Ismert német fizikus és filozófus (szül. 1912), napjaink egyik legnagyobb német gondolkodója. Elkötelezett evangélikus keresztény, itt közölt írása "Die Zeit dra'ngt" címû könyvének (C. Hanser Iierlag 1986) bevezetése.

Az idô sürget

(Bevezetõ)

Dietrich Bonhoeffer a második világháború közeledtének láttán 1934-ben ökumenikus zsinatra szólított fel, mely "kikiáltja Krisztus békéjét az ôrjöngô világban". Egyetlen ember prófétikus szavai voltak ezek, amelyek nem jutottak el a világhoz.

Az Egyházak Világtanácsának 1983-as közgyúlésén egy javaslat ökumenikus békezsinat összehívását indítványozta. Az Egyházak Világtanácsa kibôvítette a témakört, óvatos maradt viszont az elnevezést és az idôpontot illetôen. Úgy döntött, hogy 1990-ben egyházi világkonferenciát rendez az igazságosságról, a békérôl és a teremtett világ megóvásáról.

A német evangélikus egyház nagygyúlése 1985 júniusában Düsseldorfban a következô felhívást bocsátotta ki:

"Kérjük a világ egyházait, hívjanak össze békezsinatot.

A béke ma az emberiség fennmaradásának feltétele. A béke nincs biztosítva. Egy ökumenikus zsinaton, melyet a béke érdekében hívnak össze, a keresztény egyházaknak közös felelôsséggel egy olyan nyilatkozatot tenniük, amelyet az emberiség nem hagyhat figyelmen kívül.

Sürget az idô. Kérjük az egyházi vezetôket, tegyenek meg mindent, hogy a zsinat a lehetô leghamarabb összeüljön.

Kérjük a közösségeket, hogy hathatós támogatásukkal erôsítsék a zsinati felhívást."

A felhívás támogatására talált Németországban a Német Evangélikus Egyház gyülekezeteinél és vezetôznél, a Luteránus Világszövetségnél, egy sor további egyháznál és egyházi szervezetnél, mindenekelôtt Közép-Európában.

Most az ökumenikus megvalósítás a feladat. Ez a felhívás nem alternatíva az Egyházak Világtanácsának határozatához képest, hanem annak megerôsítése. A ma még nyitott kérdések: a gyúlés elnevezése, a tárgyalandó témák, az egyházak részvételi formája, az összejövetel idôpontja, helye és az elôkészítô lépések.

E beszámoló készítésének pillamában a legfontosabb kérdés a katolikus egyház részvételi formája. A gyúlés csak akkor lesz ökumenikus, azaz egyetemes, ha a katolikus egyház az Egyházak Világtanácsában képviselt egyházakkal együtt bocsátja ki a meghívót a gyúlésre.

Idôközben a pápa a békéért imanapra hívta meg a keresztény egyházakat és a nemkeresztény vallási közösségeket 1986. októberére Assisibe. Mi lesz a folytatás?

Elképzelhetetlen, hogy az emberiség fennmaradását érintô kérdésekben megálljunk egy egyszeri imanapnál. Ha a keresztény egyházak és a világvallások ténylegesen bebizonyították, hogy imára egybe tudnak gyúlni, úgy módot fognak találni arra is, hogy felelôsségteljes tárgyalásra összeüljenek.

A jelen írás e tárgyalás érdekében való összejövetel el�készítését kívánja szolgálni. Elôször a gyúlés elnevezésével foglalkozunk, majd az írás le®elentôsebb hányadában a tárgyalandó témákkal, végül röviden a szervezési kérdésekkel. Mindenekelôtt a keresztények zsinatának gondolatából indulunk ki.

Hogyan függ össze egymással remény és valóra váltás?

