Legelőször Herr dr. Ungernek és Önöknek mindannyiuknak szívbéli köszönetet mondok a baráti üdvözlésért. Engedtessék meg, hogy ebben a pillanatban ezt a szívélyes üdvözlést viszonozzam és Önök annak, akinek egész szíve azon csügg, hogy az olyan rendezvények, mint a tegnap kezdődő, az antropozófiai világnézet fejlődéséhez megfelelően hozzájáruljanak. Önök annak, akinek egész szíve azon csügg, hogy ez így legyen, majd elhiszik, hogy ez az üdvözlés bensőségesen őszinte és olyan lélekből származik, amely nagyon szeretné, ha ez a rendezvény az elképzelhető legjobb értelemben folyna le.

Az antropozófiai szellemtudomány, ahogy azt ennek a kongresszusnak is képviselnie kell, annak az elismerésén alapszik, hogy a fizikai világ mögött és azzal bensőségesen összekapcsolódva egy szellemi-érzékfeletti világ van, és az ember képes arra, hogy bizonyos megismerési erők kifejlesztésével betekintsen ebbe a fizikai világgal összeszövődött érzékfeletti világba. Mivel az antropozófia ezt elismeri, ezért sokszor csak a régi gnózis valamiféle felmelegítésének tartották. A gnózis még virult az első keresztény századokban, aztán legyőzték, azt is mondhatnám: kiirtották. Aki csak egyetlen egy könyvemet is becsületes szándékkal olvasta, az tudhatja, hogy ez az ítélet teljesen helytelen. Aki viszont azt nézi, hogy az antropozófia hasonló megismerési érzülettel törekszik az érzékfeletti szemléletre, mint a régi gnózis és más érzékfelettiségre törekvő világnézetek, az, ha nem adja át magát valamely kimondottan téves ítéletnek, az antropozófiát mégiscsak egy fajta gnózisnak nevezheti. Ezért érthető módon az antropozófia ellentéte az a nézet, amely a tizenkilencedik század folyamán a természettudományos gondolkodásmód hatására, mint minden gnosztikus, megismerési törekvés ellentéte alakult ki. Ez az a nézet, amely önmagát is sokszor úgy nevezte, hogy agnoszticizmus. Ez az agnoszticizmus a maga színtiszta mivoltában, a nyugati világ gondolkodásmódjából, tehát filozófiai területen ugyanazokból az alapokból jött létre, mint amelyekből kiindulva pl. Darwin természettudományos területen dolgozott. Az agnoszticizmust ebben a maga színtiszta mivoltában kiváltképpen az olyan szellemeknél lehet tanulmányozni, mint Herbert Spencer.

Ha el akarjuk mondani, hogy az agnoszticizmusnak mi a lényege, ezt talán a következőképp tehetjük: ez az agnoszticizmus egyfajta filozófia, egyfajta világnézet akar lenni és mindenképp a természettudományos feltételeknek megfelelően akar dolgozni. Ezért csakis azt az emberi megismerési metodikát érvényesíti, amelyet a maga különböző elhatárolt és korlátok közötti területein a természettudomány érvényesít. A természettudomány törvényszerű összefüggéseikben követi a természet egyes jelenségeit. Az egyes természeti jelenségekre vonatkozó ideáit áthatja ugyan mindenféle okozati hipotézisekkel, de elutasítja azt – és a saját területén ezt joggal teszi -, hogy a kísérlet fizikai szemléletétől, a megfigyeléstől és attól, ami a fizikaisághoz kötött értelem számára a kísérletből és a megfigyelésből adódik, felemelkedjék az érzékfelettiségre törekvő megismerések kialakításához.

Összefoglalja a jelenségeket, jobban mondva tulajdonképpen csak a jelenségek területeit és a világ elé állítja azt, amit ilyen módon a jelenségek törvényszerű összefüggéseiről ki tud deríteni.

Tehát erre épít az agnoszticizmus és azt mondja: a külső jelenségek összefoglalásában egyre tovább mehetünk, és akkor mintegy megkapjuk a természettudomány által megállapított jelenségekre és jelenség-sorozatokra hálóként kiterjedő, összefüggő gondolati struktúrák képét. De mindarra vonatkozólag, ami így mint természeti megismerés az ember tudatába juthat, feltételeznünk kell valamit, ami ismeretlen, ami, . mint a mélyebb és tulajdonképpeni okok világa, alapja mindannak, ami ilyen módon megismerhető. Csak a külső, fizikailag érzékelhető területről és annak összefoglalásáról lehet ismeretünk; de nem juthatunk el ahhoz, ami az egészet tartja és hordozza, és ami érzékeinkkel már nem elérhető, aminek érzékfelettinek kell lennie. Az embernek nem lehet gnózisa, gnoszticizmusa. Csak azt tudhatja, hogy megismerésének határai vannak és nem juthat el ahhoz, ami a külső fizikai világnak alapja, nem juthat el a külső, fizikai világ tulajdonképpeni érzékfeletti okához.

