ÖKUMENÉ

Ökumenikus negyedéves folyóirat

X. évfolyam 2 szám

(55. Krisztusi Ökumené füzet)

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

közhasznú szervezet,

támogatói tiszteletpéldányt és

az SZJA-kötelezettségüket

csökkentő igazolást adnak

Kiadja a

KÖT

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

1062 Budapest, Andrássy út 132.

Tel/Fax: 3122-739

Felelős szerkesztő:

Dr. Vető István

Felelős kiadó:

A KÖT elnöksége

Tördelőszerkesztő:

Keszthelyi András

Készült a Label Kft. nyomdában.

Felelős vezető: Berend Albert.

ISSN 1218-795X

Szerkesztők:

Boronkainé Salacz Ágnes

Dr. Fekete Márton

Dr Győri József

Dr Hervei Sarolta

Szerkesztő bizottság:

Aszalós János

Ft Dr Bábel Balázs

Duka Erika

Dr Gaizlerné Dr Madarász Judit

Dr Heller György

Dr Hojcska Mária

Ihrig Dénes

Lak Gyula

Dr Lenhardt Vilmos

Dr Medgyesi György

Dr Pruzsinszky József

Rozs-Nagy Szilvia

Rippel Géza

Dr Tóth Károly

Ullrich Zoltán

Munkatárs: Szlepák Timea

A

Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

örökös elnöke:

Dr. Gaizler Gyula

örökös tiszteletbeli alelnök

Dr. Gyökössy Endre

Irásaink az egyes szerzők véleményét tükrözik.

A közlésre szánt kéziratokat lehetőség szerint e-mailen vagy mágneslemezen a felelős szerkesztőnek – [email protected] vagy h5980vet@ella.hu - ill. Vető István 1026 Budapest, Balogh Ádám u. 18/c címre – kérjük elküldeni.

ÖKUMENÉ 55

ELŐADÁSOK

Gánóczy Sándor

AZ ÉRTELMISÉGI LÉT TEOLÓGIÁJA·

1. Bevezetés

Az „értelmiség” fogalma szerintem elsősorban kultur-szociológiai és nem teológiai fogalom. Valószínűleg a felvilágosodás korának terméke és a francia „intellectuel” formájában terjedt el a 18. és a 19. században egész Európában. Eredetileg főleg filozófusokat neveztek így. Olyanokat, akik Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot, Hume és Kant nyomdokain haladva a lehető legnagyobb közérthetőségre törekedtek. Kant szerepe fontos, mert ő már a természettudományos gondolkodásnak is helyet adott.

Mindezek a gondolkodók hittek a ráció felvilágosító, következőleg felszabadító erejében. Ez okból sokan közülük szembeszálltak a hagyományos római katolikus egyházzal, amelynek az irracionalitás kultuszát vetették szemére. Azt, hogy félti dogmáit a tudományok haladásától és az egyszerű nép gyermeki vallásosságát a katekizmus megkérdőjelezésétől. De más téren is harcos jelleget öltött az elmúlt századok értelmisége. Konzervatív és progresszista, jobb- és baloldali csoportosulásokra oszlott, és a filozófusok mellett egyre nagyobb mértékben írók, költők, művészek is porondra léptek. Példa erre Emile Zola fellépése a híres Dreyfus-perben. A nagy regényíró „J’accuse”, azaz „Vádolok” című újságcikkében állt ki az igazságtalanul hazaárulással vádolt zsidó katonatiszt mellett. Tette ezt egy tábornokokból, püspökökből és politikusokból álló véd- és dacszövetséggel szemben.

Ha mármost a magyar nyelv etimológiai szótáraiban keressük az „értelmiség” szó jelentését, más kép jelenik meg előttünk. Az egyikben ez áll: „a szellemi foglalkozásúak rétege”; egy másikban: azok, „akik szellemi képességeiknél fogva a közéletben vezető szerepet” játszanak. Szerintem a meghatározás szűk, polgárias és meglehetősen tekintélyelvi. A fogalom történeti eredete és fejlődése nem jut kifejezésre.

Kongresszusunk előkészítő szövege ezzel szemben örvendetes módon inkább a felvilágosodás hagyományát teszi magáévá. Az „értelmiségi” következő tulajdonságait említi meg: „intellektuális felkészültség”, képesség az „analízisre”, „olyasfajta etosz, amely nem engedi meg a hallgatást”, érzék „a társadalmi kihívások” iránt, az azoknak megfelelő közérthető nyelvezet, szakértelem, függetlenség, következetesen erkölcsi alapállás. Mindez jól illik ahhoz a hármas szócsoporthoz, amely témánkat körülírja: „értelem”, „értés”, „értelmezés”. Az „intellektüel” vezető szerepet tulajdonít az értelemnek, még akkor is, ha az érzések világának is megadja a magáét. Így keresi a lehető legtágabb látókörben, előítéletek nélkül, tárgyilagosan a dolgok, az események, a személyek, a különböző vélemények megértését. Éppen az teszi képessé arra, hogy az összefüggések figyelembevételével adjon okozati elemzést, értelmezést. Ha pedig ténylegesen társadalmi hivatástudat él benne, akkor tiszteletben tartja olvasóinak felfogóképességét, és közérthető nyelven nyilatkozik.

Arra a kérdésre, hogy kik tartoznak a 21. század elején az értelmiségiek csoportjához, nem egyszerű a válasz. Jóllehet a közelmúltban még zömmel írók, gondolkodók, költők és publicisták tartoztak ide, ma egyre inkább természettudósok, például népszerű könyveket író fizikusok, biológusok, orvosok és pszichológusok lépnek fel azzal az igénnyel, hogy a jövő nagy kérdéseire választ keressenek. Mivel ők az egzakt megfigyelés és a kísérletezés eszközeivel kutatnak, nagy tekintélynek örvendenek. Az olvasóközönség spontán módon szavahihetőséget előlegez nekik. Nem egyszer többet is vár tőlük, mint amit ők maguk adni tudnak és akarnak.

Ez a sokszor irracionális rációtisztelet nem mentes veszélyektől. Amint régen a próféták mellett hamis próféták is felléptek, úgy ma a tömegkommunikáció eszközei felületes, dilettáns, kontár áltudósok seregeit engedik szóhoz. És édeskevés az az átlagpolgár, aki képes megkülönböztetni az igazit a hamistól.

Korunk értelmiségének van egy további sajátossága: egyre több képviselője elkötelezi magát és kockázatot vállal. Ezt nevezi a francia „engagement”-nak, ill. „intellectuel engagé”-nak. Ha itthon éltem volna meg az államszocializmus végnapjait, akkor talán először Szolzsenyicint hoznám fel példának. Mint „nyugati” önkéntelenül azokra a fiatal francia filozófusokra gondolok, akik elmentek az ostrom alatt álló Szarajevóba, helyszíni közvetítésekkel alapozták meg a helyzet értelmezését, életünk kockáztatásával forgattak filmeket a látottakról. Gondolok Bernard Kouchner-ra is, aki nem sokáig maradt kényelmes orvosi rendelőjében, hanem egy intellektuel barátjával, Ronny Braumann-nal egyetemben megalapította a „Médecins sans frontières” és a „Médecins pour le monde” nemzetközi orvosegyesületeket, az egészségügyi nyomorban élő, háborútól szenvedő népességek szolgálatára.

Ez nem egyszer politikai elkötelezettséget is magával vont. Így lett Kouchner egy ideig egészségügy-miniszter, majd Koszovó kormányzója. Franciaországban az egyik legnépszerűbb ember. Bár magát agnosztikusnak mondja, baráti viszony fűzi olyan keresztényekhez, mint Emmanuelle nővér, az egyiptomi utcagyerekek élő védőszentje, és Abbé Pierre, a hajléktalanok nagy befolyású apostola. Kouchner önkéntes orvoskollégái, akiket szerte a világon „French doctors”-nak titulálnak, jóllehet számos nemzet képviselői, növekvő tevékenységet fejtenek ki nem csak elsősegélynyújtásban, hanem politikai reformok követelésében is.

Ez a példa az elkötelezett értelmiségiek leírásában tovább vezet. Annak a jelenségnek megállapításához, hogy számukra a nemzeti határok egyre viszonylagosabbá válnak. Semmitől nem irtóznak inkább, mint a nacionalista értelmiségiektől. Tudják, hogy a jövő követelményei között első helyen áll a nemzetek közötti kommunikáció, ami nagyon is megfelel a kereszténység egyetemes, és ilyen értelemben katolikus jellegének. Azok a nagy államférfiak, akik az Európai Unió kezdeményezői voltak, Adenauer, De Gaulle, de Gasperi, Robert Schumann, hitük erejéből is merítettek, hogy véget vessenek évszázados ellenségeskedéseknek. De nem csak ilyen hívő és gyakorló keresztények jöttek rá arra, hogy a világ összes népei egymásra vannak utalva és közösen felelősek azért, hogy milyen ideológiák jutnak benne érvényre. Sajnos ma még nem egy helyen újjáéledő nacionalista mítoszok és az anyagi önérdek számos formája fékezi Európa mélyreható szellemi, tudatbeli egyesülését, a többi földrészről nem is beszélve.

Vázlatos bevezetésem végén még utalni szeretnék az értelmiség egyik fő gyengéjére: hajlam a naivitásra. Már idealista beállítottsága is nemegyszer arra készteti, hogy vágyálmait felcserélje a tapasztalt valósággal. Ez történt például a francia pacifistákkal a hitleri nemzetiszocializmussal szemben, ez a hírhedt „békemozgalomhoz” tartozó progresszistákkal a Szovjetunió propagandájának hatása alatt. A jövő századok értelmiségét nagyobb valóságérzéknek kell jellemeznie.

Amit itt nagy vonalakban felvázoltam, mutatja, mennyire nem egyszerű dolog az értelmiségi lét olyan teológiáját kidolgozni, amely messzemenően számol a jelenlegi világvalósággal is. Ilyen teológiát ma főleg vallásszociológiai és társadalomfilozófiai analízisek készítenek elő. Hogy ezek kimondottan teológiai elméletekben és gyakorlatokban juthassanak érvényre, szükséges lenne, hogy visszakapcsoljuk őket a keresztény hithagyomány lényeges összetevőire. És mivel ennek a hagyománynak lényegi része a Bibliában kapott megfogalmazást, először is át kell hidalni a szakadékot a 2000 év előtti szakrális társadalom és a modern szekularizált életszemlélet között. Ami a kereszténység középkori vívmányait illeti, nem utolsó sorban a szellemiség és a tudományok terén, azok egy olyan egyházi hatalomra támaszkodhattak, amely ma már egyszerűen nem létezik, és restaurálására, visszaállítására nem sok az esély. A keresztény értelmiségit ma nem támogatja magától értetődően egy szakrális hatalom. Legtöbbször az ár ellen kell úsznia.

Ez a teológus számára szellemi kihívást jelent. Ha vele szemben megállja a sarat, akkor és csakis akkor képes lehet a szóban forgó elmélet és gyakorlat kidolgozására. Szerintem először is a következő kérdésekre kell választ találnia: mond-e már az Újszövetség is lényegeset az értelmiség hivatásáról az egyházi és a világi közösség szolgálatában? Igaz-e, hogy az őskereszténységet inkább az érzések és a misztikus emóciók érdekelték? Szólnak-e a bibliai szövegek arról, hogy a hit és a ráció egymásra vannak utalva? Ami pedig a jelenkort illeti: tanít-e valamit a II. Vatikáni Zsinat a keresztény értelmiségiek hivatásáról? Ha igen, lehatárolja-e azt a csupán egyházközösségi berkekre? Vagy teljes mértékben „világi”, társadalmi és politikai célokat ad neki? Megelégszik-e a zsinat azzal, hogy a laikusokat a papi és püspöki „főapostolkodással” szemben és annak szigorú ellenőrzése alatt úgyszólván „al- és pótapostolkodással” bízza meg? Utat mutat-e ahhoz, hogy a keresztény értelmiségi érvényre tudjon jutni abban a közéletben, amely a szekularizáció értékeit követi és nagymértékben a természettudományos, a technikai és piacgazdasági racionalitás jegyében létezik? És végül: nincs-e szükség arra, hogy a kutató teológus alkalmasint tovább menjen, mint a Zsinat?

2. Teológiai meggondolások

A kereszténység a Jézus-korabeli zsidóság talajából fejlődött ki. Tehát egy olyan vallási hagyományból, amelyben a bölcsesség a legmagasabb emberi értékek közé tartozott. Tapasztalati életbölcsességről volt szó, nem elvont bölcseletről. Hozzátartozott a természeti, köznapi, családi, népi, társadalmi és istentiszteleti valóságok átelmélkedése. Sőt mi több: a zsidók a bölcs ember képére és hasonlatosságára alkották meg istenképüket is, és az első zsidó-keresztények Jézus Krisztusban ismerték föl az isteni bölcsesség megtestesült valóságát. Pál apostol ezzel a két hagyománnyal kapcsolta össze hellenisztikus műveltségét. Persze számára a lényeg az a Krisztus Jézus lett, aki híveihez a Szentlélek által van közel, és úgy működik bennük. Erre a teológiára jó példa az apostol két levele, amelyet a korintusi közösségnek írt.

2.1 A korintusi egyházmodell

Ezekben a levelekben két kérdés áll az előtérben: mit művel az Isten Lelke a Krisztusban hívőkben, hogy hasznos tagjai legyenek egy épülő közösségnek?

És a másik: hogyan hivatott az emberi értelem az isteni adomány hatása alatt az aktuális események értelmezésére? Az első kérdésre a páli „charisma”-elmélet, a másodikra a „kairos”-elmélet ad választ.

2.1.1 „Értelmiségi” karizmák

Előre kell bocsátanom, hogy az apostol mást értett karizmán, mint a mai karizmatikus mozgalmak követői. Elsősorban nem azt az önmagában véve nagyon is tiszteletreméltó lelkiségi magatartást, amely lelkes, elragadtatott, ujjongó, spontán-nyilvános imádkozásban mutatkozik meg, és amely mindenekelőtt érzelmeket mozgósít. Tehát az emberi psziché ama reakcióit, amelyeket a modern agyvelőkutatás emocionálisnak nevez és a központi idegrendszer „limbikus” részlegére vezet vissza. Ha már ezekkel a fogalmakkal élünk, akkor azt kell mondanunk, hogy Pál a számára legfontosabb karizmákat a „neokortex” működésének tudja be. Annak, amely ésszerű, átgondolt, fogalmi, egyszerre intuitív és logikus módon reagál. Ezt bocsátja előre: „A Lélek adományait (...) ki-ki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7; vö. 14,6). Ilyenek elsősorban a bölcsesség, a tudás, a tanítás, a többi lelki megnyilatkozások megítélése (12,8 és következők). Szintúgy: segítőkészség, képesség a kormányzásra (12,28) és – ez jellemző – a beteggyógyításra (12,9 és 28). Ebben az összefüggésben emeli ki Pál azt is, amit a „tudomány” és a „tanítás” karizmáival kapcsol össze (14,6). Mit tesz az istentisztelet keretében „prófétáló” férfi vagy nő (vö. 11,5)? Isten igéjét mondja, de nem csak odamondja, hanem értelmezi is. Megmagyarázza és alkalmazza a jelen eseményeire. Ezzel többet használ a közösségnek, mint az, aki csupán „épületes” kijelentéseket tesz. A szó erősebb értelmében építi a közösséget. Társaiban tudatosítja a hívő élet értelmét és növekvő kommunikációra, egyesülésre készteti őket. Így tényleg építi a helyi egyházat.

Minden diplomáciát félretéve helyezi az apostol a korintusi keresztények két csoportját egymással ellentétbe. Mindkettő a Szentlélek indítására hivatkozik. De az egyik úgy, hogy titokzatos „nyelveken” imádkozik, a másik pedig úgy, hogy közérthető nyelven „prófétál”, a szó imént kifejtett értelmében. Természetesen a Szentírásból indul ki és a hit lényeges pontjait magyarázza. Ezzel szemben Pál a „nyelveken beszélők” csoportját kevésbé tartja hasznosnak a közérdek szolgálatában, hiszen lelki élményeiket „összefüggéstelen szavakban és felkiáltásokban” fejezik ki. A csodálkozó gyülekezet előtt saját „lelki ittasságukról” tesznek tanúságot. Ezért az apostoltól ezt az intést kapják: „Ha a nyelvek adományával nem hallattok érthető szavakat, hogyan értik meg (a többiek), amit mondtok? Csak a levegőbe beszéltek” (1Kor 14,9). A többiek mondhatják: ha ezek a szent emberek így viselkednek, idegennek mutatkoznak (vö. 11. vers). Tolmácshoz kell folyamodnunk.

Ilyen példákkal fejti ki Pál azt a történést, amely a modern kommunikációelmélet egyik fő témája: csak az az üzenet hoz létre maradandó kapcsolatot különböző alanyok között és teszi őket közösséggé, amely értelmet értelemmel válaszol meg, amely kölcsönösségi viszonyba hozza az „adó” és a „vevő” értelmét a megfelelő közlési médium segítségével. Pál szemében az igazi karizma kommunikációt teremt, míg a kétséges csak „zengő érc” és „pengő cimbalom” a múló pillanat keretei között. Az értelmiségi karizma maradandót alkot már azzal is, hogy természetes emberi adottságokat, veleszületett tehetségeket emel természetfölötti szintre.

