Lakatos László

AZ ÉLET ÉS A FORMÁK - HAJNAL ISTVÁN TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉRŐL

Talált kincs Hajnal Istvánnak ez a szép tanulmánya: olyan eldugott helyen jelent meg annak idején, hogy csak nagyon kevesen tudtak róla eddig. Dehát talált kincs tulajdonképpen egész életműve is, amely csak most válik majd ismét hozzáférhetővé. Igaz: a főmű. Az újkor története, már megjelent; tanulmányainak újrakiadása azonban évek óta késik. (Jövőre lesz születésének századik évfordulója. Ünneplős nép vagyunk. lesz akadémiai megemlékezés is bizonyára, de az igazi ünnep mégis az lenne, ha aluljárókban is árulnák köteteit.)

Hajnal eredeti szakterülete a középkori írástörténet volt, 1930-ban azonban — mert éppen ez a katedra üresedett meg — az újkori egyetemes történet professzora lett a budapesti egyetemen — és szinte ezzel egyidőben megbízást kapott Az újkor története megírására. Ezt követően, mintegy válaszként e kihívásra dolgozta ki sajátos, egyéni történetfelfogását, amelyhez azután élete végéig ragaszkodott és amelynek egyfajta összefoglalását adja az itt olvasható írás.

Hajnal nem csatlakozott az uralkodó szellemtörténeti irányzathoz. Érzékelte ő is a hagyományos pozitivista történetírás szürkeségét és erőtlenségét, a megújulás lehetőségeit azonban épp az ellenkező irányban kereste, mint a Németországból importált Geistesgeschichte hívei. Az idealista filozófiákhoz kötődő, a történések értelmének belehelyezkedő megértésén fáradozó, a történelemben csak egyediségeket látó szellemtörténettel egy alapvetően materialista, az anyagi formák, struktúrák összehasonlításával dolgozó, a történelemben általános összefüggéseket, fejlődéstörvényeket kereső társadalomtörténet elméletét és gyakorlatát állította szembe. Hajnal "új történelmi realizmusa" — ahogy irányzatát elnevezte — európai színvonalú kezdeményezés volt, és nem egy vonatkozásban meglepően hasonlított az akkori és a későbbi Annales-ra. Ilyen rokonvonás volt a mindennapi élet és "a történet hátterében élő nép" szerepének hangsúlyozása, a lassan változó. az életet hosszú távra meghatározó struktúrák jelentőségének felismerése, a technikatörténet felfedezése, a középkor egyfajta "rehabilitálása" és az összehasonlító módszer kitüntetett szerepe is. De mindenekelőtt a történettudomány közelítése a. szociológiához, a szociológiai szemlélet az, ami őt a modern történettudomány jelképévé vált francia iskola mestereivel rokonítja. Munkáiban, ahogy Erdei Ferenc írta, "egy sajátságosan társadalmias történelemszemlélet, illetőleg történeties társadalomszemlélet, s ennek megfelelően egy sajátságosan szociológus történész, illetőleg történész szociológus elme jelentkezik a maga mindenképpen figyelemreméltó eredményeivel." (1 )

A melyekre azonban, sajnos, nemigen figyelt fel senki. Igen: Hajnal István, ez a mély és eredeti gondolkodó, aki Franciaországban minden bizonnyal az Annales-kór egyik vezéralakja lett volna, idehaza mindvégig elszigetelt maradt. "Kutatási eredményei és végül kiérett elmélete nem kellettek senkinek, s mégcsak ellentmondani, támadni vagy védekezni sem tartotta szükségesnek szélesebb szakmai vagy szakmán kívüli közvélemény." (2)

Miért maradt visszhangtalan?

Ha csak a világhír elmaradásáról volna szó, könnyű lenne a válasz: magyar tudós, pláne társadalomtudós, hogy is lehetne világhírű? Csak úgy, ha emigrál (lásd Polányi, Mannheim, Kerényi karrierjét hogy most csak Károlyokat említsünk a Nyugaton híressé vált magyar társadalomtudósok közül); Hajnal pedig nem tette ezt. De saját hazájában is szinte ismeretlen maradt, s ráadásul egy olyan korszakban, amikor a történettudomány az érdeklődés homlokterében állt és amikor olyan, szeizmográf-érzékenységű elmék figyelték az európai és a hazai szellemi élet minden kis rezdülését, mint például Babits vagy Németh László.

Az egyik, a kisebb ok az egyetemes történet periférikus helyzete volt. A történetírás iránt valóban volt érdeklődés, de Hajnal világtörténész volt, a világtörténet pedig nálunk mindig háttérbe szorított terület volt. Közérdeklődésre igazán csak a hazai történet művelői számíthattak. A világtörténeti tanszékek gazdái ezért mind magyar témákkal foglalkoztak, legfeljebb ezek nemzetközi vonatkozásaival; amit senki sem hányt a szemükre, mert általános volt a meggyőződés, hogy a világtörténet a nagy nemzetek ügye, magyar tudós ezen a területen eredetit vagy jelentőset úgysem alkothat. (3)

Épp ezért kellett volna feltűnnie, gondolhatnánk, hogy Hajnal személyében végre igazi művelője támadt ennek a területnek. Csakhogy épp ezért nem keltett feltűnést: ilyesmire nem lehetett számítani, tehát nem is vették észre, amikor mégis bekövetkezett. Úgy látszik, nemcsak az egyén, de a nagyobb közösség, a társadalom is csak azt képes észrevenni, aminek a felbukkanására fel van készülve, amit "az elmélet megjósol"; a váratlan észrevétlen marad.

