Farkas István

 

Stop!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2002. karácsony

 


 Feleségemnek


Gondolatok a Lélekváró elmélkedések 2001. évi félmondataihoz

 

Sajnálom és bánom, ha fegyelmezetlen vagyok…

Ezt a fegyelmezetlenséget legtöbbször nem az emberek között bánom, hanem akkor, ha például meggondolatlan mozdulattal elriasztok egy őzcsapatot, vagy nem tudok néhány percig mozdulatlanul figyelni egy gyíkot. Az emberek között szinte mindig fegyelmezetlen vagyok, mert másodpercekre sem tudom elviselni a másokra tett rosszindulatú megjegyzéseket, az üres lefetyelést, vagy a primitív dühkitöréseket. Ilyenkor rosszindulatú megjegyzéseket teszek, tajtékzom és dől belőlem a sok üres lelkizés. Még sokat kell dolgoznom magamon.

 

Sajnálom és bánom, ha elragadnak az indulataim…

Mégis, halak természetű lévén ritka vendégként üdvözlöm őket. Annak jeleként szemlélem őket, hogy valahol mélyen, mint a szunnyadó vulkán magmája él bennem az erő, az akarat, a tűz. Ha szemlélem őket, azaz megismerem, talán egyszer majd “eke elé foghatom őket és szánthatok és vethetek velük”.

 

Sajnálom és bánom, hogy mindig (túl) fáradt vagyok…

Szinte minden este irigylem a bagoly természetűeket, akik este tíz óra körül kezdenek neki még egy opera hallgatásának, egy regénynek, vagy egy filozófiai tanulmány megírásának. Olyankor én már az igazak álmát alszom, vagy nagy küszködve tartom csak nyitva a szemem, ha muszáj. Hajnalban viszont sajnálom őket, mert mire kilenc-tíz óra körül nagy nehezen összerakják magukat én már megírtam egy filozófiai tanulmányt, meghallgattam egy Mozart operát, vagy elolvastam egy regényt.

 

 

 

Sajnálom és bánom, hogy többet beszélek, mint hallgatok…

Még mindig. Pedig már több, mint ötven éve… És már mióta tudom, hogy “aki tudja, nem mondja”, hanem éli. Hányszor hittem, hogy ha kimondom már meg is értettem, ha kimondom, már meg is csináltam, ha hirdetem, már Isten szól belőlem. Pedig a Mester sem azt mondta, hogy beszéljétek tele az emberek hasát, hanem hogy “tegyétek tanítvánnyá…”, “hirdessétek…”: legyetek ti magatok az Ige. És mégis…

 

Sajnálom és bánom, hogy kihúzom magam a feladatvállalás alól…

Na, persze nem azok alól, amiket magam találok ki magamnak. Ez sem kevés. Azokról van itt szó, amikről tudom, hogy meg kellene tennem, de nem teszem meg. Még…, mondom magamnak. Majd eljön az én időm is – teszem hozzá bíztatóan. Előbb azonban még el kell intézni, fel kell építeni, meg kell javítani, - írni, - szerelni, végig kell gondolni, meg kell tervezni. És persze nagyon jól tudom, hogy az egész egy átverés és mégis. Még ennyi év után is...

Nem könnyű Embernek lenni.

 

Sajnálom és bánom, hogy szűkmarkú vagyok…

Viszont találtam egy pótmegoldást. Egy egészen kicsi lakásba költöztünk. Mindennek a felétől meg kellett szabadulnunk. Fele lett a könyvünk, a bútorunk, a konyhánk, a szobánk és a ruhaneműnk is. Ezen kívül már csak egy fele nyaralóm, egy fele autóm és egy fele-ségem van. Azóta viszont valahogy jobb egész-ségben vagyunk.

 

Sajnálom és bánom, hogy mindig időzavarban vagyok…

Nem, ez így nem igaz. Mérhetetlenül sok az időm. Bár ez sem igaz, mert pont ugyanannyi van, mint másnak. Akkor mi ez a zavar? Kintről jön, vagy belülről? Talán mert már látni a végét? Vagy a meg nem valósult vágyaim teszik? És ha már nincsenek? Ha egyszerűen már csak lenni akarok: olyan “tudatosan”, mint egy virág, olyan önzetlenül, olyan személyválogatás és feltétel nélkül adóként, szolgálva a mindig időzavarban lévő méheket? Mint a liliomok…?

 

Sajnálom és bánom, hogy nem vagyok jó vigasztaló…

Régebben jobb vigasztaló voltam. Senki sem ment el tőlem üres kézzel: jó szó, remény, tanács, vigasz nélkül. Ma már őszintébb vagyok és így kevesebben is jönnek hozzám vigaszért. Pedig az ajtóm ma is nyitva áll mindenki előtt. Csakhogy, aki jön, már nem azt kapja amit vár. Már nem szúrhatom ki a szemét olcsó vigasszal, már tudom, hogy ő is Isten fia (lánya). Már csak azt mondhatom neki: minden remény, vigasz, tanács benned van, figyelj befelé és megtalálod a választ.

 

Köszönöm, hogy tudok örülni és ünnepelni…

Az ünnepnapokon is, bár egyre jobban törekszem a nem alkalomhoz kötött ünneplésre. Örülni a hétköznapoknak, a pillanatoknak: a szemétdomb tetején virágzó pitypangnak, unokám mosolyának, kedvesem simogatásának, a hozzám forduló figyelmes tekintetének, a felém nyújtott segítő kéznek, egy pohár finom bor ízének, egy szép gondolat hallásának, egy ösztönszerűvé vált segítő mozdulatomnak; annak, hogy ha nincs rám szüksége senkinek is tudok várni, ha nem kell sehová mennem le tudok ülni és ha nem kell gondolkoznom az agyam is el tud csendesülni.

 

Köszönöm, hogy képes vagyok szeretni…

Leginkább a dióspalacsintát, főzött dióval, mazsolával és kevés rummal, de még a nálam okosabbakat, ügyesebbeket és szerencsésebbeket is. Ellenségeimet nem, mert nincsenek. Sokkal rugalmasabb vagyok annál, semhogy otthagyjam a lábamat, ha egy elv, szabály, állítás, vagy rágalom rá akarná csukni az ajtót. Rugalmasságomat úgy fejlesztettem tökélyre, hogy egyrészt egyre többet tanultam, amíg el nem értem a semmit sem tudás állapotát, másrészt pedig igyekeztem megmaradni a hétköznapi élet (család, szomszéd, kollega, hatóság, villamos, járda, közért) szintjén, míg már nem zavarnak a szagok, lábralépések, oldalbavágások, zsebtolvajok, kéregetők, kölcsönkérők, vitatkozók, ajtót orrom előtt becsukók, bürokraták, jehovisták és krishnások.

Ja, hogy nem így tanultuk, nem így kell szeretni? Hát igen. Be kell látnom, hogy csak ennyire futotta.

 

 

Válaszaim a KOINONIA “Kérdések az új ezredév végén” című írás kérdéseire.

 

Jézus egy Ország okán jött… Van-e reményed, hogy a most kezdődő évezredben többre jutunk?

 

Nem jutunk többre az elkövetkezendő évezredben sem. Megítélésem szerint a Föld nevű bolygó Istentől való távolsága nem fog lényegesen módosulni. Ha elképzelem, hogy a politikai hatalmak megegyeznek és minden fegyvert megsemmisítenek, ha az egyházak kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól az egymás ellen elkövetett bűneikért és egy Istent kezdenek imádni, ha minden éhezőt sikerül magasabb életszínvonalra emelni és a vagyon, mint ellentét forrása is megszűnik, két ember akkor is össze fog veszni, verekedni a piacon csupán a szavak különböző értelmezésén, a temperamentum különbségén, vagy csak az igényelt és meg nem kapott mértékű szeretet miatt. Más kérdés az, hogy többes szám alkalmazása nélkül az egyének lehetősége a “többre jutásra” összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz, mint az elmúlt évezredben, mert az önismeret, a lelki-ismeret megszerzésének hatalmas iskolái nyíltak ki, váltak láthatóvá az ezredév végére. Ezek az iskolák már nem titkosak, zártak. A tankönyveket az újságárusoknál lehet kapni, vagy a tévéből megismerni. Más kérdés az, hogy lesz-e, akit érdekel ez a tudás.

 

Van-e indokolt reményed, hogy folytatni tudja a Bokor, amit elkezdett, vagy csak egy a történelem annyi “búvópatakja” között, s egy nemzedéken belül eltűnik elődeihez hasonlóan?

 

Van, de csak akkor, ha a Bokor iskola marad. Iskola, ahol a mindenkori tudományos csúcsszinten, csoportosan választ lehet kapni olyan kérdésekre, hogy: hol vagyok? ki vagyok? honnan jöttem? Később pedig egyéni foglalkozásokon olyanokra, hogy: mi a sorsom? hogyan ébredhetek fel? mit tehetek? Ha a tanulók és a tanárok a Bokrot életcélnak tekintik, akkor el fog tűnni. Ha viszont a képzett diákjait szárnyra képes bocsátani akkor sohasem tűnhet el, mert akkor nem a szervezet a fontos, hanem a tanítás, ami magától – éppen a képzettség megszerzése, a “már nem tudom magamban tartani” útján – terjed. A terjedés sebessége csak a kérdés és az, hogy egyáltalán lesz-e jelentkező az iskolába, vagy az “eszes lények” megelégszenek a mai tudatosságukkal és elpusztítják önmagukat.

 

Ha a Bokor eltűnik a történelem süllyesztőjében, látsz-e a mában olyan erőket, amelyek vállalják a jézusi szándékot? Melyek ezek?

 

Vannak ilyen erők. Mindig is voltak és remélhetőleg mindig is lesznek. Minden erőt ilyennek látok, aki a második válaszban leírtak szerint tanít, s mely tanulásnak az eredménye a felvilágosult, céltudatos, nem manipulálható ember: tudja kicsoda ő maga, tudja honnan jött, tudja hol van, tudja, hogy nem mechanikus gépezet és pontosan tudja mi a teendője önmagával és embertársaival kapcsolatban, s talán a legfontosabb: mindehhez a tennivalóhoz tudja honnan meríthet és adhat erőt. A tudás megszerzése nem könnyű, nem adják ingyen és nem egy hétvégi lelkigyakorlat eredménye. Aki nem években, évtizedekben gondolkozik az jobb, ha hozzá sem kezd. Ezért nem tolongtak soha ezek előtt az iskolák előtt s nem azért, mert zárva van az ajtajuk. Az “értek hozzá” állapotot meg lehet szerezni a megkülönböztető ész útján, a fizikai önmegtartóztatás útján, egy szent ember fegyelmezett követése útján és a mindennapok szeretet-gyakorlatai útján is. Ezért van sokféle ilyen erő és sok ember is, aki megtanulta a leckét. Csakhogy, aki rájött és már csinálja, alkalmazza, éli, már nem látszik, mert ő maga eltűnt. Már csak kovász, mustármag, vagy egy bot, amire támaszkodni lehet.

 

A jézusi szándék csak utópia? Tenni a történelemben csak azt lehet, amint a mindenkori “főpapok, írástudók és vének”, valamint a “trón”-szövetségesük, Kaifás akar, s így ezekben kell bíznunk, hogy megvalósulhasson az, amit Jézus szándékolt?

 

Rossz a kérdés. Aki feltette az is tudja. Semmi sem utópia, ami tudatos és cselekvő emberből indul ki. És minden utópia – bár ma még realitásnak, szinte az egyetlen realitásnak tűnik –, ami vezérre, szervezetre, egyedüli elvre mint megoldásra mutat. Az egyetlen realitás itt a földön az ember autonóm, jó akarata. Még ha semmi látható eredménye sincs, még ha fel is akasztják, le is köpik érte, mert ez az egyetlen, amit kialakítani, “tenni” lehet. A többi, ha erre épül már akármi is lehet: család, életközösség, nép, globalizált világ, mind Isten Országa lesz.

 

 

Vázlatok

 

A magányos ember veszi a hátizsákját és nekiindul felfedezni, megismerni a nagyvilágot.

Az egyszerű ember hátára veszi a családját és kimegy a földre szántani.

A nagy ember hátára veszi népét, nemzetét, járja a falvakat, vagy felszólal a parlamentben.

A legnagyobb ember hátára veszi a világot összes bajával együtt miközben ki sem teszi a lábát a szobájából.

 

i

 

A bibét a szél beporozza. Ezért van sok erdő.

A macska bagzik. Ettől lesz kevés az egér.

Az ember gondolata önmagát nemzi. Ettől vannak tele a könyvtárak.

 

i

 

Ha a mennyek országa bennünk van, mi más dolgunk lenne, mint rátalálni.

Ha a mennyek országa a csillagokon is túl van, mi mást tehetnénk, mint kutatni utána.

A két világban közös, hogy mindkettő végtelen.

Ha viszont az Atya – mint általában az atyák – kéznyújtásnyinál is közelebb van hozzánk, akkor nincs más dolgunk, mint lebontani azokat az akadályokat, melyek elválasztanak Tőle.

Ez az akadály azonban nem más, mint a világ és önmagam.

Az út: a világ és önmagam megismerése. A megismerés figyelem-szentelést jelent.

Nem megváltoztatni! Figyelmet szentelni!

 

i

 

Ahhoz, hogy valaki újjászülessen meg kell halnia a világ számára, s ahhoz, hogy meghaljon fel kell ébrednie gépiességéből – mondja az írás. Nem lehet alva, vagy meghalás nélkül újjászületni.

Felébredni nehéz, ezért lassú és küzdelmes folyamat, meghalni viszont egy pillanat alatt és örökre kell.

Szép a lehulló őszi falevél és szép egy öreg kutyabarát halála is. Ez az ember sorsa is, ha nem ébred fel: szépség, mely beleillik a természet rendjébe.

Csak ennyi? Akkor mi ez a nagy hű-hó?

A jázminbokor

 

Anyja még a kezdetek kezdetén ültette. Még a vízóraakna sem volt meg, mert víz sem volt. Egyetlen támpontot a nagy erdőben az a beton négyszögelési pont jelentette, ami az utca felé a telekhatárt kijelölte. A mellé ültette. Az biztos volt. A többi, a ház, a fenyők, a villany és a telefon csak később jöttek. Vadrózsák és mogyoróbokrok között kellett kitisztítania azt a kis helyet, ahová a gyökeres hajtást eldughatta. Nem volt könnyű dolga neki sem és a hajtásnak sem. Lenn, Békásmegyeren a kertészetben a többi hajtás semmit sem mondott neki a fenti körülményekről. Csak a törvényekben bízhatott, na meg új gazdájában. Az első télen ki sem látszott a nagy hóból, nyáron pedig folyamatosan meg kellett küzdenie a sok idegennel a talajért, a fényért, a vízért. Sokszor épp hogy pislogott benne az élet, amikor a jótékony kéz lemetszette a ráhajló vadrózsaágat, kiszabadította az örökéletű meténg szorításából, vagy meglocsolta. Mi lesz veled kicsi jázmin? – kérdezte tavasszal a gazda, mikor az első melegben felment az erdőbe és letörve találta a vezérhajtást. Csupán egy kis sárgászöld rügy jelezte az életet a csonk alján. A puha feltöltésben aztán gyorsan életre kapott. Megkapaszkodott a köves talajban és kiharcolta magának az életteret az őshonos gyökerek között. Nem volt sem módszere sem elmélete. Egyszerűen az életfenntartási ösztöne működött. Az életösztön pedig semmi mást nem akart, mint élni, növekedni és virágba borulni.

A vízóraakna építése kicsit megviselte a gyökereit, ugyanakkor a száraz, meleg nyarakon elegendő nedvességet biztosított számára. Ekkor szoktak oda a békák is. Ők is szerették a nedves meleget. És persze a hatalmas erdei sikló is, aki viszont a békákat szerette. Mikor a fenyők sorra elhagyták a növésben már nem bánta. Már a helyén volt. Gomba módra szaporodtak új gyökérhajtásai és ágacskái szétterültek azon a kis területen, melyet a tölgyfák, a mogyoróbokrok és a kerítések szabtak ki számára.

Egyetlen törvényt ismert: a Napot. Sohasem kereste az árnyék hűvösét, a széltől, esőtől, jégtől védett zugokat. Minden porcikájára hatott a föld vonzása, de nem tehetett mást, a Nap felé kellett növekednie töprengés, bizonytalankodás, pihenés nélkül. Pedig sokszor nem volt Nap. Ősszel, ha bejöttek a ködök, hónapokig nem láthatta csak azt a derengő szürkeséget, ami minden porcikájába behatolt, ágait meztelenre vetkőztette, s ha megjött testvére a jeges szél, mint rosszalkodó, féktelen koboldok száguldottak végig az erdőn letörve hajtást, ágat, derékba törve faóriásokat.

Nem kellett neki más csak egy kis jó föld, nedvesség, levegő. A Nap utáni vágyakozás ezeket összegyúrta egyetlen egésszé. Ezt az egészet növelte, nyújtóztatta, ágaztatta a Nap felé. Semmi sem dolgozott benne ez ellen. Minden kapuja egyirányú volt: a teljesség felé nyitott. Hatalmas, tökéletes jázminbokor akart lenni. Az ágacskák végén ősszel bezárult kapukat tavasszal kinyitotta és ment minden tovább a maga útján. Ebbe az útba belefért a kis vörösbegyfészek, néhány pókháló, télen a gyökerei közé bújt békák és egerek is. Belefértek a jég és a kirándulók által letört ágak és a szomszédoknak átadott gyökérhajtások, melyeket egy idő után a gazda előszeretettel osztogatott az utcában. De ez már később volt. Először a bokornak találkoznia kellett a teljességgel.

Három év telt el tanulással, alkalmazkodással, erőgyűjtéssel. Az új vezérág túlélte a telet, megerősödött, elágazott és a negyedik tavaszon három hófehér virág nyílt az elágazások tövében. Maga sem értette hogyan történt. Egyszer csak ott voltak és visszamosolyogtak a Napra. A gazda is csak állt és nézte. Könnycsepp szökött a szemébe, mert már öreg volt és a júniusi nap is erősen sütött, de lehet hogy másért.

Harminc év telt el azóta. A jázminbokor nem felejtette el a teljességet. Olyan élmény volt., ami a sokévi szenvedésért, küzdelemért kárpótolta sőt, annak volt az eredménye. Azóta sem tesz mást: minden június elején, néhány hétig, néhány száz virággal visszamosolyog a Napra. S közben, mit csinál? Semmi különöset: adja az árnyékot a békának, a költőhelyet a vörösbegynek, lakást a pókoknak és szúnyogoknak, illatát a gazdának és mindazoknak, akik megkívánják, virágait a méheknek és a darazsaknak, hajtásait a szomszédoknak. Nem válogat, hogy ennek adok, annak nem, nem kér pénzt sem az illatért, sem az árnyékért, sem a nektárért és nem szab feltételeket senkinek azért, amit ad. Egyszerűen, természetesen, céltalanul teszi, ahogy a Naptól látta és kapta.

A gazda már harminc éve figyeli a bokrot, de még mindig nem jött rá a titkára. Pedig eszes lénynek tartja magát: gazdának.

 

 

A vagyonról

 

“Nézzétek az égi madarakat nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak…” – mondja az Írás. Hát én sokszor megnéztem őket és kitartóan. Mondhatom, majdnem mind ismeri az Írást. Ha nincs tél, mindegyik. Zeng az erdő a gondtalanságuktól. Még akkor is dalolnak, ha közben majd megszakadnak a sok tennivalótól. Ott vannak például a cinkék. Nincs az a parányi magocska, ami el tudna bújni kíváncsi falánkságuk elől. Amit a vaddisznók művelnek a tölgyerdő alján, azt csinálják a cinkék az ágak között. Csapatokba verődve centiméterről centiméterre vizsgálják át a fák törzsét, ágait, leveleit. Számtalanszor ültem vadlesen, amikor esti vadászatra induló cinkecsapat lepett meg. Meglepett, mert sokkal meglepettebb voltam, mint ők. Bizonyára már jó előre tájékoztatták egymást a dobozban ülő szokatlan alakról, mégis egyenként mind odajött, hogy félrebiccentett fejjel jól szemügyre vegyen, majd átadja a helyét a következőnek. Ha a szemem nem járt volna kíváncsian, bizonyára ugyanúgy végigböngészték volna redőimet, repedéseimet, mint a vadlesét. Ilyenkor mindig van velük néhány csuszka, fakusz, poszáta is. A vörösbegyek másfélék. Ők a bokoraljak nagymesterei. Szemük a kukacokra van élesre állítva. Alacsony ágakon, virágokon himbálódznak és várnak, amíg meg nem mozdul a föld, a levél, vagy a fűszál. Van egy jelentéktelen, kis szürke madár is, talán fele akkora, mint a cinke, ami reggeltől estig a fenyőn keresgél. Hangja után pittyegőnek neveztük el nem véve a fáradságot tisztességes nevének felkutatására. Szóval mind az Írás szerint jár el, hogy a többit már ne is említsem.

A gond az Írással akkor kezdődik, amikor az első fagyos lehelet végigszáll az erdőn és ami élt és mozgott az elbúvik odúba, föld alá, kéreg alá, hó alá. Csak a legéletrevalóbbak maradnak meg a téli erdőn: a cinkék, csuszkák. Ilyenkor derül ki, ki is ismeri igazán az erdő rejtekhelyeit: raktárait, zugait, gyümölcsöseit. Nem sokan maradnak. Elkezdődik a “ki találja meg, amit más eldugott” című társasjáték. Mert Írás ide, Írás oda, vannak csűrbe takarók a madarak között is. Az egész játék azért fantasztikus, mert teljesen értelmetlen. Mintha tényleg csak a játék kedvéért történne. Minden madár, aki részt vesz ismeri a játék szabályait – különben nem is lenne játék – és mindegyik ismeri a rejtekhelyeket is. A játék alapszabálya így szól: a csuszka eldugja a felesleges élelmet a repedésekbe és az a madár nyer, amelyik megtalálja. Ez persze lehet a csuszka is. A csuszka nagyon falánk. A kiakasztott etetőből három-négy szem szotyolát is képes egyszerre elvinni, hogy egyet megéve a többit repedésekbe gyömöszölje rosszabb napokra. A rések tekintetében nem nagyom válogatós. A léckerítés hézagai éppúgy szóba jöhetnek, mint az ajtófélfa, a küszöbalja, vagy a cseréphézag. Leginkább mégis a fatörzsek repedéseit kedveli. Mindezt tudja az összes cinke és poszáta is és tüntetően el is fordulnak, mikor a csuszka rejteget. A játék igazából akkor kezdődik, amikor elfogy az etetőből a szotyola. A csuszkák előnyben lennének a többiekkel szemben, ha nem az egész erdő lenne a csűrjük. Így azonban semmivel sem nagyobb az esélyük, mint bármelyik közönséges széncinkének. Olyan ez a vagyon, mint az okos leány ajándéka a királynak: van is, meg nincs is. Nem kell melléje biztonsági őr, sem biztosítási kötvény. Aggódni sem kell kiürülése miatt, mert hatalmas, mint a téli erdő maga. Mégsem láthatja meg gazdagságát csak az, aki részt vesz a játékban.

Ha pedig véletlenül elkerülné a magocska az éles szemeket és korgó gyomrokat, tavasszal kipottyanva a repedésből egy szál napraforgóval gyarapítja az erdőszéle szépségét.

 

 

A hangok világa

 

Reggel van. Végeztem a mindennapos, reggeli teendőimmel. Ülök a fotelágyon és hallgatom a hangokat. Az óra egyenletes ketyegése keretet ad minden más hangnak, szinte kiméri a többi hang idejét és erejét. Hallom a cinkék beszélgetését a teraszon. Most itt kapirgál az egyik a fejem felett az ablakzsalun. A kályhát már elzártam. Éles pattogó hangja jelzi, hogy hűl. Most megszólal a bojler mély, öblös bugyborékolása. El kellett zárnom a vizet, mert a konyhacsap felett folyik a víz a falból és most a bojler úgy látszik levegőt kap. Egy repülő húz el a ház felett, de a csuszka kopácsolását nem nyomja el. Ha viszont bekapcsol a jégszekrény az órán kívül mást nem is hallani. Most omlott össze a kályhában a parázs. Asztor is megszólalt és egy másik kutya is. A bojler tovább bugyborékol. Most, hogy leállt a hűtő, egy egészen finom, halk hang jelzi a kályhánál, hogy valahol levegőt kap, mint a bojler, csak ő másképp mesél róla. Nagy a forgalom a madáretetőnél. Kergetőzés közben egy cinke nekicsapódik az ajtóüvegnek. Most egy rövid időre semmi mást nem hallok, csak az óraketyegést. A bojler ismét elkezdi. A gyomrom is megszólal. Talán a szalonna és a hagyma most kezd oldódni a gyomorban. Egészen finom, beazonosíthatatlan csusszanások, reppenések, pattanások, csörrenések hallatszanak minden felől. Mintha minden élne, mozogna. Hirtelen egy nagy huppanás hallatszik kintről. Talán a hó csúszott le a tetőről. Ahogy az ajtó felé fordulok, megnyikordul alattam a fotelágy. Kis, halk papírzörejek, ahogy írok. A ceruza is ütemesen serceg a papíron. Kint a pittyegések szaporodnak. Fogyóban lenne a mag? Komolyabb kopácsolás kezdődik. Egy harkály érkezett. Megint ugat a kutya. Feri, a szomszéd is felébredt és lapátolni kezdi a havat. Közben raktam a kályhára és ettől életre kelt. Sűrű pattogás jelzi, hogy minden melegszik, tágul. A tűz buhogása elnyomja az apróbb neszeket. A kéménycső is megszólal. Az általános pattogásba, kopogásba bekapcsolódik kinn egy csuszka. Megjött a hókotró. A cinkék hangos kiabálás közben szétröppennek. A kályha nagyon belejött. Egy egész zenekar hangterjedelmével vetekszik. Alul a tűzbuhogás mélyvonósai egy-egy hegedűszólóval. Éles, pattogó ritmust diktálnak az égő kéreg hangjai., s ritkán, de annál határozottabban jelentkeznek a fagázok oboái, klarinétjai. Most ismét belép a szólóénekes, a hűtőszekrény uniszónója és a koncert folytatódik.

Lassan beesteledik. Az este és az éjszaka más. Nincs élet a kertben és a kályhában. Alszanak a cinkék és a kutyák is. Két őr van csak fenn: az óra és a hűtőszekrény. Szélben más lenne a helyzet, de ma nincs szél. Néha, ha a hűtő éppen pihen, hallani, hogy odakinn olvad. Egyik csepp néha utoléri az előzőt mielőtt az ráfagyott volna a betonra. Néha. És a ceruza is zizeg még a papíron. Néha. Lassan.

Nemsokára virrad. Le kellene feküdni!

 

Dobogókő, 2001. január 31.

 

Nem mertem lemenni a kilátók alá fotózni. Nagy volt a hó és a fákon is tíz centis, jeges zúzmara. A szél is fút. De azért nekiindultam!

 

Ma is belebóbiskoltam a meditációba. Talán máshogy kellene, ha egyáltalán kellene.

 

A cinkék örültek az avas dióbélnek. Könnyű nekik, nem akarnak tökéletesek lenni.

 

Tizenhét órán át nem szóltam egy szót sem hangosan. Csak magamban beszéltem, de azt majdnem folyamatosan.

 

Az emberek nem szeretik a magányt. A telet sem. Együtt semmiképpen.

 

Minden korábbi elvem ellenére egy hétig csak szalonnát eszem hagymával és fokhagymával. Már csak egy kis pálinka hiányzik.

Ennyit az elveimről.

 

Reggel korán, még pirkadat előtt és este, sötétedés után egy nagy fekete macska ballag el az ajtó előtt. Megáll, benéz, majd tovább megy. Talán vár valamit, vagy vigyáz rám. Nem tudom.

 

A hűtőszekrény jó dolog, de nem két kiló kenyérért. Nem éri meg. A zaj miatt!

 

A csőrepedés megtanítja spórolni az embert a vízzel. Nem kell mindig, mindent felmosni, elmosni, megmosni.

 

Az óraketyegés sem éri meg. Reggel 7-kor világosodik. Délután 5-kor sötétedik. Talán csak az utolsó nap kell, a busz miatt. De az is jön egy óra múlva, ha lekésném.

 

A tizenöt fok kevés, ha sokat ücsörög az ember. A húsz fok sok, mert elálmosít. Legjobb a tizenhét – fejmagasságban. Csak dupla zokni kell hozzá.

 

A lilahagyma és a szalonna vajon miért nem kívánja a teát és miért kívánná inkább a vörösbort?

 

Öregszem. Úgy gondoltam nagy dolog, ha harminc centis hóban nekivágok a Disznós ároknak. Büszke is voltam magamra, amíg nem jött szembe két tájfutó a szűz hóban, futva, felfelé.

 

Csak a városban kell az embernek mindig mennie valahová. Itt fenn a hegyen, télen, ha leesik a hó napokig ki sem mozdulnak az emberek. A hókotró is csak másnap jön, a kenyér pedig harmadnap.

 

Valami harangozik a kályhában. Most omlott össze a parázs és utána másodpercekig kis, vékony harangszó ütötte a …Na mit? Talán a hőmérsékletet!?

 

Első éjszaka nem aludtam, mert rakni kellett a tüzet. A második alatt sem, mert sok volt a tea. A harmadik már csak sikerül valahogy?

 

Nem sikerült! A gondolatok, mint egy Niagara vízesés dübörögtek az agyamban éjjel egyig. Akkor felkeltem és áttettem a fejemet a konyha felöli oldalra. Attól a pillanattól kezdve csend lett és béke és alvás reggelig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kárpátalja, 2001. március 16-17.

 

“Zúgva, bőgve törte át a gátot

El akarta nyelni az egész világot.”

(Petőfi: A Tisza)

 

Az alap

 

Vannak emberek, akik égnek. Hatalmas lángjuk fényénél az okosok tanulnak, mások pecsenyéjüket sütögetik rajta, az óvatlanok megperzselődnek. Az égő emberek lehetnek nagy gondolkodók, nagy művészek, vagy nagy szervezők. Ritkán párosul azonban bennük kettő ezekből a tulajdonságokból s mindhárom szinte alig.

A “hétköznapi ember” is ég, de csak akkor és azért. Minden nap, sőt napjában többször is változtatja, amiért ég. Ezért van rá nagy hatással az, aki egy valamiért ég: fel lehet rá nézni és mivel nem változik, ad valamiféle, biztosnak tűnő támpontot az állandóan változó, mégis szinte automataként élő hétköznapi embernek.

