“Az én keresztem” pályázatra

Népfőiskola Alapítvány

6065 Lakitelek, Felsőalpár 3.

[email protected]

Hajba Alajosné

8000 Székesfehérvár, Jókai u. 9. fsz. 2.

Tel: 22-327263

[email protected]

A kettétört bot

83 éves özvegyasszony vagyok, Székesfehérváron élek. 24 évesen, két gyermekes anyaként vesztettem el jobb lábamat. Csaknem hatvan éve élek rokkantként, műlábbal. Hat gyermekem, 26 unokám, egy dédunokám van. Történetemből talán úgy tűnhet, az ember sorsa nem más, mint kiszolgáltatottság kiszámíthatatlan, vak erőknek, de szerettem volna azt is megörökíteni, ahogy az Istenbe vetett hitem és házastársam, családom szeretete átsegített mindazon nehézségeken, melyeket leküzdeni hatalmunkban állt és megbékélni azokkal, amelyeken változtatni nem tudtunk.

1940. november 17-én mentem férjhez, mikor már folyt a világháború. Hitler lerohanta Lengyelországot, Ausztriát, Franciaországot, s bár Magyarország még nem lépett ekkor hadba, a háború hátrányait mi is erősen éreztük, főleg az egyre fokozódó élelmiszerhiány, ipari termékek, textíliák stb. beszerzésének nehézségeiben.

1941. szeptember 11-én megszületett első fiúgyermekünk, és mindig nehezebb idők jöttek ránk. 1942 szeptemberében az oroszok ledobták Budapestre az első bombát, mely a hozzánk elég közel eső Városmajori templomra esett s okozott benne károkat. Szimbolikusan olyan volt, mintha jelezte volna a későbbi egyházüldözést. Két nap múlva, újabb bombatámadáskor Gazdagréten férjem ott lakó szüleinek a kertjében robbant két bomba. Puha földre estek s így szerencsére a lakóházban és lakóiban nem esett kár, de a környéken annak ellenére, hogy a légvédelem akkor már működött, már halálesetek is voltak. Többek között egy fiatal anya, aki hatodik gyermekét várta, belehalt a halántékát ért szilánk okozta sérülésbe. Pár hónap múlva az akkor már újra Magyarországhoz tartozó Kassára egy szovjet felségjellel ellátott repülő dobott bombát, amely egy postahivatalt talált el, s áldozatokat is követelt. Még ma sem tudjuk eldönteni, hogy valóban szovjet gép volt-e, s nem-e a németek álcázták annak, hogy belekényszerítsenek minket a háborúba.

1944-ben fordult komolyabbra helyzetünk, miután Magyarországot is belekényszerítették a háborúba. Elrendelték az ablakok elsötétítését, s rövidesen megtörtént az első angol-amerikai átrepülés hazánkra. Bár egyelőre csak a szomszédos Ausztriát bombázták, de tudtuk, hogy rövidesen ránk is sor kerülhet. Férjem épp fekete papírokat illesztett az ablakokhoz, amikor felvetettem neki, mi lenne, ha két gyermekünkkel hazautaznék Szekszárdon lakó szüleimhez. Szekszárd akkor 15 000 lakosú kis mezőváros volt, egy selyemgyáron kívül nemigen volt semmilyen gyári létesítménye. Vasúton sem volt csomópont. Szégyelltem, hogy férjemet ebben a nehéz helyzetben egyedül hagynám, de még rosszabb lett volna két és féléves kisfiammal és négyhónapos kislányommal ott maradni és esetleg fürdés után, vagy éjszaka az ágyból kirángatva rohanni velük a pincébe, nem beszélve az ostrommal várható más nehézségekről.

Férjem nem jöhetett velünk; egy gyógyáru nagykereskedelemben volt osztályvezető, s az hadiüzemnek számított. Szerencsére katona nem volt, így reméltük, hogy nem viszik ki a frontra. Férjem Egyetértett velem abban, hogy gyermekeinket biztonságos helyre kell vinnünk, és két nap múlva, úgy emlékszem, március 14-én délután együtt elutaztunk szüleimhez. Másnap reggel még ágyban voltunk, amikor apám, aki a szekszárdi telefonközpont vezetője volt, a munkahelyéről hazatelefonált, hogy az országot megszállták a németek. Nagyon megijedtünk. Kértem férjemet, hogy ne menjen vissza Budapestre, maradjon velünk. Nagyon féltettem, hogy mi várna rá. Ő azonban úgy gondolta, nem maradhat, mert munkahelyét nem hagyhatja el, különben is az egészségügyre most különösen nagy szükség lesz. Így hát hazautazott. Kéthetenként a hétvégeket velünk töltötte.

Egyelőre csend volt. Április, úgy emlékszem, másodikán vagy harmadikán egyszer csak, mint ezüst madarak, megjelentek nagy magasságban az angol-amerikai repülőgépek. Már messziről hallottuk a zúgásukat. A rádió jelezte, hogy Budapestet bombázták. Tele voltunk szorongással, férjemről sem tudtam. Délután két óra körül a gépek elhagyták az országot, a riadót lefújták. A rádió bemondta, hogy a ferencvárosi pályaudvarra és környékére szórtak szőnyegbombázást. Összeszorult a szívem. A pályaudvar szolgálati lakásában lakott férjem anyai nagynénje Mariska néni, aki mindig nagyon félt a bombázástól. Mi lehet vele? Azon kívül ott lakott nála fia, Károly is, aki már mint mérnök az Andrássy úti vasúti igazgatóságon dolgozott, és családját is magával vitte, de a várható veszélyt felfogva hazaküldte őket Szekszárdra. Este már azt is bemondta a rádió, hogy az első bombázásnak Budapesten 2000 áldozata van. Mivel nagyhét volt, hétvégére, vagyis nagyszombatra vártuk haza öcsémet, aki mint műegyetemista, húsvéti szünetre jött haza, vasárnapra pedig férjemet.

Nagypéntek este beállított Béla öcsém. Első szava az volt, Mariska néni meghalt. Megdöbbentünk. Sejtettük, hogy így történt. A Ferencvárosi pályaudvar erre a célra megépített „bombabiztos” betonbunkerébe ment, magával víve egy dobozban előre elkészített iratait, értéktárgyait. Egy többszáz kilós bomba, vagy talán láncos bomba – ki tudja – telibe találta a bunkert, s ahogy felrobbant, szinte mindenki meghalt. A munkából aggódva hazatérő fia már csak a rajta lévő szétroncsolt bőrbekecsről ismerte meg az anyját. Másnap délelőtt átszaladtam barátnőmhöz, Mariska néni menyéhez, hogy értesítsem a történtekről. Sírva találtam őt. Már tudott róla. Férje megtáviratozta. Bözsike barátnőm magát is okolta.

– Én mondtam neki, hogy ne menjen a bunkerbe, csak a házuk pincéjébe, mert úgy gondoltam, az biztonságosabb.

– Bár hallgatott volna rád – mondtam. – Ha oda megy, ma is élne. Mert a házat nem érte találat. De ő a bunkerbe ment.

Ha fáradalmát nem is, de lelkiismeretét ez kissé megnyugtatta. Mariska nénit aztán eltemették Simontornyán, ahova férje még a bombázások elől elment.

Szekszárdon is jöttek-mentek az átrepülések, de május vége környékén átköltöztünk Szakályba, férjem szüleihez, akik akkor már egy éve ott laktak, remélve, hogy ott talán még biztonságosabb. Kisfiamat itt került óvodába. Nagyon megszerette őt fiatal óvónője, Ilonka, akivel én is összebarátkoztam. A falu tele volt odatelepített pesti családokkal, s azoknak a gyerekei is ott jártak óvodába. Kisfiam szerepelt is pár soros kis verssel, amit nagyon szépen elmondott. A vers így szólt:

„Honvéd bácsi, álljon meg egy szóra

Sapkájához itt egy piros rózsa.

Megcsókolom, legyen százszor áldott

Mert megvédi szép Magyarországot.”

Hát meg lettünk védve alaposan.

Szeptemberben újra visszamentünk Szekszárdra, mert az élet ott is nyugodtnak látszott, s úgy gondoltuk, a telet ott könnyebb átvészelni. Kezdődött a szüreti idő. Én is részt vettem a szüreten nagyapám szőlőjében, ami a városon kívül volt, Parásztán. Többen összejöttünk, s vidám volt a hangulat, pedig már körös-körül a távolból idehallatszott az ágyúzás. Az oroszok régen átlépték a magyar határt, s egyre beljebb és beljebb nyomultak. Időnkint nagyobb dörrenések is hallatszottak. Ilyenkor szinte mintegy vezényszóra abbahagytuk a szedést, mutatóujjunkat felemelve annyit mondtunk, hogy „á”, utána folytattuk a munkát. Fiatal voltam, szorongtam és féltem is, de ilyenkor mégis felülkerekedett a humorérzékem, s magamban jót derültem. Múltak a napok. Ahogy mindég közelebb és közelebb került az ágyúzás, mindig gyakoribb lett az átrepülés, egyre jobban féltem. Ha szüleim meg nem akadályoznak, képes lettem volna riadó esetén alvó gyerekeimet az ágyból kiráncigálni, hogy levigyem őket a pincébe. Pedig addig nálunk ilyen tekintetben teljes nyugalom volt.

November elején egy este váratlanul robbanást hallottunk. A városra leesett az első bomba. Egészen közel hozzánk. Gondoltuk, vagy az állomást, vagy a kaszárnyát akarták eltalálni. Szerencsére senkinek sem esett baja, de felbolydult az egész város. Én is nagyon féltem, s azon gondolkoztam, nem lenne-e jó mégis átutazni anyósomékhoz, 40 km-re, Szakályba. Miután pár nap múlva újabb bombát dobtak le, szintén a mi környékünkön, nem lehetett velem már bírni. Szüleim tiltakozása ellenére mindenképpen menni akartam a gyerekekkel. Végül apám egy Szakályon áthaladó teherautóra, amely menekülteket szállított, nekem és gyerekeimnek is helyet szerzett. Anyám velem jött, nem mert egyedül elengedni. Tekintettel arra, hogy kisgyermekekkel voltam, a vezető megengedte, hogy mellette a sofőrülésen üljek, ölemben a gyerekekkel. Anyám hátul ült a többi menekült között, ahol, november lévén, nagyon hideg volt, az eső is szemerkélt.

Megérkeztünk Szakályba, ahol anyósomék szeretettel fogadtak, s én megnyugodtam; Szakályban béke, nyugalom és csend volt. Anyám másnap visszament. Körülbelül tíz napja lehettünk ott, mikor egy délelőtt kint ültem az udvaron, ölemben kislányommal és játszó kisfiammal, s átjött hozzánk a szomszéd parasztasszony:

– Tudja-e nagysága –, mert így szólított –, hogy az oroszok bent vannak már Szekszárdon?

Megrémültem.

– De bizony.

Hittem is, nem is. Azt gondoltam, rémhír. Mikor sógorom hazajött, elmondtam neki, mit hallottam.

– Igaz – mondotta.

Újra elfogott a nyugtalanság. Akkor én nem maradhatok itt. Vonatra ülök a gyerekekkel és megyek Pestre. Velem együtt sokan reménykedtek, hogy Pestet nem tudják elfoglalni. Bíztunk a felmentő seregben, amivel a németek hitegettek bennünket, hogy visszaverik az oroszokat.

– Hova akarsz menni? – kérdezte sógorom. – Összevissza járnak már a vonatok. Tudod, milyen veszélynek lennétek kitéve.

– Márpedig akárhogy is, de megyünk – mondtam.

