Gregory Bateson

A szellem és a rend tudománya (A könyv bevezető-összefoglalása)

Tanulmányok és előadások közös cím alá rendelt fűzére ez a könyv; a cím (szándéka szerint) körül akarná határolni tartalmukat. Tevékenységem elmúlt harmincöt évében született szövegek kerültek így egymás mellé; a közös bennük az a törekvés, hogy az eszméknek és az eszmékhez kapcsolódó egyéb tényezőknek egy újfajta szemléletét adják, amit én az általánosabb "szellem" (mind) kifejezéssel jelöltem. Az egész koncepciónak a "szellem ökológiája" (vagy eszmék ökológiája) elnevezést adtam, utalva ezzel arra, hogy olyan új tudományterületről van szó, amely – mint az ismeretelmélet egy leágazása – korábban nem létezett.

Az "eszme" e tanulmányokban javasolt fogalmi köre jóval kiterjesztettebb és formálisabb, mint ahogyan ezt megszoktuk a klasszikus leírásokban. Jóllehet a szövegeknek magukért kell majd beszélniük, már itt azt jelezni szeretném, hogy az olyan jelenségek, mint egy állat kétoldali szimmetriája, egy növény levélzetének meghatározott mintázatot követő elrendeződése, a fegyverkezési verseny felfelé kúszó spirálisa, a szerelmi élet viselkedési szabályai, a játék természete, egy mondat grammatikája, a biológiai evolúció rejtélye, ember és környezet jelenkori viszonyának krízise – nos, mindezek olyan jelenségek, melyeket csak az eszmék ökológiájának keretében lehet igazán megérteni.

A könyvben felvetett kérdések valóban ökológiai kérdések: Hogyan hatnak az eszmék egymásra? Létezik-e olyan természetes kiválasztódás, amely bizonyos eszmék továbbéléséhez, más eszmék elévüléséhez vagy elhalásához vezet? A gondolkodás egy adott területén milyen gazdasági körülmények akadályozzák bizonyos eszmék terjedését? Melyek egy ilyen gazdasági rendszer (vagy alrendszer) stabilitásának és/vagy túlélésének szükséges feltételei? E problémák némelyikének konkrét elemzésére is sor kerül a könyvben; elsődleges célom mégis inkább a terület "kigyomlálása" volt annak érdekében, hogy a fentihez hasonló kérdéseket józan, értelmes kérdésekként lehessen felvetni.

Valójában elég későn, úgy l969-től vált nyilvánvalóvá számomra mindaz, amit korábbi, szétszórt tanulmányaimban voltaképp már kész tényekként kezeltem vagy állítottam. Korzybsky könyvéről írtam beszámolót, aminek kapcsán rá kellett ébrednem, hogy a primitív népekről, a schisophreniáról, a biológiai szimmetriáról szóló munkáimban éppúgy, mint a fejlődés és megismerés klasszikus teóriáival szembeni általánosabb elégedetlenségemben valami közös dologról van szó: egy szétszórt jelzőpontokból álló, kiterjedt hálózat azonosításáról, vagyis olyan referencia-pontokról, melyekből kiindulva egy teljes, eleddig ismeretlen tudományterület térképe rajzolódik elénk.

A dolog természetéhez tartozik, hogy egy kutató soha nem tudhatja egészen pontosan, mi az, ami után kutat, mielőtt felkutatta volna. Nem áll rendelkezésére egy Guide Michelin, nincs a zsebében turisztikai leporelló, melyekből kiolvashatná, milyen templomokat keressen fel, melyik szállodában érdemes laknia. Ami rendelkezésére áll, nem egyéb bizonytalan szóbeszédnél; amit azoktól hallhat, akik korábban próbálkoztak már ugyanazzal az úttal. A tudomány és a művészet művelőinek így kétségtelenül rá kell hagyatkozni egyfajta belső iránytűre: amikor felvetődő problémáik mentén olyan gondolatok és tapasztalati lehetőségek felé fordulnak, melyek megfelelnek e problémáknak, akkor ezt valamilyen módon a lélek mélyebb rétegeire hagyatkozva teszik. És e saját, benső "lélekvezetői" közreműködés ösvényeket vág számukra jóval azelőtt, hogy pontosabban tudnák, mi is az út végcélja. Hogyan is történik mindez – igazában senki sem tudja.

