Tolnay Imre: Hogy is kezdődött?

Hartyándi Jenő : Győrben volt egy nemzetközi amatőrfilm-fesztivál, két-háromévente, így 8-9 zajlott le belőle. Ez egy szocialista repi fesztivál volt, főleg a kelet-európai országokból érkeztek filmekkel. Természetesen mindig becsúsztak minőségi munkák is, hiszen ezek az amatőrfilm-fesztiválok valamennyire földalatti dolgok voltak. Lengyelországból például jöttek cenzúra nélküli filmek is, talán ez volt a legliberálisabb szocialista ország ezen a téren. Nyugatról nem lehetett filmeket szerezni, legfeljebb egy-két osztrák vagy német munka keveredett hozzánk. Akkoriban már mi is filmezgettünk, közben a régi gárda megöregedett, kiszállt. Hogy kinek, minek csináltunk filmeket? Magunknak meg egymásnak. A régi fesztivál arra alapozódott, hogy a megyei meg a városi tanács összedobott valamit, ez volt a pénzügyi alap. Erről hamarosan kiderült, hogy nincs. A rendszerváltás ekkoriban kezdődött, a régi gárda már nem, az új még nem mert adni pénzt. Csoda hogy meg tudtuk csinálni az első Mediawawe-t.

T.I. : De azért arra már elég sokan eljöttek szerte a világból.

H.J.: Hát igen, voltak nemzetközi szervezési tapasztalataink. Lázár Károllyal, a nyolcvanas években szerveztünk Győrben néhány rangos nemzetközi jazzkoncertet. Filmes téren ilyen múltunk nem volt, de önszorgalomból filmes címeket gyűjtöttünk, így jutottunk el sok helyre a témában.

T.I. : Azért nem kevés ellensége volt az ügynek ugye?

H.J.: Megkerestük a város polgármesterét, aki tanárember lévén jól letorkolt bennünket, ami nem volt olyan furcsa tőle, csak mi már azért nem voltunk gyerekek. Azt mondta, hogy a film nem művészet és majd ha rendesen viselkedünk meg bizonyítunk, akkor számíthatunk támogatásra. Nekünk ez nem igazán tetszett... Mégis belefogtunk, igaz hogy a város kezdettől fogva adott helyet a fesztiválhoz, ezzel támogatott. A témák, melyek később kategóriákká váltak a fesztiválon, szinte adták önmagukat. Például a kisebbségi film, mely nemcsak etnikai értelemben jelzi, hogy főleg Európa ezen felében milyen problémák vannak. Főként eleinte aránytalanul nagy tömegben érkeztek videók, kísérleti videók, rövidfilmek, pedig a kiírás nem korlátozta a film-hordozót. Vannak szép számmal videó fesztiválok a nagyvilágban, ahol ezeket nyomatják, de ez úgy tűnt, hogy nem a mi világunk. Nem is az volt a fontos, hogy ne videó legyen, hanem a filmes gondolkodás.

T.I.: Kissé kritikai kérdés. Valahol nonszensz -- erről már beszélgettünk -- hogy összegyűlünk barátok és ismeretlenek rengetegen a fesztiválon ahol peregnek a filmek , kiállítások, koncertek, előadások vannak, s itt végül úgy alakul, hogy a kiválogatott több százból (!) az ember alig lát néhányat, hiszen befogadni se lehet többet. A kérdés, hogyan jutnak el ezek a filmek azokhoz akikhez el kéne jussanak?

H.J.: Viszont attól fesztivál egy fesztivál, hogy nem tart örökké, sűríti az eseményeket, ettől van fesztivál-hangulata, ami örök dilemma, mert a befogadás ellen hat.

T.I.:A gond az, hogy távoli, még általunk is alig ismert országokból, vagy alig-országokból fiatal lelkes figurák elküldenek a nekik "Nyugatnak" számító térfélre, Győrbe filmeket, amiken éveket dolgoztak, fillérekből. Itt megnézi néhány ember, aztán bekerül egy tárba és/vagy visszakerül hozzájuk. Egy filmnek azért biztatóbb utat kellene bejárnia, nem?