Rettegtem attól, hogy – amint a propaganda terjesztette –, összeszedik és elviszik a gyerekeket Oroszországba. Ezt nem tudtam volna elviselni. Hallottam arról is, milyen gyalázatokat követnek el a nőkkel. Ez is megrémített, s mint később többfelől hallottam, nem is volt alaptalan a félelmem. Kértem sógoromat, hogy érdeklődjön a katonai parancsnokságnál, nem indul-e autó Pest felé, amivel elmehetünk. Másnap azzal jött haza, hogy érdeklődött, de már az utolsó autó is elment. Apám ugyanis a telefonközpontból átszólt sógorom munkahelyére, hogy ne engedjenek engem tovább. Éreztem, hogy sógorom nem mond igazat, így magam mentem el a katonai parancsnokságra. Megmondtam, hogy gyerekeimmel szeretnék visszamenni a férjemhez Pestre, hogy ezekben az időkben együtt legyen a család. Úgy gondoltam, most már bármi is lesz, együtt éljünk, vagy együtt haljunk. Hogy ez másként is lehet, az eszembe sem jutott. A parancsnok nagyon megértő volt, de ő is azt mondta, hogy már minden autó elment. Egy még lenne, ami holnap reggel hatkor indul, azzal szívesen elvinnének, de az Siófokra megy.

– Ha az megfelel, tessék a gyerekeivel idejönni reggel hatra!

Úgy gondoltam, az is jó, ha Siófokig eljutunk, onnan majd csak sikerül valahogy hazakerülnünk. Most már tudom, hogy esztelen gondolkozás volt részemről, de mindenáron otthon akartam lenni.

– Akkor itt leszek holnap reggel hatkor – mondtam.

– De pontos tessék lenni, mert egy percig sem várunk – mondta a parancsnok.

Otthon elújságoltam, hogy megoldottam az utazást: holnap reggel hatkor autóval indulunk Siófokra. Mindenki rémülten nézett rám. Sógorom megijedhetett elszántságom láttán, és azt mondta:

– Ha mindenáron menni akarsz, egy tehervonat indul holnap délután Iszkázra. Az egyik vagon a Szakályban lévő katonatisztek családjait is elviszi Iszkázra, te Sárbogárdnál még mindig átszállhatsz Budapest felé.

Ezt jó megoldásnak találtam, bár láttam, hogy senki sincs elragadtatva ettől. Akkor már sógornőmet is úgy elbolondítottam félelmemmel, hogy elhatározta, ő is jön, de ő Iszkázra megy, ahová férjét és a többi tisztet más úton viszik. Délután hét nagy csomaggal kimentünk az állomásra. Elbúcsúztam férjem szüleitől, nem is gondolva arra, hogy a két öreg teljesen egyedül marad. A vagonban már ott volt több családtag, akik szintén az oroszok elől próbáltak menekülni s Iszkázon találkozni férjeikkel, vagy egyéb családtagjaikkal. Barátságosan fogadtak

Nem részletezem az utazás viszontagságait, csak annyit, hogy Sárbogárdon már bizonytalan volt a Pestre jutás, s egy útitársam javaslatára tovább mentem Fehérvár felé, hogy talán még ott át lehet szállni Budapestre. A vonat hol ment, hol órákat állt, az élelmiszerünk fogytán volt. Ami volt inkább a gyerekeknek adtuk, mert az enyémeken kívül még volt ott négy kisgyerek. Még haló poraiban is áldom azt az ezredesnét, akinek ágya is volt a vagonban, és aki ágyába fektette egyéves kislányomat és gondozta és etette őt. Ő is a férje után utazott, s később hallottam mire Iszkázra ért, már csak férje halálhíre várta. Már két nap telt el, felváltva aludtunk egy matracon, s a második nap valahogy szereztünk babot, s az ott lévő kályhán egy nagy fazék bablevest főztünk. Tüzelőnk volt bőven, mert az órákig tartó veszteglések alatt volt lehetőség gallyak szedésére. A bableves ugyan híg volt, de legalább meleg. Éppen neki akartunk állni, amikor géppuskaropogást hallottunk. A többi vagonokból sok közkatona menekült ki a közeli rétre, s én is le akartam ugrani gyerekeimmel, de egyik férfi útitársam elkezdett velem ordítani: „Azt akarja, hogy magukat is legéppuskázzák? Hiszen oda lőnek, ahol katonákat látnak.” Beláttam, hogy igaza van. Kisfiamat az ágy alá dugtam, én a két ágy között, síró kislányom fölé hasaltam, nehogy a géppuska-töredék eltalálja. Szerencsére valóban nem mi voltunk a célpontjuk, csakhamar eltávoztak, s a vonat megindult.

Ekkor tudtam meg, hogy egy német lőszeres szerelvényen utazunk. Szörnyen megijedtem. Ha ezt tudom, nem mertem volna felszállni rá. Elhatároztam, hogy a legközelebbi állomáson, ahol megáll a vonat, leszállok, ha soha haza sem érünk. Majd csak a hatóság valahogy gondoskodik rólunk. Összeszedtem a csomagjaimat és valóban nemsokára Szabadbattyánban megállt a vonat. Több katona is leszállt, akik segítettek csomagjaimat levinni az állomáson. Csomagjaimat bevitettem a katonákkal, ahol feladtam őket személypoggyásznak. Egy idős házaspár jóindulatúan figyelmeztetett, hogy biztosítsam be, mert így nagyobb lehetőség van arra, hogy csomagjaim megérkeznek Budapestre. Hallgattam rájuk, és csomagjaim valóban mind megérkeztek. Ahogy a két kisgyerekkel lementem az állomásra, sok batyuzó fiatallal találkoztam, akik gyerekeimet gondjaikba vették, tejjel, kaláccsal, hússal etették őket. Egy negyven év körüli katona, aki szabadságról ment vissza a frontra, látta, hogy fáradt vagyok, kulacsából vörösborral kínált. Először nem akartam elfogadni, de végül mégiscsak meghúztam, s mondhatom, nagyon jólesett.

Mindenki az utolsó vonatra várt, ami Lepsényből indult és Budapestre ment. Nagyon megörültem ennek a szerencsének. Éjfél felé be is jött a vonat, tömve utasokkal. A fiatalok vitték mellettem a két gyereket. Alig akartak már felengedni, csak mikor gyermekeimre hivatkoztam. Ülőhelyről szó sem lehetett. De egy férfi, aki láthatta kimerültségemet, felállt és átadta a helyét. Én leültem, ölemben kislányommal, Lalika pedig mellettem állt. Sírt, hogy fáradt, le szeretne ülni. „Kisfiam, látod, nincsen hely” – mondtam, de hogy is érthette volna meg háromévesen. Szemben ült egy asszony, ő fogta és ölébe vette kisfiamat. Mikor így valamennyire biztonságban tudtam magunkat, akkor tört ki rajtam a háromnapi álmatlanság és koplalás után a fáradtság. Akárhogy tartottam magam, el-elaludtam, a kislány pedig csúszott ki az ölemből. Akkor az ugyancsak szemben ülő fiatal lány vette el tőlem Erzsikét.

Megérkeztünk a Déli pályaudvarra. Jártányi erőm sem volt már. Lalikának még csak meg tudtam fogni a kezét, de Erzsikét képtelen voltam tartani. A fiatal lány kérésemre leszállt vele, de ezután elment. Éjjel két óra volt. Csomag nem volt nálam, az állomáshoz is elég közel laktunk a Márvány utcában, de hogy tudjak hazamenni a két kis gyerekkel? Megszólítottam egy arra menő vasúti altisztet, nem tudna-e valakit, aki hazasegítene, három napja utazom és nincs erőm. „Messze laknak?” – kérdezte. „Nem, csak kb. tíz percre.” Felajánlotta, hogy hazavisz minket. Fogta kislányomat, én Lalikát vezettem. Kísérőnk nagyon sietett, gondolom, a szolgálatot hagyta ott, és félt, észreveszik, hogy elhagyta munkahelyét. Kisfiam siránkozott, hogy fáradt. Mindjárt megérkezünk, biztattam, bár én is azt hittem, nem bírok már tovább menni. Végre megérkeztünk. A házmesterné anyja, Balla néni nyitott kaput. Szörnyülködött, mikor meglátott minket, hogy pont most jöttünk vissza. Az altiszt a lakásunkig felkísért minket. Megköszöntem, adtam neki 20 pengőt. Kicsit vonakodva, de elfogadta. Kevesellte, vagy szégyellte elfogadni, nem tudom. De akárhogy volt, ma is hálával gondolok rá 59 év után, amiért állását is kockáztatta, hogy a segítségünkre legyen.

Miután kísérőnk elment, becsengettem a lakásunkba. Rövidesen kigyulladt a villany, s az előszoba kis ablakát kinyitva férjem arca nézett ránk, kicsit csodálkozva és meglepve.

– Kicsikém! Miért jöttetek haza? – kérdezte aggódva, miközben beengedett minket.

A Márvány utcában, ahol laktunk, egész háború alatt egyetlen bomba sem hullott le, nem volt hadi szempontból fontos terület. De ahogy közeledett a front, a veszély az egész városban egyre növekedett, és mi pont most jöttünk haza.

– Írtam neked, hogy gyere el értünk, s akár Szakályban is maradhattál volna, amíg a háború be nem fejeződik – mondtam.

Nagyon reménykedtem ebben. Hiszen sokan ott maradtak, akik Pestről jöttek.

– Nem jöhettem – mondta. – Vállalatunk hadiüzem, és nem adtak rá engedélyt.

Ezt be kellett látnom, hiszen ha eljön, talán hadiszökevénynek számított volna, s ki tudja, az milyen következményt vont volna maga után. Nem is szólva arról, mi lett volna a következménye, ha akár Szakályban, akár Szekszárdon maradunk, de erről később írok. Akárhogy is volt, én nagyon örültem, hogy mind együtt vagyunk, s ennek férjem minden aggodalma ellenére szintén örült. Éhesek voltunk, s tej ugyan nem volt, de élelem még elég szépen, s ami fő, gyermektápszer, harmatkása bőven. Így Erzsikének tápszert készítettem, mindkét gyermekemet megetettem, teát is főztem, és én is ettem, ami volt. Lefeküdtünk. Lalikát a kiságyába fektettem, ahol mindjárt elaludt, az egyéves Erzsike mintha érezte volna, hogy otthon van, egy darabig jó érzéssel gőgicsélt, mielőtt elszenderedett.

Másnap reggel férjem korán kelt, ki akart menni a Keleti pályaudvarra, hogy elbúcsúzzon Nándor bátyjától és családjától, akik a Kultuszminisztérium dolgozóival Szentgotthárdra mentek. Mi a sok fáradtság után ágyban maradtunk, hogy a többnapos kimerítő utazást kipihenjük. De nem telt bele rövid idő s felüvöltött a közeli sziréna hangja, légiriadót jelezve. Csodálkoztam, mert férjem este mondta, hogy már hetek óta nem volt légiriadó. Hogy is lett volna, amikor az amerikaiak szövetségesei voltak a szovjeteknek, s országunkat nagyrészt már elfoglalták az oroszok. Kikapkodtam gyerekeimet az ágyból, gyorsan felöltöztettem őket, majd én is magamra kaptam valamit. Lakótársaim már lent voltak, de olyan otthonosan viselkedtek, mint akik már megszokták, hogy itt nem kell félni. Csodálkozva néztek rám.

– Hát maga pont most jött haza? Eddig itt nem történt semmi, de a bajok ezután jönnek, ha körülzárják a várost.

De az én félelmemet elnyomta az öröm. Úgy éreztem, ha már ezután jönnek a nagyobb megpróbáltatások, fontos, hogy együtt vagyunk mind a négyen.

Múltak a napok, látszólag nyugalomban. Egy hideg téli reggel arra ébredtünk, hogy össze-vissza dérlepte drótok feszülnek, és kötik össze a házak tetejét. Közeledett a karácsony. Kisfiam nagyon várta. Én az utcabeli üzletekben, amit tudtam, összevásároltam. Grimm mesekönyvet, babát, kis babaedényeket, kis teknőt, kis autót stb., de kisfiamnak megmagyaráztam, hogy az idén karácsonyfát nem hoz a Jézuska, mert háború van, és így nem tudja behozni a karácsonyfát.

Öcsém és férjem unokaöccse katonák voltak, már Budapest várható ostromára képezték őket. Időnként hazajöttek, hogy sovány kosztjukat nálam kiegészítsék, de csak egy zöldséglevest sikerült készítenem, az is órák alatt készült el, olyan gyenge volt a gázszolgáltatás, pedig palacsintát is ígértem nekik, de ennek megsütésére már nem volt lehetőség. A levesnek is örültek.

