1. Napjainkban mindannyiunk számára egyre világosabbá válik, hogy a világ békéjét nem csak a fegyverkezési verseny, a helyi konfliktusok és a népek és emberek közötti igazságtalanságok fenyegetik, hanem a természetet megilletõ kellõ tisztelet hiányából fakadóan a természeti erõforrások kifosztása és az élet minõségének fokozódó hanyatlása is. A bizonytalanság érzése, amely ebbõl a helyzetbõl fakad, melegágya a kollektív önzésnek, mások semmibevételének és a becstelenségnek.

Szembesülve a természet széleskörû pusztulásával, az emberek a világ minden táján kezdik megérteni, hogy a Föld javainak használata nem folytatható úgy, ahogyan azt a múltban tettük. A nagy nyilvánosság éppúgy érintett a kérdéskörben, mint a politikai vezetõk, és számos tudományág szakemberei vizsgálják annak okait. Ezenfelül egy új ökológiai tudatosság kezd kialakulni, amelyet ahelyett, hogy lenéznénk, inkább bátorítanunk kéne, hogy dolgozzon ki konkrét programokat és kezdeményezéseket.

Számunkra, keresztényeknek ez a világnézet a Kinyilatkoztatásból származó vallásos meggyõzõdésünkön alapszik. Ez az amiért ezt az Üzenetet a teremtés bibliai történetével kapcsolatos gondolatokkal szeretném kezdeni. Remélem, hogy még azok is, akik nem osztoznak ugyanebben a hitben, megtalálhatják a következõkben a közös alapot a gondolkodásra és cselekvésre.

3. A Teremtés Könyvében, ahol Isten elsõ, emberiségre vonatkozó kinyilatkoztatását találjuk (Ter 1-3), van egy visszatérõ mondat: "És látta Isten, hogy jó". Miután megteremtette az eget, a tengert, a földet és összes részeiket, Isten megteremtette a férfit és a nõt. Ezen a ponton azonban a visszatérõ mondat jelentõsen megváltozik: " És látta Isten, hogy mindaz amit alkotott, nagyon jó volt" (Ter 1:31). Isten a teremtés egészét a férfire és a nõre bízta, és csak ekkor - ahogy olvashatjuk - nyugodhatott el "minden munkájától" (Ter 2:3)

Ádám és Éva meghívása, hogy osztozzanak a teremtés isteni tervének kibontakoztatásában, azon képességeket és adományokat mutatja meg, amelyek megkülönböztetik az embert minden más teremtménytõl. Ugyanakkor ez a meghívás szoros kapcsolatot teremtett az ember és a többi teremtmény között. Ádámot és Évát az Úr saját képére és hasonlatosságára teremtette, hogy bölcsen és szeretettel uralkodjanak a Föld felett (Ter 1:28). Ehelyett lerombolták a fennálló harmóniát azzal, hogy tudatosan szembeszegültek a Teremtõ terveivel, azaz a bûnt választották. Ez nem pusztán az ember önmagától való elidegenedésében, a halálban és a testvérgyilkosságban nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a Föld fellázadt ellene (Ter 3:17-19; 4:12). Az egész teremtett világ a hiábavalóság alá vettetett, azzal a titkos várakozással, hogy majd megszabadul és eljut Isten fiainak dicsõséges szabadságára (Róm 8:20-21)

4. Mi keresztények hisszük, hogy Krisztus halála és feltámadása beteljesítette a megbékélés munkáját az emberiség és az Atya között, akinek "úgy tetszett (...), hogy benne (Krisztusban) lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével" (Kol. 1:19-20)* . A Teremtés újra megtörtént (Jel 21:5). Az egykor a bûn és a romlás kötelékeibe vert világ új életre kelt, miközben "új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik" (2Pt, 3:13). Az Atya megismertette "ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idõk teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Fõben újra összefogjon mindent, ami az égben és a földön van" (Ef 1:9-10).

5. Mindezek a bibliai szempontok segítenek, hogy jobban megértsük a kapcsolatot az ember tevékenysége és az egész teremtett világ között. Amikor az ember hátat fordít a Teremtõ terveinek, olyan zavart idéz elõ, amely óhatatlanul visszahat a teremtés teljes rendjére. Ha az ember nem él békében Istennel, a Föld maga sem lehet békében: "Ezért ölt majd gyászt az ország, és veszíti el erejét minden lakója a mezõ vadjaival, az ég madaraival, sõt még a tenger halai is elemésztõdnek" (Oz 4:3).

