Borsos Béla

TÁPIÓSZELE ÉS AZ ALTERNATÍVOK

Sokféle alternatív van. Van alternatív rockzene, alternatív kapcsoló és alternatív életmód is. Tápiószele meg egy nagy lapos falu, olyan lapos, mint az Alföld, amelyen fekszik. Nevezetes ez alkalommal attól lett, hogy megszállták az alternatívok. Nem a kapcsolók, nem is a rockzene. Egy alternatív élet és világszemlélet, életfilozófia és hitvilág képét viselők, akik hát, megmondhatom most már, mi lennénk.

Kevesen vagyunk, olyannyira kevesen, hogy nem csak hírből ismerjük egymást. Néha összegyűlünk, mint itt a kis homokbafulladt településen is, és alternatív szellemünknek megfelelő alternatív varázsszavakat mormolunk. Az eheti igehirdetésnek példázata a permakultúra volt. Nem tetszettek félreérteni, a sö betű nincs előtte. Különleges erejű varázsszó ez, akinek van füle hozzá, soha többé nem felejti. Azoknak viszont, akiknek a fülét technokrata zsír dugítja (a technokrata nálam a legdurvább káromkodással egyenértékű), annak mondjuk így: a permakultúra (angolul: permanent agriculture, az e nyelvre jellemző azonnali tömörítés eredményeképpen permaculture) egy (a változatosság kedvéért) alternatív ökológiai tervezési rendszer, amelynek célja fenntartható emberi élőhelyek tervezése. Ezt leginkább úgy éri el, hogy olyan, emberi művelésen alapuló, de a természetes folyamatokat utánzó ökoszisztémát teremt, ahol az ember inkább a természettel együtt, nem pedig ellene kíván munkálkodni. Az ilyen munkálkodás során felhasználja az állatok, növények, a táj és a tájszerkezet belső, inherens tulajdonságait és ezáltal hoz létre igen kevés gondoskodást igénylő, önmagukat fenntartani képes termékeny mezőgazdasági rendszereket, nota bene városban és falun, vidéken egyaránt, a lehető legkisebb területen is.

No.

Ha már ilyen jól benne vagyunk, elmondanám, hogy mindezt Lea (ejtsd:Lí)-től tudom ilyen jól, aki Tápiószelén egy motorbaleset következtében térdből leszakadt, de visszavarrt roncs lábával tisztességesen ide-oda bicegve végig bírta az ipart, amit a magunkfajta alternatívok (őrültek, eszelősek, fura figurák, mélyzöldek, ökobolondok, folytathatnám a sort) szűnni nem akaró rohama jelent, ha valamire jól ráharapnak. És innentől kezdve kiegészíthetjük a sort a megállapítással, miszerint alternatív növények is vannak, bár feltehetőleg ők ezt nem tudják, hacsak a turgornyomás, esetleg a sejtpotenciál változása nem tekinthető magasabb rendű idegtevékenységnek... Lea-nek a rohamokat többek között azért kellett éjszakákba menően állnia, mert az alsó ház lakossága előszeretettel nyaggatta újabb és újabb alternatív növények permakultúrásíthatóságát illetően. Lea ez ellen az öngyilkos tengeri uborka módjára azzal védekezett, hogy hosszadalmas és lenyűgöző videofilmek sokaságát sajtolta ki magából megszemlélés céljából, amelyek közül a legunalmasabb is a globális klímaváltozás jövendőbeli kezeléséről és az emberiséget fenyegető halálos katasztrófákról szólt, ami ellen, ugyebár, jönnek az alternatív növények, meg az összes többi. Persze a nyaggatásból a permakultúra magyarországi ősprófétájának, Bélának is kijutott, aki nyakába akasztott világvevő távkommunikációs eszközének védelméből (állítom, a Marslakókkal is kapcsolatot tud teremteni, de tagadja) szintén megfelelt nemcsak a kendert, csicsókát és egyéb majdnem közönséges növényeket, de az indiángumót, indiai rizst, sulymot, madár-és háziberkenyét és egyebeket illető kérdésekre is.