Ez az összejövetel elôtt álló alapkérdés, amire utal már az elnevezés körüli bizonytalanság is. A zsinat, latinul concilium, görögül synodos, szó szerint összejövetelt jelent, s a keresztény egyház ünnepi és kötelezô érvénnyel nyilatkozó gyúlésének régi, hagyományos neve. Az egyház történelme során akkor hívott össze egyetemes zsinatot, ha hitének és életének központi kérdései megérettek a döntésre. Ezért választotta Bonhoefer ezt az elnevezést, ezért dobban meg ma is a szívünk a zsinat szó hallatán. Ha rá esik a választás, ezzel azt jelezzük: komolyan vesszük a dolgot. Nem a százával egymást követô konferenciák számát kívánjuk egy újabbal növelni. Már magával a formával, magával az elnevezéssel kifejezésre akarjuk juttatni, hogy ami ezen az összejövetelen elhangzik, azt magunkra nézve kötelezônek tartjuk. Ha a gyúlést zsinatnak nevezzük, ezzel a reménynek adunk hangot.

Ám a megvalósítást tekintve ez a név, éppen elôtörténete révén okoz nehézségeket, mivel a korai egyház klasszikus zsinataiból eredôen egyházjogi jelentésre tett szert; a jog pedig a megvalósítás elismert normája. A hajdani zsinatok a vitatott kérdésekre vonatkozóan kötelezô érvényû tanítást rögzítettek, s az ezzel ellentétes tanok követôit kizárták az igazhitûek sorából, gyakran az egyház közösségébôl is. A katolikus egyház és az ortodox egyházak a jogilag kötelezô zsinat fogalmát a szakadás után megôrizték a maguk hatáskörében, sajátos formában. $ppen ha a megvalósítást komolyan veszik, akkor nem ruházhatják fel a számtalan jelenlegi, évszázadok óta szervezetileg, eucharisztikus módon és hittételeikben egymástól különvált egyház közös gyú7ését egy olyan zsinat kötelezô karakterével, mely zsinat határozatainak elôre alávetnék magukat.

Az Egyházak Világtanácsa 1983-as közgyûlése a béke és igazságosság ügyében a remény szavait választotta. A probléma ez esetben is a valóraváltás. Az Egyházak Világtanácsa nem egyházi vezetôség, hanem jogilag független egyházak közös szervezete. Annak a gyúlésnek, melyet ô maga összehívhat, az Egyházak Világtanácsa a semleges "világkonferencia" nevet adta. Ugyanakkor a reményt illetôen a hangsúly az öszejövetel eseményérôl áttevôdött a kereszténységben végbemenô "zsinati folyamatra", mely a gyúlést elôkészíti, kíséri és követi. Ennek kulcsszava a "szövetség" (covenant) fogalma, amely az ószövetségi hagyományban Istennek az emberekkel kötött szövetségét jelenti. A keresztényeknek a zsinati folyamat során az igazságosság és a béke szövetségét kell megkötniük egymással.

Fontos, hogy észrevegyük a különbséget a mostani feladat és a régebbi keresztény zsinatok feladata közt. A korábbi zsinatok tanbeli és fegyelmi döntéseinek címzettje mindig maga az egyház volt, akár hatalom nélküli kisebbséget alkotott, akár szellemileg, s gyakran hierarchikusan is, uralkodott nemzeteken és kultúrákon. Az egyház ma nem tehetetlen, nem is uralkodó; az aktív egyház a formálisan keresztény nemzetek többségében is befolyásos kisebbség. A világtalálkozó és a zsinati folyamat céljai - béke, igazságosság, a természet védelme - az egész emberiséget érintô politikai célok. A világtalálkozó és a zsinati folyamat címzettje természetesen az egyház, amennyiben teljes tudatossággal és tevékeny módon magáévá kell tennie e célokat; tennie kell egy nyilatkozatot, amelyet az emberiség nem hagyhat figyelmen kívül.

E tekintetben a világgyúlés és a zsinati folyamat szorosan összetartozik. Egy olyan gyúlés amelyet a világ aktív keresztényei nem vállalnak teljes és mély meggyôzôdéssel; éppoly érdektelen lenne, mint a konferenciák többsége. Egy olyan folyamat viszont, melynek nem egy felelôsen nyilatkozó, az egész világra kiható gyúlés lenne a célja, nem léphetne fel azzal az igénnyel, hogy "zsinatnak" nevezzük; az a veszély fenyegetné, hogy rövid fellángolás után zátonyra fut.

