A teológiának érthetetlennek kell lennie? Semmiképp! A Kirche Intern emberközeli, kreatív és haladó, ezért mostantól minden számban hozunk egy dolgozatot "Teológiai Szaktanfolyam" összefoglaló címmel. Azért teszi, mert az Istennel és hittel kapcsolatban az ismeret hiány és zavar még a képzettek körében is riasztóan nagy! Mit jelent az, hogy feltámadás? Mit kell érteni "Krisztus istenfiúságán" vagy az "örök életen"? A kérdéseket olyan teológusok fogják megválaszolni, akik értenek ahhoz, hogy szaktudásukat távol a szokásos "pártszövegek tolvajnyelvétôl" érthetôen és érdekesen tudják közölni. A Kirche Intern ezzel is hozzá kíván járulni a közelgô 2000. jubileumhoz!
Több mint 25 évvel ezelôtt az összegyház liturgikus reformjának munkálatai folyamán a reform ügyében illetékes római Liturgikus Tanács akkori fôtitkára, P. Annibale Bugnini többször beszélt arról, hogy a liturgikus reformnak három fázist kell átfognia. Az elsô fázist az összegyház liturgikus könyveinek reformja alkotja, az egyes liturgikus ünneplések alapvetô megújításával együtt. A második fázis lenne e reform átültetése az egyes nyelvterületekre, azaz az egyes országok különféle feltételeihez és adottságaihoz történô adaptálás. A harmadik fázist alkotná aztán a liturgiának, mint az egyház életgyakorlatának folyamatos megújítása. Az élet mozgást és változást jelent, ennek megfelelôen a liturgiának is folyamatosan változnia és újulnia kell ahhoz, hogy valódi életgyakorlata legyen az egyháznak. Mivel az egyháznak állandó reformra és megújulásra van szüksége, számára az a liturgia lesz megfelelô, amelyik állandóan követi a közösség folyamatos változásait. Idôközben a reform elsô fázisa messzemenôen megvalósult. A második fázis, az adaptálás a különbözô kulturális adottságokhoz, részben megvalósult, fontos területeken még megvalósításra vár, és egy sor sajátos kultúrában még semmit sem valósítottak meg belôle. Több évvel ezelôtt Dél-Koreában jártam és meg kellett állapítanom, hogy ennek az országnak katolikus egyháza egyszerûen lefordította a római liturgikus könyveket anélkül, hogy a legkevésbé is illesztette volna azokat a nép egészen más jellegû kultúrájához és gondolkodásához. Kevés kivételtôl eltekintve hasonlóképp történhetett ez más országokban is. Itt a liturgia igen nagy feladatairól és kihívásairól van szó, mégpedig a valódi inkulturációról; arról, hogy megvalósítsák a hiteles, a mindenkori kultúrának megfelelôen alakított liturgikus ünneplések beépítését a különbözô kultúrákba. Ha az ókor egyházának megvolt az ereje, hogy a lényegesben az egység megóvása mellett a liturgiákban sokféleséget teremtsen, akkor ennek ma is lehetségesnek kell lennie.
Bugnini e szavai a nyelvében, jeleiben és rítusában állandó megújítást igénylô liturgiáról a Zsinat utáni fellendülés hangulata ellenére is igen bátrak voltak, mivel a római kúria a liturgiának már a Zsinat által megkívánt reformját is a legnagyobb gyanakvással szemlélte, és az akkori pápa, VI. Pál teljes személyes magát bevetésére volt szükség, hogy megvalósíthassák a lényeges reformszándékokat. Nem volt véletlen, hogy a miserend jóváhagyási eljárását Bugnini 14 stációs keresztútnak nevezte, stáción értve azokat a római kongregációkat és hivatalokat, amelyekhez a tervezetet be kellett nyújtani.