Többször türelmetlen voltam kollegáimmal szemben, azt gondolván róluk, hogy képtelenek különbséget tenni lényeges és banális között. De amikor hallgatóim arra kértek, fejtsem ki, én magam mit értek ezen a különbségen, nem voltam túlságosan bőbeszédű. Kissé zavarba kerülve afféléket mondtam, hogy a lényeg nem egyéb, mint nyilvánvalóvá tétele annak a "rendnek" vagy "modellnek", ami fenntartja az univerzumot.

Márpedig egy ilyen válasz csak arra jó, hogy újabb kérdésekre ingereljen.

Azokon az eléggé rendszertelen kurzusokon, melyeket a palo alto-i Veteran Hospital Administration pszichiátereinek tartottam, megpróbáltam közvetíteni néhányat az e könyvben is szereplő gondolatok közül. Mondandómat figyelmesen, mi több, felcsigázott érdeklődéssel követték, ám minden évben, úgy három-négy ülés után ugyanazt a kérdést vetették fel: "Végülis, miről van szó ezen a kurzuson?"

Több nekifutással próbáltam válaszolni; be kell valljam, nem sok sikerrel. Odáig elmentem, hogy – hallgatóim kérésére – felállítottam egy kérdés-gyűjteményt, afféle katekizmust, azzal az ígérettel, hogy a kurzus végére minden kérdésre választ fognak kapni. Ilyen kérdéseket állítottam össze: "Mi a szentség?"; "Mit értünk entrópián?"; "Mi a játék?", stb.

E didaktikusnak szánt fortély katasztrofális hatású volt: hallgatóim teljesen lebénultak. Azt kell mondjam mégis, a kimódolt kérdések egyike később hasznosnak bizonyult:

Egy anya minden alkalommal fagylalttal jutalmazza meg kisfiát, ha az megette a spenótot. Kérdés: milyen kiegészítő információkra van szükség ahhoz, hogy bejósoljuk, mely esetben fogja a kisfiú a) megszeretni vagy megutálni a spenótot; b) megszeretni vagy megutálni a fagylaltot; c) megszeretni vagy megutálni édesanyját?

Két vagy három alkalmat szenteltünk e kérdéskör kusza labirintusában való eligazodásra; mígnem rá kellett ébrednem arra az evidenciára, hogy a döntéshez szükséges információknak mindenképpen az anya és a fiú viselkedésének kontextusára kell vonatkoznia. Világossá vált számomra, hogy a kontextusnak ez a jelensége, ami természetéből következően szorosan egybefonódik a jelentéssel (signification), vízválasztóként szerepel a klasszikus tudományos gondolkodás és azon tudásmód között, amit közvetíteni próbáltam.

Lassan rájöttem, mi teszi oly nehézzé a válaszadást hallgatóim kérdésére: az az egyszerű tény, hogy gondolkodásmódom eltér az övéktől. Az egyikőjüktől kapott útbaigazítás figyelmeztetett, hogy erre jobban oda kell figyeljek. Az egyik tanév első előadásán történt; Anglia és Amerika kulturális különbségeiről volt szó – ez a téma kikerülhetetlen, ha egy angol kulturális antropológiát tanít amerikaiaknak. Egyik hallgató az előadás végén odajött hozzám; néhány hátravetett pillantással meggyőződött arról, hogy magunk vagyunk-e, majd tétován megszólalt: "Kérdezhetek Öntől valamit?" – "Igen." – "Valóban meg akar minket tanítani mindarra, amikről beszélt nekünk?" Haboztam egy pillanatig, és ezt ő sebtében kihasználva rögtön folytatta: "Vagy mindezek csak példák, valami másnak az illusztrálására?" – "Igen, csakugyan, ezek csak példázatok."

De minek a példázatai?

Később szinte minden évben érzékeltem hallgatóim körében egyfajta panaszos elégedetlenséget – ez, afféle terjedő pletykaként, hozzám is eljutott. "Bateson tud valamit, csakhogy nem mondja el senkinek." Vagy még inkább: "Van valami amögött, amit Bateson tanít, de hogy mi, azt nem árulja el."

