Ha a zsinati folyamat 3. pontjában a teremtett világ megóvásáról beszélünk, ezzel implicit módon is más, tisztelettudóbb magatartást követelünk a növény- és állatvilággal szemben. Ma a 91-es évek kezdetén ez annyit jelent, hogy a teológiának és az etikának is sürgősen erős nemembertani alkotóelemre van szüksége. Semmiképp sem erőszakkal előrángatott feladatról van itt szó. A bolygónkról, annak jelenéről és a következő 200 éves jövőjéről van szó (ld az 1. és 8. fej. az 1. ábrával együtt). Mind a vallás, mind a tudomány tiszteletet ébreszthet bennünk minden élő iránt. Ehhez a bibliamagyarázatnak az Istennel kötött Szövetség központi eszméjéhez kell igazodnia, és a tudománynak (ld. 3. fej.) újra meg kell tanulnia rácsodálkozni a dolgokra A tudomány történelme során a teremtett világ és a természet újra és újra minden síkon nagy tiszteletet és csodálatot váltott ki az emberből. A zsoltároknak is termékeny, ihletforrásaik voltak: "Csodálatosak a teteid, jól tudja ezt a lelkem."
Hasonló érzések dolgoznak bennünk ma is, amikor a környezet iránti érzékenységünk fokozott volta és a modern tudomány felfedezéseinek ismeretében világosabban látjuk, mint bármikor is a múltban, mily csodálatos a maga összességében a teremtett világ, de ugyanakkor tisztában vagyunk fenyegetettségével is (ld. 7. fej.).
Az egyes növény-és állatfajok léthez való jogát többre kell értékelnünk, mint az egyes emberek vagy embercsoportok bizonyos állítólagos jogait. Minden élet védelme (6. fej.)előnyt élvez a féktelen népességnövekedéssel és a mindig újabb termőföld iránti éhséggel szemben. Nehéz üzenet ez (ld 8-9.fej.) egy olyan emberiség számára, amely túl szívesen teszi magáévá a technika áldásait, de amely - ha ez a technika minden egyéb dolog mércéjévé magasítja magát - a gazdasági és vallási következményekkel szemben vaknak mutatja magát.
I. Vertikális esemény
A teremtett világ épsége mindenek előtt valami vertikális dolog. Egyesek számára a természet megóvásáért folytatott harc egyfajta szociális munka, amely a környezetre s az élet természetes formáira irányul; tehát egyfajta horizontalizmus csupán, amelynek sok köze van a lábunk alatti földhöz, de kevés köze van fejünk fölötti éghez. Ez a beállítás azonban hamis. Fontos és sürgős, hogy az egyházak és vallások a megóvásnak ezt a harmadik pontját, azaz a teremtett világ épségét egy vertikális szövetség fontos elemekén, a Teremtő és a teremtmény közötti meghitt kapcsolat alkotó elemeként ismerjék el. Másodfokon a teremtett világ megóvásáért való fáradozásnak vannak kétségtelenül horizontális következményei is, azáltal hogy a korlátlan haladás, a korlátlan emberi növekedés és a nyaklónélküli fogyasztás korlátozását követelik.
Az egyházakon belül és kívül egyaránt sokan érzik a szívók mélyén, hogy a különféle növény- és állatfajoknak, saját lényegesebb jogaik vannak, mint aminőnek saját érdekei alapján az ember azokat elismerni akarná. A különféle fajok saját elidegeníthetetlen jogai iránti belátással találkozunk újra a legtöbb politikai beszámolóban és az energiavitákban. Örülünk azonban annak, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az ilyen beszámolók és viták iránt. Sajnos nagy hibájuk ezeknek, hogy ritkán jutnak túl a puszta embertani szempontokon. Az egyházaknak ezen a téren világos, hiteles üzenetet kell hirdetniök közvetlenül földünk faunája és flórája iránt nemcsak esetleges gazdasági jelentőségük és egyéb hasznuk miatt kell tisztelettel viseltetnünk, hanem mert azok egy magasabb tervnek részei, azaz egy szövetségnek, melynek szimbóluma a bárka és a szivárvány.
Korunk a folyamatos, tömeges rombolás időszaka. Több növény- és állatfaj tűnik el véglegesen a Földről, mint eddig bármikor a bolygónkon lévő élet történelme során. Nem mondhatjuk, hogy mindebből semmit sem tapasztalunk, még akkor sem, ha mindezt részben csak hallomásból tudjuk. A teremtett világ pusztítása nem csekély mértékben a tenger mélyén vagy a tőlünk távoleső, számunkra ismeretlen esőerdőkben folyik. Pontos adataink nincsenek - tételezzük fel, hogy egy ilyen pontosság fontos volna -, de ha a becslések valamennyire helyesek, rettenetes fejlődés vár ránk. Ez segélykiáltás: 1500 és 1850 között minden 10 évben tűnt el egy faj, 1850 és 1950 között elég volt erre egy év. 1990 körül" 10 faj egy nap alatt. 2000 körül óránként történik ez. 1975 és 2000 között az összes fajoknak kb. 20%-a tűnik el véglegesen. Hogy lesz ez majd 2100-ban - arra nem is merünk gondolni.