Fontosabb volt azonban az, hogy Hajnal nem csatlakozott az uralkodó szellemtörténeti irányzathoz (és, bár kevésbé élesen, de a pozitivizmustól is elhatárolta magát.) Ezzel voltaképpen maga szigetelte el magát. A világtörténeti tanszék önmagában még csak az elszigetelődés lehetőségét jelentette, de nem várták el tőle, hogy erre a területre korlátozza magát és azt sem, hogy az Egyetemes Történet ráeső kötetében az európai társadalomfejlődés egy új elméletével álljon elő. Feladatának különösebb erőfeszítés nélkül is eleget tehetett volna, ha egyszerűen átveszi Max Weber vagy Werner Sombart "szellemes" kapitalizmus-elméletét. A szerkesztők elégedettek lettek volna, hiszen a kiadvány egyik fő célja bevallottan a "modern történetszemlélet" — értsd: a szellemtörténet — népszerűsítése volt, s erre elképzelni sem lehetett volna jobbat egy magyarra átültetett Webernél vagy Sombartnál. Hajnal számára azonban éppen a szellemtörténeti koncepció bizonyult elfogadhatatlannak Weber és Sombart — egyébként nagyra becsült munkásságából. Mint egy másik tanulmányomban megmutattam, megkísérelte egy bizonyos módon korrigálni, kijavítani a szellemtörténeti magyarázatot — és ez a kísérlete vezette végül is oda, sikereivel és tanulságos kudarcaival, hogy a saját útjára lépjen és kimunkálja a maga önálló, Weberrel és a szellemtörténettel szembenálló "szociológiai" koncepcióját. Hajnal így egy elméletileg is egyenértékű alternatívát állított szembe a szellemtörténettel — holott ez éppen azzal igyekezett igazolni hegemóniáját, hogy az egyedüli lehetőség a szintézisre képtelen pozitivizmus meghaladására. A legtoleránsabb magatartás, amit a szellemtörténészek egy ilyen kihívással szemben tanúsíthattak, az volti ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ezt is tették. Megtámadni nem lett volna értelme, ezzel csak ráirányították volna a figyelmet; hallgatni egyszerűbb volt és hatásosabb is.

Hajnal haladhatott tovább a maga választotta úton, nem bántották, de eredményeinek nem volt visszhangja. És bár nyilvános támadásban nem volt része, sót a nyilvánosság előtt minden elismerést megkapott — professzor volt, akadémikus, a Századok szerkesztője, hivatalosan tehát elismert, megbecsült tudós mégis érzékelhette, hogy különutasságát nem nézik jó szemmel. Akadémiai székfoglalójának fogadtatására később így emlékezett vissza:

"Díszes közönség volt jelen, nem miattam, hanem mert Hegedűs Lóránt is felolvasott azon az Lilésen. Főhercegek, püspökök, bankárok, stb. előtt beszéltem arról, hogy a gép nem lehet magántulajdon. Utána fagyos csönd, elmaradt az ilyenkor obligát gratuláció, mintegy bojkottálva ültem egyedül a padszélen: s rám ragadt aztán a `neomarxista' gúnynév." (4)

Hajnal természetesen nem volt marxista és később sem vált azzá, ám a címke mégis árulkodó: elárulja, hogy mi volt elméletében az, amit az uralkodó irányzat veszélyesnek érzett. Talán a szociológiai orientáció is (mert az is a korszak jellegzetes, "árulkodó" félreértései közé tartozik, hogy a szociológiát sokan a szocializmus valamiféle rokonfogalmának hitték), de főként "realizmusa", azaz materializmusa, ami a történelmi materializmus rémét idézte föl bennük. A szellemtörténészek már a pozitivizmust is elsősorban "egyoldalú materializmusa" miatt marasztalták el; azzal vádolták, hogy mintegy előkészítette a talajt a marxizmus számára (amiben csupán a materializmus szélsőséges válfaját látták.) E látásmódnak nyilván 1918-19 történelmi élménye szolgált igazolásul: az, hogy a polgári radikálisok — akikhez a pozitivizmust, a materializmust és a szociológiát társították — mintegy előkészítették a terepet a kommunisták (és a marxizmus) számára. Szekfű Gyula, amikor Hajnal megküldte neki a "Kis nemzetek..." különnyomatát, válaszlevelében nyíltan kifejtette véleményét, hogy szerinte Hajnal a történelmi materializmus irányába hajlik, amit ő, persze szigorúan tudományos alapon, semmi esetre sem tud helyeselni.(5)

Ám ha elszigetelt maradt is, hatása mégsem mondható jelentéktelennek. Egy szűkebb tanítványi kör mégiscsak kialakult körülötte, és egyik tanítványa: Majlát Jolán révén kapcsolatot talált hozzá a korszak két kiemelkedő társadalomtudósa: Erdei Ferenc és Bibó István is. Mindketten kiforrott gondolkodók voltak már ekkor, a Hajnallal való megismerkedés mégis mély és maradandó hatást gyakorolt rájuk, és ez a hatás a negyvenes években írt munkáikon erősen érződik is. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy miközben Hajnal a saját tudományán belül elszigetelt és hatástalan maradt, néhány fontos gondolata Erdei és Bibó gondolatmeneteibe beépülve nagyhatású, valóságformáló erejű koncepciók — gondoljunk pl. Erdei szárszói beszédére vagy Bibó 1945 és 1948 között írt nagy tanulmányaira — alkotóelemévé vált.