Ezt az agnoszticizmust azután lelki területre is kiterjesztik. Azt mondják: természetesen ki lehet deríteni, hogy a tudatunkban megjelenő képzetek kapcsolódnak egymáshoz, tartják és hordozzák egymást, hogy az érzések kapcsolódnak a képzetekhez és az akarati világ ismeretlen mélységekből belehat ebbe a képzetvilágba, a képzetek keletkezésére pedig indítékot adnak a fizikai észlelésekből származó ingerek. De nem lehet eljutni ahhoz, ami tovább áramlik a képzetek váltakozó játékában, nem lehet eljutni ahhoz, ami ezt a váltakozó játékot érzéssel színezi, nem lehet eljutni ahhoz, ami mint akarati erő átlükteti ezt a váltakozó játékot, nem lehet eljutni ahhoz, ami így tovább áramlik és amit a tudat az "én"-szóban foglal össze, - ezt nem lehet úgy megközelíteni, hogy az embernek a halhatatlan, örök lélek tudományos megismerésére vonatkozó aspirációit kielégítené – agnoszticizmus természettudományos területen, agnoszticizmus a pszichológia, a lelki élet területén.

Nem akarok ma a jelenlegi emberi világ széles körén hatalmasan uralkodó agnoszticizmus kritikai tárgyalásába bocsátkozni. Ezekben az előadásokban nem a kritikát akarom szembeállítani vele, hanem azt, amit az antropozófia a maga megismerésének gyökereiről, életbeli sikereiről pozitíven mond. Amit ma mondani akarok, az néhány dolog annak a jellemzésére, hogy ez az agnoszticizmus, ha hatalmába keríti az emberi lelket, hogyan hat az egész emberi életre. Mert csak aki nem elég elfogulatlan az emberi élet két oldalával, individuális és szociális oldalával szemben, tulajdonképpen csak az hiheti, hogy az olyan megismerés, az olyan valami, mint az agnosztikus szemlélet, önmagában is fennállhat, alaphangja lehet bizonyos többé, vagy kevésbé tudományos, vagy népszerű filozófiának. Aki elfogulatlan az élettel szemben, az tudja, hogy az emberi életben úgy van a dolog, mint az egyes ember természeti organizációjában. Ami az emberi test valamilyen tagjában betegen, vagy egészségesen megy végbe, az bárhol lép is fel az emberi testben, hat az egész organizmusra. És így az elfogulatlan ember azt is láthatja, hogy ami mint agnoszticizmus behatol a tudományba – amely az emberek legnagyobb része számára, legalábbis a nyugat civilizált emberei számára tekintély – az a tudományból a tanításba és a nevelésbe jut, innen kiindulva pedig megragadja a szociális és vallásos életet, millió és millió olyan embert kerít hatalmába, akik hangadók a jelenben, és a legközelebbi jövőben, és gyakran egyáltalán nem tudják, hogy ennek, vagy annak a hitvallásnak ellenére is, lelkük legmélyén, ennek az agnosztikus nézetnek hódolnak. Az elfogulatlan ember mindenütt az életben láthatja az agnoszticizmus hatását. Hatását ma megtaláljuk mind az egyes emberben, mind pedig a szociális életben. Kétségtelen, hogy főként a gondolati életben jelenik meg: Az ember akár mint egyes, akár mint szociális lény, a gondolkodáson, az érzésen és az akaraton keresztül nyilatkozik meg.