Az összefüggések éppoly egyszerűek mint ördögiek is: minél magasabb a technológia, minél több ember él a Földön, annál kevesebb faj marad életben, és a teremtett világnak annál nagyobb része vész el. Ez a kihalás, ez a pusztítás s megsemmisítés nem természetes. Nem önmagától történik mindez, nem a klíma változása következtében és még kevésbé a meteorok becsapódása miatt. Ez antropogén: mi emberek okoztuk ezt, mi mindnyájan! Mint emberiséget vádol ez bennünket. Talán nem akarjuk meghallani ezt a vádat, de tudunk róla. Azt is meg kell vitatnunk még, mi történik abban az elképzelhetetlen esetben, ha az emberiség nem változtat magatartásán. A bioszféra védelme nélkül a pusztulással röviddel 2000 után a fajok felét vagy talán 90%-át érinti. A holokaust valóban teljes lesz.
II. Szövetség a pusztíts ellen
A növények és állatok megjelennek az emberiség legrégebbi általunk ismert vallási bizonyságban. A bárka és a szivárvány a Teremtés könyvében a papok, valamint az a szentül sugalmazott tisztelet növények és állatok iránt, ahogyan az a világ különböző részein a még régebbi sziklarajzokon megjelenik. Az emberek mindig és mindenütt azt bizonyították és bizonyítják, hogy mélyebb tisztelet él bennük a természet iránt, ha körülmények miatt életük nem korlátozódott a túlélést folytatott puszta harcra, vagy ha nem adták el magukat a technológia és a fogyasztás rabszolgaságába. A kőkorszak vadászai, a megalitok építői a történelemelőtti Európában az afrikai massai-k és az ipari forradalom utáni városok lakói ugyan alapvetően különböző világokban éltek, ill. élnek, de a naplementét, vagy télen a gágogó libák repülését szemlélve vagy a méhek zümmögését hallgatva bizonyára mindnyájan egyformán éreztünk, ill. érzünk. Nem mondhatjuk, hogy a keresztények szívétől mindenfajta ökológiai spritualitás hiányzik. Ez azonban inkább az egyházakon kivülről mint belőlük táplálkozik.
A múltban sok teológiai munkát írtak és sok vizsgálatot végeztek, melyeken a fauna és flóra fenntartása alig játszhatott szerepet. Ma azonban nagyon sürgős feladat vár etekintetben ránk. Természetesen az Egyház - hál' Istennek - sohase hallgatott egészen, ha az embernek a természet iránti tiszteletteljes magatartásának szükségességéről, mint a Szövetség részéről volt szó. Szólt Szent Ferenc, szólt a confessio Belgica (1561), szólt Albert Schweitzer. Csakhogy értékes mondanivalójukat - úgy tűnik - ma már nincs többé jelentőségük egy olyan helyzetben, melyet egyre kevésbé tudunk kézben tartani. Világunk egyre növekvő mértékű elcsúfitása és pusztítása láttán ugyancsak szégyelljük magunkat, amikor a Hiszekegy az Atyaistent Ég és Föld teremtőjének nevezi.
Ismerjük az Úr, ill. a Mester szavakat, és beszélünk felelősségteljes bánásmódról, ill. a teremtett világgal szemben, ill. a teremtett világgal sáfárkodásról, melyre az ember kötelezve van. A legtartalmasabb és a legmélyebb azonban a SZÖVETSÉG szó. Ha arról beszélünk, hogy az ember "a teremtett világ ura", akkor a zsidó/keresztény/iszlám hagyomány veszélyes szavát használjuk, mellyel gyakran visszaéltek. Hiszen az "úr" szó a rabszolgaságra és az elnyomásra emlékeztet, és azt sugalmazza, hogy az ember a természet fölött áll, s bíróként játszhatja meg magát fölötte, és így pl. eldöntheti, mely fajok hasznosak és melyeket szabad kiirtani. Korának gyermekeként mondta René Descartes a következő végzetes szavakat: "Én gondolkozom és ők, az álatok és növények ezt nem teszik. Mi vagyunk az urak és úgy használjuk őket, ahogy nekünk tetszik." Még háromszáz évvel később is félreismerhetetlen e szavaknak a fönhéjázó volta. Azzal, hogy visszaéltek vele, az úr szót úgyszólván diszkvalifikálták.
Jobb és bölcsebb dolog az emberről, mint a Föld felelősségre kötelezett "gondnokáról" beszélni. E szó felől olyan etika bontható ki, melynek középpontjában az élet áll. Ez az etika kétségtelenül túl gyakran, túlságosan és nagyon kizárólagosan emberre szabott, s ezenfelül még túl gyakran csak a gazdaság területére vonatkozik.
Ha az ember gondnok, akkor ez kizár minden kegyetlenséget az állatokkal szemben, és ez azok védelmére kötelezi őt. McDaniel ezt nagyon rokonszenvesen fogalmazza meg: a Földtől függőségünk elismerése képessé tehet bennünket arra, hogy megtanuljunk barátságosan bánni a teremtett világgal, és hogy elvállaljuk felelősségünket vele szemben gondnokként és nem uralkodóként, mert erre szólítanak fel minket a bibliai hagyományok." Ezzel szemben a Szövetség szó még tovább vezet; azt jelenti, hogy a teremtett világ részeként minden élővel szorosan összetartozunk. Vegyük Albert Schweitzer egy gondolatát értelemszerűen idézve: Együtt akarunk élni minden élettel, amely élni akar. E nemes szavak méltó ellenpárjai Descartes idézett szavainak. Ha a felelős gondnokság kötelezettsége megtiltja számunkra a kegyetlenséget, akkor a Szövetség eszméje hozzáteszi a növény és állatfajok elpusztításának a tilalmát.
