Mangel Gyöngyi: Bolygónkon élõlények milliárdjai élnek. Sokan tõlünk függnek, attól, hogy meghagyjuk-e élõhelyeiket, életfeltételeiket. Tiszta levegõnk, vizünk, táplálékunk viszont tõlük függ. Ma az emberek tudatosan vagy tudatatlanul, haszonlesésbõl vagy közömbösen pusztítják az élõlényeket, akik társaink itt a Földön... A Természetrõl nagyon gyakran csak anyagi szempontok szerint gondolkozunk; azt nézzük, hogy milyen haszon van az erdõ kiirtásából, a Természeti kincsek felhasználásából. Pedig másként is lehet, önkorlátozással, szeretettel, empátiával, az élõlények iránti szolidaritással. Ez a mai, karácsonyi beszélgetésünk témája.
Beszélgetõpartnereink itt a stúdióban: Orgoványi Anikó környezeti nevelõ, a Zöld Szív nemzetközi természetvédõ mozgalom elnöke, Simonyi Gyula közgazdász-teológus, a BOCS Alapítvány elnöke és Dõry István a szentendrei Ferences Gimnázium tanára, fizikus.
M.Gy.: A gyerekek érzik, hogy hogyan kell viszonyulni a Természethez. Mennyire normális ez? Önök mind gyerekekkel foglalkoznak, látják, hogy hogyan éreznek a gyerekek a Természet iránt, hogyan cselekszenek a gyerekek a Természetben.
Orgoványi Anikó: Én azt vallom, hogy minden ember zöldszívesnek születik. Persze nem úgy kell érteni, hogy rögtön a mozgalom tagja, hanem úgy, hogy nagyon nyitott minden gyerek a Természet iránt. Olyannyira, hogy ezt csak kinevelni lehet belõlük. Amelyik szerencsés, az megtartja magában és felnõttként is ugyanolyan érdeklõdõ és rácsodálkozó lesz, mint gyermekkorában volt. Amikor egy kisgyermek megszületik és elkezd kinyílni a világ felé, akkor borzasztóan érdekli minden, ami körülötte van. Azt hiszem, hogy az elsõ eltérítése ott kezdõdik, amikor az anyuka rászól, hogy ne ülj le a fûre, mert összefogja a ruhádat, ne nyúlj ahhoz a bokorhoz, mert megszúrja a kezedet, a macskának hullik a szõre, a kutya harap, tehát elkezdõdik egyfajta elidegenítõ nevelés a Természettõl. Ez még a jobbik eset, amikor a gyereknek háziállatai vannak, és azt gondozhatja és felelõsséget érezhet irántuk, de talán még jobb lenne, ha emellett arra is felhívná a szülõ a figyelmét a gyereknek, hogy a világban mennyi szépség van. És nemcsak kutya és macska lehet az ember barátja, hanem vadon élõ állatok és növények is. Akár egy szitakötõ vagy egy gyík vagy egy béka.
M.Gy.: Mi a tapasztalata, megértik a gyerekek a Természet lényegét, a Természetnek az érintetlenségét?
Orgoványi: Nagyon is érzik õk belül, és nagyon hálásak azért, ha találnak egy olyan felnõttet, aki ezt az érzést megerõsíti bennük. Hogy nem tiltásként szól rájuk, hanem éppen biztatásként. Nagyon jól megfigyelhetõ ez a folyamat, például egy Zöld Szíves táborban. Amikor kimegyünk a gyerekekkel a Természetbe, akkor bizony van olyan gyerek aki fél a vadon élõ növényektõl és az állatoktól, van olyan amelyik rosszul értelmezi a természetszeretetét, rögtön utána ered egy lepkének, erõszakkal meg akarja fogni a békát, letépi a vadvirágot, leszakít egy levelet a fáról, esetleg eltör egy ágat róla. Mi azonban sohasem szólunk rájuk, hanem a tábor végére, szelíd módszerekkel elérjük, hogy az a gyerek szinte rácsodálkozik a valamikori önmagára, aki még a tábor elején volt. Ugyanis nekünk az a jelszavunk, hogy zöld szívvel - szelíden... közelítsük meg a Természetet. Ez a szelídség kifejezõdik egyrészt a Természet irányában történõ cselekedeteinkben is, de egymás irányában is. Ez pedagógiai módszereinkben is megmutatkozik.
M.Gy.: Változik-e ez a kép, mire egy gyermek középiskolás lesz, és hogyan változik? A középiskolás gyerekeket, a serdülõ kamaszokat nagyon sokféle hatás éri, nagyon sok olyan hatás, ami nem biztos, hogy pozitív. Milyen értékrendjük van ezeknek a gyerekeknek?