2.1.2 A „kairosz” felismerése

Annyiban is a modern kommunikációelmélet előfutárának mutatkozik az apostol, hogy a környezeti és időbeli adottságoknak nagy jelentőséget tulajdonít. A történelmi helyzet és a kulturális miliő fontos számára. Nem mellékes, hogy a korintusi keresztények hol, mikor, kikkel szemben gyakorolják értelmiségi és más karizmáikat. Korinthosz kikötőváros, közlekedési gócpont, különböző kultúrák olvasztótégelye. Polgárai több nyelven beszélnek és ennek vagy annak a vallásnak követői. Az idő, a kor, amelyben ez az egyszerre görög és nemzetközi város él, éppúgy hoz magával gazdasági és társadalmi haladást, mint a fiatal kereszténység növekvő befolyását. Minden mozgásban van: az idejét múlt struktúrákat felújítják vagy kiszorítják az új, fiatal struktúrák. Ebbe a mozgó világba hivatott az alig néhány évtizedre visszatekintő kereszténység beletestesülni. Pál meg akar ragadni minden alkalmat arra, hogy jómaga és a helybeli hivők apostolkodjanak, azaz kifejtsék a nem keresztényeknek az Evangélium értelmét. Ebben az összefüggésben használja Pál a „kairos”-fogalmat. „Kairos” mást jelent, mint „chronos”. „Chronos” az az idő, amelyet percekkel, órákkal, évekkel mérünk, amely feltartóztathatatlan mechanizmusként folyik, múlik, és amelyből az élőlényeknek egyre kevesebb marad. A „chronos” egyszerűen mint mennyiség létezik, eltekintve attól, hogy mit hoz vagy tartalmaz. A „kairos” viszont minőségi fogalom. Az az idő, amelyben jó és rossz események érik az embereket, amelyben az embereknek választaniuk kell, amelyben sorsuk eldől. A történelem anyaméhének mondhatnánk. Ilyen értelemben szólnak az őskeresztény írók arról, hogy az „idő betelt” (pl. Mk 1,15). Megtelt bizonyos egyedülálló lehetőségekkel és azok megvalósulásával. Az ilyen értelemben vett idő egyben jel is. Jele annak, ami még történhet. Tehát önmagán túlmutató jel. Így a tervek, vágyak, kívánságok, programok hazája.

Pál apostol körülbelül ilyen értelemben írja a galatai közösségnek: „Amíg időnk van (kairoszunk), tegyünk jót mindenkivel” (Gal 6,10). Sok más kijelentése pedig arra utal, hogy tudnunk kell, mikor, hol, mire van időnk és mire nincs. Hogy felfogjuk, mi időszerű és mi nem. Például többé nem felel meg az idő követelményeinek, hogy a megtérő pogányok először zsidóvá váljanak, mielőtt kereszténnyé lennének. Hogy körülmetéljék őket és alávessék őket a zsidó törvény minden előírásának. Időszerű viszont a megnyílás a többi földközi-tengeri kultúra felé, a kritikus beletestesülés a római birodalom kötelékeibe. Időszerű a szabadság egy új fajtájának meghirdetése, természetesen anélkül, hogy a Krisztus-hit lényegéből akár egy jottányit is feladnának.

Aki ilyen követelményekhez kapcsolja az idők jeleit, az ismét kommunikációs feladatot vállal magára. Nevezetesen a hídverések egész sorozatát a között, ami keresztény és ami nem keresztény. Szintúgy a tömegek és az elitek között, a rabszolgák és a szabadok között. Pál ismét a galatáknak írja: ha Krisztusban vagytok, akkor „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan egyek (és egyenlők) vagytok” (Gal 3,28). Körülbelül így néz ki a szentpáli felvilágosodás. Értelmiségi magatartás ez, de ugyanakkor elkötelezi az értelmet, hiszen szociális, társadalmi, humánus tettekre indít.

3. A Zsinat tanítása

Közel 2000 év elmúltával a kereszténység ismét „missziós” helyzetbe került. Másként, mint Pál idejében. Akkor a környezet vallások által átitatott kultúrákból állt. Ma szekularizált és vallásilag semleges, sőt vallástalan társadalmak képezik. Olyanok, amelyek jórészt kihagyták a hitet a kereszténységtől átörökölt struktúrákból, nem utolsósorban az intézményes egyház időszerűtlen intézkedéseinek hatása alatt a felvilágosodás idején. Ez a helyzet egész más kihívásokat hoz egyházaink számára és egészen új hozzáállást mindazokkal a szellemi és más erőkkel szemben, amelyek társadalmainkat irányítják. Irányítják pedig egyben a lehető legüdvösebb és a lehető legkatasztrofálisabb jövő felé. Ezek az erők a szabad verseny követelményei szerint kívánnak viszonyulni a kereszténységhez és a többi világvalláshoz. Elvben a szekularizált értelmiség napjainkban már egyenlő esélyeket kínál fel a keresztény értelmiségnek. Hogy nem lehetetlen ebben a küzdelemben a keresztények felülkerekedése, arra ismét egy francia példát legyen szabad felsorolnom: a Mitterrand alatti iskolareform példáját. Az állam vissza akarta vonni azt az anyagi támogatást, amelyet évtizedekig minden szülőnek megadott, akár állami, akár egyházi iskolába járatta gyermekeit. Ezentúl csak az állami iskolák növendékeinek lett volna joga támogatáshoz. Ha ez megtörtént volna, hátrányos helyzetbe kerültek volna az egyházi és más, úgynevezett „szabad” iskolák. De nem történt meg. Mert több mint egy millió ember tüntetett ellene, katolikusok, protestánsok, zsidók és vallásnélküliek is. Érvük a keresztény iskolák minősége, oktatási és nevelési nívója volt. A törvényjavaslatot visszavonták.

Hogy a szabad verseny elve nem csak sikert, hanem sok esetben vereséget is hoz a keresztény hívek számára, az elvitathatatlan tény. Talán ma több is a kudarc, mint a győzelem. Főleg az értelmiség szintjén. Hiszen ott számos gondolkodó, író, kutató, orvos nem egyszer magában tapasztalja meg a két világ közötti hasadást. Azt a kettősséget, amely egyháza és világi hivatása követelményei között mutatkozik, amely világi feladatait hitével hozza ellentétbe. A II. Vatikáni Zsinat tudatában volt ennek a hasadásnak. Hogy sikerült-e neki megoldásokat felkínálni, az kiderül, ha szövegeit alaposan áttanulmányozzuk.

3.1 Apostolkodó laikusok

Amennyiben a zsinat figyelemreméltó kijelentéseket tett az értelmiségi lét teológiájáról és az annak megfelelő etoszról, azt főleg a „laikusok apostolkodásáról” (=AA) szóló dekrétumában tette.

Ennek a dekrétumnak alapvető vívmánya, hogy az „apostoli” jelző, amely évszázadokig csak a pápának, a püspököknek és a papoknak járt ki, most a világi hívek hitterjesztő tevékenységére is alkalmazást nyert. A hierarchia mellett a laikusok is apostolkodnak, a maguk sajátos módján.

A tétel újszövetségi szövegekre alapul. Például a rómaiaknak írt levél 16. fejezetére, ahol Pál apostol egy házaspárt – Júniát és férjét, Andronikuszt – sorol az „apostolok” körébe (7. vers) és egy másik párt – Priszkát és Akvilát – nevez „munkatársainak” (3. vers). Ez utóbbiakról írja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben, hogy hitoktatást adtak egy Apolló nevű apostoljelöltnek (ApCsel 18,26). Lukács arról is beszél, hogy nem egy egyszerű vagy talán művelt hívő a „görögökkel is szóba állt”, hogy hirdesse nekik „az Úr Jézus evangéliumát” (11,20).

Nos, ezekből a tanúságokból következtet a zsinat arra, hogy (idézet) „a laikusok apostolkodása, amelynek forrása keresztény hivatásuk, nem hiányozhat sohasem az Egyházban” (AA 1/1). „Sajátos és szükségszerű részük van az Egyház küldetésében” (u.o.). A kritikus olvasó méltán kérdezheti, hogy vajon ez a kimondottan hithirdető, úgyszólván „prédikáló” tevékenység a szekularizált világban élő hívő értelmiségi tevékenységét kimeríti-e? Nincsenek-e annak más súlypontjai és módjai is?

Feltehetőleg ilyesmire céloz a Zsinat, amikor megjegyzi: a modern társadalomban a természettudomány és a technika olyan autonóm területet képez, amely minden szakembertől, így a kereszténytől is, mindenekelőtt „hozzáértő gondoskodást” követel (AA 1/2). Itt, ha jól értem, nem kimondottan hitvalló beszédről van szó, hanem egyszerűen a jól végzett munka tanúságáról, amelyre a Krisztus-hit a lehető legerősebb indítékot adja. Szerintem kár, hogy a zsinati szöveg ezt a gondolatot nem vezette tovább, és nem tette a világi hivatások és szakmák teológiájának alapjává, mint például azt Luther és Kálvin tették. Ehelyett az idézett szöveg megmaradt kimondottan egyházi berkekben, mondván, hogy a laikus hívő keresztsége és bérmálása alapján részesül Krisztus „prófétai tisztjében”, miért is az apostolkodás egyben „kötelessége és joga” is (AA 3/1).

Érdekes módon aztán ott szűnik meg ez a túlzott egyházközpontúság, ahol a karizmák kerülnek szóba. Ezek célja nemcsak az egyházi, hanem a világi, „szekuláris” közjó is. A laikusok révén a karizmák „a világban”, „in mundo” és ott „az emberek javára”, „in bonum hominum” szolgálnak (AA 3/4). És ezt segíti elő az a választási szabadság, amely a Szentlélek adománya. A Lélek pedig – teszi hozzá a szöveg – „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8).

A karizma tehát szabadon akar érvényre jutni. Másrészt azonban nem biztosít tévedhetetlenséget, automatikus csalhatatlanságot, sőt vissza is lehet élni vele. Ajánlatos tehát gyakorlatának ellenőrzése. Először is a többi laikus által, azután pedig a lelkipásztorok által is, akiknek feladata (idézet), „hogy a karizmák hitelességét és helyes gyakorlatát megállapítsák”, persze nem úgy, hogy „a Lelket lefojtsák, hanem úgy, hogy mindent megvizsgálva megtartsák azt, ami jó (1Tessz 5,12. 19. 21)” (AA 3/4). Szerintem: egy másik szentpáli szöveget is kellett volna itt idézni, amely a laikus értelmiségiek önellenőrzését szorgalmazza: „A prófétálók közül pedig kettő vagy három beszéljen, a többi meg bírálja meg” (1Kor 14,29). Az effajta karizmatikus önbírálatban meg kell bíznia az egyházi hatóságnak is. Az ilyen magatartást már a Szentlélekre visszavezetett kezdeményezési szabadság elve is megköveteli.

Ez a meggondolás nem utolsó sorban érinti a politikai téren tevékeny értelmiségiek és a hierarchia közötti viszonyt is. A kereszténység (másként, mint az iszlám) megszűnt világszerte államvallás lenni. A Zsinat ennek tudatában jelenti ki, hogy „a világi intézmények autonómiával rendelkeznek” (AA 7/2). Arra a kérdésre, hogy van-e értelme vagy sem, hogy a keresztény politikusok kimondottan keresztény pártokban tömörüljenek és így törekedjenek a kormány átvételére, nem tér ki a Zsinat. Tudja, hogy pl. Németországban van CDU és CSU, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai, de ismeri pl. Franciaország helyzetét is, ahol csaknem minden pártban működnek hívő keresztények, persze anélkül, hogy kitennék a keresztény cégért. Gondoljunk csak Jacques Delors-ra, aki a szocialista párt tagja és gyakorló katolikus, vagy Raymond Barre volt miniszterelnökre, aki ugyanaz, de mint egy jobboldali párt tagja. Mindketten az evangéliumi „kovász a tésztában” jegyében működnek. A Lélek valószínűleg a politika világában is ott fúj, ahol akar.

3.2 Az „idők jelei”

A politika témája átvezet bennünket a kérdéshez: hogyan látja a Zsinat a laikusok történetalkotó szerepét? A választ ismét Szent Pál tanításából kiindulva adja meg.

Az ő kairosz-tanát alkalmazza a jelenkor viszonyaira. Nevezetesen az „idők jeleiről”, a „signa temporum”-ról beszél. Kijelenti: „Az Isten népe hisz abban, hogy őt az Úr Lelke, aki az egész földkerekséget betölti, vezeti. (Ebben a hitben) arra törekszik, hogy az eseményekben, szükségletekben és kívánságokban, amelyeknek korunk többi emberével együtt részese, megkülönböztesse azokat, amelyek Isten valóságos jelenlétének jelei” (Gaudium et Spes = GS 11/1). A szöveg szerzői abból a meglátásból indulnak ki, hogy a modern kor is tele van jelekkel, amelyek pozitív vagy negatív irányban önmagukon túlmutatnak. Ezért kritikus vizsgálatra és értelmezésre szorulnak. Ilyenek például: az egyre gyorsuló előre- vagy hátravivő fejlődési iram (GS 4/2), a különböző növekedési válságok (4/3), a szegények tovább szegényesedése és a gazdagok nem egyszer botrányos továbbgazdagodása (4/4), a fegyverkezési verseny valóságos vagy állítólagos önvédelem érdekében, az úgynevezett „jogos háborúk” magas száma, a nemzeti öntudatok újjáébredése, nagyszabású egyesülési tervek mellett vagy ellenére stb. Ilyen és hasonló „jeleket” az Evangélium megvilágításában kell olvasni és magyarázni, ami természetesen a keresztény értelmiségiek elsőrangú feladatai közé tartozik. A szó szoros értelmében vett kortörténeti feladat ez. Kortörténetről van szó, amelyet azonban nem csak megírni, hanem alakítani is kell. Éleslátó teória nem elég, ha nem egészíti ki a segítő tevékenység. Ezért van olyan nagy jelentősége annak a szövetségnek, amely a keresztény gondolkodók és korunk szociális szentjei között egyre gyakrabban észlelhető. Szociális szenteken értek például egy Teréz anyát Kalkuttában, egy Emmanuelle nővért Kairóban, egy Abbé Pierre-t Párizs hajléktalanjai között. Ők teszik – ki-ki a maga helyzetének kairoszait követve – gyakorlattá a krisztusi hit elméletét. Ezért tekintenek fel rájuk a fiatalok százezrei, nem csak azok, akik Taizé lelkiségét követik. Szavahihetőnek érzik őket.

Mondhatjuk: a keresztény értelmiség meddő, ha nem szövetkezik megfelelő lelkiséggel, és a lelkiség is meddő marad, hacsak nem hoz létre szociális tevékenységet. De ha ez a hármas egység létrejön, akkor a kereszténység nemcsak nem marad néma az idők jeleivel szemben, hanem újra meg újra betölti történelemteremtő szerepét is.

3.3 Értelmiségi teológia

Eddig az értelmiségi lét teológiájáról volt szó – nagyon vázlatos formában. Most azt a kérdést szeretném felvetni, hogy a teológus maga is értelmiségi-e, és ha igen, mennyiben. Sokan a kérdés nemleges megválaszolására hajlanak. Szerintük a teológus egyházi alkalmazott, többnyire pap, és mint ilyen egy adott vallási hagyomány hivatott őre. Teljes mértékben függ a tanítóhivataltól, annak felügyelete alatt áll. Munkájára jellemző a katekizmus módszere: az oktató által feltett kérdésre szintén az oktató ad választ. És ajánlatos, ha a tanuló azt „kívülről” tanulja meg. Így tanítja a teológus, hogy mit szabad és mit nem szabad hinni. Mi ortodox, igazhitű és mi nem.

Nos, ez a majdnem karikatúra nem felel meg a Zsinat felfogásának. Szerinte a hittudós valóban tudós, amennyiben kutató és feladata egy rendszerező tudomány művelése. Egy haladó, fejlődő tudományág képviselője, amely például ma a történelmi kritika és a modern nyelvészet eszközeivel értelmezi a Bibliát, mielőtt dogmatikai következtetéseket vonna le belőle. Mint minden értelmiségi, ő is szaktársai ellenőrzése alatt áll, ami segíti abban, hogy tárgyilagos legyen, és ne szubjektív meglátásait helyezze előtérbe. Ilyen módon teszi a legjobb szolgálatot a tanítóhivatalnak is, amely a legtöbb esetben hallgat is rá. Ez történt a Zsinat számos munkacsoportjában: majdnem minden püspök felszólalását teológus munkatársai készítették elő. Ezt saját tapasztalatból tudom. Mint dogmatikus éltem meg akkoriban a hit tanításának azt a karizmáját, amely az idők jeleire és a kor kérdéseire válaszolva értelmezi a krisztusi hithagyományt. Sok tudás kell ehhez: a történelem és a kortörténelem kielégítő ismerete, a Biblia nyelveinek bírása (hisz a hittudós a szövegeket nem fordításban, hanem eredetiben olvassa), filozófiai, szociológiai, lélektani és kommunikációtudományi ismeretek, na meg legújabban nem kevés informáltság a természettudományok vívmányairól is. Mindez a krisztusi hit korszerű megfogalmazását szolgálja és megköveteli a különböző szakok képviselői közötti párbeszédet. A Zsinat ezt várja el: a teológusok „működjenek együtt más tudományok jeles képviselőivel” (GS 62/7). És kutatási szabadsággal élve kutassanak, hogy képesek legyenek a kinyilatkoztatott igazság mélyreható ismeretét összekötni korunk tudományos haladásával (vö. uo.). A Zsinat nagyon is tudja, hogy „a természet- és szellemtudományok nem szűnnek meg új kérdéseket felvetni”, amelyekre a teológus csak szakadatlan információfolyamat révén tud közérthető választ adni (vö. GS 62/2). Ezt nevezzük ma „interdiszciplináris”, „szakáthidaló” munkának. Jómagam jelenleg ilyen módon gondolom át a modern agykutatás képviselőinek eredményeit, hogy a keresztény emberképnek, nevezetesen a megfelelő test-lélek-struktúrának korszerű és közérthető kifejezést tudjak adni.

Ezeknek a meggondolásoknak és a tanítóhivatali irányadásoknak az értelmében is állítom, hogy a teológus értelmiségi az értelmiségiek között.

4. Következtetések és továbbvezető szempontok

Előadásom végére érve néhány összefoglaló és továbbvezető megjegyzést szeretnék tenni.

4.1 Az értelmiségi lét teológiája napjainkban még alakulóban van, mondhatjuk „gyermekcipőben” jár. De lehetséges és szükséges. A szentpáli írások egyenesen megkövetelik karizma- és kairosz-elméletük alapján. Az emberi értelem kibontakozása az Apostol szerint a legfontosabb, egyházilag elengedhetetlen Lélek-adományok közé tartozik. De az így értelmezett értelem nem szorítja ki az érzelmek világát, hiszen a főparancs a szeretet marad. Az ájtatosságnak sem ellenlábasa. Ezt mutatja Aquinói Szent Tamás példája, aki a racionális, filozófiailag megfogalmazott hittudomány nagymestere volt és ugyanakkor nagy misztikus és buzgó imádkozó.

