Hajnal István

ÚJ TÖRTÉNETSZEMLÉLET (1947)*

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy nem akarunk mindenáron új történetszemléletet. Örökérvényű történetszemléletre törekszünk, mert a tudomány az igaznak keresése. Nem a mai világalakuláshoz akarunk alkalmazkodni, bár fel akarjuk használni a tapasztalatokat is, amiket az átalakulás hozott. Éppen az az egyik tapasztalatunk, hogy a tudományos tárgyilagosságtól még hatalmas világmozgalmak közepette sem szabad eltérnünk.

Fel akarjuk továbbá a figyelmet hívni arra, hogy a történelemnek végső célja a múltnak eleven megjelenítése. A törvényszerűségeket is azért keressük, hogy az igaz múltat elevenítsük meg. A naiv emberi kíváncsiság — ami minden tudománynak végső hajtóereje — arra vágyik, hogy a régi ember mint hozzánk hasonló ember jelenjék meg, aki minden pillanatban, kicsinyben és nagyban, a maga egyéniségét akarja élni. Hibája a mai történetírásnak, s még inkább a történettanításnak, hogy elment a mesélő, művészi megjelenítő kedve. A régi korszakok társadalmi, gazdasági, szellemi formáinak magyarázgatása közben elvész a szabad embernek érzékeltetése. Pedig csak így ismerhetünk rá a régi emberben önmagunkra.

Viszont kétségtelen, hogy a múlt embere korának sajátságos formái között élte életét, s hogy a társadalmi, gazdasági, szellemi formákban valamiféle törvényszerűséget lehet sejteni. Ilyen szempontból a történetírás nagyot haladt az utolsó emberöltőkben, s most még gyorsabb lépésekkel kell haladnia. Vigyáznunk kell azonban, hogy e törvényszerűségek ne tüntessék fel úgy a múltat, mint alattunk nyüzsgő anyagot és erőket; sem pedig úgy, mint embereket, akikbe valamiért beletöltődött valamiféle "szellem", például antik, vagy hűbéri, vagy barokk szellem, s e szerint lennének kénytelenek élni, cselekedni, gondolkodni.

A történetírásnak legfőbb feladata tehát, hogy átértse az embernek és a formáknak viszonyát. Ebben van a törvényszerűség, amit ma annyira keresünk. Nem világnézetből kifolyólag akarjuk megítélni a múlt kultúrformákat és társadalomformákat, hanem kutatómunkával keressük a tanulságokat. Ez a kutatómunka örökké fog tartani, mert az igazi tudománynak soha sincsen vége. De hivatkozhatunk a mai társadalomfelfogásokra, hogy a történeti formaképződések értelmét jelezhessük.

Ha valami jelenségről fogalmat alakítok magamban, vagy szóban is kifejezem: nagy segítség számomra, tudatosan kezelhetem azt a jelenséget. Szabadabb leszek. De a szó köt is, amit kifejez, arra könnyebben figyelek, azt tudatosabban használom, mint kifejezetlen élményeimet. A szókincs, amibe belenevelkedem, bizonyos értelemben irányító hatással is van életemre.

Ugyanez áll az eszközre is, ami életmódomat ma is határozza, amikor könnyíti, segíti, szabadabbá teszi. De pl. valami erkölcsi szabály, vagy matematikai képlet is ugyanilyen segítő, felszabadító eszköze s mégis meghatározója az életnek. Ugyanilyen életeszköz maga a társadalomforma is, amelyen biztos helyet találok az emberek között, amely kötelez is. Ide tartozik a művészet is, ami emberi élményekre figyelmeztet, gazdagabbá teszi belsőmet, de egyúttal vonzza is arrafelé, amit kifejez.

Mindezek az "életeszközök" úgy keletkeznek, hogy az ember megragad magában egy belső élményt és valami formában kifejezi. Ha megérzi a visszhangot másokban, boldogan érzi élménye örök emberi jelentőségét. A forma erősödik, mások is alakítgatnak rajta, közkeletűvé lesz. Mindenki életét emeli, mindenkit összeköt az emberi élmény tudatosodása által. A legegyénibb élmény sem fejeződhet ki anélkül, hogy ne vágyna hitelességre mások hozzájárulása által. Minden kifejeződésforma, minden kultúrforma: társadalomforma, embereket köt össze, segíti, emeli, irányítja életüket.

