A hatvanas években Arnauld Desjardins lázba hozta Franciaországot a keleti lelkiségekkel foglalkozó televíziós adásaival - mára "mester" lett ez a "lelki barát", akit valakik szinkretizmussal vádolnak. Õ ragaszkodik ahhoz, hogy keresztény. Az Ardennek hegységben található ashram-jában fogad minket, távol minden tévés kelléktôl.
Arnauld Desjardins magánlakásában vagyunk, kellôs közepén ashramjának, mely 175 hektáron terül el az Ardennekben. Vendéglátóm minden zavar nélkül közli velem fôfoglalkozását: lelki mester. Szellemi keresô munkája juttatta oda, hogy érdeklôdik csaknem minden szellemi és vallási hagyomány iránt. Szélsôséges szinkretistának tartják, de ô ezt keményen visszautasítja. Mesterünk számára nincsen tabu-téma. Arnauld Desjardins szereti, ha kérdésekkel gyötrik ôt, nem haragszik meg érte beszélgetô társára. Pályája, kihívásai, szerepe, ambíciói - mindenre válaszol, nem kevés humorral és nagy egyszerûséggel. Két "komoly" kérdés közt felfedi, hogy - miként mindenki- ô is látta a Titanic filmet, s elszórakoztatta a Diner de cons. Biztos, hogy büszke ashram-jára. De azért szerény marad a mester: jelszavának vallja, hogy aláveti magát az Abszolútumnak.

Hogyan szólítsam: mester, guru?

Itt engem Arnauld-nak hívnak. Nem szeretem a címeket, megdermesztik a személyiséget.

De hát mégiscsak guruja ennek az ashram-nak!

Minden azon fordul, milyen jelentést ad e szónak. Ázsiában a legegyszerûbb szó ez, s ugyanakkor a legtiszteletreméltóbb is. Franciaországban viszont meglehetôsen pejorativ. Írtam egy könyvet errôl a témáról, s ezt a címet adtam neki: A lelki barát. Egyetemes kifejezés ez, ragozzák minden nyelvben. Megnyugtató. Guru volnék? Ha úgy akarja. Valójában életem során igyekeztem tanulmányozni s megérteni különbözô utakat és lelkiségeket. Segített nekem minden bölcs, akivel csak találkoztam: férfiak és nôk, hinduisták és bouddhisták, szufik és vallásos keresztények. Sokkal tartozom egy hindu férfinak, Swami Prajnanpadnak. Õ az a bölcs, aki vezetett ezen az úton. Jelenleg az ô szerepét töltöm be. Lelki mesternek tekintem magam.

Huszonkét éven keresztül a televíziónak dolgozott, a flitterek világában élt. Nem volt kísértése rá, nem lett volna sokkal egyszerûbb ott maradnia?

Mélyen hívô hugenotta családba születtem. Hitoktatásban, templomi istentiszteletben sohasem volt részem, s így én nem lázadtam a vallás ellen. Huszonnégy éves voltam, amikor Franciaország Tanulóinak szanatóriumába kerültem. Rokonszenveztem a katolikus lelkésszel, a könyvtárban pedig megtaláltam minden könyvet, ami csak volt akkoriban, az Ázsiában élô lelkiségekrôl, a bölcsektôl és nagy mesterektôl származó tanításokat. Ezek az olvasmányok arra indítottak, hogy elkötelezôdjem a már korábban kapott vallási eligazításnak, mégpedig a kiegészítés útján. Vonzottak a kortárs hinduizmus bölcsei: Ma Ananda Moyi, Ramana Maharsi... Írásaik csodálattal töltöttek el, s ez a szó még nem is elég erôs. Fölfedeztem a tibeti mestereket is, akik Tibetben kapták képzésüket és Indiába menekültek. Õk is nagyon nagy mesterek voltak. Aztán lehetôségem támadt, hogy a televízióban dolgozzam abban a korszakban, amikor az esték kezdetén velôs adásokat sugároztak. Némelyiküknek a mélyére hatoltam, s hónapokat töltöttem a helyszínen, Ázsiában, a hindu ashrámokban, buddhista kolostorokban, a szufita közösségekben. Sokat filmeztem a mestereket, találkoztam bölcsekkel. S egy napon észrevettem, hogy nincs tovább.

Elfogytak a nagy mesterek? Azt állítja, hogy kihalóban van ez a fajta...