Teljesen világos volt, hogy képtelen vagyok választ adni a feltett kérdésre: "De minek a példáiról van szó?"

Jobb híján kidolgoztam egy táblázatot, hogy szemléletesen ábrázolhassam, szerintem mi a tudós feladata. Ebből a diagrammból világosan kitűnt számomra, hogy csakugyan van különbség az én gondolkodási szokásaim és az övéké között. Tanítványaim mindig is hajlottak a tényekből kiinduló és hipotézisek felé haladó érvelésre, ám anélkül, hogy akár a tudomány, akár a filozófia saját alapjaiból kiindulva szükségét érezték volna visszaigazolni ezeket; vagyis anélkül, hogy hipotéziseiket összevetették volna az egyéb, deduktív módon szerzett ismereteikkel.

A diagramm három oszlopból állt. A bal oldali oszlop tartalmazta a különböző fajtájú – és interpretációval nem kísért – tényeket, mint pl. egy lefilmezett emberi vagy állati viselkedéssor, egy tapasztalati tény leírása, egy bogár lábának fényképe vagy leírása, egy párbeszédrészlet magnófelvétele, stb. Külön kihangsúlyoztam, hogy "tény" alatt nem esemény vagy tárgy értendő, hanem egy bizonyos tárgyról vagy eseményről való benyomás, leírás, vagy arra való emlékezés. Minden esetben közbeiktatódik egy transzformációs vagy újrakódolásos folyamat, melynek funkciója a megfigyelő és a vizsgált objektum közötti közvetítés. Egy tárgy súlyát pl. mérhetjük egy másik tárgy súlyának segítségével, vagy egy mérleg skálájának közvetítésével; a magnetofon szalagra felvett emberi hang "átalakul" mágneserősség-váltakozássá. Ezen túlmenően elkerülhetetlen a tények bizonyos szelekciója, ami abból fakad, hogy nem áll rendelkezésünkre olyan egyetlen nézőpont, ahonnan megragadhatnánk az univerzumot a maga jelen- és múltbéli teljességében. Következésképp – a szó egy szigorúbb értelmében – mi sohasem "nyers" tényekkel találkozunk, ellenkezőleg, már maga a benyomás is alárendelődik valamiféle megmunkálásnak vagy transzformációnak, származzon ez akár az embertől, akár az általa használt eszközöktől.

Mindezen megfontolások ellenére a tények maradnak az információ-szerzés legbiztosabb forrásai, és minden kutatásnak ezekből kell kiindulnia. Ezek mentén születik meg a kezdeti inspiráció, és a tudósnak e tényekhez kell következetesen visszatérnie.

Ami mármost a diagrammomat illeti, középső oszlopába számos, befejezetlen értelmező- magyarázó megjegyzés került, olyanok, amilyenek a viselkedés-tudományokban lépten-nyomon használatosak: mint az "én", a "szorongás", az "ösztön", "cél", "lélek", "önmaga", "fixált cselekvési modell", "intelligencia", "stupiditás", "érettség" és még sok efféle kifejezés. Puszta udvariasságból e fogalmakat a "heurisztikus" jelzővel illettem; valójában azt gondolom róluk, hogy többségükben zavaros eredetű és egymással kapcsolatba sem hozható fogalmak, amikből, így egy helyre kerítve őket, a fogalomi köd sajátos válfaja áll elő; ami egyébként nagyban hozzájárulhatott a viselkedés-tudomány fejlődésének hátráltatásához.