Ha nyers ösztön, érdek vezet, aligha keresgélek új formákat, hanem mielőbbi kielégülést a meglevő eszközök felhasználásával. Ha mélyen érzem belső élményemnek örökkévaló emberi jelentőségét, nem engedem elmúlni, jelet teszek rá, hogy felidézhessem. Ilyenkor érzem igazán szabadnak magamat. Ilyenkor érzem, hogy minden ember számára fejezem ki magamat. Olyan élmény ez, ami sem a lelket, sem a testet nem kényszeríti, ösztönt, érdeket, érzést, szellemet egyaránt kielégít; s minden embert. Ez az igazi alkotás. Mindennel összefüggésben kell lennie, még ha gyakorlati eszköz is, akkor is az egész embert emelnie. Így válhat igazán közkeletűvé, társadalmiassá, így érezhetik az emberi képességek általános érvényű emelkedésének.

Kezdetleges kultúrformák, ha az élet minden oldalát egyaránt szolgálják, termékeny fejlődésnek indulhatnak. Magas kultúrformák hirtelen felszökkenés után elszáradnak, széjjelomlanak, ha nem vezet hozzájuk az élet teljessége. Minden összefügg egymással, minden kutúrforma, bárki kezében is van, a többivel összefüggésben funkcionál. Összefüggő formaszerkezetként illeszkedik az emberek közé, fölé, nyúlik bele az emberekbe. Mindenki alakítgat rajta, már azzal is, hogy él vele.

Történeti képződmény, beleszülettek abba, amit az előző generációk alakítottak. Meghatározza életemet, azzal, hogy használom életemhez. De sohasem tünteti el vágyamat, hogy a magam életét éljem. Jogomat és szabadságomat, hogy emberi méltósággal éljek. Megköt engem, még lázadozni is csak úgy tudok, hogy a meglévő formák ellen lázadozok. De nagy kultúráknak igazi végzete az, ha a tömegek, látszólag bármilyen önmegadóan is, visszavonulnak a magas kintúrformáktól, maguk között öntudatlanul is, kezdethegesen is, emberibbet keresnek s alakítgatnak ki mindennapi életükben. Fenn a magasban nincs ez ellen mentség, sem hatalom, sem értelem nem tarthatja az idejétmúlt szerkezetet, amely önmagába roskad össze.

A tömegek mindennapi aprómunkájában megy végbe a kultúrformák kiképződése; az egyéni "alkotás" sem csupán az egyéné, mert például még egy új szerszám kialakításához is nemcsak a technikai, hanem az érzelmi-erkölcsi formák végtelen összefüggései vezetnek. A nagy egyéniség a kiérlelődött helyzetet érti át és fejezi ki. Elég nagy dolog ez is egyetlen ember számára. A tömeg alkot, mert a kuntúrformát az egyéni életeknek és helyzeteknek végtelen változataiban használja.

A kisember hatalmasat alkot, ha nyomorúságában is az emberhez méltó formákat keresi. A "nagy embernek" az a veszélye, hogy egyoldalúságokba rántja a kultúrszerkezetet. Mindenki alkot, aki a maga egész életét akarja élni; legkevésbé az, aki csak a kultúrformák élelmes alkalmazásával teszi kényelmessé életét. Milyen jogon is vonnánk el a kicsiny emberek tömegétől az alkotó képességet? A történetírás e szempontból mindmáig torz perspektívákkal dolgozik.

Bárki is megállja egész emberként helyét a társadalomban, részt vesz a kultúrformák, kultúrjavak termelésében. A gőzgépet milliók apró élete "találta fel", amidőn évszázadokon át, kezdetleges viszonyok között is vonakodott a lélektelen napi munkától. A technika termékeny fejlődésén ma is az őrködik, aki nem hajlandó az emberi otthon egyéni melegét feláldozni semmiféle technikai csoda kedvéért sem.

Nincsen külön erkölcsi, külön szellemi, külön anyagi termelés. Rokkant technikai találmány az, amelynek formája, működése, a hozzá szükséges munkaszervezet erőszakot követ el a méltó emberi életen. A "termelés": az embert segítő, felszabadító formák kialakítása. Aki táplálékot "termel", az emberi méltóságot is szolgálja, amíg az emberi méltóságot emelő munkaformákat alkalmaz. Ha lelketlen munkát, hiába termel olcsón, jót és sokat, torz fejlődésre rántja át a társadalmat.