Azokra a tibetiekre gondolok, akiket Tibet nagyon is sajátos keretében, hegyeik és barlangjaik világában formált az aszkézis. Ami Indiát illeti, csaknem minden bölcs meghalt már, akiket ismertem. Megéltem a szentek és szerzetesek Indiáját, egy a vallás szenvedélyétôl izzó országot, amely ma az autók és hifi-tornyok után fut. Talán van valahol még váltás, de Ázsia lelki klímája nagyon gyorsan megy lefele.

Elhagyja a televíziót, és 180 fokos fordulattal lelki mesterré válik...

Idôközben írtam néhány könyvet a pályámról. Az ezeket olvasókból egy kis csoport megkért, hogy hozzak létre valami hasonlót azokhoz, amikben Ázsiában megfordultam. Létrehoztam egy nemprofitra dolgozó társulást 1974-ben, s berendeztem egy ashrámot Auvergne-ben, s ez mára nagy tiberi buddhista központtá lett: ez a BOST. Úgy tekintettem, mint lelkigyakorlatos helyet rendeltetésünk megismerése céljából, amely fogadja négy napra vagy egy hónapra a szellemi keresés útján levô embereket. Nem reklámoztam soha ezt a központot, mégis áradtak az igények, s hamarosan kinôttük kereteinket. Gard-ba költöztünk, majd Hautville-be: itt bérli a társulás az objektumot.

Miben áll lelki mesteri szerepe?

Meghallgatok, tanácsot adok, vezetem azokat, akik kérdeznek, s akik a lelki keresés útját járják. De szívem mélyén, mindenekelôtt ez út elkötelezettjének tudom magam. Tanítványként.

De hát nincs mestere!

Mindig van egy. Ha meghalt is, jelen marad. Kapcsolatom Swami Prajnenpad-dal nagyon élô.

Egyébként miként válunk lelki mesterré?

Vannak kivételesen megajándékozott emberek: nagyon fiatalon felgyulladnak keresésük következtében, s képesek megosztani szenvedélyüket. De ritkák. Mások számára ez nagyon hosszadalmas. Lelki mesterré válni, ehhez módszeres inasévekre van szükség, és tapasztalatokat kell szerezni egy lelki úton, kiállva a próbákat. Mielôtt tanácsokat adna, el kell jutnia az igazi békéhez. Ami engem illet, türelmes, állhatatos, olykor nyakas voltam. Az évek során elindult bennem egy átalakulás. Bárki képes rá! Az emberi természet nem csupán képtelenség, erôszak, reménytelenség, hazugság, képmutatás és hitványság; magában rejti a szeretetet és s részvétet is.

Tudatában van felelôsségének? Sohasem kételkedik magában s a tanácsaiban?

Nagy az orvos vagy a pszichotherapeuta felelôssége is. Hosszú felkészülésre van szükség, a pszichológiai és lelki formálódás éveire, melyek elegendô okosságot biztosítanak. Vigyázok, hogy a tanácsok ne alanyiságomból, ne tudattalanomból jöjjenek elô. Tudom, hogy a rossz tanács igen nagy pusztítást okozhat. Ha nem látok világosan, akkor hallgatok.

Miféle emberek keresik fel, s mit akarnak?

Jönnek munkások is, és posztgraduális fokozatokkal rendelkezôk is. Társulásunknak 1200 tagja van, s a szám növekedik. A Nyugat valóban kitárulkozik a lelki keresésnek. Ez olykor komoly, olykor pedig inkább zavaros. Vannak, akik azt hiszik, hogy a bölcsesség könnyû; kívánják a legintenzívebb kurzust, a leghatékonyabb módszert, a mantrát vagy a mágikus receptet, amely lehetôvé teszi számukra, hogy nagyon gyorsan eljussanak a legmagasabb tudatállapotokba. Csakhogy egyetlen lelki mester sem mondta, és egyetlen korban sem, hogy a bölcsesség útja könnyû vagy gyors lenne. Egyszerû útról van szô, de ez valami nagyon mást jelent. Aszkézis, gyakorlás, elmélkedés kövezik útját. Keresztény terminológiában a tisztulás, a szemlélôdés, az egyesülés útjairól beszélünk. Magunkévá kell tenni a gondolatot, hogy ez az út nem hozzárak valamiket ahhoz, amik vagyunk, hanem belsô és mély átváltozást kíván tôlünk.

Mit kapott ettôl a meredek úttól?

