Nocsak, egy új környezetvédelmi lehetõség - gondoltam - egy zöld
kártya, mely azt igazolja, hogy az autó boldog tulajdonosa igazi
környezetvédõ, hiszen jármûve le tudta tenni az újfajta
motormûszaki vizsgát is. Boldog lehet az autó is igazán, hiszen
olyan kipufogógázt bocsát ki, amelyet a lehetõségek figyelembevételével
számára elõírtak, s így forgalomban maradhat. Boldogok tehát
mindketten, csak azt nem értem - gondoltam vesztemre, én mindig
vesztemre szoktam gondolkodni -, hogy most melyikük is a
környezetvédõ: az autó, amely mindenféleképpen környezetszennyezõ,
kipufogógázain kívül a zajjal, útigényével, baleseti statisztikákkal,
gumiporral és roncstelepekkel, bányákkal és meddõhányókkal,
olthatatlan benzinszomjával továbbra is rombolja a környezetet, vagy a
tulajdonos, aki eleget tett egy kötelezõ vizsgálatnak? Aztán
megvilágosodtam: a kártya a környezetvédõ, s egyben a legboldogabb is
hogy ilyen szép nevet viselhet: Környezetvédelmi Tanúsítvány. Egy-két
sikeres év és elõléphet akár "Környezetmegmentési Érdemérem"-mé is.
Ha én ülnék ott, ahol az új dolgokat kitalálják, én biztos csak
ilyen szerény nevet adtam volna a gyereknek, hogy motorlap vagy gázlap,
esetleg hivataloskodón "környezetszennyezési szintbemérés", tárgyilagosan
"üzemeltetési engedély", vagy rövidítve ÁJER (Általános Jármû-Ellenõrzési
Rendszer). De sajnos az új dolgokat sosem én találom ki, vagy
legalábbis nem ülök ott.
Meg kell vallanom, hogy a vesztes gondolatokat már Nyugat-Európából
magammal hoztam. Ott történt meg velem, hogy éppen a munkahelyemre, a
Freiburgi Egyetemre bicikliztem szabvány nélküli magyar kerékpáromon,
amikor elhúzott mellettem egy villamos. Tudtam, hogy minden utasnak
vagy Umweltschutzkarte (környezetvédelmi villamosbérlet) van a zsebében,
vagy Sparschein-t (takarékossági jegyet) lyukasztott. Ezen gondolkodtam
éppen, amikor elvillant mellettem egy autó is, természetesen zöld
benzinnel a katalizátoros bendõjében, majd illedelmes zúgással ott
hagyott egy hófehér sportrepülõ. Akkor gondoltam elõször, hogy ebbe
a hófehér csodába vajon milyen méregzöld kerozint tankolhattak, hogy
ennyivel kecsesebben repül, mint az én gépem.
Komolyra fordítva a szót: javaslom, hogy semmiképpen ne adjunk
környezetvédõ megjelölést olyan dolognak, ami kötelezõ, továbbá
kompromisszumon alapszik, alatta marad a nyugati normáknak is, és
lényegét tekintve még mindig csak mérséklése a meglévõ és elismert
környezetszennyezésnek. Ne kapjak, kérem, zöld pecsétet a hátamra, ha valamit
csak azért fogyasztok, mert muszáj, mert divatos, mert egészséges,
mert drága, vagy mert csomagolásán a legfeltûnõbb szín a zöld.
Ellenben komolyan javasolnám, hogy kapjon környezetvédelmi kitüntetést és
segélyt az a nyugdíjas, aki gyalog megy el bevásárolni (jóllehet
nincs is autója), a biciklista, még akkor is, ha csak szeret
biciklizni (különösen szemben az egyirányú utcában), és kapjon
zöld jópontot mindenki más is, akinek az életmódja vagy a fizetése
nem alkalmas arra, hogy olyan kárt tegyen a környezetében, amelyet
aztán büszkeség csökkenteni.
Ilyen vesztes gondolatok háborgatták az elmémet akkor is, amikor
aztán este aludni tértem. Rögtön álmodni kezdtem: 2000-et
írtunk - csupa zöld betûvel - a naptárban, szép piszkosan világított
rám az alkonyati nap, amint a kertben kapálgattam elemista kapámmal
a léckerítés mellett. Egyszer egy nagyon elegáns autó, századvégi
típus, ezért a márkáját nem tudhatom, fékezett le csendben, de határozottan
a kerítés tövében. Katalizátoros, lokalizátoros, kettõs szûrésû
levegõ kondícionálóval, meg sok olyasmivel, aminek a nevét csak
ezután fogják megalkotni a hozzáértõ reklámszakemberek. Kiszállt
belõle egy nagyon elegáns úr, fölém magasodván, bár én sem vagyok
éppen alacsony, de ez az úr nagyon tudott magasodni, és elõhúzott
a zsebébõl öt, zöld színû, csillogó mûanyag kártyát. Felmutatta
õket, és én már rögtön tudtam, mit jelentenek. Az egyikkel azt igazolta,
hogy az autója eszményi, a másikkal, hogy járt nála a kéményseprõ,
a harmadikkal azt, hogy elviszik a szemetét, a negyediket akkor
kapta, amikor lecseréltette a hûtõszekrényét, freonmentes hûtõszobára,
az ötödik a csekk-kártyája volt, mert a Zöld Bankban tartotta a
pénzét. Hogy a Zöld Bank mi, azt nem tudtam megérteni álmomban,
olyankor eltompul az ember agya, de azt röntgenszerû tisztasággal
láttam és felfogtam, hogy nem csak ez az öt zöld kártyája van, lapul
még annyi a zsebében, hogy akár passziánszt is játszhatna velük, vagy
színre-színt, és azt is tudtam már, hogy miért jött. Nem szólt semmit,
csak némán magasodott fölém, kezében a kártyákkal, és kérdõn nézett
rám, majd kérdõ tekintetét lassan, igen lassan piros színû kerékpáromra
emelte, mely a falnak támasztva állt, mintegy tizenhárom évesen, kissé
rendetlenül, mindenféle riasztó nélkül, önmagában riasztóan, az
ellopatás vagy lecseréltetés legcsekélyebb lehetõsége nélkül.
Vizsgázatlanul, papírok nélkül, porosan. A zöld úr zöld tekintetében
feltett kérdésre nem tudtam válaszolni.
S õ intett a jobbról érkezõ tekintélyes zúgású gépezetnek, mely a
kerítéstõl kezdve - egy automatikus földgyalu volt, azt hiszem -
a bicikli felé haladva elegyengetett és megszüntetett ott mindenféle
rendhagyóságot a kertben, velem együtt, aki még akkor sem tudtam
semmi okosat kitalálni válaszként. Mielõtt rám haladt volna, utolsó
pillantásommal még el tudtam olvasni a földgyalu feliratát:
Környezetvédelmi Területfejlesztõ Gép.
Hiába, álmodni is mindig csak vesztemre szoktam.