A baj több formában is jelentkezhet. A hétköznapi emberé akkor, amikor elhiszi, hogy semmit sem tehet a “növekedéséért”. Ilyenkor benne reked a hétköznapi malomban. Az égő ember baja akkor jelentkezik, amikor nem látja meg lángjának féloldalasságát. Ilyenkor félreég és sokakat megperzsel, akik aztán vagy belepusztulnak, vagy elmenekülnek mellőle.

Az igazán nagy emberek lángja nem látszik. Bennük a három nagyság tüze kiegyenlíti egymást. Egyenletes, mégsem perzselő kisugárzásuk mellett sokan melegszenek. Elbújni, el lehet előlük, de akkor az ember tovább fázik. Le lehet telepedni melléjük és akkor megtanítanak “növekedni”, majd sugározni. Ők azok a bizonyos szelídek.

 

 

Előszó

 

A jósok és az ökológusok már évekkel korábban megjósolták, jelezték a rendszeres nagy árvizeket a Tiszán. Az egyik a kártyából és a csillagokból, a másik a globális felmelegedésből és az erdőirtásokból. Mindkettőnek igaza lett.

Már évek óta hallgattam a tévében – mert újságot nem olvasok a mérhetetlen mennyiségű, manipulált adat és féligazság miatt, nem mintha a tévé nem ugyanezt tenné, de ott legalább a látvány valamelyest valósághű képet ad, bár a digitális technika a képek manipulálását is lehetővé teszi -, szóval amikor a fotelben ülve néztem az össszedűlt házakat, hajléktalan embereket a gyomrom táján összeszorult valami és a torkomban is éreztem egy gombócszerűt növekedni. Aztán a kép változott és az előző érzéseket mások váltották fel, azaz megnyugodtam. Kárpátalja valahogy mindig a világ végét jelentette számomra, mert bár többször jártam már külföldön, de útjaim szinte minden esetben, honfitársaim példáját követve nyugat felé kanyarodtak. Erdélyben mindössze egyszer jártam és a Tiszántúl tájait sem ismerem. Petőfivel ellentétben a hegyeket szeretem, de a hegyek nekem mindig az Alpokat jelentették, sohasem a Kárpátokat. Hogy miért, máig sem tudom. Talán érintetlen, vad tisztaságuk, az európai “kultúrától” való távolságuk tette félelmetessé számomra őket.

Idén valami megváltozott. A kárpátaljai árvíz képei ugyanazokat a hatásokat váltották ki szerveimben, de valami tartósabb érzés is kifejlődött: “vedd fel a csizmádat, vedd válladra a lapátot, ülj fel a vonatra és menj, segíts! Ne sokat gatyázz, már nincs sok időd hátra, most még megteheted!” – mondta egy hang bennem és csak mondta, mondta. Pár nap múlva jött Márti telefonja: “szükség lenne egy váltósofőrre, mert meghúzódott a karom, meg szívesen is látnánk, ha velünk jönnél…”. Ezután már csak a feleségemet kellett meggyőznöm arról, hogy nem őrültem meg egészen. Nem volt könnyű, mert szinte minden értelmes érv az ő oldalán volt. Aztán valahogy csak ráállt.

Az egész út mindösszesen két nap volt. Leírhatatlan. Hogy mégis megpróbálom megtenni az, az illat miatt van. Megkóstolnia és megemésztenie mindenkinek magának kell, mert az ízről írni nem lehet. De az illat talán étvágyat gerjeszt. Tudja ezt minden szakács és háziasszony. Ezért építenek az éttermek közepére manapság nyílt tüzű grillezőket és a háziasszony is csak a pecsenye megsütése után szokott szellőztetni.

Semmi mást nem kívánhatok, minthogy összeszaladjon a nyál a szátokban a következő, kis beszámolót olvasva és vágy ébredjen bennetek megízlelni azt, ami nekem ízlett és magam számára jónak találtam. Ha pedig valakinek már az illat is csavarja az orrát, hát az keressen magának más ínycsiklandozó finomságot.

 

A határon

 

– Hány éves vagy?

– Hat – felelte a pöttöm emberke és hátra tolta a homlokáról a kis, barna kalapját, ahogy apjától, vagy nagyapjától láthatta otthon. Szürke szeme összeszűkült egy csalafinta mosoly kíséretében és szeme sarkában ráncok sora jelent meg.

– Nem kellene iskolában lenned? – kérdezett ismét a férfi, bár nagyon is jól érezte minden porcikájában, mennyire tudálékos, lekicsinylő és felesleges a kérdése. Ünnep volt. Március 15-ét követő péntek, melyet országosan ledolgoztak valamelyik korábbi szombaton, így “szabadon” ünnepelhetett a nép négy napon át. A határon azonban nem volt ünnep. A kárpátaljaiak Mercédeszei és Audijai folyamatos sorban hömpölyögtek a határ mindkét oldaláról. Csak egy, vagy két utas ült bennük, árú semmi.

– Aki ide kijár közülünk a határra már egy sem jár iskolába – válaszolta a gyerek és tovább rágta az almát, amit az egyik kocsiból kunyerált. – Nem lehet. Dolgozni kell. A családban egyedül én keresek. Anyám és apám munkanélküliek és heten vagyunk testvérek. Rám nincs gondjuk, mert enni kapok itt mindig valamit. Mindig ad valaki. A pénzt pedig, amit kapok hazaviszem anyámnak. Néha háromszáz is összejön egy nap, de csak ritkán, mert már sokan vagyunk – s körbemutatott az autók körül kéregető társaira. Ő volt a legkisebb, a legnagyobb pedig talán tizenhét. Nem voltak toprongyosak. Orkándzseki, télikabát volt a legtöbbjén. Cipőjük is volt, némelyiken megkopott Adidas, de szemük öreg volt, kemény, éles és céltudatos. Ugrásra, védekezésre, támadásra kész.

– Hová megy ez a sok üres kocsi – kérdezte a férfi, mert nem akarta sajnálatát a gyerek tudomására hozni. – Befelé is üresek, kifelé is.

– Csak úgy néz ki! Magyarország felé mindegyiknek tele van a tankja gázolajjal, visszafelé pedig üresek. Ebből él itt mindenki, meg a pénzváltásból, mert más nincs. A Mercikbe százhúsz liter is belefér, de amióta megszigorították, naponta csak egyszer lehet átmenni.

A gyerek elszaladt, mert újabb magyar autók érkeztek. Néhány ferences szerzetes jött. Nagyszőlősre igyekeztek a rendházba. Néhány házaspár is, akik talán az árvizet jöttek nézni, vagy rokonaikhoz mentek át. A férfi beült az autóba és kibontotta a vaníliás croissont, amit felesége csomagolt az útra. A szendvicseiket már rég szétosztották a srácok között. Beleharapott s közben nézte a vizet. A határállomás fenn volt a gát tetején, Tiszabecs házai felett. Balra látszott a Tisza-híd rozsdás vasszerkezete és alatta a csendesen hömpölygő Tisza. Jobb oldalon végeláthatatlan víztenger, amiből már itt-ott iszapszigetek álltak ki. A töltés alatt kis tanya állt. A padlásablaknál látszott a levonult víz nyoma. Messze a víz mögött templomtorony. A víz közepén fasor kanyargott a templom irányába és a fák között hosszú kocsisor kígyózott a határ felé. Olyan volt, mintha a víz tetején araszolnának előre. Hatalmas sirálycsapat szállt fel vijjogva, mikor a motorokat beindították, majd szép lassan körözve visszaereszkedtek a sártengerre. Kis, fekete kutya állt meg az autó mellett. Nézte a férfit, ahogy eszik, majd leült és fejét oldalra fordítva vakkantott egyet. Szemét egy pillanatra sem vette le a férfi mozgó szájáról.

– Hányan vagytok még? – kérdezte a férfi csak úgy magában, bár jól tudta, hogy sok millióan és számuk egyre nő. Kidobta a sütemény sarkát és nagyot sóhajtott. A vámházból most ismét kijött egy tisztviselő. Két órán belül már a harmadik és körbejárta a három autót. Olajat, húst, májkrémet, margarint keresett, de csak szóban. Már a többiek is azt keresték. Aztán ismét visszament a bürokrácia sűrűjébe. A rakományhoz nem nyúlt hozzá egy sem. Hirtelen sovány, vörös hajú asszony rohant ki a vámházból és hangos szitkozódások közepette elkezdte kergetni a gyerekeket. Azok lehúzódtak a töltésről és sárral kezdték dobálni az asszonyt. Ettől aztán már az autósok is belekapcsolódtak a gyerekek szidásába és kergetésébe, akik ezt nagyon élvezték. A szó és a sárcsata ukránul folyt. Végül a gyerekek meghátráltak. Déli kettő után indultak tovább.

 

Egy elkötelezett emberpár

 

Tisza Újhely. Az 1800-as évek végén kiadott Gönczy atlaszban a legkisebb körrel jelölt falu a Tisza jobbpartján, nem messze Nagyszőlőstől. Itt nem jött ki a Tisza a medréből. A takaros kis udvarházban lakó házaspár 17 éve költözött ki Nyíregyházáról ide Kárpátaljára, hogy gondját viselje a “lelkeknek”.

– Viselni nem sikerült, csak megosztozni rajta – mondta István, a pap. Magas csontos fiatalember. Hatalmas horgas orra tekintélyt parancsoló, de mosolygó szeme és lágy, bariton hangja bepillantást enged a szívébe, amely nem parancsol csak magának.

Este az asztalt nyolcan, tízen, tizenketten ülték körül aszerint, ahogy jöttek és mentek az emberek. Fiatalok jöttek a másnapi árvízi munka miatt, egy férfi szerszámokat hozott, a kántor a mise miatt jött, majd egy másik pap a szomszéd faluból. Néha beszaladt egy-két gyerek is, de rájuk nem volt idő. – Majd ha elmentek, vagy lefeküdtek a vendégek, akkor majd mesélek is – mondta Rita a háziasszony. – De anyu, ma három gólt is rúgtam – szaladt hozzá egy tizenéves kis lurkó. – Jól van kisfiam, majd elmeséled – válaszol neki fordultában az asszony és már tette is az asztalra az újabb hegy tócsnit. Valahonnan előkerül egy üveg misebor is.

– Három éve ilyenkor, amikor az árvíz volt, már nem tudtuk hová tenni a sok segélyszállítmányt, most pedig ti vagytok a harmadikak – mondja István, a pap, de hangjában nincs szemrehányás. Miért is lenne! Az a csoda, ha valaki megszervez egy ilyen akciót. Mert adni még csak adnak az emberek, ha nem is szívesen - adnak pénzt, takarót, élelmiszert, ruhát is -, de nekiindulni kérni, beszerezni az árút, szállítani, tárolni, csomagolni, engedélyeztetni a vámosokkal, a KÖJÁL-al, egyeztetni a konzullal, kiállítani a sok orosznyelvű papírt, autót szerezni, meg sofőrt, levezetni a néhány száz kilométert oda és vissza az már más kategória. És ezt tudja a pap is, aki ugyanezt teszi a határ másik oldalán a szétosztás kapcsán. Az ilyenekből van kevés odaát is és itt is. Azért mindig van, ha csak egy-két napra is.

Aztán sorra jönnek az aktuális témák: a magyarok és ukránok, szászok, szlovákok, rutének, cigányok, oroszok s mindazok, akik ezen a kis “szigeten”, a Tisza és a hegyek között évszázadok óta együtt élnek. Aztán az iskola, a munkalehetőség, a vallás, a hit, a szegénység és mindig, minden mögött az árvíz.

Tavaly hozták át a vasút alatt a gázvezetéket – meséli Csaba, a pap jobb keze. – Nem lett eléggé megtömörítve és most a víz megtalálta a gyenge pontot. Ott mosta el, vagy kétszáz méter hosszan. A sínpálya is leszakadt, mintha papírból lett volna. A víz pedig jött. Majd holnap meglátjátok mit csinált. – Már láttuk este is Királyházán, ahol lepakoltunk. Az alsó részen alig volt járható az út a sok víztől, kátyútól és biciklistől. – szólt közbe Gábor. – Igen ott is volt víz, de ott kevesebb a vályogház. A téglalakások bírták a vizet, ott felfelé Szász Újfalunak, Feketeardónak… – s a kezével legyintett –, de majd meglátjátok magatok… – szólt közbe István és még egyszer töltött a vörösborból.

Este Királyházán már sötét volt, mire leparkoltak. Hét óra ment el a papírtologatással, ami a határon csak elkezdődött, aztán Nagyszőlősön folytatódott a vámolással. A rakománnyal senki sem foglalkozott. Néha jött egy-egy vámos, de azt is csak olyan áru érdekelte, amit le lehetett volna foglalni. Az ajándék cigaretta, bor aztán megtette a hatását, de az idő ment. A parókiánál is várni kellett, mert a papot kihívták valahová. Aztán már gyorsan ment minden. Láncban állva hamar bevándorolt a lelkigyakorlatos terembe, az összes zsák és doboz ruha, takaró, csizma, a sok kanna fertőtlenítőszer, a mosószer, a liszt, a cukor, a konzerv, tészta, zacskós leves, bab, lencse. A végén csodálkozva adta tovább a pap a láda banánt és narancsot. A fiatalok  szeme csillogott a gyenge fényben. Érezni lehetett, hogy már mindennek tudják a helyét.

– Sok szempontból sajátságos a helyzetünk. Nemcsak sokféle nép, vallás, nyelv, de itt van például az idő is. A hivatalos idő a kievi, ami egy órával előbbre jár, mint a budapesti. A nyári időszámításnál, – ami itt nincs – pedig egybeesik. Képzeljétek, aki odaát dolgozik nálatok, állandó időzavarban lehetne, ha ezt követné. De az emberek sokkal bölcsebbek, mint a hivatalok. Itt minden a pesti időszámítás szerint megy. Csak akkor kell alkalmazkodni, ha vonatra ülünk és Kievbe megyünk valami ügyet leintézni, az pedig ritka.

– Holnap reggel a két kisbusszal megyünk, mert innen a faluból is jönnek néhányan bontani Ardóba. – mondta Rita miközben az asztal közepén, a tálba borította következő adag tócsnit  – Csaba, hazafelé még nézz be az emberekhez, hogy minden rendben van-e. A misén még néhányan jelezték, hogy ők is jönnek.

Este mise volt. Miközben a csapat egyik fele Királyházát járta, a másik fele misén volt, hiszen nem csak segítésből áll az ember. A templom tele volt. – Mikor idejöttünk ez is üres volt, mint minden templom a környéken. Néhány öregasszony, más senki. Aztán nekiláttunk. Megismerkedtünk az emberekkel. Szép lassan, évek alatt elő lehetett hozni mindazt, ami bennünk van, valahol mélyen eldugva. Már szinte nem is tudták mi az, együtt, egymásért, magunkért, másokért. Aztán jöttek a fiatalok is és most már ők viszik az egészet. Az árvíz is segített, az odaátról jövő segítség példája, az összefogás példája. Láttuk a misén is, együtt énekeltünk, imádkoztunk, örültünk, szomorkodtunk – mondta vacsora közben István.

– Anyu, le kellene fektetni a kicsiket – jött be a nagylány. – Rögtön jövök – mondta az asszony, – a vendégek is lefekszenek már, mert reggel 7-kor indulás lesz.

Lassan elcsendesedett a ház. A vendégek lefeküdtek oda, ahol helyet találtak. Polifóm, pokróc jutott mindenkinek, volt akinek ágy is. A WC előtt elfogytak a sorban állók és a gazdasszony is elmosta az utolsó edényt. Csend borult a házra, csak a férfiszakasz horkolói vágtak még egy ideig egymás “szavába”.

 

Feketeardó

 

A lapályból a reggeli fényben élesen emelkedtek ki a Máramarosi Havasok előhegyei.

– Gyönyörű vidék ez. Nem csoda, hogy nem mennek el innen az emberek az árvízveszély miatt. Hová is mennének?  Itt van mindenük, még az a kevés is, amit a víz meghagyott.

A kocsiban csak néha szólalt meg valaki. Valami szorongás volt a levegőben. Láttak már összedőlt házakat, kirakott bútorokat, kiteregetett szőnyegeket, takarókat, elsodort hidat, kerítést, de féltek a továbbiaktól. Nem tudták mi jön még. Féltek a látványtól, a szegénységtől: városi emberek voltak.

Tekeházán, az elágazásnál várták be Rita kocsiját, aztán mentek utána. Itt még csak néhány vályogházat láttak összedőlve. Majd Szászfalu következett. A községháza és a mozi is vályogból épült. Nem sok maradt belőlük. Majd következett Feketeardó. A főutcán mentek befelé. Minden harmadik, negyedik ház össze volt dőlve. Volt, ahol a tető úgy állt a rom tetején, mintha mi sem történt volna, s volt, ahol megbillent, mint egy félrecsapott kalap. A kerítéseken méter magasan a törmelék, amit a víz sodort magával, a kertek helyén iszaptenger. Benn, a falu közepén csak a templom állt és néhány kőház. A hidat is elsodorta a víz. Itt majd kétméteres volt az áradás. Az iskolánál álltak meg. A falvakban, így itt is sok katonát láttak a bontásokon. Katonai konyhák álltak a községháza előtt és kocsik szállították a vizet, kenyeret. Az iskola előtt volt a munkaelosztás. Minden szervezettnek látszott, de nem ment semmi simán. Az érdekek ütköztek még itt is, ilyenkor is. Volt hatóság által kijelölt biztos és helyi “kiskirály”, s volt az asszonyoknak is külön véleménye, mert úgy gondolták néhányan, hogy náluk van a legnagyobb baj. Náluk is volt, csak hát mindegyiknél. Félóra vita után végül elindult a csapat a Fő utca 40. és a Fő utca 5. szám alá bontani. Végre! – gondolták, akik segíteni jöttek, már éppen ideje. Minek ennyit dumálni, melózni kell! De hát egész más odamenni egy napra, meg ott élni és dolgozni másnap, meg harmadnap is. Más azt mondani: Itt vagyunk segíteni, mi az, hogy nincs létra, kötél, szerszám, pajszer és más az: de jó, hogy jöttek, mindjárt szaladok mindent szerezni, csak várjanak egy kicsit.

Más az, hogy : – minek ezt a házat lebontani, mikor még a lábán áll, az ott szemben pedig, ahol az az özvegyasszony ül a kapu előtt, csak egy rakás törmelék a háza és más az, hogy ezt jelölte ki a biztos, akkor ő tudja, mit csinál, nem okoskodni jöttünk, hanem dolgozni. S megint más, azt mondani: bizonyára ez a valakinek a valakije, aki mos zűrzavarban gyorsan felépíttet magának egy új házat.

Más a gondolat, más a beszéd és más a cselekedet és egészen más a valóság.

Szerencsére a valóság kézzel fogható közelségben volt és nem hagyott sok teret a beszédnek és a zavarodott gondolatoknak.

Előkerültek a létrák, a kötelek, a szerszámok, kialakultak a párok, a fogások és a tető lassan levándorolt az udvar különböző részére. Külön a faanyag, külön a pala, a tégla, a vályog, és külön a törmelék is. Levándorolt a padlás sarkából a maradék dió, a szelemen tetejéről a régi családi fotó és a kis bekeretezett hímzés is. Kiment a fészerbe az összes ablak, ajtó, a villanyóra, a sok kapcsoló, csillár, ami az első kiköltözéskor még benn maradt. Csak a rekamié maradt még benn, mert a kis nyári konyhába, ahol a család lakott már nem fért be, így a gazda még mindig a házban aludt.

A sok idegen váratlanul lepte meg a családot. A gazda szerszámokért futkosott és bemutatkozni sem volt senkinek kedve: “dolgozni jöttek, nem ismerkedni”. Először a gazda állt be a “sorba”. A tetőről lecsúsztatott hullámpalákat fogadták lenn a férfival.

– Fiúk nincsenek? – kérdezte a férfi, mert egy idősebb s két fiatalabb asszonyon és három gyereken kívül más nem mutatkozott.

–Vagyunk még egy páran, de mindegyiknek összedőlt a háza itt a szomszéd faluban. Az öcsémé is és anyámé is. Ők is bontanak. – Vejeim nincsenek. Csak a két unokát hozták haza a lányok.

– S ez a kislány?

– Ez a legkisebb lányom. A legidősebb pedig odaát dolgozik Hajdúlacházán, de havonta hazalátogat.

Aztán rakták a palát, mert figyelmi kellett a csúsztatásnál, meg a lerakásnál is.

– Jó lesz még ez valahová. Elfér az udvaron – mondta a gazda és úgy tette le a rozzant hullámpalát, mintha az unokája lett volna. Közben az asszonyok kávét és bort kínáltak és palackos vizet.

– Az ebéd hogyan lesz – kérdezte óvatosan a gazda –, az asszony kifőzhet tésztát, ha gondolják, de egykor el kell mennie dolgozni, csak azért kérdezem.

– Köszönjük, lesz ebédünk. A katonáknál kapunk, az iskolában.

– Honnan jöttek?

– Budapestről.

– Egyszer jártam már ott.

A pala elfogyott és gerendák is sorban lejöttek a tetőről. Amíg a kémény tégláit dobálták fentről, félreálltak.

– Maga szerint hány éves vagyok? – kérdezte a gazda a férfit. Középmagas, zömök, erős ember volt. Járása mackós, de az lehetett a csizmától is, több napos szakálla őszes és a haja is hasonló.

– Hát, – mondta a férfi, miközben végigmérte és végiggondolta – lehet úgy ötvenöt.

– Ötvenhét vagyok, maga sem lehet sokkal kevesebb, s a nevem Balog István s nyújtotta a kezét.

– Farkas István vagyok és szintén ötvenhét – mondta férfi és a cigány vicc jutott eszébe a lopott szekérrel és a “Balog István K. J.” felirattal, – de nekem már négy unokám van két leánytól. Hogy a részletekbe ne kelljen belemennie más témára tért át, miközben kezet ráztak.

– Hogy történt? Mikor jött a víz?

– Éjjelre vártuk, így senki nem aludt a faluban. Aztán tizenegykor átjött a szomszéd, hogy már ott van nála a kertben. Nem lassan jött, ahogy szokott, hanem egy nagy hullámban. Ott álltunk mind az ablakban. Egyszer csak nagy reccsenéssel összedőlt itt szemben a ház, majd nem sokkal utána ott feljebb az, ni. Rohantam ki az állatokhoz, de akkor már derékig ért az udvarban a víz. A két malacot egy ládára raktam fel, de a tehénnel nem tudtam mit kezdeni, az csak állt a vízben és bőgött. A tyúkok szanaszét repültek. Aztán benn a szobában is feltört a víz. Nem építettem elég magasra az alapot. Követ tettem ugyan bele, de vályogba raktam. Az egészet kimosta a víz. Az volt a szerencse, hogy nem maradt sokáig. Reggelre már apadni kezdett, így nem roggyant meg a ház. Aztán jöttek az építészek és azt mondták, azonnal költözzünk ki, mert bármikor összedőlhet. Akkor mentek ki a gyerekek az asszonnyal a nyári konyhába, amit téglából építettem. Ott laknak, amíg fel nem építem az újat. E méterrel magasabbra teszem a padlót és csak betonból és téglából csinálom.

Semmi kétségbeesés, szomorúság nem volt a hangjában. Inkább valami büszkeség, ami akkor fogja el a férfi embert, ha valami új, nagy célt tűzött ki maga elé és már az utat is tervezgeti feléje.

– Lesz miből? – kérdezte a férfi és ismét érezte, hogy rosszul kérdezett.

– Nem tudom. Majd lesz valahogy. Talán az állam is segít, bár ezek a politikusok…, és legyintett a kezével.

– Maffiózó az mind –, vágott bele az egyik újházi – csak a saját házaikat építik, de azt sem itt a Tisza mellett.

– Azt mondják, kiirtották odafenn az erdőket, azért van ez a nagy víz – mondta Balog István, de kérdem én, mi fogja meg jobban a talajt az álló fenyő, ami ha jön a vihar kidől és viszi magával a földet is, vagy a kivágott fa, aminek benne marad a gyökere és nem tud kidűlni.

– Ugyan, nem értesz te semmit – vágott vissza az újhelyi, – miért viszi magával a földet a fenyő, ha nem dől ki? Ha meg kiirtják, elszárad a gyökere és nem tart meg semmit.

– Nem úgy van az, komám – tett rá egy lapáttal az ardói. Ezekben a nagy viharokban, felhőszakadásokban, ami mostanában van, és amiről még a legöregebbek sem hallottak, nem áll meg a fenyő, hanem kidől és dönti magával az alatta állókat, amíg az egész hegyoldal le nem dől, mint a dominó.

– Eladták ezek a rohadtak az összes erdőt a nyugatnak, azért van az árvíz – mondta az újhelyi, – mintha meg sem hallotta volna az ardói érveit.

Keményfejű, nyakas ember volt mindkettő. Az újhelyi már a kapuban szidni kezdte a háziakat, amiért nem volt szerszám, meg még állt a ház és nem is nyugodott meg, amíg el nem mentek este. Aztán hazafelé Csaba elmesélte, hogyan alakult át jó tízéves ivás után egy hónapos elvonókúrával egybekötött lelkigyakorlaton és hogyan eset át a ló túlsó oldalára. Azóta ő a legerkölcsösebb, a legtisztább, a legigazmondóbb és a legokosabb a faluban. Az ardói pedig védte az igazát, ha már házzal kapcsolatban nem szólhatott, hiszen mégiscsak segíteni jöttek az újhelyiek. A férfi csak hallgatta őket és eszébe jutott kollégája, aki a Kanári szigetekről jött meg néhány napja és pont az ottani fenyők természetéről mesélt. A háromezer-ötszáz  méteres vulkán északi fele dúsan zöld a sok esőtől, a déli pedig kopár a szárazságtól. Csak fenn a csúcs közelében van a déli oldalon fenyőerdő, mivel a csúcs szinte állandóan ködben van. A fenyőtűk hihetetlen sok vizet vezetnek le a talajba, s egy csővezeték rendszerrel el tudják látni ivóvízzel az egész déli kopár oldalon épült üdülő negyedet. Ahol sok van, ott nem ismerik, ahol kevés, ott létkérdés megismerni a fenyők természetét. A Tisza pedig nem mérlegel, hogy mitől nőtt meg a vízszint, ha már nem fér a medrébe, kiönt.

A kémény téglái lejöttek az udvarra. Előkerült egy kis vaskosár és a férfi az egyik fiatalasszonnyal hordani kezdte téglákat a kerítés mellé. A másik asszony és a kislány rakták fel. Érezte, hogy bizony az asszonyok hozzászoktak a férfias munkához, míg ő legfeljebb amatőr, mint a legtöbb dologban. Mire belerakta a két téglát a kosárba az asszony már a hatodikat rakta bel, pedig kesztyűje sem volt. Talán azért, meg a kora miatt, meg a gyerek, akit szoptatni kell, meg a kert, amit most vastag iszap fedett, de hagymák már átjöttek és hamarosan gondozni kell, hogy teremjen, meg az állatok, amik túlélték a nagy vizet és etetni, almozni, fejni kell, meg a falusi levegő, meg a tiszta, jó vére, ami nem torzult el a generációk óta városban élés következtében? Talán. – gondolta a férfi, de aztán csak rakta téglát.

Félkettő! – Ebéd! – kiáltott be valaki az udvarba és szinte egyszerre dobta el mindenki a kalapácsot, pajszert, lapátot. Az almafa törzsére kis alumínium öntvény víztároló volt erősítve. Alul a gömbben végződő pálcát ha feltolta az ember, tenyerébe meleg víz folyt bele, mert a gyenge nap is megmelegítette a tartályban lévő vizet. Két liter meleg vízzel mindannyian kezet mostunk. Se vízvezeték, se villany. Itt még mindennek értéke van, pedig víz az most van itt elég.

Lefelé ballagtak az iskola felé. A legtöbb összedőlt házon három-négy ember dolgozott. Egyenként szedték le és rakták gúlába a vályogtéglákat. A téglaépületek felső szintje a tető alatt sok helyen vályoggal volt kirakva. Hiába, ha nem kap vizet, ez a legjobb építőanyag.

Az iskola egyik termében, a tisztekkel együtt kaptak ebédet. Fehér fityulás, fehérkötényes kiskatonák hozták a zöldséglevest, majd a húsos hajdinát savanyú tökkel és teát. Kiadós ebéd volt. Ezt kapták a kiskatonák is csajkába a másik teremben. Hiába volt éhség, a férfi nem tudta leküzdeni a torkán csak az étel felét. Valahogy nem ment. Szégyenszemre ott kellett hagynia, pedig ….

A délután aztán már hamar elment. Azaz elment volna, ha Márti nem zárja be a kisbusz kulcsát a kocsiba. Ekkor derült ki, hogy mennyire érdeklődő a kárpátaljai ember, vagy csak a munkából volt már elég aznapra? A fél falu összecsődült a kocsi körül. Mindenkinek volt valamilyen jó ötlete, tanácsa. Volt ott néhány ukrán kiskatona, hazafelé tartó munkás, szomszédasszony, egy tucat gyerek, autószerelő, asztalos, megállított autós, talán még autó tolvaj is. Megjött Rita is a másik kisbusszal az emberekért, de a kulcs még mindig nyugodtan pihent a hátsó ülésen, karnyújtásnyira az ötletező kíváncsiskodó emberektől.

Nemcsak az árvízzel szemben tehetetlen az ember, egy jól kitalált biztonsági zár is kétségbe tudja ejteni. Ilyenkor jön rá, hogy milyen kevésre is jó. Nem volt mese, be kellett törni az ablakot. A tömeg nem akart fogyni. Nekiálltak lemosni a csizmákat. Víz volt elég az útszéli árokban.

– Bácsi kell magának az a csizma? Nem maradt egy kis élelmiszer, ruha? Egy kis aprópénz is elég lenne! – megérezték, hogy indulni akarnak. Kiürült az autó mire elindultak és a bennülőknek volt lelkiismeret furdalása, mert cipő volt a lábukon, jó kabátjuk és nadrágjuk volt, és ahová mentek ott fedél várta őket.

– Te Csaba, – szólalt meg István, – van még itt néhány májkonzerv, alma és egy kis kenyér, amit az útra hoztunk, ha nem kapnánk enni. Szedd össze és a következő összedőlt háznál megállok.