E megfontolások után visszatérünk az elnevezés kérdésére. A "konferencia" név nyilván túl jellegtelen; rezignációt szül már az esemény elôtt. A "zsinat" elnevezés valószínûleg nem lesz keresztülvihetô. E név hívei még katolikus körben is arra mutattak rá, hogy e szót már ma is minden fenntartás nélkül használják, feltéve, hogy nem ütközik a klasszikus egyházjog zsinatfogalmával, így használjuk például a taize-i ifjúsági találkozó kapcsán, és beszélünk egy jövôbeli "világvallások zsinatáról". Jogos az a megállapítás is, hogy régen gyakran évtizedekbe telt, amíg a zsi

nati határozatok az egész egyházban érvényre jutottak. Mindamellett a jelen írásban a nevet csak magyarázzuk, anélkül, hogy követelnénk.

Angolul beszélólc javasolták a "convocation" elnevezést, mely egybehívást jelent - találó kifejezés, hiszen nyilván lehetetlen a hívás említése nélkül elmondanunk azt, amire gondolunk; és ez maga az utolsó órában elhangzó hívó szb. A "convocatio" a latinban, így a latin nyelvekben és az angolban használatos kifejezés, a németben (és a magyarban) is érthetô idegen szó. Egy másik lehetséges elnevezés a "keresztények világgyûlése".

Bárcsak az egyházak felelôs vezetôi mielôbb megegyeznének magában a dologban s egy sokat mondó, elfogadható névben!

3. A dolog

A szóbanforgó dolog is csak a remény és a megvalósítás feszültségében fejthetô ki.

Három kérdés szokott felvetôdni, gyakran szkeptikus mellékzöngével:

Hogyan is jöhet létre egy zsinati gyúlés? Végül is mit kell mondania? Milyen hatása lehet a kijelentéseinek?

Milyen hatása lehet a kijelentéseinek? Az igazság a legmélyebben akkor hat, ha nem félelembôl mondják ki, s nem azért, hogy valamilyen célt elérjenek vele, hanem azért, mert ez az igazság.

Ezek a válaszok a remélt megvalósításról szólnak. Meg kell ôket magyaráznunk.

A gyúlés létrejön, ha akarjuk. Ha nem jön létre, csakis azért nem, mert nem akartuk. Ha késôn jön létre, csakis azért, mert nem láttuk sürgôsnek. Tehát mert úgy gondoltuk, Isten még mindig türelemmel van a határozatlanságunk iránt. Ez a gondolat persze tévesnek bizonyulhat.

"Ha akarjuk" - kikrôl van itt szó? Az egyházakról. Kik az egyházak? A keresztények a világban. Kik a keresztények? Elôször is mindig az, aki éppen szól, és akihez éppen szólt: te és én, ennek az írásnak az olvasója és a szerzôje. Egy keresztény kisebbség meggyôzôdésébôl eredô akarata alól sem a többség, sem az egyházi vezetés nem vonhatja ki magát huzamosan.

A gyûlésnek az igazságot kell mondania. Mi az igazság? Már Pilátus is ezt kérdezte. Ez a szkeptikus kérdés. Ha szembenézünk vele, a világpolitikai, s következésképpen az egyházpolitikai konfliktusok kellôs közepébe vezet minket. A szóbanforgó problémák nemcsak a politikában, hanem az egyházon belül is felettébb kényesek. A "konzervatív" és "radikális" irányzatok nemcsak politikailag, de teológiailag is elviselhetetlennek érzik egymás nézeteit.

Itt szólnak közbe az okos és jóakaró bírálók. Azt állítják, hogy elsô pillantásra egy békezsinat nagy reményeket ébreszt. Ha azonban tüzetesen megvizsgáljuk, bebizonyul, hogy a sikeres megvalósítása lehetetlenség. Ezek a kritikák a kritikus teológiai és egyházpolitikai állásuk szerint különbözôképpen jutnak kifejezésre. Van olyan irányzat, mely általában elveti az egyházak politikai elkötelezettségét. Akadnak politikailag inkább konzervatív beállítottságú bírálók, akik arra figyelmeztettek, hogy az egyház egy ilyen összejövetelen, a saját kárára, csak a belsô véleménykülönbségeit tárná a világ elé és nem a bajokat hárítaná el. A radikálisabb nézeteket valló kritikusok reménykednek az egyház népében végbemenô folyamatban, ám az egyházi vezetólc által összehívott gyúléstól nem várnak egyebet, mint a kezdeményezések elfojtását kompromisszumok által.

