Egy Stockholm közeli svéd város Biskps-Amö a helyszíne a nemzetközi konferenciának, melynek témája a környezet és a fejlõdés. A konferenciát közösen szervezte az Ökológia és Kultúra Nemzetközi Szervezete (amely a Ladakh Project alapító szervezete), és a Föld barátai szervezet, amelynek a központja Svédországban található. A résztvevõk a világ legkülönbözõbb részeirõl jöttek, mint pl. Afrika, India, Európa, Észak- és Dél-Amerika, valamint Délkelet-Ázsia.
Az értekezlet világos és egyöntetû hangot adott annak az aggodalmának, hogy a hagyományos értelemben vett fejlõdés ahelyett, hogy megoldást kínálna a világ problémáira valójában nem más, mint a társadalmi, gazdasági és környezeti pusztulás egyik legfõbb oka. Az emberi viselkedés egy teljesen más formájára van szükség, ha azt akarjuk, hogy egy olyan világban éljünk, amelyben az élet valóban elviselhetõ.
Helena Norberg-Hodge: A haladás a társadalom tág értelemben vett, rendszerszerû átalakítását jelenti. Valójában, ez az átalakulás a fejlett világban most is folyik, de ott ezt mi "fejlõdésnek" nevezzük, és úgy tekintjük, mint valamiféle evolúciós erõt, amelyre nincs semmiféle befolyásunk. De valójában nem történik más, mint a szûkkörû gazdasági meggondolások, a tudomány és a technika között létrejövõ kölcsönhatás, amely igen erõs, és kényszerítõ hatást gyakorol a természetre és az emberi kultúrára, így legyen befogadója a technológiai és gazdasági fejlõdésnek. És ez egyre ijesztõbb és fokozódó folyamat, mert a tudomány egyre szûkebb területre specializálódik, és mindinkább sajátos arculatot vesz fel, mialatt a technológia hatása is egyre erõsödik, mind méretében, mind idõben.
Így hát legfõbb ideje, hogy túllépjünk az ún. "szakemberek" perspektíváján. Pl. egy mezõgazdasági szakember, vagy egy ipari szakember nem képes túllátni azokon az átfogó, rendszerszerû változásokon, amelyeket az õ ténykedésük létrehoz. Ezért teljességgel elkerülhetetlen, hogy ezen területek között létrehozzunk egy olyan párbeszédet, amelynek célja a fejlõdés lényegének egy mélyebb és tágabb értelmezése.
Martin Khor: Úgy vélem, hogy az eszmecserék most sokkal fontosabbak, mint voltak korábban, mert a fejlõdésnek ez a modellje - amelyrõl sokunk azt gondolja, hogy már idejétmúlt, gyakorlatilag megvalósíthatatlan, -- valójában nagyon veszélyes a föld és az emberiség továbbélése szempontjából. Ennek egyre inkább tudatában vannak azok az erõk, amelyek uralkodók világszerte és okozzák ezt a fejlõdési tendenciát, miközben mi rájöttünk arra, hogy ez már nem mehet sokkal tovább, talán még egy-két évtizedig - szóval azok, akik felelõsek mindezért, egyre erõsebbek lettek, és olyan helyzetet akarnak elõidézni, amelyben nemcsak hogy folytatni tudják a természeti erõforrások dézsmálását, hanem fokozni és felgyorsítani is akarják azt.
Vandana Shiva: A Harmadik Világ egyfajta háború elõtt áll, amelyben sokkal több ember válik nyomorulttá a saját hazájában, mint minden ezt megelõzõ háborúban, és erre a háborúra kb. 40 éven belül sor is kerül. Olyan mértékben kényszerülünk az iparosításra, amit az Északi részek soha sem láttak, és erre szüksége van az üzleti életnek a tõkefelhalmozás érdekében. De minden darab ércre is szükség van, mert nyersanyagként szolgál valamely iparág számára, minden darab fára, mert cellulóz lesz belõle, minden talpalatnyi földre szüksége van az agrárvilágnak... és ennek érdekében mindenkit, aki ezen a területen él, el kell ûzni onnan.
Martin Khor: Most azt az elcsépelt szöveget mondogatjuk, hogy minden környezeti probléma legfõbb gyökere a szegénységben keresendõ. Én viszont tisztelettel azt mondom, hogy ez nem így van. Úgy vélem, hogy ennek az ellenkezõjével állunk szemben. A gazdaság a környezeti gondok fõ oka, és a környezeti problémák okozzák egyre inkább a szegénységet.
