Bulányi György SchP Erény-e az engedelmesség? címû könyvérõl jelent meg Weissmahr Béla olvasói levele a Mérleg 90/2. számában, majd a szerzõ válasza a 90/4. számban. A téma súlyát jelzik a válasz alábbi megállapításai: "A Jézus elõtti próféták, Jézus és az utána következõ próféták éppen azért szenvedtek próféta-sorsot, mert nem engedelmeskedtek a mindenkor adott 'törvényes emberi tekintélynek'. Így aztán könnyen lehetséges, hogy egy, a jézusi magatartással szemben álló hagyomány Isten parancsának semmibevevését jelenti (vö. Mt 15,3) ... Isten a kinyilatkoztatást nem csak a 'törvényes emberi tekintélynek' adta, hanem az egyháznak, tehát minden tagjának; ennek következtében az 'alattvaló' is rendelkezhetik Isten szempontjaival... Nem hordhatja tehát lelkiismeretét az elöljáró zsebében. ...(Azt írod:) szemléletem kiküszöböli a keresztet. Az elmúlt hazai félszázadra vonatkozó személyes tapasztalatom: akik engedelmeskedtek a 'törvényes emberi tekintélynek', megtakarították a keresztet. Akik nem engedelmeskedtek, megismerkedtek a kereszttel. Önmagunkat kiszolgáltatni csak Istennek szabad. A 'törvényes emberi tekintélynek' magunkat kiszolgáltatni olyan önkiüresítés, amely a személyiség halála. Kárpótlásul ezért a mindenkori urak gazdagon fizetnek azoknak, akik erre hajlandók."
A válaszlevél utolsó pontja megemlíti, hogy a hazai volt szamizdat irodalomban közkézen forog még két írás az engedelmességrõl: Adalbert Stauffer és Erich Fromm írásai. Itt ismertetjük az utóbbit, Gergely G. András fordítása alapján. Stauffer írását a 2. évfolyam 5. számunkban hozzuk.

Az emberiség történelme az engedetlenség aktusával kezdõdött, és nem valószínûtlen, hogy az engedelmesség aktusával ér majd véget.

Bár technikailag az atomkorban élünk, mégis a legtöbb ember - beleértve mindazokat, akik a hatalmat gyakorolják - érzelmileg még a kõkorszakban él.

Ha engedelmeskedett volna az állam embertelen törvényeinek, szükségképpen engedetlen lett volna az emberiesség törvényeivel szemben.

A "lelkiismeret" szón két, teljesen különbözõ jelenséget is értenek.

Egyetlen olyan társadalmi, politikai vagy vallási rendszer sem szólhatja az igazságot, amely a szabadságot hirdeti s ugyanakkor sátáninak minõsíti az engedetlenséget.

A gyermek "fejezze ki önmagát"! De életének elsõ napjaitól kezdve rettenetes tiszteletet oltanak bele a konformitás iránt, szorongást azzal szemben, hogy "másmilyen" legyen, és félelmet attól, hogy a nyájtól eltávolodjék.

A legiszonyúbb benne az, hogy miután mindent beismert, teljes jóhiszemûséggel tudta ártatlannak nyilvánítani magát.

A történelemnek ezen a pontján talán egyedül a kételkedés, a kritizálás és az engedetlenség képessége dönt az emberiség jövõjérõl vagy a civilizáció végérõl.

Forrás: E. Fromm: Über den Ungehorsam und andere Essays (Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1986. 9-17. old.) A keltezés dátuma: 1963. A tanulmányt rövidítve ismertetjük.

Királyok, papok, hûbérurak, gyárosok és szülõk évszázadok óta kitartanak amellett, hogy az engedelmesség erény, az engedetlenség pedig bûn. Én egy másik álláspontot szeretnék képviselni és ezzel szembeállítani: Az emberiség történelme az engedetlenség aktusával kezdõdött, és nem valószínûtlen, hogy az engedelmesség aktusával ér majd véget.