Az udvarban a kirakott bútorok között egy asszony mosta lavórban egy gyerek fejét. A másik előre jött, amikor látta Csabát befelé menni. Két szót váltottak és már jött is vissza.

– Köszönik – mondta. Aztán már nem beszéltek.

A következő kereszteződésben magába roskadt kopott kabátú ember guggolt az útszéli sárban, mozdulatlanul, a fejét mélyen a kalapja alá rejtve. Olyan volt, mint az összedőlt házak mögötte. Azok tetejüket húzták magukra.

A nyomasztó súly, ami a lelkükre nehezedett csak Nagyszőllőst elhagyva csökkent. Akkor már újra beszélgettek. A határról és a hazaútról. Aztán egyre sűrűbben a következő segélyszállítmányról, a nyári munka megszervezéséről, a gyerekek nyaraltatásáról. De csak a maguk megnyugtatására, mert tenni igazából csak önmagukért tehettek.

 

Hazafelé

 

– Azért csak sikerül megszervezni ezt a segélyszállítmányt. Nem hittem volna, hogy sikerül, amikor három hete belekezdtünk. A tévét néztük. Az árvízi jelentést Kárpátaljáról. Aztán Pistával beszélgetni kezdtünk és azt mondtam – valamit tennünk kell. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel – mondta Márti a férfinek, amikor már jól elhagyták a határt. Az eső szép lassan esni kezdett. Nem sietek. A hosszú fárasztó nap után közös vacsora a pap házaspárnál, búcsú és indulás. Este nyolc volt, mire elhagyták a határt. A férfi nem érezte fáradtnak magát. Jól esett az ülés az egész napos munka után. Negyedórát még meditálhatott is indulás előtt, mert Pistának egy kis alvásra volt szüksége.

Az eső egyre erősebben esett. Fehérgyarmatnál már a legnagyobb fokozatra kellett kapcsolni az ablaktörlőt. A férfi a vályogtéglára gondolt, meg a tető nélkül maradt házra, ahol a rekamié állt, s amire most már nyugodtan folyik be az eső, s Balog Istvánra, akinek már nincs alvóhelye sem.

– Pedig Pistának nagyon sok most a munkája. – folytatta Márti. Egy újabb projektet vállaltak el és nem lehet csúszni a határidővel. Szerencsére nem hagyja magát kizsákmányolni. Tíz-tizenkét óránál nem dolgozik többet a benti munkán. Persze aztán ott van a család, a közösségek, a Bokorliget. a vasárnap viszont szent. Akkor nyugodtan pihenhet. Persze a ház körül mindig van mit tenni. Láttad, most polcozták be Zoliékkal a raktárt, mert ott lesz Ákosék műhelye. De nem tehettük meg, hogy nem segítsünk, ugye? És láttad magad is, mennyire örültek és köszönték a sok ajándékot és ruhákat is. Nagyon örülök, hogy tenni tudtunk értük valamit. Biztos vagyok benne, hogy nyárra megszervezzük valahogy a Bokor-munkatábort itt Kárpátalján és segíteni fogjuk az építkezést is.

A férfi nem sokat szólt. Hallgatta Mártit és azon gondolkozott, mit is tettek valójában. A vezetésre nem nagyon kellett figyelnie, csak az előtte haladó két autó lámpáját kellett követni. Lassan elcsendesedett a szembe forgalom is és az eső is alábbhagyott.

Volt egy erős ösztönzésük a tévé és a hírek nyomán, hogy szükség van pénzre, takaróra, élelmiszerre, kézi erőre. Volt négy szabad napjuk, miből kettőt arra áldoztak, hogy ezt a szükséget erejükhöz mérten kielégítsék. Nem sikerül. Saját szemükkel győződtek meg róla, hogy nem sikerült semmit kielégíteni, megoldani. Egyedül a lelkiismeretük nyugodott meg átmenetileg. Igen, örültek, hálásak voltak, köszönték, még dicsérték is őket. Ezt mind ők kapták. És mit tudtak adni? Néhány takaró, néhány nadrágot és pulóvert, néhány napra való élelmet pár embernek. Néhány cseppet a tengernek. a tenger észre sem vette. a csepp szűnt meg önmaga lenni egy rövid időre, de most, már újra csepp. Egy nagyobb, erősebb, magabiztosabb csepp. Valamit tett. Odaadta a pénzét, idejét, azaz elvette olyanoktól, akik úgyis sokat kapnak belőle.

Nyugodtabb lelkiismeret, öröm, de egy kis keserűség, szomorúság is maradt a pohár alján. A “mindent megtettem, de nem tettem semmit” keserűsége. A “büszkén mesélhetem unokáimnak” érzés az övé lett, az egy napon túli mindennapos gond, szükség, szegénység, ott maradt és még a hála nyomasztó érzése is. És a miért nem jönnek többször, miért nem adnak többet, amikor adhatnának érzése is.

Micsoda tartása volt annak a hat éves gyereknek a határon, amikor azt mondta: “én tartom el a családom”. Micsoda tartása volt annak a házaspárnak, aki a nyíregyházi teológiáról egyenesen Kárpátaljára költözött. Micsoda tartása volt Balog Istvánnak, amikor a bontás közben az új házáról beszélt, miközben unokái a pöcegödör sarkában játszottak, s annak az asszonynak, aki összedőlt háza előtt egyedül ülve köszönettel el tudott fogadni egy gumicsizmányi ajándékot. Mit is tettek? Azt hitték tele kézzel mennek szegények közé, és kiderült, hogy mérhetetlenül szegényebbek náluk, mert azt hitték tehetnek valamit.

És mégis. Nem tehettek mást. Ha kérnek adniuk kell, amijük van. Még akkor is, ha az semmi. Még ha csak ők maguk gazdagodnak tőle akkor is, mert ez az egyetlen út ahhoz, hogy emberré váljanak. Önmaguk ellenére, adni, csak azért, hogy csökkenjenek és ezáltal nőjenek. És, ha csak az én növekszik tőle, vagy ha belerokkan? Akkor elszúrt valamit! Akkor maga az adás vált öncélúvá. Akkor le kell ülni és megismerkedni azzal, aki növekszik, aki belerokkan, aki elszúr valamit.

A harmadik kocsit lassan szem elől tévesztették. Igyekezniük kellett, ők Fehérvárig mentek. Már elhagyták Gyöngyöst, amikor Pistáék kisbusza kiállt egy parkolóba.

– Ne haragudjatok, aludnom kell egy keveset – mondta Pista, és már aludt is.

Az eső elcsendesedett, itt ott csillagok is kibukkantak a rohanó felhők közül. Éjjel kettő volt. Már hét órája vezettek.

– Úgy látszik nagyon elfáradt. Kezdek aggódni miatta – mondta Márti. – szerencse, hogy már nem vagyunk messze otthonról.

Húsz perc múlva tovább indultak. Aztán végre hazaértek Pécelre. A férfit még bevitték a Ferihegyi úti elágazáshoz az első taxiállomásig. Elbúcsúztak. Éjjel három volt.

– Vigyázz rá egy kicsit jobban – mondta a férfi búcsúzásnál Mártinak, – már pont olyan öreg, mint én, és én is nagyon elfáradtam, – de aztán csak legyintett, mert ismerte az aktív embereket, a nagy szervezőket. Alszanak egyet, és már tervezik a következő akciót, még, ha bele is rokkannak. Csak azért is!

 

 

Stop!

 

Osho hivatkozik néhány könyvében Gurdjieff módszerére. Stop-gyakorlatnak nevezi, mert lényege szerint arra szolgál, hogy egy külső résztvevő hatására – aki rendszerint a gyakorlatot vezető mester – a gyakorlatozók a “stop” elhangzására minden tevékenységet abbahagynak és mozdulatlanul abban a helyzetben maradnak, amelyikben éppen voltak. S teszik ezt mindaddig, amíg a külső résztvevő a “stop”-ot fel nem oldja.

A gyakorlat egyik értelme abban áll – már amennyire az elmúlt néhány év tapasztalatából rájöttem –, hogy ezt gyakorolva a tanuló bármilyen tevékenység közben ki tudja kapcsolni teste és érzelmei állandó mozgását, és ráhagyatkozik valakire, akiben feltétlenül megbízik, még ha az élete forog is kockán. Ez a vallás lényege is. A másik értelme, hogy a mozdulatlanság perceiben megpróbálhatja érzékelni teste, érzelmei és gondolatai összhangját, ami annál könnyebb, minél furcsább tartásban kellett megmerevednie, mert ilyenkor az értelem minden figyelme az állapot fenntartásával van elfoglalva, és nem kalandozik el a vágyak, álmok, tervek, sérelmek és önmegnyugtatások sűrűjében.

Mindkét értelmezés alapvetően azzal függ össze, hogy a ma élő emberek működése teljesen illogikus: mindent megtesznek maguknak és másoknak, ami ártalmas, és semmit, vagy szinte semmit annak érdekében, hogy ittlétük idején tudatos, azaz az egész teremtéssel harmóniában lévő életet alakítsanak ki maguk és utódaik számára. A “ráció” nyelvén szólva: a nehézkedés mellett, ami lehúz észrevegyék a fényt, ami emel. A gyakorlat nagyon nagy bizalmat, önfegyelmet igényel, és olyan kapcsolatot feltételez a mester és a tanítvány között, amely hasonlít a természet és az ember, vagy az Abszolútum és az ember kapcsolatára. Ez utóbbi kapcsolatban az ember vagy elfogadja a nála nagyobb törvények érvényesülését, és összhangra törekszik velük, vagy elpusztul. Ha összhangban van velük, akkor is elpusztul, de ittlétének minősége alapvetően más lesz, jóllehet a világon javítani ugyanúgy nem tud, mint aki nem él összhangban a törvényekkel – bár az nem is foglalkozik a javítás gondolatával. A minőségi különbség abból adódik, hogy az egyiknek fogalma sincs róla, mit miért tesz, hiszen minden cselekedetét mások – hagyomány, nevelés, megszokás, reklám, vágyak, szólamok, pártok, főnökök, gyerekek, feleség és férj által gerjesztett szükségletei – határozzák meg, és ezt nevezi életnek –, a másik viszont mindezeket és a világot mozgató törvényeket megismerve, tényleges lehetőségeit számba véve és mérlegelve igyekszik megtartani magának a döntési jogokat, vállalva az azzal járó felelősséget és az összes következményeket. Ez utóbbi útnak az előkészítésében segít a stop gyakorlat.

 

Visszagondolva felelős életem legutóbbi tizenöt évére, rá kellett jönnöm, hogy Gurjieff az életből vette a módszert. Valószínűleg ő is megfigyelte, hányszor fordult elő vele, hogy mindent abbahagyva mozdulatlanul meg kellett merevednie egy külső hatás következtében és ezek a pillanatok, percek életére minden esetben jelentős hatást gyakoroltak. Sokszor említi ezt. Minderre pedig abból jöttem rá, hogy visszagondolva saját életemre, nekem is számos ilyen eset jutott eszembe. Előfordult az villamoson, a családban, a munkahelyen, még színházban is, amikor megpillantottam egy nem éppen kívánt személyt és pillantásomat azonnal más irányba kaptam, hátha így elkerülöm a találkozás megrázkódtatását, ami rendszerint nem sikerült. Ezek is számosak voltak, de talán nem annyira emlékezetesek, mint a természetben megéltek. Ennek okát abban látom, hogy mindig jobban kijöttem még a vaddisznókkal is, mint az emberekkel, pláne azok nőnemű válfajával, mert az előbbiek természet adta – azaz kiszámítható, mert megbízhatóan “együttműködő” – magatartása (annak végső eredményétől függetlenül) nem hagyott kétséget szándékukról.

 

Nagyon jól emlékszem egy esetre, amikor reggel háromnegyed ötkor az erdőn át lefelé ballagtam a Két-bükkfa nyereg irányába, hogy a buszmegállóban megvárjam a pesti buszt, amellyel dolgozni szoktam menni, mivel nyaranta ez az első busz lefelé. A busz persze fentről indult, Dobogókőről, de jóllétem érdekében – gondolva testem azon részeire is, melyeket napközben a hosszú, órákon át tartó ülő munka során figyelemre sem méltatok – megengedem magamnak azt a “luxust”, hogy napi negyed órára megterheljem azt, aminek feladata a teher viselése, s amit egyik versében Weöres Sándor “boldogtalan szamár” jelzővel illetett. Lefelé ballagtamban tehát – szokásomhoz híven - igyekeztem minden érzékszervemet szélesre tárni. Magamba szívtam a hajnal minden ajándékát: a hangokat, illatokat, a szellő simogatását, a fények játékát, megöleltem barátomat, egy nálam néhány húsz méterrel magasabb bükköt, és szívem megtelt azzal a jóleső érzéssel, amit egyszerűen csak egy hangya hálájához lehet hasonlítani, amikor egy tetűkkel teli levélen találja magát. A stop az után az irtás után következett, amelyet az áramszolgáltató vágott a távvezetéknek, és amelyet a természet évről évre megpróbál visszahódítani. A harc évtizedek óta tart, és mint minden harcnak, ennek is vannak haszonélvezői. Az irtást előszeretettel látogatják az őzek, akik a szarvasokkal ellentétben nem “mindenevők”, hanem csak a javát csipegetik le a csemegéknek. Két, esetleg három évenként az ember ismét legyőzi a természetet, így minden alkalommal megismétlődik az a folyamat, amely a tarvágásoknál figyelhető meg: dús, virágos rét, majd zsenge hajtások, sűrű bozótos futókkal és csalánnal, aztán majd fiatal erdő. Ahogy kiléptem a bozótból a szál cseresbe, megütötte a fülemet valami lombzizegéshez hasonló folyamatos motozás. Lassítottam. Teljes szélcsend volt. Három lépés után megpillantottam a gyér fűben az erdei avart túró, csíkos hátú malacot. Ő motozott az erdőben, na és még másik tizenegy társa, három anyakoca kíséretében. A “stop” automatikusan elhangzott bennem, mert már találkoztam kora nyáron malacos kocákkal, és nagyon jól tudtam, hogy ez olyan helyzet, amilyet nem kell elkapkodni. Ha tovább megyek, legjobb esetben elriasztom őket, de ezt nem akartam. Ezek az órák az övéik. Az egész fényes nappalból úgyis kiszorítottuk már őket. A legrosszabb esetben – ami már megesett velem – fel kellett volna szaladnom egy fára, de látva azok nagyságát, ezt sem vállaltam volna szívesen. Maradt a várakozás. Tudvalevőleg a disznók nem sietnek. Igen alaposan és türelmesen szokták végigböngészni az erdők alját, és az elmúlt ősszel igen jó volt a makktermés. Vártam. Vártam és füleltem. Egyik felem, amelyik jóban van a természetes dolgokkal, ujjongott a gyönyörűségtől, másik felem viszont, amelyiknek a mások által megszabott kötelességek teljesítése volt a hobbija, az órára meg a buszra gondolt. Én meg csak figyeltem őket. A feszültség egyre nőtt közöttük. Ebből érezhetett meg valamit az egyik koca, vagy abból a szagból, amit mi emberek kellemesnek illatnak, a disznók viszont orrfacsaró bűznek élnek meg. Meredtem bámult előre, és orrát felemelve félreérthetetlen jelét adta nemtetszésének. Hatalmasat horkantott, és már iramodott is a felé áramló bűz okozójával ellenkező irányba. Egy percet még mozdulatlanul vártam, mert a vadász nem kapkod, és a busz is még csak akkor indult fentről. A csörtetés hangja elhalt. Futva még elértem a buszt is. Aznap a szokásosnál is türelmesebb voltam beosztottaimmal, az ellenőrökkel a héven és azzal a piszok alakkal, amelyik már harmadik napja mindig engem szúr ki a Ferenciek terén az újságjával, délután pedig még időben hazamenekültem főnököm újabb feladatáradata elől.

 

A másik emlékezetes eset már régen történt. Szabad időmben akkor még hosszában jártam a Disznós árkot, le egészen a Hoffmann-kunyhóig, nem keresztben, mint mostanában. Már akkor sem zavart, hogy az irányt régi, elhagyott kocsiutak adták, melyeket sok helyen már elmosott a patak, vagy kidőlt fák zártak el. Egy kis ügyeskedésért még ma sem kell a szomszédba mennem. Annál inkább meglepett és azonnali “stop”-ra kényszerített, amikor lenn a patakmederben egy rókát pillantottam meg, ahogy éppen egy muflondögön lakmározott. A “stop”-ra minden okom megvolt. Akkor még számomra ritkán látott koma volt a róka, másrészt pedig mivel veszettségre hajlamos, nem ártott az óvatosság. Először nem értettem, hogyan nem hallotta meg jövetelemet, de néhány türelmesen eltöltött másodperc után magam is rájöttem, hogy miért. A tavaszi olvadásban áradó patak ott dübörgött el a füle mellett, így bármilyen éber volt is, füleit ez a zaj kikapcsolta. Az orra nyilvánvalóan tele volt a több hónapos dög inycsiklandozó illatával, szemét pedig szintén az evéshez szükséges jó fogás kötötte le. A nagy élvezetben még morgott is. Teljes jelenlétét az evésnek szentelte éppúgy, ahogy én az ő figyelésének. Még a látcsövemet sem emeltem a szememhez, olyan közel volt az eset, és annyira lekötött. Később láttam rókát, ölyvet és macskát is egeret lesni, s mindegyik teljes jelenlétével – szemével, fülével, orrával, izmaival – figyelt.

Talán ott fogalmazódott meg bennem először az a vágy, hogy milyen jó is lenne így működni. Amikor csinálok valamit, akkor minden részem – testem, lelkem, eszem – benne legyen százszázalékosan. Amikor pedig nem csinálok semmit, akkor is minden részemmel benne legyek a semmiben. Ezzel szemben jelenleg, amikor csinálok valamit, alig veszek benne részt mindenestül, mivel már a tennivalómat is rendszerint mások határozzák meg. Ha viszont nem csinálok semmit, éppen úgy a mások által felébresztett lelkiismeret-furdalás kényszeríti ki a valamit csinálás ingerét. Szóval pont fordítva van, mint ahogy kellene. Pont fordítva, mint ahogy természetes.

Ez a különbség a bérmunka és a munka között is. A bérmunkát a bérért csinálom, mert szükséget szenvedek, tehát fizessenek valamit. A munkát viszont azért, mert meg akarom tapasztalni azt a valamit, amit csinálok, és nem a szükség miatt, és nem is a mások okozta kötelességérzet kényszere miatt. Egyszerűen magam miatt, mert “felnőtt” emberré akarok válni, még ha nyolcvan évesen is. Van, akinél a két munka egybeesik, mert így mondták neki: “a munka dicsőség”, és ő elhitte, és azt gondolta, hogy a bérmunkáról beszélnek. Másoknál azért esik egybe, mert már megszokták a bérmunkát, és e nélkül üres lenne az életük. Náluk is inkább arról van szó, hogy csak bérmunka van. A másik oldal hiányzik valamilyen ok miatt. Megint másoknál egybeeshet, mert szerencsések, hogy csak akkor kell bérért dolgozniuk, amikor megéheznek, és így ha akarnak, szabadon dolgozhatnak. Csak nagyon kevesen vannak, akik valamilyen szerencsés véletlen során akkora vagyonhoz jutottak, hogy egész életükben azt csinálhatják, amit akarnak. Ezeknél sem természetes viszont, hogy nekiállnak valamin dolgozni.

Persze minderről a róka semmit sem tudott. Ő csak működött, mint egy róka. “Tudta”, mi a kötelessége, és ezt a kötelességet a gyomra és a kölykei határozták meg.

Amikor jóllakott kimászott az árokból és pont előttem ugrott ki az útra. Abban a pillanatban bekapcsolt a létfenntartási ösztön, és már rohant is ellenkező irányba, végig a sziklák és fák takarásában, mintha hátrafelé működne egy periszkópja. A “stop” feloldódott. Megrázogattam elmacskásodott lábaimat, és tovább ballagtam a hajnali párában.

Érdekes, akkor nem jutott eszembe, hogy kivegyem a szájából a falatot, hogy elzavarjam a dögről valamilyen vélt etikai parancs szavára. Évekkel később ez is megtörtént velem. Közben sokat “fejlődtem”.

 

Erdőtjárásomnak tudom be, hogy lassan olyan tulajdonságaim kezdtek kifejlődni, mint az erdőlakóknak. Sokan járják az erdőt, mégis keveseknél tapasztaltam meg a vadakra jellemző éberséget. Ez attól lehet, hogy az emberek nem szeretnek egyedül lenni az erdőben: éjszaka közlekedni, vagy hajnalban leülni egyedül egy fa alá, vagy beállni egy bokor mögé, és figyelni. A vajaskenyeres- és a teljesítményturizmus a népszerű. Mindkettő kiváló a jó levegő szívására, a kikapcsolódásra, a társasági kapcsolatok építésére, a virág- és a szamóca szedésre, de éberséget nem feltétlenül adnak. Éberséget csak a figyelemszentelés ad. Figyelmet szentelni – éberséget szerezni – lehet az anyatermészettől függetlenül is, a Körúton is, a villamoson is, a munkahelyen is. Ez azonban csak akkor működik, ha ugyanúgy jár el az ember, mint az anyatermészetben egyedül, éjszaka, vagy a hajnali szürkületben. Mint az őz, a vaddisznó vagy a muflon.

Nagyon jól emlékszem egy esetre, a mai napig őrültségnek tűnik a “józan” eszem számára, de teljesen érthető volt az adott körülmények között. Fokozottan védett és zárt vadászterületen jártam szeptemberben, szarvasbőgés közepén, hajnali szürkületben. Már sokszor kitiltottak a vadászok arról a területről, mert ők is tudták, hogy sok az állat, és a németek is sok pénzt hagynak ott. Ezek miatt – meg hát a puska is náluk volt – nagyfokú éberség alakult ki bennem, amikor ezen a területen jártam. Megjegyzem nem hiába, mert legszebb szarvas felvételeimet itt készítettem. Hirtelen lövés dördült, egy szarvasbika vágott át előttem az úton, majd összeesett. Percekig mozdulatlanul vártam, de mivel már nem mozdult, odamentem hozzá. Nagy szomorúság töltötte el a gyomrom környékét és a fejemben pedig elkezdtek gyülekezni a vadászattal kapcsolatos ellenérveim, minek következtében a szomorúság szürke tónusai bíborvörös színezetet kezdtek ölteni. Ekkor tűnt fel a dzsip a kanyarban. Úgy reagáltam rá, mint egy róka. A fák fedezékét használva ellenkező irányba kezdtem futni. Néhány méter után “bekapcsolt a józan eszem”, és megfordultam. A vadászok – magyarok és németek – leugráltak a kocsiról, és láncot alkotva utánam vetették magukat. Ők sem tudtak kibújni a bőrükből, vadászok maradtak. Aztán vicsorogva, de mosolyt erőltetve magunkra átmentünk emberbe, és “barátságosan” kitessékeltek a területről. Ez is a szertartás része volt, mivel mindnyájan tudtuk, hogy úgysem megyek ki, de aznapra elkerülöm a területnek ezt a részét.

Visszatérve a “stop”-ra, az erdőjárás következtében kialakult, bizonyos fokú éberségem működni kezdett a városban is. Észrevettem a zsebtolvajokat a villamoson, az autó tolvajokat az utcán és a kétszínű kollegákat a vállaltnál. Ugyanakkor egyetlen lépést sem tettem megváltoztatásuk, megrendszabályozásuk érdekében, mivel ezt a természetben sem tapasztaltam. Egyszer azonban másként történt. Törekvésem és munkám ellenére működésbe lépett a sok éven át belém nevelt erkölcs, amely jókra és rosszakra osztja fel az emberiséget. A villamoson két fiatalemberre lettem figyelmes, akik egy leszállni készülődő nő mögé álltak. A nő táskájának csatja nyitva volt. Mögéjük álltam, és előreszóltam a nőnek, hogy vigyázzon, nyitva van a táskája. A nő zavarodottan a táskájához kapott, megköszönte, és már szállt is le. Az egyik fiú is így tett, de a másik reakciója örök élményt jelent számomra. Úgy viselkedett, mint egy medve, amelyiknek kiveszik a szájából a zsákmányát. Hatalmas erőhullám indult el felém, ami teljesen felkavart, de beindította a “stop”-ot. Félelem, undor, gyűlölet keveredett egymással a gyomrom tájékán, miközben a fiú üvöltve, káromkodva rúgott és köpött. A “stop”-nak köszönhetően a félelemmel vegyes önfegyelem erős védőpajzsot vont körém – amit rosszakaróim nyilván gyávaságnak neveznek, s teljes joggal azok, akik mindig és minden helyzetből, ha csak látszólag is, de győztesen igyekeznek kiszállni –, így csak egy életre szóló tapasztalattal lettem gazdagabb. Ellenkező esetben feltehetőleg kék és zöld foltokkal, esetleg az oldalamban egy késsel is gazdagodtam volna. A “stop”-nak az ajtózáró berregés vetett véget, aminek hangjára a fiú leszállt. A tapasztalat, amelyet minden normális, falun, azaz természetközelben élő ember tud így hangzik: “Ne zavard a kutyát, ha eszik”. Gyermekkoromban, amikor sokat voltam vidéken, még tudtam. Azóta sokat felejtettem.

 

A mester és tanítványa közötti kapcsolat feltételezi a hosszabb-rövidebb ideig való együttélést. Ennek következtében a stop gyakorlat mindig a legváratlanabb pillanatokban következik be már akkor persze, ha a mester következetes. A tanítvány hiába gondol rá, hiába próbál készülni rá, nem megy. Az együttélés sok tízezer másodpercből áll, és nem lehet állandóan arra gondolni, mikor mondja a mester azt, hogy stop. El kell végezni a napi munkát: vizet kell hozni a kútról, zöldséget kell pucolni, főzni kell, meg fát vágni, kisöpörni az udvart, megetetni a tyúkokat, teríteni ebédhez, mosogatni és ha van még rá idő, hallgatni a mester tanítását. Bármely pillanatban elhangozhat a “stop”, s akkor nincs mit tenni, éberen kell várni.

Egy ilyen “stop”-ra készültem már hetekkel azelőtt, hogy megtörtént volna. Egyik nyáron barátommal a Hochschwabra készültünk. Készültünk, mert a hetvenes években nem volt egyszerű dolog Ausztriába kijutni. A sok készülődésből az lett, hogy barátom az utolsó pillanatban lemondta a túrát. Így aztán egyedül vágtam neki a “nagy” utazásnak. Tíz napi csavargásra készültem. Zsákom huszonöt kilós volt, de ahogy fogyott az erőm, szerencsémre egyre könnyebb lett. Útközben a sok konzerv átvándorolt belőle belém, és táplálta a szamarat, hogy elbírja a terhet, az emelkedőt és a terepet. Már otthon, az ismertetőkben olvastam az alpesi viperákról, amelyeknek egyik kedvenc tartózkodási helye a Hochschwab. Azt is olvastam, hogy nagyon félénk és éber állat, így nem nagyon kell tartani tőle. Csak akkor okozhat gondot, ha a magas fűben nem veszi észre az ember, és rálép. Akkor halálos a harapása. A dolog óvatossá tett. Az első két napban együtt másztunk egy osztrák családdal, így a nagy tömegben fel sem merült, hogy viperával találkozunk. Másnap elváltunk, és egyedül indultam tovább. Meglehetősen éberen lépkedtem szikláról sziklára. Néha villant valami kis fekete csík a sziklák között, de más nem történt. Füves tisztásra értem. Körben a fenyőkkel díszített gerincek és a kopár, meszes, fehér oldalak váltogatták egymást. Gyönyörű volt az idő és a táj is. Kezdtem jól érezni magam, és egyre többet nézegettem a tájat. Hirtelen elhangzott a “stop”. Egy lépésre előttem a fűben villant valami. Az alig tizenöt centis kis fekete kígyó ugrott egyet. Bizalmatlanul néztük egymást. Itt volt a nagy pillanat, amire készültem. Mindkettőnk izmai, idegei és nekem még a gondolataim is megfeszültek. Megszűnt minden körülöttünk. Az életünkről volt szó. Pár másodpercig tartott csak a stop. Akkor egy lépést hátraléptem jelezve, hogy nincs szándékomban támadni. A kígyó nem mozdult, bizalmatlan volt. Rosszak lehettek a tapasztalatai, vagy egyszerűen csak éber volt. Aztán egy gyors mozdulattal, ellenkező irányban elsiklott a fűben. Még egy ideig ott álltam mozdulatlanul. Fantáziám a görcs után felszabadult és megindult benne a “Mi lett volna ha…” című játék. Játszani azonban nem lehetett, csak figyelni, mert még órákig kellett mennem a sziklás, füves fennsíkon, amíg megpillantottam lenn a katlanban a kis tengerszemet a füstölgő kéményű turistaházzal, aznapi úti célomat.

 

Legjobbak tényleg azok a gyakorlatok, amikor a mester minden előzetes értesítés nélkül adja ki a parancsot, de talán ennél is jobbak azok a helyzetek, amikor az ember elhatározza magát valamire, megtervez valamit, még időpontot is megad rá magának, és a mester közben mondja ki a “stop”-ot. Ilyen helyzet is sok adódott az életemben. Nagyon is jól emlékszem egy hajnalra, amikor a Sikárosi rétre igyekeztem. Pontosan beállítottam a vekkert, kikalkuláltam a menetidőt, hogy mire odaérek, még legyen egy fél órám a világosodásig, amíg megfelelő lesz a fény, s a réten még kinn legelnek a szarvasok. Nem kis vállalkozás, mert sötétben az út is van vagy egy jó óra, és hát mint mindig, az sem mindegy, honnan fú a szél. Már nem jártam messze a kiválasztott helytől, amikor elhangzott a stop. Az őzbak ott legelt a rét szélén. Feneke kilátszott a bokrok közül, és csak annyit módosíthattam helyzetemen, hogy halkan, mint egy pillangó, beléptem az útszéli bokorba jómagam is. Akkor még nem tudtam, hogy jókora agancsú bakocska. Csak amikor hátrafordult, hogy hátsó lábával megvakarja a füle tövét, láttam, milyen gyönyörű agancsa van. Csak hát nem mindegy, mit fényképez az ember szeptember végén, amikor amúgy is ritkábban jut ki az erdőbe. Bakocskát nyáron is lehet fényképezni, de bőgő szarvasbikát csak szeptemberben. Azonban a stop az stop. A mester ezúttal a természet képében jelent meg, és ugyanolyan komolyan vette parancsát, mint egy guru. Várni kellett. Közben kivilágosodott, feljött a nap, de a “stop”-ot nem oldották fel. Néhány lépéssel ugyan odébb ment a bak, de nagyon ízlett neki az a “nemtudommi” nevű bokor. Már percenként tettem át a súlypontomat egyik lábamról a másikra s a szarvasokról réges-régen letettem, amikor kinn az erdőgazdasági úton felhangzott egy motor zúgása. Reménykedni kezdtem, de tovább figyeltem az őzt. A zajra felkapta a fejét, szája is megállt két rágás között. Ez volt az ő stop-gyakorlata. Így állt vagy egy percig. Bámultam a türelmét. A szempillája sem rebbent, csak a füle. Aztán egy hirtelen mozdulattal beugrott a bokorba. Már a Lomhegyi nyeregnél ballagtam, és még mindig hallottam a riasztását. Igyekeznem kellett. Elment az idő, és életbe lépett a következő program. Reggelire otthon kellett lennem. Szerencsére nem jött közbe több stop.

