Farkas István

Kerekek

Dobogókő, 1999-2000

Feleségemnek

A boldogság pillanatai

V

olt néhány boldog pillanat az életemben, amikor valakivel együtt örülhettem a szépségnek, a harmóniának, az örömnek, a jóságnak, a gazdagságnak. Ezek kivételes pillanatok voltak. Eddig összesen néhány perc, vagy néhány óra. A legtöbb hasonló pillanatot azonban egyedül éltem át és ezek súlya nyomaszt. Nem tudok mit kezdeni velük. Nyomasztó súlyuk van és súlyuk úgy nő, ahogy megtapasztalom mennyire hiánycikk ez mások életében. Nem, mert kevesebb jut nekik, hanem, mert elmennek mellette. És ez nem szervi probléma: van szemük, fülük, orruk és kezük, és van lelkük is. Igény van kevés. Nem mond semmit egy vers, egy naplemente a Budai hegyekben, egy fecske tánca, egy kabóca éneke, vagy egy Chopin dallam. Ezek már nem boldogság-források. Azt mondják: őslények szórakozásai, dög unalom. Elrohannak mellette, bedugják a fülüket a vókmen, a tv, a rádió narkójával, vagy rájuk csodálkoznak, de már csak a képernyőn keresztül és azt gondolják: de szép is a valóság. Odaadnak minden igazit, élőt, valódit a pótért, a műért, a szegényesért, a tömegcikkért. De már azokkal sem tudnak mit kezdeni. Ha hallgatják, ha nézik már nincsenek ott sem térben sem időben. Már a következő műsort nézik, a következő progra-mot csinálják, a következő számot várják és gondolatban már a következő nap, vagy hét problémáján jár az eszük. Nem élik meg az itt és most örömét, boldogságát.

Ugyanilyen vak voltam sokáig én is azokkal az eszközökkel kapcsolatban, melyeket azért kaptam, hogy megosszam másokkal a boldog pillanataimat. Nem tanultam meg őket rendesen használni és védekezésül elkönyveltem, hogy magányos, szürke farkas vagyok. Így volt ez kényelmes a lustaságomnak és az eszemnek. Kritikusaimra panaszkodtam. Gyakorlat híján pedig szégyelltem is használni őket.

Nehéz lesz elszámolnom ezekkel a használatlan eszközökkel és meg nem osztott boldog pillanatokkal. Nagyon későn, talán utolsó kísérletként kaptam két eszközt: a tollat és a fényképezőgépet. Az első ott volt már évtizedek óta a polcomon sorakozó könyvek, kéziratok formájában, de nem hittem el, hogy ez az eszköz az enyém is. Csak unokáim tágra nyílt, minden újra éhes szeme ébresztett rá gazdagságomra és mérhetetlenül felhalmozódott adósságomra. Valószínűleg későn, mert ők már nem olvasnak. Ők néznek, szagolnak, tapogatnak, ízlelnek, minden érzékszervük tágra nyitva a világra, de már nem a kis fekete jeleket falják, hanem a képet, a windows-t, az ablakokat. Így kevés a remény, hogy nekik majd jelent valamit ez a sok betű. A másik eszközt már vagy húsz éve használom. Ott sorakoznak szekrényemben a képek, negatívok, de néhány kis bemutatótól, kiállítástól, vetítéstől eltekintve senkinek sem mesélnek a velük kapcsolatos boldog pillanatokról. Hiába rendezgetem, csoportosítom őket, súlyuk egyre nyomasztóbb. Pedig már nem a siker miatt. A digitális gépek korában az én kis Zenitemmel készített képek ugyancsak őskoriak. Nem is a képek minősége az érdekes, még a tárgyuk sem, hanem a mögöttük megélt élet. Az élet öröme, a kutatás és keresés öröme, a felfedezés, a cserkészés öröme és az ellentéte is: a hideg szél, a hiábavaló várakozás, a sikertelenség, a meg nem értés, a hőség, a költségek, a félelem, sokszor a halál félelem.

Talán éppen a két eszköz együtt? Talán. Az egyik a látható, szagolható, tapintható világról mesél, míg a másik az ezek mögötti valóságról. Ebből a szempontból az állatokkal könnyebb szót érteni, mint az emberekkel. Ők személytelenebbek. Kendőzetlenül mesélnek a génjeikbe írt törvényről. Arról, ami egyszerű, természetes. Ritkán használnak álcákat, míg mi folyamatosan. Nekem ezért jó példák ők. Egyszerű, tiszta és reménytelenül küzdelmes életük tudatlan boldogsága, ami egy-egy képről is sugározhat és amiről írni érdemes. Nem hiszem, hogy a magunk módján nekünk másként kellene élni. Ők nem tudják, hogy Isten teremtményei, mert nem szabadok. Ösztöneikbe, génjeik szabályaiba vannak bezárva. Mi pedig szabadon választva nem vesszük észre, hogy fiai vagyunk. Nekik jó így, nekünk rossz. Ez az egyetlen, amiről egy természetfotó kapcsán beszélni, írni érdemes.

A boldogságra, mint mindenki mindig csak készültem: majd akkor ha már... megcsináltam, kigondoltam, elértem, megvettem, megbántam, felépítettem, elkészítettem, megoldottam.

Aztán valaki egyszer azt kérdezte tőlem: Ha már látsz és tudod, hogy Isten fia vagy, miért nem elég ez neked a boldogsághoz?

Akkor elsoroltam neki a sok múltból hozott és a jövőbe vetített problémát. A sajátjaimat és másokét, főleg azokat, amiket bár nem tudok megoldani, de igen magasztosak, nagyszabásúak, és a nyomasztó kötelességeimet, melyeket viszont úgy is meg kell oldanom.

Az illető mosolygott és azt mondta: ezt a sok problémát mind megoldhatod, ha most boldog vagy. Fordítsd a szemedet és a füledet befelé, a szívedet és a tudatosságodat kifelé. Most ugye fordítva csinálod? Próbáld ki! Az egész világ megváltozik körülötted! Fogadd már el végre azt, amiről tudod, hogy jó.

Nem sikerült. Hatalmas úr a megszokás, a tradíció és a körülöttünk lévő, általunk is épített világ automatizmusa. Egészen ritka olyannal találkozni, aki így, fordítva nézi a világot. Aki a pillanatban él. Isten tenyerén. Egyedül, minden megszokással szemben a megszokások között és boldogan a boldogtalanságban. Felháborító állapot. Mint a púpos zongorista Hamvasnál. Vagy a tarot 22-es kártyáján a bolond. Mindenki az üveget nézi, vagy az üvegen a piszkot. Ő a tájat az üvegen át – ahogy Simone Weil mondja.Vázlatok

M

a hajnalban egy nagy kéz meteorokkal szórta tele a csillagos eget. A szikrázó sistergés félelmében megirigyeltem a hangyák egykedvű nyugalmát.

i

Válasszatok, válasszatok kiabált egy őszi nap mindenki össze-vissza. Aztán senki sem választott. Azt csinálta tovább, amint addig. Közben a rigó nyugodtan ült az ágon és azt dúdolta tovább, amit tavasszal énekelt.

i

Ne ülj állandóan ott a vadlesen – mondta a szarvas. Gyere be a sűrű bozótba, a félhomályba, a galagonya és a kökény tüskéi közé, ahol mi élünk. Akkor majd talán megérted a beszédünket is.

i

Bicskájával lekanyarította az óriás őzlábgomba kalapját. Gyönyörködve nézte, majd letört egy darabot belőle és bekapta. A lágy, zamatos, édeskés íz szétterjedt a szájában. Mindig ugyanaz az íz, már évmilliók óta – gondolta magában. Sohasem téveszti magát össze még a sötét föld alatt sem a galócával.

Ezt a biztonságot kellene valahogyan ellesni.

i

A fenyőről a cinke hirtelen leszállt mellé, a terasz korlátjára. Lassan nézett fel a könyvből, hogy ne zavarja meg. Mit vétettél, hogy nézned kell azokat a kis kukacokat és nem kaphatod be őket? – kérdezte a cinke. Gyere inkább velem. Nézd, ott csillog egy harmatcsepp a toboz alján. Igyunk belőle! Szomorúan nézett utána, majd tovább olvasta a könyvet

i

Ahogy közelebb lépett a kutya vad ugatással ugrott a kerítésnek. Gyönyörű fogai kivillantak az ínye alól. Kurta vakkantással elhallgatott, amikor bedugta a rácson a csirkenyakat. Miközben a száját nyalta halkan dörmögte kifelé: ne haragudj az előbbiért, nem tudtam, hogy barát vagy – és megnyalta a kezet a kerítésen keresztül.

i

Ha az ember Istent keresi emberekkel találkozik. Ahogy halad a keresésben, ezek az emberek egyre jobban kezdenek hasonlítani Istenre. Nem az emberek lesznek jobbak, hanem az ő szeme kezd egyre kevésbé torzítani.

i

A Győri Vár, a Rába-Kettőshídról nézve még valamennyire kiemelkedik a városból. Belülről nézve a Káptalandomb néhány lépcsőjével belefolyik a középkori városrész sétáló utcáiba. Már csak a maradék, néhány, öreg pap számára jelent fáradságos dicsőséget a felkapaszkodás.

i

Országos konferencia. Színpad. Hosszú asztal, reflektorok. A szónokokat megtapsolják. Önmagukat is. A büfénél sorban állás kávéért. Állófogadás. – Látott még valahol bélszínt? – Elfogyott a rétes! – Jövőre ismét! – Talán Londonban kellene! A takarítók felmossák a termeket. Kiszellőztetnek. Kezdődhet a következő előadás.

i

Az egyik évtizedekig vágyakozott rá, hogy megmászhassa a csúcsot. Terveket készített, hegymászókkal beszélt, könyveket olvasott és filmeket nézett meg. A másik, felhúzta a bakancsát és felmászott a csúcsra.

i

Adjatok, szolgáljatok, ne alkalmazzatok erőszakot – mondta a Próféta. Legyetek éberek és tudatosak, hogy tudjátok mit is tesztek – szólt le a Mester a keresztről.

i

A kis darab calcopirit, amit a tenyerében tartott Mexikóból származott. A lila, bordó kék és fekete-ezüst úgy folyt össze a felületén, hogy a ráeső fény sem tudta szétválasztani. Nem is akarta. Még emlékezett rá, amikor kifolyt a vulkánból és még arra is, amikor ugyanolyan fény volt, mint ő.

i

A létezés boldogsága melegítette. Csírázni kezdett. Először egy harsány kacaj bujt elő, majd egy gyermekfej. Aztán már sorra jöttek: néhány mese, faragott tányér és bútor, egy bőgő szarvasbika képe, végül egy Chopin mazurka. Amikor a virág is kinyílt énekelni kezdett.

i

Varázslat történt. David Copperfield eltüntetett egy vasúti kocsit. Bisztrai Gyurka kesztyűjéből egy egész nyúlcsalád bújt elő. Belőlük pedig Döbrentei Ildi meséje, majd rajzai. Az elsőnél a gyerek elmosolyodott, a másodiknál tapsolni kezdett. A harmadik után azt mondta: "még" és kedvenc pelenkáját a szájába kapta.

i

A babák először a polcon álltak egymás mellett. Nem láthatták egymást, mert dobozban voltak. Később már semmit sem láttak, mert becsomagolták őket. A tanítónő baba csitítgatta a két kis nebuló babát, pedig ő is félt. Aztán valaki letépte a csomagolópapírt és két nagy kerek szem nézett rájuk. Kibújhattak a dobozból is. Aztán a padba ültek, majd sorban levetkőztek. Végül már együtt heverésztek a földön a többi baba között. Hajukat megfésülték, megfürösztötték őket. Egyiknek már kijött a keze. Nagyon boldogok voltak.

i

Ma már nem hiszünk a csodákban. Nem azért mert okosabbak lettünk, hanem, mert sokkal bizalmatlanabbak. Régen a Mester azt mondta: kövess engem. És felnőtt férfiak hagyták ott megélhetésüket és követték. A csodák ma is mindennaposak. Csak bizalom kell hozzájuk.

i

Sokáig nem is gondolt rá, hogy képes az állatokkal beszélgetni. Egyszer aztán egy rókakölyök követni kezdte. Majd egy szarvasbika ijesztett rá, amikor egyszer szeptemberben elbőgte magát. Egy őz, télen odament hozzá és az örvös galamb búgására leszállt eléje a tisztásra. Legjobban azonban akkor csodálkozott, amikor egy idegen emberrel képes volt egy órán keresztül beszélgetni.

i

Üvöltve szívta magába az első lélegzetet. Először mosolyogni tanult meg az anyjától. Később járni, majd beszélni. Majd mindent megszerzett, amit a többiek engedtek. Hatalmas könyvhegyek gyűltek körülötte. Aztán romlani kezdett a szeme és tisztulni a látása. A könyvei lassan elkoptak. A dolgok és az emberek olyan távolságba kerültek, hogy egyformának tűntek. És a csillagok is. Egyre kevesebbet beszélt. Járni is csak amennyit szükséges. Legvégül rámosolygott egy kisgyerekre és csöndben kifújta a levegőt.

i

Az "Én Istenem, jó Istenem..." volt az első. Aztán jött a Miatyánk, a teljes ministráns szöveg latinul, majd Kempis, Szent Ferenc és Teréz anya. Majd megtanították a saját szavaival elmondani más gondolatait. Később, már a vége felé a saját gondolatai jöttek, majd azok is csendesedni kezdtek. A Jézus ima, a Bach korálok, a patak csobogás és a szélsusogás a fenyők között, következett. Végül nagy csend lett, csupán csak a lélegzés zaja. És akkor kinyílt előtte egy ajtó és mögötte becsukódott egy másik. Minden imádság lett. Szó nélküli, hang nélküli, személy nélküli, mély kútba hajított imádság. Majd kiderült, hogy ő maga a kút.

i

A köldöknéző, vagy imamalmot forgató buddhista szerzetesek – bár Hamvas szerint más pszichikumú emberek, mint az európaiak – csak a felületes szemlélő szemében különböznek az egyszerű, családját eltartó, falusi földművestől, vagy teljesítményben dolgozó gyári munkástól. Mindkettő számára az egyhangú, világtól távol, vagy nagyon is közel álló tevékenység biztosítja a szabadulást. A különbség nem a pszichikumban, inkább a kultúrában lehet.

i

A teve, az oroszlán és a kicsi gyermek – mondja Nietzsche az emberi elme három állapotáról.

A teve: mindennel megterhelhető a megélhetés biztosításától a világválságig, de

"ne legyetek gondban..." mondta a Mester.

Az oroszlán: mikor már minden "kell"-t és törvényt és hagyományt ráraktak, akkor elordítja magát, hogy "nem ezt akarom" és lerázza őket, de

"hallgassátok őket, de ti ne azt cselekedjétek, amit ők..." – mondta a Mester.

A kicsi gyermek, aki ártatlanul néz az őt felfalni készülő szörny szemébe s legfeljebb elpityeredik, ha már nagyon fáj, de

"Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" – mondta a Mester.

Az állapotokat megélni már könnyű. Azok a bizonyos átmeneti pontok. Ott nyilatkozik meg valami elmén túli. Ezeken csak az imádság, vagy a meditáció – más szavakkal a kilátástalanság, vagy a halál megtapasztalása – segíti át az embert.

i

A tudósok felfedeztek egy új bolygót 30 ezer fényévre tőlünk. A szenzáció – mert az kell – nem az, hogy van, mert az már évmilliók óta van, hanem a "lehetséges rajta az élet" című híradás.

A Földön is lehetséges volt. Még egy ideig talán lesz is. És mit kezdjünk vele? Talán egyszerűen hagyni kellene, hogy éljen. Itt is, meg ott is. Az élet önmagában egy csoda. 30 ezer fényévre is, meg itt mellettem, kéznyújtásnyira is.

i

A Bokor közösségben nem a szervezettség, a létszám, a kiforrott liturgia, vagy a megalapozott teológia a döntő és nem is a folyamatos szociális tevékenykedés, hanem az a tény, hogy legkülönbözőbb korú, vérmérsékletű és beállítottságú emberek valamennyire átlátszóvá merik tenni magukat mások – sokszor alig ismertek – előtt. Ez a bátorság szüli aztán a viszont bizalmat, ami kovászként az egész közösséget átformálja. A bátorság szülte bizalom  kiszolgáltatottsághoz vezet. És pont a bizalom alapú kiszolgáltatottság az a repedés az én falán, amin keresztül a lélek kiáradva igazi valóságában mutatkozhat meg, átalakítva akár az egész világot. Ezért nem búvóhely keresés a vallásos élet, hanem hegytetőn álló kereszt. Valójában ez a szentek "luxusa".

i

A tizenkilencedik század közepétől az emberek elkezdték Európában az egeket ostromolni. Megmászták az Alpok, a Kárpátok, majd a világ összes nagy és szent hegyének jelentősebb csúcsait. De ezzel nem elégedtek meg. Szuperszonikus repülőket, Interkontinentális rakétákat, majd műholdakat bocsátottak fel. A huszadik század végére pedig a Holdra is feljutottak és terveikben már más galaxisok meghódítása szerepel.

Egyre inkább úgy tűnik számomra, ezek a kísérletek nem a világ meghódítására, hanem a Földnek és önmagunknak okozott egyre katasztrofálisabb válságok és károk elől való menekülési utak keresésére irányulnak. – Vagy, az is lehetséges, hogy az univerzumban keresi azt, amit a környezetében nem sikerült megtalálnia, mert ott sincs, hanem csak önmagában. De ott a legnehezebb megtalálni.

i

Álltál-e már felhőbe burkolódzott hegycsúcson, pillanat alatt oszló szédítő szürkeségben? A köd már messze alattad, s száz kilométerekre látó szemed könnyel telik meg a pillanat nagyszerűségétől?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Ültél-e már csendes  őszi estén, erdei tisztáson,  szarvasok között, mikor az ezerszínű világod lassan fekete tömbbé tömörödik s kigyúlva a csillagvilág csipkekönnyű végtelensége lelked az esti párákkal együtt felszáll közéjük?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Láttál-e már hegyhátak felett kiterjesztett szárnyakkal köröző ölyvet, melynek körei egyre szűkülve egyre magasabbra és magasabbra hágnak, míg el nem tűnik a nagy kékség párás végtelenjében s szíved vágyát magával viszi a semmibe?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Hallgattál-e már tavaszi szántás felett meleg fuvallatokkal érkező pacsirta éneket, mely mosolyt varázsol a nap arcára, felszárítva a fűszálak harmatkönnyeit. Csordultig telt-e szíved melegséggel, emberséggel és áhítattal s dalolt-e lelked vele együtt?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Kergetőztél-e már esti, erdei tisztáson pillangóval, hogy már lábad sem érte a fűszálakat. Kiszámíthatatlan, önkénytelen, könnyed fordulataidat már a pillangó sem tudta követni s talán csak a megszokás tartott vissza attól, hogy elrepülj a nap felé?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Simítottál-e már végig selymes, meleg bőrt, mely ujjaid alatt megremegett a gyönyörűségtől s az egész világ hirtelen semmivé zsugorodott?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Szívtad-e már be nyirkos, őszi erdő savanyú illatát a lepergő halott levelek záporában s észrevetted-e közben a levelek közül kikandikáló, felfelé törekvő fiatal tölgyhajtásokat?

Ki mondja, hogy a gond, a baj, a nehézkedés az egyetlen erő, mi ránk hat?

i

Hogyan lehetséges, hogy a minden külsőt tagadás és a minden külsőt igenlés keleti és nyugati útjai ugyanoda vezetnek?  Valószínűleg csupán egyetlen közös mondaton múlik az egész: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot."

i

Guru Nanak, Paramahansza Jogananda, Darshan Singh, Krishnamurti és Osho Rajneesh voltak az indiai, Lao-cse és Csuang-cse a kínai mestereim. Az indiaiak mind Jézus utániak és mind hivatkoznak is rá. A kínaiak Jézus előttiek. Jézus nem hivatkozik rájuk, mert nem ismerte őket, de életének ismert három éve – életfelfogása, föld-, Isten- és emberközelsége – ismerősnek tűnt volna a kínaiak számára is.

i

Az első kérdés: ki vagyok én?

A második kérdés: hogyan válhatnék Jézus-természetűvé, vagy ami ugyanazt jelenti: hogyan válhatnék emberibb emberré?

A harmadik kérdés: hogyan válhatnék azzá, aki valójában vagyok?

A második kérdés a nyugati világ kérdése, a harmadik a keletié. Az első közös. A válasz is közös.

i

Van egy Univerzum, ami határtalan. S ez a határtalan egy porszem a létezés egészében. Mintha nem is létezne ez a határtalan! S mindez benned van; te vagy ez a határtalan létezés – mondják a Szentek. Majd halkan hozzáteszik, amikor már nem hallja senki: Isten ez a határtalan létező egész.

i

A barátság egy mérhetetlenül nagy energiaforrás, aminek nincs közepe. Szeretetnek is hívják, meg Istennek. Keleten Taonak.

i

Hirtelen felébredtem. A telehold éppen az arcomba sütött. Már nem tudtam elaludni. A távolban megszólalt egy rigó. Az ablak alatti cseresznyefáról válaszolt neki a másik. De melyik lehetett az első, amelyik elkezdte a füttyöt? Talán valahol Kamcsatka déli részén, talán tizenkét órával ezelőtt?! És azóta folyamatosan egymásnak adják a hírt: jön a Nagy fény! És még órákig. Skócia legnyugatibb szigetein fejeződik be? Hogyan megy át az Óceánon? S mire körbeér már kezdődik is elölről. Mint a víz, mint a vér, mint az évszakok! Mint az élet? Azóta is hallom őket.

i

A köztéri, utcai tárgyak a nyüzsgő embertömeg miatt hatalmas érzelmi energiáknak vannak kitéve. Mégis, a telefonfülkék a legkiszolgáltatottabbak. Ezeken a szűk helyeken árad a szerelem, a düh, a ravaszkodás, a csábítás és az elhallgatás mérhetetlen energiája. Meg is látszik szegényeken. Legtöbbször az üvegük mondja fel a szolgálatot. Csak nagyritkán találkozni békés, nyugodt fülkékkel, melyek üvegei épek és padlója repedéseiből százszorszép mosolyog rád.

i

Van a tested, ami egy csoda. E nélkül nem vagy. Van a lelked, ami Te vagy, ahogy Isten megteremtett. Köztük van az elméd, a személyiséged, ami egy zűrzavar, egy fikció és egy őslény, mégis mindent ez határoz meg az életedben: a tested működését is, a lelked ismeretét is. Kész őrület! Dobd ki magadból, ami természetellenes és légy végre önmagad! - mondja OSHO.

Ébredj fel! - mondja Jézus.

Tisztítsd meg a szíved - mondja Buddha.

Ismerd meg önmagad - mondja a delphoi jósda felirata.

i

Ötvenöt éves születésnapomon, teljes három órán át állhattam a Matterhorn lábainál. Ez volt az utolsó nagy vágyam. Most már mérhetetlenül gazdag vagyok.

i

A hajnali séta nálam a meditáció pótléka. Azt próbálom magammal elhitetni, hogy végtelenül szabad vagyok, ha hajnalban össze-vissza mászkálhatok az erdőben. A reggeli, amivel feleségem vár, bár jólesik, nagy csalódás. Enni kell!?

i

Az életben nem az öröm a lényeg, hanem a harmónia - mondja egy barátom. De mitől lesz harmónia, ha nem a belső szabadság örömétől?

i

Pszichotronika: a szeretni tanítás eszköze. Pl. szívbetegnél: kiveszem a szívedet, meggyógyítom, új szívet teszek bele, de vigyázz rá, hogy meg ne betegedjen ismét: te is szeress: figyelj oda másokra – mondta Dombi Feri bá’.

i

Az adás az egyik fő tanítás. Mégis van különbség.

Add meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. És így tovább:

– add meg a családodnak, ami a családodé és ...

– add meg a feleségednek, ami a feleségedé és ...

– add a rászorulóknak, amire szükségük van és ...

– add meg a testednek, ami a testedé és ...

– add meg az eszednek, ami az elmédé és ...

– add meg az érzelmeidnek, ami az érzelmeidé és ...

– add meg a csendnek, ami csendé és ...

– add meg a természetnek, ami az övé és add meg Istennek, ami Istené.

i

Isten a szemeddel lát, a füleddel hall, az orroddal szagol, a nyelveddel ízlel és a kezeddel tapint, ezért veled kapcsolatban mindig képben van, de nem a te fejeddel gondolkozik és nem a te száddal beszél.

i

Mikor már a legkisebb cigánypurdé is a szabadságról kezdett álmodozni, valahol, valaki tervezni kezdte, hogy átveszi a világ feletti hatalmat.

i

Milyen könnyen mondja ki, írja le az ember: Isten.

Mintha a zsebében lenne. Pedig, ami a zsebében, – szájában fejében – van, az egy bálvány. Ezért mondják a buddhisták, hogy ha Buddháról beszélsz, utána mosd ki a szád!

i

A “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” tanács – a keresztény értelmezés szerint – a másik ember felé indít. Aktív cselekvésre szólít fel. Követőit közösség alkotásra ösztönzi. Ezáltal eléri, hogy önmaga, valamint a többi élőlény javáról megfeledkezzen.

Az “ahimsza” minden élőlénnyel kapcsolatos részvétre, azonosságra indít beleértve önmagát is. Csak akkor vezet cselekvésre, ha az nem árt senkinek és semminek. Ez, a vu-vei, a nem-cselekvő cselekvés. Nem vezet közösséghez. Követője egyedül járja az útját.

Mindkét tanács követője félrecsúszhat, nem szabadul meg önmagától. Az első az aktivitás útján, a másik a vu-vei útján.

Nehéz aktívnak lenni!

Nehéz nem cselekvőnek lenni!

i

A legnagyobb tévedéshez vezet, ha az ember azt hiszi Isten rajta keresztül akar érvényesülni, hatni másokra és a világra. Ő ennél sokkal önállóbb – ahogy Fia mondta: felhozza napját, esőt ad mindenkire, csak úgy ingyen. Ebben az ingyenességben az ember csak útban lehet mindaddig, amíg már semmi akadályt nem jelent a nap és az eső útjában. Ide nem az érvényesülés, hatás, a jobbítás útja vezet, hanem csak és kizárólag az önfeláldozás, az egyszerűség és az átlátszóság. Az a tűz, amit a Fiú meggyújtott nem a becsvágy, a hatás, s nem is a jó szándék tüze, hanem az önfeláldozásé: a világgal egyetlen pontban – a jelen pillanatban – történő érintkezés egyszerűsége. Ez a minimum biztosítja a földi létezés maximális hatékonyságát. Ez az egyetlen mű, amin dolgozni érdemes, a többi csak cselekedet – ahogy Hamvas mondja. A munka itt abban van, hogy ne csináljam, hanem hagyjam – hagyjam lekopni. Mindent, ami rám rakódott – képek, formák, ízek, szagok, érintések, érzések, gondolatok – az ittlétem eddig eltelt idejében. Nem lehet fordítva. Hagyni kell rám rakódni, hogy aztán lekophasson.

Két reggel

A

 vekker éles hangja egy pillanat alatt összetörte a nehezen elért csöndet. Csak még öt percet – gondolta, miközben pontosan tudta, rosszul aludt. Az előző nap idegességei, megoldatlan problémái lefekvés után még órákig gyötörték. Hiába volt a gépiesen elhadart Miatyánk is. A gondok erősebbnek bizonyultak. A szokásos mozdulattal elnyomta a vekkert és átfordult a másik oldalára. A szomszéd kutya éles csaholására ébredt. Jó Isten, már fél hat! Fél hétre a vezérnél kellene lennie. Kiugrott az ágyból és rohant is le a lépcsőn. Gyalog már nem mehet a buszig, mert nem ér be. A kocsi nincs előkészítve. Közben magára szórta ruháit. Irány a villamos. A kihalt utcán hatalmas léptekkel rohant végig. Kutyák ugatása kísérte útját. Egyre csak a magyarázaton járt az agya: lerohadt a kocsim, dugóba kerültem, a feleségem rosszul lett, a gyerek... Utált össze-vissza hazudozni, meg magyarázkodni is. Be kell érjek – hajtogatta magában, mintha az segített volna, de a villamos nem jött. Idegességében járkálni kezdett. A sötétben nem látta jól a pocsolyákat és egybe belelépett. Jól összefröcskölte magát. Káromkodott. Akkor jutott eszébe, hogy a felesége csomagolta reggelit és ebédet otthon hagyta. A fenébe...  Az anyagot  szerencsére  este a táskájába tette,  de

még át akarta olvasni. Majd a buszon. A villamos lassú méltósággal döcögött végig a hajnali utcán. Hirtelen felállt és az ajtóhoz ment, majd vissza a helyére. A szakálas, munkásruhás férfi egykedvű undorral nézte és elhúzta a száját. Ennek meg mi a baja? – villant be az agyába, de már át is kapcsolt a megbeszélésen járt. A legutolsó ellenőrzésen tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy a cég kockázata, melyet ezzel a lépéssel vállal nincs arányban az elérhető eredménnyel. Ezért javaslom...? Mit is javaslok? Tegnap még tudtam. Végállomás – mondta be a vezető. Rohant. Belerúgott az előtte haladó cipőjébe és miközben elnézést kért majdnem fellökte a mellette lépkedőt. A busz éppen kiindult. Megvárhatott volna a rohadt...– gondolta és szikrázó szemekkel nézett a busz után. A javaslat. Ja, igen. Le kell szabályozni a befektetések ellenőrzési rendszerét és ki kell alakítani a beszámoltatás ügymenetét... A buszvezető hanyag mozdulattal zárta rá a lakatot a vezetőfülkére, mintha hetekre szabadságot vett volna ki. Ahogy az anyagot lapozgatta hirtelen eszébe jutott Lacika osztályfőnöki órája. Délután 5-kor..., vagy 6-kor? Csak 5 lehet, mert akkor szokott lenni, de mintha a felesége mondott volna valamit. Ica néninek külön órája van? De lehet, hogy az Juli néni volt, a zongoratanárnő. Ferenciek tere – mondta be a hangszóró és már száguldott is le az aluljáróba. A nap első sugara akkor villant meg a templom keresztjén és a harangok zengve énekelték el a fél hetet. A rohadt életbe. Elkéstem. Ahogy bedőlve, nagy sebességgel befordult a sarkon belerúgott egy halom kutyagumiba. Ki kellene irtani mindet, a gazdáikkal együtt. Még jó, hogy van cipőtisztítógép a vezér WC-jében. A javaslatom pedig az... A portás utána kiáltott, hogy vigye a kulcsot is mert még nem jött be a kollegája. Már fogta az anyagot, hogy bemegy a megbeszélésre, mikor megszólalt a telefon.

– Ügyvezető úr? – búgott bele a telefonba a vezér titkárnője. Már többször kerestem. A főnök üzeni: áttette a megbeszélést 9-re. Visz'lát.

Lerogyott a székre. Hirtelen végigfutott az agyán az egész reggeli rohanása a vekkertől a telefonig. Az egész napom el van rontva – gondolta és elindult, hogy lepucolja a kutyagumit a cipőjéről.

***

A vekker éles hangja egy pillanat alatt visszaemelte a világba. Teljesen éber volt. Tudta, hogy jól aludt. Szíve első gondolta is ezt nyugtázta. Elnyomta az órát és nyújtózkodott. Izmai, izületei a helyükre kerültek. Hallotta maga mellett felesége egyenletes szuszogását. A nagy tetőablak alatt egy pillanatra megállt. A Cassiopeia szikrázását még semmi sem zavarta. Halkan lement a lépcsőn. Mikor elkészült, kivette a kis elemózsiás zacskót a jégről, összenyomta megszáradt esernyőjét és elindult. A kertkapu nyikorgására csak a rigók válaszoltak. A hosszú, kihalt utcán még egy lélek sem járt. A keleti égbolt most kezdett derengeni. A harmadik ház kerítésénél megállt. A kerítés tövénél fecskefű nőtt. Letört egy kis szárat és a kifolyó sárga nedvvel bekente a kezén a szemölcsöt. Már napok óta csinálta és a szemölcs egyre kisebb lett. Nem kell sietnem – gondolta –, csak fél hétkor kezdődik a megbeszélés a vezérnél. A sarkon, a kerítés mögött már várta a nagy, feketebundás rotveiler. Pár szót beszélgettek, majd  a kutya odatartotta az oldalát a kerítéshez. Megvakargatta. A következő sarkon már hallotta az újságkihordó kis robogójának berregését és a házőrzők heves tiltakozását. A kis zöld kertkapu kinyílt.

– Jó reggelt szomszéd úr. Gyalogolunk?

Mosolyogva ráztak kezet. A következő sarkon elváltak. Mikor a patakhoz ért már csak a Vénusz ragyogott az ég alján és a patak csobogása egybeolvadt a Reanál egyenletes morajával. Egy réce pár húzott el felette. A hajnali szellő petúnia illatot hozott a kertekből és a nyárfalevelek zenéjét még nem nyomta el az autók dübörgése. A szellő lágyan végigsimította az arcát. Elmosolyodott. Ahogy közeledett a Bosnyák térhez úgy szaporodtak a szembejövők. A közértes, a kutyasétáltató azzal a kis sárga és nagy fekete kutyával, majd az újságkihordó kis kocsijával meg-megállva a lámpák alatt, beleolvasva a reggeli lapokba. A tegnapi eső tócsái ismerősek voltak, mert nem sokat költöznek, csak lassan nőnek, ahogy az út öregszik. A buszmegállónál az öreg, fejkötős asszony ugyanúgy kavargatta a kávéját, mint tegnap és a fehéringes, nyakkendős buszsofőrök eleganciája kirítt a pakoló árusok rongyos szürkeségéből.

