AZ ÉLELMISZERTERMELÉS ÉS A NÉPESEDÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A KÖRNYEZETVÉDELEM
GONDJAIVAL





Az átlagember naponta másfél kilogramm szilárd táplálékot és másfél liter
folyadékot fogyaszt. Táplálékának jelentõs részét fõzve, sütve, melegítve
fogyasztja, amihez ugyanúgy tüzelõanyagra van szüksége, mint a komfort érzetét
biztosító kb. 20 fokos hõmérséklet eléréséhez. Ez utóbbihoz szükséges ruházatát
és hajlékát is jelentõs részben a mezõ- és erdõgazdaságban termelt alapanyagok
biztosítják. 5,5 milliárd ember fenti minimális szükségleteinek biztosítása
óriási terheket ró környezetünkre.

A környezetszennyezés és az éhezés, a nyomor ugyanarra az okra vezethetõ
vissza, a túlnépesedésre. A gazdag országok túlnépesedése okozza az elõbbit, a
szegényeké az utóbbit.

Meglepõ módon a fejenként és évente elfogyasztott élelmiszer mennyisége alig
különbözik a leggazdagabb és a közepesen fejlett illetve szegény országok
esetében (egyaránt öt mázsa körül van). Sajnos a legszegényebb országokról
nincsen ilyen adatom. Róluk azt tudom, hogy 1500-1800 kalória körül van a napi
fogyasztásuk, a 2600 kalóriás világátlaggal és a leggazdagabb országok
3200-3400 kalóriás átlagával szemben.

A leggazdagabb országokban 120-130 kg gyümölcsöt, 100-100 kilogrammnál több
zöldséget és húst fogyasztanak és 40 kiló közelében van a cukorfogyasztás is.
Folyadékfogyasztásuk döntõ többsége sem víz, hanem tej és tejtermék (2-300
liter/fõ), üdítõital 1-200 liter, sör vagy bor 100 liter körül.
Fogyasztásukban relatíve alacsony a cereáliák, a burgonya és a zsír aránya.
Ezekben az országokban a legmagasabb az átlag életkor (76-78 év), legjobbak
az egészségügyi állapotok, legmagasabb az emberek fizikai és szellemi
teljesítõképessége. Táplálkozási szokásaikban gondot okoz a túltápláltság,
elhízás, egyes anyagok nem kívánatos mértékû felvétele (nátrium, telített vagy
telítetlen zsírsavak, alkohol, állati fehérje), és a pazarlás.

A közepesen fejlett és szegény országokban a napi kalória felvétel a
világátlag és a gazdagok között mozog, gyakran megközelíti a
leggazdagabbakat pl. Magyarország 3200 kalória/nap/fõ, és a mennyisége sem
kevesebb az öt mázsánál, de lényegesen rosszabb az összetétele. 30-60 kg
gyümölcs, 50-80 kg zöldség, 20-30 kg cukor 40-70 kg hús, viszont 100-140 kg
cereália 100 kg feletti burgonyafogyasztás, sok zsír fogyasztás jellemzi õket.
Táplálkozási szokásaik és lehetõségeik következménye a túltápláltság, az
elhízottság, a táplálkozási eredetû betegségek, a rosszabb általános
egészségügyi helyzet és hiányos kondíció, a rövidebb élettartam, a gyengébb
fizikai és szellemi teljesítmény. A fogyasztás ezekben az országokban is
pazarló azonban ellentétben a gazdag országok csoportjával itt a pazarlás
ellenére sincs biztosítva az emberek harmonikus tápanyag, vitamin és
mikroelem ellátása. A szegényebb országokban már a társadalmi
igazságtalanság is szerephez jut a táplálkozási anomáliák kialakulásában.

A legszegényebb országokban már az átlagos 1500 kalória is alultápláltságot,
éhezést jelez, amit katasztrofális mértékben súlyosbítanak az igazságtalan
elosztási viszonyok. Ezeket az országokat rendszeres éhínségek sújtják,
ezekben a legalacsonyabb az átlag életkor, legrosszabbak az egészségügyi
körülmények, a nyomorúság és ínség között vergõdõk szellemi és fizikai
teljesítménye alig értékelhetõ.