Egy éjjel hatalmas dörrenésre ébredtünk. Hála Istennek, az ijedtségen kívül más bajunk nem történt, még az ablakok sem törtek be. Valószínűleg távirányított rakétával robbantottak valahonnan. Én nagyon megijedtem és kivitettem a rekamét az előszobába, ott aludtunk rajt mind a négyen, de rettentően fáztunk, és másnap mégis jobbnak tartottuk, ha visszavisszük a helyére. Hogy az egyre sűrűsödő bajok ellenére a gondviselés hogy őrködött felettünk, arra főleg a háború befejezte után jöttünk rá. Erre később rátérek. Egy reggel, mikor lementem vásárolni, meglepve láttam, hogy a katonák barikádokat építenek. Egyre veszélyesebbé vált a helyzet. De a karácsony is egyre jobban közelgett. Amit lehetett, ajándékokat, csekély élelmet bevásároltunk, de hogy süthessek is valamit, arról szó sem lehetett. A gáz lassan működött. Tűzhelyünk ugyan volt, de a tüzelő kevés. A jó Isten itt is segített, mert ahogy később kiderült, mindig velünk volt és gondot viselt reánk. Karácsony előtt pár nappal öcsém és Nándi egy gyönyörű, kb. másfél méteres ezüstfenyővel állított be. Elképedtem.

– Honnan sikerült ezt a gyönyörű fát szerezni?

Nevetve összenéztek.

– Loptuk!

Megrémültem.

– Hogy tehettetek ilyesmit, és honnan?

– A japán követség kertjéből vágtuk ki.

– Úristen! – mondtam. – Vigyétek vissza.

– Ugyan hova vigyük? Vissza nem vihetjük. Egyébként is nincs ott már senki.

Mit tehettem, ha nem is örültem, el kellett fogadnom. Amint erre is utólag rájöttem, a későbbi harcok alatt is elpusztulhatott volna. De mivel díszítsük fel? Díszeink ugyan voltak, de főleg a szaloncukor hiányzott. Ez is megoldódott. Férjem nagybátyja, Miska bácsi, és annak húga, Annus néni Simontornyáról Pestre jöttek, s a Zsolt utcában laktak egy baráti családnál. Miska bácsi, hogy honnan szerezte, nem tudom, de hozott egy csomó, különböző sztaniolokba becsomagolt cukorkát, s az került a fára szaloncukor helyett. Eljött december 24-e. A szentestére és a karácsonyi ünnepekre meghívtuk Annus nénit és Miska bácsit, azonkívül Béla öcsémet és Nándit. Annus néni biztosított, hogy az ebédet ők fogják megoldani. Hoztak konzerv pörköltet, még marhahúst is szereztek valahol. A leveshez zöldséget én adtam és a burgonyát is. De ami fő, Annus néni mákos és diós beiglit is készített. Szentestére pedig hurkát, kolbászt hoztak. Borlevest is készítettünk, a karácsonyi vacsora nélkülözhetetlen kellékét. A feldíszített karácsonyfa gyönyörű volt, még gyertyák is voltak rajta. Alatta az ajándékok. Lalika borzasztóan örült, és egyből Erzsike játékai után nyúlt, az övéit figyelembe se véve. Miska bácsi is hozott egy kuglikészletet és három favonatot mozdonnyal. Erzsikét a karomra ültettem, aki a karácsonyfára mutogatott lelkesen és mondta:

– Ott a, ott a!

Boldogok voltunk, vacsorához ültünk. Békésen be is fejeződött a vacsora. Egyszer csak váratlanul felbúgott a sziréna. Gyorsan lementünk a pincébe, mindent otthagyva az asztalon. Szerencsére hamar lefújták a riadót. Miska bácsi és Annus néni már fel se jöttek, de öcsém feljött s még egy mákos kalácsot rágcsálva visszament az alakulatához.

Reggel felváltva mentünk férjemmel szentmisére, hogy a gyerekek ne maradjanak egyedül. Férjem a reggeli misére, én a délire. De már akkor a zsúfolt templomba is behallatszott az ágyúzás, időnként távolról egy dörrenés. Mise után, amint megyek hazafelé, köröskörül távolabbi ágyúzást hallva, egyszer csak megmozdul bennem valami. A mozgás többször megismétlődött. Rádöbbentem, Uram Isten, gyermeket várok, és már félidőben vagyok. Megijedtem. Nem a gyermek miatt, hanem a jövője miatt. Mi lesz vele, főleg az első időkben? Ezt a félelmemen kívül iránta érzett szeretetem is diktálta. Csak férjemnek mondtam el, egyelőre más nem tudott róla.

Hazaérve már ott voltak Miska bácsiék. Miska bácsi segített takarítani, Annus néni pedig már a konyhában szorgoskodott. Készen lett az ebéd, de csak nem jött sem az öcsém, sem Nándi. Vártunk egy darabig, de azután elkezdtünk ebédelni. Végre három óra körül beállított a két fiú. Elmondták, hogy bevetették őket a harcba, mert az oroszok már a János kórháznál vannak.

– Egész éjjel harcoltunk – mondták –, s most is vissza kell mennünk.

Javasolták, hogy mi csak költözzünk le a pincébe, mert valószínűleg egy-két nap múlva itt lesznek az oroszok, nehogy megsérüljünk a harcban. Annus néni és Miska bácsi azonnal szedelőzködtek és siettek, hogy baj nélkül hazaérhessenek. A házbeli férfiak azonnal lementek, hogy rendbe hozzák a pincét, ha mindenkinek le kell vonulni. Mi asszonyok és gyerekek egyelőre a lakásban maradtunk. Úgy öt óra felé hirtelen egész a közelben egy hatalmas dörrenés és a lépcsőház vastag üvegablakai nagy csörömpöléssel kitörtek. A szomszéd lakásból átdörömbölt a lakótársnőm.

– Menjünk? – kiabált át a falon.

– Igen! – kiabáltam vissza.

Betakargattam a gyerekeket és indultam lefelé. Egyszerre megtelt a pince. Mindenki a maga fülkéjébe ment. Férjem is mondta, hogy menjünk mi is a helyünkre. De én ellenkeztem. A pincefülkék úgy lettek megcsinálva, hogy az utcai vész esetén át lehetett törni a falat és tovább menekülni. De a mi pincerészünket egy udvarra menő kis folyosó elválasztotta a többitől, s mivel éppen az ellenkező irányban volt, itt nem volt meg a menekülés lehetősége, s így nem mertem a gyerekekkel odaköltözni. Inkább a többi pince melletti mosókonyhát választottam, azt biztonságosabbnak láttam. Ott még fűteni és főzni is lehetett, mivel egy sparheltet felállítottak. Az egyik elmenekült lakó tüzelőjével fűtöttünk.

Megindult a földalatti élet. Férjem rábeszélt, hogy vegyem föl az ő meleg sínadrágját, nehogy megfázzak. Én eleinte nem akartam, mert akkoriban a nők nem jártak nadrágban és féltem, hogy kinevetnek. De azért mégis felvettem. Másnap már minden asszony férje valamelyik nadrágjában jött le. Eleinte nyugalom volt. Hallottuk, hogy Pesten folynak a harcok. Egyelőre még tartott az élelmiszertartalék is, de egyre nehezebben lehetett megoldani. Nekünk sok főzelékkonzervünk volt. Kislányomat vízben főtt Zamakóval etettem. Kisfiam már mindent evett abból, ami volt. A probléma csak az volt, hogy Erzsike annyira anyás volt, hogy még az apjánál sem maradt meg, hanem csak az én ölemben. A házmesteréknek szárított főzelékjük volt. Mikor a házmesterné látta, hogy kislányom miatt a főzés nehézségekbe ütközik, felajánlotta, hogy adjuk össze, amink van, és ő főz a mi részünkre is. Ezt jó megoldásnak tartottam, s működött is. Nagyobb baj volt a vízhiány. A vízművek csak időnként adtak vizet. De felfedeztük, hogy a közeli helyőrségi kórházban van víz, és egyes házakban kutat is ásnak. Onnan hoztak a házbeli férfiak, ahonnan egyelőre még különösebb veszély nélkül hozzáférhettek. Egy nap váratlanul beállított Miska bácsi egy nagy hátizsákkal és mindenfélét hozott nekünk, káposztát, szalonnát, lisztet, cukrot, krumplit stb. És ami a legjobban esett, egy demizson vizet.

– Miska bácsi – mondtam –, ma éppen működnek a vízvezetékek.

– Akkor visszaviszem – mondotta Miska bácsi.

És akkor én épp azt a demizson vizet tartottam a legnagyobb értéknek, amire nekik is annyira szükségük volt, hogy mindjárt vissza is vitte.

Egy nap kint álltam a kapu előtt. Pestről menekült emberek jöttek át Budára, s az utcában egy üzlethelységben helyezték el őket. Összeszorult a szívem. Szegények, ezek sem tudják, mire jönnek. Mert tudtam, ha Pestet elfoglalják, Budára kerül a sor. Öcsémről és Nándiról semmi hír nem jött, én pedig elhessegettem a gondolatot, ha eszembe jutottak, mert arra gondoltam, hogy biztos elestek a harcban.

Eljött az újév napja, 1945. Egyszerre megjelentek az orosz gépek és bombákat dobtak le. Elkezdődött Budáért a harc. Nagyon féltem, ahányszor megszólalt a géppuska, vagy a légelhárító ágyú, befogtam a fülem és becsuktam a szemem, mintha ez segített volna. A házmesterné újévre kalácsot sütött. A férje adott egy nagy szelet kalácsot és egy fél pohár whiskyt. Hogy honnan volt neki, nem tudom. Azt mondta, igyam apródonként a whiskyt és egyek mellé kalácsot. Elmúlik a félelmem. Én szót fogadtam és, bár nehéz italt sohasem ittam, bort is csak egy-egy jobb ebéd után egy pohárral, de valóban elmúlt aznap a félelmem. Persze ez csak egyszer volt. A harcok mindig hevesebbek lettek. Tüzérségi belövések, aknavetések mind sűrűbben. Azt már kitanultuk, hogy az akna nagyot csattan, de a bent levőknek ártalmatlan, a tüzérségi lövedék magasban robban, de amit eltalál, ledönti.

Kértem férjemet, hozza le még a fent maradt élelmiszert, nehogy azt is találat érje. Sehogy sem akart belemenni. Arra gondolt, ha a pincét éri találat, akkor még ott is lesz. De mikor egyre több belövés érkezett, elszánta magát. De alighogy fel akart menni, a ház irtózatos tűz alá került. A várból lőttek, s a mi lakásunk tűzfala pont a vár irányában volt a második emeleten. Mellette egy földszintes ház, amelyben a Kis Royal étterem volt. Így szinte minden felénk irányzott lövés a mi lakásunk falát érte. Mikor a harc elcsendesedett, férjem felment, hogy lehozza az élelmet. Szörnyű látvány tárult elé. A konyhától a szobáig, végig a spájzon, a vécén, a fürdőszoba oldala végig leomlott, az élelmiszer és más egyebek a világító udvar alján elpusztultak. A fürdőkád, amelyben a tárolt víz jéggé volt fagyva egy találat révén kettévált. Egyik fele fenn maradt, a másik fele a világítóudvarban zuhanás közben az első emelet magasságában beszorult két fal közé. Az egyik lakótársnőmnek, aki éppen főzött, mondom:

– Csizmazia néni, képzelje oda lett a lakásunk.

Ő meg mintha nem is hallotta volna.

– Hol vannak a födőim, hol vannak a födőim? – kiáltotta.

Erre én nevetni kezdtem. Férjem megütközve mondta:

– Te nevetsz, mikor ilyen nagy baj ért minket?

– Nézd – mondtam – Háború van. Erre fel voltunk készülve. Az emberi élet mindennél fontosabb. De hogy valaki a födőit félti ilyen események után, ezen csak nevetni lehet.

Egy heves utcai harc alatt két katona befutott, kért, hogy pár percig itt meghúzódhassanak. Az egyik fiatal, a másik negyven év körüli volt.

– Nem félnek kinn a harcokban? – kérdeztem tőlük.

A fiatal bevallotta, ő bizony fél. A másik, az idősebb azt mondta:

– Én már nem félek. Két angyal imádkozik értem. A feleségem, meg a tizenkét éves kislányom.

