ANAND VEERARADSH
Indiai protestáns lelkész, Bangaloréban él. Cikkét a "Gott ist grün" címû kötetbôl vettük át.
Isten
- zöld!Észak-Indiában, Radzsasztán száraz pusztaságaiban él a különös bisnoi nép. Különös vallásuk fölkeltette az egész világ környezetvédôinek érdeklôdését. A "bisnoi" szó jelentése: "a 29 elôírás követôi". Ezek a szabályok tiltják fák kivágását és élôlények megölését. A bisnoik vegetáriánusok és tartózkodnak az erôszaktól. A környezethez, a faunához és a flórához fûzôdô viszonyukat a tisztelet és a szeretet jellemzi. Vallásuknak köszönhetôen sikerült megóvniuk a természetet. A bisnoi települések körül mindenütt buja, zöld vegetáció és számos ritka állatfaj maradt fönn az amúgy vízben szegény sivatagos régióban. A látogatók könnyen fölismerhetik településeiket a virágzó "kedsadi"-ligetekról (Prosopis cineraria), a vidáman ugrándozó ôzcsapatokról, sôt, egy bizonyos fekete kecskefajról, amelyet egyébként kihalás fenyeget.
Körülbelül harmadfélszáz évvel ezelôtt tragikus esemény színtere volt az egyik bisnoi falu. Az eset 1730. szeptember 9-én történt, a színhely: a Radzsasztán Dzsodhpur nevû városának közelében fekvô Khedsadali falu fôtere. Dzsodpur mahardzsája, Adzsit Szingh, palotát akart építeni magának. Kô és agyag bôségesen volt a környéken, a cserép kiégetéséhez azonban tûzifára volt szükség, ami viszont ritkaságszámba megy ebben a pusztaságban. Adzsit Szingh egy hadnagyot bízott meg a cserép és tégla elôállításával. Nos, a hadnagy fejébe vette, hogy Khedsadali szent ligetének fáit vágja ki erre a célra. Favágói már ki is élezték fejszéiket, mikor a falu lakói eléjük álltak. Igyekeztek a lelkükre beszélni és elmagyarázták, hogy a fák szentek és érinthe
tetlenek, s aki kivágja ôket, megsérti a bisnoik vallását. A munkások azonban süketnek tettették magukat és nekiláttak a munkának, ahogyan a hadnagy parancsolta volt. A fák dôltek, egyik a másik után. Ekkor a falu lakói - nó'k is, gyerekek is, fiatalok és öregek - haragosan a ligetbe szaladtak és mindegyikük szorosan átölelt egy-egy fát. A fejszék lesújtottak a védtelen emberekre... A fákkal egyetemben 353 ember vesztette életét aznap Khedsadali faluban. A bisnoi-k lemészárlásának híre szélsebesen terjedt, és a környezô falvakból özönlöttek az emberek az erdôkbe és szembeszegültek a favágókkal. Ezek megijedtek és elkotródtak. Mikor a maharadzsa mindezt meghallotta, maga sietett a faluba, vigasztalta az életben maradottakat, és békét kötött Khedsadali lakóival. Hogy tettét jóvátegye, törvényt bocsájtott ki, mely büntetéssel sújtotta, ha valaki állatot ölt vagy fát vágott a bisnoi-k településeinek körzetében.
A bisnoi-k mind a mai napig arról híresek, hogy akár az életük árán is megóvják a fákat és az állatokat. Valahányszor csak megsejtik, hogy valami állatot veszély fenyeget, vagy netán lövéseket hallanak, nyomban odasietnek, ahol a bajtól tartanak. Az asszonyok átkutatják a bokrokat, hogy megleljék a szerencsétlenül járt ôzgidát, akinek az anyja megsebesült vagy zsákmányul esett. Ha megtalálták, hazaviszik, szoptatják és úgy nevelik föl, mintha saját gyermekük lenne.
A bisnoi-k e nemes tradíciója és áldozatkészsége (soka) fejezôdik ki szimbolikus formában a Himalája vidékének híres Chipko-mozgalmában ("Öleld át a fát"). Valahányszor a famunkások fejszékkel fölszerelkezve megpróbálnak behatolni Garhval körzetének erdeibe, a helybeli egyszerû, analfabéta asszonyok abroncsként átölelik a fákat, úgyhogy a munkásoknak elôbb ôket kellene lefejteniük, hogy hozzáférhessenek a fákhoz.