III. Ablakok, amiket a tudomány nyit számunkra
A tudomány ma lélegzetelállító bepillantásokat nyújt számunkra az anyag - a szerves élet keletkezésébe. Elmeséli nekünk a több milliárd évet felölelő fejlődés történetét, mely sűrűn egybefonódott, titokzatos szálakon, szűk kapukon át haladt előre, hirtelen fordulatokkal, halálos katasztrófákkal, de csodálatos születésekkel is. Hozzunk fel itt illusztrációként hat olyan példát, melyet más helyütt már bemutattam.
- Testünk és a körülöttünk levő fizikai világ anyaga kémiai elemekből tevődik össze, melyek legnagyobb részt már az első csillagok keletkezésének és elmúlásának idején, sok milliárd évvel ezelőtt kialakultak, amikor még se a Nap se a Föld nem létezett. Az első csillagok keletkezése és elmúlása nélkül nem lett volna Föld sem, később a szerves élet az adott anyagi feltételeket a legkülönbözőbb módon, pozitívan hasznosította. Az elektromágneses hullámok lehetővé tették a látást, a hanghullámok a hallást; a víz, a levegő és a szárazföld előfeltétele volt a biotópok sokféleségének, ehhez járult a nappal és éjszaka, a tél és nyár ritmusa; a Föld mágnesessége elősegítette a költöző madarak tájékozódását.
- Az élet csak az ózon, széndioxid (CO2) és az oxigén bizonyos keveréke és koncentrációja mellett lehetséges. Ha túl kevés az ózon, az ultraviola napsugarak megölik a szervezeteket, de a túl sok ózon mérgező és ugyancsak halálos. A CO2 segítségével tudják felvenni az élő szervezetek a szenet, és a CO2 hozzá járul a Föld atmoszférájának stabilitásához. A levegőben levő oxigén egyenesen az élet terméke és az élőlények szénfelvétele nélkül nem létezik.
- A múlt fosszilis maradványai bizonyítják, hogy fajok milliói léteztek, melyek a keletkezés és elmúlás hosszú folyamatában eltűntek. Emellett néhány ritka katasztrófa - 10-12 ilyen volt a Föld története során sok faj hirtelen eltűnéséhez vezetett. Így lettek 66 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok ilyen katasztrófa áldozatává. A mára eltűnt fajok már képtelenek voltak alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Egyidejűleg azonban helyet is készítettek az állati élet új területei számára, pl. az emlősök kialakulásához. Új élet a katasztrófa következtében!
- A genetikai differenciálódásnak szüksége van a születés és halál folyamatára. Halál nélkül egyáltalán nem lenne élet. A legtöbb faj a szexuális fajfenntartás egyik vagy másik módján szaporodik. Enélkül a Nap és a Föld létezésének eddigi szakaszában az evolúció sohse jutott volna ilyen magasra: túl lassan haladt volna előre. Egyes fajok (beleértve a homo sapienst is) csak nagyszámú utód esetén tudnak életben maradni. Ha a halandóság csökken és nem kezdene megfelelő családtervezésbe, az kétségtelenül magában hordja a túlnépesedés veszélyét.
- Naprendszerünk más bolygói a Föld Nap körüli pályáját "véletlenül" valamelyest befolyásolják. Így kerül sor az eurázsiai és amerikai kontinens északi felén periodikusan visszatérő jégkorszakokra és ezt követően fajpusztulásra. Ugyanakkor azonban ezek a jégkorszakok most már elengedhetetlen feltételei voltak a ténylegesen létrejött evolúciónak.
- Az emberiség - állattanilag szemlélve - csak egyetlen és rassz szempontból csak minimálisan különböző fajt képvisel. Az embergyereknek más állatfajok kölykeitől eltérően túlságosan hosszú gyerekkorra, azaz tanulóidőre van szüksége. Ráadásul az emberiség több évezredes előkészületi időt tett meg, míg megkapta a felelősséget, hogy cooperator Dei, Isten munkatára legyen.
Nagyon emberi dolog olyan miért-kérdéseket feltenni. A legtöbb tudós azonban szerényebb, mert azt kérdezi, hogyan került sor a fejlődés különböző fokaira. Az effajta szerénység gyakran igen gyümölcsözőnek bizonyult. Épp azáltal, hogy a tudomány nem a miért-kérdésekhez ragaszkodik, gyakran bukkan olyan válaszra, melyet sohasem sejtett, s még kevésbé keresett. A filozófia és a vallás terén tett túl sok jelentéktelen miért-elkalandozás az oka annak, amiért sok tudós ezeket triviálisnak és jelentéktelennek tartván elutasítja és az Ockham-borotvával úgyszólván el is távolítja. Mások egy úgynevezett "antrópikus elvből" kiindulva részleges válaszokon törik a fejüket. A konkrét út, amelyen az evolúció haladt, csak azért vált ki csodálatot belőlünk, mert azt egy hosszú okozati lánc végének szemszögéből vizsgáljuk, mely lánc az intelligencia, a kultúra és a vallás magas fokához vezetett. Miközben a mai adottságokat észleljük, felfedezzük, hogy mi minden volt elengedhetetlen ahhoz, hogy a fejlődés úgy folyjék le, ahogy lefolyt.