Az agnoszticizmus először a gondolatvilágot ragadja meg és érvényre juttatja azt a nézetet, hogy bármilyen módon alakítjuk is ki ezt a gondolatvilágot, bárhogy terjesztjük ki, vagy mélyítjük el, bármilyen összefüggéseket fedezzünk is fel gondolati életünkben, ezzel a gondolati élettel nem tudunk a létbe, a valóságba merülni. A gondolati élet képek áradásában játszódik le, bizonyos, hogy ezek a képek valamilyen módon valamiféle létben, objektív valóságban gyökereznek, de amit az ember gondolataiként magában hord, abban nincs semmi, ami őt az igazi valóság erre a mélyen fekvő területére irányíthatná. Ezt a nézetet teljes radikalizmussal éppen a jelen kor legkiválóbb szellemei képviselik. De gondoljuk csak meg, hogy a teljes ember tulajdonképpen nem gyökerezhet valamiféle képszerű létben, olyan képzet-világban, amelynek semmi köze sincs az igazi valósághoz, hanem magában az igazi valóságban kell gyökereznie. Bárhogy gondolkodunk is arról, hogy képzeteink milyen viszonyban vannak a világ igazi valóságával: nincs olyan ember, aki elfogadná azt, hogy amit az ember érez, amit akar, amit tetteként végrehajt, az nem gyökerezik az igazi valóságban. Ezt a gyakorlati életben tett legegyszerűbb lépés is igazolja.

Voltak olyan szkeptikusok, akik még nem akartak az agnoszticizmushoz jutni, de a külső, fizikai világot mégis abszolút értelemben egyfajta látszatnak tekintették. Az ilyen szkeptikusokhoz legendák fűződtek. Így elmondták az ókor egyik szkeptikusáról, hogy amikor egy szakadókhoz ért, nem állt meg, mert a külső fizikai világbeli szakadék létezését csak látszatnak tartotta. Az ilyen legenda nyomán Önök közvetlenül beláthatják a teljes abszurditását, lehetetlenségét annak, hogy az olyan nézetből vonjuk le a végső tapasztalatot, amely az ember cselekedetét, amit ő a maga realitásának tart, azt nem az igazi valóságban, az objektív világ összefüggésben gyökerezteti.

Ha azonban az embert teljesen áthatja az a nézet, hogy minden lehetséges képzete csak kép, amely nem hatol le az igazi valóság gyökeréig, akkor az egész emberi képzetalkotást elkülöníti attól, ami tulajdonképpen az ember. Akkor úgy járkál a világban, hogy egyrészt feltételeznie kell, hogy az ember az igazi valóságban gyökerezik, viszont mindannak, ami tudatában megjelenhet semmi köze sincs ehhez a valósághoz. Az ember éppen azt, ami civilizációs életének legfontosabb tartalmát adja – képzetalkotó, gondolati világát – nemcsak a valóságtól különíti el, hanem önmagától is. Kettéhasítja magát. És ha az ilyesmit nem puszta frázisnak, teóriának tekintjük, hanem egész emberségünkkel benső valóságként éljük át, ha ilyen módon. kettéhasítjuk magunkat és ami legjobb bennünk, azt elkülönítjük attól, amik tulajdonképpen valóban vagyunk, akkor lehetetlen, hogy bensőleg erős, biztos életbázissal bíró emberek legyünk. Ha az ilyen világnézetet becsületesen, bensőségesen éli át az ember, gondolatai bátortalanokká, erőtlenekké, lassanként közömbösekké válnak, és míg az emberi történelmi fejlődés nagy részében a gondolatok az emberi élet hajtómotorjai voltak, most háttérbe szorulnak az ösztönök javára, annak a javára, ami az animalitásból nem gondolati úton kerül az emberi tudatba. Ki ne ismerné fel, hogy alapjában véve a modern emberiségben ezen az úton roppant erős lett a benső kettéhasadás, és az ember gondolati élete elértéktelenedett? De az így lezajló gondolati élet nem hatja át az érzésbeli életet. .

És az olyan érzésbeli élet, amelyet nem hatnak át azok az erős gondolatok, amelyek magukban hordják annak a tudatát, hogy az igazságban élnek, az ilyen érzésbeli élet lassanként hazuggá válik, az ember úgy érzi, hogy valótlanságban van és ez aztán két irányban fajul el. Érzésbeli élete elveszti természetességét, elveszti belső becsületességét és igaz voltát és hamis szentimentalizmussá válik, amikor az ember arra kényszerül, hogy bizonyos érzéseknek adja át magát. De az ember maga nincs benne ebben az érzésvilágban, mert e mögött nincsenek erős gondolatok. Az ember csak elhiteti magával, hogy átadhatja magát az ilyen érzéseknek. Érzésbeli bódulattal, frázisokkal felkorbácsolja magát egy bensőleg hazug érzésbeli csúcsra. Ez az egyik elfajulás. A másik, hogy az érzésbeli élet úgy válik hazuggá, hogy magára ölti azt a jelleget, amelyre már utaltam, azt a jelleget, amelynél fogva megtagadja a gondolatot, viszont szóhoz juttatja azt, ami animális. Ha a gondolat elhalványul, akkor az ember elveszti annak a benső tudatát, hogy léttel áthatott. Akkor nem is tudja beleélni magát az érzésbe, és az embernek bele kell merülnie az animalitásban élő tudattalanságba. Akkor érzéseiben annak játékává válik, hogy bensőleg jól, vagy nem jól érzi magát, ösztöneinek és azoknak a szükségleteinek a játékává válik, amelyeket nem világít meg a tudat fénye. Mivel mint ember nem tud az igazi emberséghez emelkedni, ezért organikus mivoltában a természet játékát követi.