 

Hasonló eset történt velem nemrég a Váci utcában is. A kis metróhoz igyekeztem, kerülgetve a bámészkodó, lődörgő németeket és hollandokat, amikor elhangzott a stop. Tudtam, hogy az életem forog kockán, ha nem megyek tovább, de nem komoly ember az olyan, aki nem bízik a mesterében. A feleségemmel beszéltem meg randevút a Mexikói úti végállomásnál és “halálos” veszélynek tettem ki magam a megállással. Egy hosszúszoknyás krishnás lány képében jelent meg a végzet. “Nem segítene néhány forinttal vegetariánus éttermünk felépítéséhez?” – kérdezte mosolyogva, de nem tartotta a kezét, hanem már nyúlt is bele a szatyorjába, hogy előhúzza a könyvecskéket, füzeteket, amiket az adomány viszonzására szokott adni. Meg kellett állnom. Nem a könyvecskék miatt, melyeket már jól ismertem, s melyekből sugárzott a derű, az öröm és az indiai misztika, és nem is a kislány miatt, akiből magából is áradt a kedvesség és a derű, hanem a tömeg miatt. Egyszerűen jó volt a hömpölygő tömegben megállni, és nyugodtam beszélgetni egy ismeretlennel Istenről, még ha annak képe nem is a megszokott, komoly Krisztus-arc, hanem a táncoló, éneklő pásztorlegény arca. Sokáig persze nem tarthatott a beszélgetés, mert a leánynak még másokat is meg kellett nyernie adakozásra, és nekem is furdalta az oldalamat az idő előrehaladása. Adtam, elfogadtam, és elgondolkozva mentem tovább, mert megtudtam, hogy Krishna ugyan herceg volt, sőt király, de a vakok ugyanúgy meggyilkolták, mint azt a bizonyos názáreti vándortanítót.

 

Nemrég megkérdeztem egy barátomat, nincs-e egy jó kis önismereti gyakorlata arra az időre, amikor hajnalban kb. fél órát gyalogolok a metróhoz. Nem azért, mintha nem lettem volna el ez alatt az idő alatt. Leköt az egész hajnali gyönyörűség, amely tavasztól tavaszig folyamatosan változik, miközben állandóan ugyanolyan. Télen a csillagos ég és a szűz hó, tavasszal a sok virág és madárcsicsergés, nyáron a fény játéka a lombok között, ősszel pedig a hulló falevelek kergetőzése. Nem is a gyakorlatra voltam kíváncsi, hanem a tanácsára. Azt mondta: “Ha gyalogolni szeretsz, akkor állj meg! Állj meg menet közben bármikor, amikor úgy érzed, hogy meg kell állnod, és maradj úgy öt percig. Indulj el előbb, vagy érj oda később, szóval iktasd be ezt az öt percet”. Hát ez nem egy nagy gyakorlat, gondoltam, de megköszöntem. Ácsorogni ugyanúgy szeretek, mint menni. Egyik reggel aztán eszembe jutott a gyakorlat. Már a Nagy Lajos király útnál jártam, amikor megbotlottam valamiben. Na, gondoltam, itt kell megállnod! Stop! Épp az úttest közepén álltam meg. Olyankor nem nagy a forgalom, de éppen jött egy autó mögöttem. Gondoltam, elég nehéz lesz elmennie mellettem, bizonyára káromkodni is fog, meg anyámat emlegetni, ha nem állok odébb. Szerencsére egy utcával előttem elfordult. Én meg csak álltam ott, mint a sóbálvány. Akkor meg az ötlött az agyamba, hogy ha most valaki kinéz az ablakon, és látja, hogy ott állok, bizonyára furcsákat fog gondolni rólam. Miközben elmém darálta a vágyait és aggodalmait, megjelent az utcában két asszony a kutyájával. Ismertem őket, mert minden reggel találkozunk, de nem ebben a “különös” helyzetben. Kicsit gyorsítottam a számoláson, amivel az időt mértem, de még nem telt le az öt perc, mikor elmentek mögöttem. Tele volt a fejem – mert csak annak volt rá oka – feszültséggel és rossz érzéssel. Fellélegeztem, amikor letelt az idő. Kiderült, hogy abban a pillanatban, amikor váratlan, szokatlan dolog történik velem – még ha én magam idézem is elő –, felborul a lelki egyensúlyom. Miért? Hiszen rajtam kívül senkit sem érdekelt, mit is csinálok ott, akkor? A “Mit szólnak az emberek?” és a “Mi lesz, ha…?” jelenség lépett életbe. Az egész nagy önteltségem, ami arra épült, milyen kiegyensúlyozott, belső nyugodtság van is bennem, romokban hevert. Az egész csak színjáték volt, póz és önbecsapás. Két nap múlva már jobban ment. Énem ráállt a játékra, és simán kezelte az ismerős helyzetet. Semmi rossz érzés, semmi “Mi lesz, ha…?”. Minden visszaállt a kerékvágásba. A tapasztalat azonban megmaradt. Talán más esetben, amikor váratlanul jön valami stop, emlékezni fogok rá.

 

Az igazi nagy játék akkor kezdődik, amikor a stop folyamatossá válik. Amikor én már nem vagyok benne a játékban, hanem kívülről nézem minden pillanatát, állandó éberségben. Innen kezdve bármit teszek is az jó lesz, ami ugyanaz, mint a “Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok” tanács szava, csak más szavakkal. Aki már megtapasztalta és valahogy el tudja dadogni ezt az állapotot, azt mondja: ezért a játékért érdemes megszületni.

 

 

A vargánya titka

 

                        “Mélyebb a világ, mint ahogy a nappal valaha is gondolta”

                                                                                              Zarathusztra

 

Az első találkozásunkra való felkészülés, ha nagyon jó színben akarom magam számára feltüntetni a dolgokat, akár tudatosnak is lenne nevezhető, ha nem tudnám, hogy mint minden az életemben csak kis mértékben múlott rajtam, s inkább olyan keveréke volt a másoktól tudott, hallott, kicsit vágyott, de nagyobb erőfeszítést nem kiváltó, a szerencsés véletleneken, vagy véletlenül észrevett egybeeséseken múló dolgoknak. Egész életemben nagy tisztelettel néztem azokra, akik pontosan tudják mit akarnak, ismerik, vagy megismerik a hozzá vezető utat, a módszereket és nagy erőkkel meg is valósítják, amit akarnak. Ők a nyertesek, ahogy E. Berne mondja. Az már egészen más kérdés és talán nem is tartozik a tárgyhoz, hogy velük sűrűbben fordul elő, hogy ha felérnek a céljukhoz vezető létra tetejére és szétnéznek, nem mindig ott találják magukat, ahová igyekeztek. Ez azonban, nagyon jól tudom csak egy irigy “outsider” megjegyzése.

Több, mint ötven évnek kellett eltelnie, amíg eljutottam a gombákhoz. A furcsa az egészben az, hogy van néhány, ma már igen fontosnak tartott dolog az életemben, amihez szintén ugyanennyi várakozás után jutottam el. Ha jól belegondolok, ezek mind nem látványos, nem feltűnő, türelmet, kitartást, alaposságot, megfontoltságot és bizonyos fokú belelátást igénylő dolgok. Ilyenek a rókák élete, a füvek-fák gyógyhatása, a talpmasszázs haszna és értelme, vagy éppen az a kérdés: mi is vagyok? Csupa olyan téma, ami egy fiatalabbat nem érdekel, mert ő még hisz a szemének, fülének, orrának és még rengeteg dolgot kell végigrohannia, felfalnia, kiszimatolnia, meghódítania, amíg esetleg majd ugyanide eljut.

Szóval a vargánya, mint a gombák királya – leszámítva a még titokzatosabb életet élő és ezért még ízletesebb szarvasgombát -, minden gombaszerető, gomba árus fő célja – már csak az ára miatt is –, nagy becsnek örvend. Már a megjelenése is tekintélyt parancsoló. Vaskos tönkje, hatalmas kalapja messze kilóg még a galambgombák és galócák népes családjából is, nem is beszélve a fülőkék, kígyógombák, tuskógombák szapora, de apró képviselőiről. Mint rejtett, azaz a köznép számára titkosnak látszó dologgal – ahol persze köznép alatt nem Juli nénit értem Bakonyszerdahelyről, hanem minden esetben a városi, azaz vakon, gépiesen, öntudatlanul élő egyedeket, amilyen jómagam is voltam jó ötven évig, szóval a vargányával való találkozásomig – nem is kerestem a találkozást. Mai napig sem tudom miért iratkoztam be egy gombafelismerő tanfolyamra, mint ahogy korábban az agykontroll, a reiki, a fitoterápia, vagy a reflexológia tanfolyamot sem tudom miért is végeztem el, de elvégeztem és annyit már tudok: nem hiába. Ugyanígy voltam azzal a “számítógépes rendszerek auditora” cím elnyerésére szolgáló, angol nyelvű vizsgával is, amit sok gyötrelem árán, de sikeresen letettem, s azután látszólag semmire sem használtam, de az “állóképességemet” javította s valamilyen, ma még rejtett szándékkal felfrissítette elfelejtett angol “tudásomat”.

A dolgok azonban, mint említettem nálam nem úgy történnek, mint annál, aki eltervezi a dolgokat, hanem úgy, ahogy éppen akarnak. Még évekkel a tanfolyam elvégzése után sem találkoztunk, mert nem akarta, hogy találkozzunk. Mikor aztán találkoztunk, már érdemes volt. Pontosabban már érdemes voltam rá, hogy elárulja a titkát. Korábban nyilván egyszerűen úgy jártam volna el, mint bárki más, ha vargányával találkozik: letöri, hazaviszi, megtisztítja és vagy a piacra viszi, vagy megeszi pörköltnek, rántottának, vagy levesnek elkészítve. Be kell vallanom, ez is megtörtént és megértem azokat, akik a vargányával való kapcsolatukban csupán ennyire szorítkoznak. Mindhárom formában fenséges az íze. Számomra azonban mégis a galuskával elkészített pörkölt a nyerő, káposzta salátával és fülei olaszrizlinggel. Titkát azonban még az első találkozások után sem árulta el azonnal, mint az öreg mesterek, akik évekig vízhordással, vagy takarítással foglalkoztatják tanítványukat, míg ennek ellenhatásaként ki nem fejlődik saját akaratuk, tudatosságuk – le nem feslik róluk minden felesleges –, amire aztán már nyilvánvaló titkokat is rá lehet bízni. Így keresgéltem én is egy ideig az erdőt járva, koptatva büszkeségemet, nagyravágyásomat, kapirgálva az avart a bokrok alján.

Az elmúlt nyáron történt. A medárdos idő jócskán belenyúlt a júliusba, s mikor egy-egy órára kisütött a nap, az erdő meleg párával telt meg. Reggelenként a buszra a szokásosnál több kosaras asszony szállt fel s mindegyikük kosara tele volt illatos, gömbölyű vargányával, aranyló rókagombával és fenyőtinoruval. Mintha hívogattak volna. Mentem is, amint tudtam. Már tudtam hová kell menni és nem is csalódtam. A napos erdőszélen óvatosan kellett közlekedni, hogy fel ne rúgjam a sok barna fejecskét. Nézelődtem, gyönyörködtem, válogattam bennük. Pörkölt lett belőlük és a sok finomság, mint mindig most is a szempillámat terhelte meg legjobban. Egyszerűen nem tudott fenn maradni. Minduntalan s egyre hosszabb időre leesett. Végül én is mellé feküdtem, de előbb felvittem a padlásra, ahol a csalán és hársfavirág száradt s melynek illata valamilyen módon harmonizált a galuskás gombapörkölt hatásával. A szokásosnál is mélyebben aludtam el. Mintha egy lift vitt volna egyre lejjebb.

A gombák világában ébredtem fel s ez nem az a világ volt, amit eddig ismertem. Amelyet ismertem ott eső után kisebb nagyobb hajtások bújtak elő az avarból, növekedtek, alakjuk formálódott: száruk, majd kalapjuk nőtt. Sokfélék voltak: kicsik és nagyok, tömzsik és vékonyak, színesek és szürkék, illatosak és büdösek, jóízűek és mérgezők, lemezesek és csövesek, fehér, sárga és kék húsúak, száraz tapintásúak és nyálkásak, egyedülállók és csoportba verődöttek. Utódokat hoztak, melyeket szétszórt a szél az erdőben, majd kikezdte őket a gombalégy, a csiga, majd pár nap múlva összetöpörödve, megsatnyulva eltűntek az avarban, ahonnan kikeltek. Pontosan úgy, ahogy minden más élő. Ez a világ azonban egészen más volt. Ott voltak az eddig ismert gombák is, de egy mérhetetlenül nagyobb világ tárult a szemem elé. Ameddig elláttam a földet, a fákat és a bokrokat teljesen beborította egy sűrű, pókhálónál is finomabb szövedék. Halvány, szürkésfehér árnyalatú volt és folyamatosan terjeszkedett minden irányba. Ebből a szövedékből álltak ki itt-ott azok, amiket eddig gombának hittem. A levegő telítve volt spórával melyek, ha földet értek azonnal növekedésnek indultak, bekapcsolódva a szövedék építésébe. A látvány lenyűgöző volt, de egyben félelmetes is. Az élet olyan erejéről tett tanúbizonyságot, melyről eddig nem is álmodtam. S akkor tárult fel előttem a gombák első titka. Van, egy bárki számára látható, nyilvánvaló életük és van egy rejtett, csak azok számára érzékelhető, akik figyelmet szentelnek nekik, aki ismerik őket, akik “együtt élnek” velük. Látható életük alig tér el az emberek életétől: megszületnek, növekednek, kiteljesednek, utódokat hoznak a világra, leépülnek és elpusztulnak. Láthatatlan életük azonban olyan “tudatosságra” utal, mely az embereknél nincs meg, vagy kialakulása nem olyan automatikus, mint a gombáknál. Vagy kialakul, vagy nem és ha nem, élni akkor is lehet: gomba módra. Ez a láthatatlan tudatosság, ha megjelenik az emberek között, egy külsőleg azonosuló, jóindulatú, éber figyelem formájában jelentkezik, ami mindenre és mindenkire kiterjed, amivel kapcsolatba kerül. Belsőleg, ahogy a gomba is a környezetéhez, nem azonosul, mert pontosan “tudja” mi a célja, a dolga, így csak és kizárólag ennek megfelelően cselekszik. A gombáknál még nem alakult ki a külső, tudatos azonosulás képessége, helyette génjeikben rögződik a külső környezettel kapcsolatos tapasztalat, ami aztán a spórákon át az egész gombatársadalom tapasztalatává válik. Nálam, mint említettem, sajnos ez nem ilyen automatikus. Külső tudatosságom, ha egyáltalán kialakul nem épül be automatikusan utódaimba, mert mire kialakul, ha egyáltalán kialakul, már nem lesznek utódaim. Így sokkal rosszabb a tudatossági “hatásfokom”, mint a gombáké.

A felismerés és a pörkölt együtt igen nyomasztólag hatott a gyomromra, így másik oldalamra fordultam. Ismét éreztem, hogy süllyedek. A lift nagy sebességgel száguldott lefelé, majd lassan fékezve megállt. Amikor az ajtó kinyílt, azt gondoltam ismét egy más világba kerültem, pedig ugyanott álltam. Teljesen ellepett egy vibráló, cikázó, örvénylés. Mozdulni sem tudtam. A szédült száguldás, kavargás teljes káosznak tűnt s a gyomrom felől meginduló émelygés rosszat sejtetett. Nehezen tudtam megállni, hogy el ne ájuljak. Ahogy keresgélni kezdtem valami kapaszkodó után, nem találtam semmilyen fix pontot. Ahogy lenéztem, még a saját kezem is része volt a kavargásnak. Ha itt minden ebből az örvénylésből áll, akkor hol vagyok én? – merült fel bennem a kérdés, de senki sem válaszolt. Egészen apró, finom jelekből lassan arra következtettem, hogy a száguldó kavargásban formák tűnnek fel, majd tűnnek el. Legtöbbször egy irányban áramló és forgó fénycsíkok tűntek fel, de volt, ahol a vibrálás összesűrűsödött és mint torony emelkedett ki az általános kavargásból. Ezeket figyelve láttam, hogy mintha egy óriás vargánya alakját venné fel. Egy másik sűrűsödés lefelé áramlott, mint egy összedőlő épület és egy cserfalevél alakjára emlékeztetett. A szorító félelem azonban nem szűnt bennem. Hirtelen felnéztem és megnyugodtam. A kavargó örvénylésben megpillantottam a Napot. Mozdulatlanul állt a fák lombkoronájára emlékeztető vibrálás között. Szemem belekapaszkodott az egyetlen fix pontba, de láttam, hogy az örvénylés és kavargás a Nap felé is folytatódik, sőt onnan visszafelé is. Egy pillanat műve volt. Átadtam magam a hullámzó forgásnak. Lebegtem benn és a félelem teljesen megszűnt. Akkor vettem észre, hogy mint a tengerhullámzásnak a kavargó, egymással ütköző, szél csapkodta felszín alatt, ennek a kavargó, őrült forgásnak is van egy lassú, meghatározó áramlása, ritmusa. Egy lassú keringőhöz hasonlított, vagy még inkább egy olyan tánchoz, amit lassú dobütésekre járnak afrikai táncosok. A száguldásban rend volt és törvény. Valaki, egy tudatos lény járta azt a táncot, ami én voltam és minden körülöttem. A Napra gondoltam, de éreztem, hogy a tánc nem áll meg a Napnál. A Nap talán csak egyik mozdulata a táncnak, ahogy a Hold, a vargánya, vagy én is. A táncos nem látszott. Jelenlétére egyedül nyugtalan, belső félelmem elmúlása utalt. Egyszerűen jó volt táncnak lenni. Az afrikaiak mondják, hogy az igazi táncos eggyé válik a tánccal, ha olyan a tánc. Ha nem olyan, más táncba kezd. Olyanba, amivel eggyé tud válni. Talán ezért olyan mérhetetlenül gazdag a világ. Ha egyik elromlik, döcögőssé válik, vagy megáll, a másikban folytatódjon évmilliókon át, galaxisokon át. Ez volt a vargánya második titka.

A lift hirtelen felfelé kezdett száguldani velem és már nyílt is a padlásajtó. – Ébresztő papuska – mondta feleségem, miközben leült az ágy szélére és csodálkozva nézett rám. – Úgy nézel ki, mint aki megijedt valamitől, rosszat álmodtál? – kérdezte. – Gyere le, főzök neked egy jó kis feketét, attól rendbe jössz – s már húzott is lefelé, mint aki úgyis tudja a választ és a megoldást is. Csak morogtam valamit egy másik világról, meg a gombákról, meg a hirtelen visszatérés megrázkódtatásáról, de a szomszéd kutyájának ugatása elnyomta a hangomat.

Nicsak – gondoltam magamban –, a kutyaugatás is úgy hullámzik a tánccal, mint a vargánya. És ott a fenyőfák is, meg a felhők is az égen. Hát ezt nem hittem volna! Pedig már az egyetemen is tanították: E=mc2. Csak ott nem magyarázták el olyan szemléletesen, ahogy ezt a gombák tették. Helyette állandóan egy másik törvény kiforgatott változatát emlegették és kérték számon ilyen formában: “gondolkozom, tehát vagyok”, ami aztán az életemben folyamatosan igazolódni is látszott mindaddig, amíg a gombák fel nem világosítottak a tanultak abszurditásáról: “a gondolkozást nálatok talán azért találta ki a táncos – súgták meg egy más alkalommal - .hogy még jobban táncolhatók legyetek, mint mi, azaz a táncos egészen el tudjon veszni bennetek. Akkor tudja igazán felismerni önmagát. A törvény, amit helytelenül tanítottak neked, ennek megfelelően így szól: (sum)=(cogito)c2 ”. Ez volt a vargánya és minden gomba harmadik titka. A kis, egyszerű “cogito” segített a mérhetetlenül nagy “sum”-ba bepillantani. Valószínűnek látszott, hogy ennyi is a szerepe, nem több. De mit jelent a cogito? Erről a gombák semmi mást nem tudtak mondani.

Pár nappal később mesélni kezdtem unokámnak a vargányák titkáról. Meg kell hagyni, percekig nyugodtan tűrte a megpróbáltatást, de végül kifakadt: “Ugyan papa, ezt te csak álmodtad, vagy kitaláltad! Ennek semmi köze a valósághoz!” Ráhagytam. Még nagyon fiatal. Még hisz a szemének és még vargányát sem evett galuskával, káposztasalátával és fülei olaszrizlinggel.

 

Az erőszakról és erőszakmentességről

 

Miért a szelíd szenved az erőszakostól? Miért nem jutnak semmire az erőszakmentesek? Hol a gyökere az erőszaknak, ha a teremtett világban nincs másutt, csak az emberben? Kell-e küzdeni az erőszak ellen? Mit tehetek, amikor Jézus, Buddha, vagy Gandhi, Martin Luther King és Teréz anya sem “tehettek” semmit ellene?

Ezer évek óta teszik fel ezeket a kérdéseket az erőszakmentesek, vagy azok, akik szeretnék az egész világot azzá tenni, hiába. A válasz nem kívül van! Akik elérték, azok önmagukban érték el, nem a világban. Amíg éltek ideiglenesen megteremtettek maguk körül egy csendet, egy erőszakmentes légkört, amely sugárzott, amíg éltek és még egy rövid ideig haláluk után is. Egyikük tanítása sem úgy szólt, hogy küzdjetek az erőszak ellen az erőszakmentességért hanem úgy, hogy ébredjetek fel!!! Isten fiai és lányai vagytok, nem a Sátán fiai és lányai. Isten fiai pedig tökéletesek, mint mennyei Atyjuk. Éppen a Sátán ellenére, éppen a világ ellenére, de nem ellene. Aki ellen küzdeni kell, az a bennetek lévő Sátán – az önzés, a gőg, a hatalomvágy, az irigység, féltékenység és társai – akinek belétek kerüléséről nem tehettek, mert már évezredek óta bennetek lakik, de tehettek a tőle való megszabadulásért. Ez a megszabadulás azonban nem gyerekjáték. Nem azon múlik, hogy belátom-e ésszel, hogy ez a helyes út, mert az egyszerű, azt minden ember képes belátni, aki egy kicsit is veszi a fáradságot a józan gondolkozáshoz. Az ész azonban semmi ebben a harcban, mert az ész meg fogja indokolni, hogy mikor és miért ésszerű, világos, jogos és egyszerűen Istennek tetsző visszavágni, megelőzni, megakadályozni a jó érdekében a gonoszt – aki mindig a másik. Ha az észen múlna bármi, már régen összefogtak volna azok az emberek, akik tudják, hogy az erőszakmentesség lenne az ember alaptermészete és megteremtették volna a világbékét, de nem csak az észen múlik, mert ehhez hatalom is kell és a hatalom velejárója a megszerzett hatalom féltése, vagy ha nem féltik, mert annyira felkészültek, akkor felhígulása olyanokkal, akikben már nem ég az erőszakmentesség iránti vágy olyan hévvel (lásd Népszövetség, ENSZ és minden nem gazdasági, nemzetközi, vagy nemzetek feletti politikai, vagy polgári szövetség) ezért esendőbbek. Minden, ami túllépi egy kis közösség méreteit elromlik (sokszor még azon belül is csak látszólag működik). Mintha ez, a föld jelenlegi helyzetében törvény lenne, legyen az tudományos, politikai, vallási, gazdasági érdekszövetség, ha túllépi egy határt manipulálható csőcselékké válik.

Akkor min múlik?

A jó magon nem múlhat, mert az van! Kapható ma már egyre több helyen és több formában is, s ha mégsem akar venni valaki, önmagában is megtalálhatja. Eső is van, meg napfény is, mert az emberiség nagy része hozzájut ezekhez. A hiány a “jó föld”-ben van. Mert nem elég tudni, hogy jó föld kell a magnak, azzá is kell válni. Ez pedig a neheze a munkának. Először a nagy, majd az egyre kisebb köveket elhordani, majd évről évre szántani, gazt kigyomlálni, élősködőktől megszabadulni, ez a neheze a munkának. És ezt már kevesebben vállalják. Inkább az akciót, a tiltakozást, a szövetséget, ami aztán mind ellenakciót, ellentiltakozást, ellenszövetséget eredményez, mert ilyenek vagyunk ma. Csupán álmodozás azt hinni, hogy egy olyan baj, ami évezredek óta, szinte génjeinkbe beépülve működik és fertőz, néhány év, vagy évtized alatt emberiség méretekben felszámolható. Ennél azért sokkal “jobban” ki van találva ez a fertőzés. Elgondolkoztató mennyivel nagyobb összetartó erő a gyűlölet (vallási, politikai, gazdasági, szociális, nemzetiségi, stb.) a szeretetnél, ha nem karbantartott a “föld”. Nem hiszem azt sem, hogy Isten megunja a sok háborúskodást és odacsap, hogy “vége legyen már gyerekek ennek a marhaságnak!” Ő nem tesz semmit, csak esőt ad és napot, ami aztán bennünk nem válik jó terméssé. Valószínűbbnek látszik, hogy arra vár, hogy ébredjünk fel már álmainkból és jöjjünk már rá – nemcsak az eszünkkel, hanem – egész lényünkkel mik is vagyunk és kezdjünk el dolgozni a saját földünkön, hogy aztán idővel, lassan, öröklődéssel, ahogy a növényeknél és állatoknál génjeikbe beépülhessen egy új parancs, ami az “azt tedd másnak, amit te is szeretnél”, vagy a “szeresd felebarátodat, mint önmagadat” határoz meg.

Ehhez, véleményem szerint az a jó út, amin a Bokor is jár. Ez a kisközösségi munka. Ez az egyetlen olyan forma, ami ha működik, képessé teszi az embert – éppen a többiek éberségének és segíteni akarásának hatására – saját, belső hazugságainak leépítésére. Ez nemcsak pszichológia, hanem egy folyamatos önmagán való munka is, éber figyelem, hogy rajtakapja és eltávolítsa a “földjén” talált követ, gyomot, vagy rajta taposó vaddisznókat. E nélkül a munka nélkül is “működhet” a Bokor, lesznek is látványos eredményei, ahogy eddig is voltak, de alkalmatlan lesz rá, hogy az igazi munka alapját képező, közösségi öntisztítási módszereket – papi segítség nélkül – bárkinek tovább tudja adni. Ennek a módszernek egyes részei – főleg a logikus gondolkozással kapcsolatosak és a lelkiismeret vizsgálatok – megtalálhatók a Bokor gyakorlatában is, más, jelentős részei – pl. hogyan lehet elérni, hogy ne tartsam automatikusan jónak és okosnak magam attól kezdve, hogy leesett a tantusz, vagy hogyan lehet megtapasztalni a különbséget és a hasonlóságot egy hangya és egy ember földön játszott szerepe között – másutt szintén fellelhetők. Az egész munkában semmi titkosság nincs. Mára már nincsenek titkos módszerek – eddig sem voltak – csak kevés vállalkozó volt és van a hosszú és nehéz munkára (keveset beszélünk arról a hosszú előkészületi időről, ami minden szent működését megelőzte). Saját tapasztalatomból mondhatom: jobb aludni, bele sem fogni, mint két szék között padlót fogni! De aki végig csinálja, már itt, ebben az életben megtapasztalja Isten országát – mondták azok mind, akik végigcsinálták.

 

Sanyikával Ramsauban

2001. július

                               “Nézz meg mindent, ami jó, tartsd meg!”

 

1. A konténer

 

Konténerben még sohasem aludtam. El sem tudtam képzelni, hogy kényelmesen elférhet hatszor két méteren négy felnőtt ember az összes kacatjával. Persze mi csak hárman voltunk. Sanyikának egyedül egy egész francia ágy jutott, melyet az étkező-konyha asztalból állítottunk össze miután az esti dobókocka póker és rabló römi partik véget értek. De ez sem volt mindig így, csak ha kevesebbet gyalogoltunk hat óránál. Akkor volt még erő játszani, különben elfogyott valahol, valahogyan.

A konténer Ramsau és Hachau között egy hegyoldalban állt, egy camping legvégében, ahol a már meredek oldalt luc és vörösfenyő borította. Az oldal lefelé kaszálóba ment át, mely leszaladt egészen a patakig, ahol hajnalonként őzek és szarvasok legeltek. A patak, lévén nyár eleje még igencsak elemében volt. Mondta éjjel-nappal azt a sok bölcsességet, melyet a patakok már évmilliók óta mondanak, s melyeket az ember időnként megért, majd néhány évszázadra elfelejti az értelmét.

Az Au, ligetet, rétet jelent és az volt itt elég. Lefelé még két tanya könyökölt a hegyoldalban s körülöttük a fű olyan volt, mint bármelyik alpesi rété: egyenletesre kaszált, üde zöld. Egyetlen virág sem volt benne. A konténer bejárata előtt korlát jelezte a hegyoldal meredekségét. Jobbra, balra és a szemközti oldalban is, ameddig a szem ellátott fenyőerdő borította a hegyeket. A szemközti gerinc hajlatában odalátszottak az Alacsony-Tauern háromezres csúcsai. Szebb elhelyezésű konténert még életemben nem láttam, pedig az építőiparban dolgozván megfordultam néhányban.