H.J.: A fesztivál egyrészt egy mustra, ahová ha betéved valaki, ráakadhat valamire, vagy amit keres azt filmkockákon megtalálhatja. A másik fő szerepe a Mediawawe-nek hogy azért a közönségen kívül összejön a szakma, a TV, meg a forgalmazók, így a negyedik fesztiválra eljutottunk oda, hogy a Duna TV-től kezdve sok helyről nyüzsögtek itt a különféle hazai és külföldi tévétársaságok, forgalmazók, hogy vennének anyagokat. Ezeknek a műveknek szinte ez az egy lehetősége, hogy közönség elé kerüljenek. Úgyhogy ha nincs egy ilyen fesztivál, ezek soha nem jutnak el hozzánk vagy ilyen helyekre. Ezenkívül a legjobb filmeket mi megpróbáljuk futtatni, filmbemutatókat csinálunk sokfelé. Például most volt egy tábor Novákpusztán, ahol középiskolásoknak, főiskolásoknak volt bemutató a Mediawawe díjnyertes filmjeiből. Például a tavalyi orosz díjnyertes nagy vitákat váltott ki a fiatalokból, akik nem szoktak ilyen filmeket nézni. Több ilyen tábor van az országban, de itt ez főleg gyakorlati munkára irányul, ahol filmes megoldásokat tanulmányoznak filmeken keresztül, aztán filmeket kell készíteniük, idén tizenhét készült. Harmincfős "válogatott" csapat volt, többet technikailag se lehetne bírni, négy vágófelszereléssel dolgoztunk, többmilliós eszközöket innen-onnan kölcsönvéve.

T.I. : Igaz, hogy jó táborokat, főleg nyáron, nem szoktak városok közepébe szervezni, de ismerve munkáitokat, a Mediawawe sose akart a nagymenő-nagyvárosi fesztiválokra hasonlítani, ezért filmek, koncertek bemutatásával Novákpuszta falucskát is híven "belakjátok". Ezek nem véletlenek ugye?

H.J.: Persze. A városi fesztiválokon mindig belefáradnak az emberek a műsor-nézésbe és bár nem az egzotikum a cél, de egy falu nyújtotta hangulat mindig felfrissíti a távoli vagy közeli vendéget. Célunk ráirányítani a figyelmet a falura, a természetre. Ami mellett a városi ember elmegy, vagy csak stilizáltan látja meg. Elmegy Szentendrére vagy a Balatonra és lát egy skanzen-kultúrát. Novákpuszta egy élő, bájos, lepusztult kis magyar falu, melynek a kastélya is olyan, hogy múlt századi hangulata mellett őrzi a KISZ-táborok kopott vidámságát, szóval nem olyan, mint amilyennek Németországban kell lennie egy kastélynak. Sok filmfesztiválra járunk, főleg mostanában, mint például a Krakkói rövidfilm-fesztivál, a Szentpétervári dokumentumfilm-fesztivál, mely most már teljesen nyitott. Ezeket óriási épületekben rendezik több párhuzamos vetítéssel, melyeken alig lézeng 30-40 ember. Este nyolc után viszont nem tud a látogató mit kezdeni magával, nincs hova mennie. Nálunk elég nagy szerepet kapnak a társművészeti produkciók is, amitől hangulata van az egésznek.

T.I. : Szóval a falunál maradva, nem véletlen a kötődés a népművészethez, a mindenkori népkultúrához, az örök kísérletezés hagyományához.

H.J.: Mindig zavart, hogy nálunk úgy elkülönülnek a művészeti ágak. Nem vagyok képzett ember, ösztönösen közeledem a művészetekhez és közeledtem mindig is. Képzőművészek, zenészek, tollforgatók, filmesek, táncosok, színészek nem sokat tudtak egymásról, szerencsére ez mára sokat változott, sok helyen jó értelemben átcsap az ellenkezőjébe. Vagy például a jazz-zenében se a populárisat, az amerikait kerestem-kerestük, hanem egy "mélyebb hangzást". Ezt Szabados György hozta be a jazzbe, illetve a saját zenéjébe, és az a mélyebb réteg a népzene volt. A magyar és a nem csak magyar népzenét, ezzel a gyökerekhez fordul. E mozgalom második generációja Dresch Mihály, Grencsó István meg a többiek. Velük együtt jártunk le egyre többet a Vajdaságba, ők zenélni, mi filmezni. Ugy tűnt, az ottani művészeti élet nyitottabb mint az itteni. Kiderült, hogy az ottani írók szívesen lépnek fel zenészekkel, például a Grencsó Pistinek sok estje volt olyanokkal mint Tolnai Ottó, Balázs Attila, Sziveri János, aki azóta meghalt. Vagy említhetném Bicskei Zoltánt, aki író és grafikus is, vagy Tolnai Lea mozgásszínházát. Fő megnyilvánulási fórumuk az Uj Symposion című folyóirat volt, talán a közelmúlt egyik legrangosabb magyar nyelvű művészeti lapja, melyet később be is tiltottak, nem engedték be a magyar vámszervek.