Dõry: Hogy általában a gyerekeknek milyen az értékrendjük azt nem tudom megmondani, de szerencsére a hozzánk járó ferences diákoknak azért többnyire ebbõl a Természetet szeretõ, és az emberekre, a Természetre, az élõlényekre egy kicsit Szent Ferenc lelkületével tekintõ magatartásából sok minden megmarad. Persze utána következik a felvételi, a vizsgadrukk, és ez elidegeníti a gyerekeket. A környezetvédelembõl sokszor megoldandó fizikai vagy kémiai feladatokat, példákat látnak. Én azt mondom, hogy ha nem tudod megoldani, akkor legalább szeresd. Akkor legalább igyekezzél, akkor legalább ügyelj rá - és ezt megértik. Aztán valamikor a 12. osztályra eljön az az idõ, amikor a feladatokat is kiválóan megoldják; újabban már vannak olyan egyetemek is, ahol a felvételin is szerepelnek a környezetvédelemmel kapcsolatos számítások, természetvédelmi kérdések. Bár hozzá kell tenni, hogy addigra a gyerekeknek már ki kell alakuljon a hozzáállása a legfõbb emberi és természeti értékekhez.
M.Gy.: A Szent Ferenc-i példa mit tanít a gyerekeknek? Empátiát, beleérzést, szeretetet?
Dõry: Szent Ferenc tisztelõje volt mindennek, ami él, minden élõlénynek, prédikált a kis madaraknak; Naphimnuszában megszemélyesítette a növényeket, állatokat, természeti jelenségeket. Még a szép formájú köveket is szerette, nem hasította ketté, hanem fõhelyre építette be templomába. Arra tanította követõit, hogy együtt éljenek a Természettel, sõt az evangélium alapján arra is, hogy vegyenek példát az ég madarairól, a mezõk liliomairól, amelyek minden emberi mesterkéltség nélkül szépek, természetesek, boldogok.
M.Gy.: Simonyi Gyula éppen a kezében tartja azt a Természet- és Békenaptárat, amely a következõ évezred elsõ évérõl szól, és amelyben pontosan ilyen példák is vannak.
Simonyi: Alapítványunk nevében és a tevékenységében is összekapcsoljuk szelídséget és a környezet/természet-szeretetet. Maga a név mint BOCS mint medvebocs a természetvédelemre utal, mint barátságos bocsánatkérés a békességre. Mostanában láttam egy felmérést, az embereket megkérdezték, hogy milyen állataik, kedvenceik vannak, és örvendetesen sok olyan válasz volt, hogy "Állatot panelban? Boldogan tartanék állatot, csak lenne egy kertes házam."
M.Gy.: Ez azt jelenti, hogy megértik, hogy az állatoknak az kevés, ami esetleg egy panelben jut nekik?
Simonyi: Igen, ez egy egészséges érzéket mutat, és én pedig azt szoktam erre válaszolni, hogy "És önmagadat nem sajnálod panelban tartani?"
M.Gy.: És a válasz?
Simonyi: Nem látják a lehetõségeiket az emberek, úgy élik meg az életet, mint egy kényszerûséget. Dolgozni kell, csak itt van munkahely, itt kell laknom, nincs több pénzem, csak panelban lakhatom. Meg sem kísérlik, hogy alternatívát keressenek. Talán vidéken is lehetne, talán más munkát is lehetne. Tehát a városiasodás olyan körülmények közé tette az emberek jó részét, amit még az állataiknak se kívánnak.
M.Gy.: Tulajdonképpen ez egy rendkívül érdekes megközelítés, mert ez azt jelzi, hogy nincs elég bátorság bennük ahhoz, hogy elmozduljanak és esetleg szerényebb anyagi körülmények között, de hát mondjuk a természet közelében, vagy egy általuk óhajtott életformában éljenek. Vagy esetleg arra utal, hogy nem is értik, nem is fogják fel ezt a másfajta értékrendet.