A bisnoi-hagyomány, a Chipko-mozgalom és a szubkontinens sok más ökológiai mozgalma az indiai kultúra belsô magvát és ôsi vallási alapját képezi. A hústalan étkezés, az erôszakmentesség, a szent tehén és a szent erdôk végsô sorón ennek a "természetbarát vallási" kultúrának a praktikus kifejezôdései. Egykor spontán módon alakult ki ôseink történelme folyamán, valamint ama tapasztaltukból, hogy meg kellett találniuk helyüket a természetben, és tevékenységükkel be kellett illeszkedniük annak körfolyamatába és ritmusába. Közben ösztönösen érezték, hogy az emberiség e kozmikus realitás része. Úgy érezték, hogy közvetlenül és szoros kötelékkel kapcsolódnak a természet minden mozzanatához és erejéhez, s életüket is a természetnek köszönhetik. India vallási és kulturális élete szorosan egybefonódik az ôserdôkkel és a hegyekkel, a folyókkal és a tengerekkel, a fauna és a flóra gazdag élôvilágával. Az emberi élet minden mozzanatát és a természet minden rezdülését - a születést, a növekedést és az elmúlást - az örök kozmikus tánc kifejezôdésének tartják. Mi, indiaiak, minden mai emberi problémát és nehézséget voltaképpen vallási problémának tekintünk, és az egész rendszer mélyen rejlô zavarának külsô szimptómájaként értelmezzük. Számunkra nem létezik tisztán világi jellegû megoldás azokra a problémákra melyek az emberiség elôtt tornyosulnak.
Miután évek teltek el a természettudományos, társadalomtudományi és bölcseleti megoldások keresésével, lassanként kezdjük megérteni, hogy e problémák végsôsoron vallási természetûek, s ennélfogva csak vallási válaszokkal oldhatók meg. Az ökológiai válság tehát a vallás válsága, és vallási választ, követel tôlünk. Mindazonáltal lyukas garast sem ér az a vallás, melynek követôi nem készek arra, hogy életüket is feltegyék hitük védelmére.
Bonn és Bhopal
1984-ben alkalmam volt Németországba utazni. Elsôsorban a zöldeket látogattam meg Bonnban. Meglepett, hogy mennyi mindent sajátítottak el India kultúrájából és politikai gondolkodásmódjából. Ugyanebben az idôben történt a bhopali vegyi katasztrófa (1984. december 1.), majd nem sokkal ezután a csernobili (1986 április), és a bázeli (1986 december 1.).
E katasztrófák elkerülhetetlen következményei azon mammutvállalatok tevékenységének, amelyek csupán lokálisan gondolkodnak, ám globálisan cselekszenek - ami épp az ellentéte a zöldek gondolkodásmódjának. Jóllehet az ilyen katasztrófák haraggal töltötték el a gondolkodó embereket, a legtöbbünknek mégsem sikerül megértenie, hogy úgyszólván az egész gazdasági és társadalmi életet átszövi ez a káros gondolkodás. Mi több, ez a gondolkodásmód jellemzô olyan jószándékú nemzetközi szervezetekre is, mint az ENSZ, az UNESCO és a WHO, vagy a nemzetközi pénzügyi intézmények. Ez a negatív gondolkodás az európai emberkép kulturális értékképzeteibôl táplálkozik. E gondolkodás logikája lényegében abban áll, hogy a föld javait a fejlett világban élô emberek élvezik, miközben a szociális és ökológiai terhek a harmadik világot sújtják. Itt valami nyilvánvalóan hamis, s mégis meglepô módon az egyész világ így gondolkodik. E szûklátókörû gondolkodás gyökerei sajnos az úgynevezett keresztény Nyugaton keresendólc. A Nyugat keresztény missziós társaságai is ezt a negatív gondolkodásmódot alkalmazták mind az evangelizációban, min a szegény országok támogatásában. E missziók alapelve az volt, hogy ami jó Európának, az minden bizonnyal jó a világ többi részének is. Ennélfogva számos nyugati misszió mindmáig csak az újkori Európa emberképének értékeit terjeszti.
