Fel kell ismerni az idõk jeleit. A kivonulásról a vallásos környezetbõl a mai babiloni fogságba. Bibliai helymeghatározás. Az alulról Építkezõ Egyház Kezdeményezés (Initiative Kirche von unten, Ikvu) 2000-ben húsz éves lesz. 1980-ban, a nyugat-berlini Katolikusnap lentrõl (Katholikentag von unten) rendezvény során indult el az egyház- és társadalom reformerei ökumenikus szövetségének tevékenysége. Korábbi indítások alapján már hosszabb ideje mûködtek Papi- és Szolidaritási Csoportok (Priester- und Solidaritätsgruppen, AGP). Ezekhez hasonló kelet-német reform-kezdeményezések voltak már folyamatban, mint a Hallei Aktivisták Köre (Aktionskreis Halle), evangélikus keresztények megújulási mozgalmai, mint például a Fiatal Egyház (Junge Kirche) elõször Bremenben, késõbb Hamburgban, a Nyitott Egyház (Offene Kirche) Württembergben, vagy az Amos a Ruhr-vidéken. Igen, ha az ember távolabbra néz vissza a 20. század hatvanas éveire, ekkor a Második Vatiká-ni Zsinat hatására egy optimista fellendülési és reform- szellem ragadta magával a katolikusok és ökumenikus felfogású nemkatolikusok jó részét. A hetvenes években azután Roger Schutz refor-mátus ökumenikus Taizében megfogalmazza a költõi és prófétai szót "az egyház tavaszáról" - és ennek a vezérmotívumnak nyomán a testvéri és ökumenikus egyház képét, amely felmondja a paktumot a régi hatalom birtoklóival. Ehhez minden keresztény felekezetbõl csatlakoznak fiatalok, s így létrejön a fiatal keresztények lelki megújulása Portugáliától és Spanyolországtól (ahol akkor még Salazar és Franco "katolikus" diktatúrája kezében volt a kormányrúd) egészen az akkori Szovjetunióig és NDK-ig.

Magam is ebbe a sokformájú fellendülési mozgalomba tartozom. 1978-ban 23 évesen baráta-immal közösen megalapítottam a frankfurti bázisközösséget. A Rajna-Majna térség egyházi veze-tõi, tehát a terület evangélikus püspökei, a frankfurti esperes és utóda, valamint katolikus részrõl Kempf és késõbb Kamphaus limburgi püspökök sose gáncsoltak el bennünket. Ellenkezõleg: értékelték azt, amit itt a majnai fõvárosban mintegy "missziós elõõrsként" a tekintély ellenében megvalósítottunk. Ekkor kereken 120 személy tartozik a bázisközösséghez, valamint annak "hold-udvarához", felnõttek és gyerekek. Ugyanakkor közülük sokan kötelezik el magukat helyi egyház-községükhöz. Közülük a dolgozó emberek legtöbbször az utolsók, akik munkahelyükön még megvallják kereszténységüket. A bázisközösség hozzávetõlegesen fél év idõtartamra határozza meg vezetõségét, amely két személybõl áll. 1999 õszétõl az év közepéig szabadidõmben Eugenie Schillinggel együtt "koordinátorként" vezettem ezt a közösséget. E tevékenység során, amely intézkedést, megfigyelést, elmélkedést és egy zsák bolha együttartását jelenti, a mai "idõk jelei" kerülnek az ember látókörébe, a jelenkor kritikus krisztushívõi közérzetének jelei. Ehhez jön még a Biblia szemléletmódja, amit a bázisközösség 1978. óta csütörtökrõl csütörtökre folyamatosan olvas. Ennyit elõzetes kontextusként, érdekeltségi vázlatként, "élethelyzetként" a következõ, bibli-ai tájékozottságú pillanatfelvételhez és helymeghatározáshoz a nyugat-európai jelenkor kritikus keresztény életérõl.

Izrael Egyiptomból szabadulásának története, a bibliai Exodus az utolsó 35 évben a fellendü-lésre vágyó keresztények számára gyakorlati-teológiai alapmintává vált. Nem ez volt a valóság, azonban térképként szolgált ahhoz, hogy az ember áttekintést nyerjen a valóságról.

A Második Vatikáni Zsinat az egyházról, mint felûrõl lefelé szervezett piramis alakú üdvin-tézményrõl alkotott elképzelést túlhaladta, és ezt a világegyház majdnem minden püspöke által támogatva átalakította az "Isten vándorló népe" látnoki vezérszólamává a régi megrögzöttségek helyett. Ez az egyház forradalmian új értelmezését jelentette, amely vágyódással teli erejét a bibliai exodusz képébõl merítette, Izrael népének Istenével együttes mitikus kivonulásából az egyiptomi fáraó rabszolgaságából. Ugyanakkor ez modern önértelmezése az egyháznak, amelyik már nem mereven és ellenségesen állt szemben a hatvanas évek világméretû fejlõdési és gazdasági fellen-dülésével, hanem - a John F. Kennedy fiatal US-elnökben megtestesített - korszakos optimizmust ragadta meg, egészítette ki, gazdagította és erõsítette.

