Az eltûnt idõnk nyomában
Szeretettel köszöntöm a Beavatás nézõit.
Van egy kis idejük? Beavatódni annyit tesz, mint megélni a saját idõnket. Bekapcsolódni kikapcsolódás helyett. Tizenöt perc nem sok és nem is kevés. Tudom, általában alig van idõnk, holott a tudományos technikai forradalom elárasztott bennünket idõmegtakarító készülékekkel. Például itt van ez a tévé. Ez lehetõvé teszi, hogy több százezer, vagy akár több millió ember gondoljon egyazon pillanatban valamire, vagy éppen semmire.
Vegyük például a repülést.
Repülõgépet látunk, utasszállító óriást
Juliánusz barát a 13. században esztendeig lovagolt, hajózott, talpalt, mire elvergõdött a Felsõ-Volgához – egy ilyen géppel néhány óra alatt ott teremhetnénk rokonainknál – ha még megvolnának. Batu kán a villámgyors lovasságával hónapokig nyargalt, hogy elpusztítsa Magyarországot, ma néhány ilyen rakétával percek alatt elintézhetõ volna a magyar-kérdés
Katonai rakétákat látunk, pl. díszszemlérõl, Vörös tér, Szovjetunió, stb.
Ezt a
mosógépet
pár perc alatt föl lehet tölteni mosóporral, szennyessel, s egész napi munkát elvégez.
Idõmegtakarító gépek serege szolgál bennünket, és hovatovább meghalni sincs idõnk.
Vagy az idõ változott meg, vagy mi.
Esetleg mindketten. Mert az idõ mi volnánk, legalábbis voltunk volna; még ma is szokás fölírni a temetõi fejfákra: élt ennyi és annyi évet. A szokások gyakran túlélik magukat. Tényleg, mennyit élünk? Mert az idõ mostanában elcsurog valahol, fölmerül a gyanú, hogy az életünk csurog el...
Próbáljunk visszagondolni a kezdetekre. A gyermekségünkre és a hagyományra.
A gyermeki idõ sûrû és öblös.
Játszó gyermekek, Bármilyen játékkal. Bármilyennel .
A gyermek az idõt megtölti. Önmagával. Az idõ megsokszorozódik: a játék jelenideje, a benne fölmerülõ emlékek, a közösség, vagyis a többiek ideje, a jövõ, a képzelet ideje.
Ugyanilyen szerkezetû a mûvészeti idõ is. A jelenidejû életkép-idõ, az amelyben Kukorica Jancsi nézi a huszárokat, kibõvül a képzelet, a vágyak idejével, csatlakozik hozzá a személyes idõm, mert azonosulok a hõssel, idõtlenül, mert minden korban. Ezért oly sûrû és édes és kimeríthetetlen Krúdy és Proust, a világ elsõ egy legjobb filmje, a Szindbád, vagy az Amarcord, Fellini: Emlékezem. Micsoda örök pillanat ez: múlt és jelen és mindíg fog történni, amíg gyerekek lesznek a világon.
Amarcord. Az iskolában a gyerekek a jótanuló alá pisilnek a papírcsövön át.
A játék, a mûvészet ideje akár az ünnep ideje: szent idõ, mivel emberi és isteni. Együtt létezik benne múlt, jelen és jövõ. Ez mindíg közösségi idõ, hisz a mûvész és a befogadó, a játszók, az együtt emlékezõk-ünneplõk ideje. Mondhatjuk úgy is, hogy ez az idõ a múlt felõl érkezik: Istenbõl, a mítoszból, az emlékezésbõl, a gyermekkorból, a kollektív tudatalattiból, hogy Jungot is idevonjuk. Magába foglalja a várakozást, tehát a jövõt is, hogy gazdag legyen a termés, hogy boldog legyen a most házasságra lépõ pár, hogy a lövés gól legyen, hogy a gyerek tanuljon a régi kalandokból.
A Hagyomány idejében tehát a múlt az alapja a másik kettõnek, az aranyozza be õket. Itt az idõnek valamennyi darabkája egyenértékû, ugyanis mind végtelen.
Vágókép. Talán táj, végtelen síkság, tenger.