Az "egész embernek", az "életteljességnek" fogalmával a történetírás nem elméleti módon foglalkozik; kultúrák sorsából igyekszik kiolvasni az "örök emberinek" ezt a foglalatát. Ez az örök emberi a történelemnek, a fejlődésnek, a formaképződésnek állandó hajtóereje. A legkezdetlegesebb fokon sem gyöngébb és alacsonyrendűbb, mint ma. Semmiféle emberi faj sem alacsonyabbrendű a másiknál. Csak a hibás formaszerkezet akadályozza az örök emberinek teljes érvényesülését. Nehéz ellenállani az ösztönnek, a mohó érdeknek; a zsákmányolás formája, rutinja foglalja le az egész életet Minden más csak formákba nem öntött múló élmény és vágy marad. De az ösztönös érdeknek ez az egyoldalúsága úrrá lehet a legmagasabb kultúrán is.

A nagy kultúrfejlődések kezdete történeti probléma, amit csak nagynehezen fogunk valaha megközelíteni. Sohasem szabad okokban, hanem mindig csak struktúrákban gondolkodnunk. Az előző kultúrák szétomlott formaszerkezetében valamiként olyan helyzetbe jutnak az emberek, hogy kinek-kinek a maga létét saját személyes teljesítményeivel kell kiépítenie, szomszédjaival való benső kölcsönösségben. Senki sem érdektárs csupán, mindenki mindenkit egész életformájával becsül meg, mert e formák mindenki másnak életét ösztönzik; emelik. A legnyomorultabb sorsban is sokoldalú illeszkedés, szívós kölcsönösség keletkezik. Kezdetleges, idegenek számára sokáig nehezen érthető helyi formák alakulnak ki, de súlyos életanyagot hordozva. Majd mind távolabbi vidékeken igazodnak e formák, szokások egymással, végtelen változataikkal alakítgatják, gazdagítják egymást. Éppen azért gazdagodnak, mert mindenki szilárdan élhet a maga életének formáival.

Ilyesféle kultúrkezdet lehetett a kora középkor is. "Sötét" kor, s mégis lehetetlen megtagadni tőle a termékeny alapvetést. Miből magyarázzuk vajon a későbbi európai fejlődést, ha nem kezdeteiből? Utóvégre ami ezután idegen s múlt kultúrákból közénk került, azért fejlődött itt példátlanul termékenyen, mert itt termékeny társadalomszervezetbe jutott. Nem Nagy Károly birodalmára s nem is a felső, úri hűbériségre gondolunk, amikor a koraközépkor teremtő munkájáról szólunk. Az a hűbériség, amit emlegetni szoktunk, csak már némiképp elfajult jogi-hatalmi kivirágzása volt a széles tömegéletben végbemenő folyamatnak. E tömegfolyamat: Életek tartós, megbízható, tisztességes, hűséges kölcsönössége egymással.

A földművelőnek nem volt földtulajdona, de foglalatosságának formái ránőttek a földre, amelyet minden természeti jelenségében megtapasztalt, s nem csupán üzleti lehetőségeiben, mint az oly bravúrosan dolgozó antik rabszolga. Amit a paraszt kipróbált, azt az egész emberi lét próbálta ki. Százszoros emberi formák kapaszkodtak bele a természetbe, megszállották minden zegét-zugát, otthonossá tettek haszontalannak látszó anyagokat, növényeket, állatokat is. Fölfelé védekezni kellett az önkény ellen, de a szívós, bonyolult parasztszervezetet semmiféle felsőbb erő sem bonthatta meg. Sem a pénz, sem a távoli "közérdek".