Mindez azonban csak árnyalja a képet, de alapvetően nem változtatja meg: Hajnalról az 1945 előtti hivatalos-félhivatalos magyar történettudomány nem vett tudomást, a szélesebb értelmiségi közönségnek pedig — nem kis részben éppen emiatt — nem is lehetett tudomása róla. Ez egyfajta "társadalmon kívüli" helyzetet eredményezett, amit igen érdekesen elemzett egy 1943-as írásában Erdei Ferenc: "Hajnal elmélete tehát még társadalmon kívül áll. Tudományosságunk, illetve intellektuális közvéleményünk egyik iránya vagy rétege sem fogadta be vagy használta föl elméletét, viszont egyik oldalról sem támadták meg úgy, hogy a visszautasítással a másik oldalra taszították volna. Ez az elmélet még szabad, még gazdátlanul lebeg társadalmunk felett. Éppen ezért még tiszta elmélet, még nem tapadnak hozzá sem tudományos, sem politikai irányoknak a társadalmi terhei és tendenciái. Még nem szolgál semmiféle érdeket és nem eszköze semmiféle világnézetnek és politikának..."

"Azon dől el Hajnal elméletének sorsa, hogy milyen társadalomelemek nyúlnak hozzá, s milyen értelmiségi réteg használja föl társadalomelméletét és történetmagyarázatát a maga világképének és társadalmi-politikai törekvéseinek erősítésére. S éppen, mert jelenlegi helyzetében tiszta elmélet ez, nyílt kérdés, hogy melyik oldal használhatja föl. Magában az elméletben csak a városi-polgári kapitalista társadalomelemek és politikai irányzatok és a totálisközösségi tendenciák számára van elzárva a fölhasználás lehetősége. Ezeken kívül minden más szükséglet és tendencia számára használható lehet ez az elmélet. Válhat 'konzervatív-reakciós' tanná, ha ilyenfajta társadalmi tényezők az elmélet középkor felé mutató elemeit emelik ki s a szokásszerű társadalomképződés tényeit emelik mindenek fölé. De lehet egy 'népi-paraszti' irányzat elmélete is, ha az alsó társadalomformák elemzését és jelentőségét veszi alapul egy 'népi-paraszti' értelmiség. Ha viszont a munkás-szocialista értelmiség nem riad vissza Hajnal elméletének 'középkori' elemeitől, s képes felfogni páratlan realizmusának értékét, akkor kitűnő továbbfejlesztője lehet a szocializmus elméletének." (6)

Hát igen, lehetett volna... 1945 után Hajnal, a maga nem marxista, de egyértelműen materialista történetfelfogásával természetesen szövetségese lehetett volna egy okos, higgadt, józanul politizáló marxizmusnak. Ilyen azonban nem volt a színen. A szellemtörténet uralkodó helyét egy szélsőségesen dogmatikus és hallatlan mértékben vulgarizált, végső soron szimpla ökonomizmussá silányított marxizmus foglalta el, amelynek nem szövetségesekre, hanem ellenségekre volt szüksége, akiket leleplezhet és eliminálhat. Ezt tette Hajnallal is. A vád, amely alapul szolgált a tudományos életből való eltávolításához, a "középkorimádat" vádja volt.

Andics Erzsébet a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésén 1949. március 27-én elmondott székfoglaló beszédében a "középkorimádat" bűnében marasztalta el a két háború közti történetírást — név szerint is említve Hajnalt.

"(Az ellenforradalmi, reakciós történetírás) magasan szárnyaló fejtegetéseiben a középkort állította piedesztálra. E történetírók szerint a középkori feudális társadalomban a földesúr és jobbágy közötti viszonyt a ,kölcsönös méltányosság' és a ,kölcsönös hűség' jellemezte. A feudális társadalom volt az ideális társadalom, fáképp kezdeti korszakában (azaz amikor a polgári fejlődésnek még a csírái sem voltak meg benne), a középkori kézművesség az ideális ipar. Általában a középkori társadalom erkölcsében és kultúrájában sokkal magasabbrendű volt a rákövetkező polgári fejlődésnél." (7)

A kiprédikálást igen hamar követte a kiátkozás is. Erre Hajnal egy technikatörténeti tanulmányának megjelenése adott alkalmat.