4.2 A szóban forgó teológia nem keresztény elméletek közepette hivatott szóhoz jutni. Azok talán legtöbbször még mindig a felvilágosodás alapján ítélik meg az értelmiségi létet. Tehát marad az egyház- és valláskritikai jellegük. Még mindig nem emésztették meg Giordano Bruno máglyáját és Galilei inkvizíciós rendreutasítását. Igaz, hogy az erre vonatkozó vádaskodás ma már gyöngülőben van. Inkább például a hivatalos katolikus szexuál-erkölcs lesz a céltábla. Másrészt azonban főleg az emberi jogok elmélete és gyakorlata terén hívő és hitnélküli értelmiségiek vállvetve képesek dolgozni.

4.3 A szalonokban csevegő, vezetésre, befolyásra, hírnévre, hatalomra törekvő főleg, az irodalom és a sajtó vonalán tevékeny értelmiségi egyre inkább idejétmúlt figura, annak ellnére, hogy továbbra is hangoskodik. Az új típus az elkötelezett és kockázatvállalásra kész intellektüel, aki egy olyan társadalmi etosz indításait követi, amely „nem engedi meg” a hallgatást. De a tétlenséget sem. Hála ennek az „új értelmiséginek”, régi keresztény magatartások jelennek meg újra szekularizált formában. Például az, amelyik az elméletet és a gyakorlatot elválaszthatatlan, korrelatív értéknek tartja. Pál apostol az értelem és a szeretet egymásra hatását szorgalmazta. Az új értelmiségi, legyen bár hívő vagy hitetlen, az elméleti ráció érvényességét a gyakorlati ráció mérőeszközeivel keresi igazolni.

4.4 Egyetlen keresztény értelmiségit sem készteti az emberiség problémáinak világviszonylatban való átgondolása arra, hogy feledje nemzeti azonosságát! Hiszen anélkül nincs talaja és gyökere. Az 1848-as szabadságharc szellemi bajnokai hazafias költők, írók, gondolkodók, politikusok és építők voltak, de sokan közülük képesek voltak ugyanakkor világviszonylatban is gondolkodni. Ez történik ma is, amikor magyar értelmiségiek az Európai Unióban vállalnak felelősséget. Itt már nincs többé helye meddő magyarkodásnak. Hogy a nacionalista ideológia hova vezet, arra elrettentő példa Szerbia.

4.5 Adja Isten, hogy egyházaink intézményes felelősei tudatában legyenek annak, hogy hosszú távon az a stratégia szolgál leginkább a hívők közösségének javára, amely bizalmat szavaz az értelmiségieknek és szabad kezdeményezéseiknek teret enged. A Zsinat után, igaz, sok kaotikus jelenség adott növekvő egyházfegyelmi óvatosságra okot. A papok száma sokhelyütt csökkent, sok pap kilépett, a szentséggyakorlat megritkult, romboló kritikusok nagy felfordulás okozói lettek. Mindez szerintem nem ad okot a laikusok és az értelmiségiek iránti intézményesített bizalmatlanságra. Nem csak a modern fizika káoszelmélete mutatja ki, hogy rendbontó folyamatok sokszor új rend előfutárai, hanem az egyházaink történelme is arról tanúskodik.

Merem mondani: ama „áldott nyugtalanság” „selig’ Unruh”, amely Luther Márton szemében a Reformáció volt, az idők folyamán előfeltétele lett a II. Vatikáni Zsinatnak. Most, a Zsinat utáni rendetlenség közepette, az a bízó tudat vezet minket tovább, hogy a keresztény értelmiségi előtt még nem sejtett új építési és éltető lehetőségek mutatkoznak. Hogy a krízis nem ok a bizalom elvesztésére, hogy a hierarchia most is hajlandó szabad kezdeményezést engedni a keresztény értelmiségnek, azt mutatja, hogy ezen a kecskeméti Pax Romana kongresszuson egy püspök is részt vett és neki "bizalmat szavazott". Ez is – úgy vélem – az „idők jelei” közé tartozik!

Nagypál Szabolcs

A százéves magyar ökumenikus diákmozgalom

és a Közép-Európa-gondolat·

Idén ünnepeljük a magyar ökumenikus diákmozgalom százéves évfordulóját. Az 1904-es évet két mai szervezet, a Keresztény Ökumenikus Diákegyesület (KÖD) és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSz) is kiindulópontjának tekinti·, hiszen abban az időben – és sok helyütt ma is – az ökumenikus és az evangéliumi megújulás még egy mozgalom különböző hangsúlyainak számítottak.

Az 1895-ös alapítású Keresztény Diákok Világszövetsége (World Student Christian Federation, WSCF) volt az első ökumenikus világszervezet. A magyar mozgalom is a KDVSz ihletésére alakult meg, 1904-ben, Budapesten. A magyar az első tíz mozgalom egyike volt, amely a KDVSz-szel kapcsolatban állt, és egyike az első húsz keresztény diákmozgalomnak, amely teljes jogú tag lett, már 1924-ben.

Európai Diáksegély (Turnov, 1921)

A magyar tagszervezet két szempontból is kulcsfontosságú a KDVSz számára: ökumenikus és közép-európai jelentősége miatt. A magyar keresztény diákmozgalom volt ugyanis a KDVSz-ben az egyik legelső olyan szervezet, ahol nemcsak az elfogulatlan, hanem a szándékoltan teljes körű ökumenizmus volt gyakorlatban. A húszas években Magyarországon kívül csak Franciaországban, Ausztriában és Csehszlovákiában vettek föl római katolikus tagokat a diákmozgalmakba.

Már a huszadik század első felében igen fontos szerepet játszottak a közép-európai ifjúsági találkozók az ökumenikus mozgalomban, mely egyre inkább összkeresztény lett, azaz nemcsak a protestáns és ortodox, de a római katolikus ágat is fokozódó mértékben magában foglalta.

Az első világháború utáni kiengesztelődés szolgálatában is vezető szerepet vállalt a KDVSZ. A legnagyobb gondot ekkor a menekültek árama jelentette egész Közép-Európában, akiknek jelentős hányada diák volt. Ekkoriban a KDVSz volt az egyetlen nemzetközi diákszervezet, és e felelősségének tudatában látott munkához.

A KDVSz 1920-ban alapította az Európai Diáksegélyt, melynek föladata a nehéz helyzetbe került diákok segítése volt. A szervezet találkozót szervezett 1921-ben, Turnovban, Csehszlovákiában, ahol a magyar küldöttséget Mikecz Ödön és Hollós Pál vezette.

Egy évvel később, 1922-ben az Európai Diáksegély összejövetelét megismételték Magyarországon, ahol már lengyel, cseh, szlovák, magyar, román, délszláv, sőt német diákok is részt vettek.

Nemcsak protestáns, ortodox és római katolikus résztvevők voltak jelen, hanem zsidó, muszlim és nemvallásos diákok is. Ezek voltak az első találkozók, amelyek közép- és délkelet-európai diákokat hoztak össze közös kérdések megvitatására.

Délkelet-európai találkozók (Sonntagsberg, 1921)

A másik csodaszámba menő vállalkozás az úgynevezett délkelet-európai találkozók sorozata volt, szintén a KDVSz szervezésében. A húszas években fiatal lengyeleket, cseheket, magyarokat, osztrákokat, szlovákokat, románokat, délszlávokat és más balkáni fiatalokat hívtak egybe, egyfajta regionális öntudat kimunkálására.

Az együttműködés egyik célja – Henri-Louis Henriod KDVSz-főtitkár megfogalmazásában – az volt, hogy “a kelet- és délkelet-európai, kevésbé fejlett mozgalmak képviselőit összehozza, és szolgálja sajátos szükségleteiket, természetesen nem kizárva a fejlettebb mozgalmak néhány képviselőjét sem.”

E találkozók fontos újítást jelentettek a szokásos évi diáktalálkozókhoz képest, melyekre csak teljes jogú KDVSz-tagszervezeteket hívtak meg. Az előadók itt ugyanis egyenlő számban érkeztek az ortodox, a római katolikus és a protestáns hagyományokból.

A találkozók fölépítését gondosan kiegyensúlyozták, ugyanakkor forró és kényes témákat is tárgyaltak, tekintettel a háború közelségére, amely Közép-Európa politikai helyzetének egyensúlyát elbillentette.

Az első délkelet-európai találkozón például, az ausztriai Sonntagsbergben, 1921-ben, a magyar küldöttség nyomatékos kérése miatt a találkozó nem adott ki a háború kérdéséről zárónyilatkozatot, mely egyébként szokásban volt.

Nemzeti kérdés

Magyarország kényes helyzetben volt a trianoni békeszerződés után: az ország kétharmadát a – részben újonnan megalakult – szomszédos országokhoz csatolták. Ennek következtében magyarok milliói lettek más országok állampolgárai, hogy ezáltal Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbségi közösségét alkossák.

Magyarország barátságtalan, ha nem ellenséges viszonyban állt a szomszédos országokkal. A kereszténység zászlaja alatt nemzetközi kiengesztelődésről beszélni botrányosnak számított a nemzeti ügy elkötelezettjei számára.

A magyar ökumenikus diákmozgalom ekképpen pengeélen táncolt, olyannyira, hogy a találkozó öt magyar résztvevőjének igazolnia kellett magát diáktársaik előtt: „A szomszédai által Magyarországra erőszakolt új határelrendezés összeegyeztethetetlen a nemzetközi igazságosság és jóakarat követelményeivel” – jelentette ki Deme László, Major László, Mojsisovich Margit, Victor János és Victor Zsófia a KDVSz vezetőihez címzett nyilatkozatukban.

A magyar küldöttség jelenléte e találkozón – ahogy kifejtették – Krisztus erejének tiszteletén alapult, mely mindezen nehézségeket fölülírja, és képes arra, hogy még nagyon különböző, sőt ellentétes nemzeti érzéseket is egyesítsen Országának ügyéért.

Kifejezték reményüket, hogy a Mindenható úgy fogja használni a résztvevőket, hogy a legjelentősebb hozzájárulást tehessék a meglévő nehézségek megoldásához. A végcélt a jóindulat általános légkörének megteremtésében látták minden közép-európai ember szívében.

A régió határai

Egy lehetséges megoldásként a feszült helyzetre, Henri-Louis Henriod kétfelé kívánta osztani a délkelet-európai találkozókat: elképzelése szerint lett volna egy sorozat a balkáni országoknak, és egy „Kelet- és Délkelet-Európának”.

A magyar diákmozgalom, ezzel szemben, azt igényelte, hogy a találkozó határait olyan szélesen vonják meg, ahogyan csak lehetséges. „Ha csak a szoros értelemben vett Délkelet-Európa lenne képviselve, a küldöttek fele vagy még több olyan országból érkeznék, melynek politikai kapcsolatai Magyarországgal tartósan nagyon rosszak.”

Victor János magyar főtitkár nemcsak a balti államokat, Svájcot és Németországot javasolta, hanem Olaszországot, Hollandiát, Dániát és Finnországot is, hogy ez által „a találkozó kibővülhessen egy közép-európai üggyé.”

Egy másik fontos pont volt, hogy a háború és a nemzetközi kapcsolatok kérdése legyen teljesen kizárva e találkozókról, mert a régió mozgalmai nem érezték magukat elég erősnek, hogy hozzáértően és felelősen tárgyalhassák országuk politikai nehézségeit.

A nemzetközi bűn (Visegrád, 1923)

A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a második délkelet-európai találkozón, a cseh Česká Kubicében, 1922-ben nem volt jelen hivatalos magyar küldött. A KDVSz-nek tehát azonnal cselekednie kellett, hogy hű maradjon hivatásához a nemzetközi színtéren.

„Mindent meg kell tennünk azért, hogy a háború és a nemzetközi helyzet vonatkozásában semmilyen nyilatkozat ne szülessék (túl sok effélével volt dolgunk manapság), hacsak a találkozó egyhangúlag nem kéri” – ígérte Henri-Louis Henriod, a célból, hogy a magyar diákmozgalmat újra bevonja a régió munkájába.

A harmadik délkelet-európai találkozó témájául (Visegrád, 1923), a vendéglátó magyar diákmozgalom, az előzményekre tekintettel igen meglepő módon, a nemzetközi bűnt választotta, vagyis a keresztény elvek alkalmazásának vizsgálatát a nemzetközi kérdésekben.

„Számos keserű nemzetközi nehézség van, de egyik sem olyan összetett, mint Magyarország viszonya a szomszédaihoz. A többi kérdéskörnél vagy egy nemzet érintett egy másik nemzettel szemben, vagy egy állam az állampolgárok egy csoportjával szemben. E kérdéskörben azonban nemzetek egész csoportja érintett” – fejtette ki Victor János.

Ökumenikus érzék

Mindegyik összejövetelen nagy hangsúlyt kapott a felekezeti arányok kérdése, minthogy megközelítőleg egyenlő arányban voltak az ortodoxok, római katolikusok és protestánsok mind a résztvevők, mind pedig az előadók között.

A találkozók időpontját, a húsvéti ünnepek idejét, úgy tervezték meg, hogy a különböző felekezetekből egyenlő számban lehessenek jelen. Figyelemre méltó módon, nyitott és figyelmes volt a légkör a görögkatolikus egyház felé is.

Hasonló délkelet-európai találkozókat tartottak többek között 1924-ben a lengyelországi Zakopanéban, ahol Major László vezette a magyar küldöttséget; 1927-ben Ausztriában, és 1928-ban a morvaországi Luhačovicében, ahol Olt Károly állt a hét magyar részvevő élén.

Az évtized végén a délkelet-európai találkozók már olyan nagy tiszteletnek örvendtek, hogy a kilencediken, az 1929-es balatonfüredin a világhírű orosz teológust és bölcselőt, Nyikolaj Bergyajevet is ott találjuk az előadók között.

Régi és új országok (Mysore, 1928)

A Közép-Európa-kérdés egyszer a világszinten is előkerült a KDVSz-ben. Az 1928-as közgyűlésre az indiai Mysore-ban két előadást terveztek Közép- és Kelet-Európáról: az előzetes program szerint a német Kullmann-nak kellett volna az ortodox országokról beszélnie, a cseh Josef Hromádkának pedig „Kelet-Európa új országairól”. Amint megpillantották a tervezett programot, a magyar vezetők azonnal tiltakoztak.

A magyar küldötteknek alapvetően két gondjuk volt a megfogalmazással, egy történelmi és egy politikai. A súlyos történelmi tévedés a programban, ahogy fogalmaztak, hogy „Magyarország nem új ország, hanem a legrégibb a jelenlegi európai államok között. Magyarország ugyanis 896 óta létezik államként a Kárpát-medencében.”

A politikai kifogás ezzel szemben az volt, hogy „igen jelentős ellentét van Magyarország és Csehszlovákia között”, sőt Josef Hromádka sosem járt Magyarországon, ahogy erre levelében Hirschler Zoltán rámutatott. A magyar diákmozgalom úgy érezte, hogy Josef Hromádka semmiképpen sem az a személy, akinek a magyar diákhelyzetről beszélnie kellene.

Mind Josef Hromádka, mind pedig Henri-Louis Henriod válasza nagylelkű és megértő volt. Fölajánlották, hogy az előadás címét megváltoztatják „Kelet-Európa régi és új országai”-ra. A magyar fönntartásokat is komolyan vették, és fölkérték Victor Jánost, hogy ő beszéljen Magyarországról a közgyűlésen.

Közép-európai régió (Pannonhalma, 2002)

A közép-európai együttműködés, és szervei, a délkelet-európai találkozók a harmincas években is folytatódtak, a közelgő háború árnyékában. Noha sokszor voltak feszültségektől terheltek, mégis kiemelkedő példát jelentettek és alkalmas módszertant szolgáltattak a nemzetközi és az ökumenikus párbeszéd számára a régióban és földrészünkön.

Ma e hagyományokat a KDVSz 2001-ben létrehozott közép-európai régiója viszi tovább, melynek Ausztria, Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország teljes jogú, Horvátország és Szlovénia pedig társult tagja.

Első találkozójuk 2002-ben Pannonhalmán volt, a Békés Gellért Ökumenikus Intézet szervezésében, melynek témája rögtön az ökumenikus mozgalom és a Közép-Európa-gondolat kapcsolódása volt.

A cél, ma is, mint nyolcvan éve, ugyanaz. Risto Lehtonen, a KDVSz volt főtitkára ezt így fogalmazta meg: „mozgósítani a legjobb elméket, hogy ökumenikus párbeszédben tárgyaljanak döntő jelentőségű kérdésekről.”

Henri-Louis Henriod pedig azt emelte ki: „Lehetővé tesszük a mozgalmakban szunnyadó lelki erőtartalékok hatékonyabb fölhasználását azáltal, hogy tapasztalatainkat és hitünket megosztjuk egymással.”

A keresztény ökumenikus diákmozgalom e különböző szervezetei megépítették és fönntartották a barátságot, párbeszédet és megbecsülést ama népek és felekezetek közt, amelyeknek a világ e részén egymás mellett élni rendeltetett.

Andrea Riccardi

Európa: történelem és lélek·

Európa történelme messzire nyúlik vissza. Bár ma a világ egyformának látszik – és globalizáltnak is nevezzük – nem lehet nem meglátni, hogy a mai Európa, ez a különleges földrész milyen sokféle örökséggel rendelkezik: látjuk ezt a még nagyobbrészt emberformájú városainkon, ellentétben a világ déli felén található nagyvárosokkal; látjuk az épületeinken és az életmódunkon; látjuk saját magunkban. Különböző a vallási örökség, de különböző a történelmi örökség is. Nem lehet egyfajta örökségről beszélni.

