fenn vannak. Egy korábbi idõszakában Teréz anyával együtt 350 ezer menekült gondját vállalták föl. "Az ember nem is tudja, mire képes, ha a szükség kikényszeríti belõle."
Egy-egy kollégium kb. 25-30 km-es körzetbõl fogad tanulókat és ebben a körzetben látogatják a jezsuiták a falvakat (többnyire gyalog). Az állami iskolarendszer vidéken csak papíron létezik. Õk nem kapnak állami támogatást, még azt sem tudták elérni, hogy a vidéki iskoláik által adott bizonyítványok közül az állam valamennyit elismerje. "Szervezetten tartják tudatlanságban a népet" - mondta.
Nem tüneti a kezelés, valódi hosszútávú megoldást munkálnak e képzéssel. Emiatt nem a legszegényebbekkel kezdenek, mert akkor csak kisegítõ iskolát csinálhatnának. (Az alultáplált kicsik agya nem fejlõdik ki rendesen.) Természetesen az õ gyerekeik is hozzánk képest nagyon szegények. Minden végzõsüktõl azzal búcsúznak: "Folytasd otthon, amit itt tanultál és taníts!"
A szülõk méltóságát és felelõsségét igyekszenek megõrizni. Kötelesek fizetni a gyermekük taníttatására, de az összeget egyénileg állapítják meg, mindenkinek a lehetõségeihez mérik. A költségeik felét fedezik a segélyekbõl, a többit a maguk (háztáji és kézmûves) munkájából és a szülõk hozzájárulásából. A szülõk nem azért szegények, mintha lusták lennének, hanem egyszerûek, ennélfogva becsaphatók, kizsákmányolhatók, védtelenek.
Gyakorlatias tanítás: folyik: írás, olvasás, számolás, kétkezi foglalkozások, házépítés és javítás, földmûvelés, állatgondozás, egészségügyi ismeretek, népi mûvészetek. Együttmûködõ, egymást segítõ rendszer. Egy faluból legalább két gyereket vesznek föl, hogy ne legyen olyan nehéz beilleszkedni.

Egy életkép a szegények életébõl: a szülõk és a nagyobb gyerekek dolgoznak, a legkisebb, 2 éves gyerekre az 5 éves testvére vigyáz. A kicsi rosszul lett, a faluban otthonmaradt tehetetlen öregek nem tudtak segíteni. Az 5 éves hátára vette a kistestvérét és elindult vele a 10 km-re levõ orvoshoz. Már a nagyja utat megtette, amikor Cedric véletlenül találkozott vele és segített neki. Micsoda küzdelem a létért, hogy egy 5 évesnek ilyen felelõsség és teher jut belõle!
Ojra és újra többéves szárazság pusztít. A hegyoldali erdõk kivágása fölborítja a vízkörforgást, az esõ egybõl lezúdul, mivel nincs erdõ, ami fölfogja, elmossa a talajt is, áradás pusztít, utána pedig szárazság, erodált talaj és éhínség marad.
A magyaros vendéglátás (egy ötgyermekes, egykeresõs család szintjén) harmadik napján már megkérdezte: "Muszáj minden nap háromszor és ennyit ennem?" Az ajándékokon és a diaképeken kívül csak egyetlen sportszatyorral jött, vonattal. Az egyik elõadásán elmondta, hogy napi kétszer (11 és 17 órakor) kapnak enni a gyerekek az iskolájukban, valamint reggel egy pohár tejet. Erre valaki kioktatta, hogy ez nem egészséges. Nem fogta föl az illetõ, hogy nem futja többre.
Hírük nem televízión, plakátokon, hanem szájról szájra terjed. Vonzóak, mert a három nagy indiai vallásnál sokkal hangsúlyosabban foglalkoznak szociális kérdésekkel. Elõfordul, hogy egy egész törzs (azaz párszáz fõs falucska) nevében jönnek elöljárók: "A ti Istenetekben szeretnénk hinni." Ez az õslakosság az utóbbi századok bevándorlói elõl az õserdõbe és a hegyekbe húzódott. A kereszténnyé válni kívánókat három évig világi katekéták oktatják hetenként. Ezután egy évig egy pap is jár közéjük. Minden család kap egy Jézus-képet s konyhájában kis házi oltár elõtt tanul imádkozni. Csak négy év után, az életük megváltozását látva, keresztelik meg az embereket.
Megkeresztelik azokat is, akiknek esetleg két feleségük van. Ilyenek már kevesen vannak, fõleg idõsek. Több évtized után válasszanak szét családokat? (Az egyik magyarországi beszélgetéskor egy-két fiatal fölháborodva kérdezte: Jézus mit szólna ehhez? Az evangélium szerint nem lehet két feleség! Erre õ megkérdezte: S az evangélium szerint az egyház élhet olyan gazdagon, mint ma Európában?)