A gazdag országok lakói közé sorolható mintegy egymilliárd ember. Ez a csoport
nemcsak önellátó, de ez az országcsoport állítja elõ a világ
élelmiszertartalékait az élelmiszersegélyek forrásait, úgy, hogy lakosságának
mindössze 1-5 százaléka foglalkozik élelmiszertermeléssel. A középsõ
csoportba az önellátó országok mintegy 3 milliárd lakosa tartozik, akiknek
20-80 százaléka foglalkozik élelmiszer termeléssel. A legszegényebb országok
éhezõ, nyomorgó lakossága 90-95 százalékban élelmiszertermeléssel foglalkozik
mégsem képes az önellátásra még a legelemibb szinten sem. Ebbe a csoportba már
több mint másfél milliárd ember tartozik és számuk nyomasztóan növekszik.

Sokan vagyunk, több mint negyvenhatan négyzetkilométerenként
világviszonylatban (120 millió km2-en 5.5 milliárdnyian). Magyarországon 115-en
Hollandiában Belgiumban 3-400-an. Magyarországon egy futballpályányi terület
jut mindegyikünkre, melybõl az egyik térfél be van építve városokkal utakkal
ipartelepekkel és ennek a térfélnek a tizenhatosát borítják az erdõink. A másik
térfélen folyik az élelmiszertermelés. Halászó-vadászó õsünk országrésznyi
területeken kóborolt, hogy beszerezze a nyomorúságos létét fedezõ minimális
élelmiszermennyiséget, vajon hány napig bírta volna egy fél futball pályán?
Hány napig bírta volna Hollandiában, ahol csak egy negyed futballpálya jut egy
lakosra amelynek az egyharmadán lehet csak élelmiszert termelni?

A nem öltözködõ, nem autózó, nem fûtõ, vegetáriánus életmódot folytató
szarvasok 0,3-an, az õzek ketten, a vaddisznók 0,4-en, a nyulak hatan, a
fácánok húszan vannak km2-ként. Amikor már úgy éreztük, hogy a varjak
tûrhetetlen módon elszaporodtak, és elkezdték irtani õket, akkor hárman
voltak. Az összes emlõs állat és madár együttes száma sem közelíti meg az
emberi populáció átlagos sûrûségét. Háziállataink állománysûrûsége viszont
megdöbbentõ képet mutat a táj természetes eltartóképességét tükrözõ
vadpopulációkkal összevetve. 20 szarvasmarha, 80 sertés, 35 birka, 400 baromfi
négyzetkilométerenként.

Egy terület természetes eltartóképességét az adott területre jutó napenergia,
az odahulló csapadék mennyisége és a talajban lévõ felvehetõ ásványi tápanyagok
mennyisége határozza meg. Az ott élõ természetes növénytársulások optimálisan
hasznosítják ezeket a forrásokat és a legnagyobb biológiai produktumot,
szervesanyagot állítják elõ belõle. Ez a szervesanyagtömeg azonban egyáltalán
nem felel meg optimálisan az ott élõ állatvilág táplálék igényeinek. Gondoljunk
például az aljnövényzet nélküli sûrû bükkösökre, fenyvesekre, de gondolhatunk a
mocsarakra és a füves pusztákra is. Az állatok fajösszetételét és sûrûségét a
táplálékhiány korlátozza azon a szinten ami a természetes populációkra
jellemzõ, azaz egy nagyon alacsony szinten. A természetes ellenségeit leküzdõ
ember, a táplálékhiányon úgy lett úrrá, hogy kipusztított maga körül minden
élõlényt, amit nem ehet meg. Ezt hívjuk mezõgazdaságnak.