Aki valamiben különb formákat, módszereket képzett ki, annak becsülete volt e téren, képességei a (...) (A hiányzó résszel kapcsolatban lásd Lakatos László tanulmányának vonatkozó részét a 25. oldalon) állván mindenkinek hűséges kölcsönösséggel, s nem üzleti cserében. De senki semmiféle nyereséges munkaspecialitásért nem hagyta el életegész, biztos földművelő foglalatosságát. Csak akkor tért rá kizárólagosabban a specialitásra, amikor a teljes társadalmi-technikai kölcsönösséggel illeszkedett bele a falu szervezetébe. Tehát a munkamódszer emberi maradt, sokoldalú összefüggéseken felépülve, az egész életet szolgálva. Bármily nyereséges is lett volna valami lélektelen mechanikus munka, a falu gúnyja és nevetése kísérte volna azt, aki életét adta volna reá. A fizikai munka sokoldalú felszerelkedéssel, hozzáértéssel közeledett céljához a társadalommal közvetlen érintkezésben. A foglalatossághoz tartozott az utódnak, a tanítványnak képzése is, nem nyerészkedő mechanikus műveletekre, hanem a természetanyagoknak és a környező társadalomnak ismeretére. Nem a tulajdonjog, hanem csak tisztességgel, hozzáértően teljesített foglalatosság biztosította a munkahelyet, a földet és a műhelyt az utódoknak ebben a "hűbéres" társadalomrendben.

Vaskos realitássá tették a szokásos formák az erkölcsöt, illemet is s épp ezért lehetett igazi jó beépített realitássá a termelő munka minden más formája is, önmagában is, mint a társadalom rendelkezésére álló képesség. Például a faanyag megdolgozása akkor is, ha nem készáru kerül ki belőle, hanem valamely készárunak csak egy részlete. Így fejlődött például a kovácsmunka is önálló, a társadalommal közvetlen kölcsönösséget tartó foglalatossággá. A molytár nem gyártott készárut, csak egy művelettel kapcsolódott bele a társadalomba, mégis önálló hivatássá lett, míg az antik társadalom csak üzletre dolgozó őrlő-sütő kereskedő péküzemet ismert.

Ma már tudományos tény, hogy a középkor messze felülmúlta igazi technikai újításokban az antik kultúrát. Köztudomású, hogy a kézművességek a paraszti társadalomszervezetből választódnak ki. Nemcsak a mezőgazdasági munka, hanem a szövőipar, a vasipar, a bányászat-kohászat is paraszti alakítás.

Még a kezdő gépi technika is, most a vízimalom, a fonókerék, a rokka, a szövőszék is.

Nem az üzlet, hanem a sokszoros társadalmi illeszkedés műve ez. Az így keletkezett kézművességekben folytatódott ez a méltó emberi léten alapuló specializálódás, "munkamegosztás". A mesterségnek, az életegész foglalatosságnak szilárd biztosítása az alapja, a képzettségnek személyies teljesítménye, mások dolgoztatásának eltiltásával. A munkamegosztás tehát nem a készáru nyereséges gyártása, hanem az anyag szakértő, társadalmiasan megbecsült feldolgozása szerint alakult ki. A természetanyagnak beható ismerete, a készárutól függetlenül is értékes anyag átalakító módszer, a technikai félgyártmányok közkeletűvé válása: ez a technikai fejlődésképességnek, s egyúttal a természettudományok kialakulásának útja is. A "szakszerűség" társadalmian eredetű, nem pedig, mint ma képzeljük, az üzleti gyártásfolyamat eredménye. A középkor végén nincs már technikai probléma, amelynek minden részletét a legkülönbözőbb anyagok és műveletek közkeletűsége ne támogatta volna. A "technikai csodák" korszaka, az antikhoz viszonyítva, már ekkor megkezdődött.

Az antik társadalmak elsősorban várostársadalmak voltak, a városi értelmiségnek földrészeken átnyúló érdekszövetségével. A földművest, a kézművest bérmunkássá tették, majd túlnyomóan rabszolgasággá. A "szellem" csodálatosan kitárult, a humanitás gyönyörű eszméi korlátozott társadalomrétegekben eleven kifejeződésre találtak. Mindez mások dolgoztatása és állandó hatalmi-gazdasági expanzió kényszerével. Lehet-e vajon ezt a szellem megvalósulásának nevezni? A szellem végsőkig felfokozott szabadsága veszedelmesen közeledik valami ösztönös, szinte érzéki gyönyörűséghez, ami áthajlik az önérdek kíméletlen jogosultságának érzésébe. Ez vajon az emberi lét méltóságának szabadsága?