Simonyi: Nagyon erõs sodrásban vannak; tehát a társadalomnak azok a rétegei, amelyek ebbõl csinálnak profitot, a "keselyûk", tehát abból élnek, hogy mások tönkremennek. Ez egy nagyon erõs és kifinomult gépezet, amelyik állandóan kilopja az emberek zsebébõl a pénzt, és ezzel egy pénzhajszába kergeti õket. Tehát hogyha alternatívákat mutatunk, sokszor azt mondják, hogy "Tényleg, miért is töltöm robottal az életemet?" Mire való az élet? A karácsony, ugye, a Szeretet ünnepe, ez a gépezet ebbõl is pénzhajszát csinál. Egy angliai felmérés szerint az emberek nagy része az év legnagyobb stresszeként éli meg, hogy ajándékot kell vásárolni karácsonykor, törni a fejét, kitalálni, utánamászkálni. Sokan még egy válásnál vagy egy költözésnél is nagyobb stressznek jelölték meg. Döbbenetes. Tehát a karácsonyból is a fogyasztás ünnepe lett. Ahol a cél most már nem a templom, hanem a bevásárló- és szórakoztatóközpont. Nem azt akarom mondani, hogy menjünk vissza a vallásosságba; a nem-vallásos emberek ugyanúgy megélhetik, hogy ez a Szeretet ünnepe. Nem is a vallásé, nem is a fogyasztásé. Az élet arra való, hogy megtanuljunk szeretni. És erre vidéken ugyanúgy van esély, mint egy városi panelban.
M.Gy.: Hogyan lehet ezt a megbontott, megbolydult értékrendet valahogyan visszabillenteni akkor, amikor nagyon sok ilyen jellegû fogyasztói hatás éri az embereket? Azért kérdezem, mert pont karácsonykor a szeretet mellett még egy kifejezés kínálkozik, a szolidaritás. Amikor azokra az emberekre és állatokra is gondolhatunk, akiket a társadalom kivert, akik magányosak, akiknek már semmijük sincs, csak az érzelem lenne, ha lenne. Vissza lehet-e ezt az értékrendet fordítani, hogy ilyenkor karácsonykor ez jusson eszünkbe?
Orgoványi: Nagyon igyekszünk. A mi részünkrõl azt próbáljuk elhinteni, azt a szemléletet, hogy ha lehet, akkor ne feltétlenül vásárolt ajándékokat adjunk egymásnak a karácsonyfa alatt, hanem mi magunk készítsünk valami kis apróságot; de ennél is fontosabb szerintem, hogy ez a nap legyen az, amikor igazán egymáshoz fordulunk és egymásra figyelünk. Ezt most nem közhelyként mondom, hanem tényleg a szívembõl jön, hogy próbáljuk meg szeretettel figyelni egymást, szeretetet ajándékozni egymásnak. Mi is túlmegyünk azon, hogy csak az ember és ember közötti viszonyt figyeljük ekkor. Talán nem szentségtörés, de bevezettünk egy olyan programot, hogy madárkarácsony, és ez azt jelenti, hogy ne csak önzõ módon mi emberek gondoljunk egymásra, és a Szeretet ünnepét csak emberi közegben képzeljük el, hanem gondoljunk azokra is, akik a Természetben élõlénytársaink. Ne csak azokra az állatokra, akiket kivertek, mert akkor megint csak a háziállatokra gondolnánk, hanem minden élõlényre, amelyik kint megéli a zord telet körülöttünk. Persze könnyebb szeretni egy kis bundás, tollas állatot, mint egy egyszerûbb, akár emberi szemmel csúnya kis élõlényre odafigyelni, de ez az elsõ lépés arrafelé. A madárkarácsony arról szól, hogy rendezzünk a vadon élõ állatoknak is Karácsonyt. Tehát menjünk ki a szabadba, vigyünk magunkkal elõre elkészített madáreleséget. Azt is el lehet készíteni szépen, esztétikusan is. Tehát például fölfûzni a magvakat olyan ritmusban, színek vagy formák szerint, ami egy nagyon esztétikus láncot alkot, de készíthetünk madárkalácsot, vagy akár gyümölcsöket kivetünk. És helyezzük el ezt úgy, hogy a madarak könnyen felfedezhessék. Nekünk is élmény lehet, ha olyan helyre tesszük ezt, ahol jól rálátunk. Az ablakból, a szoba melegébõl is megfigyelhetjük. Csodálatos érzés, amikor ezek a kis vadon élõ lények odajönnek a közelünkbe, és nagyon élvezik azt a szeretetet, amit nyújtunk nekik.
Simonyi: Naptárunkban bizonyos néphagyományokot is felelevenítünk, és például szép erdélyi hagyomány, hogy Bálint napján csíkot söprenek a hóban olyan helyen, ahol a háziállatok, tyúkok nem férhetnek hozzá, és oda magot hintenek a vad madaraknak.
M.Gy.: Ez is egy madárkarácsony!
Simonyi: A másik hagyomány a madarak menyegzõje. E napon tilos kimenni az erdõbe és fát vágni, mert a madarak menyegzõje van. Ezek nagyon jó hagyományok, melyeket a városi ember életébe is vissza lehet csempészni.