Vandana Shiva: Nem a nagy számok miatt nõ a természeti erõforrásokra nehezedõ nyomás. A természeti erõforrásokra nehezedõ nyomás elsõsorban onnan ered, hogy elpusztítják az értékteremtõ közösségek viszonyát a saját környezeti rendszerükkel. Ez a legfontosabb pont, ahol a pusztulás elkezdõdik. Távolélõ iparmágnásoknak soha sem volt ilyen értékteremtõ szerepük. Számukra minden egyszerûen csak egy forrás, egy bánya, amit csak ki kell aknázni, aztán nagy tételben eladni. A helyi embereknek is adott ez a lehetõség. De ha az ember mások tulajdonát sajátjává akarja tenni, akkor legelõször is meg kell szüntetni azoknak a viszonyát az értékteremtés/megõrzés és a dolgok iránti felelõsség iránt.
Helena Norberg-Hodge: A fejlõdés folyamata mindenütt pusztítja mind a biológiai, mind a kulturális sokféleséget, márpedig ez a kettõ szétválaszthatatlanul összefonódik. Azért volt kultúránk korábban annyira változatos, mert a kultúra tükrözte az eltérõ klimatikus viszonyokat és ökológiai sajátosságokat, amelyek alapján kifejlõdött, és ezért volt az, hogy eltérõ földmûvelési rendszereket ismerünk, eltérõek ruháink, és az ennivaló amit eszünk. Mindez azért történt így, mert a gazdasági életet az embereket körülvevõ természeti környezet erõforrásai határozták meg. A fejlõdés viszont nem tesz mást, mint arra ösztökél, hogy azokra az ipari erõforrásokra támaszkodjunk, amelyek mindenütt egyformák. Lényegében nem történik más, mint hogy ugyanazt a monokultúrát honosítják meg mindenütt, ami oda vezet, hogy az emberek elkezdenek tülekedni a mesterségesen keltett hiánycikkekért. Mindenki ugyanazon ipari erõforrások termékeiért száll harcba.
Edward Goldsmith: Nekünk azt tanították, hogy ez fejlõdés, mert ahogy elmagyarázták, minden hasznos dolog a mûszaki szféra ténykedése nyomán áll elõ, az anyag szervezõdése, amelyet a gazdasági fejlõdés hoz létre, tudják, a cement világa. Minden hasznos dolog emberkéz munkája. Az ember az egészségét a kórházban szerzi meg... beszed elég tablettát, megvizsgálja egy sereg orvos, és az ember máris egészséges. És így van ez mindennel. A termõképességet az NPK szolgáltatja: a nitrogén, a kálium, és a foszfát. A termõképességet a mûtrágyából nyerjük. Azt tartjuk, hogy minden haszon az embertõl ered, ezért a fejlõdés azt jelenti, hogy fokoznunk kell az ember-termelte haszon mennyiségét. Hogy érjük ezt el? A gazdasági fejlõdés révén.
Van azonban egy probléma, és ez itt a bökkenõ, hogy az egész modern társadalom a gazdasági fejlõdés függvénye. Mondok egy tipikus példát. Megszállottan építjük ezeket az óriási méretû duzzasztógátakat, mert mindenki, aki számít a társadalmunkban - a kormányok, a nagy cégek, az építési vállalkozók, a fejlesztési ügynökségek - valamilyen módon nyernek belõle. És így van ez mindennel. Nemcsak a duzzasztógátakkal, de az atomerõmûvekkel is. Meg az útépítéssel. Majdnem minden területen ezt tapasztaljuk. Belekerülünk a fejlõdés sodrába, amely egyfolytában pusztítja azt az égitestet, amelyen élünk. Ha ez a folyamat elég hosszan tart, oda vezethet, hogy kipusztul az emberi faj. Nem évszázadokról, hanem csupán néhány évtizedrõl beszélek.