Végül a harmadik oszlopba azokat az állításokat írtam le, melyeket a magam részéről fundamentumoknak nevezek. Két csoportra osztottam ezeket: az egyik csoport olyan állításokat, ill. ezek összefüggés-rendszereit tartalmazta, melyek igazság-tartalma banális, másszóval ezek trivialitások; másik csoportjukba azok az állítások kerültek, melyeket "törvényeknek" tekintünk, amennyiben igazság-tartalmukat univerzális érvényességűnek tartjuk. A trivialitások közé soroltam a matematika "Örök Igazságait", aholis – az ember által kidolgozott néhány axióma és definiciócsoport meghatározásán keresztül – az igazság-tartalom tautologikusan behatárolt: "Ha a számokat alkalmas módon definiáltuk, és ha az összeadás műveletét megfelelő módon meghatároztuk, akkor 5 + 7 = 12." A tudományos értelemben, vagyis empirikusan és univerzális érvényességgel igaznak tekintett állítások közé olyan törvényszerűségek kerültek, mint az anyag és energiamegmaradás törvénye, a thermodinamika második törvénye, és így tovább. Meg kell jegyezni, hogy a két említett csoport között nem vonható éles határvonal; másrészről a "fundamentális" állítások között számos, az józan gondolkodás számára kétségbevonhatatlan igazság szerepel, melyeket csak nehézkesen lehetne besorolni egyik vagy másik kategóriába. A valószínűség "törvényeit" például nem lehet mindenki számára elfogadhatóan, kétségeket kizárva a fentiek értelmében klasszifikálni: maradni fog néhány szabályszerűség, melyekről nem könnyű eldönteni, empirikus vagy tautologikus állításokról van-e szó. Az információ-elmélet területén ugyanez a helyzet Shannon teorémájával.

Egy ilyen diagramm kapcsán sokat lehetne még beszélni a tudományos gondolkodás egész folyamatáról, a kutatás egymást követő lépéseinek helyzetéről és értelméről: a tudományos "magyarázat" voltaképp nem egyéb, mint a fennforgó tények összefüggésrendszerének a "fundamentumokból" kiinduló felrajzolása.

Úgy tűnik – és ez különösképpen vonatkozik a viselkedéstudományok területére – sok tudós abban a hitben él, hogy a tudományos haladás általában az induktív módszerek alkalmazásának köszönhető. Diagrammom terminusaiban fogalmazva meg vannak győződve arról, hogy az előrejutáshoz a "nyers" tények tanulmányozásán keresztül vezet az út, a cél pedig az új, "heurisztikus" fogalmakhoz való megérkezés. E perspektíva igézetében az utóbbiakat úgy tekintik, mint "munkahipotéziseket", és igazolják is ezeket, a felsorakoztatott tények egyre nagyobb garmadával; magukat a heurisztikus fogalmakat azután addig korrigálják, csiszolgatják, míg úgy nem találják, azok immár méltóvá váltak arra, hogy elfoglalják helyüket a "fundamentális" igazságok környezetében. Ehhez az igyekezethez képest azt a szomorú tényt kell megállapítanunk, hogy a mögöttünk lévő közel ötven évnyi szorgos munkálkodás, több ezernyi tudós hozzájárulása és közreműködése a heurisztikus fogalmak több százra rúgó színes választékát teremtette meg, ámde – milyen sajnálatos! – ezek között nincsen egyetlen egy, amelyik valóban a "fundamentális" igazságok méltóságára emelkedett volna.

Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a pszichológia, a pszichiátria, az antropológia, a szociológia és az ökonómia fogalmainak nagy része tökéletesen leszakadt a fundamentálisnak tekinthető tudományos igazságok rendszeréről.

Moliére doktorának a tudósokhoz intézett mondása cseng itt vissza, mikoris arra kérik, fejtené ki annak "okait s magyarázatát", miért idéz elő az ópium álomképeket: "Azért van ez, mert az ópium az álom princípiumát (virtus dormitiva) tartalmazza." Diadalmas válasz, akkurátus konyha-latinsággal.

A tudós általában az interakciók komplex rendszerével találkozik; jelen esetben az ópium és az ember egymásra-hatásának rendszerével. Miután megfigyelt a rendszerben egy változást – az ember álomba zuhan – a tudós ezt úgy magyarázza, hogy a feltett oknak ad egy nevet, azután ezt "belehelyezi" a rendszert alkotó elemek egyikébe vagy másikába: ez lehet az ópium, ami ettől fogva egy eldologiasított (reifikált) álom-principiumot fog tartalmazni, vagy lehet az ember, akinek mondjuk álom-késztetése van, egy "adormitózisa", és ez lesz az, ami "kifejeződik" az ópiumra adott válaszában.

Sajátos módon az összes efféle hipotézis csakugyan "elaltató" hatású, úgy értve ezt, hogy hajlamosak elaltatni a tudós elme "kritikai érzékét" (ami, lám csak, egy újabb reifikált képzelet- szülte ok).