Európa egy és plurális. Plurális a Nyugattal, amelyet a katolikus-protestáns kultúra és a Kelettel, amelyet a bizánci kultúra meghatároz. Némely ország (Olaszország, Franciaország, Belgium, Spanyolország) számára a laikus lét sajátos jelentéssel bír. Mások számára a kommunizmus képvisel negatív hatást, amellyel szembe kell nézni. Európa egy és plurális.

A történelme, egy olyan földrészé, amely egy és plurális, de amelyben a pluralitás megbolondult, megmerevedett és háborúhoz vezetett. Igen, ez a mi Európánk a háborúk földrésze, a gyűlöleté, amelyet nemzedékről nemzedékre továbbadtunk, és a rombolásé, a népirtásoké. A XX. századi Európa két hihetetlen méretű háborúban őrölte fel erejét, amelyeket világháború néven ismerünk. 1914-1918 és 1939-1945 között az európaiak háborúja világháborút jelentett. Valósággá vált a náci és a fasiszta őrület, annak az ideológiának az erőszakosságával, amely szerint az egyik nép magasabb rendű a másiknál. Azt sem felejthetjük el, hogy a háborúk közepette felerősödtek a nemzetek közötti ellenségeskedések, az önző nacionalizmusok.

Voltak azonban olyan nagy európaiak (emlékezzünk csak meg Alcide De Gasperiről, Schumanról, Adenauerről, akik egy nagy nemzedéket képviselnek), akik a békéért fáradoztak a háború pusztításaiban, a lebombázott Berlint, az értelmetlenül feláldozott több millió életet, a halál- és koncentrációs táborokat látva. Egy álmot fogalmaztak meg, amely a történelem és a lélek mélyről jövő igénye volt: az egység álmát. Európa pluralitásának, a nemzetek pluralitásának frigyre kellett lépnie az egységgel. Nem maradhattak különbözők, ha nem lettek egy. Megszületett Európa egyesítésének álma, amely fél évszázadon keresztül Nyugat-Európa célja volt, majd az egész kontinensé lett. A háború sok átka után egy áldott álom.

Ez az álom megvalósíthatatlannak vagy csak részben megvalósíthatónak tűnt még a nyolcvanas években is, amikor II. János Pál „nagy Európáról” beszélt. Két nemzedék alatt korszakalkotó változások tanúi lehettünk: évszázados gyűlöletek hunytak ki, és szoros együttműködés indult meg. És az európai fiatal nemzedékek a jövőjüket nem egymással szemben, hanem egymással együtt képzelik el.

Európa történelme drámai, de nem tragikus. Nem szabad megfeledkeznünk a drámáról, amelyen már túlléptünk. Amikor Európáról beszélünk, akkor gondolatban elmegyek Auschwitzba, hogy emlékezzem: több millió nőre, férfire, gyerekre, akiket megfosztottak életüktől. Hány évtől lettek megfosztva! Zsidók millióit ölték meg ok nélkül, akik itt éltek a mi földrészünkön a sok évszázados antiszemita gyűlölet ellenére. Soha nem lehet elég ok az öldöklésre; de a zsidóságot azért irtották ki, mert emlékeztette a náci őrületet arra, hogy létezik más kapcsolat és gondolat, mint a faj kultusza. A zsidókkal együtt megöltek sok százezer embert: cigányokat – a kis európai nomád népet, amely nem volt nacionalista – lengyeleket, szlávokat, fogyatékosokat és még sokakat! Auschwitzból kiindulva kell elgondolkodnunk Európáról.

Nem szabad elfelejteni azt a drámát, amely Európa egyesítéséhez vezetett: sokak áldozatát, amely arra figyelmeztette az európaiakat, hogy a több ezer éves civilizációk földjét ne tegyék a technológiák barbár hazájává.

A negyvenes évektől kezdődően tehát az európai történelem nem akar tragédiát. Megkezdődött az európai egyesítés folyamata. De nem szabad elfelejtkezni a drámáról! Az ötvenes évektől az európaiak nem háborúznak már. Véget ért a világháború. Nem túl kevés ez? A III. évezred küszöbén a nagy álom az európai béke kell hogy legyen, amely a világ békéjét is jelenti. Ahogy az Európában folyó háború világháborút jelentett, úgy ma az európai béke világbékévé kell, hogy váljon. És távol vagyunk attól, hogy megvalósulni lássuk ezt az álmot. Az Európai Unió békét akart jelenteni Európában. De mi reméljük, hogy holnap az egész világ békéjét fogja jelenteni.

Nagy lépések és erőfeszítések történtek. Kelet-Európa nagy része integrálódik az európai egységbe. De van valami, ami hiányzik az európai építkezésből. Érezzük és látjuk. Európa lendületének hiánya szembetűnő. Érezzük a többiekkel való kapcsolatában, a többi, nem európai térségekkel való kapcsolatában. Másrészről egy épület nem készül el egy nap alatt. Örülünk, hogy Európa sok keresztényével együtt itt vagyunk Stuttgartban, hogy észre vegyük azt, ami hiányzik, de főleg azt, amit tennünk kell. És valóban nagy a veszélye annak, hogy az érdekek és a gazdaság domináljanak ebben az Európában. Ez egy olyan világ, amiért nem érdemes élni és meghalni. Ezt mondják nekünk a fiatal nemzedékek fáradt és kilátástalan arcai, akik oly távol állnak a XX. század nagy drámáitól, mégis bizonytalanok, hogy hagyják-e magukat elragadni a nagy és új építkező szenvedélytől.

De itt nem látok fáradt és kilátástalan arcokat magam körül, körülöttünk, kedves barátaim, hanem olyan emberekét, akik hálásak, mert kaptak valamit. Olyan emberekét, akik nagy ajándékot kaptak különböző utakon járva: a sokféle, különböző európai keresztény mozgalom útjain. Igen, mert Európa a mozgalmak hazája is. És a mozgalmak tükrözik Európát. Átfogják Portugáliától Ukrajnáig: egy lelkiségbe, egy élő szeretet lendületbe gyűjtik különböző országok polgárait. Ezen felül egybefogják őket az egész világgal: Amerikától Afrikáig és Ázsiáig. Mert európai kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy egy nagy és kényelmes sziget lakói vagyunk, hanem az egész világ polgárai.

Szeretném feltenni most azt a kérdést, hogy az itt egybegyűlt európaiak arca miért nem kilátástalan és reménytelen. Különbözőek a hagyományaink: a földrészünk ősi keresztény hagyományai: katolikusok, ortodoxok, evangélikusok vagyunk. Az ősi keresztény hagyomány egyesül a fiatal kifejezésmódokkal és a jövő iránti érzékenységgel, a közös jövő iránti lelkesedéssel. Az arcok mögött szív van. Azt mondja Sirák fia könyve: „Az ember szíve megváltoztatja arcát...” (13,25). A szív megszületik, sőt újjászületik, amikor az Evangélium életre hívja. És valóban ez a mi Európánk gyakran szív nélkül él; szívtelenül a világ déli része iránt, Afrika iránt, amely az európai lelkiismeret próbája. Szív nélkül él a személyes életében, a társasági és a politikai életben.

Valóban a szív akkor születik újjá, amikor Isten Szavának ajándéka, az Evangéliumé betölti. Ezek mögött az arcok mögött az Evangélium által újjáteremtett szívek dobognak. Ez a kereszténység fiatalságának a titka: Isten Szavának ajándéka. Ez az ajándék a kegyelem kiáltása az elítéltek világában. Gazdag elítéltek, akik a gazdagok bűneire lettek ítélve, a fösvénységre és a megelégedettségre. Egy olasz evangélikus lelkész barátom, Valdo Vinay egyszer azt mondta: „Ahol az Evangéliumot prédikálják, ott csodálatos dolog következik be: a siralomházba, a halálraítéltek közé elér a kegyelem híre, a közkegyelem! Ez az Ige ajándéka, amelyet mi mindannyian megkaptunk.”

Az itt összegyűlt mozgalmak, kicsik vagy nagyok, régiek vagy újak, nem érzik magukat jobbnak: az Evangélium tudatosítja bennünk, hogy mindannyian – magunkra kell ismernünk – kicsik és bűnösök vagyunk. Nem a politikai és nem a vallási arrogancia iskolájában nevelkedtünk, hanem annak az iskolájában, aki alázatos, szelíd szívű emberként jelenik meg közöttünk. Tudjuk, hogy nagy ajándékot képviselünk, amelyet hálával kell hordoznunk és továbbadnunk.

Nem érdekek hordozói vagyunk, hanem Péterrel és Jánossal együtt mondjuk, ahogy ők Jeruzsálemben az Ékes kapunál: „ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” (Apcsel 3,6) Kinek mondták ezt? A legszegényebbnek, annak, aki nem tudott járni: egy születésétől fogva béna embernek, aki alamizsnából élt. De kik vagyunk mi, hogy ezt mondjuk? Kik vagyunk mi, hogy egy ilyen összetett, sok probléma gyűrűjének szorításában élő, bonyolult procedúrákban elvesző Európának mondjunk valamit? Az európai keresztények gyakran félnek: ki vagyok én, hogy mondjak valamit a többieknek? Olyan emberek vagyunk, akik kaptunk egy ajándékot. És úgy döntöttünk, hogy egyszerűen fogadjuk ezt az ajándékot. Ebben az összetett Európában kaptunk egy ajándékot, amit továbbadunk: „Amim van, azt neked adom.” Ez az Evangélium egyszerűsége: egy egyszerű ajándék, amely segít napjaink összetett Európájában úton maradni. Olyan ajándék, amely segíti az európai embert, a koldust és a gazdagot az előrehaladásban.

Az Evangélium szívében minden nő és férfi felfedezheti az élet titkát. Pál apostol miközben Jézus feltámadását hirdeti, azt írja: „és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) Az Evangélium arra hív mindenkit, hogy a saját magáért való életből térjünk meg, és éljünk Ő érte, aki mindenkiért meghalt és feltámadt: „hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. Krisztusért élni azt jelenti mindenkiért élni.

A lélekből való Európa akkor kezdődik, amikor az ember megnyitja a szívét Isten Igéjének, amikor visszatalál a szívéhez és már nem magának él többé. A mozgalmak olyan nőkből és férfiakból állnak, akik befogadták az Evangélium ajándékát, és továbbadják ezt az életet Európának. Sok következménye van ennek személyes életükben és társadalmuk életében: ezek a Lélek gyümölcsei.

Kedves Barátaim, szeretném kiemelni két aspektusát az Evangélium ajándéka felé való nyitottságnak. Az első, hogy ez az Európa nem élhet saját magának. Nem egy nagy és kényelmes sziget. Erre hívják fel a figyelmünket a bevándorlók, akik hosszú, reményteli utazás után kikötnek kontinensünk földközi-tengeri partjain: ezt mondják nekünk azok, akik megérkeztek és nem lelték halálukat a tengerben vagy az afrikai sivatagokban. A hatalmas déli világ, Afrika mint a szegény Lázár ül a gazdag európai ajtajában, aki elégedetten lakomázik. Európának fel kell állnia asztalától, és át kell ölelnie testvérét, Lázárt kiemelve őt sebeiből és a kutyák közül. Európának szeretettel és felelősségérzettel át kell lépnie saját háza küszöbét, a Földközi-tengeri határait.

Mi keresztények nem fogadhatjuk el, hogy Európa saját magának éljen. És Afrika az első, akivel találkozik elindulva a világ felé; Afrika, ahol jelenleg is 12 háború folyik, ahol 30 millió AIDS fertőzött él ( a világon élő 42 millióból), az első kontinens, akivel találkozik elindulva a világba. Itt él az emberiség azon kétharmada, aki ki van zárva a jólét minden formájából. Ennek az Afrikának a sorsa közös a miénkkel: együtt fogunk élni, vagy együtt fogunk elveszni.

Az Evangélium ajándékának megnyitott szívünk azt akarja – és ez a második aspektus - , hogy az egyesült, a lélekből való Európa békéről szóljon a világnak. A lélekből való Európának nincsenek határai, kötődik mindenkihez, de különösen azokhoz, akik a háború, minden szegénység anyja miatt szenvednek. Európa üzenjen békét a világnak, de tevőleges békét, amit azokkal kell kiépíteni, akik gyűlölködnek, harcolnak, olyat, ami véget vet a világ 33 országában folyó háborúnak, amelyek áldozatainak 90%-a polgári személy.

A lélekből való Európa a Lélek gyümölcseit kell, hogy teremje a világ életében. Azt mondja az apostol: „A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22) Ezért az új évszázad küszöbén mi az Evangélium ajándéka szerint akarunk élni, amely megnyitja a szíveket a Léleknek, és a béke, a szeretet, a szolidaritás gyümölcseit hozza. Hisszük, hogy a különböző mozgalmak összefogásából, a különbözőségben, de az érzések és a hit mély közösségében, a jó ereje fel tud törni, és gátat tud vetni a gonosznak. A közös imádságból feltörhet a szeretet ereje. Eszter könyvében azt olvassuk, hogy a sötét kilátások közepette az egész népet félelem fogta el. De Mardókeus álmot látott: „Könyörgésük szavára kis forrás fakadt, amely bővizű nagy folyóvá dagadt. Fényesség támadt, felvirradt a nap, az elnyomottak fölül kerekedtek...” (Eszter 1,1i-1k).

(A magyar szöveget fordította: Klemencz Zsuzsa, Szent Egyed Közösség)

Sajgó Csanád

Ökumenizmus a Hit és Fény-ben·

A kezdetek

Amikor a Hit és Fény „előzménye” 1968-ban megjelent, célja az volt, hogy egy nemzetközi zarándoklatot szervezzen értelmi fogyatékos személyek és szüleik számára, hogy elősegítse az értelmi fogyatékos személyek egyházmegyei zarándoklatokba és keresztény közösségekbe való bevonását. Két súlyosan fogyatékos fiú szüleinek - akik nem vehettek részt az egyházi zarándoklaton - fájdalmas tapasztalata segítette elő a döntést egy ilyen zarándoklat megszervezésére. A Hit és Fény ezért a fájdalomból született, a szülők és értelmi fogyatékos gyerekeik fájdalmából, az egyházból és bizonyos egyházi helyekről való kirekesztettség miatti szenvedésből. (De a Hit és Fény nemcsak fájdalomból, hanem ezeknek a szülőknek a hitéből is született, akik hitték, hogy Jézus szereti a gyerekeiket, és hitték, hogy gyerekeik értékesek (a keresztény értékrendben: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat - ... De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt”: Jak 2,8). A Hit és Fény Gérard és Camille Proffit (szülők), Jean Vanier (a Bárka alapítója) - és Marie-Hélène Mathieu (a párizsi Fogyatékos Keresztények Hivatala alapítója: Office Chrétien des personnes Handicapées) - közti barátságból és együttes szervező munkájukból született. Az első zarándoklat szervezői így fogalmaztak: „nem az értelmi fogyatékos személyek gyógyulását várjuk a zarándoklattól, hanem visszailleszkedésüket az Egyházba és a társadalomba, vagyis az ún. „normális” emberek szívének meggyógyulását várjuk!” 1971-ben a részt vevő 12 000 zarándok között voltak különféle protestánsok és anglikánok is. Ők is gyerekeiknek az Egyházba és a társadalomba való teljes befogadását keresték. A Hit és Fény 1971 húsvéthétfőjén született, amikor a zarándoklat szervezésében létrejött közösség 350 vezetője Marie-Hélène Mathieu-vel és Jean Vanier-vel úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, és tovább dolgoznak azért, hogy az értelmi fogyatékos személyeket befogadják a társadalomba. Hazatérésük után az egy városban lakó zarándokok továbbra is rendszeresen találkoztak; időnként ünnepléseket, zarándoklatokat szerveztek. Ezek az ünnepek nemcsak a katolikusokat vonzották, hanem a más egyházakhoz tartozókat is. Mindezeket az embereket megérintette a szomorúságukból és magányukból kiemelkedő értelmi fogyatékos személyek és szüleik öröme.

A közösség alapja és a közösségek felépítése

A Hit és Fény a Katolikus Egyházban született. Mindazonáltal világos, hogy hivatása nemcsak erre az egyházra korlátozódik. Lelkisége az evangéliumon; Jézus szavain és a fogyatékos emberek iránti szeretetén alapul. „Dicsőítelek atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek” (Lk 10,21). Jézus kicsinyek iránti szeretetének a misztériuma az, ami egyháztól függetlenül egyesít minden keresztényt (és minden embert). Ez az a misztérium, ami a remény forrása mindazon szülők számára, akiknek értelmi fogyatékos gyermekük van. A Hit és Fény hisz abban, hogy Jézus és az ő kegyelme jelen van minden egyházban. A Hit és Fény hisz abban is, hogy az értelmi fogyatékos embereknek küldetése, hogy segítse a különböző egyházakat az egység felé vezető úton (miután a dogmák helyett a szeretet helyezik a központba: „Testvérek ti a szabadságra vagytok hivatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Az egész törvény ugyanis ebben az egy mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat mint önmagadat. Ám ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, hogy egymást föl ne faljátok!”: Gal 5,13-15).

A Hit és Fény közösségek középpontjában a sérültek állnak, a közösségek természetes részei a szülők (esetleg más rokonok is pl. nagymama, testvér vagy nagynéni), nélkülözhetetlenek a barátok, elsősorban a fiatalok (a magyar mozgalomban gyakran segítőknek hívják őket. Nélkülük a sérültek továbbra is szüleik hatása alatt lennének a közösségi találkozókon, képtelenek lennének önállóan barátságokat kötni társaikkal és a barátokként jelenlévő fiatalokkal. A csoportoknak a fiatalok (14-30 évesek) adják a lendületet, akikben sokkal kevesebb az előítélet és a negatív beidegződés, mint az idősebb korosztályok tagjaiban. Önként vállalkoznak a szeretetszolgálatra, amelynek során maguk is sokat gazdagodnak és növekednek az adás és elfogadás által. A szülőknek is szükségük van rájuk, nélkülük nem tudnának megszabadulni saját „sebeik nyalogatásától” és nem tapasztalnák meg, hogy gyermekük másnak is fontos és értékes. Fontos a közösségekben a szülők jelenléte is, mert a fiataloknak szükségük van tapasztalataikra. Minden közösséghez ajánlott, hogy tartozzon egy pap vagy lelkész is, aki a találkozók egy részén részt vesz, és elősegíti annak megszentelődését, ugyanakkor bekapcsolhatja az egyházba a Hit és Fény adományait.