Vétkes könnyelmûség lenne, ha nem vennénk komolyan ezeket a kritikákat. Nem a mellôzésükkel, hanem éppen rajtuk keresztül remélhetjük, hogy szert teszünk a megvalósításhoz vezetô felismerésekre és eltökéltségre.

Elsôsorban be kell látnunk, hogy az emberiség ma olyan feladatok elôtt áll, melyek alól semmi módon senki, így a maga részérôl az egyház sem vonhatja ki magát. A második részben ezeket a feladatokat pusztán világi alakjukban tárgyaljuk, tehát abban a formában, ahogy a vallási felekezetektôl függetlenül, az egész emberiség számára megmutatkoznak. Most, el�készület

gyanánt, csak azt kérdezzük, hogyan kell ezekkel az egyháznak szembenéznie. A mû végén visszatérünk e feladatok világi alakjára adott egyházi válaszra.

Az igazság közös kutatása

A keresztény zsinatokat a Szentlélek segítségül hívásával nyitották meg. Az ima Jn 16,13-ra hivatkozik: "Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ô majd elvezet benneteket a teljes igazságra."

Igen fontos kijelentenünk a szkeptikusoknak, hogy ez az ima, az egyházi kifejezésekkel való mindenkori visszaélések ellenére nem üres frázis. Egy már megszerzett és szavakba foglalható tapasztalatot fejez ki. Az Igazság Lelke egyúttal a testvériség szelleme. A testvériség elvi vitákban elsôsorban azt jelenti: oda tudunk figyelni az ellenfélre. Ez a béke az igazság érdekében az igazság közös keresése. Ez éppen akkor nagy teljesítmény, ha a vitázó felek mindegyike meg van gyôzôdve róla, hogy a saját véleményével nem csupán egy érdekcsoportot, hanem máris a megváltó igazságot képviseli. Az egyháztörténelem valódi egyetemes zsinatain sem volt ez soha könnyû dolog: ha az üdvösség igazságát illetôen nem lettek volna olyan szenvedélyes nézetkülönbségek, fölöslegesek lettek volna a zsinatok. Persze nem könnyebb a helyzet a hatalmi csoportok és az ideológiák világi konfliktusaiban sem. A másik meghallgatásának képessége a hatalmak konfliktusában a kompromisszumkészséget, az ideológusokéban az észt jelenti. A kompromisszumkészség és az ész korlátja legtöbbször valamilyen indulat: a kívánság, a gyúlölet, és mindenekelôtt a kölcsönös félelem - a másik kívánságától és gyúlöletétól való félelem.

A történelem alapot nyújt a kétkedésre: vajon a keresztény egyház jobb magatartást tanúsít-e ezen a téren, ha a saját hatalmáról, félelmérôl vagy önteltségérôl van szó. Az egyház mindenesetre eredeténél fogva olyan hagyománnyal rendelkezik, mellyel egzisztenciájának minden évszázadában saját soraiból szembesíthették és szembesült is. Az egyház tehát emlékeztethetô a saját eredetére, s éppen ennek alapján bízunk a békezsinat eszméjében. A gyúlés eleve jelentéktelenségre lenne ítélve, ha nem valósulna meg az egymással szembenálló irányzatok teljes képviselete. Az egyház nem szólhat hatékony autoritással politikai környezetéhez, ha a gyúlés tényével nem igazolja, hogy a szembenálló felek képesek közös cselekvésmódot kialakítani. Ezt megpróbálni - ez a gyúlés (konvokáció) valódi teherpróbája.

A jelen írás célja tartalmilag fontolóra venni: milyen irányt kell követnie a közösen kialakítható gondolkodás - és cselekvésmódnak. Itt csak fölvázoljuk a problémát.

Az emberiség olyan válságban van, mely katasztrofális csúcspontját valószínúleg még nem érte el. Tisztán világi analízisünk erre az eredményre vezet.

