Fotókiállítás a balkáni háborúról

Somogyi Tamás barátommal az egykori Jugoszláviában Macedónia kivételével megfordultunk minden köztársaságban és valamikori autonóm területen: Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában, Szerbiában, a Vajdaságban és Koszovóban. Volt, hogy remegô inakkal indultunk el (hiszen csak az ostoba nem fél!) és üdülésszerû kirándulás lett belôle; volt, hogy kirándulásra számítottunk és lidércnyomássá vált a vége. Akár így, akár úgy, be kell ismernem, hogy minden esetben Tamás volt az, aki szorgalmazta az indulást. Legtöbbször azt a taktikát alkalmazta, hogy a maga csendes módján addig hajtogatta: "El kéne menni Boszniába", míg nem bírtam tovább és igent mondtam.
Mindeddig szerencsénk volt. Bár eljutottunk néhány kiszámíthatatlan helyre kockázatos idôkben, személyünket nem fenyegette veszély. (De milyen jólesne most azt mondani, hogy "Számtalanszor jöttünk vissza a halál torkából!" - jólesne, csak nem lenne igaz...)
Láttunk viszont olyan dolgokat, amelyeket hideg fejjel kellett végignézni-lefényképeni, tehetetlenül, tûrve, s amelyeknél talán jobb lett volna a csata pánikjában részt venni. Mondják, hogy az utóbb nem hagy maga után akkora dühöt.
Nem tudom.
Mint ahogyan azt sem tudom, lesz-e megoldása ennek az eszelôsök által kirobbantott és nagyrészt eszelôsök által vezetett-vívott háborúnak, ami nagyon közel zajlik hozzánk, s ami szerintem nemzedékekre elôre elültette ott a háborút.
És eszelôsök, akik újrakezdik, mindenütt vannak.
Nálunk is.
Ne feledjük: bosszút bosszú követ.
Nem látnak itt olyan képet, ami szándékosan elrettentô, sokkoló, hatásvadász lenne. Nincsenek széttrancsírozott halottak. Mégis, hiánytalanul bennük van az egész. Az egész értelmetlensége. Bûnössége.
Itt idézem Graham Greene szavait, amelyek egy másik háborúban születtek. A Csendes Amerikaiban mondatja egy újságíróval: "Én riporter vagyok - Isten pedig csak a vezércikkíróknak létezik."
Somogyinak van Istene. Mégis, riporter, ha kell. Például a volt Jugoszláviában. Nézzék meg...

Pekarek János
újságíró