Aztán itt el kellett mennem az autó szélvédőjét kicseréltetni és ezért nem tudom, mi történt a következő napon és Lea mit mondott a "szélekről". Mindenesetre mire visszajöttem Pestről már mindenki csak szélekről tudott beszélni, mintha úgy maradtak volna és Andi is letorkollt, mikor az edge effect-et érintkezési felületnek akartam fordítani, mondván, hogy ők azt délelőtt megbeszélték és az szél. Jó. Lett tehát a szél, minden közegnek egy másik közeggel való érintkezési felülete (pardon széle), amit a permakultúrában jól ki kell használni. A vízkultúrában, tehát halastavakban és egyéb ehhez hasonló helyeken a széleket akarjuk maximalizálni, ezért kell kerek tó helyett zegzugos, ezért telepítjük be mindenféle vízi jóval, és teszünk bele szigeteket meg miegymást. A fiúk úgy belelkesültek, hogy Andinak a tolmácsolásért, Lea-nek meg a tanfolyás megtartásáért (mert az állami szervek valamint az anyagi támogatók megtévesztése érdekében tanfolyamnak neveztük el az egyhetes pogány szertartást) egy-egy hófehér pólót nyújtottak át emlékbe, amit előzetesen mindannyian kidekoráltunk autogrammokkal és rajzokkal meg jókívánságokkal (a széleken persze, a varrásnál, a hónaljban, a beszegésnél, nyaknál, stb.), a következő jelszót téve a középpontba: A szél szép, és széle mindennek van. Sajnos a mosógép nem respektálta a mélyebb mondanivalót, mert már az első mosás után semmi nem maradt a műből Andi esetében, ezért Lea-nek azt tanácsoltuk, tegye inkább a vitrinbe otthon.

A felszín alakításának rejtelmeibe a homokozó vezetett be minket. A Tápiószele legfőbb nevezetességét képező Agrobotanikai Intézet munkatársai kíváncsisággal vegyes viszolygással, továbbá az őrülteknek kijáró félelemmel vegyült respektussal figyelték halált és hidegen fújó szelet megvető csapatunkat, amint az épület oldalában körbevesszük ausztrál prófétánkat és lelkesen dugdossuk a lehullott ágakból előállított kis pálcikákat egy homokdombon kialakított hegyvidék völgyeinek különböző pontjaira. Ujjainkkal övárkokat húztunk, aztán tányéros művelésű gyümölcsöst telepítettünk, majd a sziklásnak kikiáltott helyeket a szélek felől (!) kezdtük el betelepíteni, míg az egész domb olyan nem lett a pálcikáktól, mint a sündisznó.

Akik itt vesztegették idejüket ezen a héten, nem most másztak le a falvédőről. Mindannyiunknak volt már néhány sötét folt a múltján, olvastuk Mollison könyveit, jártunk Angliában szemináriumon, ismertük az ökológiai gondolkodás alapfogalmait. A Lea-től ömlő rendszerezett, irányított tudás ezért csak katalizálta amúgy is érő elképzeléseinket és soha nem hallott aktivitásra sarkallt. Magunk is belefáradtunk a végére öntevékeny önképzőköreink szellemi pezsgésébe, amelyek nemcsak a növények alternativitására terjedtek ki. Akik közülünk érdekeltek benne, pötyögtünk valamit Gyűrűfűről is, Gábor pedig Molnár Gézára és Andrásfalvy miniszter urunkra támaszkodva előszedte a permakultúra hagyományos magyar változatát, amely az ártéri gazdálkodás álnéven futott be az alternatív körök szótárába és rendszerint hisztérikus reakciókat vált ki vízügyes körökben, ahányszor csak előkerül. Aztán ránkszakadt az alternatív pénzrendszer és mindannyian el voltunk veszve. Azonnal felizzottak az agyak, és azon törtük a fejünket, hogyan alkalmazhatnánk a Michael Linton által kitalált helyi pénzt magyar viszonyokra. Kiderült, hogy az ausztrálok nem csak a mezőgazdaságban jobbak, a LET bevezetését is okosabban oldották meg, nem kötötték a dollárhoz, viszont a helyi pénznemben (angol neve után csak banyának hívjuk) nyitottak egy számlát az adóhatóságnak és amikor jöttek, rendelkezésükre bocsátották. "Tessék elvinni a sok banyát, ez a maguké!", mondták, mert hát meg kell adni a császárnak, ami az APEH-é. Azok meg zavarba jöttek és otthagyták a csak számítógépen létező csereeszközt. Ez így annak, aki nem ért hozzá, semmit nem jelent és teljesen érthetetlen, de ha elolvassa a 3dik part előző számát (1992 tél, ez itt a reklám helye), már fogja tudni, mire gondolok.