Az ökumené gyakorlatának elméleti alapjai és törekvései

Az ökumenikus út elsősorban az ajándékokon való osztozásról szól, és eközben tudatosan megpróbálunk túllépni az akadályokon. Minden egyház tanulhat a másiktól. A Hit és Fény tagjaiként arra kaptunk meghívást, hogy bármilyen felekezetűek vagyunk is, felfedezzük egymásban azt, ami közös és így egyesít minket! Egy az Atyánk, aki testvérekké tesz minket. Arra kaptunk meghívást, hogy találjuk meg azt a nyelvet, azokat a kifejezéseket, azt a beállítottságot, azokat a szertartásokat, imákat és ünnepléseket, amelyek kedveznek a kölcsönös megértésnek és szeretetnek. Nem szabad elrejtenünk a különbözőségünket. Teljes igazságban kell élnünk, de oly módon, hogy különböző gyakorlataink, szokásaink a szeretet és a kölcsönös gazdagodás, és nem a problémák, harag, vagy ellentétek, esetleg viszálykodás forrásai legyenek. - Az ökumenizmus megélésének feltétele az, hogy elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van. A jóakarat és a kedvesség, a nyitottság és a meghallgatásra való hajlandóság és a más egyházakhoz tartozó testvérek mély tiszteletének gyakorlati megvalósítása ez. Az ilyen nyitottsághoz egy mélyebb megértés kell: saját egyházunkat kell mélyebben megértenünk. Az ökumenizmus semmi esetre sem jelenti az egyén saját egyháza iránti szeretetének csökkenését. Ellenkezőleg, valóságos hitbeli érettséget és Jézus követésének a vágyát hordozza magában az egyén saját egyházán belüli egyedi útján.

A Hit és Fény közösségeiben levő értelmileg sérült testvéreink általában ragaszkodnak saját vallásukhoz, de nem sokat jelentenek számukra a dogmabeli különbségek. Számukra az elfogadás, a szeretet, a barátság, a közös öröm és ünneplés, az együtt töltött idő, a közös imádság, éneklés, megjelenítések és szertartások, az együttérzés és testvéri élmények a fontosak. A velük levő barátok és szülők is felismerhetik és megélhetik egy idő után ennek a „fogyatékos valóságnak” a teljességét.

A legkisebbek között megtapasztalhatjuk saját sérültségünket is, így levetkőzhetjük intellektuális gőgünket és felvett álarcainkat, s ha ez sikerül, akkor a gyermeki lelkület és alázat megadhatja nekünk az egységet lélekben és igazságban. („Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda”: Lk 18,17). „A Hit és Fény hisz abban, hogy a gyenge és fogyatékos ember az egység forrásává válhat a társadalomban és az egyházban, csakúgy, mint a különböző egyházak és nemzetek között” (Hit és Fény Charta). A kereszt közös hordozása elősegítheti az ellentétek elhalását, a testvériség felismerését, az igazi megtérést, Isten terveinek megvalósítását.

A Hit és Fény, amikor az értelmileg sérülteket, szüleiket és a barátokat vallási hovatartozástól függetlenül szeretettel fogadja közösségeiben, akkor Jézus imáját követi: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél”(Jn 17, 22-23).

Az ökumené megvalósításának lépései, küldetésünk és történetek világunkból

Az ökumenizmus felé vezető úton az első dolog az, hogy a különböző egyházakhoz tartozó személyek barátokká váljanak. Meghallgassák egymást, és csodálják a Szentlélek munkáját egymásban. A szíveknek ez az egysége maga után vonja, hogy arra helyezzük a hangsúlyt, ami egyesít minket, s nem arra, ami megoszt; hogy mindenki szereti a saját egyházát és igyekszik elmélyíteni hitét, hogy tiszteljük a másikat, és hogy megtaláljuk azt a hangot, mellyel elmagyarázhatjuk, mit élünk és mit hiszünk.

Robert Runcie korábbi canterbury-i anglikán érsek: „Azt mondják, az ökumenizmus 95%-a barátságok köttetéséből, emberek közötti bizalomból áll. Ez volt az én tapasztalatom is, és ez nem kell, hogy meglepő legyen számunkra. Amikor Urunk az Evangéliumokban egy alapvető dologra akart rávilágítani, nem elvont ideákhoz nyúlt. Elmesélt egy történetet «egy bizonyos emberről» vagy «egy bizonyos asszonyról».

A különböző egyházakhoz tartozó fogyatékos emberek és szüleik befogadásával a Hit és Fény fokozatosan felfedezte a küldetést, hogy a keresztények közötti egységért dolgozzon. Jean Vanier így vall erről: - „Jézus megajándékozta a Hit és Fényt az értelmi fogyatékos személyekkel és szüleikkel. Közösségeinkben Jézus szeretetében kapcsolódunk össze egymással. Szolidaritást vállalunk egymással. Együtt szenvedünk, énekelünk és imádkozunk. Barátokká váltunk, és együtt tanuljuk megélni Jézus új parancsát: «Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.» Ez az ajándék arra vezetett, hogy egységben legyünk más felekezetek keresztényeivel. Micsoda kiváltság, hogy tanúi lehetünk Isten jelenlétének mindnyájunk szívében! Jézus szerető gesztusa, mely alázatosan a tanítványai lábai elé helyezi őt, az ösztönzője annak az életmódnak, amelyet a Hit és Fény tett magáévá. Ez az életmód a nyolc boldogság életmódja, ahol Jézus szeretete és alázata egyszerű tanítványai előtt tükröződik az értelmi fogyatékos személyek, szüleik, s barátaik közötti szeretetkapcsolatban. Ez a fajta szeretet túllép minden vallásos határon, hogy magához öleljen minden embert, s mint ilyen a Hit és Fény ökumenizmusának hiteles fémjelévé válik. A Hit és Fény ökumenikus lelkiségének, mint életmódnak megragadásához szükséges, hogy Jézussal együtt letérdeljünk mások lába elé, és elismerjük Isten gyermekeinek méltóságát. Ez az értelmi fogyatékos emberek számára a mások alázatos és kérdés nélküli elfogadásában válik valóra. Nincs rá szükség, hogy azt vizsgáljuk, melyik valláshoz tartoznak az értelmi fogyatékos emberek. Lényeges, hogy tudatában legyünk annak, hogy ők mindnyájan Isten szeretett gyermekei, és hogy Jézus szeretete mindnyájukat átöleli.”

Történet Észak-Írországból (akadályokról és azok leküzdéséről)

A „bajok” közepette 1992-ben az észak-írországi katolikus Hit és Fény közösség úgy döntött, hogy nyitni szeretne mások felé, és meghívott egy értelmi fogyatékos gyermekeket nevelő protestáns családokból álló csoportot, hogy ünnepeljenek velük. Az animátor (előkészítő) csoport sokat aggódott az esemény előtt. De az értelmi fogyatékos személy erejét és egyesítő hatalmát teljesen alábecsülte. Az iskolában és a felnőtt centrumban a közelgő ünnep volt a téma, izgatottan várták, készültek rá. Bár a szülők és a barátok kicsit bizonytalanok voltak egymást illetően, de az értelmi fogyatékos emberek csak az iskolai vagy centrumbéli barátaikat látták, és befogadásuk annyira „ragályos” volt, hogy a közösségi ének szövegének és gesztusainak tanulása közben mindenki felszabadult, leomlottak a falak, megszűnt a feszültség. Azon az estén egy közösségként egyesültek azok körül, akik a bizalmat, a szeretetet és elfogadást élték, és egyesültek a terület négy különböző - metodista, presbiteriánus, ír anglikán és katolikus - hagyományának lelkészei által vezetett imában. És lett folytatás! Igen, a következő évben több ilyen találkozó is volt (ahol a meghívást kiterjesztették más felekezetű közösségekre is), és két alkalommal a négy felekezet papjai a találkozó előtt összeültek megtervezni a találkozó ima idejét. Minden alkalommal, amikor közösségként összejöttünk, az értelmi fogyatékos személyek tanítottak minket arra, hogyan fogadjuk be egymást. A mag el van vetve, valami kicsi és sérülékeny dolog kezd gyökeret ereszteni Észak-Írországban, és az imádság táplálékára van szüksége jövőbeni életben maradásához. Hit és barátság kezd alakulni kis csoportokban, melyeknek céljai a következők:

megosztani a hit élményét,

a bizalmon keresztül elmélyíteni a barátságot,

a tisztelet légkörében felfedezni a különbözőségeket,

felismerni az egységet a sokféleségben.

(Anne Gibson)

Írországban sok szülőt először azért vonz a Hit és Fény, mert tudják, hogy gyerekük itt részt vehet a misén, áldozhat, és úgy, ahogy van, teljesen elfogadják őt, nem kell félnie a visszautasítástól. Sok esetben, egy hónapban csak egyszer, ezen az alkalmon adatik meg mindez gyermeküknek. Ezért nálunk, Írországban ez nagyon értékes hagyomány. Minden papfelelőssel megáldott közösség havi találkozójának imaközéppontjaként szentmisét ünnepel. A zarándoklatokat, a nyaralásokat, a lelkigyakorlatokat katolikus hangsúllyal tervezzük. Tehát hogyan tanúskodhatunk mi Írországban a Hit és Fény ökumenikus látásmódja mellett? Egyszerűen azáltal, hogy értelmi fogyatékos emberekkel vagyunk együtt, tanulunk a lelki szegénységről, az alázatról, nyitottságról és a befogadásról. Megtanuljuk, hogy a különbözőség nem fenyeget, hanem gazdagít. Megtanuljuk azt kimondani: „Elfogadlak úgy, ahogy vagy.” Megtanulunk egyenlőként élni, felismerve egymás ajándékait, megerősítve egymást. Mindezek a leckék megnyitják szívünket a különbözőség elfogadásának lehetőségére. Nemcsak a képességbeli különbözőség, de az imamódbeli különbözőség, az egyházi hagyományok közötti különbözőség, sőt bizonyos egyházi, hitbeli különbözőség elfogadására is. A Hit és Fény részének lenni azt jelenti, hogy amikor találkozunk Anne-nel, aki értelmi fogyatékos, akkor tisztelettel és méltósággal bánunk vele, nagyra értékelve ajándékait és azt a szerepet, melyet megtört, de közös emberségünkben játszik. Ha engedjük, hogy a Hit és Fény lelke áthasson mindent, amik vagyunk, és amit teszünk, ledöntjük az előítéletek és a felsőbbrendűség korlátait, akkor ezzel a megvilágosodott elfogadással, mellyel Anne-t elfogadjuk, tisztelettel és méltósággal el tudjuk fogadni azokat, akik más egyházi hagyományokból jönnek. Jézus úgy szeret engem, ahogy vagyok, de Jézus téged is úgy szeret, ahogy vagy.

A Hit és Fényben mindig azt tanuljuk, hogy a kis dolgok nagyon fontosak. Nem az a küldetésünk, hogy menjünk, és most rögtön megváltoztassuk a világot! Arra kérnek minket, hogy váljunk szegénnyé, váljunk kicsivé, hogy lefelé menjünk a létrán, és ott találkozzunk Jézussal. Talán a leghatékonyabb mód, melyben ökumenizmusra kapunk meghívást, különösen ezekben a történelmi időkben itt, Írországban az, hogy imádkozzunk érte. Egyszerűen Jézus társaságában lenni az imában, tudatában lenni Jézus egység utáni vágyának, és szívünkbe fogadni azt az imát, melyet halála előtti éjszakán ő imádkozott: „Legyenek mindnyájan egyek. …, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” Az ökumenizmus szót az egyházak egységével kapcsolatosan divat ma használni, pedig az ökumenizmus sokkal tágabb fogalom. Az ökumenizmus görög eredetű szó, a „lakóhely/tartózkodási hely” és az „otthon” szavak összekapcsolása, és a „teljes lakott világ”-ot jelenti. Az egész világ egy olyan vízióját hívja elő, mintha mindenki egy fedél alatt lakna, a kulturális, nyelvi, bőrszínbeli, hitbeli, vagy képességbeli különbözőségek ellenére is egységben. Az ökumenizmus nem arról szól, hogy ugyanolyanná tegye az embereket, hanem sokkal inkább annak elfogadásáról, hogy minden egyes embernek joga van különbözőnek lenni. Arról szól, hogy felismerjük, a különbözőség gazdagít, arról szól, hogy felismerjük a sokféleségben az egység potenciális forrását. Bármely együtt lakó családon belül lehetnek különbségek, és mégis lehet egység, bármely Hit és Fény közösségen belül lehetnek különbségek, és mindannyian az egységre törekszünk.

(Anne Gibson)

Az ökumenizmus a szív szintjén kezdődik

„Jézusnak az emberi szükséglet iránti törődése túllépett a vallási különbségekkel való törődésen. Jézus azt tanítja nekünk, hogy az első teendőnk az, hogy irgalmasak legyünk, ahogy a mennyei Atya is irgalmas (Lk 6,36). Jézus egyenesen odamegy, ahol a fájdalom van. Az ökumenizmus elsősorban Jézus követése a jóságban. Az ökumenizmus a szív útja, még mielőtt valaha is igazságról, vagy egy szabálycsoportról való eszmecserévé válna, akármilyen jelentéssel is bírhat ez a maga idejében. Az ökumenizmus a barátsággal kezdődik.

Ez az, amit a Hit és Fény – éppen természeténél fogva – olyan jól meg tud tenni. A Hit és Fényt az új szeretetmódja teszi egyedülállóvá, melyet az értelmi fogyatékos személyektől tanultunk: különlegesnek érezheted magad, bármilyen kategóriába is tartozol, akárki is vagy, csak azért, mert olyan vagy amilyen. A Hit és Fény célja, hogy minden ember elfogadást találjon, akármilyen felekezethez tartozik is. A Hit és Fény abban a szerencsés helyzetben van, hogy az értelmi fogyatékos személyek a legkedvesebb barátaik. Ők a szív szintjén élnek. Mindez azonban nem könnyű. Nagy igényeket támaszt velünk szemben. Az ökumenizmus „kenózisz”-t, önmagunk kiüresítését kéri tőlünk. Önmagunk kiüresítése a közösség, az egység elsődleges feltétele. Ez fog minket elvezetni egy újfajta imádságra, a szemlélődésre: legfőképpen az önkiüresítés imájára. Az ökumenizmus csak a „kenózisz” imádságában gyökerezhet. Mindezeken túl Jézus az Atyával való egységének misztériumához kapcsol bennünket. Az utolsó vacsorán a főpapi imájában újra és újra ezt imádkozza: „Legyenek mindnyájan egy, ahogy Atyámmal mi egyek vagyunk (Jn 17, 11, 21, 22, 23). Nemcsak azokért imádkozik, akik már tanítványai, hanem azokért is, akik az apostolok tanítására hinni fognak benne (Jn 17,20). Az ő egységük olyan lesz, mint Jézus egysége az Atyával. Hogyan válhatunk eggyé Jézus és az Atya egységének mintájára? Úgy, hogy benne vagyunk és az Atyában. „én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek….” (Jn 17,23). Testvéreink szeretete egyenesen Isten szeretetéből fakad; ez az Istennel, az ő mindent magába fogadó emberszeretetével való megfertőződés; Isten szeretetének lángjai teljesen felemésztik az elszigeteltséget, elég, és csak az egység marad. Jézusnál a vallási falak ledöntése az Atyával való egységnél kezdődött, az Atyával, akinek lényege az irgalom.” (Fr. Jozef Larsen, a Hit és Fény nemzetközi papi vezetője)

Ahogy, a Hit és Fény Nemzetközi Tanácsa fogalmaz az Útmutató 12. pontjában: Mindnyájunknak nagy szükségünk van arra, hogy bocsánatot kérjünk egymástól. Bocsánatot kell kérnünk a fogyatékos emberektől, akikre sokáig úgy néztünk, hogy ők mások, akiket félretoltunk. Arra is szükségünk van, hogy a különböző egyházak tagjaiként kérjünk bocsánatot. Szintén gyakran sebeztünk meg másokat ítéleteinkkel, tiszteletlenségünkkel, be nem fogadásunkkal, szeretetlenségünkkel. Az ökumenizmus a kölcsönös megbocsátástól és befogadástól függ. Még nem egyesültünk teljesen ugyanazon hitben, de ugyanazon egymás iránti szeretetben egyesülnünk lehetne.

Megérintettségem

Katolikus családban, hitben és közösségekben nőttem fel. Tudtam, hogy Jézus kívánsága tanítványainak egysége. Racionalista kutatóként azonban távoli és ésszel be nem láthatónak tartottam megvalósítását. Valóban nem az ész síkján érintett meg, majd fogott meg az „ökumené szele” Három meghatározó élményben volt részem ezen a területen, amikor az értelmi sérültek csak jelképesen voltak jelen és mégis az egység kovácsai lettek.

i) Cleveland mellett a katolikus szemináriumban 1988-ban, a nyári szünetben egy 10 napos továbbképzésen vetten részt, ahol a résztvevők 85 %-ban katolikusok voltunk. Naponta volt szentmise, amelyen részvettek protestáns testvéreink is, egy hét után azonban kihagytunk egy napot és csak közös ima volt, hogy osztozzunk az ő fájdalmukban (mert protestáns lelkész nem volt jelen).

ii) 1989-ben Kecskeméten a piaristák adtak otthont Jean Vanier egy hetes lelkigyakorlatának. Fél évig készültünk kiscsoportvezetők az alkalomra. Jean üzeneteiben ragaszkodott ahhoz, hogy legyen református Istentisztelet is a programban. Piarista részről volt egy ideig ellenállás, de beadták a derekukat és szombat délután a piaristák templomában három református lelkész szolgálta a közösséget és szerzett úrvacsorát (köztük egy lelkésznő is).

iii) Néhány évvel később Dobogókőn a Manrézában volt egy újabb lelkigyakorlata Jeannak. Ekkor a BM üdülő nagytermében Fekete Ágnes lelkésznő és Hagyó Jóska atya egy közös Istentisztelet keretében adott tanításai, majd eucharisztia és úrvacsoraszerzés valósította meg számomra a közel tökéletes ökumenét.

iiii) Békés Gellérttől is sokat tanultam hosszabb közös útjaink során, de a fenti élmények kitörölték belőlem az intellektuális fenntartásokat, az ő víziói újabb távlatokat körvonalaztak.