Az emberiség egyre nagyobb aggodalommal teszi fel a kérdést, hogy van-e még gyógymód azokra a sebekre, amelyeket okoztunk. Nyilvánvaló, hogy nincs megfelelõ megoldás pusztán a természeti erõforrások észszerûbb felhasználásával vagy jobb kezelésével, még ha ezek olyannyira fontosak is. A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége.

6. Napjaink ökológiai válságának bizonyos elemei rávilágítanak a krízis morális jellegére. A legfontosabb ezek közül a tudomány és technika eredményeinek válogatás nélküli alkalmazása. Számos felfedezés tagadhatatlan jótéteményt jelentett az emberiség számára. Ez megmutatja az ember meghívásának nagyszerûségét a teremtésben való FELELÕS részvételre. Sajnálatos módon manapság világossá vált, hogy ezen felfedezések alkalmazása az ipar és a mezõgazdaság területén káros és hosszútávú hatásokat váltott ki. Ez pedig ahhoz a fájdalmas felismeréshez vezetett, hogy nem avatkozhatunk be az ökoszisztéma egyetlen területén sem anélkül, hogy figyelmet fordítanánk mind a beavatkozás más területeken megnyilvánuló következményeire, mind pedig az eljövendõ generációk jólétére.

Az ózonréteg fokozatos elvékonyodása és az ezzel kapcsolatos "üvegházhatás" kritikus méreteket öltöttek az ipari növekedés, az erõteljes urbanizáció és a hatalmas mértékben megnövekedett energiaigény következtében. Az ipari hulladékok, a fosszilis energiahordozók elégetése, a szabályozatlan erdõirtások, egyes növényvédõszerek, hûtõfolydékok és hajtógázok használata, mindezek közismerten károsítják a légkört és a környezetet. Az ebbõl fakadó meteorológiai és légköri változások az egészségkárosodástól az alacsonyan fekvõ területek jövõbeli elöntéséig terjedõ következményeket eredményezhetnek.

Noha bizonyos esetekben a károsodások már visszafordíthatatlanok, számos más esetben még feltartóztathatóak lennének. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a teljes emberi közösség - egyének, államok és nemzetközi szervezetek egyaránt - komolyan vegyék a rájuk háruló felelõsséget.

7. A legmélyebb és legkomolyabb jele a morális elem alapvetõ jelenlétének az ökológiai válságban az élet tiszteletének hiánya, ami a környezetszennyezés számos esetében megnyilvánul. A termelés érdekei gyakran elnyomják a dolgozók méltóságukból fakadó érdekeit, miközben a gazdasági célok elsõbbséget élveznek az egyének, sõt teljes nemzetek javával szemben. Ezekben az esetekben a szennyezés és környezetpusztítás annak a természetellenes és egyszerûsítõ látásmódnak az eredménye, amely idõvel az emberiség mély megvetését vívja ki.

Végezetül mély aggodalommal tekintünk a biológiai kutatások hatalmas lehetõségeire. Nincs lehetõségünk arra, hogy felbecsüljük azokat a zavaró biológiai hatásokat, amelyeket az átgondolatlan genetikai manipulációk valamint a növényi és állati élet új formáinak gátlástalan létrehozása eredményeznek, és hogy bármit is mondhassunk magának az emberi életnek az eredetét vizsgáló elfogadhatatlan kísérleteknek az eredményeirõl. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy annyira érzékeny területeken mint a fentiek, az alapvetõ etikai normákkal szembeni közömbösség, vagy ezek elutasítása az önpusztításhoz vezet.

A környezeti kérdéskör összetettsége nyilvánvaló. Mindazonáltal vannak bizonyos alapvetõ elvek, amelyek, tiszteletben tartva a résztvevõk autonómiáját és szakmai alkalmasságát, vezérelhetik a megfelelõ és hosszútávú megoldások keresését. Ezek az elvek alapvetõek a békés társadalom felépítése szempontjából. Egy békés társadalomnak tisztelnie kell az életet, és nem veheti semmibe a tényt, hogy a teremtés egységes egész.