– Jó reggelt kedves utasaim. Önök  a 173-as gyorsjárat utasai. Jó utazást kívánok. Az első megálló a Róna utca... Hihetetlen, de már megszokott szavak. Napközben sohasem hallotta még egyetlen buszjáraton sem. Az utasok, akik lehetőleg mindig ugyanarra a helyre ülnek csendesen hallgatják a megszokott szavakat. Csak az ellenőrök csapata hangoskodott. Ha nem ismerné már látásból őket akkor is tudná: ellenőrök. Vidámabbak, éberebbek, mint az utasok. Ők már nem egyedül utaznak, nem is a feleségükkel. Már van miről beszélniük. Olyanok mint a vadászok a hajnali erdőn, mielőtt eloszlanak, hogy elfoglalják a kijelölt vadlest – gondolta magában és a biztonság kedvéért megtapogatta kabátja zsebét, ahol a bérletét tartja. A Hungária körútnál kialudtak az utcai lámpák és a szürkületből hirtelen hajnali fények villantak elő: egy ablak, egy autó üvege, egy kirakatüveg veri vissza a kelő nap fényét. A Ferenciek tere felett galambraj keringett és a dübörgő zajba belekondult a plébánia nagyharangja. Az aluljáróban megcsapta a friss péksütemény vanília illata és a Duna utca sarkán éppen befordult az a magas, elegáns, nadrágkosztümös nő, akivel minden reggel szembetalálkozik. Tekintete merev, mint a tartása és az oldalán lelógó táska meg se mozdul. Lépései határozottak. Hatalmas tenyere lehet – gondolta magában – és "hazafias kézfogása".

– Jó reggelt igazgató úr – köszönt rá tréfásan az öregúr a fekete dakszlival.

– Jó reggelt Szabó úr, mi újság a táncosnőivel?

– Hja, a lányok! – sóhajtott az öreg. Azokat már más táncoltatja, de magácska tegnap már jó korán lelépett. Figyeltem az ablakból!

– Na, visz'lát Szabó úr. Aztán a kutyára vigyázzon, mert már öreg és össze-vissza ugat mindenféle marhaságot.

A templomajtóban a rózsás kalapú idős hölgy ma is a kulccsal kínlódott. Régen a régi zár miatt, most, hogy új az ajtó, az új miatt. A sörözőből már hordták ki a székeket és a hatalmas fekete haszki már kinn feküdt a Váci utca közepén. Egy kisfiú beszélt hozzá, majd egy öregúr bottal, meg is vakargatta. A kukásautó csattogásától visszhangzott a Molnár utca és kerülgetnie kellett a kutyagumikat, mert a hajnali fényben alattomosan megbújnak a kocsik között és a járdaszegély alatt.

– Jó reggelt Laci. Érzem az illatból, hogy meghozták a kenyeret a büfének.

– Igen, jó reggelt, még a nyála is összefut ilyenkor az embernek – mondja a portás miközben nagyot nyújtózkodott. Az ablaknál mélyeket lélegzett. A csalántea savanykás illata lassan betöltötte a szobát. Elővette a reggeli lekváros kenyerét és a fekete ribizli aromája szétáradt a szájában. A szemközti házban sorra gyúltak ki a konyhákban a lámpák és álmos asszonyok kezdték meg napi futásukat. Éppen a számítógéphez lépett, mikor megszólalt a telefon.

– Ügyvezető úr? – búgott bele a vezér titkárnője. A főnök üzeni: áttette a megbeszélést kilencre. Elnézést kér. Visz'lát.

Köszönöm, visz'lát – válaszolta és nyugodtan leült a számítógép elé, hogy átnézze még egyszer a tárgyalás anyagát és javaslatait.

Az öreg bükk meséje

A

hogy kiért az erdőből szeme kereste a vadlest és az öreg bükköt. A levelek színes tarkasága között azonban sehol sem látta már sem a galambősz robosztus törzset, sem a vadles ágaskodó szúnyoglábait. Lábai vitték még egy darabig, majd megfordult. Még mindig reménykedett, de már érezte, hogy nem találja meg, amit keres. A magasra nőtt bozótban, melyből egykor szálerdő lesz nyoma sem volt már a vadlesnek és a hatalmas, terebélyes öreg bükknek, mely annak idején úgy állt magányosan a Szakó nyereg alatt, mint egy őrszem, aki az ellenséget kémleli. Társainak, feljebb húzódva, a sziklás oldal védettségében könnyebb dolguk volt. Csak őt kellett figyelniük. Ők még most is ott állnak, ha kicsit töredezve is, de saját lábukon. Az őrszemek sorsa veszélyes. Pedig itt nem lőnek. Bükkfára semmiképpen. Szalonkára, szarvasra annál inkább, de ez a bükköket nem zavarja. A vadlest is azért állították ide, mert a Szakó hegy védettségéből este erre jöttek le a szarvasok az irtásra és a forrásokhoz.

A veszélyt az északi szél, a jeges szél fútta hó és a fagy okozza. Ezek kezdik el a munkát az öregeken. Aztán megtelepszenek a gombák és a bogarak lárvái már szinte paradicsomi állapotban

élhetik fanyüvő életüket a kéreg védelme alatt. Kívülről alig látszik valami. Aztán egy csendes őszi napon, amikor a köd még a kövekbe is beszivárog és a hetes eső puhára lazítja a rostokat a két óriás oldalág egyike hatalmasat kiáltva elválik a törzstől és elindul az enyészet felé. A szarvasok még Körtvélyes pusztán is felkapják fejüket a kiáltásra, de aztán megnyugszanak, hiszen semmi különös nem történt. S a földön, az ág körül tavasszal levegőhöz, fényhez jutnak az alvó magoncok és vidáman elindulnak a nap felé, miközben gyökereiket mélyen lenyújtják a sziklák közé a vízerek biztonságába.

Ahogy felkapaszkodott az útról az oldalba és keresgélni kezdett a bozótban, hátha talál valamit az öregből, hirtelen hosszú, mély sóhajtást hallott. Megtorpant. A sóhajtás ismerős volt számára. Nagyapja ágyánál hallotta ezt a sóhajt utoljára. Mikor édesanyja behívta búcsúzni. Az öreg már nem mondott semmit, csak a szeme mosolygott rá. Keze bizonytalanul megsimította a haját, de már hanyatlott is le. Akkor hallotta ezt a sóhajt. Nagyon sajnálta az öreget, pedig az öreg nem sajnált semmit. Egész életét, amíg mozdulni bírt végigdolgozta. Aztán már csak nézelődött, ücsörgött, feküdt. Sajnálta, hogy elmegy, de az öreg már nem sajnálta. Elég volt, mondta pár nappal korábban. Hazamegyek. Már az asszony is hív. Sokat voltunk már külön. Aztán eltemették. Néha gondolt rá, de már az arca is homályosodott. Rég volt.

– Emlékszem rád – hallotta a halk suttogást és csak most vette észre a sok cserje között azt a néhány méter magas csonkot, ami az évszázados törzsből megmaradt. A csonk üszkösen meredt felfelé, de már nem láthatta az eget. A fiatalok túlnőttek rajta. A középső nagy repedésből páfrány kandikált ki és a taplógombák, mint bibircsókok éktelenkedett hajdan sima kérgén. Halottnak vélte, de aztán észrevett egy kis ujjnyi, vörösbarna levelekkel borított hajtást a törzs alsó harmadán. A levelek susogtak feléje.

– Ismerlek, bár akkor sokkal fiatalabb voltál – mondta halkan.

– Rég jártam erre – szabadkozott, maga sem értve miért. – Tudod, már a lábaim nehezen visznek. Sokat mentem már. Inkább ücsörgök. Azt gondoltam, már nem is talállak meg. Úgy megváltozott itt minden. Már a nap se süt ide délután.

– Igen, a gyerekek. Felnőttek. Látod, már én sem láthatom az eget. Örülhetek, ha egy pár évet még meghúzhatom magam ebben a sötétben. A testvéreim tartják még bennem az életet odafentről a sziklák közül. Ők még látnak. Tudom már ők sem húzzák sokáig. Recsegésük elárulja őket, de még látnak. A napot, a csillagokat, a hollókat és a folyót is, amit ti Dunának neveztek.

– Szomorú a hangod. Félsz az elmúlástól?

– Ugyan miért félnék. Semmi sem múlik el. Nézz csak körül. Ezek itt mind az én gyerekeim. Testvéreim számát pedig nem is tudom. Föl, egészen a messzi északig és lefelé is, délnek, ki tudja meddig. Rokonaim pedig, mint te is, akivel egy levegőt szívok és egy vízből iszom megszámolhatatlanok. A szomorúság csak az ősz hangja, gyere vissza tavasszal, majd meghallod akkor a hangom. És te hogy vagy ezekkel a dolgokkal?

– Ó, én nem gondolok rájuk. Ha egyszer vége lesz, hát vége lesz. Semmi sem élhet örökké. Amíg élek, addig élni akarok, ami más szavakkal az, hogy  boldognak lenni.

– Az mit jelent? – kérdezte egy idő után a bükk.

– Semmi különöset. Elvégezni a feladatomat, megenni az ételemet, meginni az italomat, hagyni, hogy használjon, aki akar és ha nem használ éppen senki, akkor megkeresni néhány ismerősömet, amilyen te is vagy. Ha pedig még mindig nem ment le a nap ücsörögni, nézni a felhőket, a madarakat, a füvet és a fákat, majd a csillagokat. Hallgatni és érezni az életet körülöttem.

– Te is megcsöndesedtél. Régebben mások is érdekeltek. Emlékszem egy tavaszi hajnalra. Lassú ködök úsztak fel a nagy folyó felől és a nap első sugarai éppen csak belopództak a fűszálak közé. A kis rókák már jól lakottan kinn játszottak az úton, mert az éjjel anyjuk egy egész jércét csent el a faluból. Még pirkadat előtt haza is ért vele. Mikor odaértél, a fáradtságtól már mélyen aludt a vacka feletti kis dombon. Persze te ebből semmit sem sejtettél. Lassú léptekkel lopództál valami botfélével a hátadon. Aztán letámasztottad a botot és valamit csavargattál rajta. A kis rókák semmit sem vettek észre, pedig tíz lépésnél sem voltál messzebb tőlük. Önfeledtem hancúroztak és én aggódni kezdtem, hogy nem lövöd-e le őket te is, mint az öreg erdész, aki télen szokott erre járni, hogy kölcsönkérje a bundájukat. Feledékeny ember lehet, mert egyszer sem láttam, hogy visszahozta volna őket. Tényleg csettent valami a hajnali nagy csendben és a rókák hanyatt homlok rohantak be a bozótba. De a bundájukat magukkal vitték.

– Igen emlékszem jól. Gyönyörűek voltak abban a lapos fényben. De az nem bot volt, nem is puska, hanem fényképezőgép. Sokszor vittem el a vállamon itt, a lábad alatt.

– Emlékszem, mikor egyik őszi szürkületben, késő délután, mikor a nap sugarai már megint laposan bujkáltak a lombok között itt ültél a vadlesen és vártad a szarvasokat. Olyan békés és nyugodt voltál, hogy meg is feledkeztem rólad. Még azt a büdös füstöt sem eregetted az orrom alá, amit az öreg erdész szokott. Csak akkor kezdtél mozgolódni, mikor a nyereg felől felhangzott a szarvasbika szaggatott nyögése. Akkor is nálad volt az az izé, a fényképezőgép, vagy micsoda. De a szarvasok nem riadtak meg a hangjától, mert magasan voltál és a szarvasok csak előre meg hátra figyelnek. Föntről nem tartanak veszedelemtől. Ezért is sétálnak bele a puskacsőbe. Régen nem ezekkel a pöfögő, büdös kocsikkal jöttek a vadászok, hanem lóháton, színes ruhákban. Még a gyurgyalagok is megirigyelhették volna őket a sok piros, kék meg sárga láttán – de te erre nem emlékezhetsz. A te idődben már csak a turisták járnak olyan színesen. Igaz ők nem igen jönnek erre. A nyeregből egyenesen lemennek a szakadék felé. Látni már nem látom őket, csak a hangjukat hallom. De ezt te is tudod. Arra is emlékszem, mikor legutóbb valami járgányon jöttél erre. Meg sem álltatok, csak tekertétek azokat a nagy kerekeket. Két gyerek is volt veled, akiket nem ismertem. Talán a fiaid lehettek, hogy annyira magyaráztál nekik?

– Nem, az unokáim voltak. Persze, ha úgy vesszük a fiaim is lehetnének. A fiaim helyett lettek ők – jegyezte meg kicsit keserűen és a bükk egy ideig tapintatból nem szólt.

A nyereg felől szalonkák húztak el felettük és a gerincen felhangzott egy nagy fekete harkály panaszos kiáltása. Már fordult, hogy induljon, mikor a bükk ismét megszólalt.

– És arra a meleg őszi délutánra emlékszel-e, amikor egy szőke asszonnyal jártál itt?

Összeráncolta a szemöldökét és furcsán nézett a törzsre. Aztán elmosolyodott és csak ennyit mondott.

 – Emlékszem-e? Legszebb emlékeim közé tartozik. Mondd, te leselkedtél? – kérdezte aztán kicsit rosszallón.

– Nem kellett leselkednem. Úgy el voltatok varázsolva, mintha semmi más nem lett volna a világon rajtatok kívül. Még a leveleim is megremegtek. Az a pár fűcsomó ott a tisztáson, az út szélén még évek múlva is mesélte az unokáinak azt a délutánt. A harkály pedig, amelyik éppen az én repedéseimet tisztogatta még napokig eljött ugyanabban az időben, hátha ismét gyönyörködhet bennetek. Hatalmas őzlábgombák nőttek akkor ősszel a tisztáson és még a nap is mintha meg-megállt volna másnap délután, ahogy lassan végigbandukolt az út szélén.

– Szép volt. Amiatt a délután miatt jövök én is szívesen erre. Most is ezért álltam meg itt. Tudod, az emlékek.

– Igen, én is őrzöm őket a kérgem alatt, még mindig, de lassan elrágja őket a szú. Semmi nem marad belőlük. A gyerekeimnek már mások az emlékeik. Már rám is csak valahol mélyen elásva, belül a törzsük közepén emlékeznek.

Megint hallgattak egy darabig, majd lassan odalépett a fához és rátette a kezét.

– Nem tudom látjuk-e még egymást. Ha nem, akkor is összeköt bennünket sok minden, örökre – mondta.

– Érdekes, mennyire kezdünk hasonlítani egymásra. Az életmód, a szokások, az emlékek. Engem már semmire sem használnak, már csak táplálék vagyok. Lassan te is erre a szerepre jutsz. Tarts ki, amíg bírsz. Még sötétben, gyerekeid árnyékában ücsörögve is jó élni – mondta az öreg bükk miközben egy vörösbarna levél elvált a kis ágtól és lassú, himbáló mozgással ért földet.

A kanyarból még egyszer visszanézett. A bozótok színes fala már eltakarta az öreg törzset.

– Isten veled öreg barátom – motyogta maga elé –, lassan tényleg hasonlítunk már egymásra.

Gondolatok a kommunáról.

H

ív-e bennünket Isten a kommunába? – kérdezte tőlem egy kedves próféta testvérem minap a Koinonia hasábjain keresztül. Válaszom egyértelmű: igen. És nem kedves testvérem miatt, hanem, mert logikus, gazdaságos és biztonságos.

Logikus: A természet azt mutatja és tanítja, ha mindenki meghülyül is körülötted, te akkor se veszítsd el éberségedet és tudatosságodat. Így élnek az emberek nagyvárosaiban a patkányok, a macskák, galambok, vagy a learatatlan kukoricaföldeken és napraforgó táblákon a vaddisznók és a szarvasok.

Gazdaságos: a természet azt tanítja, ha szűkös a megélhetés és találtok valamit, hívjátok egymást, gyűjtsetek együtt. Így élnek télen a cinkék, ősszel a darazsak és a pelék.

Biztonságos: a természet azt tanítja, ha sok az ellenség, akkor tömörüljetek csapatokba, mint a birkák, a bölények, vagy a delfinek. Így könnyebb védekezni.

Az ellenség pedig manapság sok. Nemcsak kívül, hanem belül is. A külsőkkel: versenytársak, bankok, megszállott főnök, stb. csak elboldogul valahogy az ember, de a belsők: a kábult félelem, a tudatlanság, az irigység és az önteltség egyedül már nehezebben leküzdhetők. Kell a közelálló (lakó?) jó barát, aki néha feltesz egy-egy kérdést, ha panaszkodok neki.

A körülmények is szűkösek. Nem is kell nagyon szándékosan szűkíteni, szűkülnek maguktól is. S akinek csak egy kis rálátása van a világra tudhatja, hogy rövidtávon jobb nem lesz. Nem kell ökológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk: fogy a jó víz, a levegő, az élettér és hatalmas erők dolgoznak azon, hogy mindenért a maximumot fizessük. S ugyanezen erők, hogy fizetésünk alacsony maradjon, mert – mint mondják – csak így maradhatunk versenyképesek, így nyerhetünk, lophatunk, szerezhetünk egy kis munkát a gazdagoktól, ami persze ismét őket gazdagítja.

Aki csak egy hétköznapot is végigél Budapesten, annak nem lesznek kételyei: őrültek között őrült módjára élünk. Hihetetlen éberségre és tudatosságra van szükség, hogy ne sodródjon el az ember. Igen kifinomult és rafinált eszközök biztosítják, hogy senki se csússzon ki az őrültek közül (lásd. Szathmári: Kazohínia). Csak ennél rafináltabb és tudatosan alkalmazott eszközökkel lehet valamennyire kívül maradni és megélni.

Ki bővelkedik manapság szűkebb, vagy tágabb környezetében bölcsekkel, prófétákkal, látnokokkal, sámánokkal és táltosokkal, akik utat mutatnak? Be kell látnunk: környezetünkhöz képest gazdagok vagyunk, és mi adjuk fel? Meg kell becsülnünk a bölcseinket, sámánjainkat, látnokainkat, prófétáinkat. Hallgatni kellene rájuk és köréjük ülni.

Egyik Jeremiásunk kommunát kiált. Igen. Legyen kommuna. Igen kedvező feltételekkel lehet ma a Bokorban kommunába lépni. A másik Illésünk a belső várkastélyunkba invitál, ami csak megjelenésében tér el a kommunától. Eredménye ugyanaz: szabadon választott közösség- szolgálat. A harmadik Izaiásunk erre buzdít: ha már ekkorák a családjaink, próbáljuk meg együtt tartani, egybe szeretni, együtt bővíteni köreinket, együtt vállalkozni és együtt szolgálni egymást. Mi ez ha nem maga a kommuna, egy élő bokor, ami önmagában véd, ápol, növel s amire eddig is büszkék voltunk.

Van választék. Mindegyik út logikus és a gazdaságosság  és biztonság célját szolgálja. Lényege, amit a természet mond: ha baj van, húzódjatok közelebb egymáshoz. Mindegyik út – közben, melléktermékként – elvezethet bárkit a mennyek országába, hiszen tudvalevőleg az nem a közösségben, hanem bennünk van.

Hallgassatok prófétáinkra, látnokainkra, sámánjainkra és ne jöjjetek zavarba attól, hogy nekünk, ellentétben a niniveiekkel több is adatott. Tapasztalatom szerint hihettek nekik. Mindegyikükből Isten szava szól hozzátok.

Hallgassatok a prófétákra és húzódjatok közelebb egymáshoz!

Levél

Kedves Varpu és Lali!

Arról már nem is érdemes írnom, hogy milyen régen találkoztunk személyesen, mert az is régen volt, amikor levélben, vagy telefonon szót váltottunk. Mérsékelt humanisták azt javasolják, hogy az ember legalább évente egy alkalommal vegye magának a fáradtságot és szakítson egy kis időt azokra, akiket barátainak tekint. Nekünk még ez az igazán mérsékelt tanítás is úgy látszik túl radikális. Részünkről talán az egyetlen mentség, hogy évente több alkalommal is elővesszük a fotóalbumunkat – ahogy öregszünk egyre többször – és minden alkalommal, amikor meglátjuk a képeteket gondolunk Rátok, felidézzük annak a bizonyos ünnepi vacsorának az emlékeit is és rendszerint mesélek Märynek Gazdagrétről, Miciről, Bundiról, a diófákról, a kedves Hajba családról, a nagypapáról és a nagymamáról. De a jelenlegi Hajba Laliról és kedves feleségéről már nem sokat tudunk, mert ahogy fejlődik  a világ,  úgy rohanunk, egyre többet  és  többet forgunk

egyre gyorsabban a mókuskerékben és már észre sem vesszük, hogy lassan megöregedtünk. Hiába van Internet, telefon, Tv, video, azért az igazi találkozások már sokkal ritkábbak, mint ez

megelőzően. Már a találkozásaink is hevesek, harsányak és ellobbanók. sietni kell, még sokat kell dolgozni, még ez is hiányzik, meg az is, még ezt sem láttuk meg azt sem. Azok az ücsörgős, sétálgatós, beszélgetős, semmittevős, közben kicsit eszegetős-iszogatós nyári délutánok, őszi esték hiányoznak talán legjobban az emberek életéből, amikor még csöndben meg lehetett hallgatni egy Bach korált, fel lehetett olvasni egy szép József Attila verset, vakargatni egy macska feje búbját, vagy – de az már a csúcs – kedvesemet átölelve hallgatni a madarak esti énekét lassan beleolvadva a csillagok világította nyári éjszakába.

Mindezek ellenére azért néhány szó magunkról: jól vagyunk. Anyám már kicsit nehezebben mozog, de hetente egy-két alkalommal csak feljön Esztergomból Pestre, ahová még az elmúlt év végén nővéremmel és családjával leköltözött. Nővéreméknél van két unoka, így nagyon jól vannak. Nálunk most, Karácsonykor született meg a harmadik unoka. Múlt héten volt a keresztelője. Egészség? Szó-szó. Húsz évvel ezelőtt jobb volt. Azt mondják, lesz még rosszabb is. Ennyit a családról.

Nyaranta még mindig felköltözünk Dobogókőre 2-3 hónapra és ez sokat jelent. Ott még néha biztosítani lehet a csendet, a nyugalmat, az összhangot a természettel és a saját lelkünkkel. szerencsések vagyunk. Märynek a legjobb ilyenkor, mert én sem vagyok otthon egész nap, a nap is süt, jó a levegő és ha nincsenek nálunk az unokák a kutya sem zavarja, csak egy kis fekete cica, de azt már megszokta az elmúlt tíz évben. Esténként aztán beszélgetünk, hét végén fát vágunk, vagy sétálunk, eszegetünk, iszogatunk és süttetjük a hasunkat, mint a Dallas milliomosai. Talán csak az a különbség, hogy mi nem gyilkoljuk egymást olyan sűrűn. Sajnos az utóbbi években nagyon sok fánkat kidöntött a jég. Ennek van előnye is: nem kell tűzifát venni, de nagyon sajnáljuk őket. a régi "erdőnkből" már alig van meg néhány tíz fa. Persze ültetünk is a helyükre, de az árnyékukat már nem fogjuk élvezni. De talán Nektek ezt nem kell mondani. Talán még meg van Nektek is a tengerparti házikó a fenyőkkel, a mocsári madarak énekével és a tenger mormolásával.

Mostanában egyre többet írok. Apám ebben az életkorában hagyta abba az írást, mert elment a kedve az élettől is – 1946-ot írtak – meg nem is biztatták eléggé. Szerencsés vagyok. Sok a barátom és ők, hol kritizálva, hol dicsérve, de buzdítanak a tovább írásra. Persze a múzsám még mindig Märy, aki hűségesen elolvas minden marhaságot, amit leírok és rendületlenül javítgatja a helyesírási hibáimat. Mivel még mindig elég sokat olvasok – többnyire nem szakirodalmat, hanem regényt, filozófiát, vallási könyveket és elmélkedéseket, van min elgondolkoznom és van miről írnom is. Sok témát adnak a korábbi, természettel kapcsolatos tapasztalataim és a sok emberi kapcsolatom a legutóbbi ötven évből.

Megfordulok környezetvédők, filozófusok, ezoterikusok, katolikusok, guru tanítványok és hasonló csodabogarak között, de mindenütt ugyan azt a normális emberi légkört tapasztalom, amit az ember másutt is elvárhatna, persze első sorban önmagától. Na, itt még vannak nehézségek. Otthon még nem mennek olyan jól a dolgok, de majd belejövök.

A munkám – talán már mondtam, vagy írtam – az egyik legvidámabb szakmával függ össze. Hívják kalauznak, ellenőrnek, revizornak, auditornak, de a lényege a mások munkájának ellenőrzésében merül ki. Ezért aztán ezen a területen “sok” a barátom és “örülnek” ha látnak. Szerencsére nem vagyok túl szigorú, így csak a főnökeimmel van néha összetűzésem.

Bár tudom, hogy nem válaszoltok és nagy vonalakban az itthoni család helyzetéről is tudunk, azért a szokásnak, meg a természetes, őszinte kíváncsiságunknak engedve engedjetek meg néhány kérdést:

Hogy vagytok? Bírjátok-e még együtt? Mi van a srácokkal? Mi van a munkátokkal, hobbyjaitokkal, érdeklődési körötökkel, barátaitokkal? Mi a véleményetek erről a világról? Mit szoktatok csinálni kedd esténként? Mikor láttatok utoljára napfelkeltét és szivárványt? Szerettek-e még jókat enni, inni és miket?

Na, de tovább nem bombázunk Benneteket a kérdésekkel. azért belül, valahol nagyon mélyen, bízva a computer kor és az INTERNET világ áldásaiban reméljük, hogy hallunk Rólatok.

Budapest, 1997. február 13.

Sok szeretettel üdvözlünk Benneteket

Vonaton

- S

zabad a hely? – kérdezte a zömök, idős ember kissé bizonytalanul, ahogy a vonaton a többség szokta. Bár látta, hogy szabad, de a visszautasításra mindig számítani kell. Akinek már van helye, az nagy úr. Mondhat nemet is. Még senkit sem láttam, aki megvárta volna a vonat indulását, hogy meggyőződjön az állítás igazságáról. Ezért aztán bizonytalan volt. Meg a nagy kabátok is és a csomagok. Bár neki nem volt nagy csomagja, csak egy kopott sporttáska.

– Tessék – mondtam és hogy a további érdeklődők bizonytalanságát oszlassam feltettem az irattáskámat a csomagtartóra és visszaültem az ablak mellé.

Az ember egy darabig csendben ült szemben, a másik padon. Táskáját az ablak melletti ülésre tette, mintegy bebiztosítva magát egy esetleges közvetlen szomszéd  veszélye ellen. De több érdeklődő nem jött. Ez az elrendezés elég volt ahhoz, hogy elrohanjanak mellettünk a későn jövők, a kapkodók és a csoportosan utazók. Még mind a ketten kabátban ültünk, mert kinn hideg volt.

A vonat elindult. A zömök ember kezdett először fészkelődni. Felállt, lassú mozdulatokkal levette kissé kopott kabátját, majd felakasztotta a folyosó felöli akasztóra. Visszaült a helyére és kotorászni kezdett a sportszatyorban. Elővette a regényt és olvasni kezdett.

Meleg lett. Levettem a kabátomat és az ablak melletti akasztóra akasztottam, hogy védjen a hideg fal sugárzásától. Kivettem a könyvemet a táskából és olvasni kezdtem. Az utasok duruzsolása lassan elhalt, ahogy belemerültem a történetbe.

Érdnél néztem fel először. A zömök ember már nem olvasott. Csak tartotta a könyvet. Szemei maga elé, valahová nagyon messzire néztek. Arca olyan volt, mint a termete: kerek, zömök, oroszlán arc. Keze is. Az a vasesztergályos típus, akinek mindig oda lehet adni a legkomplikáltabb munkát, amit már senki sem vállal. De lehet, hogy vegyész. Nem, inkább valamilyen gyakorlati, kézzel fogható munka. Szobrász is lehetett. Arca végtelen nyugalmat árult el. Ami a kőből, vagy a vasból árad. Vagy a földből. Kertész? Láttam, ahogy nyugodt méltósággal metszi az almafákat. Néha hátra lép, majd ismét néhány vágás. Ahogy a festő fest. Talán tanár lehetett. Sebtében összevarrt, kopott, kordbársony nadrágja már a nyugdíjas éveiről árulkodott. Matematika? Nem, ahhoz túl zömök. A matematika tanároknak hosszú vékony ujjuk van és csontos az arcuk. Biológia? Nem. Inkább rajz, vagy irodalom. Ahogy lapozta a könyvet. Szeretettel. Mindegy. Mindenképpen anyaggal dolgozhatott. Egy pillanatra

összenéztünk. Olyan volt a tekintete, mint a Balatoné késő ősszel. Fenn, az aligai löszfalról nézve. Nyugodt, szürke, végtelen mélységű. Semmi kutakodás, kíváncsiság, izgalom. Mosoly sem. A lények olyanok neki, mint a szalmakutyák – ugrott be a Tao Te King-ből. Lassan a táska felé nyúlt és elővett egy becsomagolt szendvicset. No, lám. Az asszony. És a saját szendvicsemre gondoltam, melyet feleségem még indulás előtt rakott be a táskámba.

– Zsibvásár – mondta hangosan egy mély, nyugodt hang. Ránéztem, de arca mozdulatlan volt és szemei ismét a végtelenben pihentek. Körülnéztem. A másik ablaknál egy öregasszony indulás óta előrehajolva magyarázta a szomszédja lányának bajait a szembe ülő hölgynek és mögöttem halkan, de áthatóan szólt egy vókmen tam-tamja. Kinéztem az ablakon. A fagyos, párás üveg impressziószerűvé változtatta az elrohanó tájat.

– Benned – mondta most ismét a hang.

Micsoda? Csak nem hallucinálok? De a hang olyan áthatóan tiszta volt, hogy megzavarodtam. Talán hasbeszélő az öreg. Lehetetlen. Akkor meg ki beszél?

– Tó – mondta kis szünet után a hang.

Egy barátom jutott eszembe, aki hangokat hall, de az a hang válaszol a kérdéseire. Ez pedig csak kinyilatkoztat. Vártam. Közben ismét a zömök embert figyeltem. Lassan megette a szendvicset, a fóliát a szemetesbe dobta, majd egy újabbat vett elő és azt is enni kezdte. Nagyot nyeltem és felnyúltam a táskámért. Levettem én is a szendvicsemet, majd miközben rámosolyogtam, enni kezdtem. Talán beszélgetni is fogunk, ha megettük – gondoltam. Kiderül, hogy jól tippeltem-e? Minden esetre a kertész mellett maradok. Azzal nem tévedhetek nagyot. Kertje mindenkinek van. Lényeg a találat. Meg mit is veszthetek? Legfeljebb kiderül, hogy államtitkár volt az átkosban. S akkor mi van?

Már Dinnyést is elhagytuk. Gondolataim a zömök emberről már átkacskaringóztak a tegnapi megbeszélésre, majd átvágtak a holnapi feladatok sűrűjén és szépen megtelepedtek a karácsonyi vásárlások és ajándékok mezején. Otthonosan berendezkedtek. Gyönyörű, rózsaszínű palotát építettek fel, melyben minden szikrázott és csillogott, de amely teljesen üres volt, miközben hatalmas hangszórók hirdették az olcsóbbnál olcsóbb és szebbnél szebb további ajándékokat. Majd megjöttek az unokák és a gyerekek egy hatalmas mérlegen mindent lemértek és összehasonlítottak.  Mindenki boldogtalan és elégedetlen volt, mert semmi sem egyezett. Hol a nagyobb volt kisebb, hol a kisebb nagyobb.

– Kiszállás – hallottam hirtelen ismét a hangot. Összerezzentem, de láttam az ablakon át, hogy a vonat még csak éppen elhagyta Fehérvárt.

Akkor hová szálljak ki? – kérdeztem magamtól és lopva a zömök emberre néztem. Éppen összegyűrte a második fóliát és nyúlt a szemetes felé. Arcán mintha mosolyt láttam volna átfutni, de lehet hogy tévedtem.

– Befelé – mondta ekkor a hang és mozdulatlanná merevedve figyelni kezdtem. Fülemből eltűntek a fülke zajai és csak egy tompa, lassan hullámzó zúgás töltötte be, mint amikor cseng az ember füle, de ez nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy lassú hullámverés a tengerparton. Szemet lehunytam és a gyorsan mozgó vörös karikák mozgása szép lassan elpihent. Csak nem fogok elaludni – gondoltam, de nem voltam álmos. Lassan megjelent előttem a zömök ember arca. Ráncai kisimultak, petyhüdt redői az állán és a szeme alatt kifeszültek. Mosolygott.