Hajnal a harmincas évek közepétől foglalkozott a technikai fejlődés társadalmi feltételeinek vizsgálatával. A felszabadulást követően ismét foglalkoztatni kezdte ez a kérdés, főleg abban a vonatkozásban, hogy a kapitalizmus előtti korszak vizsgálata milyen tanulságokkal szolgálhat a kapitalizmus utáni fejlődés számára. Az általános eredményt, amire jutott, már egy 1946-os rádióelőadásában megfogalmazta: "Másféleképpen is be lehetne rendezni a gépkorszakot, mint ahogyan az az utolsó másfél évszázadban berendeződött. A történeti múltat nem lehet és nem is szabad újra visszaállítani. De alapos, részletes vizsgálata sok tanulsággal szolgálhat jelenünk és jövőnk számára. A munkás egzisztenciák önállóságának, a munka alkotó természetének helyreállítása nem csupán szociális követelmény, hanem a modern technika termékeny fejlődésének legfőbb biztosítéka is." (g)

Lényegében ugyanezeket a gondolatokat fejtette ki, részletesen és nagy meggyőző erővel, az "Első gépek" c. esszéjében is, amely a Válasz utolsó, 1949/5-6. számában jelent meg. Ebben a technikatörténeti témájú, de gazdaságpolitikai célzatú tanulmányban Hajnal a múlt tanulságaira hivatkozva, de már a szocialista jövő perspektíváját szem előtt tartva egy olyan iparfejlesztési programot ajánlott, amely a munka humanizálásának szempontját a termelés fokozásának szempontja elé helyezné.

Az erőltetett iparosítás beindítása idején egy ilyen "erőltetett humanizálási" program természetesen nem számíthatott lelkes fogadtatásra. A Szabad Nép 1949. szeptember 25-i számában egy aláírás nélküli cikk jelent meg "A 'Válasz' a lejtőn" címmel, amely rendkívül éles hangon támadta a folyóiratot és a körülötte tömörülő értelmiségi csoportot, az első helyen és a legnagyobb terjedelemben azonban "Haynal professzort", — következetesen így írta a nevét, nyilván a németes hatás kedvéért -, aki az utolsó szám ("Az ellenforradalom szele csap meg belőle") vezető ideológiai cikkét írta. (Merthogy a Válasz "gátlás nélkül engedi át hasábjait a dolgozó osztályok ellenségeinek".)

"Mintaképe a középkor 'hivatásrendjei'. Akkor a céh-rendszerben — szerinte kizsákmányolók és kizsákmányoltak 'kölcsönös társadalmias felelősség' viszonyában éltek, 'népi szokásjogok tiltották' a termelőeszközök monopolizálását és a meggazdagodást és így tovább. Mondanunk sem kell, hogy 'tudósunk' elméleteit a legközönségesebb történelemhamisításokkal és szemtelen hazugságokkal támasztja alá."

Mondanunk sem kell, hogy ez a cikk megpecsételte Hajnal sorsát; hiába próbálta meg tisztázni magát, még abban az évben megszűnt az Akadémia tagja lenni, a következő évben pedig katedrájától is meg kellett válnia. Méltatlan, megalázó körülmények között, megrendült egészségi állapotával és állandó anyagi gondokkal küszködve dolgozott mégis tovább, egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig.

Valóra vált tehát az Erdeitől elősorolt három lehetőség közül az egyik — de negatív módon: a "munkás-szocialista értelmiség" — pontosabban az annak szerepét kisajátító és nevében fellépő hatalmi elit igenis "visszariadt" Hajnal elméletének középkorias vonásaitól, sőt ezekre hivatkozva "konzervatív-reakciós tanná" bélyegezte. Beigazolódott viszont Erdei másik megállapítása, miszerint "totális-közösségi tendenciák" számára használhatatlan ez az elmélet. Hajnalt mindenesetre hosszú évtizedekre kiiktatták a magyar tudomány életéből ezzel a megbélyegzéssel.

Csak a hetvenes évek derekán kezdett rejtett és közvetett módon ismét jelen lenni, amikor megkezdődött Erdei és Bibó újrafelfedezése. Erdei újra kiadott munkái, különösen a két háború közötti magyar társadalomról íri, kifejezetten hajnaliánus szemlélettel és fogalmakkal dolgozó tanulmánya valósággal átformálta a magyar szociológiai gondolkodást. Még jelentősebb volt a nyolcvanas évek Bibó-reneszánsza, amely már nemcsak a társadalomtudományokban, de a közgondolkodásban is jelentős szemléleti változást hozott. Főleg Bibó szövegei révén most válik széles körben ismertté néhány, eredetileg Hajnaltól származó gondolat — "a szabadság kis köreiről" vagy az "értelmiségi szakszerűségről" szólók, például. De hasonlóan fontos előkészítő szerepe volt Szűcs Jenő nagysikerű, több nyelven kiadott régiókönyvének is, amely Bibót interpretálva és továbbgondolva voltaképpen visszatalált — és olvasóit is visszavezette — az eredeti hajnali gondolatokhoz és azok eredeti közegéhez: az európai középkorhoz és a történeti szociológiához. Jellemző Hajnalra úgy látszik, hogy gondolatai, közvetítők révén, mások újrafogalmazásában válnak ismertté és hatékonnyá.

És most már megszólalhat ő maga is: az Erdeit, Bibót jól ismerő olvasók számára nem lesz már egészen idegen Hajnal világa sem. Némi magyarázat azonban ezúttal még talán nem lesz egészen fölösleges. Először általában mondok valamit Hajnal elméletéről, azután néhány megjegyzést fűzök az itt olvasható szöveghez is.