Az a szellemi állapot, melynek arculatát ez az oda-vissza mozgás alakítja ki ( a tényektől a kábító hipotézisekig és ezektől vissza a tényekig), nos, ez olyan gondolkodási szokásmód, amely önmagát erősítő rendszerként működik. Tudósok között az események bejóslása nagy érték; következésképp a dolgok előre-látását munkájuk kiváló eredményének tekintik. Közelebbről szemügyre véve kiderül, hogy egy hipotézis esetében az előrejóslás igen gyenge teszt, ráadásul leginkább csak a szóban forgó "bódító hipotézisek" esetében "működik".

Ha valaki azt állítja, hogy az ópium bódító princípiumot tartalmaz, ettől fogva akár egy életművet is szentelhet e princípium sajátosságainak vizsgálatára: függ-e működése a hőmérséklettől?, melyik desztillációs frakcióból választható ki?, milyen a molekuláris szerkezete?, és így tovább. A laboratóriumokban számos efféle kérdésre születik majd válasz, ezek elvezetik a tudóst újabb irányokba forduló feltevésekhez, melyeknek persze egyike sem lesz kevésbé "bódító hatású", mint az eredeti volt.

A kábító hipotézisek sokasodása valójában csak egy szimptóma, az induktív módszer mértéktelen alkalmazásának tünete. Ebből származtatható a dolgok mai állása a viselkedéstudományok területén: kvázi-teoretikus spekulációk tömegével rendelkezünk, melyeknek nincs semmi kapcsolata fundamentális tudásunk központi tengelyével.

Mindezekkel szemben arra próbáltam tanítani hallgatóimat – és az itt összegyűjtött tanulmányok is ezt az álláspontomat szándékoznak kifejezni – , hogy a tudományos kutatásnak mindig két kiindulási pontja van, és mindkettő specifikus fontossággal bír: egyrészről, a megfigyelések nem mondhatnak ellent egymásnak; másrészről meg kell felelniök a "fundamentális" igazságoknak. Igen aprólékos és nagy körültekintést igénylő "műtét" tehát az, melyet meg kell itt oldani.

Ha önök egy földterület felszínrajzát akarnák kidolgozni, vagy ha csillagászati térképet készítenének, akkor a tudás két formáját kellene ehhez igénybevenniük, és nem állna módjukban ezek egyikétől sem eltekinteni: egyrészről szükség van a felvett mérési adatokra; másrészről alkalmazniuk kell az euklidészi geometria törvényszerűségeit. Ha mindezek nem korrelálnak, három eset lehetséges: az adatok tévesek, a velük végzett műveletek hibásak, vagy pedig olyan felfedezés birtokába jutottak, mely után revideálni kell egész geometriai tudásunkat.

A viselkedéstudományok önjelölt specialistái, akik ignorálják a tudományos gondolkodás egész fundamentális struktúráját, az emberiség 3000 évének filozófiai és humanisztikus reflexióit – akik, például, képtelenek meghatározni, hogy mi az entrópia, vagy mit értsünk szentség alatt – nos, jobban tennék, ha nyugton maradnának; merthogy közreműködésük csak tovább növeli a zavaros hipotézisek mára teljesen elburjánzott dzsungelét.

Mégis a heurisztikus és a "fundamentális" tudás között keletkezett szakadék nem kizárólag az empírizmusnak és az induktív gondolkodás megszokásainak a következménye, és nem is csupán azon vonzerőnek lehet itt szerepe, amit az azonnali felhasználhatóság jelent; még csak az oktatás olyan eltévelyedésére sem gondolok, ami a jövő nemzedéket mentesíteni akarná a tudomány fundamentális struktúrájára vonatkozó gondoktól. Fennáll itt egy történelmi tény: azok a problémák és jelenségek, melyeket a biológusok és viselkedéskutatók felvetettek, igen széles körben kezelhetetlennek bizonyultak a tudományosság azon fundamentális struktúrájával, amellyel az a XIX. században rendelkezett.

Az elmúlt 200 évben, Newtontól egészen a XIX. század végéig a tudomány célja az okok és okozatok láncolatának feltárása volt, ez felelt meg az erő és az összeütközések vizsgálatának. A Newton által használt matematika lényegében mennyiségi összefüggéseket tárt fel, és itt, az erő és összeütközések területén (ami az érdeklődés középpontjában állott), lehetőség is nyílt a mennyiségekkel – mint út, idő, tömeg, energia – való igen nagy pontosságú mérésekre.