Ez az a két, valótlanságba vezető eltévelyedés, amelybe az érzés az agnoszticizmus hatására belefuthat. Ezek az eltévelyedések kiváltképpen az ember alkotta művészetben mutatkoznak. A művészet, amelynek lényegében az érzésvilágból kell származnia maga is hazuggá válik, ha hazug, szentimentális, vagy animális érzésvilág az alapja. A legújabb korban, az agnoszticizmus korában, mind a két irányzatot láthattuk felszínre kerülni. Láttuk megjelenni az édeskésséget, a szentimentalizmust, az ember belső hazug voltát, amely felfokozva olyan érzéseket idéz elő, amelyek nem elementáris erővel buzognak fel az ember igazi mivoltából, hanem mesterkéltek, csinálmányok, tehát hazugok. A másik oldalon azt láttuk, hogy azok, akik átláttak ennek a szentimentalizmusnak a hazug voltán, nem tudtak egyebet tenni, minthogy szóhoz juttassák azt, ami az emberben természeti és ez elviszi őket a természet által már megalkotott jelenségek puszta utánzásához.

Ami a természetben létrejön, azt a természet mindig jobban tudja megalkotni, mint az ember és ha az ember mint tájképfestő, vagy egyéb, a természetet akarja utánozni, akkor, ha még olyan nagy művész is – ha elfogulatlanok vagyunk, ezt észrevehetjük – lemarad a természet mellett. Alapjában véve fölösleges a természet-utánzás.

Ha az ember nem akar beleesni abba, hogy magát frázisokkal felsrófolva a nem-reális elembe fut, mert úgy hiszi, hogy a realitást nem tudja megragadni, ha nem akar "manieristává" fajulni, akkor meg kell maradnia a termǩszet-utánzásnál. Az igazi művészet a manier és az utánzás fölé emelkedik – a stílushoz. A stílus azonban nem fejlődhet ki másképp, csak úgy, hogy az ember a maga egész benső életével a fizikai természetű dolgok fölé emelkedő igazi valóságban gyökerezik, amelyből kiindulva olyasvalami teremthető, ami csakis az emberi alkotóerőből származhat. Az igazi művészetnek stílusra kell törekednie és az igazi stílus csakis az érzékfelettiség átélésén alapulhat. Aki a művészetet nem tekinti az élethez adott fölös luxusadománynak, hanem minden emberhez méltó lét szükséges feltételének, olyasvalaminek, ami az embert egész emberré teszi és az emberi civilizációt teljes értelméhez segíti, annak azt kell mondania: az agnoszticizmus megfosztja az embert attól az igazságtól, amely a művészetben akar élni, amelynek a művészetben kell élnie.

Aki látni akar, ezt is láthatja újabbkori civilizációs és kultúrfejlődésünk menetén. Láthatja, hogy az agnosztikus felfogásúak a művészetben minden érzékfelettiséget visszautasítottak és csak azt ismerik el, ami – ahogy mondják – természeti, ami emlékezteti őket olyasvalamire, amit külsőleg érzékeikkel és értelmükkel észlelhetnek. Akkor viszont a művészet csak szenzáció-szükséglet, amelyet a heti munka után, vasárnapi pihenés alatt akarunk kielégíteni. Akkor az ember a művészetnek mint luxusnak adja át magát, akkor a művészet az életben nem szükségszerű. Az agnoszticizmus a művészetet, mint szükséges élettartalmat magából az emberi létből szorítja ki, vasárnapi szórakozássá, az élet luxusává teszi. Ezzé vált széles körben. Más- e ma a művészet, amikor látjuk, hogyan vezetik az emberek nagy csoportjait a múzeumokon keresztül? Ez az alaphang újabbkori szellemi életünkben. Aki a dolgokat nem külsőleg szemléli, hanem az élet belső összefüggéseit nézi, az látja, hogy amit itt, mint a művészet romlását jellemeztem, összefügg korunk agnosztikus irányzatával.