A problémáinkat úgy kezeljük, hogy olyan színben igyekszünk beállítani õket, hogy csak azokkal a módszerekkel orvosolhatók, amelyek rendelkezésünkre állnak. Ez pedig nem más, mint újabb építkezés, újabb fejlesztések. Ha betegek az emberek, több kórházra van szükség. Nem azt mondjuk, hogy "ne szennyezzük a környezetet, adjunk nekik jobb minõségû táplálékot, mozogjanak többet fizikailag". Nem, hanem építsünk még több kórházat, legyen még több pirula, hozzunk létre még több gyógyszergyártó céget. Bármilyen problémák is vannak, tudja, racionalizálni kell a további fejlesztéseket.
Martin Khor: Egyfelõl tehát azt látjuk, hogy a világgazdaság állandóan és egyre gyorsabb iramban fejlõdik, ami ökológiai szempontból a természeti erõforrások egyre fokozottabb kiapasztásához, a környezet egyre riasztóbb pusztulásához vezet stb. Másfelõl pedig az tapasztalható, hogy ez a fejlõdés nagyon egyenetlen és igazságtalan, mert túlzottan koncentrálódik az Észak egyes országaiban és a Dél városainak bizonyos részeiben, és a társadalmi elit résztvevõ tagjai élvezik is annak a hasznát, míg az emberiség zöme egyre rosszabbul él.
El kell fogadnunk, mint tényt, hogy az Észak nagy hatalommal és befolyással rendelkezõ csoportjai minden lehetséges módon hatalmuk megtartására törekszenek, sõt azt még tovább is növelni akarják. Sokunk számára itt Délen éppen ez volt az USA-Iraq között lezajlott háború tanulsága. Az Egyesült Államok üzenete a világ számára az, hogy a világ természeti erõforrásai az Északon lakók tulajdona még akkor is, ha ezek egy része - földrajzi okoknál fogva, vagy az Úristen hibájából - véletlenül éppen délen található. Jelenleg a fejlõdésnek ezzel a modelljével állunk szemben. Politikai szempontból nézve a dolgot, találunk olyan embereket, akik habozás nélkül készek elvetemült katonai háborút folytatni. A gazdasági szférában ott van az Uruguay-i Kör, amelyben a multinacionális cégek egyre több szabadságot akarnak, hogy azt tehessék a világ bármelyik részén, ami csak jólesik nekik. És ha valaki a szabályokra figyelmezteti. vagy meg akarja állítani õket, mert valamelyest meg akarja õrizni a gazdasági önállóságot, akkor ezek azt mondják, hogy ez a lépés ellentétes a szabad kereskedelem eszméjével, és emiatt a nemzetközi joggal.
Edward Goldsmith: Visszatérve Bretton-Woods-hoz (1944), amikor létrehoztuk a Világbankot és a Nemzetközi Monetáris Alapot (IMF), és négy évvel késõbb a GATT-ot (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Megállapodás), részben az volt a tervünk, amit meg is szövegeztünk, hogy az olyan recesszió és gazdasági válság megakadályozása végett, mint amilyet 1929-ben élt át a világ, amely gátolta a gazdasági fejlõdést egészen a második világháború idejéig, a Harmadik Világot be kell vonnunk a mi gazdaságunk vonzáskörzetébe.
Helena Norberg-Hodge: Hogy jobban megértsük a fejlõdés mûködését, nézzük meg, hogy mi történik most a farmerekkel. Azt látjuk, hogy a farmereket tervszerûen tönkreteszik a világon mindenütt. Az iparosodott világban a lakosság 90%-át, egyes helyeken 98%-át kivontuk a mezõgazdaságból. És most ezt a modellt ajánljuk a Harmadik Világnak, ahol a lakosság zöme még ma is a mezõgazdaságból él. Ez valójában azzal jár, hogy egyre nagyobb tömegek áramlanak a nagy városi közösségekbe. Északon a központosító, urbanizáló tendencia jelenleg is folyik, de Délen ez sokkal nyilvánvalóbb. Az olyan óriásira nõtt városok, mint pl. Jakarta vagy Mexico City nem a túlnépesedés miatt nõttek akkorára, persze az is hozzájárult, hanem a gyakorlatnak az egyenes következményeképpen, amely a városba kényszeríti és tönkreteszi a farmereket.