Ez a permakultúra fura egy szerzet. Ragaszkodik ahhoz a tévképzetéhez, hogy az emberek jók (és csak később fejlődnek a szokott pimasszá). Még továbbá, feltételezi azt is, hogy nem mindenki akar meggazdagodni. Különösen nem mezőgazdasági termelésből, amelynek mai formájában a gazdagodás egyértelmű forrása az egyre újabb címeken kipréselt állami támogatás. Azt állítja a fránya permakultúra, exhibicionista lelkiatyjával, nagyfőnökével és mindentudó bölcs gurujával, Bill Mollisonnal az élen, hogy a mezőgazdaságot az ősember szúrta el, amikor először kezdte el a földet túrni. Merthogy nem kell azt túrni, dehogyis kell. Azzal csak megzavarjuk a talaj életét, amely pedig haszonnövényeink dajkálására hivatott. Azt is állítja ezen felül, hogy a pázsitfüvek kinemesítése is hiba volt. Mert nem évelők, és ezért minden évben újra elő kell állítani azt a támrendszert, aminek a végén megjelenik a kalász. De a nem kalászosokkal is így van ez. Ezért a leghelyesebb, ha mezőgazdaságunkat lehetőség szerint két elv alapján építjük fel: minél több legyen benne az évelő faj, amely külön befektetés nélkül is minden évben hoz termést, illetve az egynyáriakat illetően minél önállóbb, felmagzó, vegetatívan sarjadzó növényekre alapozzunk, amiket nem kell újraültetni, szaporodnak maguktól. Ehhez a megfelelő környezet semmiképpen nem a fényesre lehellgetett, naponta manikűrözött, és egyébként ökológiai kultúrsivatagnak minősülő pázsit. Már mondani sem merem, mit állít még mindezeken kívül: azt, hogy nincsenek kártevők! Se növényi, se állati kártevők nincsenek, csak helytelenül kezelt mezőgazdasági kultúra van. Olyan, amelyben kijelölnek néhány fajt, kimondják rá, hogy azok károsak, és aztán nekiesnek tűzzel vassal szent keresztesháborút viselni ellenük. Az eredmény persze az lesz, mint a hitetlen pogányokkal: csak sokkal többen lesznek tőle. Jobb lenne hagyni, hogy kialakuljon a haszonnövény (állat) és kártevője között egy logikus egyensúly, amelynek alapját a gazdaszervezet természetes ellenállóképessége szolgáltatja. Ez utóbbinak lehet besegíteni, de semmi esetre sem a kártevők direkt gyilkolászásával. Egyáltalán, a gyilkolást hagyjuk meg azoknak, akiknek ez a mestersége (egerek ellen macska, kutya, nyulak ellen róka, és őz, szarvas, vaddisznó ellen farkas, medve, mondanám, ha nem tudnám, hogy az utóbbiak ezeken a művelt európai tájakon már csak a Münchausen báró meséiben léteznek.

Ezek azok az alapelvek, amelyeket könnyű mindenkinek elmondani és aztán várni a hatást. A hatás rendszerint leírhatatlan, különösen, ha valaki ért egy kicsit a mezőgazdasághoz, ne adj isten agrárszakember. Az illető bizonyára részletesen kifejti, hogy ez egy hülyeség, mi lesz a termésátlagokkal és a piaccal, meg az exporttal, foglalkoztatottsággal, agrárvegyiparral, munkamegosztással, és így tovább. Nos, e kritikusokkal ezen a ponton még nehéz felvenni a versenyt. A tájékozott permakultúra térítő ekkor húzza elő a véletlenül mindig nála lévő Mollison féle videot az égből hulló élelem veszélyeiről, és bemutatja, hogy legalábbis trópusi körülmények között, hogyan lehet 6-8 éven belül dúsan burjánzó őserdőt produkálni a legkietlenebb meddőhányón is a fenti módszerekkel. Az én számomra, aki hallott már előadást a téglatörmeléken nylondarabkákkal etetett és kőporral öntözött növénykék boldogulásáról, ez nem annira meglepő. Az azonban igen, amikor kiderül, hogy végülis egy New York-i bérház ötödik emeleti lakásának tenyérnyi erkélyén is lehet olyan növénykultúrát beállítani, amely egy házaspár élelmiszerigényének egyötödét kielégíti. Persze, itt élelmiszerigény alatt senki ne a Nestlé kakaóra gondoljon, még csak ne is nitráttal vörösre pumpált, erőtől, továbbá közönséges víztől duzzadozó ámde mindenféle szabványnak megfelelő kirakatsonkát értsen, hanem olyasmit, ami a rendszer jellegéből következik: vízitormát, citromfüvet, sulymot, sóskát, csicsókát, hajdinát. Ami az erkélyt illeti, a varázsszó itt a trellis, egy univerzális megjelölés minden olyan szerkezetre, amely a növényi felület növelését eredményezi (már megint a szélek!): lugas, rács, babkúsztató pálca, pózna, pöcök, sövény, fonat, és így tovább.