Saját kutatásomban és az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló gondolkodásomban a hogyan kétségtelenül sokkal fontosabbnak tűnt, mint a miért. A kitekintések segítségével, melyeket a hogyan-kérdések tesznek lehetővé számunkra, sok újat és lényegeset tanulunk a Földről és az Életről, miközben a miért kétségtelenül rejtve marad. Fontos, hogy el tudjunk csodálkozni azokon az utakon, melyek magányos és bizonyára egyszeri bolygónkon az értelmes élethez vezettek. Ha a zsoltár-írók többet fölismertek volna ebből a hogyan-ból, bizonyára új énekeket költöttek volna, melyek puszta és zord, de ugyanakkor olyan sebezhető bolygónkon eligazodást nyújthattak volna számunkra. Aki tud csodálkozni valamin, az óvatosabban bánik vele.
IV. Véletlen? Szerencse? Gondviselés?
Mindez vajon véletlenszerűen történt? Az elmúlt évszázadok determinista gondolkodásával szemben a véletlen és az esély fogalmának szilárd helye van a természettudományban. Így a kiszámíthatatlan ingadozások következtében az egy héten túli időjárást előrejelzés a komputer technika minden mai lehetőségének ellenére is gyakorlatilag lehetetlen. A természettudomány csodálatraméltó pontossággal meg tudja mondani, hogyan működik a természet, ugyanakkor azonban arra is megtanít, hogy minden pontossága végsősoron alapvető bizonytalanságba torkollik.
Mindez puszta szerencse volt serendipity által? Az angol serendipity (Sic!) fogalom arra utal, hogy soha fel nem tett kérdésekre gyakran váratlan válasz érkezik. Példa erre a penicillin feltalálása. Egy másik példa eszünkbe juttatja Archimedes Heuréká-ját, de még agyafúrtabb Newton sejtése, hogy a törvények, amelyeknek nyomában volt, nemcsak leírták, hogyan mozogtak a bolygók, hanem azzal a korábban soha föl nem tett kérdéssel is dolguk volt, miért esik egy alma a földre. Egy lepottyant alma megfigyelésének "serendipity"-je által a hogyan kérdés eltolódik a miért irányába, ami ugyanakkor arra is utal, hogy sok olyan dolog van itt a Földön, melyről nekünk halandóknak még csak sejtésünk sincs.
Minden az isteni gondviselés műve? Aki Istennel hadakozik, az mindig újra a miért-kérdéssel is küzd. A hívő természetesen nem vár mindig racionálisan megnyugtató, végleges választ. Bizonyos kérdéseket a hívő megválaszolatlanul is hagyhat, mert hisz az isteni gondviselésben és ott megtalálja a maga gyökereit és etikai erejét. De az is, akinek nincsenek ilyen gyökerei, így is megérzi, hogy a tudományok által előhívott csodálkozás bizonyos alapvető vallásos alapokat érint. Ez megkönnyíti számukra, hogy velük együtt közös cselekvésre kötelezzék el magukat az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló folyamat értelmében.
V. Élet a halál által
Annak számára, aki látni akar: Isten egy lenyűgöző dinamikának és egy rendkívüli sokféleségnek az Istene. Ő a teremtés és az evolúció Istene. Olyan Isten aki kezében tartja az égitestek keletkezését és elmúlását, a fajok születését és kihalását, minden egyes létező keletkezését és elmúlását. Ez a dinamika vezetett el a homo sapiens-hez is. Az a mondat, hogy a halál elvezet az életre, ezért nemcsak a bibliai üzenet tartalma, hanem a tudományos megismerés tárgya is.
A magasabbrendű állatfajok minden egyede, így az ember is meghal. Miért? Elképzelhető lenne, hogy a különböző szervezetek sejtjei a végtelenségig megújulnának. A természetben azonban ez nem történik meg. Még a fák állnak a legközelebb ehhez a végtelen megújuláshoz, amennyiben évente új külső kérget növesztenek, mialatt a belső fa-mag elvileg nem hal meg. Ha megóvjuk ezeket a fákat a tűztől és a betegségektől, nedváramaikat évről-évre, évszázadról-évszázadra tovább tudják áramoltatni. De végül a famatuzsálemek, a mammutfák és a Bristle cones is meghalnak. Minden faj minden egyede előbb vagy utóbb meghal. Miért? A különböző korok emberei mindig szinte leküzdhetetlenül csodálkoztak azon, hogy a jóság Istene, aki után annyira szomjúhoznak, megengedi a halált. Itt is inkább a közvetett válasz segít, mint a közvetlen. Ha megfigyeljük hogyan teremtette Isten az életet, azt is tudjuk, hogy nem tudta megakadályozni a halált, ha egyáltalán létezik élet. Isten nem szereti a halált, de felhasználja mint eszközt az élet teremtésére. Az "élet az élet rovására"-elv: az, hogy a legéletrevalóbbak mennek tovább (survival of the fittest) - nem felel meg sem az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló folyamatnak, sem a keresztény hitnek. Kétségtelen, hogy itt az ökológia