– Hagyd – mondta ekkor a hang és én hagytam. Mintha lebegtem volna egy tó vizén, vagy a vízben, amely olyan selymes volt, hogy csak lágy simogatását éreztem. Valószínűleg elaludhattam. Arra ébredtem, hogy valaki meglök. Hirtelen fölrezzentem, de senkit sem láttam magam mellett. A zömök ember könyvébe merülve olvasott, az öregasszony még mindig a történetét mesélte és a vókmen  még mindig ugyanazt a ritmust verte.

A Balaton hatalmas kéksége világított be az ablakon. A vonat fékezett. Lassan szedelőzködni kezdtem. Levettem a táskámat és a zömök emberre pillantottam. Mosolyogva bólintott. Olyan volt a mosolya, mint a szellő, amely éppen csak érinti a tó felszínét és már száll is tovább.

– További jó utat – mondtam, de már meg is bántam, hogy ennyit beszéltem.

Ahogy lassan ballagtam a kihalt parton még mindig az utazáson járt az eszem. Ekkor ismét megszólalt a hang:

– Tenyeremen.

A sirály vijjogva csapott le a tóra. A nyárfa leveleket csapatostul söpörte a szél és a vonat füttye lassan beleveszett a hullámverés monoton zajába.

A tükörkeret

“É

g az erdő, ég a nád is,

Nem is egy ház, hanem száz is,

Tűz, tűz, tűz, tűz,

Jaj de messze a kanális!”

Jézus tűzzel keresztelt és Szentlélekkel. A tűz megtisztít, megvált, átalakít, kiégeti belőled a salakot, hogy csak az arany maradjon meg. Még egy gyertya lángja is? Vagy, csak egy mindent elpusztító tűz?

"Megyen már a hajnalcsillag lefelé,

Az én kedves galambom most megyen hazafelé."

És a hajnalcsillag tüze? De lehet hogy a bor tüze?! Talán mindegy: erdőtűz, hajnalcsillag, bor. Ez mind átégethet, tisztíthat, felemészthet és újjászülhet. Mint a szerelem.

A másik oldalon meg ott a kenyér és a víz! A józan kenyér, amiből gondolat lesz, majd fafaragás és tükörkeret. És a víz, ami kimossa a salakot és holnap lehet megint faragni.

Énekelni is kell! A bortól lehet. Táncolni is kell! A Szentlélektől lehet. Faragni is kell! A kenyértől lehet. Kenyeret is kell keresni! A víztől lehet. De ma itt a bor és a gyertya. Holnap majd lesz víz és kenyér. Ma még énekelni kell! Ahogy a cinkék és a rigók tavasszal. Ahogy a rododendron májusban, ahogy a szarvasbika szeptemberben. És az őszi kikerics a Márton réten. A macskák is énekelnek, meg a mókusok is, amikor a havas fatörzseken kergetőznek. és a kutyák. Kell a bor és gyertyafény és faragás és hó taposás és cinkeetetés és éneklés és napkelte nézés. És persze kenyér. Napi fél kiló, hogy legyen mit faragni, és írni is ha már muszáj. Nem mindig csak ugatni, vadászni és helytállni, néha énekelni is. Még ha fáj is, mert a hold ugye... És az olvadt hó is, ahogy csöpög, le az ereszről. Néha hangot vált, amikor kicsit odafagy. De énekel!

Kifaragtam! Mikor igyak, ha most nem? És énekelni? Talán már évek óta nem! És miért nem? Talán a kenyér? De a bor!!

"Krasznahorka büszke vára".

A frászt! "Piros rózsák beszélgetnek..."

Meg is kellene már borotválkozni! És mozogni is! De minek? Holnap is van még kenyér, bor és faragnivaló. És holnap is énekelnek a cinkék. Na, csak úgy módjával. Úgy téliesen. Ahogy én dúdolgatok. Majd tavasszal. Akkor mindent bele. Talán.  Addig itt a gyertya. Benne minden megvan. És a bor! Jobb mint a víz. Jézus jobb, mint János, a vízzel keresztelő, a próféta. Ezt is Osho mondta. Na gyerünk lefeküdni, ez már sok a jóból.

Egyedül

M

essze vagy. Egy egész világ választ el bennünket egymástól. Ott lenn város van és karácsonyi őrület és munka és takarítás és várakozás. Autók és tévé és szomszéd. Na és a repülők.

Idefenn hócsönd. Épp csak csepeg az eresz. A cinkék jelzik egymásnak a szotyolát. A ködben  ellátni Kisékig. Egyedül vagyok. Hiányzol. "Te akartad így!" Igen, nem is bánom, csak hiányzol, mint a tiszta levegő és a csönd, mielőtt feljöttem. Most Te. Felhívlak! A telefon hármat kicseng. Leteszem. Várok. Hol lehetsz? Talán átszaladtál Sanyikához, vagy már  a Tesco felé jársz? Nem lehet. Ilyenkor szoktunk beszélgetni. Megcsörren a telefon. Egy, kettő, három. Vége. Szóval vártál. Jól vagy és minden rendben. Én is ezt üzentem. Jó lett volna kicsit többet hallani rólad, de hát a költségek, ugye. Meg így bensőségesebb is. A hang, a szavak sok mindent elronthatnak, mint ahogy el is szoktak rontani. Látom, már kabátban vagy. Sanyika kinn húzza a cipőjét a teraszon. A táskája a lépcsőn. Gyorsan bezársz és már mentek. Azért mégis ki kellene találni valami bővebb párbeszédet, ha már nem jöttél velem:

Két csengetés: havazik, esik. Kétszer egy csengetés: szeretlek. Egy csengetés: emlékszel még rám? Kétszer két csengetés: nemsokára jövök! Három csengetés: Jó reggelt! Négy csengetés: vedd fel, nem bírom már a hangod nélkül!

Persze csakis a költségek kímélése miatt! Rajtunk nem fog meggazdagodni a posta! Dehogy nem! Minden és mindenki belőlünk  és rólunk gazdagszik, ha jól csináljuk. Látod ezt is tanítani kellene. "Didaktikai útmutató a technikai vívmányok költségkímélő használatáról". Pfuj! Már a címe is rossz. Nem kell tanítani! Csak csinálni! Akinek szeme van úgyis észreveszi. Na, mi történt? Ismét szól a telefon. Kettő, három, négy... Csak nincs valami baj! Tessék, ki beszél? "Csak azért hívlak, mert az előbb elfelejtettem mondani, hogy Sanyika kapott egy ötöst angolból és különben is már haza jöhetnél. Mit ülsz ott egyedül, a ködben. Vagy nem is vagy egyedül?..." Nesze neked költségkímélés! "Várjál, nem hallom! A háromnegyedtízes repülő! És a szomszéd is indul a motorjával"...

Nem is vagyunk olyan messze egymástól!

Hajnali beszélgetés

A

 macska felállt. Lábait maga alá húzta, hátát magasan felpúposította, majd mellső lábait messze előrenyújtva hosszan nyújtózkodott. Mikor már a farkát is kinyújtóztatta, fejét puhán odakoccintotta az üvegajtóhoz. Az üveg tompán koppant és benn, a konyhában, a cserépkályha mellett alvó férfi kinyitotta a szemét.

– Hallom, hallom, reggel lett, megéheztél – dörmögte, miközben kiült az ágy szélére. Rakott a cserépkályhára, becsukta az ágyat, majd odaguggolt az üvegajtón belül a macskához. A macska akkor már folyamatosan gyömöszölte az ajtófélfát. Lábait puhán emelgetve igyekezett tudomására hozni türelmetlenségét.

– Szeretsz te engem – kérdezte a macskát, – vagy csak a napi kaja miatt jössz ide reggelente és este felé?

Azonnal érezte, hogy teljesen jogtalan és alkalmatlan is a kérdés. Hogy lehet ilyet kérdezni egy macskától evés előtt, amikor az ég alja még csak dereng és a napi szotyolára egyre sűrűbben jelennek meg a teraszkorláton a cinkék, csuszkák és süvöltők,  fokozva a macska gyomornedvek okozta szenvedését.

A macska nem is válaszolt egy darabig. Csak miután látta, hogy a kérdés komoly – a férfi nem mozdult el az ajtó mellől – kuporodott vissza a lábtörlőre sértődötten maga alá húzva a lábait, szemét lehunyva szólalt meg.

– Szeretni? Nem szeretlek! Csak az egereket, pockokat és szöcskéket szeretem, meg a cinkéket és vörösbegyeket, amiket szépen idecsalogatsz nekem azzal a sok apró fekete maggal. Őket szeretem és meg is eszem, ha meg tudom fogni. Szerencsére még jó erőben vagyok és el tudom kapni a figyelmetlenebb fiatalokat.

Kis szünetet tartott, mert az egyik cinke éppen a feje felett kapaszkodott az ereszpárkányba.

– Egyszer az öreg kuvik mesélt a ti szeretetetekről. Nem sokat értettem belőle. Annyi derült csak ki számomra, hogy nehéz nektek az a fajta szeretet és mindenfajta kibúvót kerestek alóla. A kibúvókat is mind szeretetnek nevezitek, így a végén már nem is olyan nehéz, de már semmi köze az eredetihez. Mi, ha éhesek vagyunk, annyit eszünk amennyi szükséges. A többit meghagyjuk másoknak. Ha szomjas vagyok ugyanígy teszek és ha erősen fúj a hideg, északi szél, még a kölykeim mellé is beengedem – persze megfelelő távolságba – az apjukat, nagyapjukat, nagynénjüket. A görényt persze nem és a rókát sem, de azok úgysem melegedni jönnének. A bagoly mesélte, hogy nektek ennél többet kell tennetek. Olyanokat mondott, hogy egybe kellene szeretnetek a füveket, fákat, állatokat, köveket és a csillagokat is. Magatoknak kellene lennetek a szeretetnek, de ezt nem tudjátok megtenni, mert nem képes a szemetek egyben látni mindent. Az eszetek, vagy mi, mindent szétszed apró részekre, a szemetek pedig követi az eszeteket. A csillagokkal valahogy elvagytok, mert azok messze vannak, de az állatokkal és a növényekkel már nehéz. Magatokkal, emberekkel pedig semmire sem mentek. Ezer macskaélet óta csak irtjátok egymást.

– Láttál te itt valaha, valakit egy másik emberrel háborúzni? – kérdezte kicsit lenézően a férfi.

– Láttam hát – mondta a macska és résnyire szűkült szemei kerekre tágultak. Szinte minden nap érzek rajtad olyan feszültséget, ami valaki, vagy valami elutasításából, elitéléséből származik. Azt is érzem, hogy utána rossz érzésed támad és megpróbálsz enyhíteni a dolgon belső magyarázkodásaiddal. Nálam sokkal egyszerűbb a helyzet. Ha éhes vagyok és te nem adsz enni, nem haragszom meg rád. Egyszerűen kinézek egy madarat és ha tudom elkapom. Hatalmas feszültségek vannak ilyenkor bennem, de ha sikerül, vagy ha nem, azonnal elmúlnak. Egyszerűen csak éber vagyok, ami leegyszerűsítve jelenti azt, hogy itt vagyok most és mindig és a fülem rá van irányítva az általam fogható világra. Ha szükséges, akkor az összes többi érzékszervem is, az utolsó szőrszálamig. Te viszont állandóan rohangálsz a múltadban és a jövődben és amikor éppen szükség lenne rád, nem vagy ott. Ezeket persze mind a bagoly mondta. Én csak azt látom, hogy már egy ideje tudod, hogy éhes vagyok, mégsem adsz enni. Helyette mindenfélét kérdezel, hogy ne kelljen rám figyelned.

– A fenébe – gondolta a férfi és elkezdte vakarni a füle tövét. Ebből a macska rögtön tudta, hogy megint zavarban van.

– Értem – mondta aztán és lassan felállt.

A cinkék a korlátról felreppentek, pedig ők is a reggelire vártak.

– Hát ti is? – kérdezte csodálkozva.

– Naná, majd rám várnak – vicsorgott feléjük a macska –, nem kell soká várniuk, ha még sokáig vacakolsz – mondta a macska és szemei ismét penge vékonyságúra szűkültek.

A férfi bement a konyhába, odaballagott a szekrényhez, kivette  a szotyolás zacskót és a macskának készített maradékot.

Mikor kilépett a teraszra a macska a lábához dörgölődzött, a cinkék pedig szárnyukkal tapsolva a feje körül repkedtek.

Egy képzeletbeli kirándulás kezdete

H

árom felöl jöttek. Az egyik Lövenből, ahol a doktori disszertációját írta, a másik Bázelből, ahol kesztyű-bábúit árusította, a harmadik Budapestről, ahol revizor volt. Látszólag semmi közük nem volt egymáshoz. A bázeli és a löveni nem is ismerték egymást. Csak a budapesti ismerte mindkettőjüket. Ő is találta ki az egész találkozást. Magyarázatát azonban ő sem tudta. A közös cél – ha ilyet egyáltalán ki kell találni – egy káprázat, egy álom, egy képzeletbeli hegy volt, melyet a pesti, gyermekkora óta dédelgetett magában.

A hegy valamikor szent hegy lehetett – csak rá kell nézni a formájára –, később, mint manapság minden szent dolgot, ezt is feltárták, kikutatták, megmászták. Azóta nem a szent jellege, hanem a látványossága miatt járnak a lábához ezrek és tízezrek. Olyan látványosság lett, mint a piramisok. A legszemtelenebbek még a tetejére is felmerészkednek.

Kezdetben a pesti is erről ábrándozott. Akkor még az Alpok alacsonyabb csúcsaival próbálkozott és tervei szerint a végcél lett volna a "szent" hegy. Aztán elmúlt harminc év és a meghódított hegyeknek sem a száma sem a magassága nem változott. Csak az álom maradt meg. De az álom is csendesedett, szelídült. A pesti lassan rájött – ahogy öregedett –, hogy nem kell mindent és mindenkit megmászni, meghódítani. Egy szent helynek nemcsak a csúcsa, a szentélye varázslatos és mágikus, hanem a közvetlen környezete is. Mint a Nagy Piramis, mint a Szent Péter bazilika, mint a Gangesz és mint az a kis nád kunyhó a Kis-Balatonnál, melyben az öreg Matula lakik nyaranta.

Persze egyedül lett volna a legjobb! Egyedül egy szent helyen: én és az istenek – gondolta, de aztán ez is változott. Nem mintha félt volna a hegytől, vagy az istenektől. Megbarátkozott már a hegyekkel régen és az istenek is megbocsátották vétkeit és ő is az istenekét. Már akárhol is voltak tudták, számíthatnak egymásra. Már soha nem lesznek ellenségek, legfeljebb barátok.

Aztán a kitűzött napon a pesti ért fel először a kis kunyhóhoz, mert már előző délelőtt megérkezett a faluba. Szeretett biztosra menni, ha ilyen nagy a tét. Még naplemente előtt elindult, megnézte az utat és lentről, a faluból megpróbálta kitalálni, hogy a számtalan hegyi kunyhó közül melyik lehet az övék. A szent hegy felhőben volt, de a gleccserek fehéren szikráztak a napban. Ledobta a hátizsákját a kunyhó elé, a padra és leült a nagy vörösfenyő alá, a földre. Beszívta a kemény, hegyi levegőt és egy hatalmasat sóhajtott. Hát itt lett volna. Ötven év után. Hihetetlen! Aztán eszébe jutott, hogy ott valahol a keleti gerinc alján, a Hörnli mögött kell lenni egy turistaháznak, amiről apja is mesélt. Elővette a messzelátóját és pásztázni kezdte a sziklákat. Hopp, megvan! Onnan indulnak a csúcsra-mászók. Már biztosan úton vannak, valahol a keleti gerinc közepén, a nagy felhőben lehetnek. Aztán tovább ment a gleccser mentén kelet felé, majd fel a jól ismert csúcsokra, sorban. Breithorn, Zwingli, Castor, Pollux, Monte-Rosa. Talán a Breithorn?! Majd ha megjöttek a többiek. Az első este, a tűznél megbeszélik. De, ha nem lesz csúcsmászás az sem baj. Akkor "csak" itt ülnek az istenek lábánál és beszélgetnek, meg hallgatnak, meg sétálnak, meg esznek és isznak.Kenyeret hozott eleget, a kis patakban pedig van víz elég. Meg van itt két üveg jóféle, hazai vörösbor is. Nem lesz itt baj!

Hahalihóóóó! – visszhangzott fel hirtelen a hegyoldal. Ahogy hátranézett, a bázelit látta nagy hátizsákjával lassan felfelé kapaszkodni az ösvényen. Mögötte pedig a löveni imbolygott magas, szikár termetével. Nem volt nála semmi, csak egy hálózsák – de a pesti már ismerte. Tipikus filozófus – gondolta – és láttukra szívét melegség járja át...

Vallás és rókafényképezés

"Követni foglak akárhová mégy is". De Jézus ezt felelte neki: "A rókáknak lyukaik vannak, az ég madarainak fészkük, az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania".

                                                           (Lk. 9,57-58)

T

öbb sikertelen kísérlet után ismét nekifogtam, hogy összefoglaljam, mit is jelent számomra a vallásos élet. Mivel minden eddigi kudarcomat az okozta, hogy az írásban használt fogalmak –  különösen, ha ezek lelki tartalmakra vonatkoznak – csak torzan, félreérthetően tükrözték gondolataimat, tapasztalataimhoz képest pedig szinte szóra sem érdemesek, ezért olyan keretet választottam, ami szintén csak torzan tükrözi tapasztalataimat, mégis — az esetleges racionalista olvasókra tekintettel –– témájánál fogva közelebb áll a kézzel fogható "valósághoz". Valószínűleg szerencsésebb lett volna mondjuk a szilvás gombóc, vagy a csirkepörkölt készítés témája, esetleg a betonvas-, vagy az autószerelés, de ezekben semmi tapasztalatom nincs, bár meggyőződésem, hogy ha csak egy szemernyi extázisra módot nyújtanak ugyanilyen eredményesen felhasználhatók e nemes célhoz vezető út eszközeként, illetve magyarázó kereteként. Mégis, életemben e két téma – vallás és rókafényképezés – olyan szorosan kapcsolódik térben és időben, hogy szinte nehéz szétválogatnom a velük kapcsolatos élményeimet. A vallás világgal kapcsolatos alapkérdése: javítsak a világ során? – ez a nyugati –, vagy: ne rontsak a világ során? – ez a keleti. A rókafényképezés kérdése: menjek tovább, vagy várakozzak türelmesen? Talán még a bor tölt be nálam hasonló helyet, de azt már Hamvas megírta. Kritikusaim persze mondhatják, hogy a rókát meg Fekete István írta meg. Igazuk van. Vonzalmamat a téma iránt nagyban meghatározta az ő szívet melengető írásművészete, melyet csaknem az anyatejjel együtt szívhattam magamba. A vallásom is ugyaninnen eredeztethető. A harangszavas, gólyaszárnyas, pipafüstös, dicsértessékes falusi áhítata volt az elvetett mag, amely a Kun utcai plébánián keresztül kihajtott, majd kikacskaringózott a világba, hogy gyökereit megtartva és erősítve, leveleit akár-hányszor hullatva terebélyes fává nőjön. Megjárta a hétköznapi – vasárnapi – vallásosság széles ösvényét, a kisközösségi, szűkebb, aszkétikusabb életet és beletorkollott egy valamiféle egyszerű, csöndes, egyéni vallásosságba. A rókafényképezés sorsa is hasonló volt. Lelkesedés, évtizedes elkalandozások, tovább keresés, feladás, meglepődés, majd csendes együtt létezés. Ezért döntöttem mellette.

A hegyek és völgyek először olyanok, mint a hegyek és a völgyek,

Aztán a hegyek nem hegyek és a völgyek nem völgyek,

Végül a hegyek olyanok, mint a hegyek és a völgyek, mint a völgyek

mondja a buddhizmus.

Nézzétek meg az égi madarakat….

Figyeljétek meg a mezei liliomokat…

mondja az Evangélium.

A rókákkal ugyanez a helyzet. És Istennel is, ahogy Simone Weil mondja valahol:

“A teremtett dolgok lényegük szerint közvetítők. Közvetítők egymáshoz, s ennek nincs vége. Közvetítők Istenhez. Ilyenként kell elfogadni őket.”

Életem hamleti pillanata volt, amikor egy madárdalos, kankalinos hajnalon a Disznós árok oldalában, egy sziklaletörés aljában rókakoponyát találtam. Nem volt nagy. Valószínűleg egy kölyök hagyhatta el végső elkeseredésében, amikor anyja már hosszú napokon át nem jött meg a várva várt élelemmel. Ez volt az első jel a rókákkal kapcsolatosan. Ma is csodálom, hogy hogyan akadhattam rá erre a koponyára, amikor se előtte, se utána nem jártam arra. Előtte, mert a létezéséről sem tudtam ennek a letörésnek, utána pedig, mert nagyon is jól tudtam, mi rejtőzik a tövében. A koponyáknak, csontvázaknak van valami kisugárzásuk. Az ember irtózik is tőlük, vonzódik is hozzájuk, de mindenképpen hatással vannak rá. A sírásóknak nyilván más erről a véleményük, de most a magamfajta, normál, elfajzott emberre gondoltam. Ennek a koponyának – dacára több éves múltjára – ezen kívül még olyan átható rókaszaga is volt, hogy feleségem csak a kert végében lévő fáskamrában tudta elviselni a közelségét, mivel a fahordás és feldolgozás az én feladatom volt  A koponya lett az útjelző számomra. Az a bizonyos tábla, amely minden valamire való útkereszteződésben ott áll és válaszút elé állít. Csak hát azok az útjelzők, melyek az ember életének elágazásait jelzik nem annyira hivalkodóak, feltűnőek, sőt, mintha szándékosan álcáznák őket, hogy ne találjuk meg őket. Akkor meg mi viszi az embert úttalan, járatlan sziklaletörések aljába, a Visegrádi hegység egy eldugott zugában? Megmagyarázhatatlan, ködös, azaz misztikus. Pedig már korábban is volt útjelzőm, ami pont az ellenkező irányt mutatta a józan, logikus ész számára. A természetfotózás örömei mellé összeszedtem ugyanis egy kullancs okozta agyvelőgyulladást. Minden racionálisan gondolkozó, józan materialista, vagy hívő felgyógyulván, nagy ívben elkerülte volna az erdőket, nemhogy a járatlan rókacsapásokat. Én nem. Belülről piszkált valami. Valami nyomás. Valami “csakazértis”. Valami “mostmármindegy”. Valami halált megvetés, vagy inkább a halált közeli barátként megélő szabadsága. És, hogy véletlenül se értsem félre az útjelzőt, következő télen egy erdei út befagyott pocsolyájából rám mosolygott egy másik rókakölyök. Megrázó élmény volt. Mint egy közeli rokon, vagy barát halála. Azt üzente a mosolya: "most már nincs más dolgod, nem is lehet, meg kell keresned engem, mert én nem a halál rókája vagyok. Amit látsz, az már csak anyag. Majd meglátod milyen vagyok, ha élek! Meglátod, ha figyelmet szentelsz nekem. Meglátod, ha nem foglalkozol mással. Meglátod, ha rókává válsz, mert csak lényegtelen a különbség köztünk. Csak a szemed és az agyad tesz különbséget – na meg az orrod. A sok könyv, amit olvastál rólam csupa hazugság. Keress meg engem, ülj le mellém és meglátod a különbséget a betű és köztem".

Nem volt választásom. Meg kellett keresnem. Voltak már emlékeim róla, de csak felvillanások. Az éjszakai országút fénycsóvájában, egy erdei út kanyarulatában, egy kemény, téli éjszaka holdfényében. Villanások! Jelzések? Keresni kezdtem.

A sziklaletörés volt a kályha, ahonnan el lehetett indulni. De mikor, hogyan? Nem volt idő töprengeni. Amikor csak lehet és majd meglátjuk! A hely nem volt messze a házunktól. Légvonalban kilométernél nem több. De a róka, ha élő, van füle, orra és minden mozgásra kiváló szeme. Hetek, hónapok mentek el azzal, hogy megpróbáltam észrevétlenül becserkészni a terepet. Az úttalan erdőben a csöndben járásnak a rókán kívül az őzbak a mestere. Órákat vettem tőle. Szinte minden hajtás lecsípése után, néha közben is felkapja a fejét és figyel. Néha percekig. Ha lép, mindig csak az egyik lábával egyszerre. Semmit nem kockáztat. Semmi sietség, idegesség nincs benne. Tudja mit csinál és mi a legjobb lépés. Pontosan érzékeli mi történik körülötte az erdőben. Ha bármi zavarja, egy pillanat alatt nesztelenül eltűnik. Csuang-cse azt mondaná: ez a tao. Jézus mozoghatott így Júdeában, amikor már vadásztak rá. Nem voltam még sem őzbak, sem Jézus. Az ágacskák mindig a legrosszabb pillanatban reccsentek, az avar mindig sokkal szárazabb volt semhogy neszezés nélkül lehetett volna közlekedni és a fényképezőgép csattanását bizonyára még Esztergomban is hallották. Aztán csak ültem és ültem, hátha visszajön, vagy kidugja a fejét a rókalyukból, de nem ez történt. Akkor a fantáziám indult meg. A sziklák alja megtelt hancúrozó kis rókákkal és szemben, a kiugró szirt tetején ott ült rókamama és szigorú tekintettel figyelte kicsinyei játékát. Néha rám mosolygott, hogy a felvételen minél kedvezőbb legyen a beállítása. Olykor oda is jött, hogy megbeszéljük a következő alkalom körülményeit. Megköszönte, hogy vigyázok rájuk és így távol tartom a vadászokat. Nagyon elégedett voltam magammal, mert bár semmilyen kézzel fogható igazolást sem tudtam felmutatni feleségemnek a kalandozásaim helyszínéről és eredményéről, az agyam megnyugtatott, hogy jó úton járok és végül is lehetnék rosszabb helyen is. Feleségem is türelmes volt. Bízott bennem, bár a kullancsoktól még tartott. Aztán eljött az idő, amikor már nem ültem ott hiába. Megjelentek a rókakölykök, a lábamnál játszadoztak és néhanapján az anyjukat is megláthattam. Elvittem feleségemet, barátaimat is egy-egy kalandos cserkészésre a sziklához, így az alibim biztosított volt. Ott voltak a rókák és ott voltam én is. Csak a kapocs nem jött össze. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a kapocs a jó felvétel, amivel indulni lehet a pályázatokon, amit mutogatni lehet, amit falra lehet akasztani, mint egy trófeát. Mindent lefényképeztem a környékben. A fák árnyékát az avaron, a gombákat a sziklarepedésben, a kis peléket, ahogy a délutáni melegben a sziklán sütkéreztek, a szarvasokat, amikor néha arra tévedtek és azt az őzbakot, amelyik minden nap három és fél négy között vonult végig a szikla feletti fenyőerdőn, csipegetve. Gyönyörűek voltak és a felvételekkel is elégedett lehettem. Csak a rókák, azokról nem sikerült felvétel. Tudományos magyarázatban nem volt hiány. Nincs elég fény - mondta fotós barátom - körbe kellene rakni reflektorokkal, amik az exponáló zsinórral össze vannak kapcsolva, akkor biztosan sikerül. És igaza volt, de nem vitt rá a lélek, hogy a háborítatlan természetet akár egy világbajnok fotó miatt, akár csak néhány órára is megzavarjam. Arról nem is beszélve, hogy rókáékat megkérdezve valószínűleg szintén nem tapsoltak volna és még időben elköltöztek volna néhány kilométerrel arrább, ahol védve vannak a hozzám hasonló "monomániás" őrültektől. Be kell etetni - mondta vadász barátom - valami olyan helyen, ahol van elegendő fény. Nyilván saját életgyakorlata alapján beszélt. Sokszor találkoztam vadászok építette rókalessel egy-egy fa ágai között és a döggel alatta, ami kellően be volt pácolva libahájtól kezdve macskavérig mindennel, ami a róka ínyére való. Nem hallgattam rájuk, mert bár egyre jobban szorított valami éhséghez hasonló belső feszültség, vágyakozás egy jó felvételért, azt eldöntöttem, hogy nem műfényben, nem másutt, hanem itt a barlangjuknál fogom lefényképezni a rókakölyköket. Ahogy nőtt a vágyakozásom és teltek szabadságom napjai, úgy fogytak az elfényképezett filmek. Mindig reménykedtem, minden felvétel után reménykedtem, hogy ez lesz az a bizonyos. Nem úgy történt. Volt már néhány száz majdnem tökéletes képem a témáról, csak épp a róka mosódott el rajta, ahogy régen a tintát kente el az ember a papíron, ha nem volt itatósa, de a legtöbb felvétel sötét volt, életlen azaz használhatatlan. Hiába, egy sűrű erdő közepén megbújó sziklaszurdok legalján még a Pilisben sincs elegendő fény. Érdekes, mert ez csak velem volt így. Mindenki más elégedett volt itt a sorsával. A fenyők, a csuszkák, az ölyvek, a hangyák, a gombák és a muflonok is, sőt még a rókák is, csak velem volt valami baj. Viszont egyre otthonosabban mozogtam a rókák között. Azt a néhány száz métert ugyan még most is egy óra alatt tettem meg a háztól a szikláig, de ha sikerült észrevétlenül elhelyezkednem, a rókák már nem vettek észre, vagy ügyet sem vetettek rám. Szerencsére a mániám nem terjedt ki arra, hogy megszelídítsem őket, vagy, hogy a szociális helyzetükön próbáljak javítani, esetleg a bundájukra pályázzak. Sőt minél több időt töltöttem közöttük annál jobban szelídültem, annál többet próbáltam segíteni és annál kevesebbet erőszakoskodtam környezetem egyéb részeiben. Sokat tanultam tőlük már az előtt is, hogy fényképükkel megajándékoztak. Éreztem, hogy semmire sem vágynak, így minden pillanatot meg tudnak élni - ha sokszor korgó gyomorral is. Kiegyensúlyozott ragadozó természetükkel együtt járó békességük, játékosságuk, humoruk mélyen hatott rám. Egy idő után feltettem a kérdést magamnak, hogy a magamfajta ragadozók között, miért nem vagyok ilyen kiegyensúlyozottan békés és játékos?

És eljött az, az idő is – néhány évi sikertelen kísérletezés után –, amikor a rókafényképezés már csak alibi volt. Alibi ahhoz, hogy csendben, szemlélődve egyedül ücsöröghessek, lehetőleg jó messze a világ, a család és a barátok gondjaitól, a mindennapi darálástól, a napi, kötelező adag elvégzésétől. Éreztem, hogy nagyon jótékony hatással van rám a semmit-tevés, s mivel a gondok sohasem múltak el ezek alatt az ücsörgések alatt, hanem mindig megvártak, így a lelkiismeretem is lassan megnyugodott. Úgy tűnt, a lelkiismeretem is jól érezte magát ott. Azonban csendben ücsörögni nagyon nehéz. A kezdő pecások jól ismerik ezt a helyzetet. Kényelmetlen az ülés a sziklán, hangyák mászkálnak át az emberen, szúnyogok tévednek arra, az erdőben reccsen egy ág és ha mindebből éppen semmi sem zavar, ott vannak a hömpölygő gondolatok, vágyak, álmok, tervek, emlékek. Lehetetlen nyugodtan, csak ülni és nem csinálni semmit. Meg is untam a dolgot. Már csak néha jártam arra, hogy megnézzem megvannak-e a rókák, de már mentem is tovább az újabb kaland, az újabb trófea után. Csodálatos volt felfedezni az erdei világot azon a kis, néhány négyzetkilométernyi területen.

Az élmény, a téma már kora tavasszal megjelenik. A sombokor mézsárgája végigfolyva a hegyoldalakon megtöri az erdő egyhangú szürkeségét. Olyan ez, mint a faluból a hegyre felkúszó harangszó, amikor a lombok még nem akadályozzák útjában és itt sokkal szívbemarkolóbb, mint a falu közepén állva. A som a színével hívja fel magára a figyelmet, a harang a szavával, mint a kakukk. Később a som beleolvad az erdő zöldjébe, a templomszó a hétköznapok megszokásába, a kakukk pedig a vándorút messze kékjébe. A som egyetlen előnye a kakukkal szemben, hogy őt könnyebb fényképezni. Türelmesebb. Olyan mint a templomtorony, csak az nem virágzik, így kevesebb a köze az élethez. Viszont az élet sem minden. Az is csak egy fogalom. Az Élet az más. Az a bizonyos sombokor ott Tölgyikrek előtt, az irtás szélén, beékelődve a sok szeder közé és amelyik mellett hat éve, egy tavaszi reggelen a hajnali párában az a csodálatos szarvastehén kilépett a tisztásra, s melynek a fényképe itt van a kezemben, igen az maga volt az élet. Még most is érzem, ahogy ott lapulok a fűben a csuromvizes nadrágom hidegségét, a visszatartott lélegzet nyomását és a kezem remegését, ahogy feszülten várom a legmegfelelőbb mozdulatot. Már nincs ott sem a sombokor, sem a tehén. Már csak a pillanat emléke van meg. Ezek a megélt pillanatok teszik az embert vallásossá és fotóssá. Valami történik vele, amit nem tervezett, ami teljesen logikátlan és mégis teljes valóságában ott van egy pillanatig. Antonioni Nagyítás című filmjében utal erre a csodára, de a Bach koráljai és Hamvas Béla: A jóisten uzsonnája című írása is erről szólnak. Legutóbb Saint Maurice-ban éltem meg hasonlót, amikor tavasszal, egy hétköznap délelőtt barátommal beléptünk az üres, románkori katedrálisba, melyben éppen Bachot gyakorolt az orgonista. Az apáca, mely később csöndben átment a templomon, már szokásként élte meg a csodát. Közömbösségnek gondoltam volna korábban, de a rókák megtanítottak a hétköznapok megszokott csodáira. Ezt azonban az elején még nem ismertem. Meg kellett küzdeni érte. Önmagam ellenére.