Továbbá az agnoszticizmus nemcsak a gondolati és az érzésbeli életre hat, hanem az akarati életre is. Bármennyit filozófál az ember arról, hogy a természetről és a világról mindenki úgy gondolkodik, ahogy akar – mégis valamilyen kategorikus imperatívusszal megszólal az emberben az, ami kötelesség, ami a jóság. Az agnoszticizmus bizonyos szférájában lehet deklamálni, filozófálni az ilyen kategorikus imperatívusról. Amikor azonban az agnoszticizmus nem teória, hanem felfogásmód és érzés is, akkor a kategórikus imperativusok nem jönnek létre. És nem az a fontos, hogy az ember hogyan gondolkodik valamiről, hanem az, hogy mi jöhet valóban létre az emberi lélekben. Amikor a régi, előző emberi korszakokból tradícióval tovább plántált kategórikus imperatívusok egyre jobban elfogynak és nem keletkeznek újak, amikor ezek a tradíciók elvesznek és lassanként megszűnnek a kategorikus imperatívusok, akkor az ember, mivoltának azon a helyén, ahol az akarat élet-impulzusként működik, belső ürességet érez. A gondolatokat, a képzeteket az agnoszticizmus átélése erőtlenekké teszi. Az érzéseket eltompítja, az akaratot üressé teszi és akkor az ember ki van szolgáltatva vagy valamilyen külső tekintélynek, aki megadja neki imperatívusát, vagy az animalitásnak, annak, ami a legmélyebb tudatalatti világból tör fel, minden gondolkodás, az érzés minden szabályozása nélkül. Akkor az ember vagy arra van utalva, hogy a fennálló autoritásoknak kiszolgáltassa magát, esetleg újakat alapítson, vagy pedig arra van utalva, hogy elismerje: az ember nem tehet mást, minthogy kiélje fizikai ösztöneit.

Ami korunkban ezeket a nézeteket is, bár többé-kevésbé bátortalanul, de azért eléggé képviselték. Ami az embert ma egyre jobban a tekintélytisztelet felé hajtja, ami nem is jöhet létre csakis a láthatóan szörnyen elhatalmasodó tekintélytiszteletre támaszkodva, az az agnoszticizmussal függ össze. Mert az olyasvalami, mint az agnoszticizmus az egyik generációban lehet elmélet – ez a generáció talán nagyon szellemesen meg is tudja indokolni – a következő generációban ez a teória élet és amikor már élet, akkor keletkeznek azok a dolgok, amelyeket leírtam. Így láthatjuk őseink elméleti agnoszticizmusát feltámadni a jelenlegi emberiség tekintélytiszteletre-törekvésében, vagy látjuk feltámadni a mindazzal szembeni hitetlenségben, ami az emberi szellemből kiindulva szabályozhatná az emberi szükségleteket és megvethetné az emberi szociális élet alapját. Látjuk ezt az agnoszticizmust annak a véleménynek a felszínre-hozásában is, hogy alapjában véve az ember mégsem tehet egyebet, minthogy animális impulzusait éli és organizálja.

Ami a gondolkodásban, érzésben és akaratban éli ki magát, az tovább vezeti az embert a maga útján és azután még tovább a tulajdonképpeni vallásos átéléshez. Szerintem a legerősebb materialista is vallásos ember, mert nagy általánosságban a vallásra vonatkozólag nem az a fontos, hogy valaki ezt, vagy azt vallja, hanem az, hogy az ember lelkében, vagy ha a lélek létezését tagadja, egész emberségében mennyire érzi a világ mivoltához kötöttnek magát.

Így történt, hogy az újabb időben az ember a vallásos átélés vonatkozásában is egyre üresebbnek érzi magát és ezért támaszt keres. Egy olyan jelenséget láthatunk, amelyet azok, akik nem vallják magukénak, ma még csak kevéssé vesznek észre, amely azonban talán a nem is olyan távoli időben alaposan észrevehető lesz: ez éppen az intelligens, mély érzésű emberek vonzalma a külsőleg alapított, szigorú, régi egyházi organizációk iránt. A bensőleg üres emberi lélek nem találhatja meg magában azt az erőt, amely őt a világ isteni alapjaihoz köti, ezért hajlik arra, hogy külső támaszt keressen. Az a lélek, amely úgy érzi, hogy benső világában nincs kapcsolata istennel; a külső világban akarja megtalálni azt, ami őt istenhez vezeti. Sok olyan ember van, akiről az ember ezt fel sem tételezné, és mégis a római katolicizmus felé hajlik. Sokan vannak, akik egyáltalán nem más okból, hanem a lélek ugyanolyan alapjaiból kiindulva, mint a katolicizmusra hajlók, a materialista vallási felfogásnak adják át magukat. Másrészt látjuk éppen a finom vallásosságra organizált lelkeknél, milyen mélyen átérzik, hogy a nyugati világ vallásos tradíciói nem kielégítők. Ezek a lelkek átadják magukat mindenféle régi, vagy újabb, keletről hozott dolgoknak. Nem azt keresik, ami saját, jelenlegi lelkükből fakad és nem veszik tekintetbe azt, hogy az igazi vallásos életnek mindig újra kell fakadnia. Arra akarnak támaszkodni, ami idegen, ami régi. Itt a belső üresség az uralkodó, a belső üresség kívül keresi a támaszt.