Az elmélet alaprajza

Az elmélet magva a társadalom egy sajátos, erősen durkheimiánus ízű felfogása. Eszerint a társadalom nemcsak és nem is elsősorban az együttélő emberek összessége, hanem sokkal inkább valami tőlük, az ő életüktől elkülönült "anyagias szerkezet", az életfolyásból "kicsapódó" anyagi (vagy kvázi-anyagi) jellegű "formákból", objektivíciókból összeálló tartós és szilárd struktúra. Ez a struktúra, bár eredetét tekintve az emberi tevékenység terméke, hiszen az objektív formákban (az eszközökben, szokásokban, intézményekben, nyelvi kifejezésformákban stb.) a korábbi nemzedékek élettapasztalatai rögzültek meg és adódtak át, a mindenkori élő emberek számára mégiscsak tőlük függetlenül létező és náluk hatalmasabb realitás, amely messzemenően megszabja életük folyását, ő maga viszont a saját külön törvényei szerint, az éppen élő nemzedék által alig befolyásolhatóan épül, fejlődik tovább.

Ez a durkheimiánus társadalomfelfogós egy érdekes antiweberiánus történetfilozófiával ötvöződik azután nála és ez már sajátosan egyénivé teszi koncepcióját.
Nem fogadja ugyanis el, sót következetes tagadással egyenesen a visszájára fordítja Weber híres tézisét, miszerint a modern európai fejlődés az újkori racionális szellem műve lenne. Hajnal szerint nem valamilyen megfoghatatlan szellem, hanem a társadalom — amit, mint láttuk, nagyon is materiális értelemben fog fel ; nem egy hirtelen előbukkanó újkori szellem, hanem a középkori társadalom; és annak sem a racionalizmusa, hanem a sokat kárhoztatott tradicionalizmusa volt az, ami a modem fejlődés alapjait megvetette (Lásd ehhez Bartos tanulmányait! Szerk.). Legalábbis ez teremtette meg a racionalizmus későbbi sikereinek alapjait — mindenekelőtt az európai értelemben vett szakszerűséget, amiben Hajnal a modern kapitalizmus példa nélküli teljesítményeinek igazi titkát látja. Eszerint a tradicionalizmus sok évszázados uralma, amely látszólag "a haladás kerékkötője" volt, valójában éppenhogy megalapozta a későbbi fejlődés lehetőségét azzal, hogy az azonnali hasznosításra és kizsákmányolásra törekvő nyers racionalizmussal szemben megóvta és védelmezőn fölnevelte a létfenntartó munkának és a mindennapi együttélésnek azokat a kicsiny, látszólag jelentéktelen, látszólag irracionális formáit, amelyeknek burkában az európai értelemben vett szakszerűség és jogszerűség csírái kifejlődhettek és megerősödhettek. Így alakultak ki lassú, évszázados fejlődéssel a munkának és az együttélésnek az újkorban már magától értetődően természetes normái: az egyéni teljesítmény becsülete és védelme és a személyes élet ezen alapuló biztonsága és méltósága; így alakult ki sokféle, szilárdan meggyökerezett hivatás és jogigény; és így alakult ki. a munkamegosztásnak az a ónom tagoltsága és a társadalomszervezetnek az a mély "üzemiessége", amely nélkül Hajnal szerint aligha jöhetett volna létre európai értelemben vett, azaz szakszerűségen és jogszerűségen nyugvó kapitalizmus.

Fontos észrevenni, hogy ebben a történetfelfogásban kitüntetett szerep jut a parasztságnak. Hajnalnál a "szokásszerűség" — így magyarítja a tradicionalizmust — szorosan a parasztsághoz kapcsolódik: szociológiai megfelelője, hordozója a parasztság, pontosabban a középkori nyugat-európai parasztság. (Tágabb értelemben azonban a középkori társadalom egészét paraszttársadalomnak tekinti, főleg az újkor polgári társadalmával összehasonlítva; nemcsak mert túlnyomó tömegét a parasztság adta, hanem mert a parasztságból kinőtt és rárétegződött magasabb társadalmi képletek is, a kézművességtől a földesúron át egészen a hivatalnokságig, életformájukat, habitusukat tekintve alapvetően parasztiak maradtak és csak az újkor első századaiban vetkőzték le lassan, de még akkor is bizonyos, akkor már nem parasztinak tekintett vonásokat megőrizve, a paraszti származásnak ezeket a jegyeit.) Miért ez a kitüntetett szerep? Mert kezdetleges módon és elemi fokon ugyan, de mégis ez a parasztság dolgozta ki Hajnal szerint a munkának és az együttélésnek később a magasabb társadalomrétegek kezén "európaivá" finomult elveit és módszereit; és ez a parasztság — tágabban pedig az egész középkori társadalom "paraszti jellege" — volt az, ami meggátolta a nyers, gyors, felületes racionalizálódást és elmélyült, szakszerű munkára kényszerítette
a magasabb hivatásokat és végső soron, történelmi távlatban magát a kapitalizmust is.