Azután jött a barkás őzbak. Csak fel kellett állnom a rókalesi guggolásomból, megfordítanom a gépet és pár lépésről figyelhettem minden mozdulatát. Mindig ugyanakkor jött és ugyanazon a fán dörzsölte a foszladozó bőrt az agancsáról. Sokkal inkább a közelsége okozta a problémát. Ilyen érzése lehetett Jákobnak, amikor megjelent az angyal, hogy megbirkózzon vele. Nem birkóztam meg az őzbakkal, mert gyávább vagyok Jákobnál, de elnyertem a természet áldását, ha észrevétlen tudtam maradni az alig tíz lépés távolság ellenére. Fekete-fehér képén még a nyári meleg levegő remegése is rajta van.

És a varázslatok folytatódtak. Az erdei varangy minden bizonnyal a környék legrútabb állata. Húsz centis átmérője, fél kiló súlya tiszteletet parancsol minden arra járótól. Nehezen hagyja magát fényképezni, mert mint a rókák, ő sem szereti a nagy fényt. A macerálásokat türelmesen tűri, de ha lehet elbújik egy fa odvába, vagy kövek alá. Buddha-természete sugárzik róla. Sajnos ritka jószág, így kevés alkalmam volt megtapasztalni bölcs hallgatását. Öreg papok-otthonában látni néha hasonló bölcsességű és formájú szerzeteseket, akik fél árbocra eresztett szempillákkal figyelik az élet, számukra már jelentéktelen nyüzsgését.

A gyűszűvirágok júniusi virágerdeje az erdei utak martján, vagy a kétéves irtásokban mindig azt a képet idézte elém, mikor Jézus a Genezáret-i tavon egy csónakból tanította a parton álló sokaságot. Csak itt fordított a helyzet. Mindig én tanultam és a sokaság – a gyűszűvirág erdő – tanított: bogarak támadását, nyüzsgését elviselni, széllel táncolni, a megérlelt magot szétszórni a szélben, elhalni a tavaszi újjáéledésig. A képen nem látszik, de én most is érzem a szamócák illatát.

A muflonok a közösség mintapéldái. Hatalmas csapataik még a folyamatos bégetést is megengedhetik maguknak, mert éber őrszemeik bizton vigyázzák lépteiket. Vagyonközösségben élnek, közös vagyonuk az erdő. A legszebb és legnehezebben megközelíthető sziklás letöréseket, szurdokvölgyeket szeretik. A képeken, melyeket őrzök róluk, minden esetben rám néznek, mert amikor én még nem is sejtem őket, ők már tudják, hogy közeledek. Az őröktől az éberséget lehet megtanulni. Azt a képességet, hogy gondolatok nélkül az egész erdőrész bennük él, együtt lélegeznek a hangyákkal és az ölyvekkel is, így semmi sem kerüli el a figyelmüket. Mégis, ők már nincsenek, csak a csapat van, a közösség az erdőben.

A vargányák csodája nemcsak az ízükben rejlik. A bújócskázás nagymesterei. Az ember sohasem mehet biztosra, ha találkozni szeretne velük. A nagy mesterek szokása a rejtőzködő élet, a kiszámíthatatlan, de biztos jelenlét. Az egyszerűség, szegénység együtt a sokmillió szem szélbe szórt szeretet-spóra gazdagságával.

Amikor már minden reményét veszti, amikor már senki sem gondol a tavaszra, akkor bújik elő az őszi kikerics. Varázslata beleolvad a hideg őszi esőkbe és a zúzmarás reggelekbe. A fotókon szinte érezni a haldokló, ázott a-var kesernyés savanykás illatát, de a szirmok halvány liláján átsugárzik a mélykék, őszi ég. A kis virágon látni, hogy mindent tud a halálról és így az életről is.

Ahogy az ember szeme kezd hozzászokni a látáshoz, meglepetése ámulatba fordul, mert a dolgok elkezdenek közeledni egymáshoz. Először a nevek szűnnek meg. Oknyomozó természetem rögtön kitalálta a magyarázatot: "a nyelvvel, a nevekkel – főleg, ha azok latinok – mindig is hadilábon álltál!" Ez persze igaz, de annak a szépségesen sudár, lengedező, napsütötte zergevirágnak a sötét erdei háttérrel teljesen mindegy, hogy egy jött-ment, oda nem tartozó egyed minek is hívja. Aztán a formák kezdenek keveredni. A vadföldön lopakodó róka és a magasban szitáló vércse a fotós szemében még eltérnek egymástól és a fűben keresgélő cickánytól, de már a biológusok is felfedezték az örök körforgást, a táplálékláncot. Ha pedig az emberfia szeme hozzászokik a minden mindennel kapcsolódik típusú látáshoz, akkor a dolgok már egyszerre, egy időben és benne történnek meg. De az emberfia szeme nem ilyen! Viszont vannak a csodák. Amikor az emberfia kétórás fagyoskodás után – mi-közben a legígéretesebb pillanatban még a filmje is kifogy – a téli szürkületben lemászik a vadlesről és kéznyújtásnyira ott áll előtte egy őzsuta, a legtermészetesebb pózban, kicsit félre biccentett fejjel, hát az emberfia megérez valamit a dolgok egységéről. Igen, van rá tudományos, racionális magyarázat, de minek. Nem hozzáad, ha-nem csak elvesz belőle.

Egyszer már valahol meséltem a zúzmara csodájáról: a hó tündérről – a pusztulás, a dermedt élettelenség táncáról. Minden vallás tud a pusztulásban lévő teremtő erőről, a halálban szunnyadó életről, a mag haláláról, hogy élet fakadjon belőle. Szimbóluma a lótuszvirág, a kereszt, vagy a Tai-csi. S amikor ezzel, a mindennek az alapját képező igazsággal az ember egy fényképezőgép lencséjén keresztül találkozik, bizony végigszalad a hideg a hátán. Lakásunk és irodám falát is díszíti az a felvétel, melyen a zúzmara dermedt, fehér jegébe fagyott piros csipkebogyók virítanak, mint a fekete, örvénylő jin közepén a kis fehér jang. A halál közepében az élet, ahogy arról az őszi kikerics is mesélt.

Nem egyszerű meglátni a csodát az élet varázslatos gazdagságán keresztül. Az ember nem a csodát keresi, hanem a kalandot, a változatosságot. Hamar otthagyja a megunt témát és szalad a másik után. Pedig mindegyikben benne van a jelzés. Benne van Ariadne fonalából egy szál, amely kivezethet a labirintusból, látóvá tehet, megvilágosodottá, újjászületetté, egyszerűvé, de ha nem találja meg az ember, akkor a labirintusban elveszetté.

Az élet gazdagságának felfedezésével járt együtt a "mutasd meg másoknak is" érzés. Ezzel a hasonlók keresése, a fotókiállítások látogatása, a fotóklubba való járás, a fotósokkal való barátkozás, a pályázatokon való indulás és díjak elnyerése, majd az önálló kiállítás. Utólag visszatekintve ez a korszak egy szóval jellemezhető: becsvágy. A siker, az elismerés keresése és élvezete. Olyan ez, mint amikor az ember először mer megszólalni egy közösségben. Ha dadogására pozitívan reagálnak, egyre nagyobb kedvet kap hozzá, egyre többször szólal meg, majd vezető lesz, tekintélyt szerez, végül mester, bölcs öreg, százak tanítója. Közben ugyan valaki, vagy valami elvész, de a siker elkápráztatja s nem veszi észre a hiányt. Sokszor élete végéig sem. Csalódtam, ha nem lettek képeim díjazottak, kevesen mentek el a kiállításomra, vagy kritikusan leszólták valamelyik kedvenc képemet. Újabb és újabb felvételeket kellett készíteni, egyre különlegesebb körülményeket megörökíteni. És az élet gazdagsága – a vallás oldaláról a megoldandó problémák sokasága – kimeríthetetlen. Belé lehet veszni, mint az LSD-be, vagy az alkoholba. Egy a szerencse. A természetfotós életében vannak elmélyült, csendes percek, órák. Ha ezekben nem a téma, a vágy az irányító, hanem az ember belső legjava, akkor van remény. És ha az ember már nagyon reményvesztett, nagyon elfásult, a siker utáni futkosásban, vagy a másik oldalról a jó folyamatos tevésében, megszólal valaki, aki okosabb a futkosónál, a mindig jót tevőnél. Már csak meg kell hallani. Ehhez kell a csend és akkor megjelenik a csoda egy játszadozó rókakölykön, vagy egy váratlan, segítő kézen keresztül.

Sokáig izgatott a kérdés: mit csinált Jézus tizenkét és harminc éves kora között? Aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy mit csinált. Egy biztos, hogy egyre elmélyültebben, önmagát egyre jobban elfelejtve csinálta, amit csinált. Lehet, hogy hajókat, lehet, hogy tetőket készített, az is lehet, hogy egy szerzetesi közösség mindennapjaiban dolgozott, rőzsét cipelt, vagy vizet húzott. Ez mind alkalmas arra, hogy az emberről ledörzsölje mindazt, ami egyéni, személyes, azaz útban van a tenyér kinyílásához, a kar kitárásához. Lehet, hogy rókákat fényképezett volna, ha lett volna fényképezőgépe.

Feleségem sokszor kérdezte: mit akarsz még lefényképezni, hiszen már mindent lefényképeztél? Legtöbbször nem tudtam mit is válaszoljak, de a rókák még sokáig jó válasznak bizonyultak, mert még hiányzott az a bizonyos kép ott a szikla aljánál.

Elmúlt a "mindent le kell fényképezni" időszak. Elmúlt az első helyezés, az önálló kiállítás utáni vágy is. Lassan pontos, rutinszerű hobbivá, mesterséggé vált a fotózás. A kiállítási anyagok iskolákba vándoroltak, vagy barátok szobájának a falát díszítik. Ahogy teltek az évek, már úgy jártam le a sziklás szurdokba a rókákhoz, mint aki haza megy. Vágyódtam a békéjére, a csendjére, a harmóniájára. Már nem voltam büszke a cserkésztudományomra, az őzbaknál éberebb mozgásomra, az órákig egyhelyben, mozdulatlanul állni képességemre, mert ez ott természetes volt. Már nem indult be vágyaim után a fantáziám, ha éppen nem történt "semmi". Gondolataim nem csatangoltak számolatlanul össze-vissza. Vártam. A várakozásnak már nem volt tárgya és az időnek is elmúlt a jelentősége. A rókák megszelídítettek. Arra is megtanítottak, hogy a hűség nem valakihez, vagy valamihez való hűséget jelent, mert a valaki, vagy a valami folyamatosan változik, ahogy én is és az életben minden. A hűség kifelé elsősorban figyelmet jelent. Figyelmet az egész környezetre. Azután éberséget. Már nem okoz semmi sem meglepetést, mert mindent olyannak fogad el az ember, mint amilyen az éppen akkor. Befelé is ugyanezeket jelenti. Alapvetően az embernek önmagához lenne szabad csak hűnek maradnia. Mit ér vele, ha elvekhez, személyekhez, megszokásokhoz hű, önmagában pedig meghasonlik? Az hűség eredménye aztán a minden élő iránti tisztelet – még szúnyogokat is beleértve – a csendes, egyszerű élet és az átláthatóvá válás. Ez utóbbit akkor tapasztaltam meg, amikor a tőlem néhány lépésre alvó rókakölyök felébredve rám meredt, de nem állt fel a szőr a hátán a rémülettől, ahogy különben szokott, hanem békésen vakaródzni kezdett. Gondolom feleségemnek erről az átlátszóságról egészen más a véleménye. Lehet, hogy színességnek mondja, vagy éppen kétszínűségnek. Arra gondoltam, hogy az emberek között vajon hány évet kell még így ücsörögnöm, hogy ugyanez legyen az eredménye, de aztán rájöttem, hogy már számtalanszor előfordult, hogy észre sem vettek, átnéztek rajtam, vagy éppen semmibe vettek. Emberek között a zavart mindig a beszéd okozza. A rókáknak kevés a szavuk, így kevesebb a félreértés is. Ők nem fogalmakban beszélnek. Azt mondják: Üüúú – éhes vagyok!, vagy úúiiééééáá – vágyok utánad!, vagy krrrr – takarodj a vadászterületemről!, avagy úúúúúúú - de zavar az a nyüves hold! Nincs agyalás. Megérzés van és spontán cselekvés belülről. Nem mondja: "gyere kövess engem", de feltámad az emberben valami vágyakozás a tiszta egyszerűség, a csikorgásmentes, egyszerű működés iránt. "Mint az automata gép, vagy a megszentelt sztahanovista?" - kérdezte egyszer egy barátom. Igen, ha ez a hentes automatizmusa, aki már tíz éve nem élesítette a kését. Igen, ha ez az anya automatizmusa, aki a hatodik gyerekének is türelmesen, szelíden magyarázza az egyszeregyet. Igen, ha ez a Mester automatizmusa, ahogy vakokat tesz látóvá és leprásokat tisztít meg.

A semmittevő, csendben ücsörgés elhülyít. Az éberen semmit-tevés látóvá tesz - mondják a buddhisták és a rókák megerősítették. Azt is elmagyarázták, örüljek annak az egy-egy órácskának ami az ő észrevétlen becserkészésükhöz kell. Ha az ember úgy jár az erdőben, hogy minden lépésére, minden mozdulatára és még a lélegzetére is figyel, akkor a megérkezés utáni feszültségcsökkenés egy mélyebb tudatállapotot eredményez, mint az egyszerű leülés elbambult nyugalma. Igen, a tevékenység nagyon jó. Már csak az unalom ellen is.  A tevékenykedés csak a megélhetés biztosításához kell. A többi csak játék. A pénzért, vagy megélhetésért végzett kötelesség megköt. A szabadon vállalt dolog, szabadon hagy, tehát játék. Ha nem így van, velem van a baj. Nem váltam eggyé vele. A csönd az eggyé váláshoz kell. Ezért a róka, ha nem vadászik, vagy nem játszik, alszik. Észrevétlenül az avarban, vagy a barlangjában, ha nem túl sok a bolha. Olyankor csak a füle éber, a többi része olyan, mint a moha, vagy a szikla. A várakozás jó. A célnélküli, éber várakozás még jobb. Felszámol minden válaszfalat köztem és a külvilág között s így órákig, napokig nem rontok a világ folyásán. Pont ilyen az elmélyült munka is, amikor már nincs tárgy és munkás, csak a munka van. Vagy, ahogy Rubinstein Chopint játszott. Nem volt Rubinstein, nem volt Chopin, nem volt zongora, csak maga a zene.

Türelmes várakozásaimért a rókák sok mindennel kárpótoltak. A tanításukon kívül megismerkedhettem egyszerű életükkel: éjszakai vadászat, játék, napközben alvás, este játék, majd indulás ismét a vadászatra. Volt alkalmam megfigyelni a hajnali, vagy alkonyati sötétségben vadásztudományukat. Nyáron a füves réteket kedvelik, ahol százszámra nő a pocok, egér, cickány. Látszólag céltalanul mászkál a nagy fűben. Hirtelen megmerevedik, nyaka megnyúlik, farka egyenesen hátramered, lábai ugrásra készen remegnek a feszültségtől. Fülük és szemük úgy tapad az áldozatra, mint a radar az ellenséges gépre. Pedig nem haragszanak rá. Aztán egy hirtelen, esetlennek látszó levegőbe ugrás nyújtott lábakkal és hammm, a pocok már repül is a levegőben, hogy aztán a villogó, fehér fogak között kössön ki. Télen más a helyzet, mert nincs annyi pocok. Szinte a friss, fagyos levegőből kell valahogy megélnie. Ilyenkor válik nagyon bátorrá. Hét hónapos kuvaszkölykünk ételmaradékait lopkodta éjszakánként kihasználva annak lomhaságát és gyermekded félelmét. Igazából elemükben azonban akkor vannak, ha már tele a bendő. Fergeteges kergetőzéseik alatt mindenről megfeledkeznek. Olyankor zavartalanul figyelhettem őket, talán még a táncukba is beszállhattam volna. Emlékszem egy hajnalra. Egy nagy vörös, ide-oda guruló gombolyagra lettem figyelmes. Na, – gondoltam – ilyen állatot sem láttam még errefelé és óvatosan közelebb lopództam. De közelebbről sem akart semmilyen értelmes formát felvenni. Csak amikor a távcsövemet élesre állítottam láttam meg, hogy a gomolyagból fülek, farkak, lábak csapódnak ki a szédült forgás közben. Hirtelen négyfelé szaladt a gombolyag és ott állt, egymással szemben négy lihegő, lógónyelvű rókakölyök. Csak egy másodpercig, mert a forgás folytatódott. Lassan még közelebb araszoltam hozzájuk, mikor az egyik szagot fogott és a szertefutó kölykök csaholását négyfelől verte vissza a hegyoldal. Ősszel a kölykök már elég nagyok. Anyjuk akkorra már mindenre megtanította őket s világgá is zavarja mindet. Nincs kegyelem. Sokszor megtépve kénytelenek elhagyni az édes otthont és saját lábukra állni. Sohasem láttam elkényeztetett rókakölyköket, akiket anyjuk kétévesen is etetett volna. Olyat már többször, hogy egymást segítik a vadászatban. Ilyenkor, ősszel találkoztam aztán szelídnek látszó kölykökkel, akik követtek egy darabig, vagy odaültek a vadles alá, a farakás elé, amin éppen reggelimet falatoztam. Szelídek voltak, mint a koldusok. Az októberi virágos kőrist mentem fényképezni a Telki feletti meszesekre. Meleg volt és a fák színpompája végigfolyta a lankás oldalakat. Volt téma elég. A teleobjektív lencséjén keresztül pásztáztam a nyiladékot, amikor valami átvillant előttem. Két rókakölyök volt. Utánuk indultam. Az út a gerincen vitt és a kölykök hol jobb oldalról, hol baloldalról száguldtak fel, majd le. Fényképezésről szó sem lehetett. Kanyar róka felvételem már volt úgyis elegendő. Leültem hát egy alacsony kőris alá a sziklára és vártam. Teljes csend volt. Októberben már a tücskök sem ciripelnek és a meleg levegő is hangtalanul remegett az erdőszélen. Nesztelenül, de mint a villám jelent meg a két koma egymás nyomában. Egyenesen felém tartottak. Még a gépemet sem tudtam felemelni s már ott lihegtek mellettem. Valószínűleg engem is sziklának néztek, mert az egyik a térdemen keresztül akarta levágni az utat. Hirtelen mozdulatomra kicsit irányt változtatott, majd néhány méterrel odébb állt meg és visszanézett. Még sohasem látott ilyen állatot. Meg volt lepve, de társa nem látott semmit, így kihasználta társa meglepetését s már fel is döntötte. A hajsza folytatódott. Pár percig még ücsörögtem a fa alatt, de több ajándékot aznap nem kaptam. Szelídek május végén, június elején is. Még alig látnak, de már egyedül kimerészkednek a rókavár elé egy kicsit napozni, ismerkedni a szagokkal, zajokkal. Eleinte áthancúrozzák a nappalt, de júliusban már együtt mennek anyjukkal vadászni, így napközben szanaszét hevernek az avarban, vagy a páfrányok alatt.

Mit lehet erről még mondani? Semmit. Ezek csak szavak. Oda kell menni, megkeresni őket és megtapasztalni. Vagy mást. Mindegy. Csak nem a szavak, nem a betűk, nem a gondolatok. Nagydoktorit lehet írni a rókákról anélkül, hogy az ember élő rókával találkozott volna. Mindent tudni lehet a rókákról a mai tévés-videós világban, de az csak egy doboz, semmi egyéb. Mit tapasztalhatott az, aki a videót készítette? Az életet magát, míg a másik a halott dobozról ugyanezt hiszi. Van különbség. És ez csak egy az élet millió és millió formája közül. A vallásos élet ilyen: megél minden pillanatot, nem minősíti, hanem megéli. Jelen van, részt vesz, figyelmet szentel. Az ismeretszerzés az egy más dolog. Arra is szükség van a maga helyén: az érvényesülésben, a megélhetés megszerzésében, a tájékozódásban. S ha már az ember mindent megtett, rájött hogy sem ő, sem a világ egy jottányit sem változott a "javára" és elmegy a kedve az egész jobbá tételtől, feladja és akkor megtörténhet a csoda, csak úgy magától. Mintha mindig is ott lett volna, hiszen ott is volt, éveken át. Csak hát a körülmények, a szemem, a fény, a zajok, a gondolatok, a vágyak és a normák eltakarták.

Karácsony és újév között, a zajos nagy ünneplések ellensúlyozására fel szoktunk menni a hegyre egy kicsit dideregni, havat lapátolni, forralt bort inni és cserépkályha buhogást hallgatni. Lent a városban még szürke minden, de ahogy az út eléri a Kétbükkfa nyerget a táj fehéredni kezd és fenn teljes pompájában tombol, vagy szikrázik a tél. A zúzmara vastagon ül a galagonyabokor ágain és a hatalmas, puha csendben csak egy-egy hólapát krákogását hallani. Már jó meleg volt a szobában és a bor is fogyóban volt, amikor egyik reggel felhúztam a csizmámat, felvettem a pufajkámat és vállara kaptam fotópuskámat. Hová mégy ebben a nagy hóban? – kérdezte Märy, a feleségem. Rég voltam a rókáknál, megnézem vannak-e még idén télen is – válaszoltam, de tartottam a nagy hótól, a jeges szikláktól és a nagy hideg sem csábított különösebben. A Disznós árok nyáron sem sétaút, de én csak mentem, mentem, mert éreztem, a rókák hívnak. Az este esett friss hóban eleinte még nem volt nyom. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtem az árokba mind több jel mutatott az életre. A rigók tüskés lábnyomát keresztezte egy egérnyom, majd a muflonok "autópályája" következett. Kis ovális őznyom haladt párhuzamosan a csapással, majd feltűnt a barátom lábnyoma is. Hát itt vagy? – üdvözöltem magamban halkan és óvatosan követni kezdtem a nyomokat. A róka tudta az utat, de nem ment egyenesen. A fák tövét, a nagyobb hóborította gallyak buckáját végigkeresgélte, néha meg is kapirgálta, ha valamilyen szagot érzett. Lekalandozott az árokba is, ahová nem követtem. Tudtam, hogy a nyomok végül a sziklaletörés aljához vezetnek, de hogy most éppen hol van a koma, azt nem tudtam. Fenn a szikla tetején megálltam és lassan végignéztem az ismert terepet. Igen, látszott, hogy itt rókák laknak. A hó jótékonyan beborított mindent, s csak az alatt a szikla alatt látszott ki a vöröses föld, ahol a róka elkotorta. Leállítottam az állványt, lassú mozdulatokkal felszereltem a gépet, fényt mértem. A kék ég ragyogását visszaverte a fehér hó. A körülmények ideálisak voltak. A élességet a rókalyuk közelében egy ágakkal négyszögben körülhatárolt üres területre állítottam, rögzítettem a gépet, kezembe vettem az exponáló zsinórt és vártam. Minden úgy történt, mint már számtalanszor, csak most a nagy hóban nem volt tanácsos leülni. Vártam. A nap sárgás fénye a szemközti hegyoldalon lassan lefelé cammogott és a kékes fényt fokozatosan felváltotta itt lenn is az a kristályos ragyogás, ami a téli erdő sajátja. Másfél óra múlva már érezni kezdtem a tél hidegét a füleimen és a lábujjaimon. A lejtős talajon már sűrűbben kellett támaszt cserélnem és már az otthon melege is eszembe jutott. Varázslatos volt a táj, a csend és a béke, de kezdett elegem lenni. Ekkor szólalt meg a rigó lenn az árok legalján ott, ahol a kis oldalág beletorkollik a Disznós árokba. Fülelni kezdtem. A rigók elég ideges madarak. Mindent jeleznek akár ok nélkül is, de ha van ok, akkor biztosra lehet menni velük. Most alattam, de már egy kicsit feljebb egy másik rigó is megszólalt. Valami jön – gondoltam és lelki szemeim előtt megjelent a várva várt róka. A harmadik rigó a fejem felett szólalt meg, amikor a koma kibukkant a szikla mögül. Nem sietett. Még mindig keresgélte az ennivalót. Lassan kapaszkodott felfelé a sziklákon. Kistermetű nőstény róka volt teljes téli pompában. Farka majdnem olyan hosszú volt mint az egész teste. Orra feketéllett és fehér mellénye kivirított vörös kabátja alól. Gyönyörű volt. Órákig elnézegettem volna. Csak jött, jött, egyre közelebb, míg oda nem ért a lyuk elé. Pontosan beállt az ágak négyszögébe és egy rövid pillanatra hátra tekeredett a farka felé. Csak egy pillanatig tartott. Addig, amíg megnyomtam az exponáló zsinór gombját. A hó elnyelte a kattanást és a koma nyugodtan bújt be barlangjába.

Hetek teltek el, mire az egész tekercset elfényképeztem és még egy hét mire előhívták a filmet. És akkor, ott a boltban azonnal felbontottam a zacskót, gyorsan végiglapoztam a képeket, de csak egy érdekelt. Az a bizonyos. És ott volt. Ő volt az. Sikerült.

Azóta még kevesebbet járok a sziklaletörés felé. Már nincs rá szükségem és a rókáknak sem. Mindent elmagyaráztak nekem amire szükségem volt és én is megajándékoztam már őket a figyelmemmel. Már olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy akármilyen messze is lehetünk. Kapcsolatunk most már örökké tart, mint a mester és a tanítvány kapcsolata, ha már a tanítvány is megvilágosodott, újjá született. Már a kép sem kell hozzá. Vigye, aki csak akarja, hiszen az csak egy kép. Az igazi, élő "rókáját" mindenkinek magának kell megtalálnia. Minél mélyebben ismeri meg valaki önmagában a saját rókáját, annál közelebb jön az egész világ hozzá és ő a világhoz. Lassan minden “rókává" válik.

Szavak, megint csak szavak!

Gyertek inkább be az erdőbe!

Svájci képeslap

1.

- T

ényleg olyan, mint egy máter, de talán még jobb szó rá a mutter. Egy ülő anya. Látod, ott a derekától azt a kidomborodást? - kérdezte a fiatalabb és kezével, mintha simogatná végigmutatott az északkeleti gerinc vonalán és megállapodott a hegy derekánál. – Igen, egy terhes anya, semmi kétség - erősítette meg, mivel az idősebb nem szólt semmit.

A kis felhőfoszlány, amely pár perce a hegy mögül bújt elő, most lassan a csúcs köré tekeredett, mintha a hideg, szikrázó fénytől akarná óvni az anya magzatát.

– Nem anya. Nem is nő. Inkább egy fallosz. A férfiasság, az egeket ostromlás jelképe. De nem. Inkább egy buddha. Nézd – mutatott most az öregebb a hegy lábára –, lótusz ülésben ül, karja a combján pihen. Most egy kis szemtelen gondolat – a tekergő felhőfoszlány – repül át az elméjén, de látod, már tisztul az elme. A kis felhő lassan tovaúszott a Dent Blanche hatalmas északi fala felé, hogy aztán felszívódjon a völgyből felszálló melegebb áramlatokban.

– Már semmi sem zavarja, ő a megvilágosodott! – folytatta lelkesedéssel és rákacsintott társára.

– Jó, - próbálta lezárni a vitát a fiatalabb – neked egy buddha, nekem egy anya. Az anya közel van, Buddha nagyon messze, már megvilágosodott, már semmi köze hozzám. Nekem az anya minden: a teremtés, a család, a közösség, a szeretet, a melegség jelképe. Anya nélkül nincs semmi, ami itt a földön él. Nincs semmi, ami ne rá emlékeztetne az egyetlen férfit kivéve, de végül is, őt is csak egy anya szülte...

– Talán igazad van – mondta egy idő után az idősebb és szíve megtelt melegséggel, mert eszébe jutott édesanyja. Aztán, ahogy szemeit egyre feljebb és feljebb emelte az északi fal mentén, keresve a Solvay bivak kis, fekete pontját, a melegség felfelé kezdett áramlani a szívétől a feje felé és mikor ismét megszólalt, már nem anyjára gondolt, hanem Buddhára. – Sok gondot okozott már az emberiségnek az ész helytelen használata - kezdett bele lassan a mondókájába. Mindig a jó és a rossz viaskodása. Nem a tudománnyal van a baj, nem is a technikával. A mindig, mindenben a legjobbat akaró, döntéshozó ésszel van a baj, az "én mindig a legjobbat akarom és teszem, te viszont rosszul látod a dolgot" gondolkozással. Ahogy a Paradicsomban indult a dolog és azóta is tart. "Ki mondta neked, hogy meztelen vagy?" - itt hirtelen elhallgatott, mert három hegyi varjú kezdett el körözni felettük és látta, hogy a fiatalabb keresgélni kezd a táskájában egy kis kenyérmaradék után.

Már három órája ücsörögtek szemben a Heggyel, de még hetekig elnézték volna. Sem az útleírások, sem a fényképek nem adnak vissza semmit a látványból. Oda kell menni hozzá, hogy az ember valóban megtapasztalja fenségét. A nap lassan ballagott végig a szélfútta, havas gerinc felett és egyre jobban megközelítette a Matterhorn sziklapiramisát. Az öregebb most megigazította a székét, mert az erős napsütés megolvasztotta a havat és érezte, egyre jobban besüpped. Félcipője mellette, a falnak támasztva gőzölgött. Szegény nem gondolta volna még pár nappal korábban, hogy a Molnár utca megszokott aszfaltját az Alpok havával kell felcserélnie. Azután hozzászokott. A hajnali mínusz 11 után mostanra kellemesen megenyhült és a négy órányi hó taposás végére hozzászokott a hol hó, hol jég, hol tűző nap állapothoz. Jobb fajta téli cipő volt.

– Gyalog megyünk le? – kérdezte, miközben a fehér foltokat kezdte dörgölni a cipőről. A válaszban biztos volt, de a cipőre és a még lucskos zoknijára gondolt. Lábuknál, mélyen a hó párkány alatt aprónak tűnő házikó látszott, melyet folyamatosan kis fekete pontok sokasága vett körül. De szemben a hegyoldalon is és a gleccsereken ezer, meg ezer pontocska mozgott lefelé, hol egyenesen, hol cikk-cakkban. A síelők, 3 évestől 80 évesig. A tanulók, elől-hátul egy-egy piros overallos oktatóval, szabályos kígyóvonalban, a kirándulók csapatostul össze-vissza, a vakmerők a jeges sziklafalak szédítő meredekén és a sznóbordosok száguldva, hófelhőt kavarva.

– Talán a házig lifttel kellene menni – erőltette az öregebb és bízott benne, hogy utána már nem lesznek olyan veszett meredekek a pályák.

– Már órák óta nem gondoltam sem a vásárosokra , sem az otthoniakra - szólalt meg most a fiatalabb, mint aki most evickél csak ki a terhes nőkben való gyönyörködésből. Amit mondott persze túlzás volt, mert már felfelé kapaszkodás közben haza telefonáltak és kellő részletességgel próbálták elmesélni az otthon maradt feleségeknek az élet és a Matterhorn szépségeit. Tényleg volt valami a levegőben, a langyos szellőben, a szikrázó hóban, a "Mutter" és az óriások közelségében, ami időtlenné tette ittlétüket. – Kár, hogy Évi és Märy nem jöhettek, nem lehetnek itt velünk. Még idén visszajövünk együtt, jó? – tette még hozzá és az öregebb rábólintott, mert ötödik napja voltak együtt és már megismerte életének számos nagy elhatározását. – Felmászhattunk volna a menedékházig is – mutatott most a kis fekete pontra a gerinc tövében, mert energia és vállalkozó kedv volt benne elég. "Szerencsére" a hóviszonyok és a program nem engedett többet, mert meg sem állt volna a csúcsig.

– Majd legközelebb – hagyta rá az öregebb. – Legközelebb talán a Breithornra is felmászunk - mutatott fel a hatalmas fekete fal tetejére, melyről az erősödő szél hó függönyt söpört az ég felé. – Negyven évig vártam erre a pillanatra - mondta és nagyot sóhajtott. Hogy szemtől szembe álljak a heggyel. Talán a következő negyven év során arra is sor kerül – mosolygott a fiatalabbra, aki lassan szedelődzködni kezdett: kabát, sapka, video, fényképezőgép, egy szatyor, két szatyor.

– Ahogy hallgatlak egy Issa haiku jut az eszembe – mondta az öregebb, miközben ő is felállt:

Óh csiga

            Mászd meg a Fudzsijamát

            De csak lassan, csak lassan.

Az öregebb is felhúzta a cipőjét. Még néhány gyors felvétel és indultak.

– Megszámoltál mindent? – húzta el a szája szélét és összenevettek, mert eszükbe jutott a vonaton hagyott aktatáska és az utána következő kínos másfél óra.