Mindent. Az errôl mondható szavak - nagy banalitások. Segít túljutni a félelmeken, az érzelmeken, a szenvedéseken. Segít belépni legmélyebb magunkba, s békére találni. Arra a békére, amely nem függ már a külsô világtól s a romboló önközpontúságtól. Közösség épül magunk és a többiek, az összes többiek között. Elérjük a nyugalmat, az erôt, a biztonságot. Eljutunk a valódi boldogságra, Istenben.

Hisz Istenben?

Isten a Végsô Valóság. Leronthatatlan, létünk léte, életünk élete, mindegyikünkben benne van. Isten nem tud nem létezni! A teológiai finomságok révén minden vallás valaminô módon mutatja be, de ezek mind errôl a Valóságról beszélnek.

Személyes Isten? Isten, akihez imádkozik?

Egyszerre személyes és személytelen. Ha az imádság révén akar kapcsolatba kerülni vele, erre igent mondok. De én nem kérek Istentôl: alávetem magam az Abszolútumnak, Hozzá tartozom. Hiszek abban az Istenben, akit különbözô utakon érhetünk el, aki különbözô utakon fedi fel magát.

Isten lenne minden vallás és lelkiség legkisebb közös nevezôje?

Mondhatjuk-e "kicsinek" azt, ami képtelenül nagy és nagyszerû? Minden hagyomány megmutat valamit a Végsô Valóságból. De ezek mind közösen birtokolják ugyanazokat a szellemi értékeket: szeretet, részvét, egoizmuson túljutás, valódi béke. Hangjuk nem disszonáns, ellenkezôleg. Ami pedig különbözôségeiket illeti, ezek nem csôdöt jelentenek, hanem esélyt nyújtanak számunkra. Képzelje el: ha az emberiség egésze keresztény, mohamedán vagy hinduista lenne, milyen képtelen szegényedés járna nyomában! A közös nevezôt, amirôl beszélt, mindig éreztem, amikor találkoztam igazi lelki mesterekkel. Megéltem ezt a szeretetet, ezt a békét a swamis hinduknál, a buddhista kolostorokban, a keresztény szerzeteseknél, és a szuffita sejkeknél....

Halmozta ezeket a találkozásokat, elfogadta az összes tanításokat. Egyszerre csak a szinkretizmus jelképévé vált, miközben a mesterek, akiket megemlített, mindenkinek azt ajánlják, hogy elôbb gyökerezzünk mélyen saját hagyományunkba, s csak azután találkozzunk a többivel.

Tudom. Utam bizalmatlanságot szül. Carl Keller, egy protestáns teológus írja: "Úgy tekintem Arnauld-ot, mint teológust". Sokak számára a teológus ellentéte vagyok, összekeverek mindent! Valóban, tagadom, hogy egy egyetlen hagyomány birtokolná "az" igazságot. A Lélek nyitást lehel, s én nyitott akarok lenni mindenki felé. Miért ne engednôk meg a többi hagyomány gazdagságát? Amit viszont szinkretizmusnak gondolok: ismételgetek egy mantrát, aztán misére megyek, majd Allahhoz fordulok. Abszurd ez a menetrend, profanál minden vallást, összeönti a bordói fehér párlatot a burgundi vörössel - s ez ihatatlan! Biztos, hogy be kell gyökereznünk egy hagyományba. A 19. század végén egy hindu misztikus válaszolta egy hinduizmusra áttérni akaró angolnak: "Én a saját vallására téríteném!" Ez a kijelentés mélyen hatott rám. Hautville-ben felfedeztetem a mohamedánokkal vagy a keresztényekkel, még papokkal is, saját hagyományaik gazdagságát.

Melyik hagyományhoz tartozik?

Nem tértem át egyetlen vallásra sem, s megvallom, nem helyeslem az áttérést. Kereszténynek születtem, megkeresztelt protestáns vagyok, közel érzem magamhoz az Iszlámot, s nagyon jól érzem magam hindu éghajlaton. Soha nem részesültem papszentelésben, nem tettem kifejezett fogadalmakat, de gyakorlom az elmélkedést, a hindu- és buddhista-félét. Ez nem okoz nekem nehézséget, de mások számára - megértem - sok értetlenségnek a forrása.

Hautville-ben megtalálhatók az összes vallások jelképei. Nehéz nem gyanúsítanom a New Age-féle áporodott szinkretizmussal.