Hasonlóképpen negatív módon próbáljuk leküzdeni a környezetei válságot is, mert a megoldást pusztán az emberre vonatkoztatott és történelmileg meghaladott eszközökkel keressük - miközben tudván tudjuk, hogy az ilyen felfogásra alapozott megoldási kísérletek bizonyosan kudarcra vannak ítélve, sôt, a válságot csak még inkább súlyosbítják majd. Ezért kételkednek a Kelet keresztény teológusai abban, hogy az Egyházak Világtanácsának az igazságra, a békére és a teremtés megôrzésére vonatkozó kezdeményezése helyes-e. Néhányan közülünk Indiában az európai emberképen nyugvó nyugati teológia reminiszcenciáit érezzük ebben a törekvésben. Bizonyos, hogy az igazságosság és a béke a világ létfontosságú érdeke; ezek az értékek azonban nem valami légüres térben valósulnak meg, elszakadva a világ és a kozmosz értelmezésének alapmódjától. Ezért azt gyanítjuk, hogy e kezdeményezés belsô logikája épp az ellentétét sugározza annak, ami ökológiai szempontból kívánatos gondolkodás lenne.
Bölcseink és látnokaink elôször lefestették a kozmikus folyamat ritmikus áramlását és történetét, s csak azután kezdték kutatni, hogy mi az ember helye és szerepe e folyamat egészében. Mi, indiaiak, mind a mai napig a természettel való egységben látjuk az embert, nem pedig a természet fölé rendelve, önálló, független lényként. Úgy véljük, hogy az emberiség sorsa szorosan és elszakíthatatlanul kötôdik a természeti világ sorsához. Az ember fennmaradása a természet fennmaradásától függ. Mi több, úgy hisszük, hogy az isteni szorosan kötôdik az ember és a természet sorsához: világtól és embertói elszakítva, Isten felfoghatatlan lenne, ezért a mi szemünkben a mai környezeti válság a hit válsága - sôt, úgy érezzük, hogy maga Isten és szabadító hatalma forog kockán, amikor halál fenyegeti az embert és a természetet.
Ôszintén meg kell vallanunk, hogy Istenünk számára fontosabb, mint ami számunkra az általa teremtett emberiség és világ megmentése. Ezért küldte el Fiát a világba. A szabadulás, melyet Krisztus hoz, szavatolja azt, hogy a teremtés fönnmarad az Isten, az ember és a természet hármas harmóniája révén. Ha ezt hittel valljuk és e hit szerint élünk is, akkor magától megvalósul majd a salóm és az igazságosság. S ezért szívesen megfordítanánk a sorrendet: a teremtés megôrzése - béke - igazságosság. Mert hiszen a béke és az igazságosság legmélyebb alapja és garanciája világunkban nem más, mint a teremtés épsége és sértetlensége.
A környezeti válság történeti gyökerei
A mai világméretû környezeti válság mélyebb okainak föltárása végett vissza kell mennünk a történelemben. Indiai környezetvédôk, akik e kérdésekkel foglalkoztak, gyakran utaltak arra a korszakra, amelyben az európai hódítás kezdetét vette. India és egzotikus termékeinek csábító varázsa szorosan összefonódik az európai terjeszkedés és a késôbbi imperializmus emlékével. Indiának már az idôszámítás kezdetétôl fogva, sôt talán már régebben is voltak kapcsolatai Európával. India a középkori európai kereskedô szemében egyet jelentett a fantasztikus jóléttel, az egzotikus fûszerekkel, a gyönggyel és szövetekkel.
India és Európa között évszázadokon át virágzott a kereskedelem, míg a törökök 1453-ban meg nem zavarták. India felé vezetô új kereskedelmi útvonalakat keresve az európai tengeri utazók új partokon kötöttek ki. Ekkoriban, a 15. század végén kezdôdött a fölfedezések kora, s hamarosan világszerte érezhetô volt Európa kulturális és politikai terjeszkedése, amit igazságtalanság és háború, a természeti kincsekkel és nyersanyagokkal való rablógazdálkodás követett. Azért, hogy Európa fejlôdô ipari centrumai számára biztosítsák a gyarmati nyersanyagok zavartalan utánpótlását, az imperializmus összefonódott a katonai erôszakkal. A természet fölötti uralom eszményének jegyében fejlôdött Európa tudománya és technikája, melyet úgy alkalmaztak, hogy közben elpazarolták a gyarmatok pótolhatatlan természeti nyersanyagait. Az ipari forradalom kénye-kedve szerint kihasználta a természetet, félre- söpörte a tradicionális kézmûvességet, valamint a fejlett paraszti kultúrákat, és a falvakból a városokba irányuló népvándorlást indított el.