Másfelõl a föld végsõ soron KÖZÖS ÖRÖKSÉGÜNK, AMELYNEK GYÜMÖLCSEI VALAMENNYIÜNK JAVÁT SZOLGÁLJÁK. A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazásában "Isten a Földet és annak valamennyi részét minden egyes ember és az összes nemzet hasznára szánta" (Gaudium et Spes, 69). Ennek pedig közvetlen következményei vannak a szóban forgó problémára. Egyértelmûen igazságtalan, hogy kivételezett kevesek mértéktelenül halmozzák fel a javakat, elpazarolva az erõforrásokat, miközben emberek hatalmas tömegei nyomorult körülmények között, az emberi lét legeslegalsó szintjén élnek. Manapság a környezet pusztulása kijelöli azt a határt, amin túl - az egyéni és kollektív - önzés és kapzsiság ellentmond a teremtés rendjének, annak a rendnek, amelyet a kölcsönös függõség jellemez.

9. A rendezett világmindenség és a közös örökség fogalma rámutat a természeti javak kezelését illetõen egy nemzetközileg jobban koordinált megközelítés szükségességére. Számos esetben a környezetei gondok hatásai túllépik az egyes államok határait; ennélfogva megoldásuk sem várható pusztán nemzeti keretekben. Az utóbbi idõben szemtanúi lehettünk néhány biztató elõrelépésnek az ilyen típusú nemzetközi együttmûködés irányába, ennek ellenére a létezõ mechanizmusok és szervezetek jól láthatóan nem alkalmasak egy széleskörû munkaterv kidolgozására. Politikai akadályok, a túlzott nacionalizmus bizonyos formái és a gazdasági érdekek - hogy csak néhány tényezõt említsünk - gátat szabnak a nemzetközi együttmûködésnek és a hosszútávú, hatékony kezdeményezéseknek.

A közös, nemzetközi lépések szükségessége azonban NEM CSÖKKENTI AZ EGYES ÁLLAMOK FELELÕSSÉGÉT. Nem elég ugyanakkor, hogy az egyes országok együttmûködjenek a nemzetközileg elfogadott normák elterjesztésében, de végre kell hajtaniuk, vagy legalábbis megkönnyíteniük a szükséges társadalmi-gazdasági változásokat saját határaikon belül, különös tekintettel a társadalom legsebezhetõbb szektoraira. Az államnak ezek mellett aktívan törekednie kell saját területén belül arra, hogy megelõzze a légkör és a bioszféra pusztulását, gondosan felmérve többek között az új technológiai és tudományos vívmányok hatásait. Az állam felelõs azért is, hogy biztosítsa polgárai számára, hogy ne veszélyeztessék õket káros szennyezõ anyagok és mérgezõ hulladékok. Manapság egyre erõteljesebben vetõdik fel az EGÉSZSÉGES KÖRNYEZETHEZ VALÓ JOG, amely a megújított Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának részét kell hogy képezze.

IV. Egy új szolidaritás sürgetõ igénye

10. Az ökológiai krízis rámutat az ÚJ SZOLIDARITÁS SÜRGÕS SZÜKSÉGESSÉGÉRE, különös tekintettel a fejlõdõ és ipari országok közötti kapcsolatokra. A nemzeteknek egymás iránti tisztelet tanúsítva egyre fokozódó mértékben kell osztozniuk a békés és egészséges természeti és társadalmi környezet megteremtésének felelõsségén. Az újonnan iparosodott államoktól nem várható el, hogy korlátozó környezeti normákat kényszerítsenek rá növekvõ gazdasági életükre, amíg a fejlett országok be nem vezetik ezeket saját határaikon belül. Ugyanakkor az iparosodás útjára lépett államoknak nincs meg az erkölcsi szabadsága arra, hogy megismételjék a múltban mások által elkövetett hibákat, és nemtörõdöm módon tovább károsítsák a környezetet ipari szennyezésekkel, kiterjedt erdõirtásokkal vagy a meg nem újuló erõforrások korlátlan kitermelésével. Ezzel összefüggésben sürgõs megoldást kell találni a mérgezõ hulladékok kezelésére és elhelyezésére.

Semmiféle terv vagy szervezet nem lesz képes azonban a szükséges változások megvalósítására, hacsak a világ vezetõi maguk is meg nem gyõzõdnek arról, hogy szükség van a szolidaritásra, amelyet az ökológiai válság követel meg, és amely alapvetõ a béke szempontjából is. EZ AZ IGÉNY ÚJ LEHETÕSÉGEKET TEREMT A NEMZETEK KÖZÖTTI EGYÜTTMÛKÖDÉS ÉS A BÉKÉS KAPCSOLATOK MEGERÕSÍTÉSÉRE IS.