A héber és a görög mítosz szerint is az emberiség történelmének kezdetén az engedetlenség aktusa áll. Amikor Ádám és Éva még Éden kertjében élt, a természet része volt; teljes harmóniában álltak a természettel, és még nem transzcendálták azt; úgy érezték magukat a természetben, mint az embrió az anyaméhben. Emberek voltak, és egyidejûleg még nem voltak emberek. Mindez megváltozott, amikor egy parancsnak nem engedelmeskedtek. Azáltal, hogy az ember megszüntette kötõdését a földanyához, hogy elvágta a köldökzsinórt, kiemelkedett az ember elõtti harmóniából, és így megtehette az elsõ lépést a függetlenség és szabadság felé. Az engedetlenség aktusa szabaddá tette Ádámot és Évát és megnyitotta szemüket. Felismerték, hogy idegenek egymás számára, és hogy a külvilág idegen számukra, sõt ellenséges velük szemben. Engedetlenségi aktusuk szétrombolta a természethez fûzõdõ primér kötõdésüket, és individuumokká tette õket. Az eredeti bûn egyáltalán nem tette tönkre az embert, hanem szabaddá tette õt; e bûn volt a történelem kezdete. Az embernek el kellett hagynia az Éden kertjét, hogy megtanuljon a saját erõire hagyatkozni és egészen emberré válni.

Messiási elképzelésükkel a próféták azt az eszmét igazolták, hogy helyes volt nem engedelmeskedni; hogy "bûne" által az ember nem tönkrement, hanem megszabadult az ember elõtti harmónia bilincseitõl. A próféták számára a történelem az a hely, ahol az ember emberivé válik. A történelem folyamán kifejleszti értelmének és szeretetének erõit, mígnem új harmóniát teremt önmaga, embertársai és a természet között. Ezt az új harmóniát az 'utolsó idõként' írják le, ama történelmi szakaszként, amelyben béke uralkodik ember és ember, ember és természet között. Ez egy 'új', maga az ember által megteremtett Paradicsom; az a Paradicsom, melyet csak azért tudott megteremteni, mivel engedetlensége miatt rákényszerült arra, hogy a 'régi' Paradicsomot elhagyja.

Ugyanúgy, ahogyan az Ádámról és Éváról szóló ószövetségi mítoszban, a görög mítosz szerint is az engedetlenség aktusából fakad az egész emberi civilizáció. Prométheusz azzal, hogy ellopta az istenektõl a tüzet, megvetette az ember fejlõdésének az alapját. Prométheusz 'bûntette' nélkül nem léteznék az emberiség történelme. Akárcsak Ádám és Éva, õ is büntetésben részesül engedetlensége miatt. De nem bánja meg, és nem kér bocsánatot. Épp ellenkezõleg, teljes büszkeséggel mondja: "Inkább akarok ezekhez a sziklákhoz láncoltan élni, mint az istenek engedelmes szolgája lenni."

Az ember az engedetlenség aktusai révén fejlõdött tovább. Szellemi fejlõdésének feltétele volt, hogy legyenek, akik bátorkodnak lelkiismeretük és hitük nevében nemet mondani a mindenkori hatalmasoknak; de ezen túl, az intellektuális fejlõdésnek is elõbb feltétele volt a képesség az engedetlenségre - azokkal a tekintélyekkel szemben, akik az új eszméket megkísérelték elhallgattatni, és a régi keletû vélemények tekintélyével szemben, melyek minden változást értelmetlenségnek nyilvánítottak.

Ha az engedetlenség képessége az emberi történelem kezdetét jelentette, az engedelmesség viszont alighanem a végét idézheti elõ. Ezt nem szimbolikus vagy költõi nyelvben mondom. Fennáll a lehetõsége, sõt a valószínûsége annak, hogy az emberi faj megsemmisíti a civilizációt, sõt minden életet a Földön. Bár technikailag az atomkorban élünk, mégis a legtöbb ember - beleértve mindazokat, akik a hatalmat gyakorolják - érzelmileg még a kõkorszakban él. Matematikánk, csillagászatunk, természettudományaink XX. századiak. A politikával, az állammal és a társadalommal kapcsolatos eszméink viszont messze elmaradtak a természettudomány kora mögött. Ha az emberiség öngyilkos lesz, azt az engedelmesség fogja véghezvinni: az engedelmesség a parancsnak, hogy nyomják meg a megsemmisítõ gombot; az engedelmesség a félelem, a gyûlölet és a mohóság archaikus szenvedélyeinek; az engedelmesség az állam szuverenitásáról és a nemzeti dicsõségrõl szóló elavult sablon-elképzeléseknek. A szovjet vezetõk sokat beszélnek a forradalomról, és mi is itt a "szabad világban" sokat beszélünk a szabadságról. De õk is, mi is megakadályozzuk a bátorságot az engedetlenségre - a Szovjetunióban kifejezetten és erõszakosan, a "szabad világban" pedig kimondatlanul és a rábeszélés mûvészetének kifinomult módszereivel.

Mindezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden engedetlenség erény, és minden engedelmesség bûn. Hiszen e kettõ dialektikus viszonyban van. Összeegyeztethetetlen elvek konfliktusában az engedelmesség az egyik elv iránt szükségképpen engedetlenség annak ellenfelével szemben, és megfordítva. E dichotómia klasszikus példája Antigoné. Ha engedelmeskedett volna az állam embertelen törvényeinek, szükségképpen engedetlen lett volna az emberiesség törvényeivel szemben. Az utóbbiak iránti engedelmességbõl meg kellett tagadnia az engedelmességet az elõbbieknek. A vallás, a szabadság és a tudomány minden mártírjának meg kellett tagadnia az engedelmességet azokkal szemben, akik megkísérelték megakadályozni, hogy követhessék az emberiesség és az értelem törvényeit.

Ha valaki csak engedelmeskedni tud, az engedelmességet megtagadni nem képes, akkor rabszolga. Ha csak engedetlenkedni tud, és engedelmeskedni nem, akkor lázadó (és nem forradalmár); akkor haragból, csalódottságból vagy titkos neheztelésbõl cselekszik és nem meggyõzõdésbõl vagy elvbõl.

Egy fontos dolgot kell itt tisztáznunk, hogy a fogalmi zûrzavart elkerüljük. Minden engedelmesség egy személlyel, intézménnyel vagy hatalommal szemben (heteronóm engedelmesség) alávetés; magában foglalja, hogy lemondok autonómiámról, és egy idegen akaratot vagy döntést fogadok el a sajátomé helyett. Ha ellenben saját értelmemnek vagy meggyõzõdésemnek engedelmeskedem (autonóm engedelmesség), akkor ez nem az alávetés aktusa, hanem az igenlésé. A meggyõzõdésem és az ítéletem - ha valóban az enyém - egy rész belõlem. Ha ezt követem, és nem mások ítéletét, akkor valóban én magam vagyok. Ezért ebben az esetben csak metaforikus értelemben lehet használni az "engedelmeskedni" szót, és olyan értelemben, amely alapvetõen különbözik a "heteronóm engedelmesség" jelentésétõl.

Ennek a megkülönböztetésnek két további megvilágításra van szüksége, melyek közül az egyik a lelkiismeretre, a másik a tekintély fogalmára vonatkozik.

A "lelkiismeret" szón két, teljesen különbözõ jelenséget is értenek. Egyrészt használják a "tekintélyi lelkiismeretre", valamely tekintély internalizált hangjára, amely tekintélynek meg akarunk felelni, és amelyet semmiképpen sem akarunk felbosszantani. Ezt a tekintélyi lelkiismeretet éli meg a legtöbb ember, amikor "a lelkiismeretének engedelmeskedik". Ez az a lelkiismeret, amelyrõl Freud is beszél, s amelyet "felettes énnek" nevez. Ez a lelkiismeret az apa internalizált parancsait és tilalmait reprezentálja, melyeket a fiú, a tõle való félelmében tiszteletben tart. A tekintélyi lelkiismerettõl különbözik a "humanista lelkiismeret", az a minden emberben jelenlévõ hang, mely független a külsõ szankcióktól vagy jutalmazásoktól. A humanista lelkiismeret arra a tényre épül, hogy mint emberi lények intuitív módon tudjuk, mi emberi és mi embertelen, mi mozdítja elõ az életet és mi teszi tönkre. Ez a lelkiismeret mindig visszahív minket önmagunkhoz, az emberségünkhöz.