A második világháború után megszûnt az imperializmus és a kolonializmus is véget ért. Rossz hírûvé és használhatatlanná váltak az olyan fogalmak, mint expanzió vagy gyarmatbirodalom. Nemzeti fölszabadítómozgalmak indultak el, az idegen kizsákmányolók ellen, akik elhordták a természeti erôforrásokat és a nyersanyagokat, pusztává tették a tájat és a környezetet, amelytói az ôslakosok életben maradása függött. Ez utóbbiak megértették, hogy a gazdasági kizsákmányolás kéz a kézben jár az ökológiai romlással. Ezért a fölszabadítómozgalmak lényegüket tekintve egyszersmind ökológiai mozgalmak is voltak, aminek visszhangja a mai környezeti válságban is érzékelhetô. Aligha tévedünk, ha a fölszabadító harcokat és szabadságmozgalmakat az ökológiai mozgalmak elôfutáraként értelmezzük - sôt, csak így érthetjük meg azokat igazán.
Illusztrációként hadd utaljunk Indiára: India lényegében egy olyan alternatív fejlôdési modellt akart megvalósítani, mely ökológiailag is megfelelô. Az indiai szubkontinens szabadságmozgalma - a világ más részein zajló fölszabadítómozgalomhoz hasonlóan - alapjánban a béke új módjának keresését jelentette: igazságosságból fakadó békét, a természettel való békességet. A legújabb kutatások kimutatták, hogy az ilyen "organikus" kulturákban a legtöbb ember nem élt szegénységben. Valójában tejes életük volt, elegendô élelemmel, jó egészséggel és sok szabadidôvel - örültek a békének, a derûs lelki nyugalomnak, amely szomszédaikkal és környezetükkel való kapcsolatukat jellemezte. Az élet ezen áldásait ígéri a modern, technikailag fejlett kultúra is. Hívei minden erejükkel törekszenek utánuk, s mégis alig érnek el valamit is belôlük...
Ma a monokultúrákra épülô társadalmak a legfó~bb okozói az egész világon a levegô, a víz, a talaj szennyezôdésének. S ezek a társadalmak, általában keresztények - legalábbis külsôdlegesen és múltjuk, valamint kultürájuk vonatkozásában. Furcsa módon éppen ezek az emberek prédikálnak a világ többi népének a természet védehnéról, amit ó'k maguk nem gyakorolnak.
Anya-föld és termô Isten
A kolari aranymezôk Dél-Indiában a dél-afrikai Kimberley után a világ legmélyebb aknái. Eredetileg európai társaságok nyitották meg, üzemeltették és termelték ki ezeket az aranybányákat a brit uralom idején. Pár évig ebben a bányászvárosban voltam lelkész.
Körülbelül négy évvel ezelôtt lelkipásztora voltam ott egy gyülekezetnek, melynek tagjai legnagyobbrészt bányászok voltak. Évekkel ezelôtt jöttek ebbe a bányászvárosba a Tamil Nadus térségébôl. Már szüleik áttértek a hinduizmusról a kereszténységre. Sokan közülük azokban az években váltak keresztényekké, amikor brit társaságok igazgatták az aranybányákat; a társaságok ugyanis elônyben részesítették a keresztény munkavállalókat. Ezért is tért át sok hindu a keresztény hitre.
Csak néhány hónap telt el azóta, hogy a gyülekezetet átvettem. A helyi szokásokat még alig-alig ismertem. Egyik vasárnap szokásomhoz híven készülôdtem a reggeli istentiszteletre. Ahogy beléptem a templomba, az félig üres volt. Hívtam az egyházfit és érdeklôdtem, hogy miért vannak oly kevesen ezen a vasárnapon. Vonakodva bevallotta, hogy a gyülekezet tagjai a római katolikus egyház egyik Mária-ünnepén vesznek rész a szomszéd városban. Ezt hallva, elôbb elszomorodtam, majd dühös lettem azokra, akik ezen a reggelen cserben hagytak. Eretnekeknek tekintettem õket. "Kérni fogom majd az eget, hogy tüzes kénkövet zúdítson le rájuk - gondoltam magamban -, mert elpártoltak a tiszta protestáns hittõl." S föltettem magamban, hegy adott idôben alapos fejmosást tartok nekik. Erre azonban mégsem került sor. Idôközben ugyanis a következô történt: néhány vasárnappal késôbb egy terhes anya - valószínúleg a nyolcadik vagy a kilencedik hónapban volt már - az istentisztelet során elôre jött, hogy imádkozzunk érte. A szokásos módon letérdelt, én a fejére tettem a kezem, s imádkoztam Istenhez, hogy emlékezzék meg róla és családjáról. Nos, ahogy ott imádkoztam, hirtelen belém nyilallt a gondolat: Isten - anya! Isten anyaságának e kinyilatkoztatása olyannyira megragadott, hogy az ima kellôs közepén megakadtam. Csak könnyekkel küszködve és elcsukló hangon sikerült valahogy befejeznem az imát és áldást mondanom.