– Csak nevetünk már, de akkor nem nevettünk s ma hajnalban is otthagytunk minden holminkat szanaszét a Backpacker szobájában, aminek még kilincse sem volt.

– Ez is Svájc, meg a 800 forintos tea is Svájc – mondta az öregebb és megfogta a két széket, hogy visszavigye a teraszra. – Negyven éve erre sem gondoltam, sem Buddhára, sem a Mutter-ra, sem rád, csak a hegyet láttam, meg a fatert, ahogy lenéz rá.

2.

Talán tényleg negyven éve lehetett, ki emlékszik már rá pontosan. Már vagy századszor lapozta végig a fényképalbumot, melyet svájci és osztrák csavargásai emlékeképpen apja fényképekkel, szárított virágokkal, vonat és belépő jegyekkel, képeslapokkal ragasztott teli.

– Ez meg micsoda itt alattad? - kérdezte és rámutatott az apró 4 x 4-es fekete-fehér képen arra a kis rakásra, melyre apja mosolyogva nézett le.

– Ja, az a Matterhorn – válaszolta a legtermészetesebb hangon, mintha tényleg csak egy rakás lenne.

– Felmásztál rá, hogy így lenézed? - kérdezte, de apja csak nevetett.

– Nem sokan mászták azt még meg. Talán ha néhány tíz ember. Nem nekem való. Nekem elég volt a Cima di Jazzi a maga kis 3900 méterével.

– Miért, ez mennyi?

– Hatszázzal több és szikla, meg jég, míg emez csak jég volt. Elég volt hozzá a bakancs, a hágóvas,  két jó láb és egy jó barát a kötél másik végén.

Szerelem lett első látásra. Plátói, távoli imádat. Könyvek, útleírások, térképek, képeslapok, naptárképek sokasága. Szinte minden fontosat megtudott róla. Tévében nézte végig, ahogy az ezredik ember megmászta. Egyszer, talán én is eljutok oda - sóhajtotta már sokszor magában. Svájcba eljutott, de valahogy Zermatt mindig kiesett az útvonalból. Negyven év után jött valaki, egy ismerőse, a fiatalabb, aki azt mondta: "Március elején a bázeli vásáron áruljuk a kesztyűbábúkat. Ha elkísérsz és utána szervezel nekem egy pár napos körutazást, megnézhetjük a hegyedet is".  Március eleje? Az évszázad legnagyobb havazásai után február végén lezártak több hegyi falut. Zermattot is. Síelők, turisták haltak meg a lavinák alatt. Akkor is! Itt a lehetőség! Majd meglátjuk! - döntött és igent mondott, miután felesége is engedélyezte az utazást.

Útvonaltervezés. Mit nézzünk meg, mit ne? A hegyeket mindenképpen, a városokat nem, de a várakat feltétlenül. És a hó? Majd a helyszínen igazítunk a programon, ha kell! Faxváltások, email-ek, telefonok. Turista szállások. A Backpacker mindenütt fogadóképes. A fiatalabb már többször megfordult náluk Zürichben, Luzernban és nagyon kedvezőek voltak a tapasztalatai. 20-30 SF nem veszélyes ár. Téli holmi, hálózsák, elemózsia 12 napra. Minden holmi egyen dobozokba, hogy minél kisebb helyen elférjen! Ráírni mi van benne! A fiatalabb mindenre gondolt. Gyakorlott utazó, kereskedő volt. Mindennek a helyén kell lennie, mert 5 fő, élelem, ruha és több ezer bábú egy kisbuszban csak akkor fér el, ha megvan mindennek a helye. Indulás szerda este hétkor. Bécs – Salzburg – Feldkirch – München – Bázel. Bázelban vásárépítés, majd csütörtök este – már csak kettesben – tovább. Kis kitérő: Berlin – München –- Strassburg – Schwen-heim. Majd szombat estétől, vagy valamikortól Svájc: kirándulás, csavargás, Matterhorn? Ki tudja, de programnak lennie kell!

Szerdán este kilenckor telefon. Közbejött néhány apróság. Jövök – mondta a telefonba a fiatalabb és jött. Még beugrottak egy ismerőshöz a kórházba este 11-kor, mert a fontos dolgok nem függenek sem a napszaktól, sem egy kórház előírásaitól különösen, ha egy olyan hölgy az illető, akinek igen szoros a kapcsolata a bábokkal. Rögtönzött bábelőadás a betegeknek és az éjszakás nővéreknek, majd jókívánságok, baráti ölelés. A fiatalokat, akik a vásáron eladók lesznek, útközben, Diósdon vették fel. Még nem is derengett, amikor már átlépték a határt. Irány a "vadnyugat".

A fiatalabb vezetett. Az idősebb ült mellette. Szokta a társaságát, a körülötte vibráló levegőt. Eleinte szavak nélkül. A fiatalok aludtak. Így kezdődött.

3.

Hosszúra nyúlt a lemenetel. Sokszor kellett visszanézni. A falu, mely fentről olyan volt, mint mikor térképet néz az ember, lassan közelebb jött, a hegy pedig távolodott. Hol csak jeges sapkája látszott, hol ismét teljes pompájában mutatta magát a fenyves egy-egy nyiladékában. Monumentális nagyságát a távolság csak kiemelte. Őrt állt a völgy felett, mint a grófi és püspöki várak a Rhone völgyében. Csak a funkciója fordított: a falu élt belőle már, vagy százhúsz éve. Akkor lett világhírű, amikor egyik oldalról egy megszállott angol, a másikról egy ugyancsak megszállott olasz egyazon napon határozta el, hogy meghódítja. Az angolnak sikerült, de négyen lezuhantak a csapatából. Élete végéig sem tudta kiheverni győzelmét. A "Mutter", mint a jó nők általában később sem adta meg magát könnyen. Sok megszállott halt meg azóta is a falai alatt. A falu temetőjében külön parcella őrzi emléküket.

– Most nézd meg! Még innen is milyen csodálatos! – torpant meg a sárban úszó utca közepén az öregebb és sapkáját hátrább tolta a homlokán. Pedig nem volt a sapkán simléder, csak a homloka égett nagyon. Az egész feje lángolt. Olyan volt, mint egy paradicsom. A hegyi nap és hó megtette a magáét. Nem voltak gyakorlottak a téli, hegyi túrákban. Se szemüveg, se kenőcs csak égő szem, száj és homlok.

– Jól hallom, magyarok? – lépett hozzájuk egy nagydarab fiatalember.

– Jól, hála Istennek – mondta a fiatalabb és már csapódtak is egymásba a tenyerek.

– Mit keresnek itt, ilyenkor, síléc nélkül? – tette fel újabb kérdését a fiatal.

– Hát, csak ideugrottunk megnézni az öreg hölgyet – válaszolta szerényen a fiatalabb és a hegy felé mutatott.

– Mi Németországban élünk és most jutottunk el ide, először az asszonnyal és a gyerekkel, hogy kipróbáljuk ezt a világhírű síterepet. Már jött is oda az asszony és a gyerek, így a férfi németre váltott. Ők pedig kéz és lábtörést kívánva méltóságteljes lassúsággal ballagtak tovább várva-várt szállásuk felé.

– Azt tudod, ugye, hogy ma ünnepelünk? – kérdezte vádliját simogatva az öregebb.

– No ne mondd! Eddig minden nap ünnepeltünk valamit.

– Így is lesz, amíg el nem fogy a csopaki, de ma a sionit isszuk meg – válaszolt az öregebb, miközben megpróbálta szétrakosgatni a vizes ruháit az emeletes ágyakon. – Ma különlegesen nagy nap van. Mondhatnám világnap. Ma töltöttem be az ötvenötöt. Ezt az ajándékot jobban nem is lehetett volna időzíteni. Tudod mit mondana Barna barátunk, a számmisztikus? "Mit vagy úgy oda? Tizedikén születtél, tehát a Nap a bolygód. Öt meg öt az is tíz, s ezért ma különlegesen szép napod volt. Nézz csak magadra! A Nap is gyönyörködött benned eleget! Legközelebb figyeld meg, a hatvannegyedik születésnapod lesz ilyen szép, ha megéled! Ilyen egyszerűek ezek a dolgok." Valószínűleg igaza is van. Ha csak az elmúlt néhány napot gondolom végig, mi mindennek kellett összejönnie, hogy ez így sikerüljön? Gondolj csak a reggelre. Még teljesen sötét volt, amikor valami felébresztett, hogy indulni kell. A sötétben megtaláltuk azt a kis ösvényt, ami Zmuttba visz. Ha nincs napkeltekor felhőben a Mutter, bizonyára visszajövünk, megreggelizünk és felvonóval felmegyünk valahová. Ha nem jön az a tájfutó hajnalban, aki elmagyarázta a sípályák lehetőségeit, visszaérünk a faluba. Ha nem bukkan ki a napsütötte csúcs ott, azon a meredek szakaszon, ahol majdnem kicsúsztál, talán fel is adjuk. És az aktatáska? És a vámosok? Na ugye! Minden tiszteletem a számmisztikusoké.

– Te, ha ennyit fogsz dumálni itt állva elalszom és akkor kivel fogsz ünnepelni? – kérdezte a fiatalabb és az öreg megemelte az ágyon fekvő sapkáját tisztelete jeléül, mert most ismét ő beszélt többet a kelleténél. – Talán a sok nap, vagy ez is az ötvenöttel lehet kapcsolatban? – dörmögte magában. Összetolták az ágyakat, hogy le tudjanak ülni a kis asztalka mellé. Az öregebb pedig nagy szeretettel és hozzáértéssel kicuppantotta a sioni dugóját.

4.

Reggel indulás tovább. Megszámolták a csomagokat. Az aktatáska megvolt és a többi hét is. Nehezen cipelték. Nem a súlyuk miatt. A búcsú volt nehéz. Szinte percenként néztek vissza a hegyre, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A jeges utcákat ugyan bazaltzúzalékkal felszórták, de a nappali átfolyások éjszaka rendre lefagytak. Az idősebb elgondolkozva ballagott lefelé. Apjára gondolt. Itt koptathatta ő is a bakancsát Sanyi barátjával és talán éppen így fordulgatott vissza a búcsúzáskor. Az egyik hirtelen fordulásnál aztán repültek a csomagok és úgy fejre állt, mint az a bizonyos jancsiszög. A fiatalabb a hasát fogta volna a nevetéstől, ha nem lett volna tele mindkét keze. – Ez apám volt - mondta a földön ülve. – Talán keveset gondoltam rá, vagy túl sokat, de biztosan ő gáncsolt el. Azt akarta mondani: "látod pupák, kár volt ennyit várnod, most már csak így alulról nézheted ezt a gyönyörűséget". Délelőtt már nem is mondott többet. Nem is kellett.

A fiatalabb vette át a volánt és a szót is. A kétnapos kihagyás után fel kellett venni az otthoni és a vásári kapcsolatokat. A rádiótelefon körül izzott a levegő, de a rövid szünetek sem maradtak kihasználatlanok. Dőlt belőle a szó. Történetek, kalandok megbeszélésekről, tárgyalásokról, alkuk, üzletek, sikerek, kudarcok váltogatták egymást: egy pénzkereső, családfenntartó kereskedő élete. Mikor befejezte a telefont a bázeliekkel – még mindig alig adtak el néhány tíz bábúnál többet –, folytatta a mesélést.

– Nem mindig ilyen sima a határátlépés, mint most volt. Schengen óta a német, osztrák és francia határon nincs vámolás, viszont annál szigorúbb az országúti ellenőrzés. Legutóbb két napba telt, míg visszakaptuk a bábúkat, mert nem stimmelt a papíron lévő mennyiség és a valóság. Mindez egy parkolóban az országút szélén. El is ment az egésztől a kedvünk. Miután nagy nehezen visszakaptuk a bábúkat, hazamentünk. Persze vámosa válogatja. A nőkkel általában nincs sok gondom. Sokszor kisegít egy kis rögtönzött bábelőadás, egy-két ajándék, de mint mindenütt, itt is vannak fapofák, bürokraták. Velük nincs mit tenni: be kell szerezni az összes hiányzó igazolást, hogy megszabaduljunk tőlük. Persze tőlük lehet megtanulni, hogy legközelebb mire figyeljek jobban. A nyelvvel van a legtöbb gondom. Most sajnálom igazán, hogy nem szedtem fel néhány nyelvet. Így legtöbbször kénytelen vagyok a mutogatásra és az eljátszásra hagyatkozni. Emlékszel Feldkirchnél, amikor beleszaladtunk a vámosokba? Micsoda show műsort adtam elő, amikor a vámos a dobozok tartalma után érdeklődött? Szerencsére a bábúk akkor még nem voltak velünk. A számra mutatva mondtam: esszen-esszen, majd az ingemet rángatva: rúhe-rúhe, amiről persze később kiderült, hogy nem ruhát jelent, hanem azt, hogy nyugi-nyugi. Szerencsére a vámos intelligens volt és az alakítást értékelte, nem a dumát. A speditőrökkel sem jobb a helyzet. Nehogy a legutóbbi, raktári kiszolgálást vedd alapul! Itt van például a K. & N. cégnél Herr Tökfej. Többször volt már hozzá szerencsénk. Vékony, alacsony, szemüveges, cigarettázó, az a tipikus gyomorbajos fajta. Nemcsak lassú, mint a tetű, de szőröző, rosszindulatú és lenéző. Ideális partner.

Néhány percig csönd volt. Visp-nél a hosszú alagút mintha nemcsak tájat, hanem a szavát is elnyelte volta. Visszaértek a Rhone völgyébe és ismét kitárult előttük a széles völgy a Berni Alpok koszorújával. A fiatalabb széles mozdulatot tett, mintha ki akarná söpörni emlékezetéből a sok rossz élményt. – Azért ne sajnálj nagyon ezekért. Egy-két esettől eltekintve mindig időben és sikeresen túljutottunk a határokon és a speditőrökön. Akkor kezdődik a java, a vásár. Képzelj el ezer kiállítót egy harmincezer négyzetméteres, négyszintes épületben. A nyitás előtt két nappal eresztik be őket, egyszerre. Van aki csak a nyitás előtt érkezik egy órával, hóna alatt egy kis dobozkával, amiből egy óra alatt kirakja a kis brilljeit, gyémántkáit és ékszereit, de van olyan, aki egy egész pálmaházat épít fel szökőkutakkal, vízesésekkel krokodilusokkal és aranyhalakkal. Már a saját helyed megtalálása sem egyszerű. A svájciak és a németek még csak precízek: kis és nagy táblácskák ezrei jelzik az útvonalakat és kiállító helyeket, de a franciák és olaszok már sokkal könnyebben veszik a dolgot. Jobb ha nem is mesélek, mert akkor még jönne a parkolás, a targoncakeresés, a felcuccolás, az áramcsatlakozás, stb. De hát ezeket már te is átélted Bázelban. Ezek már rutin dolgok. A nem rutin az, amikor kiderül, hogy otthon maradt egy állványláb, egy hosszabbító, vagy egy függöny. Ilyenkor jön a : "melyik raktárban is van ilyen?, ki menjen érte?", vagy végső esetben a "találjunk már ki valami megoldást" című játék. Nézd azt a templomot ott annak a dombnak a tetején - mutatott előre, ahol a meredek hegyoldal árnyékában kis csúcsos kőtemplom húzta meg magát. – Ja, az Raron vártemploma Rilke sírjával, ahol három napja jártunk! Nem itt kell elmenni Goppelsteinbe, a vasúti átkeléshez? Szóljál, mert én csak dumálok és lassan visszaérünk a Genfi tóhoz! A legnagyobb probléma mégis a raktározás – folytatta a vásári kalandok puzzle-jét. Ősztől nyárig vannak vásárok Európa szerte. No már most, tegyük fel, március 15-én zárult a hamburgi vásár. Jól sikerült és csak négyszáz különféle bábú maradt meg. A legközelebbi vásár Nancyban lesz március 20-án. Hová tegyük a maradékot és hogy juttassuk el a többit – kb. 1500 bábút – Nancyba úgy, hogy a legkevesebb legyen a fuvarozás és rakodás? Itt jön a szervezés magas iskolája. Gergő fiam, aki a hamburgi vásáron árult elindul a maradék bábúkkal és a teljes installációval Berlin irányába. Két nappal korábban én is elindulok Cinkotáról egy nagy adag vámkezelt bábúval, aminek egy része kiegészíti a nancy-i választékot, a másik része már az áprilisi barcelonai vásárra készült. Gergővel egyidőben elindul Schwenheimből, Strassburg mellől egy fiatal házaspár München irányába. Leugrok a francia-spanyol határra, ahol egy kis baszk faluban bérelünk egy fészert – egyházi kapcsolat. Ott kirakom a barcelonai adagot, amiért majd valamikor, valaki menni fog és irány München. Nővéreméknél – akik ott laknak – találkozom kedd este hét és kilenc között a fiatal párral és átadom nekik a Nancyba szánt bábúkat. Közben gyorsan elszámoljuk a februári párizsi vásár költségeit és bevételét. Ők még aznap továbbmennek és Stuttgart előtt, a Badkamp-i autóparkolóban találkoznak Gergővel, aki átadja nekik a hamburgi maradékot. Gergő azonnal leadja nekem rádiótelefonon az adatokat, amiket aztán én továbbítok a párizsi adatokkal együtt Cinkotára, hogy a további gyártást Évi ütemezni tudja. A fiatal pár egyenesen Nancyba megy, mert a vásár csütörtök reggel nyit. Gergő közben beugrik Berlinben egy kereskedőhöz az általa kért 150 darab zsiráffal. Tudod ez az az új típus, amit mutattam. Most mindenki ezt keresi. Hirtelen rálépett a fékre és az öregebb gyorsan kitámasztotta magát a kesztyűtartón. – Hű az anyját! Láttad azt a vízesést jobbra a fenyők között? – kérdezte, de már folytatta is. – Gergő persze még nem jön haza, mert Bázelban, a főpolgármesterrel meg kell tárgyalnia az őszi vásár helyfoglalását. Szerencsére ő kitűnően beszél néhány nyelvet. Tudod teljesen átépítik a vásár épületét és egyáltalán nem mindegy hová kerülünk. Legjobb a földszint, mert oda még az utcai sétálók is be-betévednek. Ott vannak a WC-k, büfék és az éttermek is. Münchenből Zürichbe megyek az egyik kiskereskedő barátunkhoz. Most megyünk először Barcelonába. Neki sok tapasztalata van az ottani vásárról és szálláscímei is vannak. Azt még nem tudom kit küldök ki, mert csak fiatalok lehetnek, akik jól beszélik a nyelvet és házasoknak kell lenniük, mert az nálunk alapelv. Ezt a schwenheimi párt is mi hoztuk össze. Szimpatikusak voltak, jól beszéltek franciául és a babúkhoz is szeretettel nyúltak és szeretettel beszéltették őket. Minden stimmelt volna, de még csak együtt járogattak. Mondtam nekik: "Ne sokat vacakoljatok, mert egy hónap múlva kezdődik a Lyon-i vásár. Holnapután délután telefonáljátok meg, hogy összeházasodtatok-e, vagy másokat keressünk!" Na szegények. Gondolhatod! Két nap múlva beállítottak a házasságlevéllel. Azóta is csinálják a francia vásárokat és nagyon sikeresen. Persze, hogy mikor jön gyerek, azt nem tudom, de majd meglátjuk.

Egy kis szünetet tartott és figyelte az autó motorjának brummogását. Semmi baj sem volt. A kétezer-hatszázas motor gyönyörűen bírta a világjárást. Az öregebb rágógumit vett elő a kesztyűtartóból és megkínálta. Egyre nagyobb tiszteletet érzett iránta és az egész család iránt. El sem tudta magát képzelni a helyébe. Talán a kor? Nem, itt valami többről van szó! Valami belső tűz, de mi a fűtőanyaga? A kérdést még korai lenne feltenni – gondolta magában.

– Mikor szoktatok aludni? – kérdezte, nehogy abbamaradjon a fiatalabb lendülete. A választ nagyjából ismerte, mert az első három napban éjjel nappal felváltva vezettek és csak bóbiskálás volt a hátsó üléseken.

– Az alvás az nem létszükséglet. Bárhol és bármikor lehet aludni, ha van rá idő. Kocsiban, autóparkolóban, templomokban, diákszállón, barátoknál, ismerősöknél, bárhol. Inkább az idő kevés. A vásár alatt azonban mindig rendes szállásunk van. Ott pihentnek és erősnek kell lenni. Nem egyszerű nyolc-tíz órán át állva bábozni - mesélni, nevetni, mosolyogni, viccelődni sokszor teljesen közömbösen nézelődő embereknek.

– Az emberekről még nem meséltél. A kereskedőkről, a polgármesterekről, a szállásadó barátokról, csak a vámosokról. Róluk viszont már néhány ezer éve tudjuk, nem a legnépszerűbbek.

– Tudod mit? Itt jön egy parkoló ebben a fenyőerdőben. Álljunk meg reggelizni, akkor majd mesélek. Nemcsak az emberekről nem meséltem még. Semmit sem mondtam az időjárás viszontagságairól, a sok tízezer kilométer levezetetéséről, a bábuzás örömeiről és kudarcairól, Évikém hiányáról és a kereskedői élet még számtalan részletéről és semmit az egész otthoni háttérről: a bedolgozó asszonyoktól Tatár kutyánkig.

A hatnapos tartós kenyér már enyhén penészes volt, de a szalámi és a sajt mustárral vastagon bekenve, elnyomta a kellemetlen ízt. Nem kellett hozzá beszéd. Se vásárokról, se az otthoniakról, se más emberekről. Csönd volt. Csak a madarak énekeltek a fejük felett teli torokból.

– Nézd azt a kis madarat – mutatott hirtelen a fiatalabb felettük, az egyik fenyőágra. – Láttál már ilyet?

Az öregebb megnézte. Valami légykapóféle lehetett, de nem volt benne biztos, így csak a vállát vonta meg.

– Ári – mondta a fiatalabb meggyőződéssel – méghozzá nőstény lesz!

– Ári!? Ilyen nevű madarat még nem hallottam és honnan veszed, hogy nőstény – húzta el a száját az öregebb, aki nagyon büszke volt természettudományos műveltségére és nem értette a dolgot.

– Hát csak ezért gondolom, mert hogy nem kan-ári az biztos!

Az öregebb szeme egy kicsit összeszűkült, de nem tudta sokáig magában tartani a nevetést.

– Hála Istennek nem sokat komolyodtál mellettem az elmúlt napokban – mondta, mikor végre szóhoz jutott, miközben zsebkendőjével törölgette a szeme sarkából a könnycseppeket. – Hát ide figyelj! Azt biztosan nem tudod mi az a hangnem, amiben csak férfiak zenélhetnek, na meg macskák, ha süt a hold?

– Mi bajod van? – nézett rá a fiatalabb, de már járt is a fejében a fogaskerék. Edzésben volt. Marci fia profi volt a szójátékokban, így csak pár másodpercig tartott kitalálnia. – Csak nem kan-dúrra gondolsz? Ennél nehezebbet is mondhatnál!

– Emlősállat és egyben bizonyos mellékes helységek kulcsa! – vágta rá most már dühösebben az öregebb.

– Hmm! Hazai emlősállat?

– Hé, nem bar-koh-ba a játék. Vagy tudod, vagy vesztettél - mondta fölényesen az öregebb, mert érezte, hogy most megfogta a fiút.

– Feladom – nyögte a fiatalabb és már előre nevetett magában a megoldáson.

– Szarvas, te pupák – mondta az öregebb és gondolatban ismét megemelte a kalapját apja előtt, mert még gyerekkorában tanulta tőle a viccet. Igaz, akkor még ő volt a pupák.

– Ezt nem úszod meg szárazon. Ezt fogd ki, ha tudod. Bányatermék és egyben terméketlen gyomorrontásos.

– Ehhez már egy kis innivaló is kellene, nem gondolod? Termék is, terméketlen is, gyomorrontás és bánya? Hoppá! Csak nem a meddőhányóra gondoltál?

– Ördögöd van..., vagy angyalod! Még nem is vagy annyira berozsdásodva, mint ahogy az ember gondolná – mondta a fiatalabb és bizalma jeléül még jól hátba is paskolta  az öregebbet.

– Hát nem lehet mindenki olyan zseniális utazó, szervező, kereskedő, mint te – kontrázott az öreg és udvariasan kinyitotta a vezetőülés ajtaját jelezve, hogy ezek után csak az vezethet, akinek nagyobb az önbizalma.

5.

Az autó hirtelen gyorsult. Hátul a dobozok, melyekben a kiránduláshoz való élelmiszer és ruhanemű volt kicsit megcsúsztak. A két pufajka, melyet csak úgy rádobtak a dobozok tetejére, most oldalt lecsúszott az almás szatyorra. A hátsó ülés alatt megindultak az üres szódásflakonok is. Aztán lassan minden elcsendesült.

– Az embereknél hagytuk abba – szólalt meg egy idő után a fiatalabb. – Amikor első nap végén, úgy éjfél felé elhagytuk Bázelt és megjelent az út szélén az a furcsa kis tábla: Berlin 870 km. Akkor éjjel meséltem már egy-két emberről, amíg te, a volánnál ülve, délelőtt tíz óráig szép lassan elszámoltál 870-ig. De vannak mások is. Emlékszel? Berlinben rakodtuk fel azt a rengeteg installációt és bábút abból a dohos pincéből. Előtte felmentem a pincekulcsért.  Az ismerősök nem voltak otthon, de a kulcsot leadták a szomszédnak. Becsöngettem. Az ajtó egy résnyire nyílt csak ki. Nem láttam senkit. Egy hang szólt ki, hogy mit akarok. Mikor elmondtam egy vékony, csontos kéz kiadta a kulcsot és az ajtó becsukódott. Tudod, ezeket az embereket nehezen értem. Egy másik emberre ránézni, olvasni a szemében nekem mindennél többet jelent. Kapcsolatot létesíteni, élni ezeket a kapcsolatokat, ez az élet értelme számomra! Hogyan lehet ezek nélkül élni? - kérdezte, de az öregebb nem válaszolt. Nagyon jól ismerte az ilyen embereket. Nem tudta elítélni őket. Ő maga is jól érezte magát társaság nélkül, bár a társaság sem zavarta, ha az összetételét és az időtartamát befolyásolni tudta. – És arra a berlini, magyar, zsidó kereskedőnőre emlékszel, akiről annyi rosszat meséltem, a Vera. Az erőszakosságáról, kicsinyességéről, randa külsejéről. És amikor két nap, két éjjel vezetés után megérkeztünk hozzá és azzal a finom ebéddel várt?! Hát barátom, minden rossz tapasztalatom ellenére - bár fel akartam, számolni a kapcsolatunkat - legközelebb, ha arra járok megint benézek hozzá.

– Látod azt a szerpentint előttünk a hegyoldalban, ami felkígyózik egészen a hóhatárig - kérdezte váratlanul az öregebb, mert fel akarta hívni a figyelmét a kanyarokra. – Arra megyünk fel a vasúti átkeléshez. De nem volt szükség a figyelmeztetésre. A sokéves vezetői rutin már sok mindenen átsegítette a fiatalabbat. Zavartalanul folytatta a mesélést, miközben sorra vette a hajtűkanyarokat. Alattuk szélesre nyílt a Rhone völgye és a másik oldalról búcsút intettek Wallis óriásai.

– Ez egy olyan világ, ahol az emberek csak mint vetélytársak ismerik egymást. Ha bármilyen gesztust, szeretet jelet vélsz felfedezni, ébernek és óvatosnak kell lenned, mert biztos csapda vár rád. S ebben a nők a nagymesterek. Majd egyszer róluk külön is mesélek. Az összes pasztorációs kísérletemet félreértették. Nagyon fontos az erőviszonyok ismerete és hogy te magad tudd, mit is akarsz. Már réges-régen nagybani gyártó lehetnék, ha elhittem volna a nagykereskedőknek, hogy ez az érdekem. De nekem elég a családom és az a további nyolc-tíz család, akiknek tisztességes munkát és megélhetést biztosítunk. Szerencsére azonban az emberek között is vannak kivételek. Kivételes emberek. Egyik ismeretlenül segít szállást keresni, vagy felajánlja a sajátját, másik ingyen bevezet a társaságába, vagy felhasználja érdekemben az összeköttetéseit. Kivételesek. Velük aztán barátivá bővül a kapcsolat. Tudunk egymásról, bármerre is visz a sorsunk, mert már összeköt bennünket egy-egy meleg kézszorítás, egy mosoly, vagy egy baráti ölelés: a figyelem.

– Igen, ez egy jó szó, ezt én is szeretem – szólalt most meg az idősebb és feljebb tornászta magát az ülésen. Sokkal jobban tetszik, mint a szeretet. Figyelmet szentelni valakinek, valaminek, sokkal több, mint szeretet címén "csupán" gondoskodni valakiről. A figyelem szélesebb körű, mert éberséget igényel. Éberséget, ami annyit jelent, hogy nem rutinból csinálom, oda sem figyelve, hanem éppen úgy, ahogy ott és akkor szükséges annak, akivel szemben állok. Nehéz ügy. Beszélni könnyű róla. A megvilágosodott, keleti tanítók mesélnek róla, de Jézus sem tett másképpen. Figyelmet szentelt annak, aki éppen előtte állt, megszólította, vagy ruhája szegélyét érintette. Nálad is láttam valami hasonlót a svájci határon, amikor a vámos kipakoltatta a dobozainkat – tette hozzá csipkelődve, hogy könnyítsen kicsit a gondolatokon.

Az autók szép lassan gurultak végig az összekapcsolt vagonokon. "Lámpákat lekapcsolni! Fékeket behúzni! Kiszállni tilos!" jelezték a szabályokat a feliratok. A vonat, mintha hímes tojásokat szállítana, úgy indult el és tíz perc múlva ugyanígy állt meg Kanderstegben, a Berni Alpok túlsó oldalán. Az állomástól csak pár méterre már tábla jelezte: Öschinensee 3 Stunden és rajta keresztben egy piros szalag: "Lavienengefahr! Turistenweg gesperrt!" Visszafordulni? Lehetetlen! Benne van a programban és látod, ott jön lefelé egy síelő – mondta a fiatalabb.

Mégis vissza kell fordulni. Legalább is a mesében. Vissza az első kirándulónaphoz, amikor még nem voltak nagy hegyek, sem lavinaveszély, sem ünneplés, csak várakozás.

6.

A kis falu, Romainmötier és benne a 800 éves románkori kolostor úgy bújik meg a Jura ölében, mint a kis teázó a kolostor egyik oldalszárnyában. Talán a szerzetescellák előteréül szolgált a szoba. Középen nagy, faragott asztal, körben pedig a későbbi lakók szedett-vedett stílusú, összességében mégis harmonikusan meleg hangulatú bútorai, képei. A kis konyha és a kamraajtó közötti asztalkán teasütemény és rétes. A vitrinekben porcellán és ezüst evőeszközök. A kolostor felöli falon, a két ablak között, ahova még télen sem világít be a nap aranyozott keretű képen szakállas, zergekalapú vadász, vállán fácánnal. A konyhában szamovárokban forró víz. Az ablaknál ültek le, a kétszemélyes biedermayer asztalkához. Az ablakban félig az asztalon egy nagy vörös macska aludt. A szobában a 6-8 vendég csendben beszélgetett és a két idősödő, magas, csontos hölgy, mintha egy századelejei családi összejövetel házigazdái lennének, úgy szolgálták ki őket. Odaülnek az asztalokhoz, beszélgetnek, süteményt kínálnak, majd teát hoznak kedvesen, ki tudja hány évtizede. Velük is beszélgettek. A fiatalabb mosolya azonnal levette lábáról a hölgyeket, akik csalódva vették tudomásul a nyelvi akadályokat, de azért néhány mondat erejéig kitartottak.

A délutáni szokásos teájukat itták rétes kíséretében. Később szokásukról valahogy leszoktak. Talán, mert másutt nem találtak ilyen kedves teázót. Még csak az első napjuk volt. Kora reggel indultak Biel-ből, az ottani diákszállás vezetőjének jókívánságaival. Előző este 11-kor érkeztek a szállásra és a vezető, mintha múlt héten váltak volna el, az idősebbet Istvánnak szólította. Már a faxváltásuk is igen hangulatosra sikerült: "március 8, 2 fő durmzimmer, minden oké, gyertek, ne sokat vacakoljatok, Josef". Reggel vékony friss hótakaró borította az utat és az autót. A hajnali, ébredező Neuchatel-ben a fiatalabb gyorsan megetette a tóparti sirályokat. Fordultak egyet a kihalt belvárosban és már mentek is tovább. Nemsokára Grandson hatalmas, négytornyú vára állta útjukat. Akkor még, hisz éppen hogy elindultak, igen alaposan végigjárták a hatalmas várat a termeket, folyosókat, hidakat és bástyákat. Végigülték a félórás diaporama bemutatót is. Azonban bármely részében is jártak a várnak, valami éktelen zenebona hangja szűrődött be mindenhová. A vár alatt egy hatalmas kék-fehércsíkos sátorban a vidék színe-java, fiatalsága és öregsége ünnepelt. Az ötventagú fúvószenekart hallgatva, énekelve, táncolva valamilyen korabeli jelmezekben, kipingálva, felcicomázva, szabadon, elengedve magát ünnepelt a sok száz ember. Hogy mit, az teljesen közömbös volt. Nem egy orgia volt, csak egy, a hétköznapok feszültségeitől mentes, szabad ünneplés.