"Új történetszemlélet"

Ami mármost az itt újraközölt tanulmányt illeti: ennek is az "élet" és a "formák" elkülönítése, a társadalom "anyagias formaszerkezetként" való felfogása a fő témája. Elméletének ezt a központi részét Hajnal "Történelem és szociológia" című tanulmányának második részében fejtette ki a legrészletesebben, legtömörebben pedig a tanulmányról írott rezümében foglalta össze. Ennek néhány mondatát idézem: "A mindig folyó örök emberi életet fogalmilag szigorúan el kellene különíteni a formáktól, amelyek kultúrák szerint mindig változók... Minden forma végeredményben anyagot használ fel kifejeződésére, bármilyen elválaszthatatlan legyen is az eleven személytől. Tehát a társadalmat anyagiasodott formák szerkezete tartja össze. E formaszerkezeteknek saját külön törvényszerűségeik vannak... A hajtóerő az örök emberi élet, amely az átvett formák használata által befolyásolva, azokat tovább alakítva minden kultúrában más és más jellegzetességekkel mutatkozik. Az emberi akarat teljesen szabad, — a kifejezés módjai, eszközei, lehetőségei változók... A szociológiának tehát éles elkülönítéssel a formaszerkezet és az élet viszonyát kellene vizsgálnia a történeti kultúrák egymásutánjában."(9)

Az "Új történetszemlélet" legnagyobb részében, akárcsak a "Történelem és szociológia", a "formák", azaz az objektivációk jelentőségéről szól, erősen hangsúlyozva, hogy az életés munkatapasztalatok külső anyagi formákban objektiválódnak. A "Történelem és szociológiához" képest azonban új elem, hogy a tanulmány vége felé Hajnal — miután saját történetszemléletét ismertette új történetszemléletként! — beismeri: "Kétségtelenül 'történeti materializmusról' van itt szó, bizonyos értelemben." Ezzel egyrészt valamiféle szövetséget ajánl a marxizmusnak, hogy az új, megváltozott helyzetben is megőrizhesse autonómiáját és saját elképzelései szerint folytathassa tudományos munkáját (mintha azt mondaná: "hadd ne kelljen nekem már szigorúan igazodnom a marxizmus fölfogásához, hadd folytathassam a magam módján: hiszen az is egyfajta történelmi materializmus, ha nem is — egészen ugyanolyan"); másrészt ugyanezzel a gesztussal a marxizmustól idegenkedő vagy azt elutasító kollégáit és olvasóit is figyelmezteti, némi elégtétellel, hogy a szellemtörténetnek befellegzett és valóban új történetszemléletre van szükség, de egyben igyekszik megnyugtatni is őket (és persze saját magát is), mintegy azt mondva: "nem kell annyira megijedni a történelmi materializmustól és nem kell annyira lenézni sem; valami igazsága kétségtelenül van, hisz lám, én nem marxista létemre is valami hasonló szemlélettel dolgoztam már eddig is." (Hajnalnak a marxizmushoz való viszonyáról itt nem tudok többet mondani, de talán alkalmam lesz még rá, ha a 3. PART egy későbbi számában sort kerít, mint tervezi, "Az első gépek" újraközlésére is.)

A másik új elem az alkotó munka, a demokrácia és az osztálynélküli társadalom közti összefüggésről szóló fejtegetés a tanulmány végén, amely már "Az első gépek" problematikája felé mutat.

Végül még egy kérdésről. Az eredetiben található szedési hibák többsége jelentéktelen volt, a 19. bekezdésben azonban nem betűk és nem is szavak, hanem legalább egy, de talán több sor is kimaradt. Az MTA Könyvtárának Kézirattárában őrzött Hajnal-hagyatékban találhatók kézirattöredékek, amelyek az "Új történetszemlélet" címet viselik, ezek azonban nem adnak alapot a hiányzó sorfok) rekonstruálásához. (Hat itemről van szó, az Ms 5388/62-66 jelzetűekről. Ezek közül az első és az utolsó a leghosszabb (17, illetve 6 kis kéziratoldal), a többi fél-másfél oldalas töredék, ill. vázlat. Az Ms 5388/64 jelzetű vázlat datált; eszerint egy eredetileg 1946. augusztus 20-án elmondott (vagy elmondani tervezett) rádióelőadás szövegéről van szó, ennek egy jelentős mértékben kibővített változata az itt olvasható tanulmány.)

A kérdéses helyen pedig alapvetően fontos dolgot fejteget Hajnal: arról beszél, hogy milyen jellegű technikai újítást engedett meg a középkori paraszttársadalom. Ez több vonatkozásban is döntő fontosságú: mintegy metszéspontja a parasztságról, a szokásszerűségről, a szakszerűségről, a technikai fejlődésről és általában az ideális társadalomfejlődésről alkotott elképzelésének. Éppen ezért ennek a helynek a megvilágítása nem mellőzhető.

Azt már tudjuk, hogy az anyagi formák teszik lehetővé, hogy az új tapasztalatok átadódjanak, részint a kortársaknak, ami az innovációk elterjedését biztosítja, részint pedig a következő nemzedéknek, ami a tudás felhalmozódását és így a történelmi fejlődés lehetőségét biztosítja Ez fontos tudás, de kevés; hiszen azt is tudjuk, hogy például a középkorban jónéhány termelési tapasztalatot hiába öntöttek anyagi formába ügyes kézművesek, mert ezeket az anyagi formákat más ügyes kézművesek azonmód kíméletlenül szétverték — és bizonyára nem azért, mert elégedetlenek voltak a megformálással.