A nehézségeket most is látom, és a megtörtség is fáj, de az előítéletek egyre halványabbak bennem, látom az elválasztó falak átjárható repedéseit és érzem az áradó barátságot miközben hallom Jézus imáját.

A felhasznált irodalmak és az idézetek forrásai

Sajgó Csanád Értelmileg sérült gyermekek, érzelmileg sérült szülők (A szülők gyógyulásának útja) 1996 A Kézenfogva Alapítvány kiadása

Hit és Fény Nemzetközi Tanácsa: Ökumenizmus a Hit és Fényben (Az ökumenizmus története a közösségben és Útmutató az ökumenizmus megéléséhez a Hit és Fény-ben) 1998. február (ford.: Lengyel Karolina, 2003) Kézirat

Hit és Fény Nemzetközi Tanácsa Ökumenikus Bizottsága: Ökumenizmus a Hit és Fényben (Vélemények, vallomások és történetek) (ford.: Lengyel Karolina, 2003) Kézirat

ÍRÁSAINK

Bolyki E. János

„Igaz tanúvallomás”.
Kommentár János evangéliumához.
(A tanúságtétel drámája)

Tézisek

(Február 19.-én igen örvendetes esemény színhelye volt a Magyar Tudományos Akadémia székháza. Bolyki János református teológiai tanár, aki a KÖT alkalmait is többször megtisztelte előadásaival, értekezést nyújtott be az MTA doktora címért és ennek nyilvános vitáját tartották. Az értekezés hatalmas mű, a János evangélium kommentárja, melyhez a szerző annak új fordítását is elkészítette.

Bolyki professzor rövid bevezető előadásában a negyedik evangélium sajátosságait hangsúlyozta. A János evangélium a tanúságtétel drámája. A drámai helyzet alapja, hogy Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen az Atyáról, de tanúságát nem fogadják el. A szerző a görög tragédiák szerkezeti elemeit fedezi fel az evangéliumban.
A három opponens mindegyike hangsúlyozta Szerző munkájának érdemeit, csak részletkérdéseket vitattak.

Nagy nyeresége lesz a hazai teológiai irodalomnak, ha Bolyki professzor művét a maga teljességében nyomtatásban is kézbe vehetjük. Az értekezés jelenleg csak az MTA és a Károli Gáspár egyetem könyvtárában férhető hozzá egy-egy példányban. Bevezetésül itt hozzuk – szerző szíves engedélyével - az értekezés téziseit. Medgyesi György)

I.

János kommentárom megírására nem kis mértékben késztetett a kiadói igény olyan újszövetségi írásmagyarázat megjelentetésére, amely betölti a tudományos segédkönyv, felsõoktatási tankönyv, monográfia szerepét, ezek mellett az egyéni bibliatanulmányozásra is alkalmas. (Sorozatszerkesztõi elõszó, 16). Ez az igény találkozott a Negyedik Evangélium egészen egyedi mondanivalója, felépítése és háttere iránti érdeklõdésemmel, valamint azzal a tapasztalattal, amit éveken át az SNTS (Societas Novi Testamenti Studiorum) nyári konferenciáin a János Szemináriumban szereztem, ahol a jánosi irodalom világhíres kutatóit (pl. R. Brown, A. Culpepper, U. Schnelle) hallgathattam, végül pedig azzal a gyakorlattal, amire Karunk Újszövetségi Tanszékén a több szemeszteren át tartott János-exegéziseimmel szert tettem.

Feladatomnak tartottam, hogy a monográfia tükrözze a teológia (benne elsõ renden a bibliai tudományok), az ókortudomány (mind a filológia, mind a történeti kutatások) és az irodalomtudományok interdiszciplináris kapcsolatát. Hogy ez a kapcsolat ne váljék az említett területek jellegtelen keverékévé, ahhoz szilárd hermeneutikai alapvetés szükséges. Ezt a „komplementáris-inkarnációs”-nak nevezett írásmagyarázati elvben (46–49, valamint Bolyki, 1997 és 1998) találtam meg, amely „Az Ige testté lett” (Jn 1,14a) textust nemcsak az isteni Logosz inkarnációjára, de analógiaképpen az isteni ihletésû, de emberi-történelmi írásmûvé lett szövegre is érvényesnek tartja. Ebbõl következik, hogy egyfelõl a teológiai, másfelõl a filológiai-történeti-irodalmi szövegmegértések nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

János evangéliuma interpretációjához az elsõ lépés annak megértése, hogy ez az evangélium milyen céllal készült és minek tekinti önmagát. A szinoptikus evangéliumokkal történõ összevetése során hamar kitûnik, hogy elsõsorban nem a már meglévõ írásbeli és orális tradíciót kívánja bõvíteni, hanem interpretálni akarja azt. Számára a történeti-földi Jézus és a megdicsõült-mennyei Krisztus azonosak, sõt az elõbbit az utóbbi fényében mutatja be. Már itt is érvényesül az általunk „patikamérleg-érzékeny egyensúlynak” (50) nevezett jánosi sajátosság, amely egészen ellentétesnek látszó fogalmakat rak egymás mellé s azokat együtt tartja igazságnak. Ez fõmondanivalójára is érvényes, nevezetesen arra, hogy a „Názáreti Jézus”, akinek családját egész környezete ismeri (6,42), aki a karizmatikus vándortanítók életformáját gyakorolja, egyúttal Isten, azaz az Atya Küldötte, aki megbízója üzenetét mondja el és tetteivel (pl. csodajelek) Küldõje parancsait hajtja végre, mert az a feladata, hogy tanúságot tegyen az igazságról (18,37). Ezt a paradox hitvallást fogadják el kortárs- és a leendõ tanítványai (20,31), akiknek maguknak is a tanúságtétel lesz a feladatuk. Csakhogy míg Jézusnak a feladata az Atyáról való tanúságtétel, addig tanítványainak õróla, azaz Jézusról kell tanúskodniuk. A tanúságtétel a jogi életbõl vett metafora, aminek bibliai-ószövetségi háttere Jahve, Izrael Istene, kozmikus pere a bálványokkal, amelyben az õ népe tölti be a tanú szerepét (pl. Jes 43,12). Adva vannak ezzel azok a motívumok és képzetek, amelyek János evangéliumát a tanúságtétel drámájává formálták. Munkámban elsõsorban ezt a tételt kívántam bizonyítani.

II.

A Negyedik Evangélium mûfajára és mondanivalójára irányuló vizsgálatok és kísérletek két nagy kérdéskörre vonatkoztak: mennyiben tanúságtétel és mennyiben dráma ez az újszövetségi könyv. Az elsõ kérdéskör megértéséhez János evangéliumában az inklúzió irodalmi módszerének felfedezése és szerepe, valamint szóstatisztikai vizsgálatok vezettek. Az inklúzió (egybezárás) olyan stíluseszköz, amely egy irodalmi egység elején és végén található, mintegy önmagába zárva azt s jelezve, hogy végigvonul az egész egységen s értelmet ad annak. A Prológus (1,18) azt mondja el, hogy Jézus azért tudja „kifejteni, megmagyarázni” (έξηγήσατο) a láthatatlan Istent, mert Fiúként már a világ teremtése elõtt Annak „kebelén nyugodott”, azaz bizalmas kapcsolatban volt Vele. Az Epilógus viszont „a szeretett tanítványt”, az implikált szerzõt mutatja be olyannak, aki Jézus kebelén nyugodott az utolsó vacsorán, tehát ismeri és kijelenti õt, tanúskodik róla (13,23–25; 21,20.24). Sõt, az evangéliumot kibocsátó közösség tanúskodik arról, hogy a szerzõ tanúságtétele igaz (21,24b). Az evangélium tehát azért „igaz tanúvallomás”, mert Jézusnak az Atyáról való tanúságtételével kezdõdik és a tanítványok Jézusról szóló tanúságtételével, sõt az író szavai igazsága tanúsításával végzõdik. A mû közepén pedig a Szentlélek tanúságtételérõl (15,26) van szó, Jézus „perújrafelvétele” folyamán. Ami a szóstatisztikát illeti (Maccini, 37–38.45–53) mutatta ki, hogy milyen sok János evangéliumában a jogi életbõl vett kifejezés. A μαρτυρία (tanúságtétel) szón kívül még kilenc olyan „lexikális mezõ”-t említ, melyek ezt bizonyítják. Ricoeur pedig (213–312) János evangéliuma szóstatisztikáját felhasználva írta meg a tanúságtétel teológiáját és filozófiáját.

János evangéliuma drámai jellegét már a múlt század elején felismerték. Az irodalmi kutatástörténet összefoglalását, a görög tragédiák utóhatása bemutatását a Kr.u.1. századi hellenista-zsidó kultúrkörre és a tragédiáknak a Negyedik Evangéliummal való irodalmi összehasonlítását (fõként Arisztotelész Poiétikája tragédiaelmélete alapján) egy másik monográfiában (Bolyki, 2002) végeztem el. Itt csak arra utalok, hogy kommentáromban sok adat található az antik tragédiák prológusai és a jánosi prológus párhuzamaira (57.59.68), a Kar (kórus) multifunkcionális és többfunkciós szerepére (186.225.252), a dramaturgiai feszültség-teremtés módszereire (215.311), végül a recognitio (anagnóriszmosz) szerepére (341.505) János evangéliumában, illetõleg az antik drámában.

A feldolgozás módszerei a kommentár mûfajához igazodnak. A Bevezetés (21–52) témái: kutatástörténet, a mû történeti, vallástörténeti, irodalmi, hermeneutikai-teológiai megközelítése és teológiájának fõbb fogalmai. Az evangélium szövegét négy nagy részre osztottam (nem számítva a prológust meg az epilógust), ezek: I. Jézus nyilvános mûködésének kezdete (1,19–4,54); II. Ünnep és nyilvánosság (5,1–12,50); III. Jézus, tanítványai körében (13–17. fejezetek); IV. Jézus szenvedése és feltámadása (18–20. fejezetek). A magyarázat során minden szakasz elején szövegkritikai elemzést találunk, mely a számba jöhetõ több száz János evangéliuma-kézirat szövegvariációt tárgyalja és a Nestle-Aland féle szöveg kritikai apparátusa, valamint B. Metzger, Textual Commentary figyelembevételével dönt a legeredetibb variánsok mellett, mely egyúttal a fordítás alapjául szolgál. A fordításnál megpróbáltam elkerülni mind a modernkedõ, mind az archaikus stílust, figyelembevettem J. Louw és E. Nida bibliafordítói elveit a „dinamikus ekvivalencia” alkalmazásáról. Az egyes tárgyalandó szakaszok elõtt külön feltüntettem az odavonatkozó szakirodalmat. Ahol szükséges volt, a versenkénti elemzés elõtt kortörténeti vagy teológiai bevezetést adtam. A szorosan vett magyarázat alkotja a kommentár legnagyobb részét. Mind analitikus, mind szintetikus módon próbáltam a szöveghez közeledni. Nagy hasznát láttam a mûfaji elemzés során D. Lee elméletének (1994) a szimbolikus dialógusokról, a történeti szempontoknál L. Martyn „two stages” teóriájának (1979²) a drámai cselekmény kettõs síkjáról, a jézusi „Én vagyok” kifejezések teológiai elemzésének (R. Schnackenburg, II, 59–70) és W. Meeks tanulmányának (122–173) arról, hogy János evangéliumában egybeolvad a kereszthalál és a megdicsõülés gondolata, amit a szóhasználat is félreérthetetlenné tesz. Az egyes szakaszok, perikopák, hatástörténetére nem mindig tértem ki, de ahol lényeges volt, külön exkurzusban tárgyaltam azt. Egyébként a kommentárban 16 exkurzus található: pl. a prológus sajátságairól, Keresztelõ Jánosról, szamaritánusok és zsidók viszonyáról, a krisztológiai méltóságjelzõkrõl, Pilátus történeti szerepérõl, a doketizmus hatástörténetérõl és még sok egyébrõl.

A források feltárásánál és felhasználásánál igyekeztem mind az elõzményeket, mind a hatástörténetet feldolgozni. Elõzményként a három szinoptikus evangélium és a Negyedik Evangélium összehasonlítása fontosságára kell rámutatni. Ezt, Jézus asztalközösségei és eucharisztiája szempontjából, egy monográfiában fejtettem ki (1998). Utóhatásként elsõsorban a jánosi három levelet kell említenünk. Ezekkel fõként ekkléziológiai és szociológiai szempontból foglalkoztam (2002). Doketizmusba hajló hatás figyelhetõ meg az apokrif Acta Johannisban (János akták), amit lefordítottam és jegyzetekkel láttam el, (Adamik /szerk./, 1995, Az apostolok csodálatos cselekedetei, 5–40). Így a Negyedik Evangéliumot az elõzõekkel történt összehasonlításban és a kanonikus jánosi levelek, valamint az apokrif János akták, vagyis a teljes jánosi irodalom fényében lehetett megvizsgálni.

III.

(1) A kutatás tudományos eredményei közé tartozik: János evangéliuma önértelmezésének és célkitûzésének feltárása. Az író a tanúságtétel drámájának tekintette mûvét egy kozmikus perben (40–42). Ez a per az ószövetségi ígéretek (Jesaia 41,21–43,13) beteljesülése volt Jézus élete, a vallási és állami hatóságoktól való elítélése, szenvedése majd felmagasztalása során. A világ által elítélt isteni Küldöttet Isten rehabilitálta egyrészt a feltámadásban, másként úgy, hogy a Szentlélek által perújrafelvételt készített, melynek során az isteni „védõügyvéd” a (Paraklétosz) „vádolja, meginti, leleplezi” (έλέγξει,16,8) a kozmoszt, amiért nem hitt Jézusban. A kozmikus per drámája azzal az egyszerû szituációval kezdõdött, hogy az isteni Logosz „az övéi közé jött, ám az övéi nem fogadták be õt” (1,11) és azzal végzõdik, hogy tanítványai ennek ellenére felismerik benne a Kürioszt és Theoszt (20, 28) és küldetést nyernek arra, hogy róla tanúskodjanak (20,21).

(2) További eredmény, hogy nyilvánvalóvá vált a szerzõ által örökölt orális és írásbeli (szinoptikusok) tradíció szuverén kezelése és újra interpretálása egy olyan hermeneutikai elv alapján, amely a történeti Jézus szavait és a mennyei Krisztus kijelentéseit egyenlõ értékûnek tartja. Így „egybecsúsznak” a kinyilatkoztatás (kijelentés) idõsíkjai ebben az evangéliumban. Pl. „De ezeket azért beszéltem el nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek ezekre, hogy én megmondtam nektek” (16,4).

(3) Tanulságos a jánosi mûfajok és stílusjegyek felismerése és tudatosítása. Az evangélium hét csodatörténetének mindegyike össze van kötve valamilyen metaforával, amely végsõ fokon Jézus személyére vet fényt s bemutatja, hogy õ az emberi élet alapvetõ szükségleteinek (kenyér, világosság, bemenetel az isteni világba, iránymutatás, védelem, élet, erõforrás) betöltõje, azaz: az élet kenyere, a világ világossága, a juhok ajtaja, az út, a jó pásztor, a feltámadás és az élet, és az igazi szõlõtõ (136, 102. jegyzet). Jánosnál a csodás gyógyítások nem az isteni irgalom tettei, hanem jelek (σημεια), melyek a csoda végrehajtója iránti hitre ösztönöznek. A dialógusok során Jézus beszédpartnerei félreértik a metaforákat, mert szó szerint, tehát materiális értelemben fogják fel azokat (félreértés – motívum, 41,stb.) ekkor indul meg a küzdelem, hogy a szereplõk felemelkedjenek a metafora spirituális értelméhez, ami egyúttal Jézusba, mint a metaforában kifejezett fogalom megvalósítójába vetett hitet is jelent. Az evangélium másik stíluseszköze az irónia, melynek alkalmazása során az olvasó megérti, hogy a narrátor többet tud, mint amit kimond, a cselekmény szereplõi viszont kevesebbet, mint õ, az olvasó. János különösen az ironizálókon ironizál (pl. 4,11; 9,40–41). Végül megemlítjük az evangélista „szerkesztõi megjegyzéseit, lábjegyzeteit”, kortörténeti magyarázatait és elõre- vagy visszafelé utaló szavait. Tele van elõre- (pl. 2, 20–21) és visszautalásokkal (7, 50), ezek szerepe egyrészt a drámai feszültség-tartás, másrészt egy sajátos idõszemlélet, melynek során a múlt tényei és a jövõ ígéretei egyaránt a jelen (hitre vonatkozó) döntését segítik.

(4) A fentiekbõl következik, hogy az evangéliumban található hangsúlyok, sõt verbális ellentmondások feloldását nem különbözõ források (jelforrás, passiótörténet) és az evangélista vagy a redaktor mondanivalójának különbségeire, hanem az író fentebb „patikamérleg-érzékeny” egyensúlykeresésére kell visszavezetni. Ez a paradox fogalmazás, vagy az ellentétek egyensúlya, a fõhõs: a történeti-földi Jézus és a mennyei-örök Krisztus identitásán és kontinuitásán alapszik, ami a Negyedik Evangélium legfontosabb, a vallástörténetben egyedülálló teológiai mondanivalója.