A tekintélyi lelkiismeret (felettes én) még akkor is engedelmesség egy önmagunkon kívüllévõ hatalomnak, ha ez a hatalom internalizálódott. Tudatosan azt hiszem, hogy a lelkiismeretemet követem, ténylegesen azonban az illetõ hatalom elveit tettem magamévá. Éppen ama illúzió miatt, hogy a humanista lelkiismeret és a felettes én azonos, az internalizált tekintély jóval hatékonyabb, mint az a tekintély, amelyrõl úgy tudom, hogy nem része önmagamnak.

A "tekintélyi lelkiismerettel" szembeni engedelmesség - mint minden engedelmesség kívülrõl fellépõ eszmékkel és hatalmakkal szemben - gyengíti a "humanista lelkiismeretet" és azt a képességünket, hogy önmagunk legyünk és önállóan ítéljünk.

Azt az állítást is, hogy a másik emberrel szembeni engedelmesség ipso facto alávetés, pontosítanunk kell abban az értelemben, hogy különbséget teszünk "racionális" és "irracionális" tekintély között. Példa a "racionális tekintélyre" a tanár és a tanuló közti viszony; példa az "irracionális tekintélyre" az úr és a rabszolga közti viszony. Mindkét viszony azon nyugszik, hogy elismerik annak tekintélyét, aki a parancsokat adja. Dinamikusan tekintve azonban a két viszony különbözõ természetû.

A tanár akkor elégedett, ha sikerül tanítványa fejlõdését elõmozdítania; ha nem, mindketten hibásak. A rabszolgatartó azonban kizsákmányolni szeretné rabszolgáját amennyire csak lehet; minél többet hoz ki belõle, annál elégedettebb. Egyidejûleg azonban a rabszolga amennyire csak lehet, megpróbálja megvédeni igényét a boldogság minimumára. Az úr és a rabszolga érdekei azért kibékíthetetlenül ellentétesek, mert ami az egyik elõnyére van, az a másiknak árt. Az egyik fölénye a másikkal szemben a két esetben különbözõ funkciót tölt be. Az elsõ esetben a fölény annak feltétele, hogy a tekintélynek alávetett személy fejlõdését elõ lehessen mozdítani; a második esetben a tekintélynek alávetett személy kizsákmányolásának feltétele.

Ezzel párhuzamosan fut egy másik különbség: A "racionális tekintélyt" azért nevezzük racionálisnak, mert a tekintély - akár egy tanáré, akár egy hajóskapitányé, aki szükséghelyzetben kiadja a parancsokat - az értelem nevében cselekszik, s ezt az értelmet én (mivel egyetemes) elfogadhatom anélkül, hogy alávetném magam. Az irracionális tekintélynek viszont erõszakot (vagy szuggesztiót) kell alkalmaznia, mivel senki sem hagyná kizsákmányolni magát, ha szabadságában állna azt megakadályozni.

Miért olyan készséges az ember engedelmeskedni, és miért esik annyira nehezére az engedetlenség? Amíg az ember az állam, az egyház vagy a közvélemény hatalmának engedelmeskedik, addig biztonságban és oltalomban érzi magát. Voltaképpen mindegy, konkrétan milyen hatalomnak engedelmeskedik. Mindig olyan intézményekrõl vagy emberekrõl van szó, akik ilyen vagy olyan módon erõszakot alkalmaznak és akik fondorlatos módon mindentudást és teljhatalmat igényelnek maguknak. Az engedelmességem részt ad nekem abból a hatalomból, amelyet tisztelek, és ezért erõsnek érzem magam. Nem hibázhatok, hiszen e hatalom dönt helyettem; egyedül sem lehetek, hiszen õ vigyáz rám; nem követhetek el bûnt, hiszen õ nem engedi meg, s ha ennek ellenére mégis vétkeznék, büntetésem is csak arra irányul, hogy visszatérjek a mindenható hatalomhoz.