A halászó, vadászó õsember tízezer éveken át szerény ártalmatlan szereplõje
volt a természet nagy színpadának, létszáma alig gyarapodott, kártétele
elenyészõ volt ( Florida három-Magyarországnyi területén a múlt század végéig
mindössze 30 000 szeminol indián élt nagy nyomorban kõkorszaki színvonalon
vadászva, halászva, ma ugyanott 12 millió ember él). Kb. tízezer évvel ezelõtt
azonban döntõ fordulat állt be, amikor az õseink felhagyva a vándorló vadállat
csordák követésével és vadászatával letelepedtek, háziasította az állatokat
és elkezdett földet mûvelni. Ettõl a perctõl kezdõdött az a változás, amely
során néhány százezerrõl 5 milliárdra nõtt az emberiség lélekszáma szoros
összefüggésben az élelmiszertermelés fejlõdésével és sajnos ez utóbbi során a
környezet mind kíméletlenebb kizsarolásával.

A civilizáció története az emberi élet számára legkellemesebb helyeken
kezdõdött ( Kína, Mezopotámia, Egyiptom, Palesztina stb.), majd miután
túlnépesedett és tönkrement az a hely, egyre újabb, már kevésbé kellemes
helyek meghódításával és lepusztításával folytatódott (Görögország, Balkán,
Róma, Európa stb.). Mezopotámia az ésszerûtlen öntözés következtében
elszikesedett, Palesztina elsivatagosodott, a mediterrániumban az erdõk
kiirtása a legeltetés és az erózió az alapkõzetekig lepusztította a tájat. A
környezet pusztulása létalapjától fosztotta meg az ókori birodalmakat,
amelyek sorra meg is buktak, elnéptelenedtek és megkezdõdött a hidegebb,
ridegebb északi tájak meghódítása.

Amerika és Ausztrália felfedezése után már nincs több felfedezhetõ terület
tehát háborúkkal kell elhódítani a gyengébbektõl az életet jelentõ földet. A
területszerzõ háborúk napjainkig tartanak és ez az egyik alapvetõ motiválója a
népesedéspolitikának. Kellenek a fiatal harcosok, a harcosokat szülõ fiatal
nõk, az eltartásukhoz pedig újabb földek, több élelmiszer és akkor újra többen
lehetünk teljesítve a bibliai parancsot szaporodunk, népesedünk és uralmunk
alá hajtjuk a földet. Azután egyszer kipusztul alólunk a Föld és úgy járunk
mint a lemmingek vagy a sáskák. Kinek jó ez? Kinek a rendelése ez? Miért jó
az, hogy többen vagyunk és meddig mehet ez még tovább? 8, 12, 15, 20
milliárdig? Miért nem volt és lenne jó a jövõben is egy milliárdnyian lenni és
ezen belül 200 millióan Európában és három milliónyian Magyarországon?
Hárommilliónyi magyar között született meg Széchenyi, Kossuth, Petõfi, Erkel és
a nemzet sírjáról fantáziáló Vörösmarty Mihály is. Tényleg elsüllyedne a
nemzet, a keresztény világ, vagy az emberiség ha a jövõ eszményévé az egyetlen
gyermekét kiemelkedõ gondossággal nevelõ és taníttató család modelljét
állítanánk? Vagy netalán ezt csak másoktól várjuk el, miközben mi vígan
szaporodunk, hogy felebarátainkat uralmunk alá hajthassuk? Ezekre a
kérdésekre választ kell adni, mielõtt túlzó követeléseket fogalmaznánk meg a
mezõgazdaság környezetkárosító hatásai kapcsán.

A mezõgazdaság által okozott környezeti ártalmak közül szinte mindig a
mûtrágyákról, a növényvédõszerekrõl és a gyomirtókról esik szó. Pedig a
mezõgazdaság tízezer éves a környezetet pusztító, de egyben az ember
felemelkedését szolgáló történetében, ez az utolsó ötven év amióta
vegyszereket használunk csak egy epizód és ma sem ez okozza a legfõbb gondot.

