A természet évmilliókon át bonyolult egyensúlyban volt, s ennek a
sokkarú mérlegnek egyes karjaira - szennyezéseivel - rácsimpaszkodott
az ember. Az egyensúly felborulásának folyamata minden területen
és minden szennyezésre nézve nagyjából három szakaszra tagolható:

Elsõ fázis: a természetes öntisztuló képesség
Második fázis: túlterhelõdés után a természet öntisztuló
képességének (a tisztító szervezeteknek) a lepusztulása,
megszûnése
Harmadik fázis: a szennyezõdés halmozódása az elviselhetetlenségig

Tudjuk, hogy az egyes szennyezések között (káros) keresztkölcsönhatások
is lehetségesek, t.i. egy szennyezésfajtától elpusztulhatnak olyan
élõlények, melyek egy másik szennyezéssel még sokáig megbirkóztak volna.
Az is elõfordul, hogy egy hirtelen, csapásszerû szennyezés tartósan
felszámolja az öntisztulóképességet olyan területen, ahol ez egyébként
nem volt várható. E kivételek ellenére, mégis használhatónak
tûnik a fenti szakaszolás, és tapasztalaink is sajnos azt bizonyítják,
hogy a természet pusztulása a környezetünkben az egyes területeken
más-más ütemben, de elvileg azonos módon történik. Ezt a jelenséget,
és ennek következményeit tárgyalja ez a dolgozat.

Gyerekkoromban édesapám hívta fel a figyelmemet a Duna öntisztító
képességére: ha pl. a vízbe dobunk egy almacsutkát az hamar baktériumok
és halak táplálékává válik, megszûnik nyomtalanul, a Dunával válik
egyenlõvé. De arra is õ hívta fel a figyelmemet, hogy minden élõ víz
túlterhelhetõ - például - szervesanyagokkal, s az ellégtelenedés után
a vízbõl kipusztulnak az állati, majd a növényi szervezetek, s
a víz még azt az öntisztulóképességét is elveszíti, amit ezek az
élõlények kölcsönöztek neki. A folyó holt vízzé, szennycsatornák
higítóedényévé válik, s ekkor már az almacsutka is feldolgozhatatlan
szennyezésként úszik az alatta lévõ mérgezõ keverék habjain.
(Ez a folyamat le is zajlott, az Elbán, a Rajnán, a Temzén; a
Dunán most zajlik; késõbb látni fogjuk, hogy a folyamat csak nagy
erõfeszítéssel fordítható meg: nehéz egy folyót ismét élõvé varázsolni.)

Hasonló, például, az erdõk tisztító képessége: A fák és az aljnövényzet
asszimilálnak, szennyezõdéseket, port kötnek meg, stabil klímát
alakítanak ki, magukba tudnak építeni még a kénes gázokból is valamennyit.
De ha a savasesõket már nem tudják tovább elviselni, pusztulásba fordulnak,
és maguk is szennykibocsátóvá válnak. Ugyanígy megismerhetõ a tavak,
a talaj terhelhetõsége, s hasonlóan az óceánoké, sztyeppéké, meghatározható
egy adott zöldfelületmennyiséggel rendelkezõ város levegõjének
terhelhetõsége ugyanúgy, mint az egész légköré.