Vatikáni intrikák következtében P. Bugnini kegyvesztetté vált VI. Pál pápánál, és szó szerint a pusztába küldték: Iránba nevezték ki a Vatikán képviselôjének, amivel minden tekintetben hidegre tették. Egy beszélgetésben teljes elkeseredéssel mondta, ellenségeiket a Fekete-tengerhez számûzték a régi rómaiak, Róma ôt a Fekete-tenger mögé számûzte. Bugnini kikapcsolásával ugyan Rómában a liturgia megújításának lendülete bizonyos mértékig leállt, de a reformelképzelések leglényegesebb részei már nyilvánosságra kerültek. Ezek elvi nyitottságukkal a sokféle alakítási lehetôségek iránt, valamint a liturgikus könyvek helyi felelôsségû kezelésére szóló utasításaikkal olyan lendületet fejtettek ki, amelyet már nem lehetett visszacsinálni újabb római utasításokkal és rendelkezésekkel. Ezen felül a római modellrítusok egyes nyelvterületekre történô átültetése során olyan változtatásokat hajtottak végre, amelyek világossá tették, hogy nem az egységes liturgia a jövô útja, hanem az olyan, amelyik figyelembe veszi az egyes népek elvárásait, érzéseit, és megfelel azok nyelvének, kulturális adottságainak. Maga Róma az elmúlt 20 évben azon fáradozott, hogy - ellentmondásban a Zsinattal - élhessen a liturgia rendezését illetôen a kizárólagos jogi illetékesség lehetôségével. Ezt olyan taktikával érte el, hogy szalámipolitikával megvonta a püspöki konferenciáktól azt az illetékességet, amelyet a Zsinat juttatott nekik, s így végül az egyházjog rögzíthette, hogy bár a püspöki konferenciák kötelessége a maguk területén gondoskodniuk az arra a területre elôírt liturgikus könyvek átdolgozásáról és kiadásáról, de ennek elôfeltétele a Róma részérôl történô felülvizsgálat és jóváhagyás. Ögy a hivatalos liturgia ismét egy Róma által elrendelt egységes liturgia irányába alakul, és a rubricizmust (elôírások lélektelen betartatását, a ford.) éleszti újra, amely kénye-kedve szerint minden apróságot Rómával akar szabályoztatni. Ha ezek a tendenciák és szándékok elterjednek az egyházban, tartanunk kell attól, hogy a liturgia újra megmerevedik, amint ez meghatározta az egyházat 400 éven keresztül, a Tridenti Zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig. Hogy Róma mennyire kötve érzi magát ehhez a hagyományhoz, mutatja az a tény, hogy a zsinati határozatok és VI. Pál pápa jogilag kötelezô rendelkezései ellenére ma engedik, hogy hagyományôrzô csoportok és mozgalmak a zsinat elôtti liturgiát alkalmazzák, és hogy Róma így túlteszi magát minden Zsinat utáni reformon. Személy szerint én e római engedményekbôl még valami pozitívumot is nyerhetek: ahogy érdekes a múzeumban egy pillantást vetni a múltra, úgy e közösségek zsinat elôtti liturgiájukkal olyan egyházi múltba nyújtanak bepillantást, ami nélkül ma már a legtöbb katolikus el sem tudná képzelni, milyen világ- és életidegenek voltak ezek a ceremóniák.
Térjünk vissza még egyszer P. Bugnini szavaihoz, amelyekkel követelte a liturgia folyamatos megújítását. Meg kell állapítanunk, hogy a hivatali egyház és mindenekelôtt Róma kevés megértést tanúsított az ilyen követelés iránt. Félreértenénk azonban a követelést, ha úgy értelmeznénk azt, mint a nyelv és rítusok állandó önkényes változtatását azon elv alapján, hogy valaminek mindenképp változnia kell, ha nem is tudjuk, miért. Bugnini e kijelentése inkább azt jelenti, hogy a liturgiának mindig életszerûnek kell lennie, hogy a rend elve mellé oda kell lépnie a szabadság elvének is. A liturgiának mindig az elôzetesen adott rend, és az életszerû, a kornak és embernek megfelelô szabad alakítás feszültségterében kell mozognia. Mindenekelôtt azt kell érezni, hogy az összegyûlt közösség, és fôleg a megformálásért felelôs személyek azonosulnak a liturgikus ünnepléssel és bevetik magukat. Ahol ezt átélik, ahol az ünneplés megformálásánál a személyes melegség megtapasztalható, ahol érezhetôvé válik az igyekezet, hogy odafigyeljenek a közösség konkrét helyzetére, ott nincs szükség folyamatos változásokra, új szövegekre és rítusokra a liturgia életszerûségének garantálásához. Nincs, mert egyszerûen nem elegendô valamely liturgikus cselekményt elôzetesen megadott rítusok és szövegek szerint végrehajtani. A személyes alakításra van szükség a ma felkínált szabadság és választási lehetôségek felhasználásával.