Orgoványi: A madárkarácsony annyiban különbözik az emberi karácsonytól, hogy jóval hosszabb ideig tart, hiszen tudjuk, hogy ha egyszer elkezdjük etetni a madarakat, akkor nem szabad leállni vele egészen február végéig. De hát ez olyan öröm az embernek, hogy boldogan teszi. Én ezt tapasztalatból tudom, hiszen a gyerekek visszajelzéseibõl nagyon jól érzékelhetõ.
M.Gy.: Mennyire segít hozzá az állatok gondozásának elsajátítása ahhoz, hogy a gyerekekben kialakuljon egy felelõsségérzet a Természet iránt, és aztán másodjára embertársaik iránt is?
Dõry: Én a katedrához vagyok kötve, a diákok között állok, beszélek hozzájuk, de azért minden óra elején vagy végén találunk öt percet, hogy olvassunk egyes részleteket például az "Elég evangéliumából". Ezek elmélkedéssorozatok, amelyek felváltva amerikai, gazdag fogyasztói társadalomból vesznek példákat, másrészt pedig a Harmadik Világ Szegényeinek a példájával támasztják alá, hogy ha megtaláljuk az eleget, a közöset, az élhetõt, akkor mindannyian boldogok lehetünk, sõt akkor még a javak is elegek volnának, hogy elosszuk a Földön. Néhány nappal ezelõtt például szintén arról volt szó, hogy az amerikai ember körülveszi magát gépekkel, a gépek elidegenítenek, egyre többet és többet kell vásárolni, az ajándékkihordó már ösvényt tapos a házhoz; ugyanakkor egy ceyloni kisgyereknek a példája, akinek tényleg csak a napi szükséges élelmet, a nagymamájának a gyógyszert kell megvennie, ezért dolgozik a szeméttelepen. Napi ötven forint, amit Amerikában kutyaeledelre is kevésnek tartanának, és õ ezzel boldog, és ezzel számol el, és ezeket a tartozásokat törleszti a tanárának. Ezeket az elmélkedéseket a gyerekek végiggondolják. Az utolsó órán is azzal búcsúztam tõlük Karácsony elõtt, egy kicsit jobban figyeljetek egymásra, végülis egy közismert pszichológiai tény, hogy az ember csak egymásban lehet boldog, magában nem; béküljetek ki a Természettel, a környezettel: a Természet nélkül nemcsak boldogok nem lehetnénk, hanem létezni sem tudnánk, levegõt sem vehetnénk. S ha ezt az emberek mind megtartanák, több idejük maradna önmagukra, és talán arra is hogy egy kicsit rendbe tegyék az elrontott dolgaikat.
M.Gy.: Van mit rendbe tennünk!
Simonyi: Ez az elég szó nagyon érdekes, mert a magyar nyelv ugyanebbõl a tõbõl képzi az elégedett szót. Az angolban az "enough" más árnyalatú, erre panaszkodtak amerikai barátaim, azt az érzést kelti az emberekben, hogy valami szûkös. Nincs elég, nincs több belõle. A magyar szó azt fejezi ki, hogy ez pont elég, elegendõ, ez elégedetté tesz. Nem is kellene több, mert az már elrontaná.
M.Gy.: Ha már az elegendõrõl beszélünk, szó esett itt arról, hogy az ember önmagában nem lehet boldog. És egyre többet hallunk szerencsére arról, hogy sokkal nagyobb családokban, más családmodellben kellene élnünk, mint ami bevett volt az elmúlt években. A csökkenõ hazai születésszám miatt, hanem azért is mert egy nagy család sokkal jobban kiteljesíti azt amit életnek nevezhetünk. Mennyiben vagy más-e egy sokgyerekes család élete, mikor ezeket a természetközeli elveket próbáljuk vallani.
Simonyi: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon lehet nagycsaládunk - nekünk öt gyerekünk van -, Indiában például ezt nem engedhetnénk meg magunknak, vagy Kínában, vagy Afrikában. Lassan már csak kis szigetek maradnak, ahol még az embernek annyi gyereke lehet, amennyit szeretne. Az emberiség létszáma egy iszonyú, szinte függõleges grafikonba ment át ebben a században, tehát éppen amikor a teremtménytársakra gondolunk, a nem emberi teremtményekre, állatokra, növényekre, melyeknek a kipusztulása kb. 400-szorosra gyorsult az utóbbi 3-400 évben, nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt a tágabb családot, ami nem feltétlenül a saját vérünknek a szaporításából áll, hanem képesek vagyunk az atomi család helyett, a nagyszülõkre, a rokonokra, a barátokra alapozva, egy szélesebb szolidaritási körben megélni a szeretetet.
M.Gy.: Ha már Kínát említette, ott mindenképpen csak így lehet elképzelni, hiszen ott korlátozták a családok létszámát egy-gyerekesben, és a két-gyerekes család már bûn; és ennek ellenére Kínában még mindig az egyik legnagyobb a népesség növekedése, és ezáltal a természeti javak fogyasztása is.