Remélem, hogy hitük valóban megsegítette őt, hogy hazatérhessen a családjához.

Szerencsére azokban az időkben sokat esett a hó, s ez hozzásegített a tisztálkodáshoz és a pelenkamosáshoz. Egyik nap váratlanul megjelent öcsém, sebesülten. A kórházból szökött haza. Orron keresztül fejlövést kapott. Azután Nándi is megjelent. Jobb karja béna volt. Öcsémen nem látszott, hogy valami baja lett volna. A Rókusban Pommerheis professzor megállapította, hogy a golyó hegye az agynál állt meg, és időpontot adott neki, hogy megoperálja. De mire az időpont eljött volna, éjszaka felrobbantották a hidakat s így nem tudott átmenni. Én nagyon féltem, hogy mi lesz, ha megindul a golyó, de a gondviselés is közrejátszott. Volt egy katolikus pap, aki a nagy utcai harcokban is minden nap más ház pincelakóinak tartott szentmisét. A mi pincénkre is sor került. Emlékszem, csütörtök volt, január 25-e. Mi előre gyakoroltuk a miseénekeket. Csütörtök reggel jött is a pap. A mosókonyhában mindenki meggyónt, azután a pince folyosóján elkezdődött a mise. Kint az utcán puskalövések, ágyúdörgés, mi pedig bent énekeltük: „Bűnbánó szívvel koldulunk, könyörülj népeden, Urunk, érte halt halált Szent Fiad.” A pap a verebekről beszélt, akikre az Úr gondot visel, hát miért ne viselne mireánk, amikor meghalt értünk a kereszten. A “Boldogasszony Anyánk”-kal fejeztük be a misét. A házba, a fejünk felett lévő lakásba német tisztek szállásolták be magukat. A ház előtt egy tank állt. Azzal készültek Budapest utolsó ostromára a várba felmenni. Mielőtt elmentek, meghívták a ház összes lakóit egy búcsúestre. Bár addig nem is nagyon láttuk őket, de a ház lakói férjemen és rajtam kívül mind fölmentek. Ez szombaton volt, vasárnap este tízkor beszálltak a tankba és elmentek. Este bekovászoltam egy kis lisztet, hogy másnap kenyeret süssek. Akkor már sok nyugtalan éjszakánk volt. Pl. az egyik éjjel hatalmas csattanásra ébredtünk egész a közelünkben. Még a gyerekek is felébredtek. Szinte mintha dróton rángattak volna, egyszerre ültünk fel az ágyban, de miután újra csend lett, újból elaludtunk.

Reggel vettük észre, hogy a folyosó falának nekitámasztott fürösztő kisteknő, az esernyőm és a turistabotom, amire oly büszke voltam, mivel férjemmel a háboró előtt gyakran túráztunk, kirepült az udvar közepére. Ernyőm szétszakadt, a turistabot pedig kettétört. Legjobban a botomat sajnáltam. Különös érzés szállt meg. “Nem leszek többé turista” – mondtam szomorúan. “Dehogynem – mondta férjem –, ha vége lesz a háborúnak, újat veszünk.” “Érzem, hogy nem leszek az” – mondtam.

A kinyitott rekamén öten aludtunk. Szélén férjem, mellette én, utána a két gyermek, legvégén Nándi öcsém. Elöttünk egy kinyitott vendégágyon, a konyha másik végében a házmester 14 és 15 éves lányai. Férjem hét órakor felkelt tüzet rakni. Én is leültem az ágy szélére, hogy felkeljek. Felöltözni nem kellett, mert már napok óta ruhástól feküdtünk az ágyba. Visszanéztem a gyerekekre. Mélyen, nyugodtan aludtak. Nem zavartam őket a motoszkálásommal. Ki tudja, mikor tudnak megint ilyen nyugodtan aludni. Óvatosan visszafeküdtem. Egyszer csak feltűnt, hogy Nándi, aki mint fiatal gyerek minden reggel felkelés előtt felállva bohóckodott az ágyban, most hirtelen leugrott és átszaladt a mosókonyha másik oldalára. Hogy hallott-e valamit vagy sem, nem tudom, de hirtelen elsötétült minden és éreztem, hogy a fejemre kövek hullanak.

– Jaj, dűl a ház! – kiabáltam teljes erőmből.

Úgy éreztem, vége lesz mindannyiunknak. Abban a pillanatban nyílik a mosókonyha vasajtaja és világosság szűrődik be. A házmester, akinek a lányai is a mosokonyhában aludtak, de a velünk szemben lévő fal mellett, meghallva kiabálásomat, ijedten szaladt be. Én látva, hogy kinyílt az ajtó, teljesen megnyugodtam. Hisz nem lehet baj, ha az ajtót ki lehet nyitni. A mi fekvőhelyünk a bejárati ajtó mellett volt. Én a legszélén, közvetlenül az ajtó mellett feküdtem. Amint a házmester belépett, egyenesen felrántotta a paplanom, s elszörnyedve láttam, hogy jobb lábam helyén egy véres roncs van. A lábfejem teljesen elválva lábszáramtól, lábszáram pedig kétfelé nyílva összeroncsolt lábszárcsonttal. A megdöbbenésem óriási volt. Hiszen ebből a borzalomból az égvilágon semmit sem éreztem, csak a fejemre hulló téglákat, amik az ablakokból lezuhanó homokzsákokat egészítették ki. Ott repülhetett be az a valami, ami a lábamat szétroncsolta. A gyerekek is felébredtek és sírtak, s a lakótársak berohantak. A fejemből is csurgott a vér, mivel egy téglaszilánk a halántékomat is felsértette. Elsőnek a férjem kezdett intézkedni. Bőrnadrágszíjával erősen leszorította a lábam megmaradt részét, hogy csökkentse a vérzést. A házparancsnoknő pedig homlokomra egy kendőt borított, bár én erősen tiltakoztam ellene. Ugyanis ott sem éreztem semmit. Az egyik lakó átrohant a szomszéd pincébe, ahol egy orvos lakott, hogy áthívja. Az át is jött rögtön. Addigra már éreztem, hogy nagyon fáj a lábam. Az orvos nem tudott mást tenni, mint adott egy szerencsére magával hozott morfium injekciót. Az azonnal megszüntette a fájdalmakat. Az orvos mást nem tehetett. Mondta, hogy vigyenek át a szomszédos, Márvány utcai iskolába, ahol most sebesülteket látnak el. A kéznél levő hordágyra fektettek és kivittek a folyosóra. Akkor már nyugodtabb lettem, s meghallottam gyerekeim sírását.

– Jaj, mi van a gyerekekkel? Hozzák ki őket is!

– Semmi baja nincs a gyerekeknek – mondták a szomszédok, és kihozták őket megmutatni.

Később, mikor már jobban voltam, nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy első rémületemben csak az én bajommal törődtem. Még ma is nagyon bánt, de egy ilyen rémületben az ember elveszti a józan eszét. Később a kórházban annál többet aggódtam értük, mikor a harcok miatt senki nem látogathatott, és azt sem tudtam, él-e vagy meghalt-e a család.

Öcsém elkezdett sírni. Később tudtam, hogy férjem félrehívta, s mondta neki, ne előttem sírjon. Férjem volt az, aki legjobban tudott akkor gondolkodni. Én is gondolkoztam, miután fájdalmaim átmenetileg megszűntek. Az, hogy meghalhatok, eszembe sem jutott, de félelemmel töltött el, mi lesz a családdal nélkülem. Akkor még azt hittem, hogy egész életemre tehetetlen leszek.

– Mi lesz veletek? – kérdeztem aggódva és fájdalommal férjemtől, mielőtt elindultak volna velem.

– Kicsikém, ne aggódj – mondta férjem. – Te ezután is ugyanaz maradsz nekem, mint eddig voltál.

Ez nagy erőt adott nekem.

– Szívecském – mondtam neki –, ha neked ez mindegy, akkor nekem is mindegy.

S abban a pillanatban lelkileg szinte új erőt kaptam.

Január 29-e volt, hétfő reggel, hideg, havas napsütéses idő volt. Férjem, öcsém, és egy lakótársunk ott lévő unokaöccse rohantak velem a megadott iskolába. A gépek szálltak és géppuskáztak állandóan. Valószínű a morfium hatására, semmi félelem, sem fájdalom nem volt bennem. Útközben olykor még én irányítottam őket. Beértünk az iskola folyosójára. Abban a pillanatban nagy durranást hallottam az épületen belül.

– Álljunk meg! Ne menjünk tovább!

Megálltak, s egy darabig vártunk. De utána csend lett. Akkor tovább mentünk, s egy nagyobb helyiségbe értünk. Ott voltak a nővérek és orvosok. Mikor megláttak és megtudták, miért jövünk, sajnálkozva mondták, hogy sajnos ez csak elsősegélynyújtó- és kötözőhely, de menjünk át a közeli Királyhágó utcai helyőrségi kórházba. Ott majd el tudnak látni. Újból kivittek, és az Alkotás, akkor Gombos Gyula út közepén szaladtak velem tovább. A levegőben lefelé géppuskáztak a repülőgépek.

– Ne a kocsiútra menjetek! – mondtam – Könnyen ránk célozhatnak. Menjetek a fal mellett!

Úgy is tettünk. Baj nélkül a kórházhoz értünk. Mikor bementünk, egy idősebb nővér jött hozzánk. Elmondta a férjem, hogy mi történt. Én pedig mondtam, gyereket várok. A nővér mindjárt bátorítóan elmondta, hogy hasonló sebesült asszony, ki szintén gyereket várt, pár hónap múlva egészséges gyermeket szült. Aztán megkérdezte, hol sebesültem meg.

– A lábamon – mondtam.

– Azt látom – felelte a nővér, – de melyik utcában?

– A Márvány utcában – mondtam.

– Kérem – szólt a nővér –, vigyék át a tiszti épületbe, ott vannak a súlyos sebesültek, mi csak a könnyű sebesülteket fogadjuk.

Férjemet mindjárt ott is tartották kötözésre, mert a nagy ijedelemben sem ő, sem én nem vettük észre, hogy orra nyerge megsebesült a szilánkoktól, és szivárgott belőle a vér. Így hát egy tetőfolyosón, amely összekötötte a két épületet, átvittek a négyemeletes tiszti épületbe, egyenesen az alagsorban berendezett műtőbe. Ott már éreztem, hogy kezdek gyengülni és a gondolkozásom sem lehetett már tiszta, mert úgy emlékeztem, hogy egy székre ültettek, de hogy is tudtam volna akkor már ülni. Ebből csak annyi lehetett a valóság, hogy két karomat kitárták, gumival elszorították, és vérátömlesztést kaptam. Még emlékszem, hogy ott is megkérdezték, hol sebesültem meg. Akkor már akadozó nyelvvel mondtam, a Már..vány..ut..cá..ban. De akkor már éreztem, mindjárt elvesztem az emlékezetemet, s ezt mondtam is az orvosnak. Az altatós vattát nyomott az orrom alá és mondta, hogy számoljak. Arra emlékszem, négyig számoltam s tisztán emlékszem, az utolsó gondolatom az volt: lehet, hogy ebből soha többé nem ébredek fel, de ez olyan jó, hogy nem is bánom.

Férjem, miután elsősegélyben részesítették, rögtön utánam akart jönni, de az épületet olyan tűz alá vették, hogy lehetetlen volt a nyílt folyosón átjutni. Ugyanis, mint később megtudtuk, ezen a területen volt már akkor a németek főhadiszállása, s így a kórházat, főleg, hogy az oroszok szemében „ellenséges katonák” kórháza volt, erős támadások érték. Később mesélte öcsém, aki a szomszéd férfival még idejében át tudott szállítani a műtőbe, hogy műtétem alatt a legnagyobb tűzben, ahol szilánkok is repkedtek be, az operáló orvos rendíthetetlen nyugalommal operált, körülötte segédkező orvosokkal és műtős nővérekkel együtt. Ezek a nővérek vöröskeresztes tanfolyamot végzett önkéntesen jelentkező nővérek voltak. Köztük volt az akkor ismert színésznő Fábri Éva is, aki, mikor már otthon voltam, eljárt hozzám kötözni, és akkor mesélte el, mivel már túl voltam az életveszélyen, hogy a főorvos, mielőtt a műtétet elkezdte, azt mondta:

– Szegény kis asszonyka. Nagyon sajnálom őt, mert fiatal és két gyermeke van, de nem hiszem, hogy segíteni tudok rajta.