– Olyasmi ez, amire minden közösségnek, személynek néha szüksége lenne - jegyezte meg a fiatalabb. Nem lehet büntetlenül, évekig csak a "jót" tenni, csak kemény aszketikus szabályok szerint élni és mindent elnyomni befelé és lefelé, ami helytelennek, tiltottnak, azaz bűnösnek vélt.

– Az aszkétikus életet csak a már nagyon öregek engedhetik meg maguknak, miután fiatalon szabadon engedték vágyaikat, energiáikat. De ezt már az öregebb mondta. A hangulat azonban még az ő vérét is felpezsdítette.

– És éppen akkor maradoznak el ezek a jó kis tombolások, amikor amúgy is feszültebb, szorosabb lesz a fiatalok nyaka körül a hurok - mondta a négygyerekes fiatalabb. – Amikor jönnek a gyerekek, jön a robot és évek, évtizedek egyhangúságán, meguntságán, megutáltságán segítene egy-egy nagyszabású, szabad dühöngés, dübörgés, rohanás, tánc, éneklés. A gond csak az, ha van is ilyen, azokat mindig a már "jól nevelt" öregek szervezik. Így aztán szelíd beszélgetéssé, szelíd énekléssé, szelíd előadássá torzul az ünnep.

– Pedig már Remete Szent Antal is megmondta: "Isten dolgaival is úgy van, mint a földi dolgokkal. Ha mértéken felül megerőltetjük testvéreinket széttörnek, mint a túlfeszített íj. Néha tekintettel kell lennünk gyengeségeikre". Ezt Antonius a sivatagi kellionokban mondta az ott élő szerzeteseknek, de mi van nálunk, ha kilenc hónapra a buli után beérik a gyümölcs? – érdeklődött az öreg jobb kézzel az állát simogatva, mint egy öreg rabbi.

– Ja, azért annyira nem kellene elmenni! – rémült meg a fiatalabb. – Az egy egészen más dolog!

– Pedig, ha kilenc hónapnál sűrűbben tartaná egy ilyen közösség az ünnepléseket összefolynának az események és a gyümölcsök is. Meg aztán, egy jó közösségben igazán nem számít ki, kinek a gyümölcse. Nem így van? – feszítette a húrt egy kicsit még tovább az öregebb.

– Nem, az lehetetlen. A házasság szent dolog! Mindennek az alapja. Valahogy ezek nélkül kellene megoldani a feszültségek felszabadítását.

– Hát igen. A másik módszer az állandó elfoglaltság, a munka, a másokért élés. De éppen ez az, ami le nem földelt feszültségekhez vezet. Zsákutca. kezdhetjük elölről! Vagy, egy jó módszerrel gyorsan meg kell öregedni. De mennyire? Mert a feszültségek, még azok a gyümölcshozók is piszkálják az embert akár hetven-nyolcvan éves korig is. Talán nem alkalmakhoz kellene kötni az elengedést, hanem minden pillanatban elengedetten kellene élni, ahogy a zen javasolja - tekerte tovább a csavart az öregebb, de hát neki már "könnyű" volt. Unokáit már a gyerekek nevelték és az asszonyokban sem akart már sok kárt tenni. Az ő legfőbb gondja éppen a vezetés volt. Már vagy harmadik napja ismerték egymást az autóval, de még mindig előfordult, hogy sebességváltáskor egy kicsit a fékpedálra is rálépett, ami a fiatalabbra mindig sokkoló hatással volt.

– Már megint a pedál? – kérdezte, miután lenyelve indulatát visszamászott az ülésre.

– Nem, nem hiszem. Inkább a cipőm nagy, vagy az autó túl keskeny. Várj még egy kicsit. Nemsokára Gruyéres-ben leszünk és valahová beülünk, ahol jól kidühöngheted magad – vakarta meg most a füle tövét az öregebb. Valamelyik keze úgy látszik mindig útban volt, hogy csinálnia kellett vele valamit. – Nézd már ott elől látszik a dombon a vár-város.

 Ahogy felfelé baktattak a macskaköves, ma már csak turisták koptatta utcán, egyre szembetűnőbbé vált, hogy Svájcban is volt kasztrendszer. A hosszú dombon álló város alsó kapuja körül szegényes, favázas, ódon házikók sorakoztak: a cselédek szállása. Felfelé haladva egyre nagyobb, festett homlokzatú, emeletes polgárházak következtek egészen a belső várkapuig. Itt kezdődött az uraság és háza népe városrésze. Hatalmas palota, templom, bástyák, lőrések. A középkorban ez a rész bizonyára bevehetetlen volt, mint ahogy most számukra volt bevehetetlen a híres gruyéres-i forró sajt. Már későre járt. A várat körbeölelő kétezres havasok szikrázó fehérje lassan kékbe fordult és lent a benzinkútnál már kigyulladtak a reklámtáblák reflektorai. Még messze jártak Leysin-től és bieli gondnok nem ígérte biztosra, hogy fel tudnak menni kocsival egészen a házig.

Végre! A hágóról letekintve megpillantották a falut. Ide is sötétben érkeztek. A falu lámpáinak gyöngyfűzére egy helyen elágazott, felkúszott messze a havas hegyoldalba és eltűnt a fenyőerdő fekete foltjában. – Oda megyünk fel - mondta az öregebb, de előbb le kell jutnunk innen a faluba. Szerencséjük volt. A falu közepén egy kedves taxisofőr, miután ékes schwitzer dutsch-e nem talált megértésre, pedáns kis térképet rajzolt egy cetlire. A hostel volt az utolsó ház a falu felett, messze fenn a hegyoldalban. Sötét este volt és az út havas, de a térkép jó, így hamarosan megérkeztek. Hogy hová is, az csak másnap reggel derült ki.

Este a fiatal vette magának a bátorságot, hogy kommentálja az öregebb néhány írását. Igen lelkes volt, kritikus, de elnézően jóindulatú, ahogy ez ilyen kemény helyzetben egy baráttól elvárható. Az öregebb belealudt az elemzésbe. Fáradt volt. Sokáig mosolyogva bólogatott, mert amúgy is tudta, hogy nem egy Fekete István. Amit írt, saját örömére írta. Hogy másnak tetszik-e, az lényeges, de csak másodlagos volt. Már régen tudta, hogy gondolatait nem tudja hűen írásban visszaadni, tapasztalatait pedig még kevésbé.

7.

Az egész világot behálózó Backpacker diákszálló hálózatot egy ausztrál házaspár találta ki nyilván azután, hogy világkörüli útjuk során végig méregdrága hotelekben voltak kénytelenek megszállni. "Ahány ház, annyi szokás" tartja a jó magyar közmondás és annyi féle gondnok, felszerelés, ellátás, tisztaság és stílus. Biel-ben egy fa barakban volt a hostel. Leysin-ben egy villában. Bielben földön matrac, itt emeletes faágyak. Az itteni fürdőszoba kényelme annyira elvarázsolta őket, hogy az öregebb szappanát és törülközőjét, a fiatalabb a borotváját felejtette ott. Jól esett a forró vizes zuhanyozás. Annak ellenére így volt, hogy a svájciak gazdagságának okára itt derült fény. Hol a világítás automatája, hol a melegvíz automatája kapcsolt le, így maradt a sötétben melegvíz, mivel beszappanozva, pucéran, sötétben nem tanácsos még Svájcban sem a folyosón lévő kapcsolót keresgetni. A figyelmeztető táblákkal dacolva, az öregebb háromszor is be merte nyomni az öt másodpercig melegvizet biztosító gombot. Hát így könnyű gazdagnak lenni! Reggel jött a kárpótlás. Egész Svájcban ez a kárpótlás. A hegyek. A ház, messze a magyar mérce felett, 1500 m-en, egy két és fél ezres hegy oldalában feküdt. Alatta a falú és jobbra lenn, valahol a völgyek mélyén a Rhone. Körben pedig, a felkelő naptól narancssárgára festett havasok. Ez volt az a bizonyos "hát komám, tátva maradt a szám" érzés, amikor kiléptek a kapun. Akkor még nem tudták, hogy ez csak egy szerény kezdet. Ahogy lefelé gurultak Aegli vára felé, az öregebb kezdett el énekelni. Talán a gyönyörködés miatt elmaradt reggeli, vagy egyszerűen a jó levegő volt rá ilyen hatással, nem tudni. Az ember nehezen viseli el a gyönyörűséget üvöltés nélkül. A szavak pedig csak rontanak. Üvölteni kell, énekelni, vagy táncolni. Az autó táncolt lefelé a szerpentinen, így ők énekeltek.

– Mondd, nem balra kellett volna fordulni, ahol mi Laussane felé mentünk? - kérdezte egy idő után a fiatalabb, mert aznap ő volt a mitfárer.

– Laussane a Genfi tónál van. Akkor pont ellenkezőleg megyünk - mondta az öregebb és már tekerte is a kormányt be, a benzinkúthoz, ahol visszafordultak. – Nem akarlak elkeseríteni, de az igazi hegyek csak most jönnek. Ez a Rhone völgye. Északi oldalán a Berni Alpok, déli oldalán a Wallis-i Alpok. Most négy napig itt fogunk csavarogni. Ez az a vidék, ahová negyven éve készülök. Csodákat fogunk látni, ha megengedi az idő, a hó, meg a jég.

A völgy összeszűkült és a sziklakapuban egy öreg, körtornyú, zömök kis vár állt. St. Maurice városára vigyázott már, vagy ezer éve. A szürke, románkori kolostortemplom tornyával és a gótikus, festett ablakaival, oldalhajójával kívülről nem sokat mutatott, de benn? Az orgonista éppen Bach egyik partitúráját gyakorolta. A színes üvegablakokon besütött a reggeli nap. Ott álltak a kapuban úgy, ahogy beléptek. Percekig meg sem tudtak mozdulni. Mintha az egész templom beléjük költözött volna. A zene bennük szólt és a színes üvegablakok az ő szemeik voltak. Leírhatatlan, amit éreztek. Az egész világ eltűnik. Csak az a pillanat van. Az idő áll és ők sem mozdulnak. Aztán lassan, mintha ólomból lenne a lába, a fiatalabb elindul az oltár felé. Végigvideózza az egész templomot. Még az orgonista kis csigalépcsőjén is felmászik, hátha magával tudja vinni a hangulatot, az érzést, az élményt.

Maurice, a tébai légió helyi őrmestere, háromszáz katonájával együtt keresztény hitre tért. Mire fenn észrevették már megvolt a baj. Gyorsan lemészárolták őket, majd a katonát később szentté avatták.

Mindig vannak másként gondolkozók, akik hülyeségnek tartják közvetlen elődeik gondolatait, normáit, hagyományát és megpróbálnak a forráshoz visszatérni, "ahol mindenki egyforma virágokból köti a csokrát". De ki tudja hol a forrás? Lehet, hogy a nem-gondolkozásnál? - töprengett magában az öregebb, miközben a templom történetét böngészte a falon. Mondani azonban mást mondott.

– Bach egész életét ebben az időtlenségben élhette le. A zene világában. Közben pedig dolgozott, nevelte a gyerekeit, szolgálta az uralkodókat, talán még pelenkázott is. Ezek az apácák itt a kolostorban talán már nem is veszik észre a csodát, amit mi láttunk. Nekik mindennapos, mint a csopaki parasztnak a balatoni napfelkelte. Akkor már Sion felé száguldottak az egyre magasodó hegyek között.

Sion, Wallis kanton fővárosa a püspöki és grófi várkastéllyal és világhírű borával és csodálatos síterepével már negyedszer pályázott sikertelenül a téli olimpia megrendezésére. A szőlőteraszok messze felhúzódnak a berni havasok aljáig.

– Majd, ha már Bokorligeten lesz élet, családok, közösség, jó lenne egy ilyen kis románkorabeli templom, toronnyal, kereszthajóval, orgonával – mutatott le a fiatalabb a várkapu lépcsőjéről. Messze alattuk, a szemben lévő sziklaszirten állt a kisebbik vár és a két vár közötti nyeregben a kis templom. A várak zárva voltak, de a látvány mindenért kárpótolta őket.

– Hogy itt hogyan érik be a szőlő, azt nem tudom. Meg kellene kóstolni, állítólag jó bor van erre – mondta az idősebb, aki balatoni barátja révén borszakértőnek képzelte magát.

– Ha arra gondolsz, hogy ott lenn, az alsó vár oldalában kaktuszokat találtunk, akkor lehet ebben a klímában valami mediterrán jelleg. Csak, hát ezek a jeges hósapkák körben, mindenfelé?! A faluban majd nézünk valamilyen helyi bort – mondta a fiatalabb, mert ő volt a gazdasági vezető, az üzletember, a vállalkozó. Így csak arra vállalkozhattak, amire ő áldását adta. Szerencsére mindig, mindenre áldását adta.

– Grüss Gott – köszönt a boltban az öregebb.

– Bon joure, monseiur – válaszolt a nett úriember a pult mögül.

– Have you got any special wein from Sion – váltott nyelvet az öregebb is, mert örült, hogy legalább már eddig eljutottak.

– We've got only special weins from Sion – mosolygott az úriember és a fal mellet, a polcon sorakozó üvegekre mutatott.

Az öregebb olvasgatta a nemzetközileg ismert fogalmakat: pinot noire, otonell, chardonay, s végül a pinot noire mellett döntött. Tudta, hogy a fiatalabb is szereti a vöröset. Mindjárt négy üveggel vett, mert így szólt a megbízás: a bázeli üzleti tárgyalásokhoz is kell még néhány üveg.

Raron nevű falucska vártemploma jelentéktelennek tűnt Sion váraihoz képest. A keskeny, meredek utcán felfelé kapaszkodva szinte minden ház előtt meg kellett állniuk. Míves fakapuk, kis Mária szobrocskák a kapuk felett fülkében, vagy talapzaton, régi, faragott erkélyek, faszerkezetek és falikutak, melyekből gyöngyözve futott le a hegyi patakok kristályos vize. A várat, a helybéli parasztok lázadása után a herceg leromboltatta. Köveiből épült a kis, csúcsos tornyú templom. Rainer Maria Rilke élt itt életének utolsó éveiben. Csodálta  a táj szépségét és itt írta szépséges verseit Istenhez és a szerelemhez. Az öregebb megpróbálta lefordítani a versidézetet a sírjáról, de nyelvtudása cserben hagyta. Helyette egy rövid részlet jutott eszébe Rilke Isten-történeteiből: "Nagyon mélyre temettük el Istent. Túl sok eget lapátoltunk rá az elmúlt századokban."A svájci temetők és sírok külön tanulmány utakat igényelnének. Teljes epizódokat faragnak ki az elhunyt életéből a fa, vagy szikla mesterei. Egy zergevadász a fenyőerdőben, ahogy messzelátóján a sziklafalakat pásztázza, a kutyájával, puskájával; egy szőlősgazda a pincéjében hordói között, lopóval a kezében; egy fafaragó mester, ahogy éppen egy fejfát farag. Mind mesterművek a javából. Kicsik, mert a temetők is kicsik. Látszik, hogy szívvel készítették: barát a barátnak, jó szomszéd a jó szomszédnak.

S végre Tasch! A Nicolai völgy utolsó előtti faluja. Innen már vonaton mentek tovább, mert az autók elől – bölcsen és önvédelemből – lezárták a völgy további részét. Csomagolás közben az öregebb nagyokat sóhajtott. Talán még ma megláthatja álmai hegyét. Késő délután volt, de még világos. A mély völgy alján már sötét árnyak úsztak és csak messze fenn, a sziklafalak tetején sütötte még a nap a szál fenyőket. A vonat fél óra alatt ott van, talán. Még ma!!!

De valaki nem így akarta. Nem lett volna elég hatásos. Nyolc csomaggal szálltak fel a vonatra, s csak héttel szálltak le. A fiatalabb aktatáskája – irodája, pénze, iratai – a vonaton maradt. Már messze benn jártak a faluban, amikor elordította magát, eldobta a csomagokat és rohant vissza a vonathoz. Késő. A vonat elment. Másfél órai magyarázat, telefonálás, várakozás, feszültség. Még nem ért vissza a vasút. Végre telefon, megvan a táska! És egy óra múlva a következő vonat hozta. A mozdonyvezető mosolyogva nyújtotta ki az ablakon. Akkor már a fiatalabb is mosolygott. Már korom sötét volt. Irány a Backpacker. Lepakolás. Vissza a faluba. Telefon haza: már minden rendben, már jól vagyunk, hatalmas a hó, hideg van, de itt vagyunk Zermattban.

8.

A következő két félnap leírása előbbre került, mert azok az órák mindent megelőztek. A 12 órás kirándulás a Hegyhez és az a 3 órás csendes szemlélődés a "Mutter", vagy "Buddha" lábánál a tizenkét nap többi eseményét kicsit háttérbe szorították – legalább is az öregebb számára. Erre utalt az itt elfotózott két teljes tekercs film is. Eredetileg összesen két tekercset vitt magával, de a dolog megvalósíthatatlan volt. A Hegy vonzotta a filmkockákat. Pedig nem úgy indult.

Az öregebb mindig korán kelő volt. Most is megérezte a hajnalt. Csendben öltözködni kezdett, hogy ne zavarja a fiatalabbat. Csak kiugrom, megnézem látszik-e a Hegy, aztán napfelkelte után visszajövök. Ha nem felhős az idő, majd együtt felmegyünk valahová felvonóval – gondolta. Eszébe sem jutott, hogy gyalogosan is meg lehetne közelíteni a hegyet a hatalmas hóban. A fiatalabb azonban sértődötten ébredt. – Itt akartál hagyni? Ez nem szép tőled! És már indultak is. A patak partjáról az öregebb felnézett a Hegy irányába. A még fekete égbolt előtt halványan derengett egy szürkésfehér gerinc. – Ott van! Ő az! - mutatott fel, de a fiatalabb még álmos volt, a keskeny ösvény pedig jeges. 6 óra, -11 ^oC mutatta az ékszerbolt piros, digitális kijelzője. A kis ösvényt, ahol egykor Edward Wymper is elindult kedvenc hegyét festegetni megtalálták és még járható is volt. Lassan hajnalodott. Az ég egyre fényesebb lett, a Hegy pedig egyre ködösebb felhősebb. S mire a szemközti oldal csúcsaira felkúszott az első narancssárga napsugár, a Hegy teljesen beburkolódzott. Csak ez az egy. Szemben a Breithorn, hátuk mögött a Dom, a Mischabel, a Rimpfischhorn négyezres csipkéi szikráztak.

– Menjünk tovább, vagy menjünk haza reggelizni? –- kérdezte az öregebb. Szíve tudta a választ, de nem tudta mit jelent a fiatalabbnak ez a reggel.

– Vissza? Reggelizni? Hát nem erre vártál negyven évig? Menjünk csak tovább! Biztosan kiderül! – válaszolta a fiatalabb és le sem vette a videokamerát a szeméről. A Hegy azonban nem adta magát könnyen. Felértek Zmuttba. A kis turista látványossággá "fejlődött" falu még lakatlan volt. Az utcákon, házak tetején többméteres hó. Az ösvény két láb szélességűre keskenyült, de mentek tovább. Elindultak az első felvonók és a drótkötél halk zizegése száz méterről is jól hallható volt a hatalmas csendben. Utat fogtak, majd egy lelkes tájfutó eligazítás alapján sípályát. Sehol egy lélek, csak a feketefenyők és a havasok egyre szélesedő panorámája. Az út két oldalán méteres hófalak. Alattuk a falu kis fekete pontok tömegévé töpörödött és a Strahlhorn csipkés gerince mögül előbukkant a nap.

Megálltak telefonálni. Ezt el kell mesélni az asszonyoknak. A fiatal lelkesen kommentált, de az öreg csak nehezen beszélt, valami gombóc volt a torkában, hiába próbálta kikrákogni, meg a szeme is bepárásodott a hideg levegőtől. – Köszönöm mamókám, hogy lejuthattam ide. Itt állok a lábánál, éppen most bukkant ki a felhők mögül. Nem tudom elmesélni. Köszönöm.

Aztán csak mentek, mentek felfelé az egyre meredekebbé váló pályán. Megjelentek az első síelők, elmaradtak viszont a fenyők.

– Ezek a vihartört, agyongyötört, meggörbült feketefenyők a képeslapok miatt éppen olyan híresek, mint maga a Hegy – mondta az öregebb. – Olyanok, mint az itteni öregek, a még hegyi emberek: szikárak, bütykösek, töredezettek, de állják a viharokat.

– Mit keresnek itt a pályán gyalog? - kérdezte egy fehérszakállú öregúr. – Ki van írva, hogy tilos! - de sem a hangjában, sem a tekintetében semmi neheztelés nem volt. ‑ Honnan jönnek? 

– Zermattból - válaszolta az öregebb és fejével lefelé biccentett, ahol valahol messze a völgy alján a falu volt.

– Jó Isten, – csodálkozott a szakálas – csak nem tegnap indultak? – de már búcsúzott és csúszott is lefelé, mert a sípályákon száguldás a svájciak életformája.

A Matterhorn ott tornyosult teljes életnagyságában felettük. Leírhatatlan volt. Percről-percre változott a képe, ahogy a kis felhők kergetőztek körülötte. Feltámadt a szél és beborította őket a hó csodavilágának millió, apró, kis, szikrázó építőkövével. Fent a Schwarzsee-nál már nagy élet folyt. Síelők százai érkeztek lentről a felvonókkal, fentről pedig sílécen. Öt órát gyalogoltak felfelé. A teát meg kellett inni. Megérdemelték.

– Nagy itt a tömeg, nem gondolod? – kérdezte a fiatalabb. – Menjünk valami csendesebb helyre!

– A ház mögött süt a nap és pont szemben vagyunk a heggyel, hozok két széket – mondta az öregebb. Aztán már csak ültek, beszélgettek, szunyókáltak.

Igen. Elvarázsolódtak. Az egész együtt volt varázslatos: a Hegy, a táj, az idő és a barátságuk. Nem merték még maguknak sem bevallani, de jól érezték magukat együtt. A fiatalabb az egyik este megpróbálta imája közben szavakba is foglalni, de ezekről a dolgokról nem kell sokat beszélni. Ő is rájött. Hamvas írt róla valamit, de ő is csak dadogott. Szavak, fogalmak és utalások. A lényegről nem mondanak semmit, mert nem is lehet. Át kell élni, ha megadatik. Valami alakult. Már összekapcsolta őket a nagy kaland, hét nap együttlét éjjel nappal, a rengeteg pofázás, agyalás, kérdés, válasz, vicc, élc. A világ nagy problémáit sorra oldották meg, mert a hegyek igen alkalmasak az elmélkedésre, lásd Mózes, Jézus, vagy Farkas. Buddhának csak egy fa jutott. Állítólag nem volt közelben hegy, csak folyó. Ahhoz képest elég sikeres volt.

9.

A szánkópálya, melyen az Öschinensee-hez indultak eleinte kellemes sétaútnak bizonyult. Az óriásfenyők ágai között felláttak a sziklás csúcsokra. Sok helyütt látszott lavinaomlás, mely  barna szőnyeggel fedte be a hóborította oldalt. A terep egyre nehezebben járható lett. Végül az ösvénynek is vége lett. "Lavienengefahr! Weg gesperrt!" – jelezte a tábla és a gyengébbek kedvéért még egy hegymászó kötél is ki volt húzva keresztben az úton. Derékba tört fenyők, jéggörgeteg zárta el az út további részét. Felettük a sziklafalon jól látszott hogyan söpörte le a jégár a fenyőket, sziklákat. A fal függőleges részén óriási jégcsapok nőttek. A fiatalabb nem bírta ki. Fel kellett másznia a görgeteg tetejére, hogy onnan filmezhesse és kommentálja az utókornak az eseményeket. Az öregebb valami szorongásfélét érzett, miközben nézte, ahogy néhol derékig eltűnve a hóban felfelé kapaszkodik. – Hagyd már abba ezt a marhaságot! Gyere keressünk egy másik utat! – kiáltott fel neki.

Szép, autópálya szélességű sípályát találtak, amely egyre meredekebben kanyargott fel a sziklaszurdok vége felé. – Nem vagy szomjas? – kérdezte a fiatalabb és már mászott is le a hídról a jeges, hóval borított köveken az alattuk kavargó, zúgó hegyi patakhoz. – Itt még biztosan iható. Az idősebb irigyelte vállalkozó kedvét, aztán eszébe jutottak fiatalkori hasonló élményei, alpesi túrái, amikor ő is mindenhová fel és lemászott, mindennek nekivágott és senki sem tarthatta vissza. – Gyere már, mert nem marad vizük a kanderstegieknek! – kiáltott le és már vágott is neki az újabb meredek szakasznak. Fent megállt. Nézte a fiatalabbat, ahogy küzdött a meredekkel. Nehezebb helyet választott, mint ő és nem boldogult vele. Át kellett traverzálnia a jeges pályán, ami önmagában sem volt kis teljesítmény. – Látod, túl sok vizet ittál – cukkolta az öregebb, de azért belül örült, hogy ezt is túlélte. – Innen már nincs messze – mutatott felfelé a hatalmas jeges sziklafalakra. – Egy óránál nem több. Ott a fal tövében, a Bümlisalp csúcsa alatt, ott a tó és a menedékház is. Hirtelen, mennydörgésserű robajjal hatalmas gleccserdarab szakad le a szembelévő fal sziklapárkányáról és vízesésszerűen folyt utána a hó, a jég és a sziklatörmelék.

– Jócskán megenyhült. Talán még havazni is fog – vizsgálta az öregebb a csúcsokat és az eget. Észrevétlen lassúsággal vékony szürke párafelhő vont be mindent. Egybefolyt az ég, a sziklafal és a lábuk alatt a hó is, mikor felértek a tóhoz. Ha nem lett volna ott néhány fenyő és a ház, egy hógolyó közepébe is képzelhették volna magukat.

– Two hot ice-tee, please – kérte az öregebb a megérdemelt teájukat, de a fiatal pincérkislány sehogy sem akarta megérteni milyen az a forró jeges-tea. Idősebb kolléganője jött oda. Ő megértette. Sokféle emberrel találkozott már életében és sokféle igénnyel.

– Wir sind ungarn – mondta lelkesen a fiatalabb. A nő egy pillanatig elgondolkozott, majd mesélni kezdett. Horvát munkavállaló volt, aki otthon hagyta két kislányát és a férjét, hogy meg tudjanak élni valahogy. Szidta Tugymant, mert már régen látta leányait. Ők a vásározás örömeiről meséltek. Megértették egymást.

A forró tea jólesően égette kiszáradt torkukat.

– Nem mindegy mit dolgozik az ember – kezdte a fiatalabb, miután a felszolgálónő visszament a pulthoz. ‑ Nem mindegy a házasságnak és a családnak. Sok házasság megy tönkre a munka miatt, a családtól távoli munka miatt, a napi 12-14 órás munka miatt, a szabadság nélküli munka miatt, a lélekölő munka miatt, vagy éppen a túl "nagyvilági" munka miatt. És főleg a női munka, a családon kívül végzett munka.

– Az otthon "unatkozó" feleségek sem az ideális megoldás, bár ez közelebb áll a férfiak elképzeléséhez: hazamegyek a melóból, meleg étel, tiszta lakás, jól nevelt gyerekek, mosolygó, gyönyörű feleség, meleg ágy, mi kell még? – fűzte tovább a gondolatot az öregebb. – Még ezekkel sem lenne baj, csak hát természetesnek vesszük őket, ha vannak. Jár nekem, hiszen melózok. Pedig mi gyötrődéssel járhat mindennap kitalálni, megvenni, megfőzni, feltálalni, elmosogatni – esetleg három-négy részletben – a mindennapi betevőt. Erről csak a családanyáknak, nagymamáknak, meg az agglegényeknek van némi fogalmuk. Valahogy mindig az adott két emberen csúszik el a dolog, nem a munkán. Saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor elváltam. A kölcsönös egymásra figyelés, éberség és tudatosság hiányzott. Nem tanították meg, mert taníthatatlan. Meg kell tapasztalni az embernek a saját kárán. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor is tapasztalat. A gyereknek is az. Negatív. Éberebbé teszi, figyelmesebbé a saját életében. Pár éve volt egy kollégám. Úgy jött hozzám, hogy kellene végre, tíz év svájci, lélekölő – de igen kifizetődő – programozói hajtás és kizsákmányolás után végre egy nyugodt munkahely. Végre együtt a családdal. A ház is elkészült... Az öregebb szeme a messzibe kalandozott, fel a jeges csúcsok közé. Arca megnyúlt. – Fél évig volt velünk. Megnyugodott. Boldog volt a családjával. Egyszer a bátyja felhívta Svájcból, hogy megint kellene a segítsége. Felmondott. Hiába beszéltem neki. Már nem jutott ki Svájcba. Infarktus végzett vele. Hol volt a felesége figyelme? Hol az ő ébersége? A külsők figyelmeztetései nem sokat érnek. Csak a belső, de azt meg kell hallani a hatalmas külső zaj ellenére. Kell, mert létkérdés.

Este Lauterbrunnen, Valley Hostel. Márta és Alfréd az első igazi házigazdák a Backpackerek sorában. Nemrég felújított ház, teljes komfort. Tisztaság, csend, rend és sok kedvesség. Még jóformán meg sem érkeztek az öregebb rögtön kiszúrta az iroda falán a hatalmas madártávlat-térképet és tanulmányozni kezdte, miközben a fiatalabb a papírmunkát rendezte. Bizonytalan volt. Ezt a vidéket nem ismerte annyira, mint a zermattit. – Zermatt? Az meg hol van? – kérdezte fitymáló legyintés mellett a helybéli születésű Márta. – Majd, ha a mi hegyeinket meglátja, akkor lát igazán svájci hegyeket! Gyalogolni akarnak? Menjenek fel a Kleine Scheideggre, vagy Mürrenbe. Három-négy óra gyaloglással mindkettő elérhető. A szintkülönbség sem sok, alig 900 méter. Gyönyörű lesz, meglátják!

Az lett. Az öregebb csak most, a hetedik napon említette meg, hogy jó lenne holnap egész nap egy szót sem szólni, de amint kimondta már meg is bánta. Nem ismerte a fiatalabb tűrőképességét és állóképességét ebben a sportágban. Ő maga edzésben volt. Rendszeresen csavargott egyedül a hegyekben, de otthon, a felesége sem erőltette soha a sok beszédet. Ismerte a hallgatás – a szavak és gondolatok – nyugalmának jótékony hatását. A fiatalabb  nem szólt semmit. Másnap azonban, miután elindultak, egyre jobban lemaradt. Csak egy óra múlva, miután többször leállt megvárni jött rá az öregebb, hogy komolyan vette az előző napi mondatot. Sajnálta, de csak rövid ideig. Érezte, jót fog tenni mindkettőjüknek. Meg hát, ott voltak a hegyek, a három berni óriás: a Jungfrau, a Mönch és az Eiger. Az egész kirándulás a lábuknál vezetett. Persze sípálya volt. A gyalogösvényt a lavinaveszély miatt lezárták. (Naná, hogy a fiatalabb arra ment.) Délután a szemerkélő esőben recsegett-ropogott is a hegyoldal. Volt azonban más élmény is. Még délelőtt történt, hogy egy meredek szakasz tetejéről az öregebb visszanézett, jön-e a társa? Kis fekete pontot látott lenn a sípálya alján és mellette egy másik, még kisebb pontot. Amikor legközelebb megfordult, már ki lehetett venni az alakot és mellette a kutyát is. Hogy lehetséges, hogy más is gyalogol itt rajtuk kívül? – gondolta, mert a pályákon eddig csak síelőkkel találkoztak. S micsoda tempóban jön fölfelé! A következő szakasz végén már hallotta a kutya lihegését a háta mögött. A nő, hatalmas jegesmedve csizmában és kutyája úgy húztak el mellette, mintha állt volna. Egy udvarias Grűszgott és már csak a hátukat látta. Délben már szembe jöttek. Hogy hol járhattak? – nézett fel az öregebb az Eiger kétezres északi falára –, azt csak a Jóisten tudhatja.