Simonyi: Ez nagyon szerencsétlen, mikor hatalmi szóval próbálnak valamit rendbe tenni. Például harminc évvel ezelõtt Maónak éppen az volt a heppje vagy az õrülete, hogy minél több gyerek legyen. Kínának iszonyú rángásokat kellett elviselnie. Mao elõször erõltette a sok gyereket, akkor utána átszervezte a mezõgazdaságot, akkor éhen halt 30 millió ember, most épp az egykét erõltetik. Azt mondják a statisztikusok, ha mindenkinek annyi gyereke lehetne, amennyit szeretne, az emberiség létszáma nagyon normálisan stabilizálódna.
M.Gy.: És akkor mi az oka annak, hogy mégsem annyian vagyunk, ahányat szeretnénk, meg amennyi tulajdonképpen célszerû lenne?
Simonyi: Az egyik ok, ahogy Szent-Györgyi Albert, az egyetlen igazán magyar Nobel-díjas, aki tehát itthoni munkáért kapta a Nobel-díjat, biológus mondja, hogy feltaláltuk a "halálszabályozást", ez a modern egészségügy, de nem tettük nyomban mellé a születésszabályozást. Ma is a világon van évente 50 millió abortusz, ami azt jelenti, hogy az emberek küzdenek a termékenység mint természeti csapás ellen; megszületik kb. 80 millió gyermek, akit nagyon nem akartak, de nem abortálták el. Tehát az embernek egy sokkal tudatosabb és felelõsebb szeretetre van szüksége a jövõ generációk iránt. A lányom jogász, most végezte az egyetemet, ebbõl írta a diplomamunkáját: A jövõ generációk jogai, mert õrájuk is gondolni kell, nemcsak a már élõkre, teremtménytársakra. És egy ilyen kitételt fogalmazott meg: Minden jövendõ gyermeknek joga, hogy kívánt gyermekként foganjon meg, és joga hogy olyan szülei legyenek, akiket õ - majd amikor már itt lesz - kívánatosnak tart, igazi jó szülõknek, akiknek örül, hogy oda született.
(Ó, gyönyörû szép, titokzatos éj...)
Dõry: Az állatok és az élõlények életterét akkor is meg kell õrizni, hogyha stabilizálódik az emberiség létszáma, akkor meg kell hagyni nemcsak nemzeti parkokat, körülhatárolt területeket, hanem egybefüggõ nagy élettereket, ahol a Természet zavartalanul és számunkra megnyugtatóan élhet. Ebben az esetben mi is élhetünk. Különben a saját sírunkat ássuk. Ahhoz, hogy hagyjunk a Természetnek, hogy "meghagyó" módon éljünk, ahogy ezt az Izmael c. regényben lehet olvasni, ahhoz életmódváltoztatásra van szükség...
Dõry: Át kell gondolni a dolgokat, és ez egy családban viszonylag könnyen megy. A gyerekek, ha ebben nõnek fel, ilyen példákat látnak, hogy hogyan kell a vízzel takarékoskodni, hogyan kell az elektromos árammal, vagy a fûtés szabályozásával egy háztartást tulajdonképpen ökológiailag fenntarthatóvá átformálni, hogyan mûködik egy napkollektor, vagy mért kútvízzel locsolunk, vagy mért esõvízzel mosunk. Ha ezeket a példákat látják a gyerekek ebbe nõnek bele. Ha nem ilyen példát látott, akkor is kell alkalmat adni a változásra. Alkalom lehet az érettségi. Alkalom lehet a karácsony. Alkalom lehet, az hogy itt van az ezredforduló, 2001-et írunk. És, csak az elsõ lépést kell megtenni. Az elsõ lépést azt nem nehéz megtenni. Minden folyamat, a környezetvédelem, a természet szeretete is valahol egy elhatározással, egy elsõ lépéssel kezdõdik, a többi utána jön magától. Ha az ember elindul a helyes irányba, a természet tisztelete, a megelégedettség, a meghagyás irányába, akkor a következõ lépéseket minden nap meglátja, hogy még mivel tudnék takarékoskodni, vagy milyen ötletekkel tudnám egy kicsit a körülöttem élõ emberek számára is foghatóvá tenni, mondjuk a biciklivel való közlekedést. Mi a jó benne. Egyszerûen, nem kell parkolóhelyet keresni. Leállítottam, és ha valakinek megtetszik ez a példa, majd követni fogja. Én nem erõltetem.