Most vizsgáljuk meg az elszennyezõdés három fázisának folyamatát:
1.) Az elsõ fázis, az egyensúly, az öntisztulás fázis évmilliókon
át fennállt, de még az ember is évezredeken át használta úgy a
természetet, hogy abból sem a természet, sem az ember nem sokat
érzett. Ellenpéldaként szokták említeni, hogy az ókori ember már ki
tudta meríteni az erdõk megújulási képességét, több tölgyet és
cédrust termelve ki hadihajók számára, mint amennyi makkból
és sarjból újranõhetett. Így változtak balkáni és libanoni rengeteg
erdõségek - máig - lepusztult hegyoldalakká. Minden más területen azonban
a huszadik századig "kellett várni" a természet lehetõségeinek
kimeríthetõségére.
2.) A második fázis általában rövid, évekig, évtizedekig tarthat csak.
Ennek okai: a természet pusztulása maga is terheli a természetet; közben
az ember nemhogy csökkentené a szennyezését, hanem éppen ezekben az
idõkben általában megtöbbszörözi azt; a folyamatot gyorsítják a
bevezetõben említett káros együtthatások is: egy élõ rendszer egy
elemének sérülésével nagyon gyakran felborul az egyensúly,
és lebomlik az egész együttélõ közösség. Ha pedig a természet
feldolgozóképessége megszûnik, akkor nagyon hamar elérkezik a harmadik
fázis, amikor az ember négyszemközt marad szemetével, s a további
elviselhetõség már csak a higító edényzet (a Föld élettelen terei)
térfogatától függ.
3.) Erre a harmadik fázisra jellemzõ, hogy a szennykibocsátás mértéke,
ha lehet, lendületbõl még újabb egy nagyságrenddel nõ; egyetlen
pozitívum, hogy a viszonyok egyszerûsödnek: a bonyolult természeti
folyamatok már kimaradnak a számításokból, a súlyos szennyezés mértéke
könnyen mérhetõ és fizikai, kémiai modellekkel nyomon követhetõ.
Mindazonáltal én az elsõ fázist mégis egyszerûbbnek és
kívánatosabbnak gondolnám: Ennek elve ugyanis az, hogy ha a
természet határait felismerjük, és nem közelítjük meg, boldogan
élhetünk itt, a Földön.

Nem célom, hogy vitát indítsak a természet tûrõképességének határairól
csak példaként szeretnék megemlíteni néhány olyan szennyezési területet,
ahol könnyen és egyértelmûen eldönthetõ, melyik fázisban tartunk:
Elsõ fázis: légköri oxigén egyensúlya, erdõk porterhelése
Második fázis: a Duna biológiai és szerves szennyezése, tavak
eutrofizálódása, talaj savasodása
Harmadik fázis: talajvíz nitrátosodása, az õserdõk letarolása,
a városi növényzet küzdelme a por, só, kiszáradás, nitrózus gázok ellen,
a szilárd hulladékok halmozódása, a levegõ szénmonoxid, ózon, kéndioxid
tartalma különösen városokban, ipartelepek környékén, veszélyes
hulladékok, sugárzó szemetek felhalmozódása, stb.

Mivel a második fázis tragikusan rövid, ezért részletesebben az elsõ
és harmadik fázissal szeretnék foglalkozni, megállapítva, hogy a
két helyzetben gyökeresen eltérõ élet-stratégiára van szükségünk.
Nyilvánvaló, hogy ami az elsõ fázisban megfelelõ szabályozás, az a
harmadik fázisban teljességgel alkalmatlan lehet.

Az elsõ fázisban kézenfekvõnek tûnik a limitszabályozás. T. i. ha
ismert a természet öntisztulási tûrõképessége, akkor ennél alacsonyabb
szinten kijelölhetünk egy terhelési határt, amit semmilyen körülmények
között nem szabad túllépnünk. Valami hasonlót láthatunk is megvalósulni,
csak nagy furcsaságokkal: Egyes országok rendelkeznek bizonyos anyagok
összkibocsátásáról, Amerikában még "kibocsátási jegyet" is bevezettek például
széndioxidra, kéndioxidra, amit aztán a nagy erõmûvek adnak-vesznek.
Az alapgondolat itt nyilván a limitszabályozás. Csakhogy a furcsaságokat
is meg kell említeni, amely alapvetõen megkérdõjelezi e stratégia értelmét:
- sok esetben nem a kibocsátási határt szabályozzák, hanem a
megengedett növekedési ütemet (mintha a természet tûrõképessége
még nõne is)
- a legtöbb esetben a történelmileg kialakult, jelenlegi
szinten, vagy valamilyen más kellemesnek tûnõ szinten
szabályozzák a szennyezés mértékét (teljesen függetlenül attól,
hogy ehhez mit szól a természet)
- és a legfõbb hiba, hogy sok esetben harmadik fázisú helyzetben
alkalmazzák az említett limitszabályozást, aminek aztán végképp
nincs semmi értelme (sebtapasz a haslövésre).