Hiszen semmiféle higiéniát nem tudtak biztosítani, mert a rajtam lévő ruhában tudtak csak műteni, s nemcsak a ruhámból, hanem a hajamból is hullott az a por, ami a szétszakadt homokzsákból rám hullott. Amikor a támadás elcsendesedett, férjemnek is sikerült átjönni, éppen akkor, mikor eltávolított lábmaradványaimat egy vödörben kivitték. Nemsokára engem is kihoztak. A hozzátartozóim megrémültek, mert a szemem még csukva volt, az arcom vészesen sápadt. Öcsém rémülten kérdezte az engem kísérő Fábri Évától:

– Nővérke! Fel fog ébredni a testvérem?

A nővérke így felelt:

– Maga katona, legyen erős – nem hiszem, hogy valaha is felébred.

Ebben a pillanatban kinyitottam a szememet.

– Megoperáltak? – kérdeztem.

– Igen – mondta ott valaki, de mindenki örült.

– Hála Isten – mondtam, s örültem, hogy túl vagyok rajta.

Főleg annak örültem, hogy engem ért a baleset és nem a gyermekeinket. Bevittek a kórterembe, ami alatt az alagsor pincéje értendő. Sok beteg feküdt már ott. A legtöbb súlyos sebesült volt. De voltak ott szülő anyák, közkatonák, katonatisztek, gyerekek, civil betegek, férfiak és nők egyaránt. Ki törődött akkor ilyesmivel. A pince bezárt vasablaka alatt volt egymás mellett két ágy, engem az egyikbe fektettek. Nem is nagyon vettem még tudomást a lábam hiányáról. Valószínűleg még nem volt egészen tiszta a gondolkodásom. Csak arra emlékszem, hogy nagyon éhes voltam, hisz aznap még semmit sem ettem és kértem enni. De a nővér azt mondta, ma még nem lehet. De annyira éhes voltam, hogy ahányszor bejött, mindig rimánkodtam. Délutánra beadta a derekát és egy csőrös csészében behozott egy kis levest. Soha nem esett jobban semmi, mint akkor ez a kis leves. Már tisztult az agyam, jobban körülnéztem, s akkor láttam, hogy oldalt a falon egy nagyméretű plakát volt, rajta a szenvedő Krisztussal. Ennek meglátása hatalmas erőt adott nekem. Felajánlottam neki szenvedéseimet engesztelésként családomért és a sebesültekért, és teljesen nyugodt lettem az iránta érzett bizalomban. Késő délután jött a vizit és a kötözés. Akkor már úgy éreztem, mintha a lábamat egy nagy kő nyomná. Mikor rám került a kezelés, a nővér felhajtotta a takarót, s mikor megláttam a lában helyén a gézzel bekötözött kb. 25-27 cm-es csonkot, igazán akkor jutott el a tudatomig, hogy csonka vagyok. Egy pillanatra megdöbbentem, de az Isten iránt érzett bizalmam és családom szeretete erőt adott. A kötést levették, és az akkor még friss sebet letisztították valami fertőtlenítő porral, ami rettenetes csípő fájdalmat okozott, de ez csak pár pillanatig tartott, mire bekötözték, elmúlt. A főorvos megkérdezte:

– Hogy van, asszonyka?

– Köszönöm, most már jobban. Örülök, hogy túl vagyok rajta. De tessék megmondani: életben maradok?

– Ha három napot kibír, akkor igen. – mondta a főorvos őszintén. – Az amputáció nem életveszélyes, csak a halántéksérülése.

Talán azért volt ilyen őszinte, mert látta az én nyugalmamat. Nem is féltem. Valahogy fel sem tudtam fogni, hogy esetleg meghalhatok. Estefelé jön a nővér, hogy engem keresnek.

– Kik lehetnek? – gondoltam. – Talán valami hivatalos személyek?

De nem azok voltak, hanem a házból három lakótársam, köztük az egyik, aki segített behozni. Ugyancsak a házból egy könnyebb sebesültet hoztak be, aki ellátás után haza is mehetett. Addig, amíg őt ellátták, a három férfi bejött hozzám. Mondtam, hogy már túl vagyok a műtéten. Nyugalmamat látva elámultak. Egyik idősebb lakótársam, aki nyugalmazott katonatiszt volt, megilletődötten mondta:

– Arany vitézségi érmet érdemelne a hősiességéért.

Miután elmentek, rövidesen újra jött a nővér. Akkor már este 7-8 óra lehetett.

– A tábori lelkész úr van itt – mondta. – Kérdezi, bejöhet-e, és mikor.

– Akár most is – mondottam lelkesen.

Be is jött egy talán negyvenes éveiben járó, kedves arcú pap. Elnézést kért, ha zavarna.

– Dehogy zavar. Inkább örülök, hogy bejött.

Kezdett vigasztalni, erősíteni.

– Nem vagyok elkeseredve – mondtam neki. – Hálát adok Istennek, hogy nem a családomat érte.

A pap akkor még azt is elmondta, hogy a műtét alatt feladta rám az utolsó kenetet. Akkor még úgy mondták: a betegek szentségét. De ezt itt mindenki megkapta, mert itt mindenki súlyos sérült.

– Óh, én nem félek – mondtam –, inkább megkönnyebbülést érzek.

Láttam, hogy a pap válaszomnak nagyon örült.

– Holnap reggel jövök, meggyóntatom és megáldoztatom – mondta.

Abban az időben még nem tudták volna az áldozást elképzelni gyónás nélkül. Eltávozott, és látszott, hogy örült magatartásomnak. Másnap reggel lélekben felkészülten vártam az atyát, de nem jött. Következő nap sem. Nagy csalódást éreztem. Közben bejött hozzám férjem egyik beosztottja, aki ez időben egészségügyi katonai szolgálatot teljesített a kórházban. Tudta, hogy itt vagyok, mert férjemmel találkozott, mikor behoztak. Mondta, hogy el kell mennie, és ha szükségem van valamire, bemegy hozzánk és elhozza. Mondtam, hogy egy párnát hozzon és egy hálóinget, hogy ne kelljen ebben a piszkos, homokos ruhában feküdnöm. El is ment hozzánk, de családtagjaim borzasztóan megrémültek, mikor meglátták, azt hitték, meghaltam. Ő azonban megnyugtatta őket, hogy csak egy párnáért és egy hálóingért jött.

Az atya nem jött harmadik nap sem. Szóltam a nővérnek. Mondta, hogy majd szól neki. Jött is egy pap, de nem az atya, hanem egy fiatalabb, elég közönyösnek látszó ember. Gyóntam és áldoztam is, de valahogy csalódott voltam. Nem éreztem azt a megnyugvást, amit az előző atyánál. Hosszú évek múlva, a televízióban beszéltek arról, hogy az ostrom alatt, a helyőrségi kórházban volt egy tábori lelkész, akit elvittek és kivégeztek a nyilasok, mert a kórházban zsidókat és más üldözötteket rejtegetett. A fényképét is mutatták, s bár az arca akkor már elmosódott emlékezetemben, de korra és alakra megegyezett. Biztos ő lehetett. Tehát azért nem jött vissza. Megrendülten gondoltam rá és szégyeltem, hogy elhamarkodottan ítélkeztem. De a jó Isten ezen az úton tudtomra adta, hogy mi történt vele és miért nem jött.

A kórházat állandóan lőtték, mivel katonai célpont volt. Robbanások, zuhogások rázták minden nap az épületet, de a pincében aránylag biztonságban voltunk, mert vasbeton épület volt. Ultraszeptillel kezeltek és Kevenál tablettát adtak. A koszt reggel és este cukornélküli pótkávé, egy darab, szinte sárszerű barna kenyér, ebédre szinte minden nap babfőzelék volt. A diétásoknak passzírozták. Kértem, hogy nekem is paszírozzák, mert állapotos vagyok. Nem törődtek vele. Hitték is, nem is. Talán azt gondolták, félrebeszélek. Közben arról is panaszkodtam, hogy amióta megsebesültem, a gyereket nem érzem mozogni. Talán az indította őket mégis arra, hogy egyik nap bejött a helységünkbe egy idősebb nővér és kérdezte, ki az, aki gyereket vár. Mondtam, én vagyok. Hozott három tablettát.

– Ezt vegye be reggel, délben és este.

– Minek? – kérdeztem. – Ha azért hozta, hogy a gyermekemet elhajtsák, akkor nem veszem be.

– Nyugodtan beveheti – mondotta. – Ha az a gyermek él, nem lesz semmi baja. De az is lehet, hogy meghalt. Akkor ez a tabletta elhajtja, nehogy maga fertőzést kapjon.

Így megnyugodva bevettem a tablettát. Eljött már talán négy nap is, és én életben maradtam. De az első bátorságom hamar letört. Nem tudtam se felülni, se megfordulni, olyan erőtlen voltam. Nem tudtam aludni sem, legalábbis úgy éreztem, mert állandóan zsongást éreztem és légiességet. Főleg éjszaka. Betegtársaim közül egymás után haltak meg vegyesen öregek, fiatalok, gyerekek. Már annyira megszoktuk, hogy nem is törődtünk vele. Egy alkalommal este tíztől másnap reggel tizenegyig szoros közelségben feküdtem egy halott nő mellett. Még a párnája vége is hozzáért az enyémhez. Kicsit szorongtam, mert még megfordulni sem tudtam, de a fejemet a fal felé fordítottam és lassan elaludtam. Átmentem a tűzkeresztségen. Fábri Éva nővér időnként, csendesebb időszakban bejött és énekelt nekünk. A februári hideg időben arról énekelt, hogy május van és májusban mindenki nagyon szerelmes. Olyan melegséggel és lelkesedéssel foglalkozott velünk, hogy felélénkültünk, felvidultunk és nagyon szerettük őt. Február 6-án éppen a mi kórtermünkben volt kötözés és elkezdtek kopogni a vasablakon. Akkor már én oldalt, egy emeletes ágy felső részén feküdtem. Szerencsémre, mert a vas pinceablak épp afölött a két ágy fölött volt, ahol előzőleg feküdtem.

– Ezek már az oroszok – mondták az orvosok.

– Mit csináljunk?

– Be kell őket ereszteni – mondta az egyik orvos, – mert másképp bedobnak valami robbanószert.

Ő maga odament a vasablakhoz és kinyitotta. Beugrottak az ablakon egymás után, egyenesen a két sebesült férfire, akik szegények jajgattak. Bár az oroszok kiabáltak, hogy vigyék innen a betegeket, de első meglepetésre valahogy senki sem reagált. Rövidesen észbe kaptak és elhúzták ágyaikat. Mindkettő meghalt. Az egyik egy tizenhét éves fiú volt, aki egy karjába kapott golyótól vérmérgezést kapott és már az amputálás sem segített rajta, akkor már haldokolt, a másik egy fölöslegesen beadott tetanusz-injekció miatt tetanuszos mérgezést kapott. Pár nap múlva halt meg.

Az oroszok először a németeket keresték, de azok már éjszaka továbbmentek. Különben semmi zavart nem okoztak, mert a parancsnokuk orvos volt a civil életben, és parancsot adott, hogy a betegeket tartsák tiszteletben. Itt is a gondviselés segített. Most már kezdtek a látogatók szállingózni. Reméltem, ha élnek, hozzám is jönnek, hisz szinte a szomszédságban laktunk. De nem jött senki. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett. Féltem, hogy meghaltak. Eljött a február 9-e, huszonötödik születésnapom. Erre biztos bejön a férjem, gondoltam. Egyszer csak váratlanul megjelent öcsém és még két férfi a házból. Vízért jöttek és bejöttek hozzám is.

– Lajos meghalt? – kérdeztem rémülten. – És mi van a gyerekekkel? Ők is meghaltak?

Mindegyik él, mondták megnyugtatóan.

– De hát akkor miért nem jött Lajos? Hisz ma van a születésnapom.

– Vigyázni kell a gyerekekre – mondták.