M.Gy.: Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, amit mondott, hogy nem erõltetni, de példát adni. Az önök mindennapi gyakorlatából tudnának-e egy-két ilyen nagyon élõ valamit mondani, amit a gyerekek megértettek? Hogy konkrétan megvédünk valami természeti lényt vagy életteret.
Orgoványi: Amikor kezdõ pedagógus voltam, akkor nagy divat volt az osztálytermekben az élõsarok készítése. Nos hát, mivel mi természet szeretõ osztály voltunk, ezért gyönyörû élõsarkot készítettünk. Egzotikus állatokkal és növényekkel rendeztük ezt be. Volt nekünk papagájunk és botsáskánk, hörcsögünk és aranyhalunk, és gyönyörû növények. égyhogy minden szakfelügyelõ oda volt a gyönyörûségtõl. Abban az idõben elég sokat kijártunk egy kis patakpartra, ahol figyeltük a természetnek a változásait. És egyik alkalommal azt vettük észre, hogy egy májusi napon nagy pocsolyák alakultak ki, a pocsolyákban kis ebihalak lubickoltak, viszont ezek a pocsolyák elkezdtek kiszáradni, és nagyon sok ebihal elpusztult. És akkor a gyerekekben keltõdött fel az az igény, hogy próbáljunk rajtuk segíteni. És akkor elkezdtünk a patakból vizet hordani ezekbe a tócsákba, de az nem volt elég, úgyhogy akkor elhatároztuk, hogy délután visszajövünk, és vödrökkel hordtuk akkor már a vizet, nagy pocsolyákat összekötöttünk kisebbekkel, hogy legyen nagyobb felület, és legyen menekülési útvonal, és így tovább. És amikor visszatértünk az iskolába és ránéztünk az élõsarkunkra, akkor továbbgondoltuk ezt a történetet. Már ugye volt egy példa elõttünk, hogy mi az ebihalaknak a helyzetébe bele tudtuk képzelni magunkat, és el tudtuk azt képzelni, milyen szörnyû dolog lehet ott kiszáradni, megfulladni. És akkor elgondoltuk, hogy vajon mennyire boldogok ezek a papagájok. Mert eddig azt hittük, hogy mi olyan nagyon jó lelkek vagyunk, hiszen etetjük õket rendesen. Hétvégén bemegyünk hozzájuk. Ha hosszabb a szünet, akkor hazavisszük õket. És teljesen meg voltunk elégedve saját magunkkal. De amikor beleképzeltük magunkat az õ helyükbe, és elképzeltük, azt hogy egy teljesen vadidegen környezetben, idegen légköri viszonyok között, a nem megfelelõ táplálkozás mellett, családból kiszakítva, és a szabadságtól megfosztva kell leélnünk az életünket, akkor rájöttünk, hogy talán nem is vagyunk mi annyira önzetlenek, és nem is vagyunk annyira jólelkûek.
M.Gy.: Gondolom, akkor ma már nincsen élõsarok ott, ahol utoljára tanított.
Orgoványi: Már élõsarok sincs, sõt én odáig jutottam el, hogy nekem már szobanövény sincs a lakásomban, hiszen a szobanövények is távoli helyekrõl származnak általában, és elõbb vagy utóbb, de a pusztulás vár rájuk. Különben arra is rájöttem, hogy a szobanövényeket is az ember tulajdonképpen pótcselekvésként tartja. Ez a városi embernek a pótcselekvése, hiszen az ember kiszakítja magát a természetbõl, körbeveszi magát mesterséges falakkal, mert azt hiszi, hogy így lesz a jó. De amint ezt megteremti magának, valami borzasztó hiányérzet keletkezik a lelkében, és akkor kezd kimozdulni a házból, akkor kezd el kertészkedni akár a városi parkba, sétáltatni a kutyáját, vagy elmegy kirándulni, és megpróbálja a lakását szobanövényekkel telezsúfolni. Aki egy természetes életközegben él, akár mint a hagyományos életmódot élõ emberek, akár megadatik neki az a szerencse, hogy családi házban élhetik az életüket, ahol elég kinézni az ablakon és ott bokrok, fák veszik körül, odajönnek a madarak az ablakba csipegetni. Nálunk például bezörög az orgonabokor az ablakon. Az embernek egyszerûen nincs igénye arra, hogy pótolja ezt a természeti veszteséget. Mégis elérhetõ közelségben van ez az egész. Albert Schweitzer mondta, hogy az élõlények iránti szeretet indítéka az együttérzés. Mi ezt továbbgondoltuk és kitaláltuk azt a kifejezést, hogy természet empátia. Ez pedig azt jelenti, hogy együttérzés nem csak ember és ember között létezhet, hanem ember és bármely más létezõ között is. Mi ezt gyakoroljuk. Elképzeljük magunkat, hogy hogy élnénk meg a világot, mint egy kiscica, vagy egy csörgedezõ patak, vagy hogyan élnénk meg a helyzetünket, ha egy kis vadvirág lennénk, ami az árok szélére nõtt éppen.