Az engedetlenséghez szükségem van a bátorságra, hogy merjek egyedül lenni, tévedni és bûnt elkövetni. De képességem erre a bátorságra attól függ, milyen fejlettségi fokra jutottam el. Csak ha szabaddá vált az anya ölétõl s az apa parancsaitól, csak ha individuumként egészen kifejlõdött s így megszerezte azt a képességet, hogy önállóan gondolkodjék és érezzen, csak akkor rendelkezhet az ember azzal a szabadsággal, hogy egy hatalomnak nemet mondjon és engedetlen legyen.

Az ember az engedetlenség aktusa révén, azáltal válhat szabaddá, hogy megtanul a hatalomnak nemet mondani. De nemcsak az engedetlenség képessége feltétele a szabadságnak - a szabadság is feltétele az engedetlenségnek.

Ha félek a szabadságtól, nem fogom megkockáztatni, hogy nemet mondjak, nem lesz bátorságom engedetlennek lenni.

A szabadság és az engedetlenség képessége ténylegesen nem választható el egymástól. Ezért aztán egyetlen olyan társa-dalmi, politikai vagy vallási rendszer sem szólhatja az igazságot, amely a szabadságot hirdeti s ugyanakkor sátáninak minõsíti az engedetlenséget.

Van még egy oka annak, miért olyan nehéz engedetlennek lenni és a hatalomnak nemet mondani. Az történelem során többnyire azonosították az engedelmességet az erénnyel s az engedetlenséget a bûnnel. Ennek egyszerû oka van: mindeddig a történelem legnagyobb részében egy kisebbség uralkodott a többségen. Erre az uralomra azért volt szükség, mert az élet javai csak kevesek számára voltak elegendõek és a többségnek csak morzsák maradtak. Ha a kevesek élvezni akarták a javakat, s ezen túlmenõen azt akarták, hogy a sokak õket szolgálják és értük dolgozzanak, akkor ez csak azzal a feltétellel ment, hogy a sokak megtanultak engedelmeskedni.

Természetesen ki lehet kényszeríteni az engedelmességet meztelen erõszakkal, de ennek a módszernek sok hátránya van. Azt a folytonos veszélyt eredményezi, hogy a sokak egy napon megtalálják annak útját-módját, hogy hatalmukba kerítsék a keveseket; azonkívül sokféle olyan munka van, amit nem lehet rendesen végrehajtani, ha csupán a meztelen erõszak alapozza meg az engedelmességet. Ezért azt az engedelmességet, amely pusztán az erõszaktól való félelmen nyugodott, át kellett alakítani olyan engedelmességgé, amely szívbõl jött. Az embernek akarnia kell engedelmeskedni, sõt szükségét kell hogy érezze az engedelmességnek, ahelyett, hogy csupán az engedetlenségtõl félne.

Ennek az eléréséhez a hatalomnak a jóságosság, a bölcsesség és a mindentudás ruháját kell magára öltenie. Ha ez megtörtént, akkor a hatalom hirdetheti, hogy az engedetlenség bûn és az engedelmesség erény. Mihelyt ezt hirdeti, a sokak elfogadják az engedelmességet, mivel az valami jó, és megvethetik az engedetlenséget, mivel az valami rossz - ahelyett, hogy önmagukat vetnék meg, mivel gyávák. Ekkor állítják fel azt az alaptételt, melyet Luther Márton így foglalt szavakba: "Ezért szúrjon, vágjon, üssön - titokban vagy nyilvánosan - aki csak tud, és gondoljon arra, hogy semmi sem lehet mérgezõbb, károsabb és ördögibb, mint a lázadó ember; õt is, akárcsak a veszett kutyát, agyon kell verni: ha nem vered agyon, õ ver agyon téged, és veled az egész országot."

Luthertõl a XIX. századig bezárólag nyílt és leplezetlen tekintélyekkel volt dolga az embernek. Luther, a pápa, a fejedelmek fenn akarták tartani a tekintélyeket; a középosztály, a munkások, a filozófusok megpróbálták kivetni õket a nyeregbõl. A tekintély elleni harc az államban és a családban egyaránt gyakran egyenesen a független és bátor személyiség kifejlõdésének bázisa volt. A tekintély elleni harcot nem lehetett elválasztani attól az intellektuális hangulattól, mely a felvilágosodás filozófusaira és a természettudósokra jellemzõ volt. Ez a "kritikus szellem" hitt az értelemben, és egyidejûleg kételkedett mindabban, amit mondtak és gondoltak, ha az a hagyományra, babonára, szokásra vagy hatalomra épült. A "sapere aude" és a "de omnibus est dubitandum" alaptételek ("Légy bátor tudni!" - "Mindenben kételkedj!") voltak jellemzõek arra a magatartásra, amely lehetõvé tette és elõmozdította a nemet mondás képességét.