– Hisz bármelyőtök vigyázhatott volna rájuk – mondtam, és nagyon nyugtalan voltam.

Valami itt nincs rendben, gondoltam. Másnap Lajos bejött, de valahogy nagyon lehangolt volt. Ezt természetesnek tartottam, hisz annyi minden ért bennünket. Évekkel később tudtam meg, hogy összeomlott idegileg, de mikor megmondták neki, milyen nyugtalan lettem amiért nem jött, összeszedte magát és attól kezdve mindennap jött. Egyébként volt egy mindennapi látogatóm is. A kórházban dolgozó egyik fiatal katonaorvos, Molnár Dénes, a nemrég elhunyt Mészöly Miklós, akkor még Molnár Miklós bátyja. Egy gimnáziumba jártunk, ő kettővel feljebb, mint én. Öcsémmel találkozott, mikor behoztak, s így tudta meg, hogy mi történt velem. Attól kezdve minden délután meglátogatott, s elbeszélgettünk. Ez nagyon jó hatással volt rám. Többször voltam vele egy társaságban egyik barátnőm révén, akinek akkoriban udvarolt.

Egy este, emlékszem, február 12-e volt, hirtelen rosszul lettem. Magas lázam volt, rázott a hideg és görcseim voltak. Egy fiatal vöröskeresztes nővér – Erzsike – hozott nekem dupla takarót, hogy ne fázzam. Mondtam, hogy görcseim vannak, úgy érzem szülési görcsök.

– Honnan tudja maga – kérdezte a 19 éves nővér –, milyen egy szülési görcs?

– Hogyne tudnám – mondtam neki, – hiszen már két gyereket szültem.

Csodálkozva nézett rám. Lesoványodva, fiatal lánynak látszottam. Az osztályos orvos is a mi helységünkben aludt éjszaka. Talán, hogy kéznél legyen, ha valakinek szüksége van rá. Egyszerre érzem, hogy mint egy síkos hal a kézből, kicsúszik belőlem valami, s abban a pillanatban megszűntek a fájdalmaim.

– Doktor úr – kiabáltam. – Valami kicsúszott belőlem!

Kiugrott az ágyból, odarohant hozzám, de nem látott semmit. Ellenben azonnal hordágyért szaladt és két betegszállítóval rohantak be velem a műtőbe, útközben egy halott ember mellett elfutva, s egy lavórt nagy csörömpöléssel leverve. A műtőben a várakozó orvos mellett ott volt az orosz orvosparancsnok is. Már értesítették őket, mi történt velem, de azt is közölték, hogy nem találtak semmit. Az orvos is vizsgált, de ő sem talált semmit. Egyszer csak bejön egy nővér, szemétlapáton hozva az én felismerhetetlenségig feloszlott gyermekem maradványait. Az emeletes ágyon fekve, mikor kicsúszott belőlem, leesett a földre. A kórteremben pilács világított, s az orvos nem vette észre, mert csak az ágyon keresgélt. Még jó, hogy nem taposott rá. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Meg szerettem volna nézni, de nem engedték. Azt sem tudták már megállapítani, mi lett volna, ha egészségesen megszületik. Visszavittek a kórterembe, s bár vízhiány volt, tisztességesen elláttak. A betegek, akik fenn voltak, részvéttel néztek rám. Egyébként is együttéreztek és összetartottak betegtársaim. Ha valaki ennivalót kapott látogatójától, megosztotta szomszédjaival és viszont. Reggel bejött az orvos és megkérdezte, hogy vagyok. Addigra a lázam már elmúlt, és a közérzetem is jó volt, eltekintve szomorúságomtól. Mondtam az orvosnak, köszönöm, most már jól vagyok.

– Láza? Fájdalma?

– Nincs semmi. Teljesen jól érzem magam.

Az orvos szinte ordítani kezdett velem. De nem a dühtől, hanem a megindulástól.

– Tudja, maga milyen szerencsés?! Más asszony ebbe hetvenhétszer belehalt volna, vagy legalábbis egy életre beteg marad. Maga meg itt van egy ilyen életveszély után, se láza, se fájdalma!

De az akkor már befejezett ultraszeptil kúrát újból elkezdték, gondosabb ápolásban részesítettek, és a mindennapos babot passzírozták. Néha azért kaptunk vízbe főtt grízt, cukor nélküli mákos tésztát, sőt húsból készült húslevest és a hús mellé paradicsomszószt, de ez már inkább vasárnapi ebéd volt.

Pár nappal gyermekem elvesztése után elkezdett fájni erősen a fejem. Kaptam fájdalomcsillapítót, de nem használt. Akkor jégtömlőt raktak a fejemre, de annak sem volt hatása. Kínomban végigsimítottam a fejemen, s valami nedvességet éreztem a fejem tetején. Meg akartam nézni mi lehet az, de szörnyen bűzlött. Szóltam a nővérnek, aki azonnal az orvost hívta. Az orvos felfedezett egy lyukat fejem tetején. Azonnal körülnyírta a hajam, majd a sérülést, ami tele volt homokkal, kitisztította. Kitűnt, hogy egy lépcsőzetes csonttörés volt ott. Azonnal fertőtlenítették, sebhintőport szórtak bele és gézzel körülpólyázták a fejemet.

Mivel ez a kórház az ország legnagyobb hadikórháza volt, még mindig jól el volt látva gyógyszerekkel és kötszerekkel. Csak víz volt kevés. Talán három vagy négy naponként mostak le minket vizes ruhával. Igaz, hoztak mindenkinek mindennap egy pohár vizet, de a négy beteg egymással elosztva, egy pohárból ihatta meg. Én sohasem tudtam más után inni, de mivel abban a sarokban két-két emeletes ágyban rajtam kívül három férfibeteg volt, udvariasságból mindig én ihattam először. Mindenki becsülettel betartotta, hogy csak annyit igyon, amennyi neki jár a pohárból, bármennyire szomjas is volt.

Ahogy múltak a napok és már a harcoktól sem kellett félnünk, az én bátorságom egyre alább hanyatlott. Kezdtem félni, hogy meghalok. Szerettem volna otthon lenni, hogy családom körében haljak meg. Mondtam férjemnek hogy vigyen haza, mert közöttük szeretnék meghalni. Férjem azt mondta: „Hogyan vigyelek haza, mikor még nem mehetünk fel a pincéből?“ Pár nap múlva ez is megoldódott. Az orosz parancsnok egyszer csak kijelentette, hogy itt csak sebesült orosz és magyar katonák lehetnek, az orvosok, ápoló személyzet, s a sebesült katonák itt hadifoglyok. A civil betegeket átviszik egy másik kórházba, vagy tetszés szerint hazamehetnek. Érdeklődtem a nővérektől, hogy melyik kórházba visznek. Nem tudta. Én nagyon féltem, hogy a másik kórházban nem lesz-e bántódásunk, mert sajnos hallottam ilyen híreket is, és így hazavihettek.

Akkor már fenn lakott a család a lakásnak nevezett romok között. Alakásunk, mint már említettem, légvonalban éppen célpontja volt a várból kilőtt lövedékeknek. A konyhától a szobáig az utcai fal végig le volt dőlve. A szoba utcai fala a felső részén vastagon végigrepedt. Ablaküvegek helyett újságpapírok voltak feltéve, de a bútorok egy-két apróbb sérülést leszámítva, csodálatos módon épek maradtak. A rekamé ki volt nyitva, ott aludtak férjem, gyerekeim és Nándi. Kaptunk kölcsön az egyik lakótól egy sezlonyt, azon feküdtem én. A házmesterné, akinek lakása szinte teljesen épségben maradt, hozott fel tiszta fehér ágyhuzatot, igaz, olyan vékony volt, hogy teljesen szétrepedt a paplanhuzat, amit nem is kért már vissza. A kis maradék konzerveket a szomszéd házban lakó egyik asszony elkészítette nekünk, amíg tartott. De előbb-utóbb erősen fogytán volt minden élelmiszerünk, ami megmaradt. Férjem mindennap elment robotolni, hogy ott kapjon egy kis barna főzeléket, amiből nem hiányzott a kavics és egyéb szemét, de megette mindenki, mert éhesek voltunk. Erősen hívő voltam, de mikor már jóformán semmink sem volt, azt mondtam: itt már az Isten se tud segíteni, éhen kell halnunk. Kisfiam mikor panaszkodott, hogy éhes, édesapja azt mondta neki fájdalmasan:

– Kisfiam, ne mondd, hogy éhes vagy!

Kisfiam elhallgatott, s egy idő múlva megszólalt.

– Apuka! Nem mondom, hogy éhes vagyok.

Erre férjem és én is elkezdtünk tehetetlenségünkben sírni. A jó Isten akkor is segítségünkre volt, méghozzá orosz közvetítéssel. Öcsém, mikor látta kilátástalan helyzetünket, hő elszántsággal elindult gyalog Szekszárdra, hogy szüleinket értesítse, mi van velünk és élelmet szerezzen. Többféle akadályon keresztül, de eljutott szüleinkhez. Csak anyám volt otthon, mikor odaért, s olyan jól adta elő az én sebesülésemet, hogyha felrobban az a bomba, ami engem eltalált, mind meghaltunk volna, de így mind megmaradtunk. Anyám ezt meg is értette, s ha fájt is neki ami történt, beletörődött, hogy mégsem a legrosszabb történt. Apám sokkal nehezebben fogadta a történteket. Egy nap és egy éjjel nem tudta abbahagyni a sírást.

Anyám egyelőre nem tehetett mást, kenyeret küldött a hozzájuk beszállásolt két orosz tiszttel, akik becsületes és jóindulatú emberek voltak, s amikor Pestre vezényelték őket már a harcok befejezte után, elhozták. Mást nem mert csomagolni, mert félt, hogy esetleg útközben másfelé irányítják őket. De megérkeztek, s az utcáról kiabálták a nevünket, mert a kapu zárva volt. A lakók, köztük a férjem is megijedtek és nem akarták beengedni őket. Csak mikor az Urbán nevet, az én leánykori nevemet és Szekszárdot is emlegették, értettem meg, hogy szüleimtől jött valami üzenet. Így aztán kérésemre kinyitotta a házmester a kaput és óvatosságból feljött velük. Egy lakótársnőnket felhívtuk tolmácsnak, aki értette a nyelvüket. Barátságosak voltak és átadták a kenyeret, amit anyám küldött. Ez aznap történt, amikor azt mondtam, már rajtunk a jó Isten sem segít. Később férjemnek és Nándinak sikerült az esti órákban a hegyek között átjutni Gazdagrétre, ahonnan a padláson talált penészes és száraz kenyereket hozták el, és a pincéből egy csomag marharépát. A kenyérről a penészt drótkefével levakarták, a cserépkályhába beszerelt kis vaskályhán megpirították, és még a meglevő teába mártogatva ették meg. A marharépát pedig valahonnan szerzett olajban sütve ettük meg, vagy megreszelve, a meglévő még kevés kis liszttel főzeléket készítve belőle.

A pelenkákat is férjem mosta, már amennyire higiénikusan lehetett a kevés vízben mosni, ami volt. Etetni is ő etette kislányomat. Amikor a távol töltött három hét után, harminc kilóra lefogyva, bekötözött fejjel hazavittek, karomat felé nyújtva át akartam ölelni, megpuszilni, nem ismert meg, rémülten bújt édesapjához. Míg ott laktunk, ez nem is változott.

Márciusban tudtam először megfordulni az ágyban és ez végtelenül boldog érzés volt. E hónap végére minden szempontból reménytelen helyzetbe kerültünk. Semmilyen formában nem tudtunk magunkon segíteni. Férjem ugyan, mikor már megépültek a pontonhidak, amennyire lehetett, rendbeszedte magát, hogy átkelve a hídon, munkahelyén, a Király utcai Török Laborban újra munkára jelentkezzen. Nem ért oda, mert közben elfogták robotolni egy óbudai árokásáshoz.