A példázatbeli kritikus agrárértelmiségi meggyőzésére ennyi persze egyáltalán nem elég. Azzal fog érvelni, hogy nem várhatjuk el mindenkitől, hogy gyagyás kertésszé képezze ki magát, aki rothadt szalmát szór szét a kertjében és a fűnyírógépet legnagyobb ellenségének tekinti. Az illető meggyőzésére azért nem vállalkozhatunk, mert arról kellene meggyőznünk, hogy éppen ezt várjuk el. Még a New York-i lakóház ötödik emeletén is. A permakultúrának ugyanis, egyéb tudományoktól eltérően esze ágában sincs tárgyilagosnak vagy semlegesnek lenni. Nyiltan vállalja, hogy erkölcsi, etikai elvek alapján álló tudomány akar lenni (ezért aztán az elefántcsonttoronyőrök megvető véleménye szerint nem is tudomány. Hiszen szépen állunk! Még hogy a tudomány pártatlanságát áldozzuk fel mindenféle etikai elvekért! Azét a tudományét, amelyet egyébként az Exxon, a Du Pont, a Texaco, a Hoechst, a Coca Cola tart el, hogy objektív ártatlansággal hozza tudomásunkra az újabb és újabb felfedezések /a fenti cégek pénztárcájára gyakorolt/ hallatlan előnyeit ). Az erkölcsi, etikai elvek pedig azt diktálják, hogy az ember egyéni, közösségi és minden efelett álló szinten, vállaljon felelősséget saját létéért és ne csak gondolja végig, mikor mit tesz és annak mi a következménye, hanem cselekedjen is aszerint, hogy e következmények a lehető legkevesebb káros hatást jelentsenek a többi élő és nem élő lényre itt köröttünk a Föld nevű furcsa képződményen, amelyhez hasonlót az objektív tudósok fényévekre innen sem találtak még (ezért úgy gondolják, bármely átalakítás megengedhető rajta, hiszen úgyis kilóg a sorból).

Bár ez manapság egyes fejlődőnek kikiáltott országok lakosainak gondján túl alig feltűnő, az emberi lét első feltétele, hogy legyen mit ennünk. Minden más csak ezután jön. Márpedig, az evés igényeinek kielégítését a mezőgazdaság szolgálja. A permakultúra nem kevesebbet kér, mint hogy mindenki maga gondoljon arra, mit is eszik. Legalább részben, legalább a Nestlé kakaón kívüli élelmiszereket illetően. Sőt, még ennél is többre törekszik. Az emberi lét egyéb feltételeit (menedék, oltalom, energiaigény, anyagi és nem anyagi jellegű igények, komfortérzet, stb.) is hasonlóan ártalmatlan, hosszú távon is fenntartható módon kívánja kielégíteni. ùgy, hogy a kielégítést kérő eközben nem egy karosszékben ül és a tévét bámulja, hogy Afrikában hogyan halnak éhen a négerek, hanem aktívan részt vesz ezen igények kielégítésében. Magyarán: lesz belőle gyagyás kertész. És nehogy valaki azt gondolja, csak a gyagya számít, idemásolom, mit is akar a permakultúra:

I. Pénzügyi vonatkozások

1. A gazdaság teljes termelése utáni bevétel elszámolását.

2. A termelés valós költségeinek összehasonlítását. (Minden, a bevételen felüli költség fedezésére támogatás szolgál. Megjegyzendő, hogy minden mezőgazdasági "profit" valamilyen támogatás eredménye. A pénzügyi mérleg egészen addig nem lesz pozitív, míg az organikus módszerekre nem térnek át. Igazi bevételt csak a termelési költségek csökkentésével lehet elérni.)