keretén belül megoldatlan ellentmondásokkal is szembesülünk azáltal, hogy a tudomány és a teológia feszültségzónájában helyezkedik el. Sok faj, nem utolsósorban a miénk is, fejlődését megdöbbentő kegyetlenségnek köszönheti. "Ha Isten látja is, hogyan hullanak el a verebek, azt biztosan nagyon messziről teszi" - írja McDaniel. Ez a szerző ír a pelikánokról is, nevezetesen arról hogy ezek a derék madarak általában két tojást raknak, a másodikat két nappal az első után. A legtöbb pelikánnak azonban csak egy fióka felneveléséhez van ereje és energiája. A korábban kikelt fióka kiűzi a másikat a fészekből, s ezek közül tíz esetben kilenc éhen pusztul. A pelikánszülők nem pocsékolhatják el értékes szülői energiáikat erre a második fiókára. Bármennyire is kegyetlen dolog ez, a szülőségnek ez a fajtája teszi lehetővé egyáltalán - az evolúció szempontjából tekintve - hogy a pelikánok fennmaradjanak. A második fióka egy úgynevezett "biztonsági tojásból" (lackup egg) kel ki. Ez egyfajta tartalékot biztosít arra az esetre, ha az első tojás romlott, vagy valami baj történik vele. Sem a szülőket, sem az elsőszülött fiókát nem lehet okolni, mert tettük genetikailag meghatározott. Hogy a szerencsétlen fiókával mi történik, az csak egy kis részletkérdése az evolúció nagy folyamatának. McDaniel helyesen fogalmazza ezt. Istent nem vonhatjuk felelősségre ilyen szenvedésért, ő sem szereti ezt. Mégsem tudta és tudja megakadályozni az ilyesmit, ha akarja, hogy legyen élet. Isten hatalmának is vannak határai és korlátai. Ő sem mindenható abban az értelemben, hogy számára valóban minden lehetséges lenne. Ő sem szereti a halált és a szenvedést, de nyilvánvalóan nem tudja megakadályozni, ha akarja, hogy legyen élet.
Gyakran megdöbbenéssel állunk a természet előtt a maga valóságában. Madármegfigyelők gyorsan megtanulják, hogy visszafogják érzelmeiket, ha megoldhatatlan ellentéteke és konfliktusokat látnak. Vegyük csak a héját, egy kitűnő vadászt. Elkapja azt, amit tud, hogy etesse a kicsinyeit. Legyen az egy cinke, amely aztán nem tér többé vissza fészkébe. Ily dráma esetén nem tudjuk eldönteni, ki iránt érezzünk leginkább rokonszenvet: a héjafiókák iránt, amelyek különben éhenhalnának, vagy az elhagyott cinkefiókák iránt a kertünkben. Nos, a héja is, a cinke is mint faj több milliós évvel korábbi mint az ember, és mindkét faj láthatólag nagy túlélési képességgel rendelkezik.
VI. Az ember mint Isten munkatársa (cooperator Dei)
Az ember mint faj sokkal fiatalabb, mint a legtöbb körülötte élő más faj. Bámulatos gyorsasággal és egyedülálló módon egyetlen olyan teremtménnyé fejlődött, amely intellektuális és morális képességgel rendelkezik, hogy politikai, gazdasági és vallási cselekedetei legyenek. S ami több: az ember az egyetlen teremtmény, amely cselekvésében sem faj-irányított - ebben az esetben: nem antropocentrikus tényezőket is figyelembe tud venni. E tulajdonságai arra predesztinálják és hívják, hogy Isten munkatársa legyen. Ennek a meghívásnak akkor tud megfelelni, ha minden élővel komolyan törődik, s ha magát és utódait arra neveli, hogy a Szövetség által megszabott ökológiai határokat tiszteletben tartsa. Az ellenlábasokkal, a destmetar diaboli-val folytatott küzdelem során nem akarhat belenyugodni a fajok tömeges megsemmisítésének semmilyen formájába vagy a teremtett világ másfajta tönkretételébe.
Együtt akarunk élni minden élettel, amely élni akar - mondta Albert Schweizer. Nehezen elképzelhető, hogy ő vagy valaki más abban a korban e szavak következményeit sejtette volna. Csak ma kezdjük megérteni ezek horderejét, ha meg akarjuk osztani bolygónkat mindazzal, ami él, korlátozni kell életmódbeli szokásainkat, valamint a föld, a levegő, a víz és biomassza fölhasználásunkat. Bolygónkon számtalan faj él, ezeknek mindnek megvan a maguk mindenkori sajátos életterük (biotop), gondoljunk itt különösen azokra az alig tanulmányozott fajokra, amelyek az esőerdőkben és a tenger mélyén élnek. Az ökológiai tudat növekedésével együtt növekszik az a belátás is, hogy nekünk, embereknek tiszteletben kell tartanunk ezeket az élettereket. Ez annyit jelent, hogy a természet sok tájegységét eredeti állapotában kell megőriznünk és védenünk. És ezt mindenkinek a lehető legnagyobb egyetértésével kell tennünk. Az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló zsinati folyamat céljainak utat kell találniuk minden ember szívéhez. A teremtett világ megóvását minden embernek szívügyévé kell tenni.