Edward Goldsmith: A világon tapasztalható éhínség elsõszámú oka az exportfüggõségû gazdasági rendszer, amit ráerõltetünk a Harmadik Világra. Tudják, amikor egy Harmadik Világ-beli ország a kvótán felül vesz fel kölcsönt az IMF-tõl, akkor alá kell vetnie magát az IMF feltételeinek. Ezek egyike azt írja elõ, hogy az illetõ ország export-orientált változtatásokat hozzon létre a gazdaságában, azaz exportálja élelmiszerét. Azt is vállalniuk kell, hogy mezõgazdaságukat gépesítik, amivel viszont arra kényszerülnek, hogy elkövessék a két lehetséges legrosszabb dolgot, amit tehetnek.
Elõször: exportálják élelmüket. Jelenleg a legtöbb Harmadik Világ-beli országban a mezõgazdasági terület kb. 70%-án exportra termelnek. A kérdés logikus: Hogy lehet ellátni élelemmel a lakosságot, ha exportálják azt? Vagy kiviszik az országból, vagy megeszik - a kettõ nem megy egyszerre. Jelenleg az összes ország a Harmadik Világban éhezik, nagyrészt azért, mert az összes élelem exportra megy. Másodszor: gépesíteniük kell a mezõgazdaságot, részben az IMF elõírásai miatt, másrészt mert a FAO is erre szorítja õket, de azért is, mert az agrokémiai ipar és a mezõgazdasági gépipar is arra kényszeríti õket, hogy az õ termékeiket vásárolják a farmerek. És amint egy farmer elkezdi használni ezeket, akkor derül ki, hogy csak a nagyon nagy ültetvények mûvelhetõk gazdaságosan, a kisgazdaságok nem bírnak el ekkora összegû beruházást. És ekkor már olyan termelési eszközök vannak használatban, amelyek erõsen károsítják a termõtalajt. Szóval nemcsak arról van szó, hogy exportálják az összes termést, hanem arról is, hogy sivataggá változtatják a termõföldet. Öntözéses mezõgazdaság esetén nem közönséges sivatag, hanem szikes sivatag az eredmény.
Rosszabb ennél az, hogy aztán az embereket tömeglakásokba kényszerítik, mivel - mint korábban említettem - a kisfarmerek nem tudnak beruházni, emiatt kényszerülnek otthagyni a földet és kényszerülnek be a városi tömegnyomorba. Ilyen egyszerû a dolog: India 800 millió lakosából 600 millió vidéken él. Ha alkalmazzák a modern mezõgazdaság velejáróit, már pedig ezt akarjuk, akkor a farmok átlagos nagysága 500 acre (20-25 hektár), ahol a lakosság 2-3%-a tehát kb. 20 millió ember termel élelmet a többiek számára. És akkor mit csinálunk a többi 580 millióval? Lõjük le õket? Ez lenne a becsületes és a legemberségesebb dolog. Nem, ezt nem tesszük, hanem bekényszerítjük õket a városi nyomortanyákba.
Helena Norberg-Hodge: A dolog egy másik hatása az, ami az emberek önbecsülését érinti: Hogyan érzik magukat a saját kultúrájukban? Az elmúlt 17 évben egy Ladakh nevû helységben éltem, más néven "Kis Tibet"-ben és közvetlen tapasztalattal rendelkezem arról, hogy mit jelent itt a fejlõdés és a modernizáció hatása. Itt tartózkodásom egyik elsõ évében, amikor egy különösen szép faluban laktam, megkértem az egyik falusi fiatalembert, hogy mutatná meg nekem a legszegényebb portát, amire, némi gondolkodás után azt felelte: "Itt nincsenek szegény házak.". És hallottam, amikor ugyanaz a személy 8 évvel késõbb azt mondta egy turistának: "Oh, bárcsak tudna segíteni rajtunk, mi olyan szegények vagyunk!". Azaz, nyolc év alatt ennek az embernek a felfogása saját magáról és hazájáról ilyen drámai módon megváltozott! Nem történt más a közbeesõ évek alatt, mint hogy a modernizáció eszközei - mint pl. a turizmus, a tömegkommunikáció, a nyugati típusú oktatás/nevelés példája alapján - egy olyan idealizált nyugati életstílust mutattak be ideálként, amely azt sugallta, hogy ott nem kell dolgozni, és hogy az emberek végtelenül gazdagok. Ennek hatására úgy kezdték érezni, hogy saját kultúrájuk és életmódjuk hihetetlenül alacsonyabbrendû, szegényes, sõt kifejezetten ostoba. Én magam voltam tanúja annak, hogy miként vezetett ez a pszichológiai hatás odáig, hogy közvetlenül okozott feszültséget a különbözõ etnikai és vallási csoportosulások között. Ladakh-ban a buddhisták és a muzulmánok békében éltek egymás mellett 500 évig, és soha sem volt közöttük semmiféle baj. De csupán az elmúlt 17 év alatt, az említett pszichológiai nyomás következtében, valamint a városiasodási törekvések miatt, amelyben arra kényszerültek, hogy sok ember tülekedjen kevés állásért és a szûkös lehetõségekért, azt láttam, hogy a két csoport között erõszakos jelenetekre is sor került.