Hogyan fest ma a tekintély? A totalitárius országokban az állam nyílt tekintélye uralkodik, amely a tekintélytiszteletnek a családban és az iskolában történõ megerõsítésére támaszkodik. A nyugati demokráciákban viszont büszkék arra, hogy leküzdötték a XIX. század tekintélyi rendszerét. De valóban leküzdötték-e - vagy csupán a tekintély sajátossága változott meg náluk?

Századunk a hierarchikusan szervezett bürokráciák százada - a közigazgatás, a gazdasági élet és a szakszervezetek szempontjából egyaránt.

Ezek a bürokráciák azonos módon kezelik a dolgokat és az embereket. Ezek során bizonyos alaptételeket követnek, mindenek elõtt a mérlegegyensúly, a kvantifikáció, a maximális hatékonyság és a profit gazdasági elveit, és lényegileg nem funkcionálnak másképp, mint az a komputer, melybe ezeket az elveket táplálták be. Az individuum egy szám lesz, dologgá változik. De éppen mivel nincs nyílt tekintély, mivel az egyént nem "kényszerítik" az engedelmességre, átadja magát annak az illúziónak, hogy önkéntesen cselekszik és csupán saját akaratát és elhatározását követi, vagy csupán egy "racionális" tekintélyhez igazodik. Tényleg, ki tagadhatná meg az engedelmességet attól, ami "értelmes", ki ne akarna a komputer-bürokráciának engedelmeskedni, ki képes megtagadni az engedelmességet, ha észre sem veszi, hogy engedelmeskedik.

A családban és a nevelésben ugyanez történik. A haladó nevelés félreértett elméletei olyan nevelési módszerhez vezettek, amelynek alapján a gyermeknek már nem mondják meg, mit kell tennie, nem adnak neki utasításokat, és nem büntetik meg, ha nem hajtja végre azokat.

A gyermek "fejezze ki önmagát"! De életének elsõ napjaitól kezdve rettenetes tiszteletet oltanak bele a konformitás iránt, szorongást azzal szemben, hogy "másmilyen" legyen, és félelmet attól, hogy a nyájtól eltávolodjék.

A családban és az iskolában így felnevelt "organizált embernek" - akinek nevelését aztán a nagy intézmények tökéletesítik - vannak véleményei, de nincsenek meggyõzõdései; szórakozik és közben boldogtalan; még arra is kész, hogy a személytelen és névtelen hatalmak iránti önkéntes engedelmességében feláldozza az életét és gyermekei életét. Elfogadja azokat a számításokat, amelyeket valakik az elõre látható halálos áldozatokról készítenek, ahogyan ez az atomháborúval kapcsolatos vitákban szokásossá vált.

Eichmann esete szimbolizálja a helyzetünket és olyan jelentõséggel bír, amely messze meghaladja azt, amellyel vádlói foglalkoztak a jeruzsálemi bíróságon. Eichmann a prototípusa az organizációtól megszállott embernek, az elidegenedett bürokratának, akinek a szemében a férfiak, a nõk és gyerekek puszta számokká váltak. Eichmann mindannyiunk szimbóluma: önmagunkat ismerhetjük fel benne! De a legiszonyúbb benne az, hogy miután mindent beismert, teljes jóhiszemûséggel tudta ártatlannak nyilvánítani magát. Világos: ha ismét abba a helyzetbe kerülne, ugyanúgy viselkedne. És mi is azt tennénk - és mi is azt tesszük!

Az organizációtól megszállott ember elveszítette képességét az engedetlenségre, már nem is veszi észre, hogy engedelmeskedik.

Pedig a történelemnek ezen a pontján talán egyedül a kételkedés, a kritizálás és az engedetlenség képessége dönt az emberiség jövõjérõl vagy a civilizáció végérõl.