A napot a nagy hallgatás napjaként fogják bejegyezni a történelemkönyvekbe. A gondolatok azonban nem egykönnyen hallgatnak el. Jön a hálaadás Istennek, jön az emlékezés az apai szöges botra, jön a majd legközelebb, ha erre járok és betódul az a rengeteg látvány, hang, szín, illat. Mert a hónak is megvan a maga sajátos illata. Mint az esőnek, a tavaszi szélnek és a fenyőerdőnek. A hó illata nyers illat. Tartalmának legnagyobb részét a kristályos kő illata teszi ki, de van benne a fenyő, a moha, a viharos északi szél illatából is egy csipetnyi. És bejön a hallgatásba - hiába maradt le egyórányival – a társ, a fiatalabb szavaival, gesztusaival, mosolyával és vicceivel. – Nofene, csak nem fogok elérzékenyülni ettől a taknyostól – gondolta az öregebb magában. – Ebben a korban? És mit szólna a feleségem? Nincs szegénynek úgyis elég baja velem? Aztán visszaemlékezett a fiatalabb történeteire, melyeket a vezetés közben mesélt és rájött, hogy nagyon sokan "szerelmesek" belé. Néha túl sokan. De, még bírta. Még többet is bírna, ha nem a család lenne a legfontosabb az életében. Az a tipikus, megszállott teremtő fajta, aki ha kapcsolatba kerül valakivel – hozzá fordul valaki –, hipp-hopp megszervezi az életét, tartalmat visz bele, célt ad neki és az utolsó leheletéig segíti. És főleg, mindig, mindent átbeszél, meghallgat, kimond. Lehetetlen elbújni előle. Magával sodor, ha beállsz a medrébe. Kevés embernek van ekkora szíve és hite. Az ilyen nagy szív azonban ugyanilyen nagy csalódásoknak is ki van téve, ha maga körül kicsinyességet, hazugságot, álszentséget, alamusziságot, gyengeséget, tunyaságot tapasztal. Belefacsarodik, ha nincs valami belső energiaforrása. Sokáig nem értette, honnan ez az energia benne. Aztán, amikor elhagyták az aktatáskát Zermattba rájött. Talán ezzel az egy mondattal lehetne jellemezni:  Uram, te látod, hogy mindent megtettem, amit tudtam, most Te jössz! És jön! Aki nem ismeri azt mondaná hihetetlen, de jön. Nem néha, mindig, ha már tényleg mindent megtett. Őt átverni nem lehet, mert a szemeddel lát, a füleddel hall, a kezeddel érez, így teljesen "képben" van. De nem a fejeddel gondolkozik és nem a te száddal beszél. Van neki sajátja. És ez az energiaforrás. Csak meg kell hallani, amit mond. Ehhez kell a csönd. Szaporítani kellene az ilyen embert - szokták mondani. Ebben sem szorult másokra. Négy fiú, három közösség, számtalan barát, lelki gondozott. Szaporítja ő magamagát, ha pedig már nem megy, jön Isten és Ő folytatja.

Este, a túra után, nagy vacsora: főtt tészta tonhallal á la Bisztrai, alma, a maradék csopaki. Koccintás a háziakkal és kölcsönös mese az életről, már amennyit a nyelvtudás megenged.  A családok, a diákszálló felújítása egyik oldalról, a vásározás és a hegyek a másik oldalról. Nagy meglepetés az 1928-as Beadecker, melyben az öregebb apjának préselt virágai is még benne vannak a harmincas évekből. Gyopárok, enciánok.

Isten éltesse a Teremtőt és a teremtőket!

10.

Egy egészen másfajta a megőrző: a várakozó, a rácsodálkozó, a csöndes példamutató, az egyszerű típus. Ebből a fajtából nyugaton csak kevés van és számuk egyre fogy. Szerencsére keleten folyamatosan újratermelődik és néha el-eltéved egy-egy nyugat felé is. A harmadik fajta, a pusztító. Ennek azonos súlyú szerepét a másik kettő mellett szinte csak keleten ismerik. Nyugaton ő a gonosz, a Sátán és csak kevesen merték hozzátenni: ő is Isten szeretett fia, a maga sajátos szerepe ellenére. Nélküle döcög a szekér, mert nem kerek a kereke. Nélküle nem lennének jók, szentek, nem lenne csábítás és nem lenne mi ellen küzdeni. Unalmas, Paradicsom előtti állapot lenne: még mielőtt Isten kimondta: Legyen világosság!

– Nézd a természetet – mutatott az öregebb a lavina által leborotvált hegyoldalra. – Tegnap virágzott rajta az élet millió formája, mára egy jéggörgeteg lett a helyén. Jövő tavasszal pedig, ha majd erre jövünk a lányokkal, látni fogod a sok alpesi virágot, melyek a görgetegből bújnak elő és néhány év után új fenyők ezrei veszik ismét birtokba a hegyoldalt. A pusztítást a jég csinálta, az újjászületést az eső és a hajnali pára. A természettudomány H₂O-nak hívja mindkettőt. A tudomány néha nagyon bölcsen fogalmaz.

– Látom a pusztulást és a pusztítást. Tudom mi a jó és a rossz. De a pusztítást és a rosszat nem bírom elfogadni, mint Isten egyik formáját. Minden erőmmel ellene küzdök, hogy csökkentsem a hatalmát és növeljem a jóét – mondta meggyőződéssel a fiatalabb. – Nem küzdhetek Istennel, Isten ellen. De maga ez a gondolkozás is messze áll tőlem. Ez a teológusok területe, meg is hagyom nekik. Én az életet szeretem. Ha az élet szenved, nekem ott a helyem, hogy segítsek. Legyen az akár egy kutya, egy rózsabokor, vagy katicabogár. Mégis, leginkább az embereket látom magam körül szenvedni. Ezért legtöbbször ők az én "vadászterületem". A szűkebb környezetemben a fiatalok és az öregek, a távolabbiban a menekültek, éhezők. Miattuk érzem értelmesnek az életemet.

A Brienz-i tó partján ültek. Még kora reggel volt. A hegyek kissé megszelídültek. A meredek, havas hegyoldalak fölött már hiányoztak a négyezresek óriás tűi, hatalmas tömbjei. A hűvös hajnali szellő szelíden fodrozta a víztükröt. A túlpart házainak képe beleveszett az apró hullámokba. Ami a valóságban világos, éles és egyértelmű volt, az a tükörképben elmosódottá, határozatlanná vált. Mégis ott volt mind a kettő. Sőt, az ég kékje a vízben mélyebbnek, tisztábbnak tűnt.

– Induljunk – állt fel a fiatalabb. Erről még lesz időnk beszélgetni. Ma mi az úti cél? – kérdezte már a kocsiban, amikor látta, hogy az öregebb befejezte a térképek tanulmányozását és szemüvegét a tokjába téve maga mellé rakta.

– Meiringenbe megyünk. Van ott egy híres templom, amit már kétszer eltemetett a hegyről lezúduló hordalék, aztán ott van az Aare folyó szurdokvölgye és van egy híres vízesés is a falu felett – válaszolta az idősebb és kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

Ez volt a terv. A valóság más volt. Bizonytalanabb, ködösebb. A templom a helyén volt. A legalsó templomot még valamikor 1000 körül építették. Mérete a mai sekrestyénél is kisebb volt. A felső templom különlegessége az a tizenkét egy-fából faragott fenyőoszlop volt, ami a főhajót tartotta. Az oszlopok repedéseibe a kezük is befért, de a fenyőfa állta az idő és a hegy  ostromát. A különálló kis hitoktatóházat a maga egyszerű szépségével a fiatalabb szintén áthelyezte volna Bokorligetbe. A folyó szurdoka le volt zárva és a vízesés még megközelíthetetlen volt. Nekivágtak egy ösvénynek, ami a vízesés helyett egy hamisítatlan, svájci istállóhoz vezetett. Az istállóban bocik, tehenek, kecskék. Az istálló előtt szénakazal  és a trágyalé – Svájc ide, Svájc oda – ugyanúgy kifolyt az erdőbe, mint bármelyik nógrádi istállóból.

– Látod, itt készül a Milka csoki – mondta a fiatalabb és elhúzta az orrát.

– Ez is csak egy közösség. A vezetőn, a gazdán sok múlik. Mint egy családban az asszonyon. Ha az asszony lompos, folyik a trágyalé, ha túl tiszta, akkor patika van papucsokkal és szőnyegvédő szőnyegekkel és sehol egy életszagú, mosatlan zokni. De egyik sem rossz, csak el kell viselni. Megszokni sok mindent meg lehet. A baj akkor kezdődik, ha meghívnak a disznóólba és elhúzod az orrodat. Vagy, ha a patikába hívnak és csak azért is sáros cipővel mész végig a szőnyegeken. Mindig az ítélkezővel és az ítélkezőben van a gond – magyarázott az öregebb, de hirtelen befogta a száját, mert rájött, hogy éppen ítélkezik. Most a fiatalabbon volt a sor, hogy azt a bizonyos széles, fidzsi mosolyt szó nélkül eleressze. Az asszonyokat különben is imádta. Mindegy milyen volt, slampos-e, vagy patikus. Mindegyikben saját édesanyját, vagy feleségét látta – persze csak egy bizonyos pontig. Ez a pont aztán sok gondot okozott neki, mert az asszonyok egy idő után már nehezen érzékelik ezt a pontot. Imádják kedvességét, mosolyát, intelligenciáját, türelmét, beszédes hallgatását és ha már szívüket úgyis feltárták, természetes könnyedséggel léptek volna át minden ponton. De neki ezen a ponton kezdődött saját és felesége magán birodalma. Ez a pont senki számára nem volt fizikailag átléphető annak ellenére, hogy szóban olyan szabadon lehetett ki-be járkálni, mint a világ bármely más birodalmában. Talán ez is bátorította az asszonyokat, akik aztán csalódtak.

Egy darabig csöndben ballagtak lefelé az ösvényen. A hó hol már elolvadt, hol meg méteresre fútta össze  a szél, így csak lassan haladtak lefelé.

– A Milka csokiról jut eszembe – mondta egy idő után ismét az öregebb, aki a sikertelen program miatt briliáns filozofálásokkal igyekezett kárpótolni a fiatalabbat. – A nőkkel minden fiatalabb korú közösség és lelki vezető férfinek, papnak és pszichiáternek gondja van, ha gondot csinál belőle. Hamvas írja valahol – talán a Szilveszterben – "Fiacskám! A nők inkább lefekszenek veled, csakhogy ne kelljen odaadniuk magukat." Ha egy nő feltárja legbelső gondolatait, érzelmeit egy férfi előtt, aki nem a férje, azaz lelkileg meztelenre vetkőzött – odaadta magát –, akkor már a testi kapcsolat számára jelentéktelen. Sőt, mi több, ha a férfi kedves, szemrevaló, és egészséges, érthetetlen számára, miért nem jön létre a kapcsolat?

– Igazad lehet, mert nemrég egy nőismerősöm mondta: "sokkal inkább érzem, hogy megcsalom a férjemet, ha valaki más férfinek feltárom a legbelső érzelmeimet, gondolataimat, vágyaimat, mintha lefeküdnék vele". Másik oldalról nézve pedig hány házasságot ismerek, ahol a testi kapcsolat valahogy működik, de lelki – érzelmi, gondolati, tehát a lényegi – kapcsolat akár egy életen át sem jön létre. Nem beszélgetnek, vagy ha igen, az nem megy mélyebbre a napi gondok – a pénz, a gyerek, a család, a munkahely, a híradó – szintjénél. És hányszor tűnik fel közben egy érzelmekben gazdag, nyitott, csinos 20-30 éves nő, vagy férfi és összedől a kártyavár, vagy csak az emberen belül hasad ketté az élet. A rendszeres, napi beszélgetés kettesben egymásról, a jó házasság alapja. Nekem elhiheted – mondta a fiatalabb és az öregebb elhitte neki, mert nyitott volt, kedves, jóképű és érzelmekben gazdag, s 25 éve lelki vezető. Az ilyen embernek el kell hinni minden szavát.

– Ha már minden zárva van, menjünk fel egy igazán nagy hegy tetejére – javasolta a fiatalabb, mikor visszaértek a kocsihoz. – Nincs itt valamilyen nagy hegy a közelben?

Dél felé járt. Az öregebb a térképet kezdte tanulmányozni, mert az igazán nagy hegyeket már elhagyták.

– Már csak a Titlis, vagy a Pilátus van, amire lift visz fel. Gyalogosan már késő van elindulni.

– Jó, akkor legyen a Titlis. Milyen magas?

– 3008 méter. Hát nem egy Matterhorn, de a Tátránál magasabb. Itt a kereszteződésben fordulj jobbra, Engelberg irányába.

Szemük, szájuk tátva maradt a kis falu felett magasodó hegyek bizarr formái láttán. Háromszor szálltak át, mire elfogyott a hegy felettük. Körben végeláthatatlan sorban sorakoztak a jeges csúcsok. A Titlis meredek déli falának tetején álltak. Szédítő volt a mélység. A mélység felett hegyi varjúk csapata lebegett. Várták a megszokott kenyérdarabokat, de nem volt náluk kenyér. A Matterhorn már beleveszett a késődélutáni párába. A fiatalabb eleinte észre sem vette a hegyeket. A hatalmas berni pásztorkutya kötötte le minden figyelmét. Hiába, kutyabolond volt, aki otthon éppen kutyahiányban szenvedett. Pár nappal indulásuk előtt lógott meg a tibeti terrierjük. A bernivel rögtön megérezték egymáson a kölcsönös vonzalmat. Hancúroztak a hóban, az öregebb meg fotózta őket. A fotók később persze semmit sem adtak már vissza a "szerelmetes" enyelgésükből.

Fenn álltak már a csúcs alatt, a hópárkány szélén, mikor az öregebb megszólalt:

– Te, leálltak a síliftek. Nézd üresek a pályák. Ott megy még lefelé az utolsó síelő. Meg kellene nézni mikor megy az utolsó felvonó, nehogy itt kelljen éjszakáznunk a csúcs alatt.

Az utolsót elérték. Volt még egy negyed óra az indulásig. Kényelmesen végigjárták a sejtelmes, kék fényben vibráló gleccserbarlangot, mely alig néhány százezer éve képződött, megcsodálták a felvonó hatalmas, eljegesedett acélszerkezetét, majd a személyzettel együtt szép lassan ereszkedtek lefelé. Alattuk már dolgoztak a kullancsokra emlékeztető, széles, lapos pályagépek, melyek simán tömörré döngölték a síelők által "összefirkált" hegyoldalakat. Az egyik sziklás oldal lavinatörmelékén zergék rágták a megmaradt fák kérgét és ismerősként néztek fel a libegő szerkezetre. Bizonyára pontosan tudták, hogy aznap ez az utolsó.

11.

A lemenő nap aranysárga, keskeny hidat húzott a Pilátus fekete tömbjétől a Zug-i tó mólójáig. A tó szellő keltette fodrai belesimultak a sötétkék mélységbe. A mólón őrt álló, még kopasz gömbakácok, mint megannyi keresztre feszített feketéllettek a narancssárga háttér előtt. A padok lassan megárvultak. A kismamák sorra indultak hazafelé és a szerelmesek is behúzódtak a várfal alatti padokra. Még meleg volt, de a Pilátus felől már hűvös fuvallatok érkeztek.

– Ezek a fák, most olyanok, mint a szülők, miután felnevelték gyermekeiket: elhagyottak, siralmasan néznek ki és nem tudják mit hoz a holnap: tavaszt, vagy havat. Emlékeznek saját múltjukból az új tavasz születésére, de még nem érzik. Még nincs itt. Csak a magányt érzik. Várnak, de maguk sem tudják mire - mondta az öregebb, mert megérezte, hogy a fiatalabb a családról szeretne beszélni. Egy réce és egy gácsér húzott el előttük. Ők már talán az új fészek helyét keresgélték és nem volt gondjuk a tavalyi kiskacsákra.

– Két egész élet van minden gyermekben. Mindkettőnk élete, annak ellenére, hogy nagyon sokfelé elosztogattuk. Úgy gondoltuk futja. Mi is arról álmodoztunk, mint minden szülő, hogy a gyerekek velünk maradnak, oda hozzák az asszonyokat és az unokákat is. Nehéz elfogadni: "na, eddig tartott, innen viszlát, ez már nem a ti életetek". Várjuk, hogy jöjjenek. Ha jönnek örülünk, ha nem akkor is megpróbálunk örülni. Ha szükségük van valamire, akkor adunk, ha nincs másnak adjuk. Azt gondoltuk olyanná neveltük őket, mint mi vagyunk, mert biztosak voltunk benne, hogy jól csináljuk és nincs is más jó út. Nem hittük, hogy beleeshetnek olyan vermekbe, amiket mi elkerültünk és melyeket messziről megmutattuk nekik is. Nem hittük, hogy olyan baráti, segítő háttérrel, mint a mienk le fognak térni az ösvényről. És ahány gyerek, annyiféle letérő, verem. Hol van akkor a nevelésünk jósága, az eredménye? – kezdte a fiatalabb, miközben az öregebb a gyöngykavicsban turkálgatott egy bottal.

– Eszembe juttatod azt a koldust, aki egész életében egy kis csészébe filléreket koldulva tengette életét, s csak a halála után derült ki, hogy kincset érő volt a kis csésze. S nektek négy csészétek is van. Én egyet eldobtam s nem rajtam múlt, hogy később megkerült, kettő pedig eltört, mielőtt kézbe vehettem volna. Mit számít az, hogy mit csinálnak a kincset érő csészével? Teát isznak belőle, vagy vitrinben tartják. Maga a csésze az érték és ti formáztátok, mintáztátok, díszítgettétek  és épen megőriztétek őket. Igen, mások számára, de kincseket. Kérdezd meg édesanyádat elmúlt-e az aggódása miattatok, a más útjaitok, a vermeitek miatt. Bizonyára azt fogja mondani, hogy nem, sohasem fog elmúlni. Csak egy idő után az aggódást felváltja valami türelmes várakozás. Az a bizonyos "én már mindent megtettem, most már Te jössz Uram" állapot, ami az öregség és a bölcsesség sajátja. Persze mindig vannak jófiúk és tékozlók. De ne aggódj a tékozlók miatt. Ha hazajönnek fogadd őket a legjobb köntösöddel és vágd le a hízott tinót az ünnepre. Veled is ezt fogják tenni ha hazaérsz. Mert nehogy azt gondold, hogy te az otthon maradott vagy. Én már szerencsére régen tudom, hogy nem a teremtő és nem is a megtartó, hanem a pusztító, a tékozló fajtához tartozom, de már elindultam hazafelé - mondta az öregebb és belül érezte, hogy most nagyon bölcseket mondott, de hogy a másik mit kezd vele, arról fogalma sem volt.

– Tudod - kezdte egy idő után, bizonytalanul a fiatalabb – nagyon sok a pap ismerősöm és barátom. Tőlük már rengeteg ilyen prédikációt hallottam. Mind nagyon szép volt, fennkölt és bölcs, de a problémák megmaradtak nekünk. Csak nagyon ritkán akadt egy-egy barát, aki igyekezett könnyíteni a terhen. A legtöbb azonban mind azt a szép, nagy, ideális embert próbálta elénk festeni, aki mindent elbír zokszó nélkül, könny nélkül, aggódás nélkül, azaz nem is ember. Már egy buddha, vagy ilyesmi, így semmi köze hozzánk és a problémáinkhoz.

Az öregebb hallgatott. – De nagy marha vagyok – gondolta magában. – Már megint ez a tudálékos okoskodásom, a bölcs makimajomé, aki mindenre tudja a megoldást. Majd a fiatalabb karjára tette a kezét.

– Mit segíthetek barátom? – kérdezte.

– Nem sokat. Legfeljebb, ha néha beállít hozzád egy-egy fiatal, aki rám hivatkozik, hallgasd meg és mesélj nekik a saját életedről.

A tó feketéje összefolyt az ég sötétjével. Aztán már csak csendben ültek. Hallgatták egy elszálló hattyú lassú szárnycsapásait.

12.

A nagy, megrázó élmények csendes gyönyörködésbe mentek át, ahogy a hegyek is egyre szelídebbekké váltak. A Schaffhausen-i Rajna vízesés eldübörögte a finálét. Már csak néhány kisváros – Stein am Rhein, Zug – egy csendes óra a Rajna egy kies partszakaszán és egy kedves szervezőmérnök-masszőrnő házaspár két hétköznap estéje következett.

A svájciak valószínűleg nem is tudják mennyi gazdagságot visznek hozzájuk a bevándorlók, alkalmi munkavállalók. Baar a Zug-i tó feletti dombok lankái között bújik meg. A házaspár itt él tizenéves gyerekével. Az út túloldalán  az "echte" svájci tehéngazdaság gazdájának talán gőze sincs, hogy szemben egy magyar szervezőmérnök, egy legújabb divat szerint működő, amerikai mintájú fitness központ magyar masszőrnője és egy hagyományos tibeti gyógyító mágus lakik. Miért is érdekelné ez a sok "csodabogár"? Teheneinek semmi haszna belőlük, meg örüljenek, hogy ingyen szagolhatják a tájjellegű illatokat. Jól megférnek egymás mellett, mert alig találkoznak.

Stein am Rhein - mint a legtöbb épen maradt középkori város - is a turistáké. Az üzletek, a kávézók, a teraszok, a virágok az ablakban, mind egyformák. A házak fala dúsan festett és a főtér freskórengetegéből ismerősök köszöntenek rájuk: Nagy Sándor és Diogenes híres találkozása. Gondolataik, telefonjaik azonban már egyre többször kalandoznak vissza Bázelba és haza.

– Tegnap összesen 12 bábú? Az semmi. Ilyen rossz vásárunk már rég volt! Ideje lenne már felhagyni ezekkel a nagy vásárokkal! Le kellene menni a kisvárosokba, falvakba, a helyi ünnepségekre és a helyi elit rendezvényeire. Talán sikeresebb lenne és a milliós helypénzek is elmaradnának. Jó, dél felé már ott leszünk. Beszéljetek a strassburgiakkal, hogy jöjjenek a maradék bábúkért. Jó lesz Nancyban. Isten veletek. A fiatalabb kikapcsolta a rádiótelefont és egy pillanatig gondterhelten maga elé meredt. de csak egy pillanatra. – Látod, ilyen a kereskedők élete: egyszer hopp, máskor kopp. Sok jele volt, hogy nem lesz sikeres a vásár, de hogy másoknak sem, arra nem gondoltam. Sokan már félidőben pakoltak és hazamentek. Az a hír járja, hogy valami megszorítást tervez a kormány, s a svájciak óvatosak. Nézegetni még csak eljönnek, de nem vesznek semmit.

Az öregebb nem szólt semmit, csak arra gondolt mennyit is költött rá a fiatalabb. Még ő is növelte a vesztességét. Évi, a felesége talán már nem is fog köszönni neki, de aztán elhessegette a gondolatot. Évit már ismerte. El sem lehet képzelni, hogy neheztel valakire.

Délután hatkor zárt a vásár. Este tizenegyig pakoltak, leltároztak, elszámoltak, csomagoltak, lehordták a sok ládát, felrakodtak. A fiatalabb az érdeklődő kereskedőknek eladott még néhány száz bábút. Végre elindultak.

– Nem sietünk, mert reggel hét előtt nem ébreszthetjük fel nővéreméket Münchenben – mondta a fiatalabb és a fiatalok örültek, mert a sofőrt leszámítva alhattak. A sikertelenség sok erőt kivett belőlük. Csüggedtek voltak és fáradtak. Még nem ismerték annyira az energiaforrásokat, mint a fiatalabb. Az élménybeszámolót sem sokáig hallgatták. Elaludtak. Az öregebb mitfárerkedett és Zsolttal, aki a sofőr volt, alaposan kitárgyalták az állatorvosi praxis, a revizori lét, a házasság és a buddhizmus részleteit.

Az öreg hirtelen lámpát gyújtott, felvette a szemüvegét és tanulmányozni kezdte a térképet. Egy idő múlva megszólalt.

– Eldumáltuk a letérést Stuttgart felé. Fordulj vissza a következő kitérőnél. Nem sok kerülő. Az egész talán negyven kilométer. A többiek békésen aludtak. München előtt a fiatalabb vette át a vezetést. Rakodás, majd finom, rántottás reggeli családi körben. Ima, történetek, viccek, élmények, majd búcsú.

– Hihetetlen egy nő a nővérem. Olyan az Istenhite, hogy az már nem hit, hanem tudás. Mint egy piaci kofa árérzékenysége. Emez minden pillanatban érzi a kereslet-kínálat lehetőségeit, ő pedig folyamatosan informálódik Istennél. Ő igazolja Istent és Isten őt. Egymás kívánságát teljesítik. Az egész családja nevet rajta, de az előnyöket azért nem vetik meg. Ez a különbség a vallásos és a vallástalan lét között. Emlékszem egyszer valahol Bécs után bedöglött a húsz éves Zsigulim. Sehogy sem akart beindulni. "Várjál Gyuri" – mondta. – "Imádkozzunk!" és már össze is tette a kezét. Elmondtunk együtt 5 Miatyánkot és két Üdvözlégyet. "Most már indulhatunk!" – mondta és a Zsiguli is neki adott igazat.

Délután már a magyar határon voltak. A fiatalabb javasolta a barátságról szóló játékot. Mindenki mond egy-egy szót a barátsággal kapcsolatban. Erősíteni akarta a fiatalok összetartását és mesélni is akart az elmúlt nyolc napos kirándulásról.

– Kézfogás – kezdte.

– Segítés – mondta Zsolt.

– Szabadság – mondta az öregebb.

– Csak férfiaknak – mondta nevetve Rita és volt a nevetésében valami keserűség.

Aztán Hamvas nyomán az ész birodalmait követve "misztikus" távlatokba kalandoztak. Rita már rég aludt, Zsolt egy idő után passzolt, majd azt mondta: – nem tudlak követni benneteket.

– Ne is törődj vele, már régen nem a földön járunk, már elhagytuk a Matterhorn csúcsát is. A Szíriusig meg sem állunk – mondta az öregebb.

Végül mégis megálltak. Egy benzinkútnál. Borotválkozni. Majd Diósdon, Zuglóban, végül Sashalmon. Minden ugyanolyan volt, mint mielőtt elmentek. A család, a gyerekek, a feleségek.

– Szép volt. Köszönöm – mondta az öregebb Märynek.

– Azt hittem már nem érnek meglepetések – mondta a fiatalabb Évikéjének. A vásár nagyon gyenge volt, elhagytam a borotvámat, de mintha mégis gazdagodtam volna. Gyönyörű volt a kirándulás. Két hét múlva megyünk vissza, de már veled és Märyvel együtt!

Évi mosolygott, mint ahogy Märy is. Ők valamivel tájékozottabbak voltak az életben, mint a két férfi. Nekik mindkét lábuk a földön járt.

Az ipse és a lovai

“Haszontalan az a szolga, aki, ami a dolga megteszi” Lk 17,10

E

gyszer az ipse elhatározta, hogy nem csinál semmit. Igaz, ezt már többször elhatározta, de eddig mindig kudarcot vallott. Az előkészületek általában rendben mentek: egy hét, télen, egyedül, a világtól – emberektől – elzárt hegyi nyaralóban. Aztán többnyire kirándulások, fényképezés, vagy ritkán fafaragás, írás lett a vége, de semmit-tevés soha. A szándék most is komoly volt: napi fél kiló kenyér – még sok is annak, aki nem dolgozik –, kevés vörösbor – a vitamin miatt –, tea. Könyv, újság, rádió, tévé, óra nincs. A nap úgyis felkel, a fontos híreket pedig hozzák majd a cinkék. Csupán két apró gyengeség csúszott be: a fényképezőgép és egy magnószalag. Tudományosan megmagyarázta magának minek a semmit-tevéshez ez a két eszköz, de akkor is gyengeség volt. Az előjelek és a csillagok állása kedvező volt: nagy havazás, hideg. Ahogy felfelé menet a buszban fiatalok beszélgetését hallgatta egy alpesi túlélő táborról csak mosolygott magában. Mit tudnak ezek a kölykök a mostoha kö-rülményekről – gondolta. Lelkében, mint mindig, most is vívódtak egymással a logikus és érzelmi érvek és ellenérvek az egész kaland értelmét és hasznát illetően, de már hozzászokott, hogy lelke három része: a két lószerű és a kocsihajtó csak ritkán dolgozik összhangban. A szebbik, a fehér szőrű, aki Derék névre hallgat, délceg tartású, könnyed mozgású, fekete szemű, okos szóval könnyen irányítható, nemes gondolkozású, becsvágyó, higgadtsággal és szégyenérzettel párosulva, örült a váratlan pihenőnek és titkon remélte sok minden elvet, logikát és törvényt megismertethet majd a pihenő alatt az ipsével. A másik, a fekete, amelyik Cifra névre hallgat, viszont görbelábú, kajlafülű, véraláfutásos, vizenyős szemű, roppant erejű, állandóan szaglászó, ostornak is alig engedelmeskedő, már a gondolattól is tajtékot vert, hogy egy egész hétig semmit-tevésre lesz kárhoztatva. A kocsihajtó – avagy ahogy a zen mondja –, a Figyelő pedig szorosan tartotta a gyeplőt, de nem félt a lovaktól. Már évtizedek óta ismerte őket. Az egész kirándulás alapvető – de be nem vallott – céljával is tisztában volt, de csak figyelt és szelíden mosolygott magában. A cél, a kettejük – az ipse és az ő – beszélgetését célozta, mint minden korábbi esetben. A semmit-tevés (naplopásnak, semmire kellésnek is nevezik Nyugaton, míg Keleten – Közel Keleten is életnek, boldogságnak) lett volna ennek eszköze. Látva azonban az előkészületeket és a két ló hozzáállását, nem sok reményt fűzött az eredeti cél megvalósulásához. Majd meglátjuk – gondolta magában és visszább fogta Cifrát, aki már éppen bele akart kapcsolódni a fiatalok beszélgetésébe, hogy “szerényen” eldicsekedjen korábbi, alpesi kirándulásaival.

A busz nehezen kapaszkodott felfelé a havas-jeges úton. Amikor az ipse leszállt, rögtön látta, hogy az aznapi semmit-tevésnek lőttek. A hókotrók még csak a főútról kotorták el az előző éjjel leesett negyven centi havat. Cifra szemei ugyanúgy szikráztak a gyönyörűségtől, mint a szűz hó az utcában. Derék, mértéktartó logikával magyarázta a dolgok logikáját és a sors elkerülhetetlenségét. A begyújtás nehézségei, a fabehordás és a kétórás hólapátolás Cifrát szerencsésen lekötötte. “Nincs baj öregem, lesz itt mit tenni egész héten, nekem elhiheted” – nyihogta oda nagy gyönyörűséggel Deréknek. Meg kell nézni fenn a büfénél is a helyzetet – gondolta ennek hatására az ipse –, szerdára kenyeret is kell rendelni, mert holnap bezárnak. Cifra nagyot nyerített és már húzta volna a kocsit, de Derék is megszólalt: “Csak vasárnap zárnak be, addig még lesz időnk fölmenni. Inkább a macskákkal és a madarakkal kellene törődnünk, azok jobban rászorulnak a segítségre.” A kocsihajtó csak figyelt, mert mind a két dolog logikus volt, meg is kellett tenni, ha már szotyolát is hoztak magukkal és kíváncsian várta, hogy döntenek a lovak. Csak az eredeti terv és cél felé vivő út nyomait nem látta még tisztán maga előtt, ehhez hozzájárulhatott viszont a nagy köd. Cifra a maga hatalmas energiájával már szaladt volna a szeme, szája, orra és füle után, míg Derék, a maga kimért eleganciájával és logikai bukfenceivel sokszor akadályozta a gyors és célszerű döntést.

A kenyeret megrendelték, a madaraknak kiszórták a megtisztított teraszkorlátra a szotyolát. Cifra megnyugodott és Derék is elégedett lett. Hosszan idézett a Bibliából az éhezők megsegítésére és a legkisebbeknek adott dolgok hasznosságára vonatkozó részekből. A kályha csak lassan melegedett, így csak estére érte el a szoba a már elfogadhatónak mondható tizenöt fokot. “Nem szabadna lefeküdni, mert akkor reggel kezdhetjük elölről a dolgot” – mondta Derék kérlelhetetlen logikája és Cifra is egyet értett ez esetben vele. Így az ipse részére maradt egész éjjelre a fahordás és kályharakás. Másnak azonban már ki merte nyitni a vizet is a kellemes húsz fokban. Kint ugyan igencsak megkeményedett a tél, de benn szelíden duruzsolt a kályha és az összecsukott fotelágy meghitt, csöndes és békés órákat ígért. A friss, ropogós kenyér íze és a forró tea melege szétáradt az ipse zsigereiben. A lovaknak azonban ez nem sokat jelentett, ezért az ipsének állandóan eszébe jutott valami, amit még meg kell tennie. Már harmadszor ült vissza a lassan kihűlő tea mellé, de Cifra még mindig nem nyughatott. “El kell húzni a kisszekrényt a faltól, hogy ne csurogjon mögötte a víz; ki kell rakni az ágyneműt, szellőzni; a hamu sincs jó helyen, a szoba közepén; meg kell szárítani a szifonokból kihalászott rongyokat, és …,és…”. Délután az ipse megpróbált egy kicsit Figyelőre koncentrálni, de Cifra hirtelen felkapta a fejét és harsány nyerítéssel nekilódult: “ez a szomszéd hangja, ez a szomszéd hangja..., már fél éve nem beszéltetek” és a kocsihajtónak csak nagy nehezen sikerült valahogy, Derék bevonásával megtartania a mértéket. A beszélgetésnél már Derék irányított: nyájas józanság, felszínes témák sokasága, semmitmondó politizálás. Cifrának azonban rendre eszébe jutott valami kis élc, lekezelő, könnyed megjegyzés, amikor a szomszéd a gondjait kezdte sorolni. “Ne haragudj Pista, mennem kell, rakni kell a kályhát, meg téged sem akarlak feltartani a hólapátolásban” – mondta az ipse. Derék marasztalni próbálta és valami másik hólapátról papolt, meg segítésről, de Cifra már száguldott is a kocsival. “Még a kilátóban sem voltunk, meg ilyen nagy hóban akarod már évek óta lefényképezni azt a facsoportot ott lenn a Jászhegy oldalában”.