Vandana Shiva: A világban jelenleg tanúi vagyunk a vallási fanatizmus újraéledésének. Ezt látjuk Amerikában, ez történik a Közép-keleten, ez van mindenütt. A Síita mozgalom újraéledése valójában a Zöld Forradalom hatására történt, közvetlenül, és nagyon világosan. A nyolcvanas években színrelépõ vallási vezetõk lényegében azt mondták, hogy "a Zöld forradalom tönkretette a kultúránkat, erkölcsi értékeinket, és megfosztott bennünket attól a képességtõl, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. A pénz lett az Isten. Egyetlen jó társadalom, vagy egyetlen jó közösség sem tud élni ilyen erkölcsi vákuumban. Ezért újra kell értékelnünk a Síita mozgalmat, hogy megmutassa számunkra az utat, amelyet erkölcsileg követnünk kell." Ez a vallási újraéledés részben ezt jelentette.
Minden nap 1984 óta, de inkább 1982-tõl, naponta 10-15 embert ölnek meg Punjab-ban a termelési rendszerben beállott teljes szakadás miatt, beállt a közösség teljes összeomlása, annak tökéletes individualizálódása - és 20 évvel késõbb, a termelési alap teljes tönkremenése, a termõtalaj lepusztulása, sivataggá válása, nyilvánvalóvá vált, hogy lényeges anyagok hiányoznak immár a termõtalajból, és a kártevõk egyre nagyobb számban kezdtek pusztítani. A farmerek számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy reményük sincs arra, hogy befektetett pénzüket visszakapják, és hogy nem képesek újra megvenni a mûtrágyát és egyéb vegyszereket, a vetõmagot, és az energiát. Punjab államban ebbõl nem tanultak, mert itt senki sem úgy fogja fel az erõszak jelenlétét, mint az erõszakos átalakulás eredményét. Az emberek ezt úgy értékelik, mint egy olyan problémát, amely a kulturális különbözõségbõl ered: "A hinduk és a síiták nem tudnak együtt élni. Meg kell egymást ölniük." Ily módon a kulturális különbözõség, amely nem jelentett nehézséget a technológiai forradalom elõtt, most hirtelen problematikussá vált, és úgy értékelik, mintha ez lenne az oka annak a bizonytalanságnak, amelyet lényegében egy másfajta átalakulás eredményezett.
Helena Norberg-Hodge: A másik probléma a fejlõdéssel a túlzott koncentrálás szûken értelmezett gazdasági szempontokra és a GNP-re (Nemzeti Össztermelés). Ez azt jelenti, hogy egyszerûen nem ismerik el a szükségletekre (és nem a piacra) termelõ gazdaságot, amelyben az embereknek megvan mindenük: élelem, ruházat és lakás. Ez probléma a fejlett világban is, de az ember akkor látja meg igazán, hogy milyen õrültséget jelentenek ezek a gazdasági szempontok, ha megnézi a harmadik világban élõ hagyományos farmerek helyzetét. Lehet, hogy százával van állatuk, sok földjük, ennivalójuk bõven, nagy házakban laknak, mégis mindezt semminek nézik, hiszen piacra termelnek, nem folytatnak pénzgazdálkodást, így nem járulnak hozzá a Nemzeti jövedelemhez. Ez aztán voltaképpen oda vezet, hogy nem tesznek különbséget olyan emberek között, akik pl. New Yorkban laknak és nincs pénzük, és a fejlõdõ világban élõ farmerek között, akiknek szintén nincs pénzük. Ez a felfogás viccet csinál az egész folyamatból, mert azt jelenti, hogy az embereket el lehet vonni a falvakból, ahol bõven van ennivalójuk, és mindenük megvan, és be lehet õket rakni városi tömeglakásokba, ahol már azt is "fejlõdés"-nek nevezik, ha valaki megkeres fél dollárt naponta, mert semmibe sem veszik azt, amivel korábban rendelkeztek.