Ahogyan egy emelési művelet mérhető értékeinek összhangban kell lennie az euklidészi geometriával, ugyanúgy az egész tudományos gondolkodásnak összhangban kell állnia a megmaradás nagy és általános törvényszerűségével. Egy fizikus vagy kémikus bármely jelenséget vegyen górcsöve alá, vizsgálatát a tömeg és energia "számvizsgálatára" kell alapoznia; és ez a szabály sajátos szigorúsághoz vezetett a "klasszikus" tudományos gondolkodás egészében.

A viselkedéstudomány úttörőinek "felemelkedése" akkor kezdődött, amikor – nem minden alap nélkül – spekulációikban hasonló szigorúságot óhajtottak követni. A hosszúság és a tömeg olyan fogalmak, melyek igencsak nehézkesen kezelhetők a viselkedés leírásakor (már ha egyáltalán jók itt valamire); az energia fogalma jóval alkalmazhatóbbnak tűnt. Csábító lehetőségként kínálkozott az "energia" összekapcsolása az akkor már használatos metaforákkal: az érzelmek vagy a karakter "erejével", az "erélyességgel", a "lelkierővel"; kézenfekvő volt úgy tekinteni az "energiára", mint ami szembe állítható a "kifáradással" vagy "apátiával". Az anyagcsere alá van vetve az energetika törvényszerűségeinek (egy energetikai költségvetésnek, a szó legszigorúbb értelmében), és a viselkedésre fordított energiákat egy bizonyos értelemben be kell számítani e költségvetésbe; következésképp értelmes gondolatnak kezdett tűnni az, hogy az energia egyike kell legyen azon tényezőknek, melyek determinálják a viselkedést.

Valóban, igen kézenfekvőnek tűnhetett az energia hiányát tekinteni olyasvalaminek, ami akadályozza a viselkedést; végülis egy halott ember már nem "viselkedik". Csakhogy a megközelítésnek ugyanezen módja nem minden esetben érvényes: egy amőba, melyet megfosztottak minden táplálkozási lehetőségtől, adott időpontban még inkább aktivizálódik. Energia-leadása tehát fordított viszonyban áll az energia-bevitellel.

A XIX. század tudósai (többek között Freud) hidat próbáltak verni a viselkedésben megfigyelt tények és a fizikai-kémiai tudományok fundamentumai között, és kétségtelenül igazuk volt abban, hogy szilárdan kitartottak egy ilyen hídverés szükségessége mellett; mégis úgy gondolom, nagy tévedés volt e kísérlet megalapozásául az "energia" fogalmát kiválasztani.

Ha a tömeg és hosszúság alkalmatlan kategóriák a viselkedés leírására, akkor az energia fogalma sem lesz ugyanerre sokkal alkalmasabb. Mindenekelőtt az energia: tömeg x gyorsulás. Valójában a viselkedéstudomány egyetlen teoretikusa sem tartott ki soha ezen dimenziók mellett.

Mindezek azt követelik tőlünk, hogy figyelmünket újra a "fundamentumok" felé fordítsuk; annak érdekében, hogy találjunk olyan eszmerendszereket, melyek alkalmasak lehetnek heurisztikus hipotéziseink igazolására.

Sokan azzal érvelhetnek, hogy egy efféle válaszadásra az idő még nem érett meg; azt is szokták mondogatni, hogy bár a tapasztalatok induktív értelmezésének útja kétségtelenül eloldoz minket a tudomány fundamentumaitól, ám ez olyan út mégis, melyen lépkedve az induktív vizsgálódást folytatnunk kell mindaddig, amíg elő nem tűnnek a fundamentális válaszok.

A magam részéről úgy gondolom, hogy mindez (vagyis hogy fundamentumokra egyszer csak rábukkanunk az induktív vizsgálódások során) egyszerűen nem igaz; meggyőződésem, hogy a hídfőállások lehetséges bázisainak keresésekor visszafelé kell fordulnunk, a tudományos és filozófiai gondolkodás kezdetei felé, egy olyan korszak felé, melyben tudomány, filozófia és vallás még nem különültek el egymástól olyan diszciplínákként, melyek műveléséhez professzionalizmus szükségeltetik.