A mezõgazdaság által okozott környezeti károk legfõbb eszközei évezredek óta
változatlanul a balta, a fûrész, a tûz, az eke, a lapát, a talicska és a
legeltetés. A túlnépesedés következtében egyre újabb erdõket vágunk ki
évezredek óta, egyre újabb mocsarakat csapolunk le, egyre újabb folyókat
szabályozunk, felégetjük a természetes növénytakaró maradványait, kiszántjuk a
földbõl a gyökereiket és miután maradéktalanul elpusztítottunk mindent akkor
bevetjük. A terményt elfogyasztjuk jószágainkkal együtt és csak egy töredéke
jut vissza trágya formájában a földbe. Az elfogyasztott élelmiszerek nagy
része hõ és mozgási energiává alakul, más része szemétté és szennyvízzé válik
és örökre elvész a termõföld számára. A földmûvelés és a túlzott mértékû
legeltetés a növénytakaró nélkül maradó földek eróziójához és
elsivatagosodáshoz vezet. Egyes térségekben a krónikus tüzelõanyag-hiány is
hozzájárul ehhez a folyamathoz. Az esõerdõk irtása, az északi erdõk túlzott
ütemû kitermelése, az elsivatagosodás, a globális felmelegedés, amelyben a
mezõgazdaságnak is van szerepe (kérõdzõk), de fõleg a túlnépesedés klimatikus
változásokhoz vezet beláthatatlan következményekkel.

A vegyszerek csak ott okozhatnak károkat ahol használják õket. A Föld nagy
részén gyakorlatilag egyáltalán nem használnak vegyszereket mert nincs rá
pénzük. A legjelentõsebb, extenzív mezõgazdaságot folytató országokban, olyan
alacsony az egy hektárra esõ vegyszer felhasználás, hogy az még esetleges
szakszerûtlen alkalmazás mellett sem okozna számottevõ környezeti kárt. Ezekben
az országokban az egy hektárra esõ vegyszerfelhasználás 25 kg alatt van
(Egyesült Úllamok, Kanada, Ausztrália, Szovjetunió utódállamai). A
mezõgazdasági kemikáliák szakszerûtlen és ésszerûtlen felhasználása elsõsorban
Nyugat-Európában és Japánban, másodsorban Közép-Európában okozhat környezeti
károkat, ahol az egy hektárra esõ felhasználásuk meghaladja a 200 kilogrammot,
helyenként a 400-at is.

A mûtrágyák használata kevésbé kockázatos mint a növényvédõszereké és a
gyomirtóké. Ahol már ezer éve folyik mezõgazdasági termelés vagy még régebben
ott olyan mértékben elfogytak egyes kulcsfontosságú elemek a talajból, amit
csak mûtrágyával lehet pótolni (P, K, Mg stb.). A vetésváltással és az
ugaroltatással csak egy sokkal alacsonyabb termésszintnek megfelelõ
tápanyagállapotot lehet elérni nitrogénbõl. Szakszerû tápanyag-utánpótlás és
talajmûvelés mellett a tápanyagokat felveszik a növények és az nem
kerülhet sem a talajvízbe, sem az élõvizekbe. A talaj elsavanyodása
megakadályozható. Mindez természetesen nem mond ellent, sõt a szakszerûség
egyenesen feltételezi azt, hogy minden lehetséges szervesanyagot, amit a föld
megtermett visszajuttassunk a földbe eredeti vagy komposztált formában. De
ne áltassuk magunkat azzal, hogy az anyag és energia megmaradás elve épp a mi
kertünkben bukik meg, ahonnan állandóan elhordhatunk illetve elhasználhatunk
anyagokat anélkül, hogy pótolnánk.