M.Gy.: Ez egyfajta szerepjáték?
Orgoványi: Szerepjáték is és egy természet-empátiás lelkigyakorlat. És hogyha az ember elképzeli azt, hogy mondjuk õ egy kis mezei katáng, amelyik az árokparton növekszik és nap mint nap el kell nyelnie azt a rengeteg port és kipufogó gázt, amelyet a gépjármûvek okoznak, és arra mennek az emberek és azt mondják hogy hú, milyen gondozatlan ez az árokpart, és aztán jön a kertész a fûnyíróval és lenyisszantja a fejét, és ez még mindig nem elég, hanem utána aztán kibetonozzák az árokpartot és végképp elveszíti az életét is, az élõhelyével együtt, akkor utána a gyerekeknek már nem kell azt magyarázni, hogy miért ne tépj le vadvirágot. Azt is szoktuk mondani, hogy úgy ismerni meg a zöld szíveseket, hogy hajolgatva járnak, jobbra-balra nézegetnek, és a lábuk elé figyelnek, nehogy véletlenül rálépjenek egy arra tévedt csigára, gilisztára, vagy valami ki bogárra...
(Ó, gyönyörû szép, titokzatos éj...) (2)
M.Gy.: Ilyenkor Karácsonykor azt gondolom, hogy különös jelentõsége van annak, hogy az ember megtalálja ezeket a társakat, és együtt élje át velük ezeket az élményeket, hogy adni is tudjon. Az elején mondta, hogy a Karácsony sok ember számára már szinte stressz, azért, mert ajándékot kell venni. Hogyan lehetne elképzelni egy fenntartható Karácsonyt. Egy olyan Karácsonyt, ahol a szeretet dominál, ahol megajándékozzuk barátainkat, ismerõseinket, esetleg az idegeneket is, de nem azzal, amit pénzen lehet venni.
Simonyi: Egyszerûen csak meg kell nézni, hogy mivel is szoktuk tölteni a Karácsonyt? Például barátainkkal megtanulunk egy színdarabot. Azzal elmegyünk az öregek otthonába és elõadjuk, vagy a templomban elõadjuk. Mindenféle énekek, általában a kreativitás, a közös kreativitás... Süteményeket készítünk magunk. Még én is hajlamos vagyok ilyeneket megtanulni. Aztán különféle karitatív akciókat csinálunk; elmegyünk a vasútállomásra, aluljárókba, olyan helyekre, ahol azok az emberek vannak, akiknek nincs otthonuk, vagy nincs senkijük, akik számára a Karácsony a legszörnyûbb. És akkor elbeszélgetünk velük, adunk nekik valamit. Valamilyen élmény számukra az, hogy jöttek ezek a furcsa csodabogarak. Kik ezek? Ilyenek is léteznek? Megpróbáljuk õket bevonni. Például csinálunk olyan házibulit, például Karácsony másnapján, ahol egyszer csak az a feladat, hogy most mindenki menjen el, és két órán belül hozzon egy plusz vendéget. Egy sántát, bénát, vakot. Ugye, ezek evangéliumi kifejezések. Az Isten Országában menjetek ki az utakra, hívjátok be az összes otthontalant, sántát, bénát, vakot, szegényt. Nagyon furcsán érinti ez a feladat az embereket. Kimegyek, de honnan szedjek egy sántát, bénát, vakot, koldust? És akkor megoldják, és nagyon különös lesz tõle a házibuli. Hallgatjuk ezeket az embereket, elmesélik az élettörténetüket; hogyan jöttek haza a Donkanyarból. A kreativitás, a közös kreativitás. Mindenféle mûvészet és mindenféle szokatlan áttörése a társadalomban meglévõ falaknak.
Dõry: A Karácsony úgy igazi, hogyha helye van benne a szegényeknek, az elesetteknek, és a Természetnek is. Nem is hiszem, hogy erre nagyon odafigyeltünk volna, egyszerûen csak kialakult.
M.Gy.: És ez mit jelent?