A fajok 20%-a számára, mely az évszázad végére eltűnik, fáradozásunk már túl későn érkezik. Bárcsak ne lenne még túl késő ahhoz, hogy megakadályozhassunk egy még nagyobb mértékű fajpusztulást a következő évszázadban. A fenti 20% már most is kihívás a különböző vallási, tudományos és politikai szervezetek számára, hogy a már létező nemzetközi kapcsolatok és együttműködés keretein belül intenzíven elkötelezzék magukat. Amikor ma a 90-es évek elején az ég angyalai a leszerelés mai folyamatával az emberiségnek lélegzetvételnyi szünetet kínálnak mintegy önmagától tolul elő a javaslat: A zsinati folyamat tematikájának a békére vonatkozó 2. pontját egyfajta nem emberközpontú értelemben kell felfognunk, amennyiben "az ember katonai védelmét" "az élet védelmére" fogalmazzuk át, és a mostanáig alkalmazott katonai kiadásokat a fajok védelmére fordítjuk. Sok minden lehetővé válnék, ha a jelenlegi katonai kiadások 10 vagy 20%-át fegyverek és háborúk helyett most már e célra forditanók. "Most van ideje ennek":
VII. Véges Föld
A zsinati folyamat célkitűzését más szavakkal is kiegészítő hangsúlytevésekkel is megfogalmazhatjuk. Kijelenthetjük, hogy nem akarunk a jövő nemzedékek rovására, a 3. világ rovására és a különböző állat- és növényfajok rovására sem élni. Ha a megfogalmazások bármelyikét konkrétabban részletezzük, akár akarjuk, akár nem, állandóan olyan problémákba ütközünk, melyeket energiafogyasztásunk okoz. Ilyen pl. az üvegházhatás, melyet azok a gázok okoznak, amelyek fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor szabadulnak fel. Így a gázok legveszélyesebbikének a széndioxidnak a koncentrációja nagyon gyorsan növekszik. Az igazságosságra békére és a teremtett világ megóvására irányuló magatartás nélkül a széndioxid mennyisége az elkövetkezendő 35 évben az emberiség közreműködésével megkétszereződik. Ellentétben azzal, ami néha a sajtóban olvasható, a szakértők messzemenően megegyeznek abban, hogy a levegő CO2 tartalmának megkétszereződése esetén a globális vészhelyzet következik be. Hogy milyen nagy a fenyegető veszély, még nem ismerhető fel világosan, de a földatmoszféra hőmérsékletemelkedéséről való becslések ezeknek a gázoknak a megkétszereződése esetén 2-3 C fok között mozognak. 2 C fok komoly fenyegetés lenne az Észak számára és kvázi-katasztrófa a Dél számára, 3 fok C mindenütt katasztrófát jelentene. Míg a cinikusok megjegyzik, hogy a Keleti-tenger lesz a 21. század Rivierája, azok akik a zsinati folyamat szellemében kötelezik el magukat; félelemmel gondolnak a trópusokon és szubtrópusokon várható halálra és pusztulásra. Bár nem tisztázott minden 100%-ig, az azonban biztos, hogy az üvegházhatás 1. nagyon gyorsan növekszik, 2. az emberek okozzák, 3. elsősorban az Észak felelős érte. "A föld-atmoszférának az üvegházhatás révén bekövetkező fölmelegedése 4. Délen a sivatagok terjedéséhez vezet, 5 a ma sűrűn lakott tengerpartok elárasztásához vezet, és 6. mindenütt a Földön a legkülönbözőbb biotopok pusztulásához vezet, párosulva a fajok növekvő kihalásával és világunk további elsivatagosodásával.
Ha el akarjuk érni, hogy az atmoszféra nyugalomba jusson, ennek előfeltétele, hogy az üvegházhatást okozó széndioxid és többi gáz számára szigorú felső határokat húzzunk. Milyen magas lehet kb. ez a felső határ a CO2 számára? O,O3% körüli, mint az iparosítás előtt? Vagy O,O36% körüli, mely az 1990-es szint? Ha ennek utánagondolunk, hamarosan kényszert érzőn messzemenő következtetések levonására. Ha nem gondoljuk át, az még rosszabb, mert vakon rohanunk a katasztrófa felé. Sértetlen bioszféra csak akkor biztosított, ha mi emberek mind fogyasztásunkat, mind lélekszámunkat csökkentjük. A fejenkénti energiafelhasználás és a személyek számának a szorzata adja a világ teljes energiafogyasztását. 1990-ben ez fejenként 2,6 kilowatt volt, ami az egész világra annak 5,3 milliárd lakosára számítva 14 Terawatt-tá rúg. Közben mind az egy főre jutó fogyasztás mind az össz lélekszám tendenciózusan növekszik a világon, s emellett még meg kell gondolnunk a fejlődés kutatását a fajok kihalására.
A határok eltolása az emberiség történelme során mindig a növekedés új korszakaihoz vezetett: amikor a cromagnoni ember jobb vadászati módszerekre jött rá, uralkodni kezdett az eurázsiai kontinensen. A mezőgazdaság megindulása, valamint a gazdálkodás és a munkamegosztás elveinek a felfedezése hozzájárult a kultúrák és városok keletkezéséhez. A célirányos törvényhozás és egy hatékonyan szervezett kormányzás előnyeinek a felismerése lehetővé tette a Római Birodalmat. Kolumbusz után két újonnan felfedezett, majdnem lakatlan kontinens nyújtott hatalmas szárazföld tartalékot. Aztán jött az ipari, aztán egy zöld, újabban egy genetikai forradalom, melyek ismét mind, mégha az olcsóbb fosszilis energia elhasználásának rovására - sok ember számára új táplálkozási lehetőséget nyújtottak.