11.Ki kell azt is mondanunk, hogy a megfelelõ ökológiai egyensúly nem jöhet létre a világszerte fellelhetõ strukturális szegénység elleni közvetlen fellépés nélkül. A számos országban kialakult mezõgazdasági nincstelenség és igazságtalan földtulajdonlás vezetett a naturális gazdálkodás fennmaradásához és a talajok kimerüléséhez. Ahogy földjeik termõképessége leromlik, sok földmûves új területeket tisztít meg, amivel felgyorsítják a kontrollálatlan erdõpusztulást, vagy olyan városi központokban telepednek le, ahol hiányzik a befogadásukra alkalmas infrastruktúra. Hasonlóképpen némely súlyosan eladósodott ország elpusztítja saját természeti örökségét, akár az ökológiai egyensúly visszafordíthatatlan felborulása árán is, hogy új, exportképes termékeket állítson elõ. Ilyen helyzetben nem helyes tevékenységük káros környezeti következményeinek felelõsségét kizárólag a szegényekre terhelni. A szegényeknek, akikre a Föld éppúgy rábízatott mint másokra, lehetõvé kell inkább tenni, hogy megtalálják a szegénységbõl kivezetõ utat. Ez bátor szerkezeti reformokat valamint a népek és államok közötti megújult kapcsolatokat igényel.

Manapság bármely globális méreteket öltõ háború kiszámíthatatlan környezeti katasztrófához vezetne. De a helyi konfliktusok is, bármennyire korlátozottak legyenek is, nem csak emberéleteket és társadalmi struktúrákat pusztítanak el, de súlyos környezeti károkat is okoznak, tönkretéve a termést és a növényzetet éppúgy, mint ahogy megmérgezik a talajt és a vizeket. A háborúk túlélõi olyan rendkívül nehéz környezeti körülmények között kényszerülnek új életet kezdeni, amelyek szélsõséges társadalmi nyugtalanságot idéznek elõ, további negatív környezeti hatásokat kiváltva

13. A modern társadalom nem lesz képes megoldást találni az ökológiai válságra, hacsak komolyan át nem gondolja egész életformáját. A Föld társadalmainak jó része az igények azonnali kielégítésének és a fogyasztásnak a bûvöletében él, miközben közömbös marad az okozott károkkal szemben. Amint azt már kifejtettem, az ökológiai krízis világosan rámutat az emberiség erkölcsi válságának mélységére. Ha hiányzik az emberi személyiség és az emberi élet értékének megbecsülése, elveszítjük érdeklõdésünket mások, és maga a Föld iránt is. Az egyszerûség, önmérséklet és önfegyelem valamint az áldozatos lélek a mindennapi élet részeivé kell hogy váljanak, különben mindannyian egy szûk réteg körültekintés nélküli életformájából származó következmények áldozatai leszünk.

A KÖRNYEZETI FELELÕSSÉGTUDATRA VALÓ NEVELÉS rendkívül sürgetõ feladat: felelõsség önmagunkért, másokért, és a Földért magáért. Az oktatás nem gyökerezhet pusztán érzelmekben vagy üres kívánságokban. Nem szabad, hogy a modern világ visszautasításán vagy valamiféle "elveszett paradicsom" utáni homályos vágyon alapuljon. A felelõsségtudat valódi oktatása együtt kell hogy járjon a gondolkodásmódunkról és viselkedésünkrõl szóló hiteles párbeszéddel. Az egyházaknak és vallásos testületeknek, nem-kormányzati és kormányzati szervezeteknek, valójában a társadalom minden tagjának pontos helye és szerepe van az oktatásban. Az elsõ tanító maga a család, ahol a gyermek megtanulja tisztelni szomszédait és szeretni a természetet.