A növényvédõ szerek használata nem nélkülözhetetlen. Egyes kultúrákban
egyáltalán nem használnak pl. kukorica, másokban csak ritkán ha valamilyen
epidémia lép fel pl. gabonafélék, tömegtakarmányok, legelõk, kaszálók,
márpedig ezek foglalják el a mezõgazdasági terület nagyobbik felét. A
legtöbb növényvédõ szert a kertészeti kultúrákban, a szõlõben,
gyümölcsösökben és a zöldségtermesztésben használják. Az árutermõ
ültetvényekben általában biztosított a szakszerû alkalmazásuk és ez csökkenti
a kockázatot. A házikertekben, hobbykertekben, üdülõhelyeken és általában a
lakott területeken jó lenne ha minimálisra csökkenne a használatuk mert ott
sem a szakszerûség, sem a biztonság nem garantálható. Szerencsére nálunk a
közterületeken minimális mértékben, az erdõgazdaságokban pedig egyáltalán nem
használnak növényvédõ szereket.

A gyomirtók használata mérsékelhetõ, kiskertekben teljesen mellõzhetõ.

Környezetvédõ körökben gyakran elhangzik az, hogy egyes régi fajták
mûtrágyázás és növényvédelem nélkül is jól teremtek és hogy ezeket
feleslegesen váltották fel a sok mûtrágyát igénylõ új fajtákkal. Össze kell
hasonlítani a korabeli "jó terméseket" a maiakkal és máris világossá válik hogy
közben három-négyszeresére nõttek a termésátlagok. A világviszonylatban is
kiváló Bánkuti búza termésátlaga a harmincas-negyvenes években nem érte el a
legjobb években sem a 15 mázsát, a nyolcvanas években az új fajták és a
megváltozott agrotechnika következtében az országos átlag 50 mázsa felett volt.
Az elmúlt években visszaesett a mezõgazdasági kemikáliák forgalma egész közép-
és Kelet-Európában. Egyes országokban felére harmadára csökkent a
felhasználás. Nálunk is. A termésátlagok rohamosan hanyatlanak, az
élelmiszerhiány és az import egyre növekszik.

Másik közkeletû vélekedés, ami a fentiekkel is összecseng, hogy talán nem
esnének vissza a termésátlagok a múlt századi szintre akkor sem ha nem
használnánk vegyszereket és gépeket mert azóta a tudomány sokat fejlõdött és a
nemesítés is látványos eredményeket ért el. Sajnos ez sem igaz, a tudásunk
éppen a vegyszerekben és a gépekben manifesztálódott és a nemesítés
eredményei is a gépesített, vegyszeres technológia kínálta lehetõségek
realizálására irányult. Tehát az a feltételezés, hogy az új fajták a régi
körülmények között is megállnák a helyüket nem igaz, sõt ebben az esetben
jöhetnek a régi fajták és velük együtt a fogyasztói társadalom ellentéte a
nélkülözõ, éhezõ társadalom. Véleményem szerint valahol a kettõ között van a
szerényen fogyasztó, szegényesen élõ, de a környezetét a jelenleginél kevésbé
kizsákmányoló, kevésbé szennyezõ társadalom. De vajon elég-e ez a jelenlegi
5,5, a 2030-ra várható 8-9 milliárd és a késõbbiekre elõrejelzett 12 milliárd
embert számláló bolygónk jövõje szempontjából. A következõ 3-500 évben biztos,
hogy nem leszünk kevesebben mint jelenleg. Nem átmeneti jelenségrõl van szó,
amit csak át kell vészelni és azután minden rendben lesz.