Hasonlóan viselkedünk mi magunk is, amikor - egyébként dicséretes
módon - takarékoskodunk, fogadkozunk, hogy nem fogjuk növelni víz-,
villanyfogyasztásunkat, és ezzel legalábbis a növekedés ütemét
valóban korlátozzuk; kevesebbet autózunk, kevesebbet vásárolunk,
de nem határozzuk meg, hogy milyen ütemben és milyen szintre
csökkentjük fogyasztásunkat, és legfõképpen, hogy miért. Egy harmadik
fázisú szennyezés esetén a limitszabályozás ugyanis elégtelen eszköz.
Még a fogyasztáscsökkentés is csak a megoldás egyik fele a második
illetve harmadik fázis esetén. Éppen ezért írtam le ezt a gondolatmenetet,
hogy legalább ne kenõdjünk el, ha tényleges erõfeszítéseinknek sem most,
sem hosszabb idõ múltán nem látjuk a gyümölcsét. Nem is láthatjuk. Ezt a
logikai hibák világosan mutatják. Senki nem akar értelmetlenül áldozatot
hozni, tehát tisztába kell jönnünk a valós helyzettel, hogy egyértelmûen
meghatározhassuk harmadik fázisú élet-stratégiánkat.

Mi a teendõ a harmadik fázisban?
Két dolog: a csökkentés és a helyreállítás. Tetszõleges sorrendben, de
lehetõleg egyszerre. Szerintem nyilvánvaló, hogy ha valamit túlléptünk
és tönkretettünk, akkor vissza kell lépnünk és helyre kell állítanunk,
különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a helyreállítás a záloga
annak, hogy újból felálljanak azok a határok, melyeket ha nem lépünk túl,
akkor hosszan és boldogan élhetünk, mint a mesében. Tehát mindkettõre
szükség van. Vigasztaljon az a tudat, hogy ha a csökkentés és a
helyreállítás is sikerült, akkor a gyermekeinknek már valóban csak a
határaikra kell majd figyelniük. A szép, új ökologikus világban már
sokkal könnyebb lesz élni, mint azt elérni.

Tehát csökkentés: nem bizonyos ütemben és bizonyos arányban való
csökkentgetésekrõl van itt szó, hanem az elsõ fázis határainak
meghatározásáról, és az annak megfelelõ szintû új életmód sürgõs
kialakításáról. A megfelelõ szint bárhol lehet a határokon belül,
amit ha ötmillárddal megszorzunk, akkor még a természetnek
"meg se kottyan". Nem nyafoghatunk tehát: "Nekem olyan jó
állásom van. Oly édes ábrándokat ábrándoztam kamasz koromban!
Hadd pancsikoljak még egy kicsit a fogyasztói világ
fürdõkádjában, de holnap, ígérem, már környezetbarát dezodort
fogok vásárolni!" Nem. Itt fenntartható életmódról van szó. Ezer
szerencsénk, hogy ez ma Magyarországon, vidéken és a világ
számos táján "könnyen" kialakítható. Meg is élhetõ, és unokáinknak
is csak ezt kell majd megélniük, meg a dédunokáinknak, meg az
ükunokáinknak, STB. (A hangsúly ebben a mondatban a satöbbin van.)