Főleg az u.n. szociális konténerek hagytak mély nyomot bennem. Annak idején, még a rendszerváltás előtt voltak ilyenek az építkezéseken. Mosdók, WC-k, öltözők, étkezők, hogy a dolgozóknak meglegyen minden, ami őket megilleti. Annak idején még személyzet is volt hozzájuk, aki tisztán tartotta, takarította, felügyelte a rendet, kimérte az étkezőkben a rántott levest és a káposztás kockát, cserélte a törülközőket, papírt biztosított és szappant, szóval gondoskodott azokról, akik termeltek, s akik ezek alapján még azt is gondolhatták, hogy emberszámba veszik őket. Valami volt is benne. Aztán ez is elmúlt, mint minden, ami él s jött helyette más élő. Először az ebéd, majd a törülköző, papír és a szappan fogyott el. Később már személyzet sem kellett, mert már konténer sem volt. Munka volt, meg bér, meg ”ha nem tetszik, mehetsz”. Így aztán a termelők jóval “önállóbbak” lettek: eldönthették, mire költik a fizetésüket és mire nem. Konténerek ma is állnak minden építkezés körül, ha már nem is szociális, de raktározási, irodai céllal s a bennük naphosszat tartózkodók el sem tudják képzelni, hogy létezik valahol egy hasonló konténer, ahol nem kell térdig sárban, vagy porban járni és a kilátás sem a betonfalakra és építési törmelékhegyekre néz, hanem az osztrák Alpok egyik legszebb völgyére.

Hát igen. Ez nem olyan konténer volt. Bár itt sem volt személyzet, se ebéd, se törülköző, de azon kívül minden, ami négy ember zavartalan éjszakázásához kellett. Elképesztő leleményességgel rendezték be gondos kezek a tizenkét négyzetmétert. Volt ott konyha gázrezsóval, edényekkel, evőeszközzel, fürdőszoba zuhanyozóval, mosdóval, WC-vel, két asztal padokkal, melyekből éjszakára ágy lett és annyi szekrény, fiók, hogy minden ruhanemű, hátizsák, élelmiszer kényelmesen elfért. A konyha kis ablaka már a fenyőerdő része volt és éjjel a gyantás fenyőillat úgy áradt a szobában, mint az eloltott gyertya füstje. A bejáratot alpesi sátor védte az esőtől, s elfért a campingasztal a székekkel és az összes bakancs, hátizsák és szatyor. Egyszóval álmodni sem lehetett szebb konténert. Szürke oldalán fenyőerdő imitáció, így ha az ember a szemközti oldalból ballagott hazafelé, alig lehetett észrevenni, annyira beleolvadt a környezetébe. Szögletes sutasága legalább olyan organikusnak tűnt, mint a panzióé. Elvileg nem illett oda, de még éppen belefért a fenyőkkel díszített hegyoldal rétekkel szaggatott összképébe.

Összkép pedig volt. Mögötte a Durchat hatalmas, fenyő borította kúpja, s amögött a Dachstein sziklái úgy világítottak a lemenő nap fényében, mint óriások odvas fogai. Ezt a háromezres kővilágot képviselték nevükben a camping gazdái is, Herr és Frau Steiner. Herr Frédi rőtt szakállával, mackó járásával és dörmögő steierségével maga volt a kő, a szikla, mint a Rötelstein, mely a camping fölött magasodva vigyázta annak rendjét, mint Frau Steiner is, aki a maga sem filigrán törékenységével rendben tartotta háza táját. Maga a panzió olyan volt, mint bármelyik a környéken, mivel a sógoroknál vigyáznak a stílusra és a praktikusságra. Hatalmas nyeregtető, zsalus ablakok, muskátlis erkély az első emelet teljes szélességében. Itt azonban volt egy különlegesség – amire Frau Steiner hívta fel a figyelmemet. Az erkély alatt, a garázsok és műhelyek széles ajtajai között virágágyás díszelgett, melynek legszebb darabja egy kétméteresre nyúlt napraforgó pár volt, s mely Frau Steiner szerint már évek óta ott virít, mert a magjait a cinkék és csuszkák évről évre szétszórják, miközben a nagyját természetesen kiszemezgetik. Különlegesség volt ez is, amire fel lehetett hívni a figyelmet, gazdagította a látványt, ami fontos volt, talán a legfontosabb. Egész Ausztria a látványból él, az élményből, amely elkápráztatja még azokat is, akik már számtalanszor látták: magukat az osztrákokat is. Persze nem azokat akik a réteket kaszálják, a teheneket legeltetik, vagy a vendégeket szolgálják ki, hanem a városi népet. Herr és Frau Steinernek olyan a Dachstein, mint a dörgicsei szőlősgazdának a Balaton. Ott van, abból él, de meg sem látja, mert már ötven éve ott van a szeme előtt. Fürödni benne, vagy itt felmászni rá még gyerekkorában számtalanszor megtette az apjával, aztán elég lett, átengedte a turistáknak, ő pedig megélt belőle.

A vihar délről jött. Még jóformán ki sem pakoltunk. Először csak az ég szürkült be, majd szép lassan eltűntek a felhőben a háromezresek, majd a szemközti gerincek. A felhők levándoroltak a réteken, legelőkön, mintha megirigyelték volna a tehenektől az illatos, zöld füvet. A Rötelstein is titokzatosságba burkolódzott s a sötétedéssel megjöttek a villámok és az eső is. A konténer mesélni kezdett arról, amit a fenyőerdőtől hallott. Külön meséje, zenéje volt a sátornak és más a konténer fémtetejének. A harmóniát a hazai vörösbor biztosította és azok a jó melegtakarók, melyekkel a csodakonténer fel volt szerelve.

Az első éjszaka mozgalmasra sikerült. Az eső ugyan elállt, de a darálós WC a vörösbor miatt sűrűn morgott, s Sanyika is forgolódott eleget, mert első nap a konyhaasztalról még nem gondoltuk, hogy az lesz az ágya, így elég szűkösen volt a padon. Hajnalban a legyek ébredtek először, mert ők nem utaztak ötszáz kilométert és különben is megszokták, hogy a tehenekkel kelnek. Emiatt is lehettek idegesebbek a kelleténél. Az eső elől véletlenül nem az istállóba húzódtak be, hanem hozzánk, a konténerbe, ahol közel sem volt olyan  kellemes az illat és kevesebb volt a reggeli is. Kénytelenek voltak orrunkban, szánkban, szemünkben keresgélni a betevő falatot.

Ahogy kinyitotta a szemét, több meglepetés is érte Sanyikát. A természet közvetlen közelsége nemcsak a legyekben és pókokban mutatkozott meg – ami többnyire otthon is van – hanem óriás erdei hangyák formájában is. Ezek a fajták nem tömegesen dolgoznak, mint fekete, vagy vörös társaik, hanem egyenként csavarognak az erdőben és csak ha valamilyen nagyobb áldozatra bukkannak hívják segítségül társaikat. Számukra semmi ehető nincs a konténerben, de hát a kíváncsiság, ugye! Betévednek a repedéseken, hézagokon keresztül és lassú, megfontolt, szimatoló mozgásuk azonnal szemet szúr az embernek, ha kinyitja álmos szemeit és megpillantja őket maga fölött a plafonon, majd a takaró alatt, a szekrényben, a zuhanyozóban, vagy a mosogatóban. Békés fajta lévén szó nélkül tűrte a szidalmakat, melyeket Sanyikától kapott és még azt is, amikor puha rongyba, papírba csomagolva kitessékeltem őket oda, ahol amúgy is sokkal jobban érzik magukat, a fenyőerdőbe.

Nem volt mit tenni, kelni kellett!

 

2. A Rötelstein és a kirándulók

 

A hegy nem volt túl magas. Jóval alacsonyabb, mint a legmagasabb, amit már eddig megmásztam és már tucatnyi hasonlóval volt dolgom a Júli Alpokban és az Enns völgyében. Olyan edzésfélének szántam. Próbának, magam számára, hogy megy-e még és Sanyikának, aki még csak nem is látott ekkora hegyet. Az egész kirándulás erre épült. Megmutatni neki, amit még nem látott és amit sokra tartottam: a hegyeket. Megtapasztalni az erdős, meredek hegyoldalakat, a kopár sziklát, a csúcsokat, a felhők közelségét, a tűző hegyi napot, az erős levegőt és nem utolsó sorban a hegyi, turista embereket, akik, tapasztalatom szerint más fajtához tartoztak, mint a városiak. Az már csak álmaimban szerepelt, hogy ha minden jól megy megmásszuk a Dachsteint a maga 3000 méterével együtt, hiszen ott volt mindösszesen két kilométerre tőlünk, igaz függőlegesen.

Az éjszakai vihar párái még lenn ültek a völgyekben, de fenn, a csúcsokon már szikrázott a nap, amikor elindultunk. Keserves volt. Sanyika bagolyfajta és még nem volt több hajnali hét óránál. Inni kellett, majd a cipővel volt gond, a kabátot is fel kellett venni, majd mégis le, a padoknál pihenni kellett, mert nem akart bejáródni, ami még sohasem járódott be. Hiába volt badibilding. Más az, egy teremben nyomkodni a súlyzókat és más a saját súlyomat megtapasztalni egy meredek hegyoldalban. Szép lassan ballagtunk felfelé az alpesi réten. Sorban elhagytuk az utolsó szál fenyőket, majd törpefenyők között kanyargott felfelé az ösvény egészen a nyeregig. A nyeregben pad állt, ahol négy-öt turistaút is keresztezte egymást. A táj kinyílt s megmutatta magát a magashegyi világ. Meredek völgyek, szürke omladékkúpok, csipkézett csúcsok körös körül, amíg a szem ellát. Megreggeliztünk. Megkerestük távcsővel az utat, mely a meredek hegyoldalban egészen a csúcsig vitt, s amely útnak egyáltalán nem volt nevezhető, inkább lépcsőnek, mely némely helyen mintha hiányos, vagy éppen elméretezett lett volna. Itt a padon ülve találkoztunk az első “grüssgot”-tal. A hegyi, turista ember más fajta mint a városi. A városi olyan gyorsan kénytelen haladni, amilyen a város tempója és olyan sűrűségben találkozik emberek százaival, hogy fel sem merül a személyes kapcsolatteremtés gondolata. Ezért találták ki a városi emberek a presszót és a kávéházat. Aki beszélgetni akar, egy hirtelen mozdulattal kiugrik a rohanásból, leül egy kis asztal mellé és viszonylag nyugodt körülmények között beszélgethet, akivel akar. Kint nem lehet megállni és beszélgetni, mert az emberek minden figyelmét és energiáját leköti a nagy sebesség és sűrűség. Így sem ritkák az ütközések, melyek gyalogosan is kellemetlenek – bár néha, ha humorral megáldott emberek ütköznek ez alkalmat ad egy-egy mosolyra, vagy vicces megjegyzésre – de járművek között sokszor okoz tragédiát.

A hegyi, turista ember magasabb rendű, inkább az erdei feketehangyához hasonlítható. Mindkettő kijelölt útvonalon közlekedik, egymás után libasorban, így a szembejövőknek mindig csak egy egyedet kell kikerülni. A hangyák ilyenkor összedörzsölik szaglócsápjaikat – szagmintát vesznek, hogy meggyőződjenek azonos családból való származásukról -, a hegyi ember pedig szót vált szag helyett, mivel jóval fejletlenebb a szaglása, viszont beszélni tud. Itt Ausztriában ez a pár szavas beszélgetés minden esetben grüssgot-tal indul. A grüss Got jelentése: üdvözöld Istent. A jelentés azonban már rég feledésbe merült, csak egy kedves szokás maradt belőle, mely mindenképpen kedvesebb a helló, csá, vagy szia társainál. Az embereknek már eszükben sincs Istent üdvözölni egy hegyi ösvényen, még kevésbé üdvözölni Istent egymásban. Ami megmaradt az mégis több, mint a városi rohanás. Néhány szó csupán, de Sanyikának is feltűnt a különbség. A hét vége felé már egyszer-egyszer ő is elgrüssgotolta magát.

– Felfelé, vagy lefelé? – kérdezte a padnál egy idős hölgy, akinek olyan ruganyos volt a járása, mint nálunk otthon egy őzsutának.

– Ez megvolt, jöhet a következő csúcs – mosolygott ránk egy bricseszes középkorú férfi.

– Mindig gyakorolni kell – az az idős házaspárból a férfi, aki felfelé az egyik kényszermegállásnál elhúzott mellettünk.

– A cipőn sok múlik – tette hozzá az asszony.

Igen a cipőn sok múlik, ha nem jó. Ha jó, akkor már csak a járáson múlik sok. Egészen más mozgást, figyelmet igényel egy kétezresen mászkálni, mint a Miskolci utcában a flaszteren. Ott csak a kutyagumira és a felpúposodott járdára kell figyelni, de itt minden lépésen sok múlik. S nem is csak önmaga miatt. Lerúghat egy követ figyelmetlenségből, ami aztán agyonüt valakit tíz méterrel lejjebb. S nem csak a következő lépésre kell figyelni, hanem a továbbiakra is. Omladékon könnyebb leszáguldozni, mint a görgeteges lépcsőkön learaszolni. Felfelé viszont a kis lépések taktikája a megfelelő. a tempó sem mindegy. Egyszer még fiatal koromban neki szaladtam egy hegynek, s a csúcs alatt nem sokkal minden erőm elfogyott. Egy órán át meg sem tudtam mozdulni, csak azért, mert időre akartam teljesíteni  a feladatot. Aztán van, amikor a cipő is jó, a lépés is biztos, de a szikla és hátizsák között támad konfliktus. A Júli-Alpokban a Bovszki Gamzovec-ről ereszkedtem le a Dom Pogacsnyikov felé, amikor a keskeny sziklapárkányról majdnem lelökött a hátizsákom. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a láncban.

A hátizsák cipelés és egyáltalán minden súly egy különkérdés. Azt már Sanyika is tudja, hogy ha növelni akarja izmai tömegét és szívósságát súlyokra – badibildingre – van szüksége, persze csinálhatná másképp is, de most ez a divat, és végül is a növekedés a lényeg. Ugyanúgy van szegény agyának tevékenységeivel is, ha növelni akarja teherbírását, akkor súlyosnál súlyosabb terhekkel kell megbirkóznia, olyanokkal, mint a matek, a biológia, a kémia és nem utolsó sorban a verselemzés, ami a szellemi súlyemelés “csúcsa”. A körmeit pedig megfigyelte, hogy maguktól nőnek, s időnként le kell nyesni őket, mint a füvet az udvaron. Valahogyan minden növekszik, vagy növeljük, de az ember úgy húszéves korában megáll magától nőni és egy lépést sem tesz, hogy tovább nőjön. Pedig a földön ő az egyetlen élőlény, aki az égig is nőhetne, ha nem is méreteit illetően, de képességei tekintetében mindenképpen. Erről beszél az összes Szent Könyv, de talán néhány esettől eltekintve ez az egyetlen terület, ahol az emberek igen nagy hányada feladja a fejlődés lehetőségét. Ez aztán meg is látszik önmagán és a környezetén is. Nincs a teremtésben még egy olyan szerencsétlen egyed, aki annyira nincs a helyén, mint egy félbemaradt fejlődésű ember. Az élet összes súlya, terhe, törvénye nyomja, mint minden növényt és állatot, de azokat ez nem zavarja, mert nem tudják átlátni az egészet, így maximálisan eleget tesznek mindannak, ami céljából a természet létrehozta őket: gondolatok, érzelmek, vágyak nélkül szolgálják egymás. Egyedül az ember akar megszabadulni, mert szenved a “hátizsáktól”, mert érzi, hogy ez csak az egyik fele a dolognak. Sajnos ezzel be is éri és nem keresi-kutatja a lefelé mutató súly másik végét, ami segítené emelni, hanem szenved. Pedig ez lenne az egyedüli értelmes, emberi cselekedet: a híd megtalálása önmagában, ami aztán híd lenne a Teremtő és az összes teremtett között is.

Hát ez a baj a súlyokkal, a hátizsákokkal. Le akarnak húzni, lökni, pedig van, aki segítené vinni, hogy könnyű legyen. Sanyika ezt még nem tudja, így csak lefelé vitte. Így már érthető is a dolog. A lefelé mentet különben a zergéktől érdemes megtanulni. Valószínűleg ez adta a mászó bot ötletét, amivel a fejnehéz egyedek a mellső láb meghosszabbításával biztonságosan le tudnak támaszkodni mielőtt hátsó lábaikat maguk után húznák.

– Mi van a gyerekkel? – ezt a kérdést többen is feltették, mikor egy olyan ponthoz értünk a hegyen, ami kritikussá vált. Az út köves, omladékos és egyre meredekebb lett, de mindig volt mellettünk egy sziklafal ami támpontot adott. Valahol a csúcs alatt, vagy száz méterrel aztán elfogyott a sziklafal és szépen kimásztunk a gerincre. Vagy négykézláb ment tovább az ember, vagy, mint az osztrákok felegyenesedve, ember módjára. Itt derült ki, miért volt kiírva a hegy lábánál, hogy “csak szédülésmentes fejjel és lépésbiztonsággal rendelkezőknek javasolt”. Mikor lefordítottam a feliratot Sanyika meg is kérdezte “papa, van ez nekem?”

– Majd meglátjuk – válaszoltam és megvontam a vállamat, mert fogalmam sem volt róla. – Azért jöttünk ide, hogy megnézzük van-e, s ha nincs talán, mire elmegyünk lesz – mondtam nagy bölcsen, s irigyeltem Sanyikát, mert Raxon és a Hochschwabon annak idején senkit nem tudtam megkérdezni, mert egedül voltam. A gerincen aztán kiderült, hogy még nincs meg és Sanyika tartásából és arckifejezéséből az osztrákok azt a következtetést vonták le, hogy valami baj van vele.

– Semmi különös – válaszoltam mosolyt erőltetve magamra, miközben belül erősen aggódtam, – elég volt mára, visszamegyünk. Persze ezt Sanyika nem értette, s mikor megkérdeztem tőle magyarul erősen tiltakozott, annyira, hogy a völgy felé még csak nézni sem mert. Egy nagy sziklába kapaszkodott két kézzel, háttal az egész gyönyörű panorámának.

– Menjünk tovább? – próbáltam szóval oldani a feszültséget. – Nem, nem tudok tovább menni – mondta egy kényszeredett mosollyal.

– Maradjunk itt egy kicsit? – tettem fel az utolsó logikusnak tűnő kérdést, de Sanyika számára ez sem volt logikus. – Nem, itt se maradjunk!

– Oké, értem – válaszoltam és hirtelen lepergett előttem az összes hasonló helyzet, melyeket csak úgy lehet jellemezni, hogy: “piszok rosszul érzem magamat, de nincs hová elbújni”.

– Most vannak itt először? – kérdezte egy idősebb úriember kockás felöltőben, elegáns hegymászóbottal, feleségével, szinte karonfogva. – Igen – válaszoltam, de már megyünk is. Ez utóbbit persze már csak magamban tettem hozzá, s nagy együttérzéssel figyeltem Sanyikát, aki minden lehetséges testrészével a földhöz tapadva megfontoltan araszolt a völgy felé. A padnál újra megálltunk s megettük a nagy ijedségre az összes maradék elemózsiánkat.

– Ott fordultunk vissza, – mutattam fel a hegyre, – ott annál a sziklánál, ahol most az az ipse megy felfelé, egy nagy piros pont is van a sziklán, nézd – s már adtam is át a látcsövet.

–Nem is voltunk messze a csúcstól – mondta boldogan Sanyika, de ez a boldogság inkább a lentnek szólt, mint a fentnek.

– Érdemes volt felmenni. Most már tudod, milyen a félelem a mélységtől, s már kezded megtapasztalni a sziklán való járás rejtelmeit is. Csupa élő tapasztalat, amit a tévén keresztül nem élhetnél meg – oktattam nagy bölcsen, mert szerettem volna, ha nem megy el végleg a kedve az egész hegyvidéktől. Talán nem kellett volna azonnal nekiszaladni ennek a hegynek!  De most gyorsan fel kell mászni valahová, hogy elmúljon a stressz – gondoltam s már böktem is felfelé a kereszt felé, mely a gerinc egy magasabb pontján állt, s melyet nagyon jól láttunk fentről. – Rengeteg időnk van még. Menjünk fel a kereszthez – javasoltam, s nekiindultunk. Vasárnap volt és nyár, úgyhogy sok grüssgot-ot hagytunk magunk mögött, míg felértünk, majd le, vissza a Bachlalm-hoz. Lefelé menet Sanyika már nagy biztonsággal lépegetett a köveken, mint egy tapasztalt hegymászó.

Ami azt illeti gyűjtött is tapasztalatot eleget ez alatt a néhány óra alatt: valószínűleg továbbra sem értette mi a fenének másznak hegyet az emberek, de látta, hogy sokan megteszik három és nyolcvan év között. Megutálta a sok követ és emiatt nagyon örült a zöld alpesi rétnek, fenyőknek és járható útnak. Maradt benne egy düh, hogy nem sikerült megmászni a hegyet. Látta a földet olyan magasról, ahonnan a madarak nézik. Megismerte a hegyi turista embereket. Örült a konténernek, ahol nagyanyja finom krumplistésztával és meleg levessel várta.

Persze mindezt csak én gondoltam és fogalmam sem volt Sanyika mit érzett és gondolt. De ez az Ő dolga. Csak remélni tudom, hogy sohasem felejti el azt a pillanatot ott fenn a hegyen, mert ezekért a pillanatokért érdemes élni, ha képes átélni teljes valójával, a többi úgyis csak folyamatos, szabályos, gépies működés.

Arról  már nem is meséltem neki, hogy az ilyen helyeken lehet megtapasztalni, milyen fejnehéz is az ember. Most nem a szédülésre gondolok, nem is arra, hogyan lehet kétszáz kis csontocskán egyensúlyban tartani egy hétkilós csontgolyót, hanem arra, hogy az ilyen helyeken nincs helye a gondolkodásnak. Az embernek van egy mozgásközpontja, ami független a fejtől, a gondolkozástól. Az egész hegymászást ez a központ irányítja, koordinálja és csak gond, ha belép a fej, a maga logikusnak tűnő, vagy éppen vágyakozó, álmodozó érveivel.

Ott fenn, ahol visszafordultunk megtapasztaltam, milyen erős is volt a küzdelem bennem a teljesítmény, a csúcs megmászásának vágya és a kötelezettség, a gondoskodás között. Az érzelmeim befolyása alatt lábam vitt volna tovább, a vágyam is, a fejem hozta is az érveket, hogy miért lenne jó Sanyikának, ha végig csináltatnám vele az egészet – teljesítmény, csúcsélmény, büszkeség – s ezzel szemben ott volt a valóság, a másik ember szükséglete a félelem feloldására, ami már egyáltalán nem fejkérdés volt, hanem a helyzet értékelése alapján egész valómmal kellett a döntést meghozni. A ilyen szélsőséges helyzetek világítanak rá, hogy mennyire beszélgető, vágyakozó, álmodozó eszemet követem a hétköznapok minden pillanatában és mennyire nem veszem tekintetbe az egészet, a helyzet minden oldalát és leginkább a másik szükségletét. Mennyire indokolt mindig az én szükségleten, igényem, tervem, célom, igazam és mennyire útban van a másik hasonló szükséglete. S mennyire reménytelen a helyzet még akkor is, ha erre rájön az ember, mert változtatni nem tud rajta, vagy ha változtat azonnal átesik a ló másik oldalára és csak a másik szükségletét venné figyelembe. Éppen elég lenne, ha meg tudná figyelni magában ezt a működést. Egyedül ez a figyelem jelentheti a megoldást, az egyensúlyt.

– Elmondjuk Mamókának a dolgot? – kérdeztem rá már hazafelé. Arra gondoltam, nem szívesen büszkélkedik egy fiatalember a kudarcaival, Märy nagyanyjának sem, de Sanyika meglepő “felnőttséggel” reagált.

– Naná, hogy elmondjuk! Nagyon klassz volt. Fel kellene hozni autóval a mamát ide a Bachlalmhoz, hogy meg tudjam mutatni neki, meddig jutottunk.

 

3. A Gosausee és a vizek

 

– Gyere – fürödjünk meg – mondtam Sanyikának egy hirtelen elhatározással. Déli két óra volt és a nap melegen sütött. A legtöbb ember a kis panzió teraszán húzta meg magát az árnyékos oldalon egy fagylalt vagy krigli sör társaságában, ahonnan még élvezni lehetett a gyönyörű kilátást is.

A három tóból álló tófüzér messze a falu felett 1000 m-en fekszik és a világ egyik legszebb tengerszem sora. Az alsó tónál voltunk. Azt terveztem, hogy kora reggel körbesétáljuk a tavat, hogy az egész panorámát kellően átélhessük, de másképp alakult a program. Olyan meleg volt és a jégbarlangban úgy kijártuk magunkat, hogy Märy leült a tóparton az első bokor alá, mi pedig Sanyikával, nem kevés unszolás után nekivágtunk egy kis sétának. Még a szalmakalapomat is feltettem olyan erős volt a nap. A mélyzöld vízben tükröződtek a Gosauskamm kétezres tornyai és hátul, a völgyet a Dachstein gleccserei zárták le.

Amióta az eszemet tudom a vizek mindig nagy hatással voltak rám. Néha még a hegyeknél is nagyobbal. Egyszer régen a Hochschwab-ról gyalogoltam lefelé egy kis turistaházhoz. Fel sem tűnt a ki s tengerszem a térképen, csak akkor, mikor az út egyik fordulójánál megpillantottam alattam fenyőkkel övezetten. Rögtön beleszerettem és terveim ellenére két napot ott töltöttem sétálva, úszkálva, napozva. Talán ez juthatott eszembe, amikor a fürdést javasoltam

– Nincs is fürdőgatyánk – mondta Sanyika és ebből megtudtam, hogy nem akar fürödni.

– Alsógatya csak van rajtad – erőltettem egy kicsit a dolgot, de hajthatatlan volt. A víz nem volt meleg, de csendesen körülölelt, ahogy egyre beljebb merészkedtem a parttól. A hátamra feküdtem és figyeltem a hegyeket és a felhőket. Alig kellett mozgatnom a kezemet, hogy nyugodtan lebegjek. Nem is lett volna tanácsos nagyobbakat kapálódzni, mert a tengerszemeknek nyáron csak a teteje élvezhető, alul éppolyan dermesztő hidegek, mint télen. Nem csoda. A több száz kilométeres barlangrendszer jó része – melyből a tavak is kibújnak – a Dachstein alatt a gleccserekből táplálkozik, és még föld alatt is jégbarlangokat képez.

Az eddigi barlangélményeim mindig úgy kezdődtek, hogy be kellett bújni a föld alá, egy kilométer hosszú lépcsősor legalján, vagy egy kút alján, vagy sziklahasadékon learaszolva. Itt Obertraun-nál először felvonóval fel kellett utazni egy hegy tetejére, majd onnan tovább gyalog egy másik, még nagyobb hegy oldalában fel, egészen a barlang bejáratáig. Na, – gondoltam, ha ez most nem lefelé indul akkor ez nem is barlang, hanem a gleccser aljába vágott alagút, ahogy ezt Titlis-en láttam. Az a barlang – alagút – halványkék színben világított, mint minden gleccserjég. Az alagút fala sima volt és a járdán s néhány tájékoztató táblán kívül itt minden jégből volt. Ugyanilyen halványkék fényben játszottak azok a függőgleccserek, melyeket a Jungfrau falán láttam lógni, mikor Gyurka barátommal egyszer régen felsétáltunk Lauterbrunnen-ből a Kleine-Scheidegg-hez.

Ez viszont egy igazi barlang volt. Hatalmas sziklabarlang termekkel, folyosókkal, néhány helyen cseppkövekkel. A lépcső lefelé vitt jó félórán keresztül, amikor is az addig sem túl meleget jeges fogadtatás váltotta fel. A hatalmas termek oldalán oszlopokat, tornyokat, várakat képezve épült fel, majd olvadt le a jég a kinti hőmérséklet és esőzés függvényében már évmilliók óta. A világítás, a zene és a sok szuvenír a kijáratnál csak fokozta a lenyűgöző hatást. Máig sem értem: a barlang alján visszafordultunk, de nem ugyanazon az úton jöttünk vissza, hanem jóval a bejárat felett értünk ki. Mintha a barlang is a víz és az élet körforgását akarta volna szimbolizálni.

Csodálatos – gondoltam –, a víz a legjellegzetesebb anyag a Földön, legalábbis a Föld felszínén, a bioszférában és a légkörben. Az egyetlen anyag, amely természetes körülmények között mindhárom halmazállapotában előfordul, s az élő benne él, vagy ő “él” az élőben. Körforgása tartja fenn a földi életet, de mozgását nem maga, hanem a Hold határozza meg. Mintha a Holdtól függne minden ami él, mozog, szaporodik. Mintha érte lenne, hogy növekedhessen. Hold nélkül a vizek megállnának és az élet megszűnne. A vizek sokfélesége eredményezi az élet sokféleségét, s ahogy a vizek sokfélesége egy alapvető azonosságot takar, az élet táplálását, úgy az élet sokfélesége is alapvető azonosságra mutat rá: az élők egymásért vannak, egymást táplálják sokféleségükkel. A vizek azonban nemcsak fenntartják és táplálják az életet, hanem túl is mutatnak rajta. A gleccserek nem állnak meg, hanem lassan lecsúsznak a völgyekbe, ahol elolvadva patakok, csurgók, itatók, források formájában szaladnak tovább lefelé a folyókhoz és a tengerhez. Ott valami megint történik. Valami új erő lép be a folyamatba: a Nap ereje, ami felemeli őket, kilépnek a sokaságból, könnyebbekké válnak, láthatatlan párává. Majd a folyamat ellenkezőjébe fordul: a pára sűrűsödni kezd, felhő lesz belőle, majd zápor, zivatar, eső, hó, és az út kezdődik elölről. A víz folyamatosan mozog, változik, nem áll meg, nem hiszi azt, hogy megérkezett. Ha megáll elmocsarasodik, meghal ha mozog, önmagától megtisztul és él. A víz törvénye az ember törvénye. A víz táplál, szolgál, hordoz, megtisztít, összeköt, egyesít. Nehéz, kemény, erős ha kell, de könnyű és láthatatlan, ha arra van szükség. Nem tart meg semmit.

– Hé öregúr, itt tilos fürödni – kiabált be egy marcona steier a partról. Mire kiértem szerencsére már el is ment. Kicsit megszárítkoztam, de a meleg miatt nem bántam, hogy vizes maradok. Nem is gondoltam, hogy milyen kellemes gatya nélkül vezetni. Sajnos a munkahelyemen ezt nem vezethetem be. Sok a konzervatív ember körülöttem, megbotránkoznának.