A középkori "értelmiség" jóideig szinte fizikai tapasztalatokkal volt kénytelen végezni feladatát. A szokásszerű helyi viszonyokat, a foglalatosságokat, sokszoros illeszkedésüket szinte kézzel kellett végig próbálgatnia. Racionális fogalmazással kifejezhetetlen dolgok voltak ezek, csak körülírt foglalatukat lehetett adni, a többiről a "klerikus" életközei tapasztalata, társadalmilag ellenőrzött hivatásbeli hitele kezeskedett. Az alsó életnek egész formaszerkezete nyúlt bele hivatásába, mélyen átgyúrta, elmélyülésre késztette egész pszichéjét. A kézművességéhez hasonló hosszú tanulóévek voltak szükségesek erre. Az írás fizikai műveletét az antik úr nagyjából rabszolgamunkára bízta, önmaga csak a "szellemi munkát" vállalta. A középkori klerikus számára az írás nem üzleti-irodalmi technika, hanem eszköz a tények-valóságok hiteles megörökítésére, továbbfeldolgozásukra, társadalmias használatára bocsátásukra. Az írás így vált az európai értelmiségi hivatásoknak az élőszó mellett második általános gondolkodásés kifejezésformájává. Fizikai forma, ami végtelen szerves kifejlődésre képesítette az egész európai kultúrát és társadalmat. A papirosgyártás, a könyvnyomtatás sokáig magas képzettséget és mesterségbeli tudást is kívánt egyúttal. Az európai értelmiség a fizikai munkával való legszorosabb kapcsolódásban nőtt fel. S minden európai tudománynak is a kézművességszerű értelmiségi munka az alapja; ez a leszármazás egészen kézzelfogható a természettudományok kialakulásánál.

Az értelmiségi hivatások kötelezettsége a megbízható életközel tapasztalatokra, hosszú iskolázáson alapuló szakképzettségük: a társadalommal való hűséges, tartós kölcsönösségükből következett. Az úrtól, a politikai hatalomtól való függésük is csak "hűbéri" volt: éppúgy kellett a társadalom igényeit fölfelé, mint a hatalomért lefelé szakszerűen képviselniök. Az antik szellemi munka önmagából dolgozott, mindinkább elszakítva munkaformáit az alant dolgozó fizikai munka formáitól.

A munkamegosztás fizikai és szellemi módszerek között átmenetileg nagyszerű eredményeket hozhat. Ma még lehetetlenség is elképzelni a társadalmi haladást ilyesféle munkamegosztás nélkül. Kétségtelen azonban, hogy nincs igazi alkotó szakszem szellemi munka, amely nem érti át, nem tapasztalja ki a hozzávezető teljes társadalmi összefüggéseket. A magas szakszerűségnek alkotó pillanatai az emberi vonatkozások teljes átértéséből jönnek. A tudós nem akkor alkot örökkévalót, ha a haszonra, hímévre gondol, hanem ha egész embernek, tehát szabadnak érzi magát.

Nem kísérjük tovább az európai fejlődést, formaszerkezetének további kitárulását, az állítólagos "szellemi munka" fokozatos "felszabadulását", azaz a gyors eredmények kedvéért, és az állítólagos közérdek kedvéért is, a fizikai munka alkotó jellegének megvonását. Még sokáig, s még ma is hatalmas szerkezetek kötelezik az értelmiségi munkát a fizikai munkával való kölcsönös kapcsolódásra, szolgálatra.

A formaszerkezetet katasztrófa nélkül nem lehet széjjelszakítani. Mihelyt a szellem nem valósul meg maga is anyagias formákban, üres vagy romboló játékká válik.