14. VÉGEZETÜL A TERMETÉS ESZTÉTIKAI ÉRTÉKÉNEK KÉRDÉSÉT NEM LEHET MEGKERÜLNI. A természettel való kapcsolatunk lelkierõt ad, a nagyszerûsége feletti elmélkedés pedig békét és derût nyújt. A Biblia újra és újra a teremtés jóságáról és szépségérõl beszél, amely az Urat dicsõíti (Ter 1:4; Zsolt 8:2, 104:1; Bölcs 13:3-5; Sir 39:16; 33; 43:1, 9). Nehezebb talán, de nem kevésbé mély az ember képességeibõl fakadó eredmények feletti elmélkedés. Városainknak is megvan a maguk szépsége, ami arra indíthatja az embereket, hogy jobban vigyázzanak az õket körülvevõ világra. A megfelelõ várostervezés a környezetvédelemnek is fontos része, és a tájak természetes formáinak tisztelete elengedhetetlen elõfeltétele az ökológiailag egészséges fejlõdésnek. Nem kerülhetõ ki a kapcsolat az esztétikai oktatás és az egészséges környezet fennmaradása között.

15. Napjainkban az ökológiai válság olyan méreteket öltött, hogy MINDANNYIUNK FELELÕSSÉGÉVÉ VÁLT. Amint arra már rámutattam, különbözõ aspektusai egyértelmûen rávilágítanak az egyének, nemzetek, államok és a nemzetközi közösség kötelességeinek megállapítását célzó közös erõfeszítések igényére. Ez nem csak hogy kéz a kézben halad a valódi béke építését szolgáló tettekkel, hanem kézzel fogható módon megerõsítik és alá is támasztják azokat. Amikor az ökológiai válságot a BÉKE KERESÉSÉNEK szélesebb kontextusában vizsgáljuk, könnyebben megérthetjük annak a figyelemnek a fontosságát, amire a Föld és annak légköre tanít minket: azaz hogy a világegyetemben jelen lévõ rendet tisztelnünk kell, és hogy a szabad választás lehetõségével megajándékozott embernek súlyos felelõssége van ennek a rendnek a megóvásában az eljövendõ generációk jólétének érdekében. És itt ismét leszögezném, hogy AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG MORÁLIS KÉRDÉS.

Bármely, különösebb vallásos meggyõzõdés nélküli, de a közös javak iránt mély felelõsséget érzõ férfi és nõ felismerheti, hogy kötelessége részt vennie az egészséges környezet helyreállításában. Annál inkább kell érezniük tehát mindazoknak, akik hisznek a Teremtõ Istenben, és akik így meg van gyõzõdve arról, hogy a világegyetemben világos rend és egység uralkodik, hogy foglalkozniuk kell a problémával. Minden kereszténynek különösen tudatosítania kell magában, hogy felelõssége a teremtésben, a természet és a Teremtõ szolgálata, alapvetõ eleme hitének. Ennek eredményeképpen az ökumenikus és vallások közti együttmûködés hatalmas lehetõségei nyílnak meg elõttünk.

16. Üzenetem végén közvetlenül katolikus testvéreimhez fordulnék, hogy figyelmeztessem õket a teremtés megõrzésének súlyos kötelességére A hívõk elkötelezettsége az egészséges környezet iránt közvetlenül a Teremtõ Istenbe vetett hitükbõl származik, az eredendõ és a személyes bûn következményeinek felismerésébõl, valamint a krisztusi megváltás bizonyosságából. Az élet és az emberi méltóság tisztelete az egész teremtésre kiterjed, amely az emberrel együtt dicsõíti az Urat (Zsolt 148).

Ezerkilencszázhetvenkilencben, Assisi Szent Ferencet az ökológiával foglalkozók égi patrónusává nyilvánítottam (Inter Sanctos Apostoli Körlevél: AAS 71 [ 1979] , 1509). Õ a teremtés sértetlensége iránti mély és õszinte tisztelet példáját kínálja a keresztények számára. Mint a szegények barátja, aki szeretetben élt Isten minden teremtményével, Szent Ferenc az egész teremtést - állatokat, növényeket, természeti erõket, sõt, Napfivérét és Holdnõvérét is - meghívta, hogy együtt tiszteljék és dicsõítsék az Urat. Az assisi nincstelen tanúbizonyságát adja annak, hogy ha békében élünk Istennel, nagyobb készséggel fogjuk építeni a békét az egész teremtéssel is, ami elválaszthatatlan a népek közötti békétõl.

Remélem, hogy Szent Ferenc példája segít abban, hogy örökké éljen bennünk a "testvériség" érzése mindazokkal a javakkal és szépségekkel, amelyeket a Mindenható Isten teremtett. És emlékeztessen minket tiszteletük és megõrzésük súlyos kötelességére, annak a még nagyobb és magasabb szintû testvériségnek a fényében, amely az emberiséget fûzi egybe.