A vizekkel való találkozás azonban ezzel még nem ért véget. Volt még másfél esős napunk, ami talán nem is a vizek, hanem inkább az emberek tanulmányozására volt jó. De igazi vizes élmény volt Lichteinsteinklamm és a Golling-i vízesés. Mindkettő a víz erejét példázta. A maga nemében – és a hozzá fűződő fiatal házas élményeim miatt –, már a Rám-szakadék is lenyűgözött méreteivel, fényeivel és vadregényességével. Itt azonban nem lehetett a patakba esni, nem kellett kidőlt fákon, vizes sziklákon mászni és a végén sem kellett térdig sárban dagonyázni az agyagos csúszós vízmosásban. Itt minden pontos, rendezett, szabályos és biztonságos volt, még a vízesés is, melyeket a nagyobb hatás kedvéért – az eredeti medréből egy sziklafalra tereltek át. Félelmetesen vonzó volt, ami eredeti volt. Kár, hogy nem lehetett tovább menni felfelé a szurdokban.

A kétlépcsős Golling-i vízesés is az erőt jelképezte. A kidőlt szál fenyők, a háznyi sziklatömbök és a sziklakapun át lezúduló, dühöngő víz nem a teremtő, hanem a pusztító erőt képviselte, de ott volt egyben az a könnyű pára, az a semmi, ami mindennek az alapja, ami éltet, ami ellensúlyozza a pusztító erőt. A páfrányok mérete mutatta meg ennek az erőnek a nagyságát. A harmadik erő, a megbékítő, a kiegyenlítő, vagy mozgató, mint általában nem volt közvetlenül megtapasztalható, de ott volt fenn, valahol a felhők felett mozgásban tartva az összes vizet, s vele az életet.

Itt nem kellett félni a vizektől. Bárhol, a tehénitató csurgójából, az erdőben csörgedező patakból, a tengerszemből, a gleccser csurgalékából, a panzió falából kiálló facsőből kicsurgó vízből lehetett inni és ittam is. Sanyika, az anyai és nagyanyai tanácsra már óvatosabb volt. Megmaradt az otthonról hozott kristályvíz és üdítők mellett, pedig ezek a természetes vizek tiszta forrásból származnak, míg azok ...? A tiszta forrás mindenütt fontos, még az italnál is. Még szerencse, hogy nem árulnak tiszta, palackozott hegyi levegőt, mert akkor már ettől a forrástól is meg lennénk kímélve.

 

4. Eső és nyaralók

 

Itt minden nap esik ilyenkor – mondta Herr Frédi. – Csak augusztusban van tartós jó idő, akkor jönnek a hollandok és ez így van jól. Nem egészen értettem, hogy mi van jól. Az eső, vagy a hollandok, de aztán rájöttem, hogy ez a kettő nem elválasztható Herr Frédi szemében. Az eső azért jó, mert attól olyan gyönyörű ez a völgy, s ezért augusztusban tömegestől jönnek ide a hollandok és belőlük egy éven át meg lehet élni.

Minket viszont egyáltalán nem vigasztaltak a hollandok és minden korábbi tervünket keresztül húzta az eső, s mint kiderült megint csak Herr Frédinek lett igaza, mert így lett jó.

Magamat is beleértve soha nem volt még ilyen jó alkalmam tanulmányozni az autós turistákat eső idején.

A dolog úgy néz ki, itt Ramsauban, ha esik az eső, mint Dobogókőn. Lenn a völgyben esik, de nincs hideg és köd, fenn a hegyen köd van, hideg és még esik is. Fűteni persze nem illik júliusban, meg a konténer, bár összkomfortos, arra mégsem alkalmas, hogy egy egész napot, vagy napokat benne töltsön az ember bezárva. Hát akkor irány a völgy. Ausztriában persze minden ki van találva, az esős idő is. A városok, várak, községek nyitva állnak és a nép tódul is beléjük. A hatalmas városszéli parkolók megtelnek és az istenadta nép sétálni, vásárolni nézelődni, kávézni, süteményezni kezd már kora délelőtt. Így estünk áldozatul mi is Schladming, Radstadt és Hochenwerfen oltárán. A városokkal még nincs is nagyobb baj. Nem kötelező vásárolni, kávézni, süteményezni, bár, mi tagadás az illatok is ki vannak találva, s esőben, esernyő alatt sétálni mégsem olyan hangulatos, mint fűtött helyen finom kávét inni Sacher tortájával, aki mint kiderült ano domini, e vidék szülötte volt. De ott vannak a butikok, a különféle ajándék és játékboltok és hát ugye csak kell valamiféle ajándék szegény otthon maradottaknak: kis csoki, Deliál, kézkrém, vagy éppen marhakolomp, steier krigli. A jónép pedig mindent megvesz, ha unatkozik és pénze is van. Mi az a száz schilling egy pléhkolompért, vagy négyszáz a krigliért, egy faragott, Dachstein képpel díszített evőkanálért? Csak tessék, tessék, ami a kedves vevő kívánsága itt minden kapható! S a jó osztrákok mindezt már évszázadok óta tudják: ha süt a nap a hegyen megy jól, ha esik, a városokban. Így van ez jól, ahogy Herr Frédi mondta. Ki van itt minden találva!

A várak egy külön világ. Hochenwerfen az egyik legszebb fekvésű vár Ausztriában, nem messze Salzburgtól. Nem lehet a tulajok szemére vetni, hogy annakidején nem építettek fedett feljárót a várba eső ellen. Régen, aki nem akart megázni, az hintón vitette fel magát, aki pedig nem volt gazdag, az vagy nem ment fel, vagy ha hivatták már úgyis mindegy volt szegénynek esik-e, vagy sem. Mi magunktól mentünk, nem hívtak, nem is vittek, saját lábunkon mentünk esernyő alatt. Nem csoda hogy rövid életűek voltak a középkorban az emberek. A vár, ahonnan egyáltalán elindult nyolc-tíz emelet magas volt, lépcsősorok és meredek folyosók kötötték össze az udvarokat, szárnyakat. Aki itt szolgált, hamar megjárta a maga adagját, szegény szamarakról nem is beszélve. Mi is, mint szamarak álltunk egy ideig a legfelső udvarban, ahonnan állítólag majd a vezetés indul. Märy már a várkapuban feladta és szépen visszasétált a kocsihoz, ahol legalább jó kis sramli zenét hallgathatott. A szegény szamarak pedig csak álltak és vártak, mert a kávézót, éttermet és sörözőt ott fenn sem a magyar turistának találták ki. Végül némi érdeklődés után kiderült, hogy a következő csoport majd egy óra múlva indul, s másfél órán át zarándokol a vár tíz emeletén fel, s alá. No, nem! – mondtam egy világos pillanatomban. Itt van ez a sólyombemutató – amit persze pont az ilyen elkeseredett embereknek találtak ki, hogy nehogy elmenjen a kedvük és vele ők maguk is –, nézzük meg – mondtam s már indultunk is lefelé, mert azt meg a legalsó szinten, a vár oldalában egy füves, virágos udvarban rendezték meg. A szemerkélő eső nem zavarta sem a sólymokat, sem a solymászokat, sem minket Sanyikával, mert a dolog megint csak ki lett találva. Tíz-tizenkét ragadozó madarat mutattak be a törpesólyomtól, a héján át a fehérfejű halászsasig. A fácántollas kalpagú, korabeli vadászruhába öltözött solymászok először szóban mutatták be kedvenceiket, majd a röptetés következett. A madarak sorra megmutatták mire is képesek szabadon, kicsit betanítva és jutalmazva a jó produkcióért. Éppen úgy, ahogy a jó turisták is, ha elköltötték a pénzüket, még egy sorsjegyet is kapnak, amit Karácsony előtt húznak ki s melyen fődíj a környék legnagyobb marhakolompja színes száraz virágokkal díszítve. A madarak némelyikében azonban még pislákolt némi éberség s az egyik, egy óvatlan pillanatban eltűnt a kastély mögött a felhőkben s csak hosszas hívogatás után volt hajlandó előjönni, bár lehet hogy ez is a produkció része volt, nem tudni. A turisták ezzel szemben mindig pontosan és megbízhatóan azt teszik, amire a helyiek számítanak, azaz sokkal jobban idomítottak, hipnotizáltak, vagy egyszerűen csak mennek a többi után, ahogy a legelőkön látták a birkáktól.

Az élmény azonban itt sem maradt el. Nagy bambulásunkban Sanyikával nem vettük észre, hogy egy csinos solymászlány éppen mögénk állt be, így azt sem láthattuk amikor hirtelen magasba emelte bőrkesztyűs öklét. Csak azt láttuk, hogy a kétméteres szárnytávolságú ragadozó lecsap áldozatára és ezt mi azonnal magunkra vettük, mivel fejünk felett tíz centivel kapta el karmaival a leány öklét. Mi pedig a fejünket kaptuk le ijedtünkben, majdhogy nem a földig. Nagy tapsot kaptunk, amit persze a solymászok magukénak könyveltek el, pedig biz’isten a miénk volt a jobb produkció.

Érdekes volt azt az igen divatos szokást is megfigyelni, miszerint külföldön mindig és mindenhol fényképezni kell. Ezeket aztán egyszer talán, ha megnézi a család és néha a kollegák csak azért, hogy aztán majd az övékét is megnézze valaki. Még eső alatt sem szünetelt ez a divat, pedig aki csak kicsit is ért hozzá tudja, milyenek a ködös, esős képek. Az utcákon, a várakban, az éttermekben, a múzeumokban, a kávézókban és még a nyilvános WC-kben is folyamatosan villogtak a vakuk. Ezt a szokásunkat, valószínűleg több mással egyetemben értetlenül fogják szemlélni távoli utódaink, pedig ők már azt nem is fogják tudni, hogy rákérdezve egy ilyen fotóbemutató szerzőjére, hogy mi is van a képen és hol is van az, nem tudja megmondani, mert el volt foglalva a felvételtömegek elkészítésével és különben is minek megnézni, megfigyelni, észrevenni, gyönyörködni, átélni, ha otthon sokkal kényelmesebben mindezt meg lehet tenni egy karosszékben ülve. Hát ilyenek vagyunk mi turisták külföldön, ha esik az eső és így nem lehet autókázni, hegyet mászni, golfozni, teniszezni, lovagolni, vagy fürödni egy tengerszemben. Vakaródzni viszont kell, ha viszket.

A fent ecsetelt élvezeteken túl azonban még a konténer is tartogatott némi meglepetést, mert a vár és városnézés sem tart örökké. Hazafelé megjutalmaztuk Märyt egy jó kis ebéddel egy kedves kis fogadóban, mert egész héten neki kellett szegénynek az utazókat, hegymászókat, csavargókat ellátni étellel, itallal, nem is beszélve bizonyos tisztasági előírások betartásáról, ami a fehér- és ágyneműkre, az étkezési eszközökre és az egész konténerre kiterjedt.

A nők, lévén jóval céltudatosabbak a férfiaknál, magukhoz ragadták ezt, az élet szempontjából olyan fontos két területet: az étkezést és a tisztálkodást. Az étkezés az átlagember életében mindennek a kulcsa. Étkezés nélkül nincs munkaerő, nincs érzelmi töltés és nincs gondolat sem. Ezért már a kezdetek kezdetén kisajátították a nők ezt a területet és a kisszámú főzőmániás férfi csak erősíti a szabályt. Egy jól sikerült székelykáposzta, vagy rakott krumpli elfogyasztása reményében nincs az a férfi, aki ellent tud mondani hitvese bármely kívánságának. A konyhapénz kezelése pedig a háztartás kulcsa. Ezen keresztül lehet megspórolni mindent, amire egy józan, normális férj sohasem adna egy fillért sem. És mindez csak a felszín. Az egész főzősdi arra megy ki, hogy a szegény, kiszolgáltatott férj minden szabad idejét, ami a munkából megmaradt továbbra is hasznos, termelő tevékenységgel töltse. Ha már hazajött a napi munkából, akkor a kiskertben, a háztartási gépek javításával, plusz munka vállalásával, mert ha felesleges energiája marad annak nem lesz jó vége. Így a férfiak már régen elvesztették azt a lehetőségüket, hogy felesleges energiájukból valami többet, az egész élet hasznára váló többletet hozhassanak létre, olyasmit, mint a belső béke, a türelem, a figyelem, a megértés, az együttérzés, stb.

A másik területtel sem jobb a helyzet. A folyamatos tisztaság azonban csak a legújabb kori nők találmánya. Gyermekkoromban a bérházban csak egyszer egy héten volt melegvíz, s egyszer volt takarítás s nem volt semmi koszos, magunkat is beleértve. A rend önmagában nem rossz, mert a világmindenségben is rend van. De egy férfiembertől elvenni még a lehetőségét is annak, hogy maga tartsa rendben a dolgát oda vezetett, hogy a külső rendről leszokva – mert azt az asszony úgyis megcsinálja, vagy utánam jön és újra rendet rak – leszoktatja az embert a belső rendrakásról is. Elfogadja az asszony rendjét kívül is, belül is, a békesség kedvéért. A belső rend pedig természetes módon, asszonyszemmel úgy néz ki, hogy “ne is gondolj arra, hogy más célja is lehet drágám az életednek, mint a család és én”. Ez önmagában igaz is, amíg egy férfiember nem érzi ezt kérdésesnek. A feleségek nagy szerencséjére azonban a férjek 99 százaléka beéri a tiszta inggel és a töltött káposztával, kiegészítve bizonyos szolgáltatásokkal, melyeket a “férfiak érdekében” ugyancsak a nők találtak ki még nagyon régen. A három komponens együtt már elegendő játékteret biztosít egy okos asszonynak megszerezni mindent, amire vágyik és ami a család nyugalmas életéhez szükséges.

Märy természetesen nem ilyen “okos”. Ő valószínűleg rájött, hogy a férje egyáltalán nem olyan, mint a férfiak általában, így nem lehet azokat a módszereket alkalmazni rá, melyek másoknál általában beválnak. Neki új módszereket kellett kitalálni, és ki is találta. A módszereket sajnos nem írhatom le, mert hátha kedvet kap hozzá más is, és akkor felborul az egész társadalmi “rend”. Különben is, mi a fenét kezdene a természet békés, türelmes, megértő, figyelmes férfiak és nők sokaságával szorgos, erős, hatalmas és termékeny férfiak és nők helyett. Talán az egész teremtés összeomlana, vagy kénytelen lenne néhány millió év alatt egy megfelelő, új fajt kinevelni a jelentkező szükséglet kielégítése érdekében.

Részemről az ebéd utáni szunyókálást a szokásos finom kávé követte, s bár erősen nélkülöztem szokásos fotelemet kellően jól éreztem magamat. Bármennyire is próbáltam húzni az időt, csak eljött a kockapóker és a rabló römi ideje. Nem is tudom hogyan történt. Így utólag csak arra tudok gondolni, hogy nem is nagyon akartam nyerni csak játszani, s nem akartam a legtöbbet kidobni, hanem csak dobni, ahogy kijön. És kijött! Az utolsó két dobás volt az egy pár és a jolly, ami rossz kockajárásnál rendszerint már az elején felhasználásra kerül. A végén Sanyika háromszor is összeadta, mire elhitte, hogy 191 lett a vége. Nagyon letört. Később napokig csak a dobásokat gyakorolta, vagy a kezemet figyelte hogyan csinálom, pedig sehogy sem csináltam. Minden esetre ez egy olyan szám volt, amit sem ezelőtt sem azóta még csak megközelíteni sem tudott senki a családban. De az inga nem áll meg. A következő játékban már összejött a mínusz harminc és a römiben játszmát sem nyertem, nemhogy meccset. Összességében ez sem volt rosszabb nap mint a többi: ilyen jót, konténerben még soha sem dobókocka pókereztem, s nem is tudom mikor fogok ismét.

 

5. Virág, tehénlepény és ami közte van.

 

Hogy mi van a virág és a tehénlepény között, azt bármelyik hetedikes kisdiák tudja, aki kénytelen a biológia szent tanulmányaiba fogni, ha nem volt olyan szerencsés már korábban, hogy saját szemével megfigyelhette a folyamatot az istállóban. Sanyika nem volt ilyen szerencsés. A virágokkal még csak találkozott Dobogókőn, de a tehénlepénnyel szemben kifejezett ellenszenvet érzett s közte lévő nagydarab állat még bélszín formájában sem nyerte el a tetszését. Ilyen előzmények után vágtunk neki a következő néhány nap kirándulásainak. A sorrendet betartva a virágokkal illene kezdeni, de éppen Ausztriában az ember elbizonytalanodik melyik is volt előbb; a virág, vagy a tehénlepény? Valószínűleg mégis csak a virág lehetett előbb, mert a biológiai evolúció során előbb alakultak ki azok a fajok melyek helyhez voltak kötve és csak később azok, melyek mozogtak a legnagyobb meglepetést okozva ezzel Teremtőjüknek.

Már az első nap reggelén létre jött az a kapcsolat, ami minden normális, két különböző funkciójú élő egyed között létre szokott jönni, tudniillik, hogy az egyik megeszi a másikat. Mint már korábban említettem már az első reggel megkérdezte hites feleségem: “milyen teát iszol?” Ez nálunk kékdobozos Earl Grey-t, vagy a “kimész papuskám és szedsz magadnak valami fűfélét” jelentette. Ez utóbbit választottam és elindultam vadászni. Legnagyobb megdöbbenésemre a konténer közvetlen szomszédságában megtaláltam mindent álmaim teájához: friss csalán, kakukkfű, füzike, cickafark. Egy pillantással felmértem heti szükségletemet jóval meghaladó lehetőségeimet és megelégedetten vittem be az első adagot.

Az idő nem volt tiszta, de délelőtt mindig jobb volt, mint délután, így Sanyikával – aki rájött, hogy jobb időben felkelni, mint a legyek és a papa piszkálását elviselni – elhatároztuk, hogy felmegyünk a Gösselalm-hoz, ami nem látszott egy nagy túrának, de szint volt benne vagy hatszáz méter és a korábbi élményekre való tekintettel olyan terepen vitt, ahol nem kellett sziklán mászkálni.

Utunk egy darabig az országút szélén vezetett, ahol nagy szénás teherautókra rakták a kaszálékot, mert másnapra ismét esőt jósolt Herr Frédi jelzésével teljes összhangban a meteorológia.

– Emlékszel? – kérdezte Sanyika. – tegnapelőtt itt találkoztunk azzal az öregasszonnyal, aki szitkozódva taposta az úton a meztelen csigákat és még nekünk is magyarázott valamit.

– Persze, hogy emlékszem, de hogy mit magyarázott, az meghaladta steier tudásomat, s közben azon gondolkoztam, vajon mit esznek meg ezek a fekete jószágok, hogy így felbosszantották az öregasszonyt. A fű éppen olyan zöldnek látszott, mint előtte s más terményt sehol sem láttam a földeken. Valamit csak megeszik ez az állat is – villant át az agyamon, de tovább mentünk s nekivágtunk a híd után az erdőnek. A virágokkal kapcsolatos első meglepetés akkor ért, amikor benn az erdőben, amely elég ritka volt, hogy dúsan nőjön benne a fű s melyet ott is rövidre kaszáltak egy emberrel találkoztunk, aki kaszával sorra lemetszette a fűből itt-ott kiálló, nyúlánk bábakalácsokat. A művelet azért lepett meg, mert összesen ha húsz szál állt ki a fűből s én ezért biztosan nem vettem volna elő a kaszámat.

Az ösvény meredeken emelkedni kezdett és még egy óra múlva is ugyanúgy ment felfelé, mint az elején. Egy idősebb kiránduló pár jött szembe az ösvényen lefelé s meglehetősen borúsan ecsetelték a csúszós út meredekségét. Mi azonban Sanyikával nem zavartattuk magunkat, hiszen ezért jöttünk ide, s a térképről tudtam is, hogy egyszer vége lesz a meredeknek, mert különben egyenesen az égbe jutnánk. Így is történt. Egy gyönyörű alpesi rétre értünk, ahol tehenek, lovak és birkák legeltek nagy számban. Egy kis kunyhó is állt a tisztás szélén és az egész felett ott magasodott a Dachstein déli fala. Pazar látvány lett volna, de hamar rájöttünk, jobb a lábunk elé nézni, mint a tájban gyönyörködni. A réten annyi volt a tehénlepény, mintha az egész világ összes tehénlepényét ide hozták volna. Sanyika is hamar rájött, hogy ami elkerülhetetlen azt nem érdemes elkerülni, így érdeklődése a mennyiségről a minőségre terelődött.

– Papa – kiáltott lefelé felém, mert a kapaszkodó végére kicsit lemaradtam –, ez tehénszar? – röviden kifejezve ezzel utálatát a szent biológia iránt.

– Nem barátom – mondtam, mikor kicsit szuszogva mellé értem, s bevallom kicsit meglepve is, ami nem is a tárggyal inkább a kérdezővel volt kapcsolatban. Mióta érdekli ezt a gyereket ennyire az állati ürülék? – gondoltam magamban, de titkon örültem is, hogy az elsőt meglátva nem fordult azonnal vissza. Kicsit büszke is voltam – hiába, az én nevelésem és már adtam is a szakszerű választ.

– Nem barátom, ez birkakaka, vagy hogy ne szaporítsuk annyira a szó: birkaka.

– És ez? – kérdezte miközben egy a többitől tényleg eltérő formájú halomra bökött.

– Hja, barátom, ez a lócitrom. Mekkorát dobálództunk annak idején vele még a Bezerédi utcában, amikor kijöttünk az iskolából. Annak idején még sok volt a lovas kocsi, a sört, a jeget és szinte minden fuvarozást ezekkel végezték. Micsoda boldog idők voltak azok nekünk és a verebeknek is! – mondtam áhítattal.

A rét tetején pad állt, mi pedig ráültünk, de nem sokáig. Négy tehén jött arra és megálltak mellettünk. Néztük egymást egy darabig, majd az egyik meg is szólított minket, majd egy lépést tett felénk, mi pedig hátrább. Ez így ment egy darabig, aztán gyorsan odébbálltunk. Megértettük, hogy ez az ő rétjük. Az Alm-nál kétszer is kértünk finom falmelléki forrásvizet, mert jó volt és mert jó szívvel adták. A háztól már lefelé vitt az út. Lenn a völgyben pisztrángos tó és vadkacsák vártak, de mi elsiettünk mellettük. Valaki jelzett a gyomrunkban. Fentről az országútról vadgalambbúgással jeleztük nagymamának, hogy érkezünk, melegítheti a vacsorát.

Visszatérve a másik végéhez, azaz a virágokhoz. Nem mertem megtenni, hogy újabb, kudarccal végződő hegymászásba vigyem bele Sanyikát. Ezért aztán egyik esőutáni délután, amikor már kellően fáradt volt a csapat, felszaladtam a Tor nevű hágóhoz, amely a maga kétezer-egyszáz méterével ugyancsak megközelítette a Rötelsteint, s mely, szándékom szerint egy újabb hatórás kirándulásunk egyik célpontja lesz.

Hétköznap volt és csak kevesen voltak a hegyen. A Bachlalm-tól ismerős volt már az út, de fenn, a Windlegerscharte-i elágazás után még nem jártunk. Már felfelé menet megkapott az alpesi virágok sokasága és sokszínűsége, de még fűtött a felfedezési vágy. Csak egy-egy pillanatra álltam meg mellettük. Miután meggyőződtem az út Sanyika számára is járhatóságáról és visszaindultam volna, kőomlás zajára lettem figyelmes. Nem messze a nyeregtől a Torstein ezer méteres falának alján kőszáli kecskéket fedeztem fel. Néhány anyaállat és egy sor fiatal gida ücsörgött az egyik párkányon, ami még a fél méter szélességet sem érte el. A kicsik hirtelen hancúrozni kezdtek, és olyan szélsebesen száguldoztak, ugrálták át egymást a keskeny párkányon, hogy még a lélegzetemet is visszafojtottam. Ezek a gidák már szédülésmentes fejjel és lépésbiztonsággal születnek ide a hegyek közé, mint ahogy a hegyi csókák, mint később megtapasztaltuk tűéles szemmel. Visszafelé már nem tudtam megállni, hogy ne álljak meg. Fenn a fal aljában, ahol már törpefenyő sincs, csak kő és kő még mindig nyílnak virágok. Színpompásak, kicsik és végtelenül törékenyek, de virágok: alpesi rózsák, enciánok, harangvirágfélék, gyopárok és még sok-sok fajta és szín. Gyökereik méterekre lenyúlnak a görgetegbe, amíg valami kis szélfútta termőföldre és nedvességre találnak. Virágaikat sem a keményen tűző nap felé, a kövek déli oldalán hozzák, hanem diszkréten megbújva az árnyékos, védett északi oldalon, ahol hidegebb van de azt még ki lehet bírni valahogy. Mennyi hasznosítható tapasztalat néhány négyzetméteren. lefotóztam néhányat közülük, de azt hiszem jobb ha nézegetés helyett egy adott élethelyzetben inkább emlékezem rájuk és magamra, amint csodálkozom, elgondolkozom és széttárom a karomat a Teremtés csodája előtt. Másnap reggel jó idő volt és nekiszaladtunk a hegynek. A Dachstein-Südwandhütté-ig másztunk fel és mikor elégedetten, szinte elsőként kiültünk a teraszra, hogy élvezzük a fenséges panorámát, keletről szép lassan elborított minket a felhő. Nem adtuk fel. Lemásztunk a görgeteges oldalba a Südwand alá és fel a Torhoz. Közben megindult a forgalom a hegyen és mi gyakorolhattuk a grüssgotolást. Számolatlanul grüssgotoltunk. Sanyika már úgy vette az akadályokat, mint egy igazi alpinista, igaz, hogy itt sem tehénlepénytől, sem kitett gerinctől nem kellett tartani.

Fenn a Tornál egy kis hegyi síremléknél ültünk le ebédelni. Valamikor a hetvenes években egy vitorlázó repülő nekiszállt a Torstein falának és emlékét őrizte a kis sír, a bronztábla és néhány darab a repülőből. Az eső szép lassan szemerkélni kezdett, amikor kinyitottuk a hátizsákot. Akkor tapasztaltuk meg a hegyi csókák mérhetetlenül éles szemét. Előtte már hallottam fentről a felhők közül valamiféle éles vijjogást, de nem találtam meg a hangok forrását. Még ki sem nyílt a zsák szája, és már ott ült előttünk, pár lépésre két csóka. Sárga csőrük félig nyitva, fejük oldalra billentve, mintha azt mondták volna: “na mi lesz?, mit hoztatok?”

Sanyika hősiesen ragaszkodott a megérdemelt ebédjéhez, de én  kíváncsi voltam, mert az egyik madár furcsán viselkedett: nem engem nézett hanem a másikat. Mintha onnan várta volna az alamizsnát.

– Te, ez egy fióka – mondtam Sanyikának, s amint odadobtam a kenyérdarabokat a másik mozdult érte és ez, csak a másik után.

Sanyika elképedve figyelte, ahogy a mama – mint kiderült, igazam volt – előbb lenyelte a falatot, majd visszaöklendezte fiókája elé, aki azután már tőle elfogadta a “dinsztelt” vajas kenyeret.

Mily határtalan is a Teremtő s a csókák bölcsessége “Ne fogadj el édességet idegentől” szól a bölcs emberi tanács a gyerekeknek. S íme a csókák ezt már évmilliók óta gyakorolják. Még azt is, “tudják”, hogy a fióka immunrendszerének szüksége van az anyamadár váladékára, hogy az emberek által elfogyasztott sok haszontalan, ártalmas anyag ne fertőzze el a fiókát. Hol vagyunk mi emberek ettől? Mi mindent megetetünk gyermekeinkkel: Coca Colát, Szprájt-ot, felvágottat, zsírnélküli margarinokat, tej nélküli tejet és táplálékmentes édességeket. Fel kell jönni a hegyek közé, lemenni a pusztába, hogy az ember újra emberként élhessen.

– Papa, mik azok a pontok ott lenn? – kérdezte Sanyika, mikor az oldal tetején lévő elágazáshoz értünk és megnyílt előttünk a fal alatti törmelékkúp teljes látványa.

– Az a két kis fekete, talán az egyik nem is fekete, hanem piros, két ember, a többi pedig kő – válaszoltam.

– Olyan aprók?

– Igen, innen nézve olyan aprók. Majd meglátod, ha közel érünk, nem is olyan kicsik.

– Olyan, mintha homok lenne – mondta Sanyika, de már indultunk is, mert az eső újra szemerkélni kezdett.

– Csak néhány száz méterre vagyunk tőlük és ilyen kicsik, – magyaráztam tovább – képzeld el, milyenek lehetnek onnan fentről, a csúcsról, s milyenek a Holdról, vagy pláne a Napról nézve. Jó, ha az ember tisztában van vele, hány kiló! S a Teremtő, vajon lát-e minket, s ha igen, mekkora a teleszkópja? – de ezt már csak magamban gondoltam, mert ez a fogalom még nem szerepelt Sanyika szótárában, s nem akartam idő előtt megterhelni fogalmakkal, amúgy is túlterhet fejét. Majd egyszer, ha kíváncsi lesz és megkérdezi, talán!

A tehénitatónál leültünk. Körülöttünk ott volt minden, amit ez alatt a néhány nap alatt bejártunk, megismertünk, megtapasztaltunk: fenn a Rötelstein, a Predigtstuhl a kereszttel, a Tor és a Torstein, lenn a Bachlalm a tehenekkel és lepényeikkel, fenn a magasban a csókák és lenn az alpesi virágok és mind mögött a jégpárkányos Dachstein.

– Visszajövünk még ide? – kérdeztem Sanyikát.

– Hát nem is tudom – mondta halkan. – A Rötelsteint csak meg kéne mászni és oda, a gleccserekhez is fel kellene még menni. De először is Mamókát hozzuk fel ide valahogy. Ezt Neki is látnia kell – mondta Sanyika. Grüss Got – mondtam és kellően elfáradva szívünkben egy finom ebéd reményével irányt vettünk a konténer felé.

 

 

Egerek

 

– Valami rágja a krumplit – jött be feleségem dühösen egyik reggel a sufniból, ahol a tüzelőn kívül nyáron a zöldséget és a gyümölcsöt is tartjuk.

– A krumplit? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hiszen ott van még az a darab szalonna is. Az már nem is jó nekik? Fura egy szerzet lehet, ha szalonna helyett krumplit eszik! Aztán eszembe jutott, hogy ha időnként a kelleténél több hús jut az asztalra, egy idő után én is szívesen felcserélem héjában sült krumplira, párolt zöldségre, vagy fokhagymás pirítósra.