Amint aztán a vietnámi háborúval és a gyarmatosításból felszabadított Harmadik Világ ki-zsákmányolásával az érem másik oldala is napvilágra került, feltárultak az exodusz-esemény csúf jegyei is. Keresztény felfogású forradalmárok és reformerek felfedezték Izrael Istenét, aki felold-hatatlan ellenséges viszonyban állt az Izraelt körülvevõ hatalmak bálványaival szemben. Dorothee Sölle költõi-prófétikus teológusnõ fogalmazta az exoduszról, hogy az kivonulás a bukottnak ne-vezhetõ jóléti kereszténységbõl. Feminista teológusnõk, mint Catharina Halkes úgy élik meg és írják le az exoduszt, mint az egyházon belüli kivonulást a férfi uralomból. A münsteri teológus Johann Baptist Metz, valamint az õ nyomán egyes felszabadítási teológusok különösen Latin-Amerikában a Biblia ellenállási és kivonulási szellemét tárták fel a politikailag éber keresztény kortársak számára.

Azonban a világ mai társadalmi helyzetében, a globalizált kapitalizmus "gyõzelme" után, va-lamint a kommunizmus és szocializmus egész világra kiterjedõ szertefoszlása láttán, az exodusz-gondolat már nem alkalmas arra, hogy betöltse a kritikus keresztény élet fõ, vagy akár egyetlen alap irányvonalának szerepét. Kelet-Európában jövõjük iránt bizonytalanul és nosztalgikusan gyengélkednek az egyházak, Nyugat-Európában mindenütt visszavonulóban vannak. Fiatalokkal szembeni egykori tiltási tekintélyük - hála Istennek - elolvadt. A "fekete pedagógia", a korábban széles körben elterjedt visszaélés az istenképpel, mely fenyegetõ és ellenõrzõ hatalomnak állította be azt, az általánosból már csak egyes szektorokat, inkább részcsoportokat érintõ témává vált. Ez iránt csak az érintettek érdeklõdnek intenzíven, elsõ sorban az idõsebb generáció tagjai.

Mi alkalmas arra, hogy bibliai tájákozódást nyújtó térkép legyen a jelen és az elkövetkezõ évek számára? Azok a tapasztalatok, amelyeket Izrael a babiloni fogság során szerzett. A babiloni fogság a zsidók hite szerint máig ható katasztrófa Izrael történetében.

Az északi birodalom asszírok által történt meghódítása 722-ben és a déli birodalom elsõ hó-doltatása a babiloniak által még lehetõvé teszi, hogy Izrael esetét besoroljuk azon szorongattatások közé, amelyek természetszerûleg várhatók a nyugati és keleti nagyhatalmak közötti földrajzi hely-zetébõl. Nabukodonozor 597-ben még megelégedett a hadisarccal. Izrael királyát Jojakimot és a felsõbb társadalmi réteg egy részét - közöttük Ezekiélt - Babilonba deportálta, és Cidkiját, Jojakim egy rokonát nevezte ki Jeruzsálembe királlyá. Amint azonban Izrael utóbb Egyiptommal koalíciót köt, 587-ben visszatér. Ekkor Nabukodonozor mindent megsemmisít, ami alapul szolgált Izrael önazonosságához.

A nép elveszíti az országot, tehát az Isten által neki adott "ígéret földjét". Izrael elveszíti a ki-rályt, azt a személyt, aki képviselte õt Isten elõtt. Valamint elveszíti a templomot, amely Isten jelenlétének és megszólíthatóságának rég bevált helye volt. A foglyokat egymáshoz láncolva hurcolják 1800 km-en keresztül végig a pusztán Babilonba. Az élen Izrael ex-királya halad, szintén láncokban. Megvakított szemei utolsóként fiai kivégzését látták. Semmi jövõjük sincs már. Bekö-vetkezik, amivel Jeremiás próféta fenyegetett (10,17skk.): "Szedjétek össze holmitokat, ti, az ostromlott városnak lakói! Mert ezt mondja az Úr: Íme most messze elvetem ennek az országnak lakóit; és rájuk hozom a nyomorúságot, hátha így majd rám találnak."

Izrael felsõ rétegének a Babilonba hurcoltatás után, szûk 50 éven, tehát egy emberöltõn át, amely eltelt az 538-ban engedélyezett jeruzsálemi hazatérésig, anyagilag nem ment rosszul a dolga. Nem gyötörték halálra õket. De mégis a legszívszaggatóbb panaszzsoltárok a Bibliában máig életben tartották az elüldözöttek fájdalmait. "Babilon folyói mentén ültünk és sírtunk" (Zs 137.) "Könny a kenyerem nappal és éjjel, ha naponta mondják: Hol marad Istened?" (Zs 42,4.) "Olyanok lettünk mind, mint a tisztátalan, és igaz voltunk, akár a beszennyezett ruha. Elfonnyad-tunk mint a falevél...Mert elrejtetted elõlünk arcodat...Szent városaidat lerombolták, a Sion pusztá-vá lett" (Iz 64,5;9skk.).