Isten szeretetének anyai fogalmakkal való kifejezése és anyai jellegének tapasztalása valóban új kinyilatkoztatás volt számomra. S azon a napon megértettem azt is, hogy az indiai keresztényeknek többet mond az anya alakjában elgondolt Isten, mint a Atya-Isten. A következô héten éreztem, hogy a gyülekezetem tagjai iránti korábbi haragom lassan alábbhagy. Helyette kezdtem bizalmatlan lenni ama teológia és missziológia iránt, melyet a teológián tanítottak, s melyet most egyszerre nagyon patriarchálisnak és elnyomónak láttam. Elkezdtem kételkedni abban az evangéliumban, melyet az elsô protestáns misszionáriusok hoztak hazámba. Kezdtem ezt valami olyan tanításnak érezni, mely azt a célt szolgálja, hogy elnyomja a keleti vallási tudat organikus és ökológikus gondolatvilágát. Azt a kultúrát, mely évezredeken át hordozott bennünket, tényleg értéktelennek nyilvánították, midôn az idegen, patriarchális-nyugati kultúrát és annak evangéliumát kényszerítették ránk. Meg kellett tagadnunk történelmünket és kultúránkat. Agymosásnak vetettek alá bennünket azért, hogy magunkba fogadhassuk azt a monokultúrális vallást és történelmét, mely minden ízében európai antropológiával itatódott át. Immár képes voltam belehelyezkedni gyülekezetem azon tagjainak hit- és gondolatvilágába, akik azon a vasárnapon elmentek, hogy Mária-ünnepet tartsanak. Alig vártam, hogy nekem is részem legyen abban a tapasztalatban, melyet gyülekezetem tagjai éltek át a Máriá-ünnepen. Így hát azon voltam, hogy magam is átmenjek abba a katolikus templomba, s magam is átéljem a Madonna, Mária és a gyermek Jézus kegyelmét. Egészen ôszintén meg kell vallanom, hogy ettôl a naptól fogva a Biblia zsidó-keresztény Istene anyaként nyilatkozott meg számomra, és sem protestáns teológusként, sem pedig lelkészként nem mentegetôdzöm emiatt. Számomra ez az egyik legforradalmibb és legfölforgatóbb teológiai élmény volt. Tudatossá tette és megerôsítette azt a változást, melynek során eladdig steril patriarchális teizmusom egy szeretô jóságos és termékeny Istenbe vetett hitté alakult át. Az átlagos indiai számára az anya képében elgondolt Isten vonzóbb és természetesebb, továbbá kultikus pszichológiai és intellektuális szempontból is kielégítôbb. Balszerencsés módon a reformátorok nem tudtak elképzelni a Madonna helyett semilyen alternatív szimbólumot vagy új metaforát, miután Máriát egészében félretolták. A protestáns istentan s az abból következô etika túlnyomórészt patriarchális, és számára alig-alig létezik matriarchálissegítô kegyelem. fme, ezért adja beleegyezését az anya-föld elnyomásába és kizsákmányolásába az a nyugati patriarchális teizmus, melyet elsajátítottunk.
A nagy anyaistenség, a nôi identitás az istenségen belül a Kelet ismert kultikus metaforája. A nagy anyaistenség mindig ökológiai vonatkozásrendszerbôl keletkezik, s a Föld életadó képességét jelképezi. Az isteneszme csak akkor válhat autentikus istenhitté, ha egyaránt tulajdonítanak neki férfi és nôi vonásokat. A teizmus olyan Istent jelent, aki nemcsak teremt hanem létében folyamatosan fönn is tartja teremtését, közvetlenül kapcsolódik az egész folyamatba, teremtményei közelében marad, s olyan kapcsolatban áll velük, mint anya a gyermekével. Ha az isteneszme túlnyomórészt férfi jellegû, akkor puszta deizmussá változik át. A deisták istene azonban meglehetôsen távol van minden realitástól. A Nyugat kultúrális vívmányainak nagy része, valamint munkaerkölcse deista ízû. E vívmányok olyan istent sejtetnek, aki egyszer s minkenkorra bevégezvén a teremtést, megtisztította a kezét mindattól, amit megteremtett. A keleti vallási hagyományok szent Anyának tartották a Földet, s úgy is kezelték. Az Atharva Védából való következô himnuszt - India egyik legôsibb szent szövegét - Bhomi, a Nagy Földanya tiszteletére énekelték. Arról a szentségrôl szól, mely a Földet megilleti. Ime, néhány szakasza:
Duzzadjon a föld tejjel, a sok-sok folyam földje, s gazdagon ontsa ránk pompáját.