Ezzel szemben a határok átlépése az éhezés és a nyomor korszakához vezetett. A túl intenzív vadászat következtében a vadállomány megritkult. A fakitermelés, a túl intenzív legelőgazdálkodáshoz, és a mezőgazdasági rablógazdálkodás a táj elsztyeppésedéséhez és eróziójához vezetett. A helytelen technológiák bevezetését mindig az összeomlás követte, minden új technológiai vívmány túlnépesedést vont maga után. A zöld és a genetikai forradalom napjainkban is követeli az árát: kérdéses infrastruktúrával és a végső energiaforrások túl gyors elhasználásával állítanak elő olcsó trágyát, ami még súlyosabb: siettetik a fajok kihalását.
Másokkal együtt arra a következtetésre jutok, hogy néhány hatást jó következményekkel módosítottunk, másokat azonban mérték nélkül lépünk át és roppant mértékűen negatív következményekkel. A különféle fajok iránti tisztelet és a jövő nemzedékek jogainak figyelembevétele korlátozásokra kényszerítenek bennünket: világméretekben kevesebb energiát kellene felhasználnunk, mint ma, és törekednünk kellene a világ népességének a visszaszorítására. Helyzetünk, összehasonlítva azzal, amit negyed évszázaddal ezelőtt gondoltunk, komolyabb, mint valaha.
25 évvel ezelőtt csak kevesen voltak tudatában annak, hogy az évszázad végére a fajok 20%-a kipusztul. E számok tükrében a katasztrófa a pusztulás, valamint a közvetlen fenyegetés mértéke világossá válik. Mert egy még magasabb százalékarány a következő 21. században mérhetetlen, roppant halállal fenyeget.
25 évvel ezelőtt a zöld, majd később a genetikai forradalmat csak jótéteménynek tekintették. Rá kellett azonban jönnünk, hogy mindkettő felelőtlenül sok olcsó energiát használt fel és kétes infrastruktúrát feltételez.
25 évvel ezelőtt még új, megművelhető földek nyeréséről álmodtak az addig nem használt területeken, s közben elfeledkeztek a flóra és fauna életterének elpusztításáról.
25 évvel ezelőtt a Római klub a növekedés határairól tudósított. Ki nem tartotta ezt a tudósítást akkoriban "pesszimistának" - és közben vajmi keveset tudtak ózonlyukról és üvegházhatásról.
Ha 25 évvel ezelőtt egy esetleges 10 milliárdos népesség okozott gondot nekünk, akkor most már 5 milliárdnál aggódnunk kell. Nemcsak a világ népességszámának stabilizálásáról kell beszélnünk, hanem annak csökkentéséről is.
VIII. Energafgyasztás, népességnövekedés és a fajok kihalása kölcsönös összefüggésben
Az igazságosság, a béke és a teremtett világ megóvása azonos összefüggésben állnak egymással. Ugyanaz érvényes a világ népességének számára, az energiafogyasztásra és a fajok tiszteletben tartására - vagy ezek negatív ellenpárjaira: a túlnépesedésre, a túlzott fogyasztásra és a fajok kihalására. Az e témákról folytatott nyilvános eszmecseréken gyakran csak egyet ragadnak ki közülük. A fanatikus fogyasztók azt mondják, hogy Földünk legnagyobb problémája a túlnépesedés: túl sok a szegény ember és közben kognitív disszonanciával a Délre mutatnak. Erre egy, az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására érzékeny hang ezt feleli: "A világ legnagyobb problémája a fogyasztás. Túl sok a gazdag. A fejlett ipari országok egy csecsemője 10-szer vagy 100-szor nagyobb környezetszennyezést okoz, mint egy fejlődő országbeli." És az ujj ez esetben Északra mutat. Közben pedig egyikük sem beszélt a fajok pusztulásáról.
Az 1. ábra áttekintést nyújt a túlnépesedés, a túlzott fogyasztás és a fajok pusztulása közti összefüggésről. E három elem már önmagában is megoldhatatlan komplexitást mutat. Együttesen pedig olyan feladatot adnak, melyre önmagában egyetlen ember sem képes teljesen kész válaszokat adni, mégha a legjobb akarattal azon van is, hogy Isten munkatársaként a felelősséget magára vegye.
Az ábra bal oldalán lévő téglalap ennek a 3 paraméternek állandó növekedését mutatja az utolsó 200 évben. Ez a két évszázad adja annak a geológiai periódusnak az utolsó korszakát, amelyet holocénnek nevezünk. Kétségtelen, hogy ez a holocén az emberiség hozzájárulásával a vége felé halad, függetlenül attól, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak értékeljük.
Besétálunk-e az utópia álomországába az egyre több fogyasztással? Vagy feltűnik előttünk a "disztópia" jövőképe, minden idők legsötétebbike, miután elértük azt a kritikus pontot, mely után már semmilyen fordulat sem lehetséges? Vagy mégis van lehetősége az embernek, hogy ráeszmélve saját egyedülálló képességeire egy realisztikus, élhető postholocénért küzdjön, egy olyan holnapért, melyre gyermekei derűs várakozással tekinthetnek?
Amit itt "utópiának" nevezünk, az egy rendre továbbérvényesülő anyagi gyarapodást feltételezve nem más, mint álomország. Bármennyire is vonzó lehetne számunkra egy ilyen utópia, elérhetetlen az. Mégis fennen hódit, mert hamis tekintéllyel egyes végsősoron nagyon is rövidlátó gondolkodók azok kétségbeejtésére, akik az elkövetkező 200 év időtartamára valódi igazságosságra mertek gondolni. Véges bolygón élünk, melyen az anyagi gazdagodás lehetőségei is korlátoltak, és amely csak kis mértékben képes kigyógyulni a tartalékaival való helytelen látásmódból.