II. Energetikai vonatkozások

3. Kalóriafelhasználás üzemanyag, gépek, műtrágya, vegyszerek formájában. 10:1 arányú veszteséghez képest, amit a konvencionális farmgazdaság produkál (negatív energiaegyenleg), egy jól működő permakultúrában az energiafelhasználás töredéke (1:120) lehet az energiatermelésnek.

4. A helyben termelt energia arányának növelését. Ez az élelmiszerek energiatartalmát éppúgy magában foglalja, mint az energiatermelő növényeket.

III. Környezeti vonatkozások

5. Talajveszteség csökkentését, humusz és ásványianyag megőrzését, visszapótlást.

6. Vízhasználat hatékonyságának fokozását és a talajnedvesség megtartását

7. A keletkező szennyezés minimalizálását (üzemanyag, biocidok, műtrágyák levegőt, talajt, vizeket mérgező hatása).

IV. Természetvédelmi vonatkozások; életformák gazdagsága

8. Növény és állatállomány genetikai sokféleségének

9. Talajéletnek (biomassza)

10. Erdő biomassza és vadállománynak

11. Kártevők okozta veszteségnek az optimalizálását.

V. Társadalmi vonatkozások

12. Munkaerőt a gazdaságban (emberi tervezés illetve kézi munkaerő lép a legtöbb automatizálás helyébe)

13. A termelt élelmiszer minőségének megőrzését

14. Emberi és környezetegészségügyi helyzet javítását

15. Életminőséget (egészséges élet, right livelyhood).

E célok elérésének legfontosabb eszköze a tervezés, ami érthető is. Ha valaki évelőkre akar alapozni egy mezőgazdasági kultúrát, minimalizálni akarja az energiafelhasználást és még ráadásul kényelmesen is akar élni, akkor két dolgot kell tennie:

* Az egész bulit nagyon alaposan megtervezni

* Az elején kegyetlenül dolgozni.

Ez azt jelenti, hogy egy permakultúrás rendszer kialakítása későbbi fenntartási igényekhez viszonyítva rendkívül sok munkát és energiát igényel, míg a modern mezőgazdaságban ez pont fordítva van: folyamatos, állandó ráfordítást igényel. Lea mesélt egy esetet, ahol Ausztráliában egy farmer magára hagyott egy már jól összeérett, jól működő kertet az őserdő közepén. Azt várta, mint mi is tennénk a helyében, hogy majd az őserdő bekúszik, a kert elgyomosodik és a gaz átveszi az uralmat. Mikor néhány év múlva visszament, azt kellett tapasztalnia, hogy a kert ugyanúgy néz ki, mint a körötte lévő őserdő, azzal a különbséggel, hogy dugig van élelemmel: vagyis, ugyanúgy működik mint azelőtt. Az energiát csak egyszer kellett befektetni, és ha a rendszer helyesen van megtervezve, elketyeg magától.

Itt kezdődik a magasiskola. Ha már ilyen önmaguktól ketyegő kertjeink lesznek, elmondhatjuk, hogy értjük ezt a dolgot. Egyelőre azon küzdöttünk, hogy az alapfogalmakkal megismerkedjünk. Hiszen erről szólt a ceremónia, egy beavatási szertartáson vettünk részt. Először is, azt kellett megtudnunk, mik a legfőbb jellemzői annak a rendszernek, amit majmolni akarunk: a természetnek.

A permakultúrás terv mindig konstrukciók, fajok, társadalmi rendszerek egyedi összeállítási mintázata, amely az adott helyhez és annak lakóihoz a legjobban illik. Az energiamegmaradás törvényét a következőképpen fogalmazza meg:

A természetben minden elvett forrásnak ára van.

Nincs szabad energia vagy nyersanyag. Amit elvettünk, azért cserébe valamit adni kell. Ez a visszaadás törvénye.

A természetes, élő rendszerek hat alapelvét szögezi le:

1. A természetben semmi sem nő örökké. Születés és elmúlás ciklusai váltják egymást.

2. Az élet folytonossága a globális biogeokémiai ciklusok fennmaradásának és sértetlenségének függvénye, melyek a nélkülözhetetlen elemek, szén, oxigén, nitrogén, kén, foszfor körforgásban tartásáról gondoskodnak.