Ebben a helyzetben két, látszatra egymásnak ellentmondó formában olyan gondolkodásmód fejlôdik ki, melyet "valós eszkatológiának" nevezhetnénk. A haladás újkori pátosza, mely a világ szinte határtalan akaratlagos átalalakíthatóságában bízott, egy "kétségbeesett optimizmus" alakját ölti: "Folytassuk csak misnél gyorsabban a világ technikai (vagy szocialista) átalakítását, és túljutunk minden krízisen". Másfelôl e világátalakítás következményeitôl való félelem egy "pesszimista apokaliptikát" hoz létre: "Áldozatai vagyunk az uralmon lévôk - vagy a mindenkori ellenség - ôrültségének." Mindkét eszkatológia feltehetôen az álmok lélektani funkcióját tölti be, minthogy jelképesen ábrázolnak egy mélyen nyomasztó, megoldatlan problémát.

A nyugati kultúra, mely ezeket a jelenségeket kitermelte, olyan újfajta megegyezésre kényszerült a vallással, mindenekelôtt tehát a saját keresztény hagyományával, amilyenre eddig nem volt lehetôség. A kereszténység maga eszkatologikus. Jézus az eljövendô ítéletrôl beszélt és a mennyek országáról, mely elérkezik a szegényekhez, s mely rejtetten már jelen van. A római birodalom és a görög filozófia állandóságra épülô világképében azonban a keresztény eszkatológia idegen test maradt. Remény

és valóság e feloldatlan feszültsége nélkül az egyház történetét nem tudnánk megérteni. Egy lényegileg állandó világban az ítélet és a mennyek országa csak külsô, kozmikus katasztrófaként volt elképzelhetô. Amikor azután az újkor a statikus világrend helyébe a végnélküli haladásba vetett szekularizált reményt állította, a keresztények eszkatologikus elképzelései a lélek belsô világának puszta hasonlataivá szürkültek. Csak az újkori politikai forradalmak korai, harcos szakaszában jelent meg újra a keresztény chiliazmus reménye, mely Krisztusnak és szentjeinek ezeréves, evilági birodalmát várta.

Ma, amikor az újkori civilizáció rádöbben, hogy önmaga pusztíthatja el a természetet, melybó'1 él, az ítéletrôl alkotott régi, hagyományos képek elsô ízben lépnek be a kozmikus példabeszédekbôl konkrét cselekvéseink horizontjába. Ma ezek a képek nemcsak morális és túlvilági, hanem evilági kauzális kapcsolatban állnak a tetteinkkel. Képesek vagyunk rá, hogy mi magunk hívjuk ki magunkra az ítéletet. Vajon beléphetne-e a mennyek országa is a történelmünkbe, ha hagynánk?

Mindebbôl következôen az egyház és az újkori kultúra egyaránt rákényszerül, hogy felülvizsgálja saját önértelmezését. Ez beláthatatlanul nagy feladat. De az idô sürget. Miként tud ehhez hozzájárulni az egyházak világgyúlése és az ezt elôkészítô zsinati folyamat?

Racionális gondolkodás és prófétikus beszéd

A niceai hitvallás Szentlélekrôl szóló hittételében ez áll: "ô szólt a próféták szavával" (qui locutus est per prophetas). A békezsinat szószólói prófétikus szót reméltek a zsinattól. Az aggályosabb elméket éppen ez riasztotta vissza a zsinat gondolatától. Az ember számtalan történelmi tapasztalat alapján bizalmatlan az önjelölt próféták iránt. Persze történelmi realitás, hogy létezik buzdító, fenyítô, vigasztaló prófécia. De a próféta-sorshoz hozzátartozik az emberi ellenkezés: "Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni" (Jer 1,6). A prófétálás nem szándék kérdése; a prófétálás magának a prófétának a számára iszonytató, elkerülhetetlen küldetés.

A zsinati elôkészület és az összejövetelen való részvétel legelôször szilárd morális eltökéltséget követel, azután pedig fáradhatatlan készséget a párbeszédre, egymás meghallgatására, az ésszerû kompromisszumra, az önkritikus észre, tehát racionális, szavakba önthetô gondolkodásra. Ha az egyházak képviselôi ezzel a készséggel érkeznek a gyúlésre, maguk is álmélkodni fognak azon, amit majd végül mondani fognak. Beszédük éppen akkor ölthet prófétikus jelleget, ha a próféciát nem tételezik fel magukról, és nem is követelik meg maguknak.