Edward Goldsmith: A könyvelés egész rendszere pedig egyenesen bohózatba illõ, a modern közgazdaságtan teljességgel nevetséges. Az egészet újra kell írni. Az egész téves megfontolásokon alapszik, mégpedig azon, hogy a gazdaságot az ember alkotta áruk jelentik, mint pl. elektromos fogkefék, mûanyag vödrök, Mickey Mouse figurák, meg más hasonló dolgok, és hogy minden mást el kell pusztítani ezek elõállítása érdekében. Ez a felfogás hamis, teljesen hamis.
Martin Khor: A modern technológia rendszere olyannyira tönkretette a világot, hogy nemcsak a bioszféra, a légkör, a vízrendszer, a föld, stb károsodott, de maga az emberi test is változik (mutálódik), és nemcsak olyan értelemben, hogy ráksejtek fejlõdnek a szervezetünkben, de az emberi gének jellege is változik annak a töménytelen mennyiségû vegyi anyagnak és méregnek a hatása alatt, amit naponta megeszünk és belélegzünk.
Vandana Shiva: Nagyon súlyos a helyzet. Gondoljunk csak arra, hogy miként alakul ki most földünkön az üvegházhatás a kétszáz évvel ezelõtti, fosszilis fûtõanyagra alapuló ipari forradalom eredményeképpen. Vagy arra, hogy húsz évvel ezelõtt az iparosított mezõgazdaság mennyire tönkretette a termõtalajt és a vizeket. Most azonban, a kilencvenes években ennél sokkal súlyosabb dolog történik, és az elmúlt korok iparosítása semmi az új iparosítási törekvésekhez képest, amelyeknek az a célja, hogy mûködésben tartsa a gazdasági rendszert, mert most az utolsó még eddig megmaradt területeket is meg fogják hódítani. Igen, az utolsó területek... eddig már az összes földet meghódították, a vizeket, erdõket... valójában nem maradt más, mint az élõlények, a növények, az állatok és a nõk teste. Ezeket a területeket célozta meg az új biotechnológia. Az USA-ban már vannak törvények, amelyek megengedik az élet birtoklását a találmányi szabályok megváltoztatása révén, és az Európai Közösség is követni fogja ezt a példát. Erre alapvetõen szükség is van, mert ha pl. a növény magától megnõ, ha az ebben az évben elvetett mag élelmet ad nekünk jövõre, akkor hogy termel a tõke pénzt? Mivel magát az életet is újra kell értelmezni, hogy az új iparosítási fázis létrejöhessen, akkor a tudatunk pusztulása - ha ezek a törekvések sikeresek lesznek - sokkal gyorsabban fog végbemenni, mint a földgolyó pusztulása. És ha ez megtörténik, akkor onnan már nincs visszaút.
Martin Khor: Ha körülnézünk a világban, látjuk, hogy a föld lakosságának 20%-a él a "fejlett" északon, és ez a népesség fogyasztja el az erõforrások 80%-át. Az egyetlen lehetõség a környezeti katasztrófa elkerülésére ennek a pazarló sõt pusztító túlfogyasztásnak a csökkentése. Annak az életformának amilyet ti gyakoroltok az "Északi civilizációban", (Nem a Nyugati civilizáció kifejezést használom, mert vannak az Északnak olyan részei is, amelyek talán nem részei a Nyugatnak) ... szóval, annak a fajta életstílusnak, amely pazarló, amely elidegenít, annak gyökeresen meg kell változnia. Nagyon erõsen csökkenteni kell a fogyasztást. De olymódon, hogy ennek a terhét ne a szegények viseljék.
Edward Goldsmith: Vissza kell térnünk a kis közösségekhez. El kell érnünk, hogy ezekben a közösségekben sokkal kisebb léptékû legyen a gazdasági tevékenység, jóval kisebb piacot lásson el, legyen szabad piac, de sokkal kisebb méretû szabad piac, mondjuk: Falusi piac, vagy regionális piac. Csökkentenünk kell ezeknek a tevékenységeknek a mennyiségét, méghozzá igen-igen nagymértékben, azért, hogy csökkentsük hatásukat a környezetre, amely már elérte tûrõképessége végsõ határát.