Kövessük végig példaként a judeo-keresztény népek teremtésmítoszát. Mik azok a filozófiai és tudományos problémák, melyeket megemlít e mítosz?

Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. A föld pedig vala ékesség nélkül való és puszta, és setétség vala a mélységek színén, és az Úrnak Lelke táplálja vala a vizeket.

Akkor mondta az Isten: Legyen világosság: és lett világosság. És látá az Isten, hogy jó volna a világosság és elválasztá a világosságot a sötétségtől. És nevezé a világosságot napnak, és a setétséget éjszakának; és lett a reggel és az estve, első nap.

Aztán monda az Isten: legyen kiterjesztett erősség a víz között, mely elválassza a vizeket a vizektől. És szerze az Isten kiterjesztett erősséget, mely elválasztaná a kiterjesztett erősség alatt való vizeket a kiterjesztett erősség felett való vizektől: és úgy lett. És a kiterjesztett erősséget az Isten nevezé égnek; és lett a reggel és az este, másod nap.

Azután monda az Isten: Gyűljenek össze az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz, és úgy lett. A szárazt pedig nevezé Isten földnek: a vizeknek sokaságát tengernek; és látá az Isten, hogy ez jó volna.

(Móz. I. 1-10. Károli Gáspár ford.)

Elszakadva e súlyos veretű próza első tíz verssorától, az ősi Chaldea gondolatvilágából kiszűrhetünk néhány premisszát (vagy "fundamentumot"): különös látni azt, hogy a modern tudományos gondolkodás hányféle problémájának és "fundamentumának" előképe jelenik meg a dokumentumban.

1. Az anyag természetének és eredetének problematikája igen sommásan van megvilágítva.

2. Amit minden változás mindenekelőtt felvet, az a rend eredetének problémája.

3. Érzékelhetően megjelenik a problémák két típusának különválasztása. Meglehet, e szétválasztás téves volt, ám lett légyen tévedés vagy sem, maga a szétválasztás a modern tudomány fundamentumaiban ugyanígy fennáll. Az anyag- és energiamegmaradás törvényszerűségei különválnak a rend, az entrópia és az informatika törvényeitől.

4. Úgy tűnik, a rend egy szétválasztásnak és felosztásnak a következménye. Ám minden felosztás műveleti lényege az, hogy egy bizonyos különbségtétel a későbbiekben lehetővé tesz egy másfajta differenciálást. Ha szétválasztjuk a fehér és fekete labdákat, vagy elkülönítjük a nagy labdákat a kicsiktől, a különbözőség mintegy következményként jelenik meg, annak következményeként, hogy az egyes labdák az őket megillető külön helyre kerültek: az összetartozók az egyik osztályba, egy zsákba, másik egymáshoz tartozó csoportjuk a másik osztályba, egy másik zsákba. Ahhoz, hogy végrehajthassunk egy ilyen műveletet, szükségünk van egy rostára, egy küszöbre, par excellence egy érzékszervre. Érthető tehát, hogy a rendteremtő szerepkörrel felruházott Alkotó el sem képzelhető máshogyan, mint érzékelésre-felfogásra képes Entitás gyanánt.

5. A klasszifikáció olyan misztérium, ami szorosan kötődik a szétválasztáshoz és felosztáshoz; a későbbiekben ez jelenik meg az emberi nominatio (megnevezés) egészen rendkívüli teljesítményében.

Mindezek alapján nemigen tűnik úgy, hogy e mítosz különböző elemei egy tapasztalati bázis induktív értelmezésén keresztül születhettek volna. A kép még zavarosabbá válik, ha ezt az eredet-mítoszt összevetjük egyéb, hasonló típusú mítoszokkal, melyek más, a fentiektől eltérő fundamentális premisszákat alapoznak meg.

Az új-guineai iatamuloknál az eredet központi mítosza (hasonlóan a keresztény Genezishez) a szárazföld és a vizek szétválasztásának problematikájával foglalkozik. Az iatamulok úgy mesélik, hogy kezdetben volt Kabwakmali, a krokodil, aki mellső-hátsó lábait csapkodva úszott a vizekben; csapkodásával szétszórta a sarat, és ez volt az, ami a szétszóródó földet fenntartotta a levegőben. Odajött Kevembuangga, a kultúrhérosz, és hajítólándzsájával megölte a krokodilt. Erre a szétszóródó sarak leülepedtek, ebből lett a szárazföld. Kevembuangga dobbantott egyet lábával a szárazföldön, jelezve e büszke gesztussal, hogy "mindez jó volna".