Hiszen az erkölcsi-szellemi és az anyagias erők nem valami valamiként átsugárzó hatásokkal mozgatják az embereket és a társadalmat, hanem mindig konkrét, érzékelhető, tehát anyagias formák közvetítésével. Az erő maga örök emberi élet; a forma emeli ki az ember belsejéből, fejezi ki, közvetíti, s a formaszerkezet mineműségétől függ ugyanazon erőnek kisebb vagy nagyobb hatása. Két ember nem hathat egymásra egymásnak személyes érzékelése, vagy pedig anyagias formaközvetítés nélkül. Az emberek testi együttléte is anyagias forma; hatását, szerepét variálják, segítik egyéb formák, amelyeknek részben maga az emberi test az anyaga: kifejező mozdulatok, arckifejezések, hangok. Nem puszta külsőséges közvetítő technika ez. Az ember belső élményei keresik benne a megrögzítés, az újrafelidézés, a tárgyias birtokbavétel eszközeit. Ha az arcvonásokra kiülnek az élményeknek, foglalatosságoknak formái, úgy ez nem valami arcról kisugárzása a léleknek, hanem testi átalakulás, az izmokban, idegekben. Az arcon történő átváltozások pedig bizonyára csak folytatásai a test szerveiben végbement valamiféle természetű anyagias átformálódásoknak. Az arcizmok, idegek és a test ilyen formálódása nem csupán "nyoma" az élménynek, hanem emlékeztető, felidéző funkciója is van. "Beidegződnek", átés átjárják egész testünket az ilyen formák, az ember mint valami csodálatos finomsággal felszerelt műszer mozog az életben és viszonyul másokhoz.

Szakadatlan érzékelhető-anyagias összefüggéssel származnak át ezek a formák emberről-emberre, nemzedékről-nemzedékre. A beszéd elhangzik, de testi szerveinkben beidegződve megmarad bennünk a hangcsoportok formája, továbbadjuk környezetünknek, gyermekeinknek. Egy-egy szó hangcsoportja megszakítatlan anyagias érzékelhető folytonosságban húzódik át évszázadok életén, mint valami áramvezeték, amelynek érintése bizonyos hatásokat vált ki. Nem a puszta ösztön, hanem a formaszerkezetben való közösség tartja össze a családot s minden más társulásformát is. A szerszámhoz, a géphez is az egész társadalomnak, minden embernek belső-külső formaszerkezete vezet. De a legelvontabb gondolathoz, erkölcsi vagy tudományos szabályhoz is; érzékelhető kifejezésforma nélkül nincs létük, a formaszerkezetbe való beilleszkedés nélkül nincs hatásuk.

Az első pillanatra talán ijesztő gondolat: az emberiség sorsának anyagias vázhoz való kötöttsége! A szellem függetlenségének, sugárzó, teremtő hatalmának megtagadása! Az emberiségnek anyagias formaszerkezetben, mint valami majomketrecben, kell fokról fokra feltornásznia magát, hogy kultúrmagaslatokra juthasson!

Kétségtelenül "történeti materializmusról" van itt szó, bizonyos értelemben. Anyagi alkatrészek beépítéséről az emberi, a társadalmi életbe. De alkatrészek, amik éppen a nyers érdeknek és ösztönnek érvényesülését állítják meg s eszközök arra, hogy az életnek nemes élményei is kézzelfogható, kikerülhetetlen realitásokként érvényesüljenek.

A tanulság mindebből az, hogy a történeti kutatásnak nem szabad az erők vizsgálatánál maradnia, hanem mindenekelőtt vizsgálnia kell a kultúrszerkezet formáit s azoknak összefüggését, az egésznek működését. Mintegy maga elé kell fektetnie a kultúrának vázát s a kultúrák egymásutánjának az időtlen időkbe visszanyúló óriási ősvázát. Semmi részlet sem fölösleges, ha a szerkezeti összefüggésekbe be tudjuk állítani. Család, törzs, állam, képviselet, tisztség, hivatal, város, falu: nem gondolatok, érzelmek, érdekek alakításai, mert a gondolkodás, érzelem, érdek örök az emberben. Ha a társulásformákat meg akarjuk érteni, vizsgálni kell a foglalatosságokat, a munkamódszereket, a mindennapnak és ünnepnek szokásait, a hagyományozás, a nevelés módjait is, azaz a formák teljességét. Az angol képviseleti rendszerben például nem maga a képviseleti elv volt termékeny, ami önmagában nyers-racionális is lehet, hanem az a ma már előttünk elmosódott struktúra, amely a társadalomból, a foglalatosságokból a képviselő személyéhez felvezetett. A régi francia hivatalnok nem valami állameszme követésében lett az európai adminisztráció megalapozója, hanem lassú kiválasztódása által a nép szokásszerű életéből. A hivatal munkamódszere, beosztása, még az iratok elkészültének részletei is fontosabbak lehetnek, mint a jogi-elvi szempontok. A gazdasági fejlődésre a technikai munka módszerei döntőbbek, mint a kereskedelemnek állítólag hirtelen megnyílt útjai. Minden foglalatosságnak, hivatásnak, társulásformának az egész életet kell a formaszerkezet által a maga munkamódszeréhez vezetnie. "Intézményessé" kell fejlődnie, az egész emberi létet érvényesítenie, az ösztönös aktuális erők sodrának ellenállva.