Helena Norberg-Hodge: ha egymás mellé tesszük a szállítás és a mezõgazdasági termelés kérdését, akkor azt látjuk, hogy a termelõt és a fogyasztót egyre távolabbra helyezzük egymástól - ez pedig nem érdekünk. Az a dolog eredménye, hogy az élelem minõsége egyre romlik, államilag támogatjuk az áruszállítást, az pedig csak fokozza a környezet szennyezését. Meg kell fordítanunk ezt a folyamatot, hogy csökkenthessük a távolságot a termelõ és a fogyasztó között.
Edward Goldsmith: Számos forrás alapján tudom bizonyítani, hogy a kisgazdaság sokkal termelékenyebb, mint a nagy. Össze sem lehet õket hasonlítani. Ha megnézzük, hogy egy adott földterületen mennyi élelmet termelnek, mert hiszen lényegében ez számít, akkor azt találjuk, hogy a kisfarm termel többet, és sokkal nagyobb gonddal és körültekintéssel. Van itt köztünk, ezen a gyûlésen egy farmer Indiából, akinek van egy kb. 14 hektár területû farmja. És 35 család megél ebbõl a farmból. Az ember azt gondolná, hogy ilyen nincs. Harmincöt család. Elképesztõ mennyiségû élelmet meg tudnak termelni.
Helena Norberg-Hodge: Hogy megértsük mi is van a fejlõdéssel, meg kell néznünk azt az alapvetõ infrastruktúrát, amelyet a kormányszervek és az összes nemzetközi ügynökség meghonosít. Ezek hatalmas, energiát szolgáltató berendezések, nagykiterjedésû szállítási hálózat, tömegkommunikáció és nyugati stílusú iskolarendszer. A nyugati típusú nevelés rendszerérõl azonban nem azt akarom mondani, hogy ellene vagyok a nevelésnek, de gondosan meg kell vizsgálnunk, hogy mi folyik ezekben az iskolákban. Valójában nem történik más, mint hogy a gyerekeket bezárják egy dobozba, akik ott nõnek fel és érnek felnõtté. És ebben a dobozban nem kapnak semmiféle információt lakóhelyük környezetérõl. Nem tudnak semmit azokról a természeti erõforrásokról, amelyektõl szüleik és õseik élete függött generációkon keresztül. Arra képezik ki õket, hogy városi fogyasztók legyenek belõlük, és szó szerint ott ülnek a Tibeti fennsíkon, Baliban és az Iliászt olvassák rossz fordításban. A legfontosabb azonban az, hogy nem tanulnak arról a gazdasági háttérrõl, amelyben élnek, amelynek az ismerete függetlenné tehetné õket, képessé arra, hogy saját környezetükben meg tudjanak élni.
Edward Goldsmith: A modern tudásnak az a legfõbb célja, hogy törvényesítse a gazdasági fejlõdés gyakorlatát. Ennek érdekében az embereket teljesen más módon kell nevelni, a tantárgyakat újra kell írni. Az ember nem látja, hogy a környezet szennyezése súlyos dolog, nem látja, hogy vágják ki az erdõket... mert még mindig azt hiszi, hogy a gazdasági fejlõdés az egyetlen dolog, ami számít, a többi csupán kisebb mellékhatás. Ha viszont az ember az egész képet látja, akkor jön rá, hogy ez nem tartható fenn így tovább. Hirtelen összeáll a kép, mint egy kirakós játékban, és az ember rögtön teljesen másképp látja az összefüggéseket. Kuhhn ezt a jelenséget paradigma eltolódásnak nevezi, és itt is érvényes, azzal a különbséggel, hogy itt egy egész társadalom világlátásáról van szó.
Vandana Shiva: Számomra az ökológia üzenete valójában a következõ: fel kell ismernünk, hogy beláthatatlanok a következményei annak, ha beleavatkozunk a természet és a társadalom rendszerébe. Annyira keveset tudunk ezekrõl a rendszerekrõl, hogy akkor teszünk helyesen, ha óvatosan, kis lépésekkel haladunk elõre, mindig vigyázva, hogy erõsítsük a rendszert és ne ártsunk neki.
