Mindenki tudja, hogy Kelet-Európában változások voltak és vannak jelenleg is, de sokan közülünk, nyugatiak közül, nincsenek tudatában az alapvetõ változások kikerülhetetlenségének nyugaton, vagy nem veszik azt tudomásul. Sõt, mi több, a nyugatiak közül néhányan azt hiszik, hogy a kelet-európai változásokkal a Kelet a Nyugatot utánozza.
De a mi társadalmunk nem fenntartható. A fenntarthatóság úgy határozható meg, mint " a jelenlegi igényeink kielégítése anélkül, hogy csökkentenénk a jövõ generációinak kilátását." Ebben az értelemben bizony kudarcot vallottunk.
Úgy tûnik, a történelem különösen nagy fontosságú fordulópontjához értünk, amit több nagy változás egybeesése okozott. A légszennyezésnek és a légkör veszélyeztetésének környezeti válságában vagyunk, és kifogyóban vannak a fosszilis tüzelõanyagok és forrásaik.
Másodsorban a patriarchális rendszer összeomlóban van. A férfiak elvesztik történelmi dominanciájukat, és ez meggyorsítja, hogy világszemléletünk más hangsúlyt kapjon. Van egy megegyezés (szimmetria) abban, ahogy a férfiak a nõkkel bánnak, és ahogy az emberiség a földanyát kezeli.
Harmadsorban, a történelem azt mutatja, hogy egy civilizációnak felemelkedõ, stabil és hanyatló ciklusai vannak. Ezeknek a szakaszoknak bizonyos jellemzõi vannak, és a nyugati társadalom a hanyatlás e tüneteit mutatja, mint például a törvényellenesség és az elidegenedés.
Jelenleg nagy érdeklõdés van a "Green Design" (zöld formatervezés) iránt. Teljesen világos, hogy a szükséges termékeket sokkal érzékenyebben kell formatervezni. De legyünk óvatosak a "Green Design"-nal. A "Green Design" racionális gondolkodásunkat példázza, hogy mindent el akarunk különíteni és be akarunk sorolni. Ez nem holisztikus szemlélet. A "Green Design" könnyen elõfutára lehet a "zöld fogyasztás" képtelenségének. A fogyasztás nem fenntartható, és egyáltalán nem tekinthetõ zöldnek. A leghatásosabb módja annak, hogyan csökkentsük egyes termékek nemkívánatos következményeit az, hogy egyáltalán nem gyártjuk a terméket. Descartesnak, a redukcionizmus atyjának leghíresebb mondása: "Gondolkodom, tehát vagyok". A fogyasztói kultúrában, úgy látszik, e helyére az kerül: "Vásárolok, tehát vagyok".
Az általunk megvásárolt dolgok erõforrásokat és energiát fogyasztanak, szennyezést okoznak és fölöslegessé válnak. Javaink felhalmozását gyakran az a vágy gerjeszti, hogy a termékek következõ nemzedékét birtokoljuk. Angliába a háztartási hulladék évente összesen 23 millió tonna, az ipari hulladék 100 millió tonna. Úgy tûnik, a Viktor Papanek által "túlfejlett világnak" nevezett emberiség célja a fogyasztás. A formatervezõknek pedig gyakran az a feladata, hogy továbbra is biztosítsák ezt a fogyasztást.
De az "újabb" és a "jobb" nem képes csillapítani azt a nyugtalanságot, amit az anyagiaktól való függõség teremt. A fogyasztói javakkal körülvett társadalom nem különb egy palackokkal körülvett részegnél. A fogyasztás elfedi a valóságot, és a részeg megesküdhet, hogy teljesen józan.
Mi, formatervezõk, nem választhatjuk el tevékenységünket a társadalom állapotától. A design szakma a fogyasztói kultúra gyermekének és teremtõjének is tekinthetõ. Ha ezt a kultúrát a sóvárgás és az irigység táplálja, mi szolgáltatjuk a fûtõanyagot. Mi tesszük a dolgokat kívánatossá. Nem mondhatom, hogy könnyû válaszok vannak a kérdésre, hogyan dolgozzunk, azt sem, hogy mindent egyformán csináljunk. Semmi kétség, értékeink némiképp különbözõek, és egységes szabályzat akkor se lenne kívánatos, ha elérhetõ lenne is. Az a véleményem, hogy a legfontosabb a kérdezés folyamata. Feltehetünk kérdéseket, különösen magunknak, még ha nem is várunk abszolút választ. Az intuíciónk általában jó vezetõ, hallgathatunk rá, ne hagyjuk, hogy az érveink gyõzzenek rajta.
Ideális esetben a tervezõk nem specialisták, hanem generalisták. A kínálatunk az érdekek széles skálájának és a tudásnak a szintézise. Ideálisan helyezkedünk el ahhoz, hogy holisztikusan dolgozzunk. Általánosan áttekintésünk van a fejlesztés, a gyártás és a piacrajutás eljárásai felett. És van képzeletünk.
A terméktervezõk lényeges szerepe, hogy képviseljék a végtermék felhasználóját a tervezési folyamat alatt. Mindig lesznek mások, akik egyik szemüket a termék piacképességén, költségein stb. tartják, és ez fontos is. De olyan sok termék képezi részét az új termék tervezésének és gyártásának, hogy szem elõl téveszthetjük az indokot: miért is fejlesztjük a terméket? A tervezõ biztosíthatja, hogy ez nem történik meg. De nem vehetõ biztosra, hogy a tervezõ válasza a termékre ugyanaz lesz, mint más használóké. A használót közvetlenebb módon be kell vonni a tervezés menetébe.
Feladat lehet a potenciális használók megkérdezése elvárásaikról, és válaszaik beépítése a tervezõi javaslatba. Az is lehetséges, hogy a használó a tervezõi csoport tagjaként dolgozzon. Ennek egyéb eredményei is lehetnek egy hasznos termék biztosításán túl. A használó önbecsülése már azzal is erõsödik, hogy a folyamat részese, hogy megkérdezték. A terméket is jobban értékelheti.
Kelet-Európa jelenlegi történelme, mint azt Charles Hardy közgazdász írta, egyfajta "szakaszos változás". Ezt szembe állítja a "folyamatos változással", ami valójában a mindenütt többé-kevésbé hasonló gazdasági növekedés. Mint ahogy valaki egyszer ironikusan megjegyezte: ha a sok jó, a több bizonyára még jobb. A "folyamatos változás" kényelmes, a "szakaszos változás" nem.
A fiziológusok megfigyelték, hogy ha egy békát vízbe teszünk és a vizet lassan melegítjük, a béka hagyja magát megfõzni. Ez a felkavaró kísérlet igazolja, hogy a több nem mindig jobb. A béka nem fogja fel a szakaszos változás szükségességét, más szavakkal, nem ugrik ki.
A fogyasztással mi magunk melegítjük a vizet önmagunk alatt. Így hát tudjuk, hogy kell elzárni a melegítõ csapot, nem?
(A szerzõ 1993.októberi bukaresti elõadásának írásos változata.)
Fordította Faludi Erika
(Ian Crook ipari formatervezõ (Anglia))