A szövegkörnyezet alapján úgy tűnhet, hogy Hajnal szerint az az újítás, az az új munkamódszer számíthat elfogadásra, amelyik nem vagy nem elsősorban nyereségre törekszik és nem kíván elidegenedett, mechanikus, emberhez nem méltó munkát. Tehát például egy részmunkára csak akkor specializálódnak, ha az önmagában értelmes, egész embert kívánó feladat; de nem darabolják föl a munkát értelmetlen, lélektelen részfeladatokra, és különösen nem puszta nyereségvágyból. Ez azt a benyomást kelti, mintha a középkori parasztság (vagy a kézművesség) tisztán morális szempontok alapján döntött volna egy új technika vagy eszköz sorsáról; és ezt az értelmezést csak megerősíti, hogy a szövegkörnyezetben valósággal hemzsegnek az erkölcsi értékelés kifejezései (megbízhatóság, tisztesség, hűség, kölcsönösség, becsület). Lehet, hogy Hajnal valóban csak moralizál? Lehet, hogy valóban csak "imádta" a középkort?

Néhány bekezdéssel később azt olvassuk, hogy "a középkor felülmúlta technikai újításokban az antik kultúrát", — ez igaz -, hogy "a kézművességek a paraszti társadalomszervezetből választódtak ki" — ez is igaz -, és hogy mindez "nem az üzlet, hanem a sokszoros társadalmi illeszkedés műve". "A 'szakszerűség' társadalmias eredetű, mondja Hajnal, nem pedig, mint ma képzeljük, az üzleti gyártásfolyamat eredménye." Mit jelent ez a "társadalmi illeszkedés"? Nem csak egy másik kifejezés az iménti "hűséges kölcsönösségre"? Bár maguk a szavak már inkább szociológiai, mint morális magyarázatot sejtetnek, az "üzletivel" szembeállítva a "társadalmi", "társadalmian" jelzőknek még mindig erős erkölcsi színezetük van. — Itt azonban már feltűnnek Hajnal kulcsfogalmai: "személyies teljesítmény", "biztosított egzisztencia". A előbbi azt jelenti, hogy az egyén, a család csak a saját jobb munkájával javíthat helyzetén, mások dolgoztatása, és egyáltalán, olyan módszerek alkalmazása, mely mások helyzetén rontana, meg van tiltva. Az utóbbi pedig azt jelenti, hogy az egyén, a család biztosan számíthat rá, hogy a föld vagy a műhely az övé marad, abból se pénzzel, se hatalommal nem lehet kiforgatni sem őt, sem leszármazottait; így van idő a munkamódszerek tökéletesítésére és van értelme az utódok betanításának is.

Valójában tehát az erkölcsi kategóriák mögött nehezen kifejthető, bonyolult szociológiai tartalom van, amire Hajnal itt csak utal — ahogyan az életben is a szokás, a hagyomány is csak utal valami nehezen kifejthetőre, amit kifejez, de el is rejt magában.

Található azonban Hajnalnál olyan szövegrész is, ahol megpróbálja valamennyire kifejteni vagy legalább érzékeltetni azt a bonyolult szociológiai realitást, amit szokásszerűségnek nevez. "A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről" című nagy tanulmányának kéziratában ezt írja a (skandináv) parasztságról: "Paraszti társadalom... Mindenki csak a maga személyies képességeire hagyatkozik, s mégis sokoldalúbb, mélyebb az életnek szomszédságos egymásbailleszkedése, mint a közös érdekekre szövetkezett társadalmakban. Senki sem cselekedhet úgy, ahogyan közvetlen haszna ösztönözné, mert a szomszédság irracionális, érzelmi világa más szokást állít elébe. De ebből következik, hogy az, amit cselekedhet, mély közös emberi igényeknek felel meg; mindenki belső megelégedésével, elismerésével találkozik. Senkit sem bánt, mert nem az alkalom ügyes kihasználása; az ilyen érvényesülés a szokásszerűséget sértené, következményeiben a megállapodott társadalomrend jövendő generációinak helyzetére károkat sejtethetne. Ami azonban csupán a személyies képességeknek a szokások méltányosságán belülmaradó érvényesítése, az tiszta módszeres újítás. Mindenki emelkedik általa a közösségben, mert az általános, személyesen gyakorolható emberi készségek fejlesztése. Becsületet szerez a családnak, amelynek üzemében kialakult; s mint az együttesbe illeszkedő módszer, némiképp a családi egzisztencia alapjául szolgáló foglalatossággá is alakulhat. Minden családi üzem, helyzetének változatos sajátosságai szerint, észrevétlenül is ily kicsiny specialitások kitermelője, s észrevétlenül is belső igazodás, bensőséges egybeilleszkedés keletkezik a kicsiny változatos módszerek sokasága között." (10)