Nyugaton gyakran többistenhívõnek tartják az ázsiaiakat. Nem veszik észre, hogy nekik van több istenük, amelyeknek rabszolgálnak: a tévé, a pénz, az autó" Sajnos itt északon több van abból a fajta kereszténybõl, amelyik az anyagi növekedésben méri az életet, s kevesebb azokból, akik az emberi kapcsolatokban. A kereszténnyé válás nem kultikus magatartásban nyilvánul meg ("nem a szertartásokra járás, a nagy aranykereszt hordása a kereszténység"), hanem lelki és szociális magatartásban: átélni, hogy Jézus megtestesült közénk, életünkben részt vesz és fölemeli azt a föltámadásba. A kereszténység legfõbb elveként hirdetik a testvériséget: a szegény sem alacsonyabbrendû.
A hetvenes évek közepén kezdték, így már a saját neveltjeik tanítanak a kollégiumokban, akik közben állami fõiskolát végeztek. A nem tanári szakon végzettek közül is visszatérnek dolgozni hozzájuk. A többség a falujába megy vissza. Sok a szerzetesi hivatás is, mindkét nembõl. Az apácák nagyon aktívak a szociális munkában. Az oktatásukkal próbálják oldani a nõk - õsidõk óta - másodrendû helyzetét. Régen a többedik lánygyermekeket gyakran megölték. Az özvegynek meg kellett halnia a férje után a hamvasztáskor. A nõk dolga a vízhordás, tüzelõ elõteremtése és az állatok takarmányozása. A falvakban a miséken gyakran mindent az asszonyok tartanak kézben, a tánctól kezdve a felolvasásig.
Nem kereste föl Magyarországon a hivatalos egyházvezetõket. Akik a szegényekben élõ Jézussal törõdnek, azokat az egyház teljes értékû képviselõinek tekintette. A közösségek és a hivatal közti konfliktust természetesnek találta. Elmondta, hogy a jezsuiták szeretnének visszajönni Magyarországra, de a Vatikán nemigen akarja, nem akar problémát. Szerte a világon túl politikusnak tartja a Vatikán a jezsuitákat. Bezzeg azokkal a püspökökkel, akik megáldják a diktatúrák gyakorlatát, kesztyûs kézzel bánik. (Mára természetesen a jezsuiták is hivatalosan visszatérhettek Magyarországra).
Ennek kapcsán került szóba az erõszakmentesség. A megértést megkönnyítette, hogy mindketten jól ismertük a paraguayi jezsuita 'szent kísérlet' történetét. Elmondtam, hogy ott igazuk volt a jezsuitáknak, hogy az indiánok mellett álltak, szemben az elnyomókkal, de Jézus erõszak, hatalom, fegyverek nélkül akarja a felszabadítást, azaz azt kellett (volna?) tenniük, hogy ottmaradnak rabszolgáknak az indiánokkal együtt. Ebben élénken egyetértett. Véleménye szerint a megtörtént események közel álltak ehhez az eszményhez. A történelmi tényeket az ismert színdarabnál hûségesebben mutatja be 'A misszió' c. film. (Két-három évvel késõbb már játszották is nálunk.) A béke világnapja jan.1., de Indiában jan.30., Gandhi meggyilkolásának évfordulója.
Õk is hasonló konfliktusokat élnek át, mint mi. Sokezer indiai vértanú van, de szentté avatott egy sincs. Miért nem tisztelhetik a saját szentjeiket? Az indiai egyház "katolikus, de nem római". A saját nyelvüket, szimbólumaikat, imádságaikat, ünnepeiket, miseruháikat, táncaikat használják. A miseruha csak egy gyönyörû, kézzel hímzett, vállra vethetõ lepel; oltáruk alacsony fa asztalka, amely mögé törökülésben ül a pap, köréje a többiek. Bécsben megszólták, amiért nem hajtott térdet a templomban. De ez a római szolgák gesztusa volt uraik elõtt. Miért kellene a keleti tiszteletteljes meghajlást, amellyel õk Istent imádják, ezzel fölcserélniük? Amint már említettük, egy idõs, spanyol származású indiai jezsuita professzor, Louis Bermejo, könyvet írt a pápai tévedhetetlenségrõl. Ratzinger ezért megtiltotta, hogy tovább tanítson. (A könyv ismertetésére lapunk következõ számaiban visszatérünk.)
Szóba került az "NICEF is, amelynek termékeit a közösség tagjai évek óta árusítják. Õ az ottani tapasztalatai alapján úgy látta, hogy az ilyen nagy szervezet, bürokrácia, közel sem tudja olyan hatásfokkal segítésre fordítani a pénzt, mint a kis, elhivatott vállalkozások.
Veszélyes Indiában kereszténynek lenni? - kérdeztük. Bizonyos területeken kimondottan az, máshol csak egy mondás jelzi a veszélyt: "A hinduké Hindusztán, a muzulmánoké Pakisztán, a szikheké Thurkisztán, a keresztényeké pedig 'kripta'-isztán."
Lehetséges kimenni dolgozni hozzájuk hosszabb idõre, ha valaki bírja a klímát, megél az Európában szokásosnál kevesebb eledelen és a nyelvet hamar megtanulja.
- rK -