A "disztópia" félreismerhetetlenül olyan szakadék, amelynek szélén egyensúlyoz az emberiség. Ha a törvényhozó és a politikus nem találja meg a világméretű szabályozások és intézkedések útját, ha az ipar felelősei nem viselik el a korlátozásokat, ha a halódó természet alig valakinek okoz gondot, akkor a legjobb úton vagyunk a "disztópia" felé, melyben végül a teremtett világ romjain, a teljes összeomlás közepette, éhség, nyomorúság és halál között kell élnünk. A kettő között van azoknak a célja, akik a zsinati folyamat értelmében realisztikus, élhető posztholocén mellett kötelezik el magukat, s ezt el is akarják érni, bármilyen változtatásokra is van ehhez szükség. A történelemből, annak irodalmi lecsapódásaiból azt tanuljuk, hogy a prófétákat és bölcseket rövid távon nézve a dolgot, nem egyszer félre állítottak, és csekély sikerük volt, ha megpróbáltak beavatkozni a politikába. Nincs okunk rá, hogy konkrét képességeiket ezen a ponton túlbecsüljük. Ugyanez a történelem nagy katasztrófákról is beszél nekünk, amelyek bekövetkeztek, amikor ilyen bölcs óvásokkal szemben királyok és elnökök hosszú ideig süketek maradtak. A teremtő bizonyára előre látta annak lehetőségét, hogy a teremtett világ kormányzása csődbe jut, amely akkor következik be, ha az emberiség a technológia kétélű áldásai következtében a Föld (vész)tartalékait rövid idő alatt fölemészti, és ha a Föld népessége az orvostudomány kétélű áldásai következtében annyira növekszik, hogy földünk kapacitásait túllépi. Azért történt meg ez, hogy az emberiség az 1990. év technológiája kapcsán ajándékozódjék meg a jóra és a rosszra vonatkozó felismeréssel és belátással és ezáltal képes legyen Isten munkatársaként cselekedni?
IX. Végső megjegyzések
Társadalmi és politikai síkon az ember ma - ha későn is, ha messzemenően emberközpontú értelemben is - tudatában van annak, hogy az emberiség elérkezett végső határaihoz. Közvéleménykutatások mutatják, hogy az emberek jó része komolyabb készséget mutat a fogyasztás csökkentésére, a környezet védelmére, ha mindenki részt vesz ebben. Ez a "ha" utal az általános szabályozás szükségességére: általános törvényre van szükség. Ki igényelheti, hogy a levegő az övé legyen? Hogyan lehetséges, hogy elhanyagolható kevesek ezt a levegőt oly súlyosan megterhelik, hogy ez máshol halált és pusztulást eredményez? Ezer dolgot kellene itt figyelembe venni és helyreigazítani. Nem tudunk mindent felsorolni. A jó dolgok sem mind a megfelelő helyen hangzottak el. Emellett még nem alakítottunk ki következetes etikát sem. Látunk azonban határokat, amelyeket figyelembe kell vennünk: a technológia nem lehet többé irányadó. Ami a "lehetséges", az nem mindig "megengedett". A képesség, hogy valamit meg tudunk tenni, még nem tartalmazza a jogot, hogy azt tényleg meg is tehetjük. A cselekvés sürgető szükségessége alig ad időt arra, hogy világméretű szabályozásokra várjunk. Ezért jelentkezniök kell azoknak a férfiaknak és nőknek, akik készek rá, hogy elkezdjenek egy olyan életet, amely összhangban áll az igazságosságra, békére és a teremtett világ megóvására irányuló zsinati folyamat célkitűzéseivel. Ennek az életnek felismerhetőnek kell lennie. Realisztikusnak, élhetőnek és jövőre irányulónak kell lennie egy elfogadható posztholocén felé haladva. Ennek az életnek az alábbiak a jellemzői:
- A saját fogyasztásnak a csökkentése, amely kifejeződik a recyclingek gazdaságosságának értelmében;
- világméretű, nemcsak emberközpontú intézkedések, melyek közé a következőknek kell tartozniok:
- azon kibocsátások felső határának a leszögezése, melyek az üvegházhatást eredményezik;
- intenzívebb eszmecsere anélkül, hogy túl sokat utaznánk, és fölöslegesen sok papírt használnánk;
- haladó, elmélyült kutatás előmozdítása néhány nagyobb egyetemen az igazságosság, béke és a teremtett világ megóvása problémáiról.
Kozmológiai szempontból a Nap és a Föld egyáltalán nem öreg. Eszerint inkább a kozmosz hajnalán mint estéjén élünk. Az embernek nincs joga, hogy a következő 200 évben a "disztópiát", amelyről beszéltünk, előidézze. Azt mondtuk, hogy Isten bizonyos értelemben mégsem mindenható. Nekünk embereknek sincs több lehetőségünk etekintetben, mint Istennek. Ő azonban történelmünket nyitott, a mi korunkban a mi tetteinktől függő történelemnek teremtette. Arra szólít fel bennünket, hogy történelmünkben, kicsiny bolygónkon egy óriási univerzum közepén növekvő tudatosságunk, belátásunk és kultúránk alapján ne destructores diaboli-nak, az ördög szolgálatában álló pusztítónak, hanem cooperator Dei-nek, Isten munkatársának bizonyuljunk.