Ebben a mítoszban még világosabban követhető az az elágazási pont, ahol a tapasztalati anyag összekeveredik az induktív értelmezéssel. Végtére is a sár addig marad szétszórva a levegőben, amíg ezt az állapotot a csapkodás fenntartja, és nyomban leülepszik, amint ez abbamarad. Mi több, az iatamul nép a Sepik folyót övező végtelen mocsárvidékeken él, ahol víz és föld nem válik el tökéletesen egymástól; amiből érthető, miért ilyen lényeges kérdés számukra a víz és föld szétválaszthatóságának problémája.

Akárhogyan is, az iatamulok a rend egy olyan teóriájához jutottak el, ami majdhogynem szembe helyezhető a keresztény Genezis rend-teoriájával. Az iatamul gondolkodásban a rend a véletlen hatásainak kizáródásakor következik be. A Genezisben ellenkezőleg, segítségül kell hívni egy Alkotót, aki szétválasztással és felosztással teremti a rendet.

Annyi viszont bizonyos, hogy egyrészről az anyagi teremtés, másrészről a rend és differenciáció problémáinak különválasztása mindkét kultúrában megjelenik.

Ha most újra felvetjük a kérdést, hogy a tudomány és/vagy filozófia alapjait a tapasztalati tények induktív módon értelmezett bázisára építették-e fel, láthatjuk, a válaszadás nem egyszerű. Nehéz megérteni, induktív úton hogyan juthattak volna el a forma és szubsztancia közötti dichotomia pontos körülírásához. Hisz végülis soha, senki nem láthatott vagy tapasztalhatott valami meghatározatlan és forma nélküli szubsztanciát, aminthogy senki nem láthatott, sem nem tapasztalhatott "esetleges" eseményt. Vagyis ha az üres és forma nélküli "univerzum" fogalmához induktív úton érkeztek is el, ez csak hajmeresztő (és feltehetően téves) extrapolációként képzelhető el.

De engedjük meg ezt is; akkor sem tekinthetjük evidensnek, hogy az az eredeti bázis, melyből kiindulva az első filozófusok az üres és forma nélküli univerzum fogalmára rátaláltak, a megfigyelés bázisa lett volna. Az is lehetséges, hogy – kiindulva az alany-állítmány relációjából a primitív nyelvi struktúrákban – a forma és szubsztancia közötti dichotomia egy öntudatlan dedukció eredményeként jelent meg; túljutva minden megfontoláson, ez a feltételezés legalább kevesebb gyanús haszonnal kecsegtet.

Bárhogy is legyen, pszichiátriai kollégiumaimnak és az itt szereplő gondolatoknak központi (jóllehet általában implicit) témája egyfajta "hídemelés": a viselkedés tapasztalati tényanyaga és a tudományos-filozófiai "fundamentumok" közötti kapcsolat megteremtése. Az "energia- koncepció" kapcsán tett kritikai megjegyzéseim talán csak a kollégákkal szembeni vádaskodásként hatnak; azért tűnhet így, mert a forma-szubsztancia ősi dichotómiáját illetően a rosszabbik oldalról indulva próbálkoztam a hídveréssel; hiszen az anyag- és energiamegmaradás törvényei inkább a szubsztanciára vonatkoznak, mint a formára, míg az organizációs és differenciációs folyamatokban inkább a formának van relevanciája, szemben a szubsztanciával.

A kibernetika és a rendszerelmélet felfedezései révén ez a tudományterület – amelyik a "fundamentumokon" keresztül foglalkozik a forma kérdéskörével – az elmúlt harminc év során rengeteget gazdagodott, és sok mindenben zavarba ejtő felfordulást okozott.

E könyvet tekintsék tehát hídemelésnek; az élet, a viselkedés tényei és mindaközött, amit manapság a rend és a modell természetéről tudunk.

Fórián Szabó István: Bateson tudománya