A darab szalonna tévedésből maradt kinn még tavasszal, amikor már azt hittem senki sem éhezik annyira, hogy egy sufniban kelljen keresgélnie. Nem így történt. A koma úgy látszik még éhes volt, a szalonna pedig ingerlően lógott a gerendán, így aztán egymásra találtak. Ha már egyszer így alakult, hagytuk a dolgot, s megint tévedtünk. A természetben a dolgok nem az ember, hanem a természet logikája szerint történnek. A természet logikája pedig azt mondja, hogy akkor kell enni, amikor van mit és azt kell enni, ami a legkevesebb fáradsággal elérhető. Így esett a választás a szalonnára, majd a krumplira. A szalonnával nem is lett volna baj, mert a megrágott darabra már úgysem tartottunk igényt, de a krumplival még számoltunk. Azért le kell buszozni Szentkeresztre, haza kell cipelni, meg egyáltalán, ki az ördög hallott olyat, hogy krumplit egyen egy egér!

Konfliktus keletkezett. Belső konfliktus, kétféle szeretet között. Mert hát a szeretet is kétféle. Az egyik a hétköznapi, ami azokra vonatkozik amire és akikre szüksége van az embernek – ilyenek például az említett párolt zöldség, a diós palacsinta, de sokszor a feleség, a férj, az anyós, a szomszéd, vagy fizetésemelés előtt a főnök – és az ember éppen nem olyan állapotban van, hogy nem szereti őket. Ezt az állapotot Gurdjieff szolgai szeretetnek nevezi, mert automatikus, nem függ tőlünk, csak pillanatnyi érzelmi, fizikai vagy szellemi állapotunktól. A másik viszont egy nagyon is tudatos fajta. Ez az, amit Gurdjieff keresztényinek nevez, s olyannak, amivel az ember nem születik együtt. Ez a fajta, amiért keményen, akár egy életen keresztül küzdeni kell, hogy kialakuljon. Ez az, amit nehéz megtanulni, mert nem tanulható másoktól, mint általában mindennek a lényege. Ez az, amikor azokat és olyanokat tanulok meg szeretni, akik ellenségeim, akik untatnak, akik erőszakot alkalmaznak velem, vagy szeretteimmel, akik, vagy amik uralkodnak rajtam, elnyomnak, vagy egyszerűen csak nem értékelnek, vagy irigylem őket valamiért. Ezt a szeretetet, ha meg akarom szerezni nincs más lehetőségem, mint általában bárminek az elsajátításánál. Egészen kicsi dolgokkal kell elkezdeni edzeni, gyakorolni. Például, ha útálom a szomszédomat nem kezdhetek mindjárt vele. Először a pázsitomban növő pitypangokkal kell kezdenem, vagy a konyhában mászkáló hangyákkal, mert ők nem tudnak beszélni és közömbösek is a szeretetemre, vagy utálatomra, így könnyebb rajtuk gyakorolni. Csak később jöhetnek a nagyobb dolgok, ha már edzésben vagyok és csak a legvégén, egyszer, talán az ellenségem.

Ott volt először is a krumpli. Szerettem. Leginkább héjában sütve, de rósejbninek és pürének is, krokettban és gombócban, nem is beszélve a karácsonyi rántott halhoz készített krumpli salátáról. Másik oldalról viszont ott volt az egér szeretete. Régi történet ez. Még serdülő koromban történt, hogy Misivel, az unokabátyámmal egyszer egy parasztházban éjszakáztunk Szigligeten és a petróleumlámpa fényénél este órákon át tanulmányoztuk az egereket, melyek úgy mászkáltak, kergetőztek, vadásztak az asztalon és a polcokon, mint a kis gyerekek a játszótéren, vagy a felnőttek szilveszterkor a Nagy Kőrúton. A természet fotózás csak kiteljesítette a kezdeti élményeket és vonzalmat.

A helyzet kritikussá vált, amikor kiderült, hogy a répa, a zeller és a nejlon zacskók is mind össze vannak rágcsálva s a sufni padlóját és a polcokat is sűrűn belepte a mákhoz ugyan hasonlító, de egész más eredetű fekete aprólék. Szereztem héjas diót és este felállítottam a csapdát. Legnagyobb megdöbbenésemre reggel már le is volt csapódva. A belső konfliktus a tetőfokára hágott. Dönteni kellett mi legyen az egérrel? A krumplival szimpatizáló és automatikus szeretetem azt mondta: fojtsd egy vödör vízbe, ahogy gyerekkorodban apádtól láttad. Az egér iránti szeretetem viszont azt mondta: ne öld meg, hisz olyan mint te; kicsi, szürke s ha nem bántják ő sem bánt senkit. Az első azt mondta: ha nem ölöd meg visszajön és kezdheted elölről az egészet. A másik: csak vidd ki az erdő szélére és engedd el, talál ott magának búvóhelyet, társat és élelmet is bőven. Ez utóbbi hatott. Kiballagtam vele az erdőszélre és a cserepet kicsit megbillentve vártam. Egy pillanatig azt hittem nem is fogtam semmit, mert semmi sem mozdult. Aztán egy szürke kis golyó repült ki a cserép alól s jó két méterrel odébb eltűnt a kankalinos erdőszél avarában. Könnyű szívvel lépkedtem hazafelé. No lám, csak megmentettem a krumplit és az egeret is. A sufnit kitakarítottam, a megrágott krumplikat kidobtam, de biztonság kedvéért még egyszer megtöltöttem a dióhéjat és felállítottam a cserepet. Szívem még mindig tele volt a krumpli és az egér iránti szeretettel.

A harmadik nap reggelén azonban, amikor immár harmadszor is lecsapódva találtam a cserepet és egy vékony fekete farok lógott ki alóla, valami hidegség kezdett növekedni a szívem körül, fogaim összeszorultak a számban, szemöldököm ráncba szaladt és a számon is majdnem kiszaladt valami. Azonban még mindig volt bennem valamiféle sajnálat miközben az erdőszél felé baktattam kis csomagommal. Ez a kis élet fekete volt és jóval idegesebb az előzőknél. Beugrott az erdőbe, majd kiszaladt az útra, át a másik oldalra, s még percek múlva is hallatszott a zörgése. Attól fogva feszültebb lettem, de az egerek ellenkezőleg, mintha felbátorodtak volna. Talán megérezték, hogy nem csaptam agyon társaikat? Mikor bementem a sufniba ott szaladgáltak a polcon, vagy a krumpliskosár körül s egy-egy mindig mozgolódott a szalonna felett, a cserép és a kátránypapír között. Pedig minden reggel szépen kivittem egyet-egyet az erdő szélére és szélnek eresztettem. Mindegyik más színű, formájú, mozgású, nagyságú volt, de szeretetem irányukba erősen fogyatkozott.

Egyik délelőtt, amikor szokatlanul erős zörgést hallottam, hirtelen benyitottam. Az egérfi éppen a két csizmám körzött kergetett, forgatott át néhány dióhéjat, melyet valószínűleg a fák alól vadászott elő. Mindketten megtorpantunk és néztük egymást. Semmi félelem nem volt a szemében, de az enyémből szivárogni kezdett a felgyülemlett gyűlölet. Kicsit még félre is fordította a fejét, mint aki azt kérdezi: mit csodálkozol? Már régóta ismerlek. Ritkán kapunk ilyen finom szalonnát valakitől. És ahogy a testvéreimmel bánsz, hát az páratlan. Csak azt sajnálom, hogy hamarosan nekem is mennem kell és akkor ki tudja látjuk-e még egymást? Összeráncoltam a szemem és azt gondoltam: jó isten, hány van még belőletek? És milyen hosszú a pofád, csak nem patkány vagy, mert akkor nagyobb a baj, mint gondoljuk. Valamit megérezhetett a hangulatomból, mert hirtelen fordulattal eltűnt a csizma mögött és már csak a kátrány papír zörgését hallottam, ahogy felfelé szaladt a padlás irányába. Tenyeremmel dühösen csaptam rá a papírra.

A kapcsolat háborúvá vált. Még öt napig hordtam ki őket, amikor egyik este le kellett mennünk Pestre és csak harmadnap tértünk vissza. Egyenesen a sufnihoz mentem. Csend volt. A krumplikon a rágások már megbarnultak. Újabb, fehér nyomok nem voltak. A cserép lecsapódva nyugodtan pihent az alumínium lemezen. Óvatosan emeltem fel a szerkezetet és megráztam. A dióhéj benne zörgött, de nem éreztem azt a kis, puha, tompa mozgást, amit korábban mindig, ha megfogott valamit. Ballagtam ki az erdőszélre. Nyitni kezdtem a cserepet és már láttam is a kis, barna farkat, de nem mozdult. Kicsit nagyobbra nyitottam a nyílást és akkor megcsapott az enyészet förtelmes bűze. Levettem a cserepet. A kis mogyoróbarna pele ott feküdt mozdulatlanul. A háborúnak azonnal vége lett. Mintha egy közeli rokon mellett álltam volna. Elnéztem kis, áttetsző fülét, fehér mellényét és apró, karmos lábait. Bajszát mozgatta a reggeli szellő. Szép volt. Csend lett körülötte. Még a madarak énekét sem hallottam. A megrágott krumpli már eszembe sem jutott. A gyomrom körüli szorítás csak jóval később szűnt meg, de ez már más szorítás volt.

Miközben rendet raktam a sufniban elgondolkoztam. Mikor fogom megszeretni ennyire a szomszéd ugatós kutyáját? És mikor a szomszédot magát?

 

 

A szenvedésről

(Gondolatok Sárdy Péter könyvéhez)

 

Tavasszal Kaszapéknál jártam. Tulajdonképpen nem látogatás volt, másnap hajnalban indultunk Kárpátaljára. Míg Pistáék az utolsó telefonegyeztetéseket végezték, körbenéztem a konyhájukban. Semmi különlegeset nem találtam, olyan volt mint minden rendes háziasszony konyhája. Egyetlen dolog ragadta meg a figyelmemet, egy csillagászati térkép. A szokásos térképektől abban különbözött, hogy két dimenziónál jóval többet ábrázolt. Az egyik sarkában valamiféle metagalaxis részlet volt látható, sötétkék alapon fehér pontokkal, s a pontok mellett számomra ismeretlen nevekkel, betűkkel, számokkal és a felirat szerint a főbb galaxis csoportosulások egy részletét ábrázolta a világűr közvetlen körülöttünk lévő részében. Ebből a részből aztán az egyik kis fehér pont ki volt nagyítva a térkép egy másik sarkában és ez a mi galaxisunk közvetlen közelében lévő galaxisokat ábrázolta sötétkék alapon apró fehér pontokkal. A pontok melletti nevet és számok között még mindig nem találtam ismerősöket. A térképnek ebben a részében is volt egy kis fehér pont, ami aztán kinagyítva a térkép következő sarkában volt felnagyítva és már a mi galaxisunk egy részletét ábrázolta. Itt már sok ismerőssel találkoztam, olyanokkal, mint a Vega, az Altair, a Deneb, a Szíriusz és a mi jó, öreg Napunk. Ennek a sötétkék alapon fehér-pöttyözött térképnek a Nap nevű pontja aztán, mint egy újabb dimenzió jelentek meg a térkép közepén és sötétkék alapon, kicsit nagyobb fehér pöttyökkel jelölve a Naprendszer bolygói és holdjai.

Lenyűgöző és megrendítő térkép volt. Pont olyan, mint a kvantumelmélet általam nyáron felfedezett azon megállapítása, miszerint: ha egy ember minden sejtjének molekuláját, atomját, annak minden protonját, neutronját és elektronját szorosan egymás mellé préselnék, a gombostű fejénél kisebb golyót kapnánk. De, hogy jön mindez Istenhez és a szenvedéshez? – kérdezhetnéd.

Megmondom azt is. Kaszapék térképe – miután asztronómusok, azaz olyanok akik a csillagok megszámolásával és elnevezésével foglalkoznak készítették – nem ábrázolta azt a kiindulási dimenziót, melynek közepén az Abszolút, vagy más néven, a mi Szerető, Mindenható és Örökkévaló Atyánk van körbevéve a meta-galaxisok felhőjével. Ennek következtében még csak nem is utal a térkép azokra az erőkre, melyek kialakították – alakítják – ezt a Mindenséget, s melyek csak kiindulásukban harmonikusak – isteniek –, s sajnos, Istentől távolodva, nagyon hamar egyre mechanikusabbá válnak. Ugyancsak nem foglalkozik a térkép azzal, hogy ezek a mechanikus erők egymásra hatva, egymást keresztezve, kioltva és erősítve hányféle mechanikusan működő törvényt hoznak létre, s hogy ezek a törvények hogyan válnak egyre összetettebbé a különböző galaxisokon, naprendszereken át egyre lefelé haladva a Földig, majd a holdakig s belül, az anyagon belül a szerves bioszférán, a növényeken, állatokon, embereken át, tovább a sejteken, molekulákon atomokon át a mezonok, kvarkok, leptonok világa felé.

A Föld nagyon messze van Teremtője egymással harmonizáló erőitől, számtalan törvény alatt szenved és ezek mind mechanikusan ható törvények.

A csoda nem az, hogy szenvedés van itt a Teremtés, “Isten háta megetti” egyik legtávolabbi sarkában, hanem az, hogy van itt egy lény, amelyik mindezek ellenére, minden mechanikus törvényhalmaz, bolygó és csillagrendszer, gravitáció, szükségszerűség, sors és véletlen ellenére, ha nagyon összeszedi magát – megismerheti önmagát és az egész világot – képes kifejleszteni valamit, egy “anyagot”, ami az erők, törvények és világok ellenére nem egyre nehezebb és sűrűbb, hanem egyre finomabb és illékonyabb lévén megcsillan, amikor Teremető és Szeretett Atyánk kiül este a teraszára és teremtését szemléli.

Ezeken a szabályokon Isten nem tud változtatni, mert Ő csinálta a játékot és az egész játék összeomlana, ha a szabályokat valaki – akár Ő maga – felrúgná. Mint ahogy az adu ászt nem lehet hetessel megütni, úgy nem szüntetheti meg Isten a szenvedést itt a Földön és mindenütt, ami egy kicsit is távolabb esik Tőle. De bizonyos törvények hatása alól ki lehet bújni és más törvények hatása alá kerülni. Erről szól minden Szent Könyv és erről beszélt Jézus is annak idején. Sok útja van ennek, de egyben mindegyik közös: a hétköznapi – a létezésbeli kötelességek – szenvedéseken túl igen komoly, az összes mechanikusan ható erő és törvény ellenében végzett tudatos munkára van szükség. Ennek a munkának egyik módszere lehet a tudatos adás, szolgálat és szelídség gyakorlása kisközösségi háttérrel, ahol egymást rendszeresen ellenőrizve, figyelmeztetve, építve van mód az önmagunk és a világ megismerésére. Ez a módszer nem gyógyszer, melyet “bekapva” elérem a halhatatlanságot. Ez annak a rendszeres, évekig tartó munkának a része, ami alatt a köves, keményre taposott, gazos, tüskés földből porhanyós, meleg, tiszta és megművelésre alkalmas szántó lehet, amibe már érdemes jó magot vetni. A mag ébredése, elhalása, majd újjászületése már egy másik folyamat része.

 

 

 

Fotós-hangulatok és érzések képek nézegetése közben

(avagy mit is jelent lenni?)

 

1.       Árnyék ellibben,

szarvas lép ki az útra.

Figyelem és csend.

 

2.       Mint komoly anyó                           Van ilyen állat?

az ágon ülő fiók,                             Fején görbült szarvak,

nappali bagoly.                               muflon kosok ők!

 

3.       Ha én meglátlak,

elkéstél pápaszemes,

felkelt már a nap.

 

4.       Életörömmel

ugrál fel a sok gida.

Eljött a tavasz.

 

5.       Napkelte előtt                                Hajnali ködben

már gágognak a libák,                     lopakodnak lent a fák,

v-t húzva égen.                              Sikáros rétjén.

6.       Egy pillanatra

megállt a tavalyi kan,

Csörtetést hallott.

 

7.       Tehén visszanéz.                            Tavaszi idill:

Vajon mért ez a bőgés,                   Csiganász az avaron,

csak nem miattam?                        nincs ott kapkodás.

 

8.       Szellő lebbentett

érett mag már repülne,

Vége a dalnak.

 

9.       Május, kankalin,                             A vezér füttyent,

barkás bak dörgölődzik,                 sokan vagytok muflonok,

készül a harcra.                              én sem félek már.

 

10.   Napra kinyílik

Salamon pecsét szirma,

őszre megkékül.

 

11.   Őzriasztásra                       Zöld gyík odúján,

mozdul a galagonya:            boszorkányok, sárkányok.

bak lép ki csendben.                       Ne félj kiskoma!

 

12.   Kocsizörgésre a

suta hirtelen felnéz.

Mindig van veszély!

 

13.   Szomorú őzbak                               Buzog a vérem,

fél agancsa hiányzik.                      Őszi bika is szenved!

Nő jövőre új.                                  Hol az enyhülés?

 

14.   Viharos szélben

szarvasbika napozik

rejtett párkányon.

15.   Nincs itt nyugalom

farkas lesi rókát,

négy fül mozog.

 

16.   Naplementében

ludak húznak az égen, s

ökörnyál velük.

 

17.   Zöld gyík nem fázik,                       Cipőm nyikorog,

sütteti hátát a napon.                toboz koppan a földön, s

Jó a tunyaság.                                a kan felhorkan.

 

18.   Bozót takarta

muflonok legelnek itt

az Öregvágásban.

 

19.   Sötét az erdő, s

a muflon messze van ám,

fénysugár süt rá.

 

20.   Tél van, térdig hó,

dám bika nagyot ugrik,

s huppan a hóba.

 

21.   Állok az úton,

a nyúl közelebb baktat.

Fácánkiáltás.

 

22.   Harmatos hajnalon

szarvasok legelnek, míg

vadgalamb búg.

 

23.   Öreg kocsiút,

meghintve hócukorral,

bokorban vadkan.

24.   Tavaszi délelőtt

rókát várt, őz jött

és felhők szálltak.

 


25.   Ha összejönnek

jerke, gida és a bak,

óh, tél van ám már.

 

26.   Vadászok mondják:

ez golyóérett bika,

halálhörgés száll.

 

27.   A király télen

nem bőg, mint ősszel,

mert szél dudál kinn.

 

28.   Kőfejtő felett,

ha a csapat meg-megáll,

szarka rikácsol.

 

29.   Dám tehén fara

jelzőfény szürkületkor.

Benn reccsen az ág.

 

30.   Hej, te bika hé!

Le ne taposs engemet!

Megyek már haza.

 

31.   Fürdő gyökerek

állnak a patak partján.

Molnárka futkos.

 

32.   Sok még a bögöly,

legyez a bika farka,

szólnak a tücskök.

33.   Őszi fényjáték:

bika száján lecsurog

a dagonya vize.

 

34.   Vadmalac csíkos,

de csíkos is maradhat, ha

házi a mama.

 

35.   Agancsok, szarvak

van ez bikának is,

csigának is.

 

36.   Tavasz van, tavasz.

Özönlik a sok fény is

meg a sok légy is.

 

37.   Pihenő bika.

Szája jár, füle is jár,

de szeme csukva.

 

38.   Kemény őszi fényt,

tehén állva nézi, míg

borja bökdösi.

 

39.   Legelő csapat.

Fény szívja a harmatot,

borzong a hátam.

 

40.   Amikor ő szól

visszhangoznak a hegyek,

kikerics remeg.

43. Messze lenn bőg,

majd egyre közelebbről, s

kilép a tisztásra.

 

51. Barnul és sárgul,

színesedik a bokor,

bőgésre várva.

 

52. Zene szól halkan,

bükkfán pattan ki a rügy, s

torkomban dobol.

 

53. Jég és mély hangok,

farakások dallama

elvész a ködben.

 

54. Gyökerek, ágak,

oldalt egy muflon kos áll.

Hamar lebuktam.

 

55. Nap süt szemébe,

mozdulna, de valamit

nem lát, csak érez.

 

56. Megbarnul a cser,

az élet visszahúzódik.

Én is búcsúzok.

 

57. Szakadék szélén

néz a muflon semmibe,

lehetnék én is.

 

58. Patak ölelte

kidőlt fán új magonc nő.

Forog a kerék.

59. Dagonyánál az őz

lassan iszik a vízből,

tükörképe is.

 

60. Jéghajlította,

recsegő bokrok állnak

lámpafényben.

 

61. Jégleveleken

szikrázó, mély kék az ég,

s megfagy a sóhaj.

 

62. Völgyben víz gyűlik,

hegyek merednek fölé,

lenn szél jár, tűz fenn.

 

63. Margitkaréten

csíkos cincérhát mozdul,

és én hol vagyok?

 

64. Felfelé mindig,

létrán, csak felfelé,

a föld egyre húz.

 

65. Ide nézzetek!

Bikák királya vagyok,

de már őszülök.

 

66. Koronám csillog,

dér lepte be az avart,

még fáj az élet.

 

67. A bika tudta,

miért állok itt gépemmel,

s képbe lépett.

68. Lódarázs zümmög,

meleg árnyak csendje száll,

itt állok magam.

 

69. Erős a szagom,

fürödni kellene már,

valami hevít.

 

70. Ma még csak játszunk,

csattognak az agancsok.

Majd szeptemberben!

 

71. Emlékszem, egyszer

napkelte, lila kóró,

Vadálló kövén.

 

72. Miből nő ki

a rododendron vöröse,

fekete földből?

 

73. Már nem zöld semmi,

ami nehéz lehullott,

havas itt minden.

 

74. Harc van? Verseny?

Vagy csak támasztják egymást

jég alatt a fák?

 

75. Pókháló selyme

hatalmas erődítmény

semmiből szőve.

 

76. A béka így szól:

ez a kökény az enyém,

s a fotós bólint.

77. Hajnali erdőn

vízszintes és függőleges

síkok és fények.

 

78. Nem látsz? Itt állok!

Persze, mert orra vízben,

ha szomjas a vadkan.

 

79. Ha recseg, törik

akkor is, föl a naphoz:

Ez vadalma sors.

 

80. Nyakig a hóban,

életre vigyázva is

éber a bika.

 

81. Ha eljön az ősz

muflon is merengve néz,

barna lombok közt.

 

82. Hogy kerülsz ide

te, ilyenkor, délután?

- kérdeztük egymást.

 

83. Szikrázó fény volt,

már nem ülnek a szélben,

hideg lett és köd.

 

84. Szenvedni kell, ha

valaki élni akar

sziklába marva.

 

85. Sokat vártam rád,

bikák kergettek ide?

Most végre itt vagy!

86. Csurog a harmat

tehén néz figyelmesen, s

hasam átázott.

 

87. Rajza lecsurog,

maga keményre fagyott,

havas farakás.

 

88. Lent köd ül, fent hegy,

gerinc, gerinc felett jár,

egyre feljebb száll.

 

89. Mikor a vadász

nagyvadra várva eped,

bakocska lép ki.

 

90. Évekig tartott

míg kilestelek téged

kölyök róka, hopp!

 

91. Sok giz-gaz nélkül

róka koma képe is

élesebb lenne.

 

92. Nem jár itt senki,

csak a tél és a szél már,

és a lábnyomok.

 

93. Akkor május van,

ha rododendron nyílik,

fény és zümmögés.

 

94. Lapos, megtört fény,

recseg a bükkök törzse,

csizmám hóba lép.

95. Hószagú bükknek

levelei még tapadnak,

pedig halottak.

 

96. Délutáni nap,

árva bükkök Jászhegye

sötét háttérben.

 

97. Reggeli napban,

árva bükkök Jászhegye,

gerincsor előtt.

 

98. Ha jön a tavasz,

árva bükkök Jászhegyén

cseresznye virul.

 

99. Téli napsugár

árva bükkök Jászhegyén

hófoltot virít.

 

100. Nimfák éneke száll,

ha fürdőt vesz a király

sötét erdőben.

 

101. Mint őszi mécs a

csertölgy ágai közt,

Gaja völgy mélyén.

 

102. Zúzmara minden.

Ilyet csak hótündér lát,

ha korán ébred.

 

103. Sikáros szélén

ködlesi vadles áll,

fáradt már nagyon.

105. Zöld folyik lassan

felfelé a dombokon,

fel, a Nap felé.

 

106. Cseresznyevirág

virít már a zöldben és

szól a cinege.

 

107. Nézem a gépen

át az őzet. Visszanéz, s

füle felmered.

 

111. Sötét erdőből

szarvastehén tisztásra

lép, fara virít.

 

113. Domboldalban úgy

állnak a fák, mint templom

ódon oszlopai.

 

115. Fürge mókus a

faágon megpihen egy

percre, majd iszkol.

 

116. Bükkök, mint szürke

óriások állják az

idő viharát.

 

120. Drága vagy nékem

te róka, majd lefagyott

miattad a lábam.

 

121.Szarvas belenéz

a tükörbe mielőtt

meghemperedik.

124. Be szép kikerics,

őszi szívem vidítója,

közel a Tél már.

 

125. Rezzen a fény a

vízen, molnárkák futnak

rajta szanaszét.

 

126. Őszi fátylon át

virít ki a sombokor,

deres a hajnal.

 

127. Elkente már a

színeket a nagy festő,

az őszi patak.

 

128.Hirtelen jöttél,

meglepődtél láttomon, s

sietve mentél.

 

129. Gyönyörű odú,

nem is egy, csak ne lenne

oly vastagderekú.

 

130. Itt a Tavasz már,

kiáltja a kikerics, s

szemez a Nappal.

 

131. Sionnak ódon

vára vigyázza Rhone völgy

finom borait.

 

133. Álmaim hegye,

végre itt vagy Matterhorn.

Havat fú a szél.

135. Szélvédett katlan

mélyén muflon kos napoz.

Alszik, nem bántom.

 

136. Pirosló mécses

virít a sötét erdő

mélyén, Tavasszal.

 

137. Feljöttek a bikák,

kezdődhet a nászi tánc,

Ősz van már megint.

 

139. Ezüstfény táncol

a Nyári bükkös mélyén,

csend van, hallgatom.

 

140.A víz törvénye

a lefelé, a fáé

a mindig csak fel.

 

141. Mélyre eresztem

gyökerem, hogy ha vihar jő

ki mégse döntsön.

 

142. Hajnalban, te, itt?

- kérdezte tőlem a jerke

s lassan elballagott.

 

144. Havas a gerinc, s

Jászhegy magányos fái

szélfúva állnak.

 

145. Ünnepi fehér

koszorú díszíti a

hegycsúcs peremét.

147. Recsegve, fázva

dideregnek a fák is.

Indulok haza.

 

148. A leveleket

ki küldte? Itt maradt a

nyoma a parton.

 

149. Az utolsó édes

nyalánkság: virágzik  az

őszi borostyán.

 

150. Csendes öbölben

őszi levelek jöttek

össze búcsúra.

 

151. Bőgtem, mint bika, s

végre meghallottad, de

közel ne gyere!

 

152. Elbújunk ide,

a gyökerek tövibe,

patak vizébe.

 

153. Véletlen volt csak,

vagy a sors akarta így?

Összefutottunk!

 

155. Sárga tölgylevél

Ősszel is, tavasszal is,

mégis más, mégis…

 

156. Minden felfelé

törekszik, mi él és nő,

fel a Nap felé.

157. Te előre nézz,

én meg hátra, legeljen

nyugodtan a kicsi.

 

158. Páncélos vitéz,

gyászcincér araszol a

boróka száron.

 

159. Ilyen giccset csak

a természet, s a fotós

tud összehozni.

 

160. Sötét erdőn át

két kis gida botorkál.

Anya hol lehet?

 

161. Kel fel már a Nap,

ne ülj itt – szólt a muflon –,

megyünk már mi is.

 

162. Barát ez a nagy,

zöld kabátos, vagy ellenség?

Jó lesz vigyázni!

 

164. Selyemből szőve,

legyeknek veszedelem

a pók otthona.

 

166. Nem hallok semmit,

mehettek, szól a tehén

a borjaihoz.

 

167. Már csak mi hárman

maradtunk öreg bükkök,

de lenn sarjad már.

168. Hajnalpír dereng

át a lombok közt már,

ma sem jött semmi.

 

169. Jégtörte ágon

megcsillan a hajnali

pirkadat fénye.

 

171. Én vagyok a nagy zöldgyík, hagyj most aludni,

jó meleg a Nap.

 

172. Hol van neked

ekkora szád és újad,

brekeke – breke.

 

173. Árvák vagyunk és

testvérek, pedig anya

egeret ígért.

 

174. Az a bizonyos

kapitális vagyok én

a bikák között.

 

175. Pszt! Csendesen ám!

most rúgott először a

kisgida bennem.

 

177. Öt-hat vénség, ha

összehajol, múlhatnak

az évszázadok.

 

178. Vörös és forró,

ő tehet mindenről itt,

el hiába bújsz.

179. Hát, ezt nem hittem

volna! Én a róka, egy

farkassal szemezek?

 

180. Most nem menekülsz

pocok, éppen korog a

gyomrom, hoppálá!

 

183. Már csak néhányan

tartjuk magunkat barnák,

a szürkeségben.

 

184. Megfagyott bagoly,

vagy csak az odúja tán?

Zúzmarás minden.

 

185. Amikor még az

óriások is nyögnek,

ünnepi díszben.

 

186. Gyertek utánam,

nincs itt más csak hó, meg hó,

lent vár a patak.

 

 

 

 

 

187. Kapaszkodunk az

ágba, vagy odafagytunk?

Nem is tudjuk már.

 

188. Tavasszal harang

szól Salamon pecsétjén,

hangyák hallgatják.

 

189. Vigyázz az útból,

mi többen vagyunk, és a

kosok is jönnek.

 

190. Nem vagyok bika,

pedig szarvam is van,

csak szarvasbogár.

 

191. Tavasszal minden

bibe porzóra vágyik,

és a szél kacag.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

Jónak kell lenni

(Levél Bulányi Györgynek)

 

Köszönöm a Kinyilatkoztatást (Tájék 110. szám). Mindig hálás szívvel emlékezem az olyan emberekre és írásaikra, akik egyszerű szavakkal vagy rendet teremtettek az ismereteim kezelhetetlennek tűnő halmazában (Hamvas, L. Mumford, O. Spengler) , vagy a lényeges dolgok mérhetetlen egyszerűségére hívták fel a figyelmemet (Jézus, Buddha, Csuang-cse, S. Weil, Osho). Ez utóbbiak közé érzem tartozónak a fent említett írásodat. A KIO után valószínűleg ez lesz az, az írás, ami miatt nem fogsz soha lekerülni a „könyvespolcomról”, már ameddig lesz könyvespolcom.