Egyszerűen szólva tehát a következőről van szó: A szokás megrögzült viselkedésminta, amiben nemzedékek felhalmozott élettapasztalata fejeződik ki. Funkciója az, hogy az egyének számára megkönnyítse bizonyos tömegesen előforduló, tipikus élethelyzetek sikeres megoldását. (Az az ember tehát, aki nem érdekszerűen, hanem a szokásnak megfelelően viselkedik, egyáltalán nem viselkedik ésszerűtlenül, hiszen a szokásokban a dolgokhoz és a társalthoz való iszonyodás sokszorosan kipróbált és bevált módozatai fejeződnek ki.) De a szokás nemcsak felhalmozott tapasztalat, hanem életviszonyok kifejeződése is. A szokásoknak megfelelő viselkedés Így közvetve annak a társadalomnak az elismerését is jelenti, amely a szokásokat kialakította és fenntartja Ezért az ilyen viselkedés a technikai értelemben vett sikerességen felül még arra is számíthat, hogy "helyesnek", azaz társadalmilag érvényesnek ismerik el, ami a cselekvő számára szintén nem közömbös. A szokásoknak megfelelő viselkedés tehát nem csak ésszerű, hanem szociális viselkedés is: hozzájárul azoknak a társadalmi viszonyoknak a megerősítéséhez, amiket a szokások kifejeznek.

Ha valaki ,újít', akkor a szokásostól eltérő, de technikailag a régíné] sikeresebb megoldást produkál. Mármost egy szokásszerű társadalom csak tisztán technikai jellegű újításokat tolerál, ilyennek pedig csak az minősülhet, amelyik, bár más mint a régi, mégsem sérti a szokás lényegét, azaz nem veszélyezteti a szokás által kifejezett és megszentelt életviszonyokat. Magyarán: az újítás csak-akkor számíthat társadalmi elfogadásra, ha bevezetése nem roncsolja szét a hagyományos munkaszervezeteket, társadalmi csoportokat stb. A szokásszerűség tehát olyan fejlődésmódszer, amely minden egyes egyén kialakult helyzetének; életformájának, életszínvonalának szent és sérthetetlen voltából indul ki. Minthogy a szokás spontán málon alákel ki és csak az általános .és egyöntetű gyakorlat képes fenntartani, csak olyan szokások — és találmányok — alakulhatnak ki és maradhatnak fenn, amelyek mindenki érdekeit kifejezik vagy legalábbis senki érdekeit nem sértik. A szokás tehát gátolja az egyént abban, hogy érdekeit "racionálisan", azaz másokra való tekintet nélkül érvényesítse — de ugyanakkor védi is mások hasonló gátlástalan érdekérvényesítési törekvéseivel szemben. Végül is ezek az érdekérvényesítési törekvések csak egymást kölcsönösen korlátozva fejthetik ki szokásmódosító hatásukat és ez azt eredményezi, hogy az új módosult szokás ugyanúgy mindenki érdekét fogja szolgálni, mint a régi. Az ilyen "társadalmias" fejlődés lassú ugyan, de senkitől sem kíván áldozatokat, hiszen az újat csak annyiban engedi érvényesülni, amennyiben az mindenkinek a javára szolgál.

Jegyzetek

(1) ERDEI Ferenc: "Történelem és Szociológiá"

in: Erdei Ferenc: Történelem és társadalomkutatás

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984,12-13. old. (2) ERDEI Ferenc: "Történelmi realizmus"

[1943?] Kézirattöredék az ELTE Szociológiai Intézet Könyv tárában. Majláth Jolán tulajdona.

(3) SZEKFŰ Gyula: "Világtörténet és magyar történet" in: Emlékkönyv Dr. gróf Klebelsberg Juno negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékéve. Születésének ötvenedik évfordulójára. Budapest, 1925, 36-43. old.

(4) HAJNAL István — RÉVAI József, 1952.08.16. MTAKK Ms 5385/77

(5) SZEKFŰ Gyula — HAJNAL István, 1942.09.25. MTAKK Ms 5385/404

(6) ERDEI Ferenc: "Történelmi realizmus"

(7) ANDICS Erzsébet: "Mai történetírásunk problémái"

Elnöki székfoglaló a Magyar Történelmi Társulat 1949. március 27-i közgyűlésén. Századok, 1948/1-4 [1950]

(8) "Munkaszervezet, technika és demokrácia az európai fejlődés

1947.01.13-i rádióadás kézirata. MTAKK Ms 5388/67 (9) HAJNAL István [ismertetése saját műveiről]

dátum nélkül MTAKK Ms 5401/136

(10) HAJNAL István: "A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről." c. tanulmány kézirata. MTAKK Ms 5397/47.

Fő művei

Írástörténet az írásbeliség felújulása korából Budapest.1921

Az újkor története Egyetemes történet III. kötet

(Szerkesztette Héman B., Szekfű Gy., Kerényi K.)

Budapest, 1936. [Új kiadása: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.]

"A technika fejlődése", Domanovszky Emlékkönyv, 1937.

"Történelem és szociológia" Századok, 1939.

"Az európai város kialakulása"

Városi Szemle, 1941.

"Az osztálytársadalom"

Magyar Művelődéstörténet V. kötet

(Szerkesztette Domanovszky S.) Budapest,1942.

"A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről" Századok, 1942.

"Az első gépek" válasz, 1949.

L'Euzeighement de l'écriture aux universités médievales Budapest, 1954.