A fejlődés dinamikája tehát nem a kollektívum parancsszavában, sem az individÚm kíméletlen érvényesülésében rejlik, hanem a tömegéletek apró termelő munkájában. Kicsiny feladatokban is átérezni a nagyot, az egészet, az örök emberit: ez a haladás útja. Az ilyen kisember erősebb individÚm minden "Übermenschnél". Illeszkedése a társadalomba erősebb, mint bármi odaadás másoktól kitervelt kollektív célok iránt; de odaadás közcélok iránt nem üres lelkesedés, ha a pillanat áldozatot kíván a közösségért.

A kisemberek tömegének apró munkáját kell felidéznie a fejlődésmagyarázatnak. A paraszti szervezetet, amely a természet és az ember viszonyát önti az életet szolgáló anyagias formákba; a parasztsággal való szerves összefüggést, ami a kiválasztódó kézművesség foglalatosságát teszi alkotóvá.

Kétségtelen, hogy munkamegosztás nélkül nincs fejlődés, az egészséges társadalom munkamódszerek szerint tagozódik. Ha azonban a módszer elveszti társadalmias összefüggéseit és érdektársulássá "ésszerűsödik", a tagozódás uralmi rétegződéssé válik. A marxizmus "osztálytársadalomnak" nevezi az ilyen rétegződést.

A"szellemi" munka is a módszerek specializálódásának alapján válik el a "fizikaitól". Veszélyes dolog, ha magát az uralomra való szövetkezést, gazdasági-politikai szerveződést is szellemi munkának kezeljük. Az európai fejlődésben az értelmiségi rétegeződés sokkal mélyebben megmaradt a módszerek alapjain, mint bármely más kultúrfejlődésben. Még ma is sokkal szilárdabb a formaszerkezete, semhogy tisztán uralmi rétegződésnek nevezhetnénk. Végzete felé halad annyiban az értelmiségi rétegeződés, hogy felsőbb rendelkező jogosultságot érez, a fizikai munkától tehát elszívja alkotó jellegét: éppen azokat a munkamódszereket, amiket a szellemi módszereknek kellene tovább feldolgozniok. Elfelejti, hogy nemcsak betűkben, hanem az anyagok más formáiban is lehet "írni", alkotó élményeket kifejezni.

Specializálódás nélkül nincs fejlődés, a tömegegyenlőség tehát ellentéte a fejlődésnek, amihez formagazdagság, az emberi foglalatosságok, életek változatossága és egymásbailleszkedése szükséges. A formagazdag egyenlőség nem csupán jogi-politikai egyenlősítéssel teremthető meg, hanem csak úgy, ha a munkamódszerek minden szakmában, hivatásban emberhez méltó alkotó módszerekké alakulnak. Ilyen értelemben kell figyelnie a fejlődésvizsgálatnak a "demokrácia" szerepét a történelemben. Ez az út az "osztálynélküli társadalom" felé, amely végső ideált el kell fogadnia minden európai s minden keresztény gondolkodásnak is, bármily vitás maradjon is a hozzávezető átalakulások menete. A puszta hatalmi átalakulásoknál lényegesebb és forradalmibb a tömegek munkamódszerének alkotóan emberivé való átalakítása. A fejlődésvizsgálat olyan boldog társadalmat képzelhet el végső értékelő mértékül, amely társadalomban értelemben-munkában egyenlő emberek szabadon érintkeznek egymással, gazdagítva s összekötve, segítve egymást foglalatosságuk végtelenül változatos formáival.

A történelem realitás, anyagias szerkezettel nyúl fel hozzánk. A múlt ellen lehet lázadozni, de ami fejlődésképesség rejlett formáiban, azt magunkkal kell vinnünk tovább, mert az nem múlt, hanem jelen s jövő, örök emberi.

Vissza a tetejére!