Vajon a harmadik Krisztus utáni évezred kezdetén mi köze van Izrael drámai tapasztalatához a lényegesen kevésbé drámai európai keresztény tapasztalatnak? Hát egy seregnyi. A keresztények "értõ kisebbséggé váltak". Az egyház jelentõségvesztése feltartóztathatatlannak látszik. Értékei, ítéletei és mértékei már messze nem általános érvényûek. Minden ponton növekszik a lepusztulás. A hit továbbadása a következõ generációk számára nehezebbnek tûnik, mint emberemlékezet óta, az elkötelezett szülõk, pedagógusok, közösségi munkások és vallásoktatók ellenére.

No és az egyházvezetés? Hát az gondoskodik a keserves élményekrõl: 1985-ben II. János Pál pápa és római kúriája elhatárolták magukat az exodusz képlettõl, amennyiben Róma azt juttatta érvényre, hogy nem az Isten népe képet, hanem a kommunió eszmét kell a Zsinat valódi örökségé-nek tekinteni. Rómának az a keménysége, amellyel 1992-ben a latin-amerikai püspöki szinóduson Santo Domingoban keresztülverték a kommuniót, a latin-amerikai helyi egyházaknak nemcsak a méltóságát és saját felelõsségét bontotta le példaszerûen, hanem gondolkodásuk átalakítását is megkísérelte. A Zsinat által elindított és az európai, valamint dél-amerikai reformerek által gyako-rolt felszabadítás-teológiai hármas lépcsõt, amely a saját utat a "látni-ítélni-cselekedni" gondolat reflexív bizonyosságszerzési módszer segítségével látja biztosíthatónak, Róma úgy rendelte, hogy azt a "Krisztus tegnap, ma és az örökkévalóságban" összefüggéstelen, elvont életszabályával kell helyettesíteni. Az egyházon belül a vándorló Isten népe mint zsinati vezérképlet nemcsak nagy lelki energiákat szabadított fel minden felekezetben. Ez "illúziós reményeket is ébresztett", amint azt a würzburgi teológus Rolf Zerfass józan felismerése mondja, aki 1999-ben, a Wien-Schwechatban tartott Európai Bázisközösség Fórumon az elsõk között mutatott rá, hogy manapság a kritikus keresztények "teherbíró lelkiségére" van szükség, nemcsak az exoduszra, hanem a jövõ-ben fontosabb látókörünkbe vonni Izrael fogságélményét.

Izrael ugyanis fogságának mélypontján döntõ és a legmélyebb értelemben felszabadító ta-pasztalatokat szerez Istenétõl. E nép számára úgy tûnik, hogy ebben a kétségbeesésben, a túlhatalommal rendelkezõ Babilonba történõ számûzetés idején saját önmeghatározása szûnik meg. Isten azonban a reménytelenek iránt töretlenül tartja hûségét: "Ne félj...neveden szólítalak, az enyém vagy" (Iz 43). "Új szívet adok nektek"(Ezekiel). És Izrael válaszol "Dicsõítsétek a szám-ûzetés országában minden ajkak..." (Tob 13, 3-8). Izrael Istene nem törzsi isten. Mindenki Istene, a pogány uralkodókat is fogjátok szolgálatára. A népek között "értõ kisebbségként" Izrael - amely-nek szétszórtsága a népek között, a máig érvényes diaszpóra jó 2500 évvel ez elõtt a babiloni fogsággal kezdõdik - megtanulja, hogy hû maradjon hitéhez és ugyanakkor párbeszéd révén kap-csolódjon minden nemhívõhöz. Ez azt jelenti: Felelõsek vagyunk minden ebben a világban élõ jólétéért, nemcsak hitsorsosainkért. Valamint az ellenpólus is: Mennyire fontos az "odatartozás" - Izrael esetében a körülmetélés és az étkezési törvények - a technológiailag, gazdaságilag és hatal-mi-politikailag felsõbbséget képviselõ Babilonban fogalmazódik meg és vésõdik be Izrael tudatá-ba. - A jelenkori kritikus keresztények vallási helyzetét érintõ hasonlóságok és megfelelések szembeötlõek. Izrael számûzetésébõl meg kell tanulni: teherbíró hûséget kell tanúsítani Isten iránt, minden arcátlanul tolakodó bálvánnyal szemben. Viszonylagossá kell tenni a meredek egyházi álmokat, ugyanakkor képviselni kell a józan, valósághû lojalitást. Elõítélet nélküli együttlét a már nemkeresztényekkel.

Elkötelezõdés az egyetlen világban élõ minden élõlény iránt, a nagyobb igazságosság, béke és megértés érdekében.

Forrás: Publik-Forum 2000/13.
Fordította: Hampel Károly.