Dõry: Mivel jó énekesek a gyerekek, elmegyünk a menhelyre, ott éneklünk, ránk is úgy néznek: Kik ezek a csodabogarak, akik nekünk akarnak énekelni, akiket mindenki megvet. Vagy elmegyünk a fenyõfánkhoz az erdõbe, vagy szervez a Nagycsaládosok Egyesülete kirándulást a legközelebbi forráshoz, és ott az ember élvezi azt, hogy abban a csodálatosan éles, szikrázóan hideg, tiszta idõben, a csillogóan hideg, tiszta víz csobog. És mindenkinek jut belõle; ilyenkor aztán bõvizûek a források. Hát persze utána lefagyunk és nagyon jól esik egy forró tea, nagyon jól esik a Karácsonyt otthon folytatni, egy kicsit elbeszélgetve ezekrõl az élményekrõl is a gyerekekkel. Azt gondolom, hogy veszélyeztetettek azok a gyerekek, akiknek ilyen élményeik nincsenek. Akiknek a Karácsony csak különbözõ játékvásárlások, különbözõ ajándéklisták fölsorolása és kipipálása.
M.Gy.: A bevezetõ riportban a gyerekek is azt mondták, hogy szeretni kell a Természetet. Senki nem vitatja, hogy környezeti problémáink egy részét, különösen az örökölteket, csak pénzzel lehet megoldani. De ahhoz, hogy másképp éljünk, ahhoz szeretet is kell. Lehet-e szeretettel megóvni a bolygónkat, a Földet?
Orgoványi: Nagyon jó lenne, ha lehetne. De sajnos a realitás azt mondatja velem, hogy nehezen elképzelhetõ. Ugyanis ez az út, amerre haladunk, ez kimondottan a racionalitásnak kedvez. Általában a gazdasági érdekek a döntõek. Nehezen tudok elképzelni egy tárgyalást, ahol - mondjuk - egy táj jövõjérõl, sorsáról van szó, és ott különbözõ gazdasági érdekeket felvetnek, és valaki megszólalna, hogy ne tegyük tönkre, mert olyan szép; vagy ne bántsuk, mert ... mert szeretjük. Ilyen érvvel oda se lehet menni, mert komolytalannak tartják az embert. Tehát ma nem divat igazán az érzelmek felvállalása, különösen nem, hogyha az gazdasági érdekekkel ütközik.
M.Gy.: Legalább javíthat, elnyújthatja a folyamatot az érzelem, a beleélés, a szeretet, a szolidaritás?
Orgoványi: Legalábbis megpróbáljuk. Nem véletlen a névválasztásunk, az emblémánk. Tudatosan vállaltuk fel a Zöld Szív nevet, és ezt az emblémát, hiszen mi valóban szemben a tömeggel haladva nyíltan felvállaljuk azt, hogy igenis létjogosultsága van az érzelmeknek, a másfajta szemléletmódnak, a mûvészi látásmódnak. És vállaljuk azt, hogy sok ember van, akinek fontos az érzelem, fontos a szeretet. Csak esetleg õk nem olyan hangosak, õk szelídek ezért a hangjuk nem hallatszik el olyan messzire, mint az erõszakoskodóknak, a hangoskodóknak, az agresszivitásnak.
M.Gy.: Most Karácsony este, Szenteste mit üzennének embertársaiknak?
Orgoványi: Azt hogy vállalják fel nyíltan, bátran az érzelmeiket, gyakorolják a szeretetüket. Embertársaik iránt és a Természet minden létezõje iránt.
Dõry: Talán azt, hogy tegyék meg az elsõ lépést, és kérdezzék meg a saját gyerekeiktõl: Mit kéne tennem, annak érdekében, hogyan kéne megváltoztatnom az életemet, hogy a tirátok hagyott világunk szebb és boldogabb legyen. A gyerekek még nagyon õszinték, egyszerûen és nagyon logikusan gondolkoznak, valószínûleg fognak tudni válaszolni.
Simonyi: Én azt javasolnám, hogy érezzék magukat sokkal boldogabbnak és gazdagabbnak, amikor a szeretetet át tudják élni, mint azok, akik anyagiakban gazdagok és hírnevesek és hatalmasok és erõszakosok. Sajnálni kell õket, akik tönkreteszik a Földet; szegények a saját életüket is tönkreteszik. A gazdag is ugyanolyan pucéron megy a sírba, mint a szegény. Semmit nem vihet magával. Az ember csak azt viheti magával, amit megélt élete során, amennyi szeretetet megtanult, amennyi örömet másoknak okozott. Minden más értéktelen, bóvli és függõség. Tüzes víz.
M.Gy.: Nagyon szépen köszönöm.
A Szeretett bolygónk a Föld c. mûsort hallották. Vendégeink voltak: Orgoványi Anikó környezeti nevelõ, a Zöld Szív nemzetközi természetvédõ mozgalom elnöke, Simonyi Gyula közgazdász-teológus, a Bocs Alapítvány elnöke, valamint Dõry István a szentendrei Ferences Gimnázium tanára, fizikus. Szerkesztõ-mûsorvezetõ: Mangel Gyöngyi