Gazdaságkorban a hagyomány vagy fejlõdés, múlt vagy jövõ kérdés az utóbbiak javára dõl el, mégpedig a jelek szerint ez a vereség megsemmisítõ. A leghaladóbb iskolákban egyenest törlik az élet hajdani tanítómesterét, a történelmet a tanrendekbõl. Ez azt is jelenti, hogy az idõ is megfordul, kizökken medrébõl, hiszen a legértékesebb fogalmak a haladás , a fejlõdés a jövõt tüntetik ki. A legjobb a következõ pillanat, mert fejlettebb lesz a mostaninál, s annál csak a reá következõ lesz fejlettebb. Ez egyúttal le is értékeli a jelent, de méginkább a múltat.
Hanem kitõl-mitõl lesz értékesebb a következõ perc? Tõlem?
Én leszek fejlettebb, haladottabb? Igazabb barát leszek? Jobb apa, nemesebb lélek, önzetlenebb hazafi? S ha igen? És mégis fújhatom, mert elmaradottabb a puskám, a traktorom, a bunkofonom? Vagyis nem rajtam, hanem rajtuk múlik? Az, amit mostanában fejlõdésnek hívunk, az valójában a Dolgok vonása? Õk a jövõ tün -dérei, az új pillanat királyai, melyek egy egész pislantás erejéig trónolnak mindenféle toplisták élén, hogy a következõben már kimenjenek a divatból?
Az volna a nagy titok, hogy az idõ, az én életem ideje – kézen-közön – az õ idejük lett?
Megkaparintották?
És azért gyorsul az idõ örökké, mert az õ versenyük lesz egyre hevesebb és szaporább? Nekem az idõt nem megtöltenem kell, hanem eltölteni, el múl atni, ahogy a magyar mondja? Hogy minél elõbb megérkezzem a jövõbe, ahol a mostaninál is pompásabb dolgok fognak körülvenni.
Ez volna a gazdaságkori idõ kettõs titka, hogy egyrészt a dolgoké lett, másrészt kigyorsult belõlünk, kiszabadult az életünkbõl, a hatalmunkból?
Órák képe. Nürnbergi tojás, víziórák, õszsebórák, toronyórák, vekkerek, digitális idõmérõk stb.
Egy szólás egyetlen mondatba süríti az idõ és a mi viszonyunk végzetes változását: az idõ pénz.
Ha a gyártás ad rá pár forintot, készítek egy homokórát, melyben homok helyett pénz csöpög.
Az idõ pénz egyenlet az idõt lefordította a dolgok nyelvére és egyúttal kiszakította hagyományos helyzetébõl. A millió éven át legértékesebb idõk: szent idõ, az isteni, a személyes, az emberi, az ünnepi, a mûvészi idõ nem mérhetõ. A pénz-idõ képlet számára értelmetlen.
A profán, a pénz-idõ értelme az, hogy megmondja, mennyi emberélet ér egy kanalat, egy hótdogot, egy számítógépet. Vagyis az életet is lefordította a pénz nyelvére: az emberbe visszahelyettesítve az életet is profanizálta: mintha ennyi meg ennyi kanálból, hótdogból és számítógépbõl volnánk...
Ettõl kezdve kétfajta idõnk van: rabidõ , melyet azzal töltünk, hogy életünket átváltjuk különféle cuccokra. Pénzt szerzünk és bebizonyítjuk, hogy méltók vagyunk a birtoklásukra, s megkeressük a villanyra, az adóra, a javításukra és a kicserélésükre valót. A másik idõnk a szabadidõ , amikor nyaralást fogyasztunk, sízést, kirándulást, napozást.
Kiszabadultunk?
Szent idõnk immár nincsen, nevetséges is lenne, meg aztán a nagy hajszában ki ér rá ilyesmire? Némelyek lezavarnak egy-egy reggeli-esti imát, vasárnapi misét, s közben az órájukra pillognak: meddig húzza még ez a pap? Az egészet megszentelni, fölemelni és átélni, vagyis beavatódni , már csak egy elszánt és kemény kisebbségnek, a lélekben gazdag szegényeknek futja.
Ki tudná megmondani, hová lett a tömérdek megtakarított idõnk? (Hamvas B. kérdése)