(5) Az evangélium szövege sehol sem említi „az egyház” fogalmát, mégis sokat következtethetünk belõle a jánosi közösség („a Jánosi Kör”) jellegzetességeire vonatkozólag. Nagy élményük lehetett, hogy a Jamniai Zsinaton vagy azzal kb. egy idõben exkommunikálták a zsinagógákból azokat a zsidókat, akik Jézus tanítványainak vallották magukat. Ezzel elvesztették a religio licita, az engedélyezett vallás jogát és mind zsidó, mind hellén-római környezetüktõl hátratételt szenvedtek Ez az élményük tükrözõdik a 9. fejezetben, ahol a meggyógyított vak kiközösítésérõl van szó (9,22.34). Innen érthetõek az ún. „búcsúbeszédek” (14–17. fejezetek) biztatásai a „megmaradásra”, ti. a jánosi közösségben. A 13. résztõl kezdõdõen megfigyelhetõ „a szeretett tanítvány” (az evangélium szerzõje?) és Péter enyhe rivalizálása, ami részben a gyülekezeten belüli, részben a jánosi gyülekezet és az egyház többi része közti különbségekre, az eltérõ irányzatokra és tekintélyekre utal (16. exkurzus). Jellemzõ János evangéliumára, hogy elkerüli a „megtörés, szétosztás, szakadás” gondolatát (ötezrek megvendégelése, halászháló kihúzása, Krisztus köntöse egyben- maradása jeleneteiben), ami valószínûleg az egyház egysége megóvása szándékára utal.

(6) A kutatás eredményei rámutatnak arra a kulturális és vallási interakcióra, amely a hellenista, a római és a zsidó kultúra közt a Kr.u. 1. században fennállt. János evangéliuma kétségtelenül nem a rabbinikus vonalat követõ zsidóságnak, hanem a Római Birodalom hellenista kultúrájában élõ, de a monoteizmus és Jézus személye iránt érdeklõdõ népeknek szólt, bár nem hagy kétséget afelõl, hogy („heterodox”) zsidó talajon keletkezett és zsidó szerzõje volt. Az evangélium többször idéz az Ószövetségbõl, még többször asszociál annak különféle motívumaira, de világossá teszi, hogy Jézus nyomában szuverénül (át)értelmezi a zsidó hagyományt és érdeklõdéssel fordul a nem zsidók (szamaritánusok, „görögök”) felé. Ugyanakkor tudni kell, hogy „a zsidók”, mint Jézus ellenfelei szerepeltetése az evangéliumban, nem valamilyen vallási antiszemitizmus jele, hanem a görög tragédiák mintájára a Kar egyik elnevezése az egyéb (a „sokaság”, az „egyesek-mások”, stb.) kifejezések mellett.

Végül szóljunk az eredmények hasznosítása lehetõségeirõl.

A Kommentár megállapításai teológiai, ókortudományi és vallástörténeti jellegûek, remélhetõen mindhárom területen hasznosíthatók, példát adnak az interdisciplináris együttmûködés elõnyeire. A bibliai teológiának a jánosi irodalom jellegzetességeirõl és fogalmi készletérõl bõséges anyagot szállítanak. Új szempontokkal gazdagítják a Negyedik Evangélium exegézisét. A hellenista (görög nyelvû) vallásos irodalom egyik legnagyobb hatású mûvét világítják meg az ókortudomány számára. Igazolják a görög dráma gondolatvilágának és képzeteinek valamiféle továbbélését a Földközi tenger keleti medencéjében. A júdaisztikát és általában az ókorral foglalkozó vallástudományt adatokkal és magatartás-mintákkal látják el a heterodox zsidóság (Keresztelõ mozgalma, Qumrán), a mandeizmus meg a gnózis elkülönülésérõl, kölcsönhatásáról és kezdeti fejlõdésük eltéréseirõl.

Irodalomtudományi és hermeneutikai kérdést vet fel az, hogy János evangéliuma a meglevõ Jézus-hagyomány újra-értelmezése kívánt lenni. Ezért új adatokkal és szempontokkal szolgálhat azoknak az irodalomtudósoknak, akik a hagyományok megõrzése, újra-értelmezése és meghaladása jelenségeivel foglalkoznak.

Az etikatörténetet inspirálhatja, ha komolyan vesszük, hogy János evangéliuma nemcsak a direkt morális törvények és parancsok (parainézis) mûfajában ad etikát, hanem az általa ábrázolt konfliktusok mindegyike eltérõ (F. Hegel kifejezésével: „partikuláris”) etikai álláspontokat szólaltat meg, sõt érvényesít. Megtaláljuk benne az etikai „paradigmaváltást” (13,15), a hatalom etikájának a szeretetbõl fakadó szolgálattal történõ felváltását az egyházi közösségben.

Multikulturális világunkban érdekes vallásszociológiai tanulságokkal szolgálhat a „jánosi gyülekezet” arra nézve, hogyan próbálhatnak a kis közösségek nagyon erõs belsõ kohéziót teremteni tagjaik között, hogy a körülöttük lévõ közömbös vagy ellenséges tömegek befolyása ne veszélyeztesse létüket, sõt õk próbáljanak azok valóságos kérdéseire érvényes választ adni.

Frivaldszky Sándor

Pázmány szép protestáns szókincse

Ha a két világháború között valaki hazánkban a „keresztény” vagy a „keresztyén” szót használta, nagyjából betájolta magát, hogy melyik egyházhoz tartozik, bár a két szó nem pontosan azonos fogalmat takart. Ettől eltérni - vagyis, ha egy katolikus a „keresztyén” vagy egy protestáns a „keresztény” tévútra tévedt - szinte hittagadásnak számított. Az előbbire ma sem hallok példát - leszámítva a „keresztény-keresztyén” ügyetlenséget - de, ha mostanság a „keresztény” megjelölést hallom, akkor az eredhet udvarias evangélikustól, vagy igen udvarias reformátustól is.

Azért mégis volt egy kivétel az előbbi esetre, csak az nagyon régen történt. Tette ezt az élestollú esztergomi érsek Pázmány Péter maga. Szinte egyöntetűen a „keresztyén” szót használta, no nem következetesen, mert csak az ökör következetes teljesen. Vagy három levelébe is belecsúszott a rendhagyó „kereszténység”, igaz, mint főnév és nem mint jelző. Mielőtt ebből valami következtetést vonnánk le, vegyük észre, hogy a levelek előtt vagy 30 évvel írt egyik hitvitázó munkájában a „keresztyénség” és „keresztyének” mellett szerepel a

„keresztény ember” kifejezés is.

Az Úrvacsora még árulkodóbb, mint az előbbiek. Nincs katolikus, aki ezt a szót használná és protestáns, aki nem használná. Protestáns és természetesen a bíboros érsek. Mert Pázmány következetesen „Úrvacsorá”-t ír és ez főként hitvitázó munkáiban jelenik meg. No, nem egészen következetesen, mert olvasható nála az „Úr vacsorája” is. Egyik sem jelenti természetesen a „végvacsorát”, amelyen az Úr az „Úrvacsorá”-t szerezte és amelyről Pázmány olyan éleshangú hitvitázó írást adott ki. A „pápista” jelző gyökere a csúfolódás volt, legalább is a múlt században. Pázmány nyugodt szívvel használta, s csak néhol írt „Római Ecclesiá”-t. Igaz, egy hitvitázó munkában zamata van az előbbi szónak, de amikor élete végén nagy tisztelettel és szeretettel elküldte válogatott szentbeszédeit I. Rákóczy György fejedelemnek, így biztatta őt az olvasásra: „Azt hiszem, hogy kegyelmed pápista praedicatiót nem is hallott. Ottan is olvasni ne restelje kegyelmed.” (Pozsony, 1636. dec. 26.)

A cím kissé „blikkfangos”, mert a tizenhetedik századot társítja a huszonegyedikkel, bár ma ezt csúsztatásnak hívják· No, de a nagy író, gondolom, csak mosolyog az angyalok között.

Német Béla Ökuménia Piliscsaba hétköznapjaiban

A januári ökumenikus imahetek alkalmával évről-évre megfogalmazódott bennünk az az igény, hogy az ökumenét az egész évre ki kellene terjeszteni. Református és evangélikus testvéreinknek hasonló gondolatokat súgott a Szentlélek. A gondolatokat szó, majd tett követte, és ha lassan is, de kibontakozott egy természetes együttműködés a helyi protestáns közösségek, és a katolikus közösség között. Aki benne van, azt mind örömmel tölti el. A szorosabb együttműködést talán a református testvéreknek a Ferences Világi Rend Páter Pio piliscsabai közösségével együtt rendezett gyermeknapjai indították el.

Az első közös "ökumenikus gyermeknapot" 2001-ben rendeztük. Bibliai játszóházzal, játékokkal, a Térszínház színházi előadásával, közös étkezéssel töltöttük együtt az időt, a napot pedig tábortűzzel és közös esti imával, illetve táncházzal zártuk. Az "ökumenikus gyermeknapok azóta hagyománnyá váltak, minden évben folytatjuk a megkezdett munkát.

A közös munka örömén és sikerén felbuzdulva azóta már több (többé-kevésbé) együttes programunk is van. A világi ferencesek ugyancsak hagyomány-szerűen (nyolc éve) megrendezett "GRECCIO"-ján is részt vesznek már protestáns testvéreink, sőt, a 2002. évi alkalommal együtt adtuk elő ez alkalommal Tolsztoj Panov apóját. (A "GRECCIO"-ként nevezett esemény Assisi Szent Ferenctől ered. Ő "a saját szemével" akarta látni Jézus születését, (=3Dérzékeivel akart közelebb jutni a megtestesülés titkához), ezért Greccioban, egy kis hegyi falu barlangjában rendeztette meg testvéreivel - szentmise keretében - a betlehemi születés eseményét, ahol a legenda szerint a jászolból felemelt bábu kis Jézusként elevenedett meg a karjaiban.

Néhány éve ún. "Taizéi" imaesteket tart a plébánia családos közössége, melyen a protestáns testvérekkel közösen imádkozunk. Ezek havi gyakoriságúak, és a helyszín változó: a három közösség templomai-, ill. az egyetemi kollégiumok kápolnái is helyt adnak az együttes imádságnak.

Az egyetemi kollégiumok rendezvényei is nyitottak a protestáns testvérek számára, mint ahogy ugyancsak nyitottak a református testvérek által néhány éve megrendezett "Protestáns napok" is.

Különösen nagy örömmel fogadtuk azokat a protestáns testvéreinket, akik a nagyheti "külső" (körmeneti úton végzett) keresztutakon is részt vettek. A református fiataloktól biblia óráikra kaptak az evangélikus és katolikus testvérek meghívást, a Ferences Ifjúság előadásaira pedig a

protestáns fiatalokat (és idősebbeket) hívtuk meg.

Természetesen a kifejezetten kulturális események is nyitottak mindenki számára: így a klotildligeti templomban hagyományos karácsonyi koncertek és a református templomban megrendezett hangversenyek is. Nem beszélve az immár tíz éve megrendezett Piliscsabai Egyházzenei Napokról.

Megjegyzendő azonban, hogy a más közösségekből érkező résztvevők száma nem túl magas, és a személyek csaknem mindig ugyanazok. Nem nélkülöztük profánabb témákban sem az együttműködést. Így a "Ferences Ház" (a világi rendi testvérek klotildligeti = központja) adott helyt a református testvérek által bonyolított almavásárnak, és ugyancsak ez a ház adott helyt - tekintet nélkül a vallási hovatartozásra - egy-egy ruhabörzének.

Amiben még igencsak előre kellene lépnünk, az a közös szeretet-szolgálat. Úgy tűnik, a maga teljességében felmérni és szolgálni a rászorulókat csak közösen lehetne. Van ugyan Caritas, és van szretet-szolgálatuk a református testvéreknek is, közös akciókat, ill. folyamatosan felvállalt közös szolgálatot a szegények, az idősek életének terheinek könnyítésére nem végzünk. Remélhetőleg e gondolathoz mindannyian hozzágondoljuk a "még" szócskát!

A fenti, talán vázlatosan, de remélhetőleg érthetően leírt gondolatokból egy bontakozó együttműködés, reményünk szerint a "bontakozó Élet" rajzolódik ki. Mindig lesznek olyanok, akik szkeptikusan fogadják az ökumené eseményeit. De hál' Istennek vannak, és bízhatunk benne, hogy lesznek mindig olyanok is, akik szinte mániákusan szívükön viselik Urunk mondását: ".hogy mindnyájan egy legyenek ; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem."=20 Talán ez a mánia fertőzött meg minket is, s így "levédetten" de minden örömmel használónak ajánljuk azt a kifejezést, amely talán megmosolyogtat, de ha mélyebbre hatol, talán meg is mozgat: "ÖKUMÁNIA" Egy mánia, amely felelősséggel jár. És nem is kicsivel, hiszen URUNK és ATYÁNK "szavahihetősége múlik" rajta. S a "Világ fejedelme" ezt a hitelt

próbálja minden eszközzel aláásni. Csak az Úr kegyelmével, a Szentlélekben bontakozó életben és együttműködésben tudjuk ezt a hitelt visszaállítani. Adja az Úr, hogy mennél többen legyünk "fertőzöttek"!

Szebeni Olivér

Egy óra a MEKDSZ-nél

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség egyetemi hallgatók felekezetközi önszerveződése. Hazánkban 1989 óta újra legálisan működik szinte valamennyi egyetemen. Ez év elején diák-bibliakörre kaptunk meghívást a Budapesti Műszaki Egyetem főépületébe (K III. 28.). Jelen volt 25 főnyi komoly, istenfélő ifjú, főleg protestánsok és néhányan katolikusok. A legtöbben mérnök-hallgatók, de más egyetemi karról (bölcsészetről, gyógyszerészetről) is érkezett egy-egy érdeklődő. A fiatalság saját összeállítású füzetből egy furulya és két gitár kíséretével énekelt, azután imádsággal és igemondással nyitottuk meg az előadást.

A meghívott előadó a Baptista Teológiai Akadémia egyik tanára volt, aki 1956 nyarán kapcsolódott be az ökumenikus mozgalomba. A keresztyén egység gondolatát előbb gyülekezeti szinten ápolta, később a teológiai oktatás és a különféle keresztyén közösségek megbékélésén tevékenykedett. Ezt napjainkig lelkesen folytatja. A baptista akadémián a felekezeti kötődés körülbelül fele-fele arányban oszlik meg a saját és más felekezetű diákság részéről. Hitelvi kérdéseket nem vitatnak. A diákság örül ennek a teológiai szemléletnek. Nemcsak tanulnak, lelkileg is épülnek az előadásokon.

Jézus Krisztus főpapi imádságának egyik kérése alapján körülbelül egy órát foglalkoztunk a felekezet - köziség (interkonfesszionalizmus) mai progresszív jelenségével. Az előadás végén több kérdés hangzott el.

A MEKDSZ diákjai ezt a gondolkozást annyira természetesnek veszik, hogy az első kérdező nem is tudta elképzelni annak valószínűségét, hogy a régebbi keresztyén évszázadokban az intoleráns viselkedésnek gyászos eseményei voltak. Istennek hála, az új évezredben a hívők egymásra találnak. Nem polemizálnak, bár valamennyien komolyan veszik saját lelki-szellemi örökségüket. Ez azonban nem zárja ki az érdeklődést a más nézetűek iránt. Meglátják egymás törekvéseiben a jó szándékot. Belátják és kölcsönösen elismerik, hogy egyetlen egyház vagy intézmény sem mentes a tévedésektől. A fiatal keresztyén értelmiségiek közelítenek ahhoz, hogy teljesítsék Jézus Krisztus főpapi imádságának kérését az egységre nézve (Jn. 17:21). Szilárdan hiszik, hogy felekezeti szinkretizmus nélkül is eljuthat a Föld minden keresztyén egyháza és tagja az egyetértésnek a jelenleginél sokkal magasabb szintjére. Ezt nem emberi erővel kívánják kierőszakolni, de hajlandók érte naponként imádkozni, - nemcsak az ökumenikus imahét keretében.

A felekezet - köziség folyamatosan beteljesedő út. Hogy végigjárjuk-e, az Isten kegyelme. Teljesülése előtt a Szentlélek-Isten sorompókat nyit fel. A megosztott híveket mind közelebb segíti egymáshoz és az Úrhoz. Az egyházszervezeti egység ma elképzelhetetlen, de érvényesül egy szellemi egység azok között, akik hajlandók fölismerni a másikban azt a személyt, aki Jézus Krisztus vérén megváltott testvérük.

HÍREK

A Magyar Pax Romana kongresszusa

A Magyar Pax Romana április 14 és 17 között Kecskeméten tartott 46. kongresszusa a keresztény értelmiségiek egyházi és társadalmi helyével, feladatával foglalkozott. A Veni Sancte szentmisét házigazdaként Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mutatta be. A meglehetősen különböző képzettségű és hitü/világnézetű előadók gondolataiból a beszámoló csak szilánkokat és kapcsolódási pontokat kísérel meg felmutatni a teljesség mindennemű igénye nélkül.

Tomka Miklós, a PPKE szociológia professzora főként a katolikus értelmiségiek hagyomány őrző feladatáról beszélt és a magyar katolikus egyházon belüli kommunikáció problémáit boncolta. Pulay Gyula (1990-től a mai napig különböző minisztériumokban helyettes államtitkárként majd államtitkárként dolgozik) arról beszélt, hogy a vezetés tudomány szakemberei egyre inkább felismerik azt, hogy a jó vezető szolgáló vezető. Várhelyiné Keresztes Ilona pedagógus megfogalmazása szerint minden keresztényre értelmiségi szerep hárul. Gera Mihály fotóművész az értelmiség hagyomány őrző feladatát hangsúlyozta. Gánóczy Sándor katolikus teológus (előadása ebben a számunkban olvasható) az értelmiségi karizmáját a Kor 1.-ből kiindulva fejtette ki. Gáspár Csaba László, a PPKE filozófia oktatója szép megfogalmazása szerint a kinyilatkoztatás nem igába hajtja, hanem igébe állítja a gondolkodást. Kapcsolódott ehhez Balogh Zoltán református lelkipásztor, amikor azt mondta, hogy a keresztény értelmiségi Mózeshez hasonlóan menjen olyan közel a csipkebokorhoz, amennyire csak tud, de ott vegye le a saruját. Kedves pillanata volt a kongresszusnak mikor Köllő Gábor szászfenesi katolikus esperes védelmére kelt Luthernek, akitől Bogárdi Szabó István, a dunamelléki református egyházkerület püspöke előadásában - miközben elismerte óriási szellemi teljesítményét - el akarta vitatni értelmiségi mivoltát.