Juttass nekünk, ó Föld, azokból az éltetô eró'kból,
melyek testedbôl áramlanak - középpontodból, köldöködbôl. Tisztíts meg bennünket egészen.
A Föld anya, s én a Föld fia vagyok.
Növények anyja, minden dolog forrása, szilárd, messzire nyúló föld,
melyet égi törvény kormányoz: szeretetre méltó és barátságos vagy.
A te melleden csüngünk, bármerre járjunk is
terajtad, akin szilárdan állnak a fák, az erdô urai, a maguk helyén.
Ezt a végtelen életû Földet szólítjuk most meg, a változatos örömök gazdag forrását.
Bármit vegyek el, tôled, ó, Föld,
nyomban telj meg ismét - te, mindent megtisztító; s ásónk ne érjen le soha oda, ahonnan életed fakad, ahol szíved lüktet.
Hegyeit istenek emelték, síkságai arénák, hol emberek harcolnak.
A Föld minden dolog szülôanyja.
Gyönyörködjünk az élet urának minden tája fölött. Barátságosan és illatozón, örülve az érintésnek, tejtót duzzadó, kiapadhatatlan mellel,
áldjon meg bennünket a Föld, tejével táplálva.
Ôsanya, ki embert hintesz mindenfelé, végeláthatatlan Föld, teljesítsd minden kívánságunkat.
Legyen bármire is szükséged, bôségben kínálja föl számodra a teremtmények ura, a jog elsôszülötte.
Isten - zöld'
Mahastra dzsungelében él egy érdekes néptörzs, a varalik. A varalik népe évszázadokon át Hirvát tisztelte legfôbb istenségként. A Hirva-szó jelentése: "zöld". Valóban illett is e név erre a törzsi istenre, aki magasan fönt, a varali törzs zöld erdeiben trónolt. India függetlenségének kikiáltása óta azonban kiterjedt fakitermelés folyik arrafelé, s ennek következtében elpusztult az az ôserdô-gazdaság, mely eladdig évszázadokon át táplálta a varali törzset. A fákat kivágták és Bombaybe szállították, hogy a város tüzelôanyag-szükségletét fedezzék. A varaliak pedig létfenntartásuk eszközeitôl megfosztva hamarosan nyomorba süllyedtek.
Ekkor érdekes változás következett be a törzs panteonjában. Hirva, a zöld isten helyét mára Vagaba, a tigrisisten foglalta el. Vagaba, a tigrisisten azt a biztonságot reprezentálja, melyet az ölési ösztön kiélésével lehet elérni - az üzleti és pénzügyi érdek biztonsága ez. Ennek a hamis biztonságnak az istenét emelték tehát trónra a varalik. S az egész úgy fest, mintha Hirvát, a törzs zöld istenét keresztrefeszítették, megölték és eltemették volna. Arra azonban a jelek szerint semmi kilátás, hogy mindezt a halálból való föltámadás követi majd...
Világunkban mindmáig élnek népek, mint a varalik és a bisnoik, amelyek még hisznek a természet jóságában és szépségében, s ennélfogva szoros partnerviszonyban élnek vele. Mások, mint például a zöld mozgalmak, olyan életstílushoz és értékrendhez próbálnak visszatérni, mely ezt az ôsi ökológiai és spirituális bölcsességet tükrözi. Együtt alkotjuk a hit nagy családját mint Hirvának, a zöld istennek és Bhominak, a Nagy Földanyának fiai és leányai. Az az álbiztonság és hamis jólét, melyet Vagaba, az üzleti érdek tigrisistene kínál, hosszabb távon semmiképpen sem jelent biztonságot. Valódi és tartós biztonság, szabadság, egészség, gazdagság és salóm csak akkor tér vissza erre a földre, ha Hirva, a zöld Isten, a teremtés logosza dicsôül meg és foglalja el a legmagasabb helyet. Ha az a név adatik néki, mely fölötte van minden névnek, hogy erre a névre hajtson térdet minden lény az égben, a földön és az alvilágban, s nyilvánosan megvallja, az Atyaisten dicsôségére, hogy Ô az Úr (Fil 2,9-11).