Helena Norberg-Hodge: Mivel az ún. Északi fejlõdésnek és a Déli elõrehaladásnak katasztrofális hatása van a környezetre, a kultúrára, az emberek öntudatára és önbecsülésére, sürgõsen szükségünk van arra, amit én úgy nevezek, hogy ellenfejlõdés. Ez az ellenkezõ irányú fejlõdés nem lenne más, mint egy erõteljes oktatási-nevelés mozgalom, amely megmutatná az igazi összefüggéseket a gazdasági-társadalmi-erkölcsi és környezeti válság között és azt is, hogy miért kell felhagynunk a mai tõke és energiaigényes központosítási irányzattal. És ennek most kell megtörténnie. Ezt kell most megvalósítani. Jelenleg a nevelés a legfontosabb tennivaló.
Hasonlóan állást kell foglalnunk a fejlõdésnek egy decentralizált iránya mellett, amely tiszteletben tartja a biológiai és kulturális sokféleséget. És ez sokkal kevesebb pénzbe is kerül. A nagyméretû, tõkeigényes berendezések helyett kisebb léptékû technológiára van szükség, amelynek alapja a megújítható energia. Ez utóbbi az elõzõnek csupán a töredékébe kerül, de környezetvédelmi és kulturális szempontból sokkal elõnyösebb. A fejlõdésnek ez a decentralizált változata elõsegítené a valódi közösségi érzés kialakulását az emberi csoportok között. Az emberek jobban megismernék lakóhelyük környezetét, kialakulnának, erõsödnének és sokszínûvé fejlõdnének a helyi gazdaságok. Jelenleg tehát egy erõteljes nevelési mozgalomra van szükség és gyors fordulatra, hogy elõsegíthessük az emberekre és a természetre alapozott valódi fejlõdést.
Martin Khor: Amíg van egy halvány reménysugár, addig, úgy vélem, folytathatjuk a harcot. És van ilyen reménysugár, mert egyre több ember és fõleg fiatal, rájött már, hogy van valami baj ezzel a rendszerrel, és látják már a bajt is, és azt is, hogy melyek a megoldás módozatai hosszú távon. És õk is elkezdték a harcot. És egyre zöldebbek lesznek. Kezdik elvetni azokat az eszméket, amelyek ennek az egész rendszernek az alapját képezik. Már látnak egy másfajta világot, és egy másfajta szervezõdést, amelyben az emberek harmóniában élhetnek embertársaikkal és a természettel.
Helena Norberg-Hodge az igazgatója az Ökológia és Kultúra Nemzetközi Szervezete nevû egyesületnek, valamint a Ladakh Project elnevezésû kisebb szervezetnek, amely az elõbbi része. Az elmúlt 18 év nagy részét Ladakh-ban töltötte ("Kis Tibet"), és segítségére volt a ladakh-i embereknek megõrizni kulturális identitásukat és ökológiai integritásukat a gyors modernizációs hatásokkal szemben. Õ a szerzõje az Ancient Futures: Learning from Ladakh c. könyvnek.
Martin Khor a Penang-i Fogyasztási Szervezet Kutatási Igazgatója és elnökhelyettese a következõ malaysiai szervezeteknek: Third World Network, The Asia Pacific Peoples Network, Friends of the Earth. Számos tanulmány és több könyv szerzõje, többek között The Malaysian Economy: Structures and Depedence. Jelenleg a nemzetközi kereskedelemmel összefüggõ kérdésekkel foglalkozik.
Vandana Shiva a Dehradun-i székhelyû (India) Tudomány, Technológia és Természeti Erõforrások Felhasználása Kutatási Alapítvány koordinátora. Tevékeny tagja a Himalája lábainál mûködõ ún. chipko ("fa-ölelõ") mozgalomnak, és elnökhelyettese a Nõk Környezetvédelmi Világkongresszusa Politikai Bizottságának. Számos könyv szerzõje, pl. Staying Alive: Women, Ecology and Survival in India és Ecology and the Politics of Survival.
Edward Goldsmith: a The Ecologist címû folyóirat alapítója, kiadója és társszerkesztõje, és számos tanulmány és könyv szerzõje, mint pl. The Great U-Turn és The Way: An Ecological World-View. A Blueprint for Survival (1972) c. könyve félmillió példányban kelt el 17 nyelven.