Beavatás 3.

Voltaképpen fölébredés. Nagycsütörtök éjszakája – csöppet sem könnyû ébernek lenni: emlékezzünk: ott folyton elaludtunk, pedig a Mester kért, hogy virrasszunk mellette.

Fölébredni: annyit tesz, mint látni végre azt, ami az orrunk elõtt van. Ami van. Ehhez le kell vetni a maszkunkat, sõt maszkjainkat. A szerepeinket. Hogy mennyit? Hamvas Béla szerint tízezer bõrt kell a léleknek levetnie, leégetnie magáról, hogy végre az legyen, ami.
Mi hogyan állunk, kedves nézõk?

Gondolom, ki így, ki úgy – a kérdés kimeríthetetlen valamennyiünk számára. Ítéletnapig dolgozhatunk rajta anélkül, hogy kimozdulnánk saját lelkünkbõl.
De egyelõre ne merészkedjünk még ennyire mélyre.

Teljes tudás. Divatos költõ a rádióban, helyes és a helytelen. Ha orrba ütnénk, tudná, hogy létezik helytelen és helyes. Oktatási- és hittanviták. Gazdáságkor álláspontja: nincs is bûn. Ne keverjük a politikát és a morált, a gazdaságot és a morált. Vállalkozók és bûnözõk.
Persze mégis van bûn, mert létezik bûnözés és szakadatlanul növekszik.

Mihez képest?

Zöld Péter.

A gazdaságkori államok elvetették a lét spirituális lehetõségeit és dimenzióit, s jogi alapra helyezkedtek. Bûn az, amit a törvény büntetni rendel – nullum crimen, sine lege. A bûn nem a világrend sérelme, nem istenképmás mivoltunk megtagadása, sõt, még csak is morális vétek, hanem jogi esemény.
Az önkény ellen, hisz a francia király – Bastille, 1789 július 14. Az önkényuralom ellen föllázadt nép hét azaz hetes foglyot szabadított ki a Bastille-ból, több tucat áldozat árán. A polgári forradalmak után kibontakozott társadalomkísérletek – még azok is, amelyekben kereszténydemokrata, vagy kerszoc. kormányok a kísérletvezetõk – azzal az elõföltételezéssel dolgoznak velünk-rajtunk az országnyi laborokban, mintha sem Isten, sem egyéb szellemi tényezõk nem léteznének.

A fejlemények mondhatni különösek. Bûnállamok jöttek létre. Bastille 7 foglya, Hitler tízmilliója, Lenin és Sztalin és Hruscsov százmilliója.

Megtapasztaltuk ebben az évszázadban többször is, hogy az önkényuralom milyen rettenetes. Az elmúlt évtizedekben a politikai küzdelem a jogállam visszaállításáért folyt. Ebben pártállásra való tekintet nélkül minden tisztességes ember egyetértett. Ugyanakkor érezte azt is, hogy ez kevés. A jog gyatra és durva eszköz. Akkor mûködne jól a társadalom, ha úgy élhetne mint a csöbörcsökiek a 18. században. Ott, ahol senki súlyos bûnt nem követett el, ott a megállapodásokat megtartották, nem loptak, hûségesek voltak a férjek és a feleségek.
Elõttünk vagy egy tökéletes társadalommodell, a saját családunk. Hogy tényleg tökéletes-e ez túlnyomórészt rajtunk múlik. Nos. Család: puszi jogi alapon? Hány, és ki méri hõfokát? Érezzük, hogy abszurdum, bár megérhetjük.

Erénybõl?

Mert az erény mûködött?

Engedjük meg magunknak, hogy kicsit mélyebben nézzük azt, ami az orrunk elõtt van: lelkünk kívánságát.
Nem, jó, ha erénybõl vagyunk jók. Úgy is mondhatjuk, hogy híg dolog az erény, könnyen fordul álszentségbe.

A jó család normális. Maga a normalitás. Status absolutus. A jogon és az erkölcsön innen. A szeretet persze szellemi dimenzióba vezet. Mindenkit. A tudós professzort, a milliárdost és az analfabéta hajléktalant egyaránt. Az utóbbit állítólag még könnyebben.

Vagyis a fölébredés odahaza végzendõ el, és a tökéletes társadalmat is odahaza kell elkezdeni fölépíteni.