T.I.: Visszatérve a filmre, nemrég csináltatok egy összmagyar filmfesztivált Marosvásárhelyen...

H.J.: Igen, ez tavaly decemberben volt. A Vajdaság után egyre többet jártunk Erdélybe, Moldvába, népzene-gyűjtőkkel együtt, filmezni. Odakint sokféle baráti kapcsolatra tettünk szert, ezekre épült ez a marosvásárhelyi fesztivál.

T.I.: Filmtémákban mire?

H.J.: A magyar nyelvterületre összpontosító, össznemzeti filmfesztivál akart lenni, hogy megmutassuk, nemcsak Magyarországon készülnek jó magyar nyelvű filmek. Kevesen tudják, hogy Jugoszláviában a Tito-időkben is csináltak minőségi magyar filmeket. Furcsa, hogy ezeket egy itteni kíváncsi nem tudja megnézni, sokan a Duna TV-t sem tudják fogni itthon, én se. Ez az alkotómunka gyakorlatilag Erdélyre és a volt Jugoszláviára korlátozódott. Ami meglepő, az Szlovákia, hogy ott nem készült nemhogy jó játékfilm, de a pozsonyi TV magyar adásának erőteljesebb programja se. A filmezésen keresztül kiderült hogy sokminden ma se úgy van, ahogy a propaganda mutatja és hogy nemcsak úgy lehet valamit bemutatni, ahogy a mindenkori propaganda szeretné.

T.I.: Látjuk, hogy mozik zárnak be, másutt nyitnak ki, teljesen új arculattal. Mintha ez a műfaj egyrészt letűnőben, másrészt átalakulóban lenne. Hogy látod a mozi jövőjét, hiszen például a videó eléggé szoba-műfaj?

H.J.: Vannak egyrészt a népszerű amerikai tömegfilmek, amik eltartanak mozikat és vannak művészmozik, amik kifejezetten a veszteségre épülnek, melyeket támogatásokból tartanak fenn. Ezek a mozi fönnmaradási lehetőségei, bár ez még csak a játékfilm. A nem játékfilmek melyek nem sorolhatók sehova, teljesen kiszorultak a mozikból. Például itt ez a díjnyertes Belov-család, amely se nem játékfilm, se nem dokumentumfilm, valamilyen köztes kategória, nem vetíti le egy mozi sem. Úgyhogy a fesztiválunk a marginális filmek szemléje, ahova nem várunk hollywoodi játékfilmeket, nem várunk 90 perces játékfilmeket se, mert azok helye megvan a mozikban.

T.I. : A fesztivál filmjei pont témájuknál fogva gyakran kötődnek egy olyan kultúrához, ami már nincs. Valahogy ünnep-esemény volt elmenni régebben moziba, színházba, ezek a filmek meg inkább olyan helyeken hozzáférhetők, mint egy klub vagy egy lakás, ami ezt az esemény-hangulatot visszaadni nem tudja. Vagy vissza tudja?

H.J.: Nem. De nincs más lehetőség, van az art-mozi-hálózat, vagy a Mediawawe, vagy a filmbemutatók, amiket szervezünk Szabadkától Marosvásárhelyig. De ugyanakkor a nagy tömegekhez csak a tévén keresztül tud eljutni, ahol meg sokszor elsikkad, de mégis ez a reményünk, hiszen a TV-k egyre szaporodnak, anyagra van szükségük, ki kell találniuk, milyen formában. És azért van ezekre a filmekre igény, nem igaz az, hogy nem akar senki ilyen filmeket nézni.

T.I.: A rábapatonai Bilibáncs-fesztiválnak, tábornak - amit szintén ti szerveztetek - népi hagyomány őrzés volt a fő célja, hogy történt ez?

H.J.: Ez is olyan kifejezés, amire nem találunk jobbat, mert nem azt akarjuk, ami a néprajzi táborokban van, hogy népdalt meg népszokásokat tanítanak különböző didaktikus módszerekkel. Volt földház-készítés, sátorépítés, agyagégetés, üvegfúvás, gyöngyözés, földben sütés. Gyimesi muzsikusok játszottak, teknővájó cigány mutatta be mesterségét, a táborlakók végig együtt voltak velük. Tehát a népi kultúrának a szellemiségét szeretnénk megfogni az előbb említett szokatlan élethelyzetekben, ami biztos hogy sokkal nehezebb dolog, mint bemutatókat tartani. És nem biztos, hogy attól jó valami, ha úgy jelenik meg, ahogy egy szakkönyvben le van írva. Valószínűleg nem ettől hiteles valami.

T.I.: Köszönöm a beszélgetést.