Így utolsó reménynek felmerült bennünk egy lehetőség. Próbáljunk kijutni Gazdagrétre a szülői házba, amely jelenleg üresen állt. Férjem kapott kölcsön egy háromkerekű triciklit, abba belerakta az egyik fotelunkat. Ebbe beleültetett engem, és kislányomat az ölembe, s nagy veszélyek közepette legyengült férjem és bénakezű unokaöcsém segítségével indultunk útnak. Körülöttünk orosz teherautók száguldoztak, fel nem robbant gránátok voltak mindenfelé. Hároméves kisfiam ilyen körülmények között szaladgált körülöttünk, olykor a kormányra ültette férjem, aszerint, hogy hogy bírta erővel. Kiértünk a Gazdagréti útra, ahol csend és nyugalom volt, s negyedórát pihenve úgy éreztük, hogy a pokolból a mennyországba kerültünk. Először a szomszéd házba mentünk, ahol szívesen fogadtak. Még répafőzeléket is kaptunk, mert a mi házunk jéghideg volt és a középső szoba mennyezetét be kellett foltozni egy részen, mert találat érte. Egy fel nem robbant akna lyukasztotta át, ami a szekrénybe becsúszott és a farka kiállt az ajtón keresztül. Így aztán első éjjel hárman egy ágyban a szomszédban aludtunk. Másnap férjem, szomszédaink segítségével ideiglenesen helyrehozta a mennyezetet és befűtötte a középső szobát. Mikor átköltöztünk, engem igazi ágyba fektettek, meleg takarók közé, és akkor éreztem, hogy most már majd csak jobb lesz. Itt nem pusztított úgy a harc, mint a belvárosban, élelmiszere is jobban volt mindenkinek, és az első napokban ki amivel tudott, segített. Férjem is elkezdett ültetni a kapott krumpliból, és veteményezett szárított zöldborsóból. Sóska, spenót, kapor már kezdett növekedni. Nekem megfelelt, de a gyerekeknek, főleg a másfél éves kislányomnak nem volt elegendő. Isten itt is segített. Nagypénteken egy szomszédunk hozott egy füstölt lósonkát. Örültünk neki. Nagyszombaton váratlanul megérkezett anyám több napi utazás után, melynek nagy részét vonatlépcsőn tette meg. A sok csomaggal nem tudott volna kijönni, ha a Kelenföldi pályaudvaron össze nem találkozik egy gyerekkori iskolatársnőjével, akit évtizedek óta nem látott, de megismerték egymást. Ő a pályaudvar közelében lakott, így a csomagok nagy részét lakására vitték, ahonnan másnap férjem és Nándi hazahozták. Anyám egy sonkát és néhány piros tojást és süteményt hozott, hogy meglegyen a nagyszombati vacsoránk.

Anyám pár napig, míg velünk volt, igyekezett nekem tápláló ételeket főzni, amennyire lehetett. A kertben termett spenótot tej nélkül ugyan, de jóízűen elkészítette, hozzá hol sonkát, hol tojást sütött. De a gyerekeknek tejre volt szükségük. Anyám egy ismerős lány segítségével hazavitte Szekszárdra a gyerekeket, én júniusban miniszteri engedéllyel a poggyászkocsiban utazva indultam utánuk. Az állomásra férjem és a közben Szentgotthárdról hazaérkezett bátyja vittek ki, mankóimra ültetve. Éjjel két órakor jött be a vonat és este hatra megérkeztünk Szekszárdra, ahol az állomáson két postatiszt várt, s a postáról kölcsönkapott hordágyra fektetve vittek haza szüleim lakására. Akkor sem kisfiammal, sem kislányommal nem találkoztam. Kisfiamat közben elvitte a másik nagymamája Szakályba, Erzsikét a keresztmamája vitte el, aki varrni tudott és mindkét gyerekemet normális ruhákba felöltöztette. Pár nap múlva kislányomat hazahozták, örömmel láttam, milyen szépen helyrejött, vidám volt és aranyos. Nemsokára a szakályi főjegyző hivatalosan Szekszárdon járva hazahozta Lalikát is. A jegyző, ki már előbb is jó ismerősünk volt, mikor meglátott, sírni kezdett, de látva az én nyugalmamat ő is megnyugodott. Mikor elment, mondtam Lalikának, aki ma már hatvankét éves:

– Látod, kisfiam, anyukádnak csak egy lába van.

– Nem baj, anyukám – mondta kisfiam vigasztalóan –, majd kinő.

A rokonok és barátok gyakran látogattak és nagy szeretettel voltak irántam. Szüleim pedig minden áldozatra készek voltak. Utazni nagyon nehézkes volt. Hetek is elteltek, mire férjem meglátogathatott. Ez volt nekem a legnehezebb. Szinte irigykedtem fiatal házas rokonaimra és barátaimra, hogy ők együtt vannak. Nagyon hiányzott nekem. Szekszárdon sem volt felhőtlen az ellátás. A húsáru, cukor és zsír ott is nehezen volt kapható, de tej, tejtermék, zöldség, gyümölcs bőven volt, ha nehezen lehetett is megszerezni. Ugyanis az infláció mindig nagyobb mértékben emelte az árakat, s ha nem volt rá elég pénz, egy óra múlva már szinte duplájára emelkedett. Aztán eljött az az idő, amikor csak sóért lehetett kapni mindent. A só értékesebb volt, mint az arany, egy kiló sóért egy egész tyúkot lehetett kapni, de só nem volt sehol. Még 1939-ben apámmal szülőfalujába, a Máramaros megyei Aknaszlatinára mentünk, ahol lementünk az ottani sóbányába és gyönyörű sókristályokat hoztunk haza. Mikor elfogyott a még tartalékban levő sónk is, ezeket kellett apródonként megtörni, ami csak a mindennapi főzésre volt elég. Ennek is örültünk, bár nagyon sajnáltuk a gyönyörű sókristályokat.

Anyám megkért egy 18 éves távoli rokonlányt, akiről tudtuk, hogy nagyon ügyes, hogy segítsen neki a mindennapos házimunkában. Ő el is jött és teljesen átvette az irányítást. Kukoricalisztből, felesborsóból, amit még legjobban meg lehetett szerezni, változatos ételeket kreált. Szerencsére tej és krumpli is volt, így úgy-ahogy, de éltünk egyik napról a másikra.

De nekem egy nyugtalanító gondom volt. Csonkom nem forrt össze rendesen. Középen kijött a csont, ami vékony bőrrel volt körül fedve. Egy rokonom, aki kórházban dolgozott, mondta nekem, hogy azért van, mert a seb a széthullott sok homoktól fertőzve volt és nem varrhatták be teljesen, hogy kitisztuljon. Ezért aztán egy szekszárdi neves ortopéd sebésztanárhoz elvittek, aki egy reamputálást végzett. Akkor már szépen begyógyult a csonkom és én kezdtem rohamosan javulni. Mindig nagyobb erőre kaptam, két mankóval már közlekedni is tudtam, és igyekeztem apró munkákat is megcsinálni.

Közben férjemnek is sikerült családi házuk szomszédságában, melyben akkor bátyja és családja lakott, egy két szoba konyhás komfort nélküli lakást találni, ami kopott és nedves volt. Régi lakásunkról lemondtunk, mivel helyreállításához hozzá kellett volna járulnunk, kicsi is volt, a második emeleten volt, és pénzünk se lett volna rá. Szekszárdon a körzeti orvos egy bizonyítványt állított ki állapotomról és hadirokkantságot javasolt. 1946 áprilisában egy alkalmi teherautóval, anyám kíséretében hazavittek az új lakásunkba, egyelőre a gyerekek nélkül, amíg be nem rendezkedünk annyira, hogy ott is velünk lehetnek. Velünk jött Teri, a rokonlány is, hogy itt is segítségünkre legyen, amíg más megoldást nem találunk. Anyám el volt keseredve a lakás minősége miatt, s csodálkozott rajtam, mivel én örültem, hogy az egyik szoba ablakából, ami a baromfiudvarra nyílott, a Széchenyi hegyre lehet látni, s ott áll az a klastrom, ahova egyszer férjemmel még jegyesekként kirándultunk.

Az élet itt sem kezdődött felhőtlenül élelmiszer tekintetében, de a kert termelt főzeléket, gyümölcsöt, és itt is sokat segített Teri találékonysága. A lakásba nem volt víz bevezetve, udvari csapból hoztuk a vizet, és sparhelton főztünk. Férjem vett egy akkor divatos Petrofort, de büdös volt, rontotta a levegőt, és az akkor hamisított petróleum miatt begyújtáskor robbant egyet és kicsapott a láng. Nagyon féltem tőle, de mégis megoldást jelentett. Mikor valamennyire elrendezkedtünk, utánajártunk rokkantságomról hivatalos elismerést szerezni. A Fiumei úti intézet szakorvosi vizsgálata után 90 százalékos hadigondozottá nyílvánítottak, ami a II. osztályba tartozott. Hivatalosan megállapítottak, akkor a még meglévő magas infláció miatt egy hatalmas, több milliárdból álló összeget, aminek semmi hasznát se vettük. Szerencsére rövidesen, az infláció megszűntével bejött a forint az inflációs pengő helyett, havi 40 forintot kaptam, férjem 700 forint fizetése mellett. Valamire, ha nem is sokra ez is jó volt. Később 60 forintra emelték fel. Mikor már úgy láttuk, valamennyire rendben vagyunk, hazahoztuk a gyerekeket. Nagyon hiányoztak nekünk.

Tejünk továbbra sem volt. Akkoriban a szomszéd kertes házakban majdnem mindenhol kecskét tartottak. Mi is szerettünk volna, hogy gyerekeink tejhez jussanak. De egy gidáért is 10 kg zsírt kértek. Addig is kecsketejet vettünk, amiért tojást adtunk fizetségképpen. A tejet akkor már ötéves kisfiam hozta haza, akit nagyon féltettem a forgalmas Balatoni úttól. De honnan szerezzük a 10 kg zsírt? A jó Isten itt is segítségünkre sietett. Egész váratlanul egy szekszárdi barátnőmtől kaptunk egy lapot, hogy a tejesemberének sérve van, nem tud sérvkötőt szerezni, úgy gondolta, férjem, aki gyógyáru üzemben dolgozik, onnan be tudja szerezni. Ha sikerülne, 10 kg zsírt küldene a gazda érte. 10 kg zsír, milyen véletlen összejátszása a sorsnak. A vállalatnál nem volt sérvkötő, viszont a Váci utcában, vagy a Petőfi utcában, nem emlékszem pontosan, volt egy Keleti nevű mozgásszervi és más egészségügyi segédeszközöket árusító vállalat. Oda férjem elment, de csak 15 gramm aranyért kapta volna meg. Szerencsére volt aranyláncom, aranygyűrűm, egy kisebb fajta, egyik nagyanyámtól örökölt fedeles aranyóra, és két pár fülbevaló. Épp 15 grammot tettek ki. Ezekért megkaptuk a sérvkötőt és elküldtük a beteg gazdának, akinek éppen a legjobb méretű volt. A kapott zsírért megkaptuk a gidát, Mici a következő év tavaszán két kis gidát és napi két liter tejet adott. Most már minden nehézség ellenére az akkori viszonyok közt egyenesbe jutottunk.

Teri közben visszament otthonába, s mivel még gyakorlatlan voltam, a főzésen kívül, amit fél lábon állva csináltam, csak lassan és fokozatosan tudtam más munkát is megcsinálni. Akkor felfogadtunk egy hatvanéves bejárónőt, aki tőlünk pár méterre lakott. Igyekezett szegény, de talán korára való tekintettel is, nem volt elég higiénikus, egyelőre azonban más megoldás nem volt.

Esténként, mikor a gyerekeket lefektettük, a szomszéd szobában olvasgattunk, a kályha mellett. Egy februári este, minden előzmény nélkül, megmozdult bennem valami. Akkor már javában készült az első műlábam. Hosszú ideig tartott míg kész lett, mert akkor még sok csonkolt hadirokkant volt. Első pillanatban nagyon megijedtem, de nem szóltam férjemnek, csak egy nagyot kiáltottam. Ő rám nézett, de nem szólt, mert azt hitte, hogy fantomfájás, és tovább olvasott. Ilyen fájdalmam gyakorta volt és én kértem, ha fájdalom miatt feljajdulok, ne vegye figyelembe. De másnap újból és most már folyamatosan, mozgolódott a kis jövevény. Őszintén szólva nagyon megijedtem, annak ellenére, hogy az eljövendő gyermeket, már amikor megtudtam, hogy lesz, mindjárt anyai szeretetembe fogadtam és vigyáztam, hogy semmi baj ne érje. De most féltem. Kibírom-e a szülést, s ha ki is bírom, egészséges lesz-e a gyermekem? De az orvos megnyugtatott, hogy ha egészséges vagyok, éppúgy szülhetek, mint az ép anyák. És csakugyan, júliusban minden baj nélkül egészséges kislányom született.