Mindazzal, amit leírtam, csak bizonyos mértékig lehet élni és a legújabb idők fejlődése megmutatta, hogy csak bizonyos mértékig lehet élni velük. Ennek megvan az egész újabbkori civilizációból és kultúrfejlődésből származó, mély oka. A tudományos gondolkodásmód következményeképp kifejlődött a modern technika, amely tulajdonképpen csak abban tud dolgozni, ami az embertől elkülönült, abban, amibe az ember a saját benső mivoltával nem hatol bele. Ez a technika itt körülöttünk olyasvalamit jelenít meg, ami munkánkat úgy veszi igénybe, hogy fokozatosan mi magunk beletagozódunk, mint olyasvalami, ami átadja magát, mint valami, ami a maga legjobb tulajdonságaival adja át magát. Az embernek csak emlékeznie kell a mindenféle munka folyamatokra, amelyek a nyugati civilizációból származnak, ezek a munkafolyamatok az embert úgy akarják beleállítani a technika világába, mint egy gépezet egyik alkatrészét, úgy, hogy amit szeret, ami felkelti szimpátiáját és antipátiáját, ami őt arra indítja, hogy valamit egyszer lassabban, egyszer gyorsabban csináljon, azt kikapcsolják, hogy úgy lehessen számítani a belőle származó tevékenységre, mint egy gép tevékenységére.

Az embereket huzamosabb ideig sohasem elégíthetné ki az ilyen odaadás, az ilyen idegen valamire támaszkodás, legyen az külső fizikai, vagy szellemi valami. Természetes, hogy a diadalmas technika hatására a legújabb kor éppen legcivilizáltabb embereinél alakult ki ilyesmi. De bizonyos vonatkozásban ma el is ért már kulminációs pontjához, elérkezett oda, ahol világosan hallható a visszafordulást kívánó kiáltás, elérkezett oda, ahol már világosan érezhető az ember belső meghasonlása gondolati életében, érzésbeli életének eltompulása, akarati és vallásos életének és szociális impulzusainak
üressé válása.

Elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amikor átélhetjük az agnoszticizmus gyümölcsét, amely mint teória kezdődött, de ma már mint egy fajta életpraxis behálózza szociális életünket. És az életben alapjában véve mindennel úgy van á dolog, hogy nemcsak az egyik tényezőtől a másikhoz áramló hatás létezik, hanem visszahatás is van az első tényezőre. Amikor ma az ember benne áll a praktikus, gépiesített életben, amely szubjektivitását, személyiségét teljesen ki akarja kapcsolni, amikor saját magát olyan helyzetbe hozta, amelyben akarata belső ürességben, érzése bizonyos tompaságban szenved, akkor láthatjuk, hogy mindez vissza is hat a gondolati életre. Ez az oka annak, hogy gondolati életében az ember bizonyos kényelmességhez jutott.

Ma valóban úgy áll a dolog, hogy azt mondhatjuk: bármilyen nézet ós impulzus kerül is felszínre, hogy felemelkedési erőket állítson szembe a hanyatlási erőkkel – az emberi gondolkodási erő már nem elég fogékony, az emberi gondolkodási erő passzív és bensőleg nem fejleszt ki aktív erőket, nem alakult már olyanná, hogy lelkesedéssel tudna megragadni valamit, hogy lássa, igazolódik-e az életben. Ez a bensőleg tevékeny eleme a gondolati életnek bizonyos kényelmességnek adott helyet. Ha az ember valami szokatlan dolgot hall, ami saját gondolatai között még nem szerepelt, nem akarja a benső világát megerőltetni, nem akarja, hogy másképp körvonalazott, más színezetű gondolatok keletkezzenek benne, mint amilyeneket már voltak. Tulajdonképpen a felhozott gondolatot nem vizsgálja felül saját benső életén, ami lehetséges lenne, csak felteszi a kérdést: szoktak-e bennem ilyen gondolatok keletkezni? – Ha úgy látja, hogy nem szokott ilyen gondolatokhoz, mint amilyeneket felhoztak előtte, akkor nem foglalkozik velük. Még azt sem mondom, hogy energikusan utasítja el őket, csak éppen egyáltalán nem foglalkozik velük, figyelmen kívül hagyja őket.