Visszatérõ probléma évezredek óta a túlzott mértékû állattartás, legeltetés. A
leggazdagabb országok környezetvédõi rokonszenveznek és propagálják is a
vegetáriánus életmódot, vagy legalább a kevesebb állati fehérje fogyasztására
alapozott reform étrendet. Gyakran emlegetik, hogy 1 kalória állati termék
elõállításához az állat 6 kalóriányi takarmányt fogyaszt el. Ez igaz, de
legyünk óvatosak a levonható következtetésekkel. Valóban pazarló eljárás ez,
ha emberi fogyasztásra is alkalmas gabonafélékkel takarmányozzuk az állatokat
(Európa baromfi és sertés tartására ez elég jellemzõ), vagy olyan helyen
legelnek, ahol emberi fogyasztásra is alkalmas élelmiszernövényeket lehetne
termeszteni ( természetesen a legelõk, kaszálók, rétek feltörése után, ami
szintén nem természetbarát technológia). De segítene-e ez a Szahel övezet
éhezõin, akiknek szinte kizárólagos élelmüket, az emberi fogyasztásra
alkalmatlan kórókat rágcsáló állataik szolgáltatják, vagy Dél-Úzsia népének,
akiknek egyetlen állati fehérjeforrását a tejet szintén a másképp nem
fogyasztható fûfélékbõl állítják elõ sovány tehénkéik. A világ hústermelésének
jelentõs hányadát az ausztráliai, amerikai, orosz, kínai, mongol sztyeppéken,
prériken, pampákon legelõ marhák és birkák szolgáltatják egy relatíve kevésbé
természetromboló gazdálkodás keretében. Mindaddig amíg ez nem válik olyan
mértékûvé, ami meghaladja az adott legelõk eltartóképességét, mint a Szahel
övezetben, addig nem kellene kifogásolnunk. Ha a leggazdagabb országok
lakói az egészséges mértékig csökkentik a húsfogyasztásukat, helyesen teszik,
de azt hogy csökkentsék-e az állattartást azt csak azután döntsék el ha választ
adtak arra a kérdésre, hogy adtál-e enni az éhezõknek?

Biogazdálkodás, organikus gazdálkodás, autarchikus kommunák, alternativ
közösségek: kedvenc gyermekkori olvasmányaim legszebb lapjai elevenednek meg
ezekben romantikus vállalkozásokban. Verne figurákat és Robinson Crusoet idézõ
hõsök túrják a földet, gyûjtögetik a gyógyító füveket, s legeltetik
állataikat szerte Európában és Észak-Amerikában. Szavaikból úgy tûnhet, hogy
kemény fizikai munkával és nagyon szerény életvitel mellett a közösségük
önfenntartó. Szeressük ezeket a felebarátainkat is, érdeklõdjünk életük és
tapasztalataik iránt, mert biztos hogy tanulhatunk is tõlük egyet s mást,
de ne áltassuk magunkat és fõleg ne hirdessük ezt mint egy társadalmi
alternatívát, mert ezek a közösségek a gazdag társadalmak élõsködõi, akik
jómódú szüleik, támogatóik adományaiból, a társadalom nagyvonalú szociális
ellátmányaiból (munkanélküli segély, betegbiztosítás, szociális segélyek,
tartásdíjak) élnek elsõsorban. Igénybe veszik a modern társadalom
szolgáltatásait, utak, közmûvek, hírközlés stb., de nem járulnak hozzá a
fenntartásukhoz. Nem véletlen, hogy ezek a mozgalmak csak a leggazdagabb
országokban léteznek, vagy a még gazdagabbak neo vagy antineokolonializmusaként
jelennek meg egyes fejlõdõ országokban. Üdvözöljünk tehát minden olyan
törekvést, akik igyekeznek saját élelmiszer ellátásukat részben vagy teljesen
megoldani vegyszerek, gépek és külsõ energia felhasználása nélkül, a szûkebb és
tágabb környezetük rombolása nélkül. Ne becsüljük le azt sem ha munkájuk
eredménye csak részleges önellátáshoz elegendõ, de ne is értékeljük túl ezeket
a törekvéseket mert azzal nevetségessé tennénk magunkat és a környezetvédõ
mozgalmakat. Ne képzeljük, hogy 5-10 esetleg 12 milliárd felebarátunk
élelmiszer ellátása a következõ félévezredben ilyen módon megoldható.

Tehát lehet-e vegyszerek nélkül gazdálkodni? Természetesen lehet, de csak azon
a szinvonalon, ahogy az a vegyszerek megjelenése elõtt. Lehet-e élni a
környezetet károsító mezõgazdaság nélkül? Természetesen lehet, ha nem leszünk
többen mint akkor (10 fõ/km2), és be is érjük annyival.