Veronka néni mikor észrevette várandós állapotomat, félve a több munkától, felmondott. Örültem ennek, mert csak nehéz helyzetére tekintettel tartottam még meg. Hamarosan bekerült egy szociális otthonba, ahol aztán rövidesen meghalt. Még kétszer próbálkoztam segítséggel, de sok gondom volt velük. Mire az utolsó is elment tőlünk, szerencsére annyira megerősödtem, hogy minden házi munkát megcsináltam, természetesen a vásárlásokon kívül, amit férjem és később a két felnövő első gyermekeim elvégeztek. Azonkívül férjem az esti fektetésben, mosdatásban és ágyazásban volt segítségemre a kerti és a ház körüli munkákon kívül.

Egy szép napon a XI. kerületi Tanács Szociális Osztályáról azt az értesítést kaptam, hogy megvonják tőlem a havi 60 forintot, de fellebbezni lehet. Azonnal fellebbeztünk, mert ha nem is volt sok az a 60 forint, az egy fizetésből élő háromgyerekes családnak nagy szüksége volt rá. Egy nap épp az udvaron varrógépen foltoztam gyerekeim ruháit, mikor beállított a Tanácstól egy szemüveges, középkorú nő. A fellebbezésemért, amiben nehéz helyzetünkre hivatkoztam, küldték ki, hogy megbizonyosodjon a valóságos helyzetről. Először is körülnézett a lakásban.

– De hiszen vannak itt bútorok. Maga azt mondta, hogy kölcsönbútoraik vannak.

– Valóban, ezek nagy része kölcsönbútor, mivel az egy szobából, amiből el kellett jönnünk nem tudtam három helyiséget berendezni.

Akkor ugyanis már megkaptuk a bejárati folyosó első helyiségét, a mosókonyhát is, amit konyhának rendeztünk be, s az addig konyhának használt helyiségből is szobát rendeztünk be, persze kezdetleges régi bútorokkal. A nő hitte is, nem is. Meglátta a varrógépen a kis ruhákat.

– Maga varrónő? Pénzért varr?

– Nem is tudok varrni, csak a gyerekeim ruháit foltozom géppel.

Meglátta, hogy tyúkjaink is vannak.

– Maguk csirkékkel és tojásokkal kereskednek?

– Messze lakunk a várostól – mondtam. – Azért tartunk tyúkokat, hogy itthon tudjunk a gyerekeinknek is és magunknak is tojást és időnként húst is adni, mert másként nem tudjuk az árát kifizetni.

Végül megadta a kegyelemdöfést is.

– Miért nem jár maga dolgozni?

Elnémultam. Hiszen fél óra ezen a kikövezetlen úton, amíg teljesen kifáradva csak a buszhoz érek, s ugyanennyi haza. És a három gyermekemmel akkor mi legyen? Nem értettem ezt a rosszindulatot. Szinte mindenbe belekötött. Végül elment. Nemsokára jött is az értesítés, hogy mivel férjemnek van annyi jövedelme, hogy a háromgyerekes családot el tudja tartani, a hadigondozási díjat egyszer és mindenkorra megvonják. Fellebbezésnek helye nincsen. El voltunk keseredve, de nem tudtunk mit tenni.

Nemsokára kisebbik lányom, Jutka, kanyarós lett. Valószínűleg a nedves lakás hatására, a kanyaró súlyosan szövődményes lett. Először középfül-gyulladást kapott és a sok láz megtámadta a szívét. Az orvos rendszeresen és lelkiismeretesen kezelte. Egy évig kellett feküdnie. Akkor felmentem a lakáshivatalba és lakást igényeltem, hivatkozva nedves lakásunkra és következményeire. A tisztiorvos is adott róla bizonyítványt. Akkoriban a Böszörményi út egyik házában, ahonnan férjhez mentem, megtudtam, hogy emeletszélesítés van. Egy háromszobás lakást megigényeltem, de kérésemet minden igazolás dacára visszautasították.

Később én is beteg lettem. Amint jóval később kiderült, epegörcseim voltak, ami szinte minden éjjel megismétlődött. Az orvos beutalt a reumaosztályra. Ott megállapították, hogy a nehéz munkától hátizmaim megnyúltak, és a Gellértbe utaltak gyógyfürdőre és masszírozásra. Az akkor nálunk lévő édesanyám kísért el. Nagyon fárasztó volt bejárni, de az orvos nem engedte abbahagyni. Azt akarta, hogy meggyógyuljak. Végül a sok fájdalom, hozzávéve az erős fantomfájdalmakat is, s a fárasztó fürdőbe járás kikészítette az idegeimet. Hirtelen halálfélelmem lett. Férjemmel lementünk a reumaosztályra, ahol látva idegállapotomat, általános kivizsgálásra utaltak, köztük nőgyógyászatra. Kitűnt, hogy félidős állapotos vagyok. Akkor már a harmadik gyermekem hatodik évében volt. A reumakezelésemet rögtön abbahagyták. Mindig nehezebb idők jöttek. Hipochonder lettem. Mindig új és új betegséget fedeztem fel magamban és jövendő gyermekemet féltettem, nehogy valami baja legyen, vagy meghaljon. Az orvosok hiába mondták, hogy teljesen egészséges vagyok. Egyiknek sem hittem. Erősen depressziós lettem. Mikor eljött a szülés ideje, teljesen reménytelen voltam. Biztos voltam benne, hogy mindketten meghalunk. A kisbaba három órai gyenge fájdalmakkal járó vajúdás után 2 kiló 48 dekás súllyal, de egészségesen megszületett. Ma nyolcgyermekes családapa. A szülés után én is lassan javulgatni kezdtem. Körülbelül nyolchónapos volt kisfiam, szépen fejlődött, amikor fájdalmas görcsök jöttek rám, belázasodtam és a szemem besárgult. Kitűnt, hogy epegyulladást kaptam. Az orvos ugyan fertőző májgyulladásra gyanakodott. Ágyba kellett feküdnöm és diétázni kellett. Akkor megint kiderült, hogy félidős terhes vagyok. Megkérdeztem az orvost, ki fogom-e ezt a szülést bírni. “Maga kibírja, mert erős a szervezete, de a gyerek lehet, hogy nem lesz egészséges.” – felelte. Kislányom szinte fájdalom nélkül 330 dekával megszületett. Első dolgom volt az orvossal közölni félelmemet. Rögtön vizsgálat alá vették, és közölték, hogy egészséges. Nagyon jó, nyugodt kis baba volt. Ma hatgyermekes anya. A nagyobb gyerekek már egész jól segítségemre tudtak lenni, s így az ő segítségükkel, férjem megértésével és az én anyai szeretetemmel szépen megoldottunk mindent, csak anyagilag álltunk nehezen. Szerencsére ilyen állapotomban is munkabíró voltam és jól tudtam beosztani a munkámat, pedig akkor a lakásban víz sem volt, s nagy lavórban mostam minden nap, és kis fürösztő fateknőben fürdettem a kicsiket. Anyám rábeszélésére újból beadtam a kérésemet hadigondozási járulék megállapítására. Akkor már nagyobb összeget utaltak ki a rokkantaknak, ha jól emlékszem, 300 forintot. Egy délután a nagylavór előtt ülve mostam. A műlábamat lecsatoltam, hogy könnyen hozzáférjek a lavórhoz. A nagyszobában az asztalterítőt is levettem kimosni, s helyette egy ütött-kopott konyhai abroszt tettem fel. Váratlanul beállított a Tanács Hadigondozási Osztályáról a vezetőnő, nem az, aki pár évvel előbb jött, egy kísérővel.

– A kérvényére jöttem, hogy ellenőrizzem a helyzetet.

Zavarban voltam, s csak a két mankóval tudtam bekísérni őket a szobába a kopott abroszhoz. Akkor már nem laktunk az egészségtelen régi lakásban, hanem sógorom helyére költöztünk, aki elköltözött onnan, s amelyik házat egyébként is férjem szülei ránk íratták. Beszéltünk pár szót, hamar elmentek, s rövidesen kaptuk az értesítést, hogy ezentúl kiutalják a járulékot s ez az elhatározásuk már végleges.

1955 júliusában megszületett a hatodik gyermekem. Ekkor már létezett az abortusztörvény és már a negyedik hónapban voltam, mikor orvoshoz mentem, tudatosan, nehogy elkezdjenek rábeszélni, hogy elvetessem a magzatom. De két nap múlva kijött a lakásra egy védőnő, hogy lebeszéljen a szülésről. Egy óra hosszáig beszélt velem hiába. Végül is úgy ment el, hogy nekem adott igazat. Nagyon szép kislányom született. Ma ötgyerekes anya, s ő viseli gondomat, felváltva ebben a feladatban legidősebb lányomat, aki ma 60 éves.

A rendszerváltozás után az MDF-re szavaztunk, Sinkovits Imre televízióból hallott ajánlására. Akkor én is megkaptam azt a 200 000 forintot, amiért a kommunizmus alatt, most már tudtam, klerikális beállítottságúak voltunk. Ezért nem tanulhattak gyerekeim ott, ahova szerettek volna menni. Legidősebb fiam az ELTE-n akart tanulni földrajz és biológia szakon, mert ez a két tantárgy érdekelte a legjobban, mindkettőből végig ötöse volt, földrajzból az Országos Tanulmányi Versenyen bekerült a döntőbe, a biológia felvételi vizsgáján dolgozatára kettő ötöst adtak, s maga a felvételiztető tanár mondta, hogy egyetemi tudása van. Végül is a finommechanikai műszerész szakma elvégzése után felvették az orvosi egyetemre gyógyszerész hallgatónak. Ma Finnországban él mint rákkutató tudományos főmunkatárs. 1995-ben férjem meghalt. Az özvegyi nyugdíj mellől, ami ma is 22 600 forint, elvették az a juttatást, amit az Antall-kormány alatt külön juttattak a hadigondozottaknak, azzal az érvvel, hogy helyette az özvegyi nyugdíjat kaphatom a hadigondozási díj mellé, holott az előző törvény szerint független volt minden anyagi helyzettől. Nyugdíjam, úgy emlékszem 21 000 forint lett. Az Orbán-kormány alatt viszont megszavazták azt a járulékot, amit a rokkant díjak mellett a halmozottan csonkolt fogyatékosok kapnak, s mellette ápolási pótlékot. Így, bár már a 84. évemben vagyok, anyagilag egyik gyermekemre sem vagyok szorulva, mert legtöbbje sokgyermekes család lévén, nehezen tudnák a rám fordított összeget nélkülözni. Hat gyermekem, 26 unokám és 1 dédunokám van. Unokáim már szabadon választhatják tanulmányaikat. Van már köztük tanár, ügyvéd, egyikük antropológiát tanul, vannak, akik zenében jeleskednek, de mindegyik becsületes, tisztességesen dolgozó, káros szenvedélytől mentes, szüleit, nagymamáját szerető ember. Utólag visszagondolva, utólag megtudva, hazajövetelem által, hosszú volna felsorolni, hogy a jó Isten milyen veszélyektől óvott meg, amit nem tudtam volna elkerülni, s részben gyermekeim sem, ha akár Szekszárdon, akár Szakályban maradok. Ezért csak hálával tartozhatom, hogy a jó Isten sokkal nagyobb veszélyektől óvott meg, akár lelkileg, akár fizikailag, s őt még az üldözések alatt sem megtagadva gyermekeimmel együtt vállalhattam az emiatti hátrányokat. Korom előrehaladtával testi állapotom mind nagyobb nehézséget okoz, minden fokozza fáradalmaimat és nehézségemet. Élek Istennek felajánlva ezt, engesztelésül e felfordult világ szörnyűségeinek elmúltáért.

Székesfehérvár, 2003. szeptember 29.