Ez ma pl. nemcsak a politikai gyűléseken van így. Ott különböző dolgokat lehet mondani. Azután egy másik szónok lép fel, aki teljesen beleélte magát egy pártsablonba. Aztán halljuk, ahogy az általa harminc év alatt megszokott formáknak megfelelően beszél. Azt, ami egy kicsit összecsendült azzal, amit harminc év alatt megszokott, azt utána mondja a másiknak, a többit nem is hallotta. Bensőleg, nem tudatosan, bosszússá válik, ha olyasvalamit kell hallania, ami szokatlan neki. Alapjában véve a teóriából életté vált az agnoszticizmus hatása.

Bekerül ez a nevelésbe is. Van-e olyan eleven szemléletünk, amely szerint a nevelést olyanná kell alakítani, mint amilyen maga az élet? Az élet olyan, hogy négy-öt éves korunkban tagjaink egész mások még, mint amikor felnőttek vagyunk. Minden megváltozik, minden átalakul. Amikor a gyermeket meg akarjuk valamire tanítani, ezt a legszívesebben úgy tesszük, hogy az megmaradjon és a gyermek később úgy emlékezzék, hogy emlékezetében az elsajátítottak pontosan úgy jelenjenek meg, ahogy tanítottuk. Aki azonban életteljesen gondolkodik, annak olyan nevelésre kell gondolnia, amely mindazt, amit a gyermeknek ad, úgy közvetíti, hogy az a gyermekkel együtt növekszik, eleve növekvő, fejlődő valami. A dolgokat úgy kell adni a gyermeknek, hogy azok ugyanúgy változzanak és alakuljanak át, mint a gyermek organizmusának tagjai.

Láttuk, hogy az agnoszticizmus hatására mindez eltűnt az emberi szemléletből, de az emberi életpraxisból is.

Még egyszer kifejezetten hangsúlyozom: nem akartam ma az agnoszticizmusról sem kritikát adni, sem pedig pozitíven szembehelyezni vele valamit. Csak korunk belső álláspont szerinti jellemzését akartam magunk elé állítani, ki akartam mutatni, hogy külsőleg az ember individuális, szociális, vallási és erkölcsi életében mindenütt megjelenik bizonyos termés, amelyet az agnoszticizmus vetéséből kell származtatnunk. Így jelenik meg előttünk ez a kor, feltéve, hogy nem olyannak látjuk, ahogy bizonyos előítéletek alapján, bizonyos agitatív ideálok hatására látni szeretnénk, hanem ha ezt a kort, amelyben élünk, valóságának megfelelően nézzük.

Ezt, mélyen tisztelt Jelenlévők, előre akartam bocsátani, mielőtt a következő napokban megtartom azokat az előadásokat, amelyek egy olyan életfelfogásról fognak szólni, amelyre vágyódnia kell annak a kornak, amelyen az agnoszticizmus tragikuma beteljesedett. Ahogy majd látni fogják, ilyen életfelfogás, ilyen életteljes világnézet akar az antropozófia lenni és el akar jutni ahhoz a principiumhoz, amelyhez az ember, mint igazi valósághoz kapcsolódik, olyan világnézet akar lenni, amely majd megmutatja, hogy az embernek megvannak az eszközei ahhoz, hogy ehhez az igazi valósághoz el jusson.

Fordította: dr. Szilágyi Jenőné

* 1921. augusztus 29. és szeptember 6. között Rudolf Steiner nyolc előadást tartott egy Stuttgartban rendezett antropozófiai kongresszuson. Ezek az előadások – melyek később könyv alakban "Anthroposophie – ihre Erkenntniswurzeln und Lebensfrüchte" címmel jelentek meg- feltárják előttünk, hogyan alakult ki és hogyan alkalmazható az antropozófiai szemlélet, milyen gondolati áramlatokat lehet előzményének tekinteni, illetve melyek voltak azok, amelyekkel szemben az antropozófia, mint a lélek mély megismerési igénye, életigénye létre kellett jöjjön.