És helyreállítás: vagyis több kárt tenni jóvá, mint amennyit okoztunk.
Egészen pontosan: az emberek többségének több kárt tenni jóvá, mint
amennyit a sötét múlt és a renitens kisebbség okoztak, okoznak és
okozni fognak. Ez már nagyobb falat. Nem csak magunkat kell
megrendszabályozni, hanem egy tehetetlen többséget kell
megnyerni... Nem csupán a méltányos fenntartható életmódra,
hanem egy kifejezetten méltánytalan jóvátételre... A természet
és gyermekeink érdekében... Annak jóvátételére, amit vérszerinti
szüleink rontottak el, meg azok az újgazdag ficsúrok, akiknek
gazdasági ügyeskedéseit a TV-ben bámuljátok.

Mint minden, a helyreállítás és a jóvátétel sem példa nélkül való.
A háborúk utáni hadisarc sokszor még nagyobb és méltánytalanabb
volt, de megadták a jóvátételre kötelezettek. A Temze folyót
az állam tisztította meg és állította helyre, ilyen értelemben
az adófizetõ többség akaratát hajtván végre. Egy város lakóinak
jelentõs része órák alatt felszedi azt a szemetet a közterekrõl,
amit egy kisebbség hagyott el, amit a természet nem emésztett
meg egy év alatt, csak a szél kavargatott ide-oda.

Összefoglalva: ökológiai pozitívumot kell felmutatnunk legalábbis
addig, amíg a fenntarthatóság állapotát újra el nem érjük. Az ökológiai
adósságot pedig ugyanúgy kamatostul kell megfizetnünk, mint az
államadósságokat.

Befejezésül hadd mondjak egy példabeszédet az ökológiai pozitívumról.
Egy rádiótelefonos ficsúr az ezredik masszázs-szalonjának megnyitására
készülõdve körbepöfögi az országot. Amit tesz társadalmilag
értéktelen, mégis jól él. Ökológiailag is negatív, de talán nem
is tud róla.

Ugyanebben az országban egy pék hajnalban kel, és megsüti mindannyiunk
kenyerét. Rengeteget fárad, és meg is kapja a megélhetéséhez
szükséges fizetséget. Munkája társadalmi egyensúlyban van: meggazdagodni
sose fog, hiszen nem õ az egyetlen pék az utcában, de mindenki hálás
a munkájáért. Azonban a kibocsátott füstöt még senki nem fizette meg,
a kemence hamuját senki nem tudja visszaalakítani, és a pék sem
tudja, hogy egész életében, negyven éve, minden nap csak ökológiai
negatívumot termelt (meg társadalmi értékeket, amiért megkapta a
fizetségét).

Egy napon a pék beállt az önkéntes tûzoltók közé, és részt vett
egy villámsújtotta hegyoldal oltásában is. Fákat ültetett minden
évben a felesége nevenapján, mert az õsszel volt, máskor pedig
megakadályozta egy fa kivágását, pedig ezért a szomszédja hónapokig
nem köszönt neki. A polgármester barátjaként sokat tehetett a
helyi csatornázás meggyorsításáért, bár a szennyvízüzem még
mind a mai napig nem épült meg. Egyszer még azt is megtette, hogy
a város ifjúsága elõtt beszédet mondott, és fontosabb harcnak
nevezte a természet védelmét, mint a hazafias buzgóságot.

Másnap meghalt a pék, mert elütötte egy autó. Egy rádiótelefonos
ficsúr volt, de nem a masszázs-szalonos, hanem egy másik. Mit gondoltok,
amikor összegyûltek a temetésén a gyermekei és az emberek, mit
köszöntek meg ennek a péknek?

- A szeretetet és a kenyeret.

- Valóban, a kenyeret, amelyért megkapta a fizetségét, és maga is
élelmet vásárolt, és a szeretetet, amit a jó gyermekei részben viszonoztak,
részben meg továbbadtak a saját gyermekeiknek. De este, eljöttek a
madarak is, és csendes dalolással megköszönték a fészküket, az életüket
és a fákat is, amirõl mindenki más elfeledkezett a temetésen.

A pék pedig megbékélve, de szomorúan hallgatta õket, mert már
tudta, hogy az élete még így is ökológiai negatívumban volt.
Akinek füle van, hallja meg!

D.I.