3. Egyes populációk vagy fajok kihalásának veszélye akkor a legnagyobb, ha sűrűségük túlságosan nagy vagy túl kicsi.

4. Egy-egy faj túlélése rendszerint egy-két kulcstényező függvénye, amelyek a szervezet környezetével való kapcsolatainak hálójából kiemelkedő jelentőségűek.

5. A technikai rendszerek fejlődésének sajátos következménye, hogy az ember képessége a földfelszín alakítására sokkal gyorsabban nő, mint tudása e változtatások következményeinek felismerésére vagy pláne előre meglátására.

6. Az élőlények nem eszközök, hanem önmagukért való célok. Más élőlények illetve az ember számára képviselt instrumentális értékükön kívül önmagáért való (intrinsic) értékük is van.

A tervezett rendszereknek három fő célt kell kielégíteniük:

1. Olyan sokáig tartsanak, amilyen sokáig csak lehet és olyan kevés energia kelljen fenntartásukhoz, amilyen kevés csak lehet.

2. A napenergia felhasználása révén ne csak saját igényeiknek, hanem az őket megtervező és ellenőrző emberek igényeinek is megfelelő mennyiségű terméket hozzanak létre.

3. Fennállásuk ideje alatt a létrehozásukhoz és fenntartásukhoz felhasznált energiánál nagyobb mennyiségű energiát termeljenek.

Mindennek van értelme. Mollisoni alapelv, hogy a természetben zajló folyamatok kölcsönhatásai végtelenül nagyok, és csak attól függ, milyen szemmel nézünk rájuk, hogy a látszólag ellenséges vagy melléktermékként jelentkező folyamatokból is hasznot lehessen húzni. A rendszer elemei kölcsönösen megváltoztatják egymást. Innentől kezdve most sorolhatnám az elmélyült tudományos alaposságról szóló rendszerelméleti megállapításokat.

Az olyanokat, mint:

Forrásnak a rendszer azon primer vagy konvertált elemeit értjük, melyek a kiépüléshez és a működés fenntartásához szükségesek. Egy komplex mesterséges ökoszisztémában az élő és élettelen természeti, anyagi forrásokon túl nem anyagi, humán, esztétikai és egyéb erőforrások is fellelhetők. Ezek a rendszer működéséhez részben vagy egészben felhasználódnak. A fel nem használódott forrás a rendszerből elvonható, ez a hozam. A rendszer fenntarthatósága a források, hozam és a működés függvénye. A források használatuk során kölcsönhatásba lépnek a rendszer egyéb elemeivel és maguk is megváltoznak.

Vagy:

Egy rendszer illetve szervezet csak annyi erőforrást képes elfogadni, amennyi termékenyen felhasználható az adott rendszerben. Minden mennyiség, amelyet ezen túl a rendszerbe táplálnak, a rendezetlenség állapotába taszítja azt. A túl sok erőforrás az idült szennyezés egyik formája, akár fosszilis energiáról, akár zsírdús ételről van szó.

Ebből ennyi talán elég is lesz. Inkább visszatérek még egy percre az alsó ház (nem Alsóház!) lakóihoz, akik tanfolyásunk stabil és legérdeklődőbb magját képezték, és ami a magokat illeti, élénk cserekapcsolatba is kerültek egymással (megintcsak nem úgy, ahogyan az gondolja, akinek olyan piszkos a fantáziája, mint az enyém.) Viszont mindenféle növényi szaporítóanyagot ígérgettek egymásnak. Terepgyakorlatnak Béla öt éve művelt permakultúrás farmját vettük igénybe, ahová kimentünk és megnéztük illetve elhallgattuk a dombágyás, a Fukuoka rendszer, a sövénytervezés, a vízháztartás, a törpekakas és a többi általa bevetett alternatívság eredményeit. Innen tudom, hogy bármennyire is szeretjük, a permakultúra a mi fagyos égövünkön ugyancsak türelmes embereknek való. Béla már öt éve buzgón küszködik, ápolgatja, védi, óvja, vágja, látszik is már, hogy ebből lesz valami, csak hogy mikor... Persze, ha meggondoljuk, eleink minek ültettek volna diófát, ha csak az év végi zárszámadásra akartak volna nyereségesek lenni.