Mint ilyen, az emberi lelki élet fejlődése ellen ható általánossá vált felfogásról, az agnoszticizmusról szól az első előadás. Az agnoszticizmus alapja az önellentmondó vélekedés, hogy az ember nem tudhat meg többet a dolgok valóságáról, mint amit a külső tapasztalat nyújt számára, a világ és az ember szellemi alapjai kifürkészhetetlenek vagy nem léteznek, s hogy az ember gondolkodása nem valóságos, hanem csak az, arait gondol. E megismerési naivitás konkolya több, mint ezer év óta növekszik az emberiség szellemi életében: a kereszténynek egyre kevésbé nevezhető kereszténység, azáltal, hogy dogmatikus úton – az evangéliummal és a realitással ellenkezően – megfosztotta az embert szellemiségétől, akaratlanul utat nyitott az agnoszticizmus materialista formáinak. Hozzájárult ehhez a középkori Európa szellemi életébe behatolt arab filozófia is (Averroes stb.), amelynek háttere a Korán volt, azzal az alaptételével, hogy Allah és az emberek között nincs közvetítő, "Allahnak nincs fia". Nemkülönben belejátszott az agnoszticizmus kezdeti kialakulásába a kereszténységgel elterjedő júdaizmus farizeus szelleme, a Törvény, az előírások, a külső hagyomány egyoldalú tisztelete, az igazság (Aletheia) megismerése és a szeretet (Cháris) képességének kiművelése helyett. Az ilyen és hasonló gondolati befolyások lassanként arra szorították az embert, hogy gondolkodásában ösztönös impulzusokat kövessen és ne lépje túl érzékszervi észleletei és érzékleti tudata korlátait, ne éljen szellemi lehetőségeivel, melyek mindazonáltal egyre hozzáférhetőbbé váltak.

Ennek az agnoszticizmusnak, amely végképp a XVIII-XIX. századtól hódította meg a szellemi életet, és a társadalom majd a gazdaság életében uralkodott el – a szellemi életben a materialista tudományokat, a társadalomban az egyházi és politikai tekintélyelvűséget, a gazdaságban pedig a pénz és a piac könyörtelen és egyre inkább kényelmi szempontokat kiszolgáló törvényeit szentesítve -, ennek a mindenhová behatoló agnosztikus szellemnek egyik legsúlyosabb mai következménye a környezetünk, az élővilág és visszahatásképpen mentális és testi egészségünk állapotának világszerte súlyos romlása. Mert mit tudtunk meg az emberről és a világról ezzel a fizikai külsőségekre redukált gondolkodási metódussal, ami ne engedte volna idáig fajulni a dolgokat? Semmi mást, csak amit a szem, a fül, az érzékek akár segédeszközökkel – vizsgálhatnak, sőt, éppen ezen az alapon a világot a gondolkodás megtagadott életével, a halott gondolkodással absztrakciókká silányították és a legkisebb összetevőire robbantották szét. Mindez legfeljebb az élet burkának, de nem magának az életnek, mint erőnek a megismerését és ápolását eredményezte, még akkor sem, ha az anyaggal, mint energiával – atom- vagy biológiai energiával – foglalkoznak a kísérleti és alkalmazott tudományok. Viszont, ha nem az életet ismerték meg, szükségképp halálerőket kellett megismerniök halálerőkkel, holttá téve az életet. Ennek legintőbb jele ma az élővilág, a Föld pusztításának katasztrofális mértéke, amelynek gazdasági vagy bármilyen szempontok szerinti "igazolása" többé nem lehet elfogadható.

Az emberi élet és a Föld számtalan területén tapasztalható negatív jelenségek a megismerés és a moralitás önálló és egymást feltételező valóságának tagadásából vagy korlátozásából következtek. Észre kellene vennünk, hogy ez az agnosztikus magatartás tette féloldalassá a civilizált emberiség életét, fosztotta meg egészséges arányérzékétől és tette a világ, a természet gátlástalan bekebelezőjévé. Észre kell vennünk, hogy szellemünk ugyanúgy levegő után kiált, mint a testünk: sem elegáns látszatjavítgatással, sem az agnosztikus előítéletek további intellektuális, tradícionalista vagy primitivista bálványozásával nem mehet igazán előbbre az ember és a környezet tragikus állapotának helyrehozatala, mert problémáink épp ilyen tudati féloldalasságból származtak.

Az a nézet, hogy a világ van megismerés, moralitás nélkül is, oda vezet, hogy az ember nélkül is lennie kell. Ez a végkövetkeztetés az agnoszticizmus szintjén, ami megvalósulással fenyeget, ha nem kutatunk új megismerési források, cselekvésünk új indítékai után. Vissza fel!

T. Cs.