dr. Seregélyes Tibor a természet lágy ölén teljes odaadással fényképez. Az eredményt nagyon sokan ismerik. Növénytani és természetvédelmi szakkönyvekből vagy éppen a Természetbúvár magazin hátlapjairól. A növénytan iránt érdeklődők az elmúlt ősszel nagy örömmel fogadták Seregélyes Tibor és az egykori tanár, Simon Tibor professzor közös művét, a Növényismeret című határozókönyvet. A Természettudományi Múzeumban február 22-ig még megcsodálhatják, hogy a határozó milyen minőségű növényfotókból készült.
Bélyegnagyságú képek vannak szinte a könyvben. Jó lett volna ezeket megmutatni élvezhető méretben is, hiszen az eredeti képek sokkal részletgazdagabbak.
Miben sajátos ez a műfaj? Mi az, amit csak egy botanikus tud lefényképezni?
Hogyha van egy ekkora virágom, akkor azt durván ilyen magasságból kell fényképezni ahhoz, hogy az az imázs, amit mi arról a virágról elképzelünk, szépen kellően visszajöjjön. (A kezeivel egy 15 centis virágot mutat, amit kb. 10 cm magasságból kell fényképezni.)
Namost az nagyon keveseknek jut eszébe, hogy le kell tenni adott esetben a gépet a földre, sőt még olyan is van itt a kiállított képek között, hogy a fényképezőgép be van ásva a földbe, és úgy kell elkészíteni a képet.
És ehhez még az is kell, hogy az ember egy csomó példányt megnézzen. Az egyiket hernyó rágta, a másikat dér csípte, a harmadik csak csúnyán tartja magát, a negyedik nem olyan élőhelyben fordul elő, ahol igazán jellemző, tehát sok-sok példány közül kell megtalálni azt az egyet, amelyik körülbelül eleget tesz annak a plátói ideának, amit az ember úgy kialakít magának a virágról, s amit szeretne megmutatni.
A kiállítás egy rejtett, de nagyon szép zúgában, nem a növényhatározó képei várják a látogatót, hanem káprázatos hegyvidéki tájak. A botanikus külföldi kalandozásának emlékei. A magyarországi képek közül a megnyitó biológus résztvevői különösen nagyra értékelték az élőhely típusokról készült felvételeket. Hiszen egy égeres mocsárerdőt vagy egy dél-dunántúli bükköst talán még nehezebb bemutatni, mint egy virágzó növénykét.
Az alkotó a képeket nézegetve sok szép történetre emlékszik. Meg néhány hátborzongatóra.
Van olyan, amelyikért majdnem ott hagytam a fogamat. Pl. az itt kiállított szirti páfrány a Füzéri Várhegynek egy olyan sziklaletörésén készült, ahol sokáig kellet várni arra a szélcsendes pillanatra, amikor exponálni lehet, és ahogy belefeledkeztem az egész helyzetbe, mikor elfáradt a lábam hátra akartam lépni. De ott nem volt semmi, csak 40 méter mélység. Éppen hogy csak az utolsó pillanatban tíz körömmel meg tudtam kapaszkodni.
A parlagfű képe, az hogy került ide?
Hát igyekeztem olyan képeket kitenni, amelyek természetes élőhelyeken készültek, s az egészhez kontrasztként a legvégére tettünk ki egy igen utálatos, pocsék és általában rontott emberi környezet környékén élő jószágot, a parlagfüvet, ami az egésznek egyfajta ellenpontja. Persze hogyha jó közelről megnézzük a parlagfüvet, az se csúf növény.
Majdnem mindegyik képnél emlékszem arra, hogy melyik, hol, milyen körülmények között, esetleg milyen barátokkal vagy milyen kocsmázások előtt, után készült, és az ember ha nézi egy kicsit a képet, annak a hangulatát vissza is tudja elég jól idézni, hogy mi volt éppen azon a napon, amikor ez a felvétel összejött. Ez az én életem jegyzőkönyve.