Egy további, véleményem szerint igen fontos pont a közösség és liturgia közötti kapcsolat. Romano Guardini már a húszas években a liturgikus mozgalmak indulását így nevezte: "az egyház ébredése a hivôk lelkében". Mind a Zsinat, mind a liturgia Zsinat utáni megújítása újra és újra hangsúlyozza, hogy a liturgia alakítása az egész közösség feladata. Ögy hangzik ez röviden és tömören a liturgikus konstitúcióban: "A liturgikus cselekmények folyamán mindenki ... csak azt tegye, de azt tegyék is meg mind, ami rájuk tartozik ... (Sacrosanctum concilium 28.) (A fordító megjegyzése: kár, hogy a szerzô nem idézi még a következôket: "Ögy tehát minden liturgikus ünneplés egydülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az egyház viszi végbe azt; hatékonyságát nem is éri el az egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben." SC 7.; "A liturgia területén az intézkedés joga egyedül az egyházi tekintélyre tartozik, mégpedig az Apostoli Szentszékre, valamint - a jogszabályok alapján - a püspökre. ... Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincsen megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon vagy abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson." SC 22. 1. és 3.par.)
Ahol a liturgia alakítását valóban az egész összegyûlt közösség ügyévé teszik, ahol mindenki felismeri feladatát, ott aligha merül fel a liturgia kudarca. Bizonyosan más a helyzet azokban a közösségekben, ahol a liturgiát bár a közösségért, de nem a közösség megvalósulásáért végzik. égyszólván minden közösségnek olyan a liturgiája, amilyet megérdemel. Ha élô a közösség, liturgiája is életszerû lesz; de a megmerevedett közösségnek a liturgiája is merev és formális lesz. Akkor olyan rítust hajtanak végre, amely összhangban lehet a liturgikus könyvekkel, de elmegy a közösség konkrét élete és elvárásai mellett, és ezért azt az élettôl elidegenedettnek kell érezniük.
A megújítás a liturgia ünneplését nem könnyebbé, hanem sokkal felelôsségteljesebbé tette, mivel már nem kielégítô, hogy megelégedjünk az elôre megformált szövegekkel és rítusokkal, hanem azt igényeljük, hogy vegyék tekintetbe az összegyûltek helyzetét, és vegyék komolyan együttes felelôsségüket és részesedésüket a feladatokban. A kellemetlen érzések minden bizonnyal nem a liturgia, mint olyan ellen irányulnak, hanem végrehajtásának módja ellen.
Végül tekintetbe kell venni a hit és istentisztelet közötti összefüggést. A növekvô hitvesztés világában és korában élünk, amelyben minden bizonnyal az egyházak is vétkesek, mivel hithirdetésük gyakran igen kevéssé hitelreméltó. Ezt a helyzetet a liturgia nem lesz képes megváltoztatni, mivel annak ünneplése feltételezi a hitet, és végrehajtásának módja csak hitbôl alakítható. Másrészt, ha azt az ellenvetést teszik, hogy a liturgikus reform ellenére sem lettek az egyházak teljesebbé, akkor ezzel csak ez az ellenkérdés állítható szembe: mi lenne a helyzet, ha nem jött volna a reform. A liturgia megújított formájában is aligha nyújt szabványreceptet az egyházból kilépés és a hitvesztés ellen. De ha a teljes összegyûlt közösség élôéletes ünnepléseként tapasztalható meg, akkor képes arra, hogy erôsítse a résztvevôk hitét, és elmélyítse a közösségek életét. Ha kiprovokáljuk a kérdést: van-e jövôje liturgiánknak?, akkor ugyanilyen provokáló módon válaszolhatjuk: Olyan jövôje lesz, mint amilyennel egy keresztény közösség rendelkezik. A döntô ez lesz: Miért jönnek össze hivôk ünnepelni az ér megszabadító emlékét, hogy teljesítsék azt, amit meghagyott és így megtapasztalják jelenlétét? Hogy ez milyen konkrét formákban és gyakorlatokban fog történni, annak mindig a konkrét közösség adottságai szerint kell alakulnia. A jövô liturgiáját egy régi egyházi elv változatának kell jellemeznie: Egység az alaprendben, szabadság a konkrét kialakításban, nyitottság és megértési készség a sokféleség és életszerûség iránt.

Forrás: Kirche Intern, 1997/5.
Fordította: Hampel Károly.