Ha valami kifogásom mégis van az írás általam értelmezett mondanivalójával szemben az a „Jónak kell lenni” megállapításod, ami persze nem kis kifogás, mert ez a lényege.

Először is a „kell” szóval van bajom. Ettől gyerekkorom óta viszolygok, bár nagyon jól tudom mit köszönhetek ennek a szónak, a nyomatékozására lekevert néhány pofonnak és bizonyos főzőkanalas akciók emlékeit is hordozom még belül. Úgy érzem, Te sem a külső, a kívülről jövő „kell” erőszakára gondolsz itt, hanem a belülről jövőre, a végiggondolt, elfogadott, „véremmé vált” dolgok automatizmusára, amikor már magától történik meg a dolog és nem valami nagytekintélyű „Úr” hatására. Akkor meg minek ide a kell szó. Az egészen kicsi gyermek spontán cselekvésére gondolok, ahogy visszamosolyog az anyjára, vagy sírni kezd, ha éles zajt hall. Még csak nem is a lelkiismeretre, mert meglátásom szerint egyrészt nem ismerjük, másrész nem tartozik a lényegünkhöz. Talán éppen ez a kell szó késztet sokakat arra, hogy azonnal tollat ragadva ellenkezni, vitatkozni kezdjenek Veled arról, amivel pedig alapvetően egyetértenek: ha már rájöttem (ésszel, saját káromon át, egy megvilágosult pillanatomban, stb.), akkor már nem tudok mást tenni, mint jót. Magamnak? Igen. Másnak is? Talán, ki tudja mi válik a javára? És itt jön be a második problémás szó: a jó.

A tékozló fiú papája nem mondta a fiának: jónak kell lenned, vigyázz magadra, figyeld a lelkiismereted hangját. Semmit sem szólt. Kiadta a járandóságát és elengedte. Csak remélhette, hogy a rosszabb megtapasztalásával feltámad a fiúban a vágy a jobb iránt, az éhség megtapasztalásával, a jobb étel utáni, a hideg magtapasztalásával a meleg utáni vágy. Mintha összefüggenének. Mintha nem lehetne tékozlás nélkül eljutni a jobbhoz. Mintha a csak jó mellett élők valahogy eltorzulnának, élettelenek lennének attól, hogy tudják, hogy ők jók (mint a bátyó).

Nagyon jól tudom, hogy azt nem írhatod le: menjetek, tékozoljatok, legyetek rosszak, hogy aztán hazatalálva értékeljétek a jobbat. Talán ezért nem írtak le semmit a nagy tanítók. A szóbeli tanítás az élménnyel együtt épül be az emberbe. Rendszerint nincs mód a szavak értelmének boncolgatására, hanem csak a hatásuk érvényesül, aminek csak egy része a logikán keresztüli hatás. Nekem úgy tűnik, hogy a szóbeli tanítás átmegy ugyan az elmén – az elme, ha nem vagyunk éberek, azonnal reagál is a hallottakra és elkezdi kritizálni, górcső alá venni a hallottakat, persze kiragadva belőle a neki megfelelő gondolatokat, szavakat –, de valami mélyebb, lényegibb dolgot érint az emberben. Mintha közvetlenül hatna (vagy nem hatna) arra, ami az igazi lényünk. Ezért a szóbeli tanításnak – beszélgetésnek – nálam kétféle hatása mutatkozik meg. Az egyik az elme reakciója – jegyzetelés után hozzászólok a hallottakhoz és elmondom a „saját” meglátásaimat –, ami után rendszerint megerősödik a jóérzésem, mert megerősödött bennem meglátásaim helyessége, vagy azzal, hogy egyetértettem, vagy azzal, hogy elmondtam az ellenvéleményemet. A másik a közvetlen, személyes kapcsolatból származó hatás, ami csak akkor érvényesül, ha az elmémtől függetlenül, vagy azon túl is szereztem valamilyen „megrázó” élményt.

Számtalanszor megtapasztaltam, hogy személyes – két-személyes – beszélgetések nagyobb hatással vannak rám, mint a közösségi beszélgetések, vagy mint számtalan könyv elolvasása annak ellenére, hogy a kétszemélyes beszélgetéseim figyelése meggyőzött a gondolatok „lődörgéséről”.

Szóval nem vagyok egy nagy észember, de ezt tudom és nem bánom. Ha az ész – a logikus gondolkozás – nélkül, csupán a tapasztalatszerzés útján is el lehet jutni az olyan egyszerű, de alapvető igazságokig, mint az önkénytelen szeretet itt és most igazsága és természetessége, akkor nincs nagy baj a szigorúan vett logika hiányával. Más kérdés, de ez már más téma is, hogy nem marad életben, aki nem használja a józan eszét.

Szegény tékozló is addig gyakorolta a butaságot, amíg majd bele pusztult, de a tapasztalatok meggyőzték arról, hogy van jobb lehetőség is. Nem a gazdája győzte meg, nem is a józan gondolkozása, hanem az elviselhetetlenné vált tapasztalat. A zen azt mondja: addig kell gyakorolni, amíg már becsukott szemmel is biztosan beletalálsz az íjjal a céltábla közepébe. Onnan kezdve már sohasem hibázol. Lángra gyulladt a gyújtós, mondják az upanishadok; leszállt rá a galamb, mondja az Evangélium.

Még egyszer köszönöm a gondolataidat.

2000. március 9.

 

Szeretettel ölellek


 

 

 

 

 

 

 

 

Lelkigyakorlat, vagy mezőgazdasági munka?

 

Amikor meghallottam a kérdést, először nem értettem. Mi köze a kettőnek egymáshoz – kérdeztem magamtól. Aztán kiderült, hogy nem papi szolgálatról és nem is bérmunkáról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy ha összejön néhány ember saját maga, egymás és az Ország építésére, hasznosabb-e a lelkigyakorlat forma, vagy nem árt egy kis fizikai munka sem.

Amikor gondolkozni kezdtem rajta – látszólag már el is dőlt a kérdés, mert nem ásni, metszeni, vagy kapálni kezdtem rajta, hanem gondolkozni – emlékek jutottak eszembe. Elsőnek a szokásos, keddi, közösségi találkozó, amely ugyancsak lelki jellegű, mivel semmi más célja nincs, mint összejönni, hogy együtt legyünk magunk és egymás építésére. Aztán eszembe jutott, hogy ha székeinken ülve nem is kapálunk, de erősen figyelni próbáljuk mozdulataikat, érzelmeinket, gondolatainkat és kimondott szavainkat is, megpróbálva kivárni azt a pillanatot, amikor azok természetesen, könnyedén, maguktól, de egy célnak alávetve jelennek meg.

Aztán eszembe jutottak azok az alkalmak is, amikor egy-egy hétvégén azért jöttünk össze, hogy kifejezetten fizikai munka közben próbáljunk meg összhangot teremteni mozdulataink, érzelmeink és gondolataink között. Ez akkor sikerült a legjobban, amikor valami egészen hétköznapi, de az adott paciens számára különösen nehezen vállalt, vagy éppen visszataszító tennivalón gyakorolhatott. Számomra ez mindig a konyhai munkát, míg másoknak a padlástakarítást, rozsdás szögek akácfából való kihúzását, vagy szederbokor kiirtását jelentette. Az egésznek a lényege nem a munka hasznossága volt – legfeljebb, mint melléktermék -, hanem annak megtapasztalása, hogy a közösségi találkozók szavai mögött milyen gyakorlati összeszedettség rejlik. Például, amikor leejtek egy tojást a konyhában, vagy belemegy a szálka az ujjamba, vagy a másik – a szeretett testvér - ráejti a deszkát a lábamra.

Aztán eszembe jutottak azok az alkalmak is, amikor barátaimat kivittem az erdőbe, hogy egy kicsit kimenjenek a fejükből. Megmondom őszintén, hogy legtöbbször teljes kudarccal végződtek az ilyen kísérleteket. A kirándulás sem lelki-, sem testi gyakorlat nem volt, hanem egy jó levegőn, teljesen tudattalanul végzett fejtornához volt hasonlítható. De még a fejtorna sem a legjobb szó, mert a fej is csak azokat a gyakorlatokat végezte, amiket nap, mint nap szokása szerint elvégez, azaz saját tartalmát megpróbálta másoknak eladni, vagy önmagának ismételgetni.

Valahogy kezd kikopni a Bokorból is az a hagyomány, ami a keresztény hétköznapi hagyományból már régen kikopott, hogy a test is eszköze lehet a lelki gyakorlatnak. Pedig ha csak egy kicsit is belegondolunk a dolgokba, a testünk van leginkább kéznél. Sokkal valóságosabb, érzékelhetőbb, tapasztalhatóbb, mint a gondolataink, melyek ugyan első ránézésre sajátunknak látszanak, de jobban szemügyre véve őket kiderül, hogy önálló életet élnek. Esetenként mások gondolatai nyomán haladnak, de leginkább tőlünk, akaratunktól függetlenül, szinte követhetetlenül kapcsolnak egybe emlékeket, képeket, megtanult formulákat, fogalmakat, ahogy a külső környezet megkívánja, vagy ahogy szokásaink vezérlik. „Csaknem minden spirituális út a testnél kezdődik” – mondja Willigis Jäger bencés szerzetes és pap, ami azt jelenti, hogy a fej hamar elhiteti magával, hogy Istennek tetszően él és cselekszik és oda sem figyel a testre – a megvetett, ördögi részre – és az érzelemre – amelyet úgy sem képes befolyásolni, mert meg sem próbálja –, pedig csak mindhárom együtt képes valamit is tenni miután begyakorolta, hogy együtt is legyen. Számomra valószínűnek látszik, hogy Isten éppúgy be szeretné magát teljesíteni a járásomban, a mosogatásomban, a kapálásomban és a fogmosásomban, szintúgy a figyelmemben, a dühömben, az együttérzésemben, türelmetlenségemben és akaratomban, mint a gondolataimban, imádkozásomban, értekezleteken való felszólalásomban, vagy egy ilyen gondolatsor megfogalmazásában. „Talán furcsának tűnik, de tudatunk sokkal tisztábban játszik a test hangszerén, mint az értelemén. Az értelem sokszor zavaróan közbeszól saját hangjával. Az átlagember számára még belső ellenállásba ütközik, hogy vallásos megéléseit kifelé fordítsa és testileg kimutassa” – mondja Jäger a Hullámaiban a tenger című könyvében.

Pedig kevés közösségnek vannak olyan lehetőségei testének és érzelmeinek megtapasztalására és ezen át a közösség jobb összekovácsolására, mint éppen a Bokornak. Nem minden közösségnek van kiskertje, családi házas tagja, ahol gyakorolni lehet. A Bokornak viszont van egy nagy kertje, Bokorliget, ahol korlátlan mennyiségű és minőségű munkalehetőség kínálkozik annak, aki dolgozni akar önmagán, hogy Isten beteljesíthesse magát mozdulatai szépségében, fizikai erőfeszítése eredményében – egy virágzó mandulafa, vagy érett alma formájában.

Egy lelkigyakorlatot akkor érez az ember jónak, ha hatása nemcsak egy hétig tart, hanem élete során bármikor előkaphatóak az ott átéltek, mint olyan élmények melyek éltetnek, amelyek közelebb vittek magamhoz, a közösséghez és Istenhez is. Ennek eszköze nemcsak a belső csönd, a körbeelmélkedés, a vita és az imádkozás, hanem a kapálás, a metszés, a locsolás és a fűnyírás is, tehát mindaz, ami a talajt, ha a mag már benne van, egyre porhanyóbbá, egyre tisztábbá, egyre alkalmasabbá teszi a jó termésre.

Tehát nem vagy, hanem és a kérdésre a válasz. S miután az utóbbi – a mezőgazdasági munka – ennyire nyitott lehetőség, de legtöbbünk számára ismeretlen, mert elhanyagolt terület, ki kellene használni ezt a lehetőséget, amíg még lehet.

Befejezésül egy szufi mondás: „Ha állandóan közelítesz hozzám és ezt teljes odaadással teszed, amíg eggyé nem válsz szeretetemmel, akkor én vagyok a fül, amellyel hallasz, a szem, amivel látsz, a kéz, amellyel fogsz, a láb, amellyel jársz.”

 

2002.február 18.

Levél egy kincskereső baráthoz

 

Kedves Gyurka barátom!

 

Vannak kincseim, melyek talán a világnak is azok, ha nem is tudja.

Az első a 92 éves édesanyám, aki 1970, apám halála óta szisztematikusan építi le ragaszkodásait a világ dolgaihoz és embereihez s így mérhetetlen sok kapcsolat fűzi az egészhez.

A második, a feleségem, aki hatalmas türelemmel viseli el és szolgálja a folyamatos „nyüzsgésem”, melyet értelmetlennek tart, de ennek ellenére szolgál és támogat, így a világ összes izgágája számára példaképül szolgálhat.

A harmadik, a Bokor néhány családja, közte Ti, Kaszapék, Simonyiék és néhány szóló ember, mint Gyurka bátyánk, Merza tanár úr akiket nem kell bemutatnom, s akik a világ bajainak megoldását, de legalább a hátukon cipelését tűzték ki életcéljuknak s ami ha nem is valósítható meg, mert a világ a bajaival együtt is jól van kitalálva mégis például szolgálhat azoknak, akik még alszanak (küszködnek) a kis hétköznapi bajaikon, gondjaikon, a mit egyek, mibe öltözzek gondjain. Ők a másokért felelősséget vállalás példaképei s így kincsei, akik arra mutatnak rá, hogy nem állt meg az evolúció a kommersz szinten.

A negyedik, egy olyan kincsesbánya, ami csak most van feltárás alatt, s melynek első kiemelkedő darabja egy 84 éves öregember, Péterfalvi Mihály, aki azért járja a világot, hogy olyan emberekbe, közösségekbe öntsön erőt, akik önmaguk és lehetőségeik megismerésén át tartós kovászként – lassan, újra és újra visszatérve az alapokhoz – próbálják kincseikkel keleszteni (ébreszteni) a környezetüket. Olyan Ő, mint az az öreg törzsfőnök, aki az afrikai ritmikus kerékben néha üt egyet a dobon, ha a forgás lelassul, vagy kiesik a ritmusból. Így hozzánk is eljön Párizsból, évente egyszer-kétszer, hozzánk, akikhez végül is semmi köze s csak azért jön, hogy néhány szóval, beszélgetéssel, együtt dolgozással segítse a munkánkat.

Van egy kincsem, kincsünk egy kis dunántúli faluban is, ahol egy idős házaspár (Rózsáék) szinte már egyedül a népes faluban igyekszik megőrizni a becsületes munka, a tisztes gazdaság, a jó család és a békés, segítő szomszéd jó hagyományát.

Ők a közvetlen kincseim, de számtalan, talán megszámlálhatatlan azok száma, akik nem látszanak, nincs kapcsolatom velük, de hallomásból ismerem őket. Kollegák, régi közösségek tagjai, öko-barátok, távoli családtagok, ismerősök, akikkel már nem tartjuk a kapcsolatot. És ott vannak mindazok, akik kincsek számomra, mert talán legtöbbet tőlük tanultam, de nem jegyzi őket senki: a szarvasok, a bükkök, a rókák, az egerek, az őszi kikericsek, a hegyek, a felhők, a csillagok és nem utolsó sorban a patakok.

Ők az élő kincseim.

A többiekről, akik már elmentek nem érdemes beszélni, mert már nevetve nézik itteni erőfeszítéseinket, görcseinket és valószínűleg visszataszítónak is tartanák, ha élő, megfogható, megtapasztalható, szagolható, ízlelhető kincsek helyett máladozó, elföldelt, megkopott kincsek újracsiszolásával foglalatoskodnánk.

Van még egy kincsem, amiről sajnos a legkevesebbet tudom, pedig legközelebb van hozzám, de úgy tanultam, hogy értéktelen, legjobb megszabadulni tőle, elfelejteni, nemhogy csiszolni. Sokszor mégis azt gondolom, hogy ez az egyetlen valóságos kincsem, mert ez az egyetlen, mellyel ha sok munkát belefektetve és igen hosszú ideig csiszolgatva is, talán valami elérhető, ami a génjeimen, vagy egy Nagy Tudat mosolyán keresztül egy-két ezer év alatt talán majd hasznosul. Úgy tapasztaltam, hogy ez az egyetlen munkadarab, melyet igazán kézbe tudok venni és rá tudok jönni mit is lehet kihozni belőle. Utána már csak a felesleget kell lefejteni róla. A többi munkadarab – melyet évtizedekig munkadarabnak hittem –megmunkálhatatlannak bizonyult számomra és ezen a saját darabon dolgozva, lassan már az okára is kezdek rájönni.

Ezek a kincsek azonban nem kedvelik a nagynyilvánosságot. Talán nem is csak a disznók és a kutyák miatt, hanem mert ők nem is tudják, hogy kincsek és kinevetnének ha kincsnek nevezném őket.

Ha belevágsz, amivel tudlak segítelek. Nem a Bokor miatt, nem is a Bokorliget miatt, nem is az emberiség és a jövő nemzedékek miatt. Egyedül miattad.

 

2002. február 20.

 

 

Gondolatok a Szent Hármasság című írásról

(Koinónia: IX. évf. 6-7. szám)

Amikor nincs velünk a Mester, akkor az a mester, aki régebben van a munkában – mondja Gurdjieff az ember-építő közösségi munkáról. És akkor van helye a párbeszédnek, az egymás tapasztalatai átadásának, egymás erősítésének, építésének. Így gondolom én is, még akkor is, ha az életben köztem és testvérem közt huszonöt, a munkában – Isten Országa keresésében – pedig jó negyvenévnyi a különbség. És teszem ezt akkor is, ha sokszor legalább akkora az értetlenségem, mint azoknak a hároméves, bentlakásos népfőiskolára járóknak, akik azt a bizonyos furcsa kérdést tették fel tanulmányuk végén a Mesternek.

Csináld magad… című beszédedben azt írod, hogy „csak arra nem tudnak rábírni bennünket a pártok, hogy teljesítsük lelkiismeretünk szavát, hogy teljesítsük az élet törvényét, azt, amit Isten kíván meg tőlünk. Ez a három – egy és ugyanaz”. Úgy gondolom, hogy Isten okosan – céltudatosan – alkotta meg ezt a világot. Szerencsére keveset bízott az emberre és sokat a törvényeire. Ezért aztán az élet törvényének teljesítésére nem akar rábírni bennünket, mert nem bízta ránk annak teljesülését. Az élet pusztítható az ember által és pusztul magától is, ugyanakkor újra és újra éled, hogy kifejlődve és termést hozva ismét pusztuljon. Mértéktelen pusztítása az ember által, mértéktelen újraéledésben folytatódik, legfeljebb az ember nélkül. Az egész játszmában nem az élet megtartása az ember célja, mivel önmaga is csak egy kísérlet. Mire? Arra, amit testvérem így fejez ki: teljesítse lelkiismerete szavát. Élhet és pusztulhat anélkül, hogy ebben a kísérletben aktívan részt vállalna. Eleget tehet az „élet törvényének” – megszülethet, kifejlődhet biológiailag, szaporodhat és meghalhat – anélkül, hogy egy másik törvénynek – minden látható eredmény nélkül – eleget tenne (ez a látható eredmény külön megérdemelne egy prédikációt).

Nézzük az első törvényt, melyet az Állítmányok című himnuszodban olyan találóan „életem ős okának” nevezel. Nem alaptalanul. Erről a hármasságról, mely mindennek az ős oka beszél minden Szent Írás más-más néven nevezve, de ugyanazon tartalommal. Ez a törvény az ős oka minden keletkezőnek a csillagoktól, az emberen át az atomokig. Nem szeretet alapú – mint írod –, mert Istenből kilépve – ahol még harmonikus, azaz szeretet alapú volt – mechanikussá válik. A kezdete szeretet alapú, céltudatos szereteten alapszik. Erő alapúvá válik. Az állítás-tagadás, igen-nem, pozitív-negatív a két komponense, melyek halálos küzdelmet vívnak egymással és soha semmire sem jutnának a harmadik – a kiegyenlítő, a megbékítő, a vigasztaló – nélkül. Ez az egyik alaptörvény, mely a világot építi – s mint tudjuk: látta, hogy Jó. Ez a Szent Hármasság, mely ott van hétköznapjaink minden cselekedetében és a teremtés céljának megfelelően vagy pozitív, vagy negatív irányba mozdítja el az egymásnak feszülő két erőt.

A másik törvény a Hét Törvénye, vagy Szent Hetesség, vagy nevezhetem így is: magától, ha nem lép közbe a tudatosság, minden elromlik. Ennek a törvénynek a lényege, hogy a dolgok nem fejlődnek, vagy nem fejlődnek vissza egyenes vonal mentén, hanem bizonyos pontokon elakadnak és csak többlet erő hozzáadásával és akkor is csak az eredeti iránytól eltérve – spirál alakban – fejlődnek, vagy fejlődnek vissza. Az involúció hozzáadott erőiről maga a „természet” gondoskodik. Ezen az úton lesz Istenből Univerzum – benne a Föld és a bioszféra –, azaz ez a teremtés útja, a Szent Hármasság állító aktív erejének érvényre jutása a tagadó, visszatartó, visszacsatoló, bezáró aktív erővel szemben, a megbékítő harmadik aktív erő segítségével. Erről a hozzáadott erőről a kozmikus szinteken persze semmit sem tudunk. Csak feltételezik bizonyos ezoterikus körök, hogy például az egész földi bioszféra működésének eredménye (az egész értelme, célja) egy ilyen erő, mely a teremtést tovább viszi (táplálja) a Hold irányába. Persze ezt az állítást, melyet csupán az egész és a rész működési rendjében megtapasztalható analógia támaszt alá egyetlen mai, „modern”, első-világbeli ember sem képes elfogadni, mert Isten képére teremtettnek képzeli magát, nem értvén, hogy ez a „kép” éppen a Szent Hármasság képe, aminek harmonikus működésével, önmagán belül nem rendelkezik automatikusan. Amivel automatikusan rendelkezik, az „csak” annyi, amennyivel egy macska, egy ló, vagy egy róka rendelkezik, ami persze önmagában sem kevés.

A másik irány az evolúció, amely ugyancsak a Hét törvénye alapján működik, de bizonyos ponton túl a természetnek, jó működéséhez nincs szüksége rá (az egész szerkezet a földön évmilliók óta működik és egy bizonyos idő után nem fog működni az ember fejlődése nélkül, mert minden ág kiszárad, amely nem hoz egy meghatározott időn belül új hajtást). Hogy ez a folyamat tovább menjen, ahhoz egyrészt olyan típusú szerkezetek kellenek, mint az ember, aki öntudattal rendelkezhet, így a benne működő pozitív (cselekvő, mozgató) és negatív (érzelmes, félénk, agresszív, lusta) erőket a harmadik (céltudatos, gondolkozó, értő, akarattal rendelkező) erő segítségével harmonikus működésbe képes hozni (a Szent Hármasság törvénye szerint). Másrészt, ha létrejöttek ezek a szerkezetek, mivel sajnálatos módon önmaguktól nem képesek jól működni (gondolkodóan, értően, céltudatosan, jó gazda módjára) egy hosszú és fáradságos, de mindenképpen tudatos erőfeszítéssel kell azokat a plusz erőket biztosítani, melyek a természet szabta korlátokon át tudják lendíteni és el tudják indítani egy út felé: a lelki-ismeret útja felé, amely az egyetlen célja a szerves élet fejlődésének itt a Földön.

Mint hosszú utadon bizonyára megtapasztaltad, minden jó kezdeményezés, ügy, dolog elromlik, ha nincs egy szükséges pillanatban mögötte „valaki”, aki egy bizonyos lökést ad a dolognak. Itt a Földön, ami nagyon messze van a mi Szent Teremtőnktől, még Ő maga sem képes ezt a lökést megadni. Ő, „csak” a törvényeit adja. A többi rajtunk múlik. Azon, hogy egymást segítve, építve – akit ez a dolog egyáltalán érdekel – biztosítsuk a Szent Hármasság és Szent Hetesség törvényének működését és egymásra figyelve segítsük át egymást azokon a bizonyos küszöbökön, ajtókon, melyek, mint akadályok jelentkeznek, de melyek nélkül nem lehet továbblépni ezen az úton. Azt hiszem Isten sem kíván tőlünk többet.

Az ember nem úgy születik, hogy automatikusan van lelki-ismerete. Később, az együtt-élés kialakít egy lelkiismeretet, amire az életnek van szüksége az együttéléshez, de ez egy külső igény szerinti, s így valójában nem a saját lelke ismerete, hanem a világ igénye felé. A másik fajta, a tényleges lélek-ismeret (az összes ellentmondásával és borzalmával) vagy kialakul, vagy nem. Nem a természetnek van rá szüksége, hanem a belső embernek, aki a Mennyek Országát keresi és így Istent. Ez az Istennek tetsző lelki-ismeret az, aminek kialakulási lehetőségét (mit kell tenni és hogyan) Jézus tanította és amit sem a tanítványok (kezdetben) sem én (még) nem vagyok képes értve-megszerezve-élni, mert úgy gondolom, csupán tudva róla már a birtokomba is van. Pedig ez a tudás (igazság) a Szent Hármasság erőinek csupán csak az egyike. A görög (perzsa, indiai, egyiptomi) analógia szerint a kocsis hiába van kiváló formában (érti a gazda szavát = tudja hová akar eljutni és milyen úton), ha a kocsi be van rozsdásodva (tehetetlen) és a ló nem érti a kocsis utasításait, saját mechanikus törvényei szerint cselekszik (kirúg = vesz, uralkodik, gyilkol), s a gazda, aki hátul észrevétlenül (titokba) ül, csak csodálkozik és szánakozik az egész szerkezeten, de kapcsolatot nem képes vele létrehozni, amíg működésképtelen.

Gondolatban látom magam előtt testvérem fájdalomtól eltorzult arcát és hallom kifakadását: minek ez a sok össze-vissza erő és törvény, macska, róka, amikor olyan egyszerűek a dolgok: adj, szolgálj és légy szelíd, ez a kulcsa mindennek.

Igaza lenne testvéremnek, ha Isten ilyennek teremtette volna az embert (Jézus sem született ide a Földre ilyennek), de valahol „hiba” történt, valamiért nem ilyen az ember és bár van esély rá, hogy ilyenné váljon, hatalmas erők dolgoznak azon, hogy ez ne legyen tömeges. Nem tudom miért, mert én is – mint mindenki – a szép tájakat, a szelíd embereket, a jó bort és a ropogós , frissen sült kenyeret szeretem, de érzem, hogy vannak bennem olyan erők, melyek csak az alkalmat várják, hogy pusztíthassanak, uralkodjanak és elvegyenek, vagy ha nem is ilyen drasztikusan, de ellazsáljanak, leszóljanak, kiérdemeljenek. S az alkalom ott van minden szokásomban, minden mechanikus cselekedetemben, minden gyönge pillanatomban, minden tudattalan, de határozott megnyilvánulásomban.

A valamivé válás (Mennyek Országa lakójává) módszere éppen a Szent Hármasság és Szent Hetesség törvényének tanulmányozása elsősorban önmagamban (s mellette a világban). Azért elsősorban, mert másokon – a közösség, a család, a munkahely szereplőin – könnyű felfedezni a torzulásokat és a harmónia nélküli negatív erők működését, s ami azonnal ítéletet, vagy értetlenséget vált ki az emberben. Amíg önmagán belül nem tapasztalja meg ezeket az erőket és törvényeket (lásd kísértés), azaz nem látja saját semmi voltát, addig ő lesz a jó, a szép, és az okos, aki már rájött arra, amire a többiek még nem. Azonban, ha már látja magában is működni a fenti mechanikusságot, tehetetlenséget, van rá esélye, hogy elkezdjen változtatni ezeken, önmagán belül, s ha már neki sikerült, már képes lesz hitelesen mesélni róla másoknak is. E nélkül azonban csak nála okosabb emberek szavait képes ismételgetni anélkül, hogy az túljutna az elméjén és szervesen beépülne (vérévé válna) az életébe (lásd farizeus). A másik indok arra, hogy az ember önmagán kezdje a törvények tanulmányozását az, hogy ő maga az a kézzel fogható tárgy, ami a legközelebb van hozzá. A harmadik indok pedig egyszerűen az, hogy önmagát tanulmányozva az ember rájöhet, hogy ugyanazok a törvények működnek benne, mint a társadalomban, a természetben és az Univerzumban is. S ha erre rájött, már semmi más célja nem lesz, mint ezeknek a megismert törvényeknek megfelelően élni – azaz, felfedezve a Mennyek Országát önmagában és az egész világban, minél tökéletesebben illeszkedni annak törvényeihez. Kifelé: adás, szolgálat és szelídség, míg befelé: megismerés, értés, gondolat (élet) átalakítás, mely utóbbiakat Krisztus újjászületésnek nevezte, s mely nem valamilyen többlettudás, a réginek valamiféle bírálata, tökéletesítése, hanem valami alapvetően más.

Arra kérem Istent, hogy ne vigyen olyan kísértésekbe, melyek legyőzése meghaladja erőmet, cserébe azt ígérem – s remélem be is tudom tartani –, hogy ezt az erőt minden eszközömmel növelni igyekszem magamban.

2002. augusztus

Szeretettel ölellek

 


Tartalomjegyzék

 

 

 

Gondolatok a Lélekváró elmélkedések 2001. évi félmondataihoz. 5

Válaszaim a KOINONIA “Kérdések az új ezredév végén” című írás kérdéseire. 8

Vázlatok. 10

A jázminbokor 12

A vagyonról 14

A hangok világa. 16

Dobogókő, 2001. január 31. 17

Kárpátalja, 2001. március 16-17. 20

Stop! 37

A vargánya titka. 50

Az erőszakról és erőszakmentességről 57

Sanyikával Ramsauban. 60

Egerek. 87

A szenvedésről 91

Fotós-hangulatok és érzések képek nézegetése közben. 94

Jónak kell lenni 105

Lelkigyakorlat, vagy mezőgazdasági munka?. 108

Levél egy kincskereső baráthoz. 111

Gondolatok a Szent Hármasság című írásról 113