A kongresszus második előadási napját Szécsi Gábor kecskeméti polgármester is megtisztelte jelenlétével és hozzászólásával. A Pax Romana két díját Bernolák Éva, a katolikus hitoktató képzés úttörője, annak a pártállami diktatúra alatti megszervezője és sokáig vezetője és a Boór házaspár (Márta és János, az idén 40 éves Mérleg főszerkesztője) kapták.

(Vető István)

KÖZHASZNÚSÁGI JELENTÉS

a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság

2oo3. évi tevékenységéről

A vezetőség által előterjesztett Közhasznúsági jelentést a 2oo4. május 3.-án a KÖT székhelyén megtartott közgyűlés elfogadta.

Tartalma:

1.) Pénzügyi beszámoló (Eredménylevezetés és Mérleg),

2.) A szervezetnek az Országgyűléstől és a Fővárosi Önkormányzattól kapott juttatásai és egyéb bevételei, valamint ezek felhasználása

3.) A vagyon felhasználásával kapcsolatos kimutatás

4.) Cél szerinti juttatások

5.) Nyilatkozatok

6.) Beszámoló a 2oo3. évi tevékenységről.

1.) Pénzügyi beszámoló (a 1715/B.r.sz. nyomtatvány szerinti csoportosításban):

EREDMÉNYLEVEZETÉS

A. Összes közhasznú tevékenység bevétele 1.799 EFt

I. Pénzügyileg rendezett bevételek 1.799

1. Közhasznú célú működésre kapott támogatás 0

2. Pályázati úton elnyert támogatás 650

4. Tagdíjból származó bevétel 157

5. Egyéb bevétel 992

B. Vállalkozási tevékenység bevétele 0

C. Tényleges pénzbevétel 1.799

E. Közhasznú tevékenység ráfordításai 1.958

1. Ráfordításként érvényesíthető kiadások 1.188

4. Ráfordításként nem érvényesíthető kiadások 770

G. Tárgyévi pénzügyi eredmény - 159

J. Fizetendő társasági adó 0

MÉRLEG

A. Befektetett eszközök 0 EFt

B. Forgóeszközök 888

Pénzeszközök 888

ESZKÖZÖK (AKTÍVÁK) összesen 888

C. Saját tőke 888

I. Induló tőke (2oo3.o1.o1-én) 1.047

IV. Tárgyévi eredmény alaptevékenységből - 159

FORRÁSOK (PASSZÍVÁK) összesen 888

Megjegyzés: a Társaság pénzforgalmában megjelent mind a bevételi, mind a kiadási oldal számaiban 770.000 Ft összeg, mely az IEF konferencia szervezésekor céltartalék létesítéséből, majd annak visszautalásából adódott.

6.) BESZÁMOLÓ a 2oo3. évi TEVÉKENYSÉGRŐL

A Társaság 2oo3-ban is az Alapszabálya szerinti célokat szolgálta, úgymint:

- társadalmi és tudományos kérdések ökumenikus keresztény szempontból történő tanulmányozása, a nézetek, népek, nemzetek sokszínűségéből eredő öröm fenntartása és erősítése,

- krisztusi szellemű, baráti szereteten alapuló közösség kialakítása és érdekeinek védelme,

-az elméletileg helyesnek tartott kialakított nézetek lehető széles körben történő megismertetése, törekvés azok megvalósítására.

Tevékenysége első sorban kulturális:

előadások, konferenciák szervezése, folyóiratok kiadása, de

tevékenysége ismeretterjesztést is és a hátrányos helyzetű csoportok esélyegyenlőségét is szolgálta témaválasztásaival.

Az Alapszabályban meghatározott további közhasznú tevékenységeket:

- az euroatlanti integrációt az Európa Mozgalom Magyar Tanácsa keretében és az MKPK Justitia et Pax bizottsága rendezvényeinek keretében, továbbá az International Ecumenical Fellowship szervezetével együttműködve szolgáltuk;

- a határontúli magyarokkal kapcsolatunkat idén is a konferencián való vendégül látásukkal és folyóiratunk rendszeres eljuttatásával építettük.

- 2oo3-ban 10 előadói estet rendeztünk székhelyünkön, esetenként 30-40 résztvevővel. Ezek az u.n. "első hétfők". Ezekre általában országosan ismert szaktekintélyeket hívunk meg.

- a 2oo3. szeptember 17-18-19-én Budapesten megtartott konferenciánkon 3 napon át átlag 80 fő vett részt, a 20 határon túli résztvevő költségeit átvállaltuk ill. térítettük Az előadások az ökumené mellett társadalmunk aktuális kérdéseivel foglalkoztak.

- ÖKUMENÉ c. folyóiratunk 2oo3. évben 6oo - 6oo példányban három alkalommal jelent meg és két alkalommal 1oo példányban adtuk ki német összefoglalóját osztrák és német barátaink részére. A példányok zömét tagjaink kapják, de számos olyan támogatónk van, aki nem tag, de igényt tart a folyóiratunkra, illetőleg aki hivatásánál fogva figyelemmel szeretné kísérni az ökumenizmussal kapcsolatos megnyilvánulásokat (előadásokat, publikációkat, eseményeket);

KÜLKAPCSOLATAINK

Európa sok országával:

- az International Ecumenical Fellowship (IEF) keretében Európa 10 országában élő IEF-tagok részvételével felmérés készült az ökumené helyzetéről. Ennek létrehozásában a Társaságunk keretében lévő IEF tagok aktívan résztvettek, az angol nyelvű összefoglalót magyarra lefordították, osztrák barátaink részére német nyelvű rövidített változatot készítettek, és ezeket érdeklődőknek korlátozott számban postán illetőleg e-mailen eljuttatták;

Határon túli magyarokkal:

- a felvidéki, erdélyi, bácskai és kárpátaljai magyar értelmiségből (orvosok, pedagógusok, lelkészek, stb.) közel százan Társaságunk tagjai. Nekik megküldjük ÖKUMENÉ c. folyóiratunkat, meghívjuk őket konferenciánkra és más alkalmakra,-szlovák ill. román barátainkkal. A 2oo3. évi konferenciánkon húszan vettek részt, jelentős anyagi támogatásunkkal.

Ausztriai és németországi ökumenikus csoportokkal:

- Grázban és Villachban, valamint Landshutban élő ökumenikus csoportokkal tartunk folyamatos kapcsolatot. Megkapják az ÖKUMENÉ c. folyóirat német nyelvű rövidített változatát, valamint programjainkról szóló értesítőt. Néhányan évről évre meglátogatják társaságunkat és résztvesznek konferenciáinkon.

2oo4.május 31. Ullrich Zoltán, képviselő, elnök

2.) A SZERVEZETNEK az ORSZÁGGYŰLÉSTÔL (a Miniszterelnöki Hivatal lebonyolításában) és a FÔVÁROSTÓL kapott juttatásai és egyéb BEVÉTELEI, valamint ezek FELHASZNÁLÁSA (EFt).

2oo3. évi bevételek/ Forrásaik Áthozat Országgyűlés Fôváros Egyéb Összes

1.047 300 350 378 2.075

2oo3. évi költségek, kiadások:

1. Személyi jellegű ktg-ek 0

2. Személyi jellegű ktg.-ek közterhei 0

3. Anyag-költségek 41 41

3.1. Irodaszerek, nyomtatványok 9 9

3.5 Csomagoló anyag, egyéb 32 32

4. Anyagjellegű szolgáltatások 270 350 450 1.070

4.2. Rendezvények, konfer. költségei 60 50 58 168

4.3. Javítás, alkatrész (30 2oo4-re áthúzódó) 0*

4.5. Postaköltség 110 50 120 280

4.6. Telefon 100 49 149

4.7. Fénymásolás 1 1

4.8. Újságok előfiz. díja, könyv vásárlás 8 8

4.9. Kiadványszerkesztés, nyomda ktg-ei 250 170 420

4.10. Szállás (határon túliaknak) 44 44

5. Nem-anyagjellegű szolgáltatások 76 76

5.2. Hirdetés, pályázat ktgei 2 2

5.3. Adományok 20 20

5.4. Közjegyző 11 11

5.5 Egyéb: bank ktg 43 43

Felhasználás összesen, források szerint:

270 350 567 1.187

2oo3.XII.31.-i maradvány: 888

(Megjegyzések: .ad 4.1.) utazási költségek csak a konferenciával kapcsolatban merültek fel, így azt is a 4.2 pont tartalmazza.

ad 4.3.) a tervezett tétel csak 2oo4. januárban jelentkezett költségként. A szerződés futamideje 2oo4. május 31-el zárul. Addig kell az adott célokra kapott támogatást (300.000 Ft) igazolt költségekkel teljes egészében lefedni. Erre fedezetet a 2oo3. dec.31-i fordulónapon meglévő maradvány biztosít.)

TERVEZET a 2oo4. évre:

Tervezett kiadások: a 2oo3.évihez viszonyítva 7 % inflációval és 3 helyett 4 ÖKUMENÉ kiadásával számolva: 1.380.000 Ft, .

Eddig a bevételek közül az NCA-tól és az Önkormányzattól remélt pénz még teljesen bizonytalan. Ezek esetleges teljes hiányában a tartalékainkat kell felélnünk (888 EFt-ot).

3.)A vagyon felhasználásával kapcsolatos kimutatás

Összevetve a 2oo2. és a 2oo3.ÉRLEG adatokat, kiderül, hogy 2oo3-ban vagyon-felélés történt: 159 EFt-tal kevesebb a 2oo3. évi záróállománya az eszközöknek, mint 1 évvel korábban. (Forgóeszközök állománya 2oo2.12.31-én 1.o47 EFt, 2oo3. 12.31-én pedíg 888 EFt.)

Ez azzal magyarázható, hogy míg 2oo2. évben a bevételeink 222 EFt-tal meghaladták a kiadásainkat, 2oo3. évben a kiadások haladták meg 159 EFt-tal a bevételeket. Ez az infláción túlmenően azzal függ össze, hogy 2oo3-ban kevesebb pályázat útján elnyert pénzhez jutottunk hozzá, mint 2oo2-ben (990 EFt helyett 650 EFt-hoz). Emellett tagdijakból és adományokból is kevesebb bevételhez jutottunk.

Társaságunknak állóeszközei nincsenek, pontosabban már nullára amortizált számítógépe és másológépe van.

4.) Cél szerinti juttatások

A rosszabb anyagi lehetőségek folytán az előző évi 116 EFt helyett 2oo3-ban csak 103 EFt összegben nyújtottunk támogatást olyan céljainkhoz közelálló tevékenységet folytató szervezeteknek, mint a cigányfiatalok integrálásával foglalkozó Bárka Ifjúságsegítő Egyesületnek (20.000 Ft), az ökumené támogatására alapított UNUM női szerzetesrendnek (9.600 Ft), az idősek szociális otthonát működtető Magyarok Nagyasszonya Társaságnak (26.500 Ft), Szociális Missziótársulatnak (7.500 Ft) és az Albert Schweitzer Otthonnak (40.000 Ft).

5.) NYILATKOZATOK

5.1.) A társaság semmiféle juttatást nem adott vezető tisztségviselőinek.

5.2.) A társaság költségvetéstől, állami alapoktól, önkormányzattól normatív jellegű támogatást nem kapott. A pályázati úton elnyert támogatásokon kívül az adózók a személyi jövedelemadójuk 1 %-ából 56.576 Ft-ot juttattak Társaságunknak.

MEGHÍVÓ

Az ökumené eredményei és kérdései

a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT)

konferenciát rendez

a Tamás Alajos Közösségi Házban (Budapest, II. Rómer Flóris u. 4.)

2004 szeptember 9-10-11-én.

Védnökök:

Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek

Dr. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke

Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke

a k o n f e r e n c i a p r o g r a m j a

Szeptember 9. Csütörtök A reformáció és az ökumené

9⁰⁰ - 9³⁰ Regisztráció

9³⁰ - 9⁴⁵ Czövek Olivér: Bevezető áhitat

9⁴⁵ - 10⁰⁰ Ullrich Zoltán: Megnyitó

10⁰⁰ - 11³⁰ Dienes Dénes, Reuss András, Szigeti Jenő: A reformáció eredeti céljai és a katolikus megújulás a II. Vatikáni Zsinat után

11³⁰ - 12⁰⁰ Kávészünet

12⁰⁰ - 13⁰⁰ Hozzászólások, vita

13⁰⁰ - 15⁰⁰ Ebédszünet

15⁰⁰ - 16³⁰ Bábel Balázs, Ittzés János, Szabó István: Korunk hazai problémái és keresztény kezelésük

16³⁰ - 17³⁰ Hozzászólások, vita

Szeptember 10. Péntek A nem-keresztény vallások etikája - hasonlóságok és ellentétek

9¹⁵ - 9³⁰ Bevezető áhitat

9³⁰ - 13⁰⁰ Kamarás istván, Nemeshegyi Péter, Sajgó Szabolcs, Szalai András: Iszlám, hinduizmus, buddhizmus, konfucianizmus, sintoizmus

13⁰⁰ - 14³⁰ Ebédszünet

14³⁰ - 15⁰⁰ Grazi ökuménikus csoport: Zsidóság

15⁰⁰ - 16⁰⁰ Balog Zoltán: Ökumené és az Európai Unió

16⁰⁰ - 17³⁰ Határontúliak kerekasztal beszélgetése

Szeptember 11 Szombat Keresztények Európában

9³⁰ - 10⁰⁰ Brückner Ákos: Bevezető áhitat

10⁰⁰ - 13⁰⁰ id. Hafenscher Károly, Kalota József, Kránitz Mihály, Tomka Miklós: Ökumené és az Európai Unio; az egység törekvések céljai

Európa lelke - az EU vallásszociológiai szemmel

13⁰⁰ - 13³⁰ Ebédszünet

13³⁰ Közgyűlés (határozat képtelenség esetén 14⁰⁰):

Közhasznúsági jelentés és beszámolók

Elnökség és választmány szükség szerinti kiegészítése

SZERZŐINK

Dr. Bolyki János 1931-ben született Budapesten. Nős, két gyermeke van. 28 évig lelkészként, majd 22 évig teológiai tanárként szolgál a Magyarországi Református Egyházban. Lapunk 12. számában jelent meg írása.

Dr. Frivaldszky Sándor 1938-ban született Budapesten. 1962-ben matematikus-matematika tanári diplomát szerez az ELTE-n. 1972-ben kandidátusi fokozatot szerez. Nős, a felsőkrisztinavárosi plébánia gyülekezetének tagja. Vallási és közéleti kérdésekről mintegy 50 írása jelent meg különböző újságokban. Lapunk 53. számában jelent meg írása.

Dr. Gánóczy Sándor 1928-ban született Budapesten. Teológiai diplomát szerez. 1953-ban pappá szentelik. A római Gergely Egyetemen Kálvin egyháztanáról doktorál. Tanácsadóként részt vesz a II. Vatikáni Zsinaton. 1972 és 96 között a würzburgi egyetem dogmatika professzora. A Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora. Dél-Franciaországban, Provance községben él. Utoljára folyóiratunk 48. számában közöltünk tőle írást.

Nagypál Szabolcs 1974-ben született Budapesten. Ökumenikus teológusként dolgozik a pannonhalmi Békés Gellért Ökumenikus Intézetben. A Keresztény Diákok Világszövetségének közép-európai, európai és világvezetőségi tagja. Főszerkesztője a Student World (1908) és a Mozaik (1992) című ökumenikus folyóiratoknak, valamint a közép-európai ökumenikus antológiáknak. Lapunk 50. számában jelent meg írása.

Németh Béla 1947-ben született Budapesten. Hat gyermek közül a 4. rajtszámot kapta. Áldozatos és példamutató szülők gyermeke. 1966-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1975-ben építészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Építésügyi szakértő, műszaki ellenőr. Egy nagyszerű feleség férje, 7 gyermek apja. A Ferences Világi Rend tagja.

Dr. Sajgó Csanád 1943-ban született Budapesten hétgyermekes családban. Vegyészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műegyetemen 1971-ben. Nős, két gyermeke van. A Regnum Marianum, a Hit és Fény és a Házas Hétvége lelkiségi mozgalmak, valamint a Magyar Pax Romana Fórum és a KÖT tagja.

Dr. Szebeni Olivér 1928-ban született Budapesten. Bölcsészeti tanulmányokat folytat, baptista lelkészi diplomát majd az USA-ban teológiai doktorátust szerez. Lelkészi szolgálata mellett egyháztörténelmi kutatásokat végez. 1964-től a baptista teológiai szeminárium tanára. Folyamatosan jelennek meg tanulmányai. Folyóiratunk 37. számában közöltünk tőle írást.

ÖKUMENÉ 2004/2. 55. szám

TARTALOM

ELŐADÁSOK

Gánóczy Sándor: Az értelmiségi lét teológiája

Nagypál Szabolcs: A százéves magyar ökumenikus diákmozgalom és a Közép-Európa-gondolat

Andrea Riccardi: Európa: történelem és lélek

Sajgó Csanád: Ökumenizmus a Hit és Fény-ben

ÍRÁSAINK

Bolyki János: „Igaz tanúvallomás”. Kommentár János evangéliumához. (A tanúságtétel drámája)

Frivaldszky Sándor: Pázmány szép protestáns szókincse

Német Béla: Ökuménia Piliscsaba hétköznapjaiban

Szebeni Olivér: Egy óra a MEKDSZ-nél

HÍREK

Beszámoló a Magyar Pax Romana kongresszusáról

KÖZHASZNÚSÁGI JELENTÉS

---

· A Pax Romana kecskeméti konferenciáján 2004 április 15-én elhangzott előadás.

· A KÖT 2004 április 1-i összejövetelén elhangzott előadás szerkesztett változata

· A MEKDSz-ről Szebeni Olivér írását közöljük lapunk XX oldalán.

· Elhangzott az Együtt Európáért rendezvényen 2004 május 8-án Stuttgartban.

· A KÖT 2003 szeptember 19-21 közötti konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.

· A helyesírásis változott azóta, (l. „keresztien”).