Nem azt akarom ezzel képviselni, hogy minden megvan mindenütt. A vallások olyanok, mint a színek. Mind nagyon szépek. Ha összekeveri ôket, nem lesz szerencsés az eredmény. Ellene vagyok e keverésnek, amely zavart szül. Szeretek használni egy keresztény jellegû szót: a közösség szavát. Amikor közösködünk a másikkal, nincs többé elválasztó korlát: a mozgalom nemes, gazdagító. A sokféleség csodálatos. Energiáimat a vallásközi párbeszédre fordítom, ami bizony nem könnyû dolog. El kell kerülni két zátonyt: az összekeverést is, meg az olyan személyek találkozását, akiknek mindegyike úgy gondolja, hogy birtokába van "az" igazságnak. Alapjában véve úgy gondolom, hogy minden vallás elárulta a maga eredeti üzenetét.

Nem mindig válaszolt kérdésemre. Másképpen teszem fel: gyászszertartásaik keresztények?

Igen. Sokkal korlátozottabb helyzetben vagyok, semmint hinnék. Indiában rendre kereszténynek mondanak. Részükrôl: André Comte-Sponville, felfedezve Swami Prajnanpad-ot, azt írta, hogy szerencsétlen módon nagyon is keresztény maradtam, s ez gyanússá teszi kapcsolatomat a guruval. Röviden: mindenhonnan ki vagyok közösítve.

Katolikusak a gyászszertartások?

Attól függ. Ha Carl Keller celebrálja, miért ne legyenek protestánsak? Még nem beszéltem vele errôl; remélem: lesz még rá idôm.

A lelkiség vagy a misztika elôrehaladott állapotba jutása egyet jelent a vallások közti határok elmosásával?

Semmiképpen sem. Azok a szufiták, akikkel Afganisztánban ismerkedtem meg, teljesen mohamedánok. Ugyanakkor nyitottak is, és közösségben voltak másokkal is. Mindannyian ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei, ugyanazt a Végsô Valóságot imádjuk. A szótár rejti a csapdát. Amikor Atyáról beszélek, keresztény címkét raknak rám; amikor a Végsô Valóságról, akkor meg gyanítják, hogy buddhista vagyok. Ezeket a szavakat használom ebben az ashram-ban, ahol sokvallású közönséget fogadok...

Sûrûn látogatja a különbözô vallásokat. Miért elégedetlen a judaizmussal?

Mivel nem találtam még igazi beszélgetô társra, élô tanúra, misztikusra, aki benyomást gyakorolt volna rám. Ismerek és csodálok nagyon meggyôzô rabbikat, tudós talmudistákat, de nem volt még módom találkozni a judaizmusban nagy lelki mesterrel - úgy, ahogy én értem e szót.

Ez az ashram a vállain nyugszik. Gondolt-e már utódjára?

Négy személy: két férfi és két nô támogat, nagyon is hatékonyan. Egyikük biztosítja majd a váltást. Nem kell azt gondolni, hogy halálom után eltûnik a lelkiség: nem várt rám, s jól megy majd utánam is.

Gondol halálára?

Tudatában vagyok a halál valóságának. Része az minden lelki életnek. Nagyon is jelen van létemben. Pillanatnyilag itt vagyok. Intenzív módon élem a jelent - itt és most. Élônek, mélyen élônek kell lennünk...

Lelki útjának megtalálásához nem kellett volna-e a kereszténységnek elégnek lennie?

Talán. Ha találkoztam volna olyanokkal, akiknek sikerült volna meggyôzniök, hogy képesek lépésrôl-lépésre elvezetni ellentmondásaim, önbecsapásaim, gyengeségeim gyökeréhez. Egyes keresztény szerzetesek sokat segítettek nekem, de nem voltak képesek vezetni adott problémáimmal, gondjaimmal, álmaimmal.

Miközben itt él remeteségében, nem fordul elô, hogy olykor sajnálja e kis semmiket, a boldog vagy sajnálatos történéseket, melyek fûszerezik létünket?

Nem, 73 évesen semmiképpen sem. Másfelôl nem szigetelem el magam remetéségemben. Nézem a televíziót, hogy tudjam, miként fejlôdik a világ, idôrôl-idôre elmegyek moziba, vendéglôbe, vagy barátaimhoz, akikkel nem feltétlenül a lelki keresésrôl beszélgetek.

Elérte-e mára a teljességet?

Hát ez gôgös egy szó. Inkább frusztrálásaimról beszélek. Vagy a magamat alávetésrôl. Egészen rendkívüli egy állapot ez.

***

Forrás: Actualité Religieuse 1998. szeptember; ford. -i -y