Estére megjött az újabb hó és esett másnap délig. A hólapátolás után – ami Cifrát megnyugtatta – már egy nyugodt semmit-tevés körvonalai bontakoztak ki. Derék azonban folyamatosan emlékeztette az ipsét, kire és mire kell áldást, segítséget, gyógyulást kérnie. Rendszeresen tájékoztatta az otthon maradottakkal kapcsolatos és elmaradt kötelességekről és a munkahelyi feladataira megoldási javaslatokkal állt elő. A kocsihajtónak volt dolga elég.

A köd, nehéz leplével betakarta a hóval borított fákat, akik ettől álmodni kezdtek. Tavaszt álmodtak, virágokat és napfényt. A Figyelő irigykedve nézte őket.

A meg-megújuló havazás újra és újra ellepte a kiszórt magokat és a cinkék nem fedezhették fel az ajándékokat. Ettől Derék nagyon szomorú lett. “Akaszd ki nekik legalább azt a tavalyi szalonna darabot és csinálj abból a Colás üvegből etetőt, abba nem esik bele a hó” – javasolta és az ipse már állt is neki az újabb jócselekedeteknek.

Most már elég – gondolta magában, amikor az ajtó elé állt és nézte a szélkavarta, sűrű havazást. A hó-tündér nem volt fukar. Összefogott szélkobolddal  és ropták a nagy, téli keringőt. A fák, ritmusra ringatták nehéz hósapkájukat, s bár derekuk néha belereccsent, nem bánták a táncot. Ez is hozzá tartozik az élethez és ez is elmúlik, mint minden. Sok ilyen telet megéltek már ebben a társaságban. Csak az ónos esőt nem szerették. Abba belerokkantak. Csonkabonkák, betegek, épp hogy vegetálók lettek.

Talán ekkor volt az első alkalom, hogy Figyelő elégedetten nézegette az ipsét. Ugyan nem vele beszélgetett, de a gondolataival sem. Önfeledt volt, mint azok a bizonyos kicsi gyermekek, amikor a kezükkel játszanak, vagy a karácsonyfa csillagszóróját nézik.

Már ez a rövid, délelőtti semmit-tevés is meghozta éjszaka a böjtjét. Cifrának volt egy bátyja az álomvilágban. Ha Cifra nem tudta kellően kitombolni magát, éjszaka ő vette át az irányítást. Tízszeres volt az ereje. A Figyelő azonban nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy csak önmagában tombol, kárt nem tehet. Az ipse viszont rosszul aludt.

Egy napra abbamaradt a havazás és a köd is feloszlott. “Gyönyörű, téli képeket csinálunk” – mondta Derék és Cifra már nyargalt is az élmények, a gyönyörűségek, a téli erdő illata után. Az erdei utak járhatatlanok voltak, de ebbe Cifra nehezen törődött bele. “Hóóó! Te! Cifra, Derék” – rántotta vissza a gyeplőt a kocsihajtó, mikor egyesült erővel neki akarták vinni az ipsét a Disznós árok meredélyének. A hirtelen rántástól a lovak leültek és az ipse is becsúszott derékig a hó alá. “Azért tudjátok a mértéket” – méltatlankodott Figyelő. “Még a végén elpusztítjátok szegényt, ha lenn az árokban éri valami baleset”. Az ipse először csodálkozott, aztán elgondolkozott. Sokszor előfordult, hogy valami váratlan, hirtelen esemény ilyen helyzetbe hozta. Már tudta, hogy ezekre oda kell figyelni. Kimászott a hó alól, leporolta magáról és a fényképezőgépről a havat és lassan hazafelé indult.

“Írnod kellene már valamit! Sokan várják tőled! Meg aztán mit mondasz, mit csináltál egyedül egy egész hétig? Azt csak nem mondhatod, hogy semmit!” – próbálkozott Cifra otthon, a meleg cserépkályha mellett. “A betű öl!” – rántott egyet a zablán Derék. “Emlékezz csak, milyenek voltak az emberek mielőtt az íbiszfejű egyiptomi isten megajándékozta őket az írás és más mesterség tudományával. Mindent tudtak, mert emlékeztek apjuk, nagyapjuk, dédapjuk tanítására. Azóta meg, amint leírnak valamit, úgy gondolják, már tudják is, pedig éppen akkor felejtik el. Ezért aztán minden tudás meg van írásban, de a fejek üresek. És mit gondolsz, miért mondta Tagorénak az a szolgálólány, hogy valami nagy bűnt követhetett el? Mert úgy gondolta, az istenek büntetése, ha valakinek egész nap azokat az apró fekete bogarakat kell nézegetnie, vagy írnia”. A kocsihajtó majdnem elnevette magát a hatalmas szónoklat hallatán, de hát Derék már csak ilyen volt. Szidta az írást és a betűt, pedig minden tudását belőlük szerezte. Azt hitte az, az élet, ami le van írva, ami megtanulható. Nem értette a kocsihajtó rángatását, de engedelmeskedett.

Az ipse is hallgatott. Érezte valahol belül, hogy semmi szüksége sincs az írásra és az olvasásra, de egyelőre nem tudott kibújni a saját bőréből.  Tudta, hogy a szép beszéd szebb, mint a hétköznapi, de azt is tudta, mennyire vissza lehet élni, a szép beszéd okozta káprázattal. Többre becsülte az igaz beszédet a szépnél, de még többre a szép és igaz hallgatást.

Ötödik napra jöttek meg a cinkék. Reggel fedezték fel a sok kirakott finomságot. Miért nevezik ezeket széncinkéknek? – kérdezte magában az ipse. Talán a fekete sábeszük miatt, de akkor meg elég szentségtelen nevet adtak nekik – fűzte tovább a gondolatot. Áh, dehogy – mosolyodott el, ez a széncinke! Ezen egy gramm szín sincs, csak fekete, szürke és piszkosfehér. És milyen válogatós! Hé, te, ne szórd le a szemeket! Nézze meg az ember, már fordul is! Csak nem te is spejzolós vagy, mint a csuszkák?

Megjöttek az erőszakos csuszkák is, melyeknek ki tudja miért festett a Teremtő a csőrüktől a szárnyuk végéig egy kemény, egyenes, fekete vonalat. Hacsak azért nem, hogy jobban elválassza a szürke házukat a narancssárga hasuktól. Utánuk már számolatlanul jöttek a barátcinegék, a kékcinkék, a meggyvágók, süvöltők, harkályok. Még egy szajkó is felfigyelt a nagy ribillióra, de undorral repült el, amikor látta a sok elszórt szotyola héjat. A csöndes gyönyörködés órái következtek és a Figyelő már kezdett reménykedni, hogy talán megvalósul valami az ipse eredeti elképzeléséből, amikor az felrakta a magnószalagot. Egy Schubert impromtue-t hallgatott meg egymás után négyszer, mert Derék rángatásának engedve nem akart lemondani arról, hogy egyszer zongorán lejátssza. Figyelő tudta, hogy erre semmi esélye sincs, de még jobban tudta milyen hatása lesz a zenének a semmit-tevésre. A dallamok velük maradtak. Betöltötték minden pillanatukat és még álmaikban is előjöttek. Az ipse erre szívta be és fújta ki a levegőt, és ennek ütemére taposta a havat. Két napig tartott, amíg elmúlt a varázslat. A remény ismét feltámadt.

Négy órakor már sötét volt. Az ingerek elmúltak, mert beleolvadtak az éjszakába és Cifra is megnyugodott. Ilyenkor jött el Derék ideje. “Mennyi mindenből kimaradsz ez alatt a hét alatt! Hány embert látogathatnál meg, hívhatnál fel, akikről tudod, hogy szükségük van rád, a társaságodra, a segítségedre. Mennyit adhatnál és szolgálhatnál, s mennyi igazságot mondhatnál el. Mennyi olajat gyűjtögethetnél a mécsesedbe, hogy el ne fogyjon, mire jön a Vőlegény!” – szavalta az ismert és az ipsének mindig is gondot okozó szöveget. “Hóóó! Csendesülj Derék!” – húzta meg a gyeplőt a Figyelő. “Talán nem hallottál az éjszakákon át virrasztó, várakozó szolgáról, vagy a magvető gazdáról, aki, ha alszik is, az elvetett mag kihajt és nő, csak úgy magától? Éppen tőletek, lovaktól függ lesz-e türelme várni. Hagyjátok már a gazdátokat várakozni. Ha ti állandóan rángatjátok, hogyan jöjjön rá mi is a dolga?” Aznap estére csend lett. Az ipse a gyertyába bámulva ült a fotelágyon. Várakozott. Olyan csendet várt, amiben ő is meghallhatta a Figyelő szavát, nemcsak a lovak. Tudott ő a kopogókról, a zörgetőkről, akiknek megnyittatik. Ismerte őket és irigyelte is valamennyit a hatalmas hitéért. Ugyanakkor látta a jó szándékú, de esztelen cselekedetek hatását is. Ott égett benne a “nem tudjátok milyen lélek lakik bennetek” és a “…nem tudják mit cselekszenek” mondat. Bízott benne, hogy nem véletlenül szerepelnek a várakozók is a példabeszédekben és abban, hogy nem veszíti el közben az éberségét, a tudatosságát. Ezer nap alatt, amíg itt járt, vajon mennyit várakozott, fülelt a csendben az, aki ezeket elmondta? Amit lejegyzeteltek a cselekedeteiből, azt egy bő óra alatt el lehet olvasni. A többi időből mennyi volt a türelmes várakozás? Nem tudott rá felelni. Várakozott.

A büfés nem jött fel a megígért kenyérrel, sem a nélkül. Nem is tudott volna. Már a busz sem jött fel. A hókotrók is elakadtak. Egész héten csak kedden délelőtt tíz és tizenegy között sütött ki a nap. Pedig hogy várták. Az ipse és a lovak is. Főleg Cifra. Az egyhangú, szürke ködtől kedélybeteg lett. Ez játszhatott közre akkor is, amikor egyik éjjel az ipse felébredt. Mivel mindig magától ébredt, úgy hatóra tájt, most is azt gondolta, itt az idő. A fény ugyanolyan sejtelmesen derengő volt, mint korábban minden reggel. Beágyazott, begyújtott és felrakta a kanna vizet a kályhára. Mikor az ablakhoz lépett, hogy megnézze a hőmérőt látta meg a derengő fény okát. Az idő kitisztult és a majdnem telehold sejtelmes kék fénye verődött vissza a hóról. Cifra azonnal izgalomba jött: “Kitisztult az idő! Menjünk ki!” Derék azonban, aki a maga módján szintén szerette a szépet, csak nem akarta felfalni, a józan logika nemes tartásával válaszolt: “Őrült! Nem látod hol áll a hold? Pont a fejed felett. Ez legjobb esetben is éjjel két órát jelent. Vissza kellene feküdni, aludni. Másrészt viszont tényleg ritka a tiszta idő. Nézd ott az Orion és a Szírius is. Vigyük el a macskáknak szánt vagdalékot, hátha fenn a parkolóban találkozunk kóbor kutyával, vagy rókával. A macskák, úgy látszik idén, itthon cserbenhagynak bennünket”. Így aztán az ipse éjfél után valamikor nekiindult, hogy sohasem volt kóbor kutyák, vagy rókák megélhetéséről gondoskodjon. Hát ennyit szegény ipséről és az ő lovairól. Nem csoda, ha a kocsihajtó néha elkeseredett.

A napok lassan leperegtek. A napsugár se látogatta meg többet őket. Hó viszont jött még elég. Az ipse még a szerda délutáni sétáján figyelt fel a kis mókusra. A hóval vastagon borított ágak végeit igyekezett elérni és lerágni a rügyeket. Nehezen, esetlenül mozgott a csúszós ágakon. Bizonytalan is volt, ami mókusnál ritka. Cifra nógatta, fényképezze le, de az csak nézte. Derék súgására arra gondolt, milyen nevetséges is a mókus szemével nézve az ő ittléte. A mókus talán egy órával sem élné túl, ha nem lennének állandóan összhangban a lovai. A kocsihajtója pedig a génjeibe van beírva, ezért mindig pontosan tudja mi és mennyi a szükséges.

Péntek nagy nap volt az ipse, a lovak és a cinkék életében. A büfés meghozta a friss kenyeret és a lovak nagy örömére százával lepték el a cinkék az átalakított etetőt. Az ipse rájött, hogy valószínűleg nem szeretik a cinkék a Pepsi cola szagát. A nyak alatt vágott nyíláson át nem hajlandók bebújni a flakon belsejébe. Bármelyik szállt is a kis nyílásba, rövid nézelődés után – az orra előtt a sok duzzadt szotyolával – úgy döntött, hogy inkább tovább vadászik a hólepte párkányon. Derék bíztatására leszerelte a flakont, oldalába, átlósan két lyukat fúrt, átdugott rajta egy vékony gallyat. A flakon alá kis falapot erősített a gallyra kötött spárga segítségével. Aljára pedig egy akkora lyukat fúrt, hogy két-három szem szotyola kiférjen rajta. Az egészet aztán visszaszerelte az eresz alatt lógó spárgára. Így egy könnyű, kis hintázó erkély jött létre. A lyukból folyamatosan bányászható volt az utánpótlás és a lehullott szemek sem estek azonnal a teraszra, csak ha már minden cinke és csuszka csipegetés helyett bányászásra adta a fejét. Cifra tapsolt a gyönyörűségtől, miközben az ipse a rögzítő szögeket verte a falapba. Az eredmény hatása frenetikus volt. Csúcsforgalom idején, ami délután sötétedéskor kezdődött és lámpagyújtáskor fejeződött be, hat cinke is ült egyszerre a szerkezeten. Egy a kupakján várakozott, négy a kis erkély négy sarkán forgott-toporgott, míg a mindig bizonytalan, vagy telhetetlen csuszkalány a lyuk előtt megpróbálta eldönteni kettő, vagy három szemet vigyen, és melyik legyen az. Közben az egész szerkezet billegett, forgott és hintázott. Ez váltotta ki Cifra elismerését. Derék is büszke volt, mert hát az éhezők végre ugye kielégítettek és még egy kis mulatságban is részük lehetett. Az ipse mindezt érezve hátradőlt a fotelágyban és megjutalmazta magát egy hatalmas serclivel a ropogós, de ruganyos, illatos, friss kenyérből. Az előző, az öt napos is nagyon finom volt, de már csak cserépkályhán pirítva. A nagy elégedettséget csak fokozta, hogy a büfés egy stampó pálinkára is meghívta, ami jóságosan melengette őket.

A kocsihajtó, a Figyelő a háttérben állt. Türelmes volt, mint a koldusok. Ő is várakozott, hátha észreveszi valaki és megszánja figyelme néhány fillérével. A cinkék tobzódtak. Már a terasz is tele volt a lehullott magokkal. Derék ezt már nem állhatta meg szó nélkül: “Azért ez már nem szép dolog, így pazarolni és ilyen szemetet csinálni”. Az ipse pedig egy darab papírral bedugta a kis nyílást a flakon alján. Egy órán belül az utolsó szem szotyola is eltűnt, még a hóról is. A csuszkák ugyan kísérletet tettek, hogy a flakon falán keresztül hozzájussanak a magokhoz, de csalódniuk kellett. A Pepsi vigyáz a minőségre, már ami a csomagolást illeti. “Majd délután gyertek vissza. Akkor lesz megint” – mondta a bölcs Derék, de ez Cifrának nem tetszett. A harkálynak sem, aki lekéste az etetést. Már csak a szalonnán kárpótolhatta magát.

Az utolsó nagy kirándulásra is aznap került sor. Az ipse már nehezen bírta a sok egyhelyben ülést. Az idő kicsit megenyhült, az ágakon megmozdultak a hópárnák és a sűrű köd is mintha oszladozni kezdett volna. Cifra húzta a kocsit, de a dolgot Derék se bánta, hiszen jó ideig nem volt kilátás további kirándulásokra. Irány a Pilis. Már előzőleg észrevették, hogy a Két-bükkfa nyeregtől a kocsiutat kotorták. Nagy csend volt. Csak a fákról, bokrokról lehulló hópamacsok halk puffanásai hallatszottak. A Kis-Szoplákot megkerülve már hallották a favágókat. Szólt a láncfűrész és a hatalmas, kanalas gépóriás pöfögése felhallatszott az erdőből az útra. Lentről, a szál bükkösből hordta fel kettesével az óriás rönköket. A tűznél néhány munkás melegedett.

– Adj’isten. Járható az út tovább? – kérdezte az ipse a széles karimájú kalapot viselő fiatal erdészt. Nem, mintha nem látta volna, de az erdőben nem szoktak elmenni az emberek egymás mellett néhány szó váltása nélkül.

– Adj’isten magának is – bökött a kalapja felé a fiú – persze, hogy járható. Csak a kóbor kutyákkal vigyázzon. Azok ilyenkor éhesek – tette hozzá mosolyogva.

– Majdcsak elboldogulunk egymással – mondta az ipse és már nézett is szét valami husáng után, mert az erdei emberek nem szoktak a levegőbe beszélni, legfeljebb cukkolják az oda nem valókat.

Jó tempóban haladt felfelé. Csak néha állt meg, hogy hallgassa a csendet. Erre, fenn a hegyen már sűrűn keresztezték a szarvas és vaddisznónyomok az utat. Tekintetével követte a nyomokat, amíg látszottak, hátha a végén még ott baktat a nyomot hagyó. A hatalmas bükkök tetejét elnyelte a felhő, így nem lehetett látni honnan indulnak el nagy robajjal a hópárnák. A hó már nem porzott, mint az előző napokban, csak jött lefelé egyben, hogy aztán az ágakon szétszóródva, nagyokat puffanva olvadjon bele a lenti fehérségbe.

Már visszafelé jött, amikor a gerinc alatt elfogyott az ereje. Azért csak hazaérek valahogy – gondolta magában, de nehezen vette a levegőt és a csizmája is valahogy elnehezedett.  A kocsihajtó hiába nógatta a két lovat, a lélek kevésnek bizonyult. A napi kenyéradag nem volt összhangban a szintkülönbséggel. A nyeregnél elérte az országutat. Csak jönne egy busz, vagy valami – gondolta és sűrűn meg-megállt. Busz nem jött. Az úton már nem volt hó. A kotrók jóvoltából már csak sűrű, sós, latyakos massza borította. Az autók sorra húztak el mellette. Mögötte lassan közeledett egy munkagép. Az nem volt fáradt, csak nem volt sietős az útja. Az ipse félreállt, hogy a széles gépnek ne kelljen kerülnie. Mikor mellé ért, a gépkezelő kihajolt az ablakon.

– Nem jön? Elviszem! – mondta mosolyogva, mintha küldték volna.

– Nem. Köszönöm. Csak ballagok – válaszolta az ipse szintén mosolyt erőltetve arcára, bár a lovak ugyancsak rángatták a kocsit: “Fogadd el, hiszen már alig húzod a lábad!”

–  Na, jöjjön csak – mondta a fiú, és már nyitotta is ki a másik oldalon az ajtót.

Az ipse egy pillanatig még csodálkozva állt, majd lassan felmászott a vezetőfülkébe. Az erdőről beszéltek, a hóról, meg a munkáról. Aztán a pénzről is, mert a vezető fiatal volt. A munka nem jelentett gondot, csak a pénz volt kevés.

–  Ott, a táblánál jó lesz, köszönöm – mondta az ipse. – Aztán el ne akadjon az erdőben! – tette hozzá atyáskodva, mert ugye Deréknek mindenbe bele kellett ütnie az orrát.

– Ezzel? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Ezzel nem lehet elakadni! Ezen csörlő is van, meg már tíz éve ismerjük egymást.

Bár a lovaim lennének ilyen kezes jószágok! – gondolta az ipse egy pillanatra.

Aztán már hamar este lett. Az utolsó este. A vörösborral eddig spórolt. Hátha beállít valaki. Nem kínálhatja csak kenyérrel! A maradékot most meg kellett inni. Jól esett. Már kívánta a szervezete a vitamint. Még dalra is fakadt tőle. A cinkék összébb húzták magukat a fenyők ágai alatt.

Reggel már nem érdekelte semmi. Tette a dolgát. Összecsomagolt. Kitakarított, elmosogatott. Kályha, víz, villany, szemét. Vége.

 A buszon alig voltak. Mindenki felfelé igyekezett, a hegyre, a hóba. A meleg buszon elbóbiskolt.

“Látod, ilyen az élet – hallott egy halk, szelíd hangot. – Most kezdesz rám figyelni, amikor már hazafelé megyünk”.  Te vagy az? – akarta kérdezni az ipse, de aztán inkább éber lett és nagyon figyelmes.

“Ez a hét is eltelt” – folytatta a kocsihajtó, a Figyelő, mert hát ő volt. “Elmesélem neked, mit is csináltál ez alatt a hét alatt. Négyszer körbelapátoltad a házat. Elhánytál harminc köbméter havat. Gyalogoltál harminckét kilométert. Elfűtöttél kétszázhuszonöt kiló fát. Ittál nyolc kávét, tíz teát és három liter bort. Megettél három kiló kenyeret. Elhasználtál 3 gyertyát, 1 kW villanyáramot és harminc liter vizet – csak, hogy a mókushoz tudd magad igazítani. Nyolcvanháromszor ültél le a fotelágyba. Huszonkétszer nézted meg a hőmérőt. Negyvenháromszor vetted fel a kabátodat. Tizenhatszor söpörtél össze. Tíz órán keresztül, az ablakon át, nézted a havazást. Huszonkét órán át, nézted a cinkéket. Huszonkét kocka filmet fényképeztél el. Hatvanhárom órát beszélgettél magadban, nem velem. Hogy kivel, nem tudom. Velem összesen húsz percet töltöttél. Azért ne keseredj el. Ez a húsz perc, ebben a világban nem is kevés. Húsz olyan perc, amikor ébren vagy és nincsenek gondolataid. Ez a húsz perc sokat javított a lovaid összhangján. Céltudatosabbak lettek és könnyebben kezelhetőek. Már csak valami jó célt kellene találniuk. Nem említettem, de az előzőn kívül a legtöbbet az a százhuszonkét óra hallgatás ért. Ez nem hat a lovaidra. Abban segít, hogy mások lovait meglásd és megértsd.

Vajon holnap emlékszel-e még rám?”

– Hééé, papa! Megérkeztünk! Le kéne szállni!

Az ipse kinyitotta a szemét és rámosolygott a sofőrre.

–  Megyek már, megyek. Csak egy kicsit elbóbiskoltam. Tudja ezek a lovak… – mondta és lassan lekászálódott a buszról.

“És mialatt ebben az erdei remeteségben tartózkodom, csapongó figyelmem nem összpontosult, fegyelmezetlen gondolkozásom nem fegyelmeződött, féktelen indulataim nem fékeződtek meg, az utolérhetetlen, páratlan nyugalmat nem értem el.” Szerzetesek, az ilyen szerzetes akár éjjel, akár nappal távozzék az erdei remeteségből, ne maradjon ott.                                                                                                                                                                             (Buddha.)

Őzlábgomba

“Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek és örömötök  teljessé legyen” (Jn 15,10)

S

zerette. Már a neve dallamossága is melegséggel töltötte el a szívét. Az őzekkel pedig mindig jóban volt, s .nem a szükség miatt. Nem volt egymásra szükségük. Voltak. Benne ez hatalmas tiszteletet, csodálatot váltott ki, de érzékenységet is. Észrevette őket, ha a közelében voltak. Még az autópályán száguldva is, még a vonat ablakából is. Az erdőben pedig kellő tiszteletet adtak egymásnak. Egyiküknél sem volt fegyver, de mindketten tisztában voltak képességeikkel. Így mindig megvolt a “két” lépés távolság. Az őz lábának sudársága, látszólagos törékenysége adhatta az embernek a név ötletét, aki mindig, mindent elnevez, mert úgy gondolja: ha megnevezem már az enyém is. Ő nem így gondolta. Ritkán nevezte meg.

A gomba sok tízezer éve volt már őshonos a földnek ebben a kis zugában. A patak már akkor is ott kanyargott a keleti Bakony mészkősziklái között és az oldalakban a sziklát az agyagos-homokos lösztalaj vastagon beborította. Akkortájt még lenyúltak ide a Bakony tölgyesei, de később visszahúzódtak, mert az embernek egyre több kukoricára, búzára és cirokra volt szüksége. Aztán, talán kétszáz éve is már, egyensúly állt be, mert az észak-déli irányú völgyeket a kereszt irányú sziklás horhosokkal szerették a vadak, a földművelő ember pedig nem tudott vele mit kezdeni. Így aztán vadászterületnek használta. A kopár meszes oldalakat benőtte a virágos kőris, a mohos tölgy, a löszös dombhátakat pedig az akác. A vadászember elkerülte a szélvédett, napsütötte erdő belsejét, melyben csak zavarta volna az elejtendő vadakat. A szélére építette föl vadleseit. Vaddisznók, muflonok és szarvasok vágtak át néha-néha az akácoson, ami túl világos volt a rejtőzködéshez, talaja pedig túl szegény a táplálékszerzéshez. Az őzlábgomba viszont jól érezte itt magát.

Azon a kora őszi délelőttön véletlenül tévedt az akácosba. Szerette az erdőt, benne az állatokat, a fákat és a gombákat is. Úgy volt velük is, mint az őzekkel. Nem volt rájuk szorulva, így teljesen szabadon szerethette őket. Szerencsés volt. Étele, itala megvolt. A gázkazán fűtötte télen a radiátorokat és a termesztett gombákkal is beérte, amit néha felesége vett a piacon. Az erdő csendes volt. A szarvasok már elhallgattak, a disznók visszahúzódtak a horhosokba és ő céltalanul lődörgött a bágyadt, őszi melegben. Kereste a farönköt, amire leülve elfogyaszthatta az otthonról hozott reggelijét. Bágyadt volt ő is. Korán kelt, hogy a szarvasbőgés hajnali, utolsó foszlányai már kinn találják. A vadföld még zúzmarás volt, de ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, úgy melegedett az erdő is. Már négy órája járta, hallgatta az erdőt. Elfáradt. Az akácosba érve megtorpant. Az erdő alján ezerszám álltak a gombák. Némelyik térdmagasságú. Óvatosan beljebb ment, majd leült közéjük egy rönkre. Hátát nekivetette az akácnak. Oldaltáskáját kinyitotta, kivette belőle az almát, a sajtos kenyeret és jóízűen nekilátott. Szemét azonban nem tudta levenni a gombaerdőről. Ahogy fogyott a szendvics, úgy kanyargott elő egyre több gondolata, de a bágyasztó meleg remegésben szépen, egymás után felszívódtak. Arra még emlékezett, hogy eltette a zacskót a szalvétával és a zsebkését is összecsukta, de aztán valamiféle szürke, émelyítően édes köd kezdett beszivárogni a rét felől, amitől a gombák megelevenedtek és táncolni kezdtek.

– Mit ünnepeltek? – kérdezte az egyik nagy kalapút.

– Hogy élünk! – válaszolta az nevetve és megigazította a kalapját, mert egy hirtelen fordulatnál megbillent.

– Éltek, éltek – mondta szigorú tekintettel –, de meddig?

– Amíg élünk, addig ünnepelünk, gyere táncolj velünk, már te sem élsz sokáig – mondta a gomba és kikerült egy csigát, pedig az már biztos volt a dolgában. – Látod, már nem táncolhatok sokáig, ez a csiga lesz a halálom.

Odébb lökte a csigát egy bottal és az gyorsan visszabújt a házába.

– Miért bántod? – kérdezte a gomba. – Az a dolga, hogy megegyen. Belőlem él, mint ahogy te is, ha megfőzöl pörköltnek, vagy ahogy szoktad, kirántasz, sült krumplival és tartármártással falsz fel. Itt a napon minden a másikból él.

– Ehetne mást is, mért pont téged enne meg – kötözködött, mert megszerette a gombát. – Udvariatlanság is tőle, amikor látja, hogy beszélgetünk.

– Az neki semmi, nem is érti és értelmetlenség is. Beszélgetni csak az emberek szoktak, mert nem értenek semmit és azt gondolják, ami a fejükben van az a valóság – mondta a gomba és egy kicsit megállt, mert a napot eltakarta egy felhő.

– Az ember tudja a legtöbbet a világról – mondta büszkén és kicsit ki is húzta magát. – Mi lenne veletek, ha nem lennének emberek? Az egész föld csak céltalanul forogna évmilliókon át anélkül, hogy bármi előrehaladás történne.

– Nem tudom mi lenne, de azt tudom, mert mesélték a többiek, hogy még nem volt itt ember, amikor ideköltöztünk és a szelek azt mesélik, hogy már nem sokáig lesz ember s mi még akkor is itt leszünk. Nem tudom mit jelent az előrehaladás – mondta a gomba, s mivel a nap ismét kisütött, táncra perdült. – Gyere, táncoljunk inkább, az többet ér minden beszédnél.

– Hogy mondhatsz ilyet, hogy itt voltatok és itt is lesztek. Ha nem lököm odébb a csigát az előbb már félig fel is falt volna. Hol lennél akkor?

A gomba nem válaszolt, mert most már többen összekapaszkodtak és az akácok között körbe-körbe, kígyóvonalban keringőztek. Elmerült a gondolataiban, mert szíven találta, amit a gomba mondott a szelek üzenetéről. Lehetetlennek tűnt. Aztán, ahogy egyre jobban belegondolt a legutóbbi idők politikai, gazdasági híreibe, az ökológusok figyelmeztetéseibe, az asztrológusok és vallások előre-jelzéseibe már nem is tűnt olyan lehetetlennek.

– Azért ne legyél ilyen letört miattam. Nézd süt a nap és ha estére meg is esz a csiga, már elvégeztem, amiért ide küldtek, lentről. Már semmi értelme itt maradnom. A legtöbb, amit tehetek, hogy átadom magam a csigának – szólt rá vidáman a gomba. – Én, az élet úgysem leszek a tápláléka.

A csiga közben ismét kibújt a házából és lassan, megfontoltan, de egyenletes tempóval csúszott a gomba felé.

– Nem értem – mondta az ember. – Ki küldött ide? Mit végeztél el? Hogy nem leszel a tápláléka, ha megesz? Össze-vissza beszélsz!

– Igen, mi gombák nehezen beszélünk a ti nyelveteken és még nehezebben tudunk mesélni olyan dolgokról, amiről ti semmit sem tudtok, pedig az orrotok előtt van. Ha akarod, mesélek valamit, amíg a csiga ide nem ér – mondta a gomba és szorosan mellé húzódott, a tönk túlsó oldalára. Lemezeit még szélesebbre tárta és az enyhe, meleg  fuvallat kis, világos porfelhőt fújt ki belőle. A csigát azonban semmi sem zavarta, mert mindent tudott a gombáról és lassú fordulattal ismét irányt vett felé.

– Mesélj – mondta, pedig elképzelése sem volt arról, mi újat tud mondani neki egy gomba.

– Az gondolod, hogy amit látsz, az egy gomba. Ez az első tévedésed. A mi életünk nem a napfényen zajlik. Az igazi életünk a levelek alatt, a földben, sötétségben folyik. Formánk is egész más, életünk is, növekedésünk és szaporodásunk is. Behálózunk mindent, ott vagyunk a föld szinte egész felületén. Ahol látszólag nincs semmilyen élet ott is otthon vagyunk, csak alszunk, mélyen a jégrétegben, vagy a sivatag homokjában. Az a kis, szinte láthatatlan porfelhő, amit a szellő az előbb kisöpört belőlem a gyerekeim millióit bocsátotta útnak a szelek szárnyán, hogy mindenhová eljussanak, ahol élhetnek. Nagy részük elpusztul, mert bár nagyon kicsik, így is sok mindenki táplálkozik belőlük. Amelyik jó talajra lel, az növekedni kezd és behálózza azt a területet, ami a rendelkezésére áll. Ha kedvezőtlenek a feltételek, időről időre visszahúzódik és vár. Akár ezer évig is. Ha viszont ilyen jó helyre kerül, mint ez itt, ahol fény, nedvesség, táplálék van bőven és még szeptemberben is ilyen meleg a nap, akkor örömében a sok kis földalatti fonál “virágba borul” és létre hoz engem és a társaimat, akiket itt körülöttem látsz. Ennek az örömnek az eredménye aztán a sok millió és milliárd spóra amit gondtalanul a szelek szárnyára bízunk. Gondtalanul, mert ismerjük a sorsukat és semmi sem köt már hozzájuk. Érzelmeink csak a talajhoz kötnek minket, mert ott van minden, ami éltet. Táncolni itt fenn nem azért táncolunk, mert boldogok vagyunk, hanem mert ez a dolgunk, ez kell a spóráknak. Az igazi táncunk a föld alatt folyik. Ha látnád! Ott vagyunk igazán boldogok. A másik tévedésed szintén a szemeddel kapcsolatos. Azt gondolod, ha megesz a csiga, akkor meghalok. Vége, ennyi. Pedig mennyire tévedsz. Ami él, az sohasem hal meg. Te sem. Csak a forma változik. Ez a nagy kalap és szár táplálja a csigát, téged és táplál engem is, a föld alatti gombát. Tudod hogy örülnek nekem, amikor visszamegyek? Semmi sem vész el, csak átalakul. Az egész lényege az, hogy ne tartsd meg, hanem ha elvégezted, amiért küldtek, akkor osztd szét magadat. Már vannak utódaid? Rendben, akkor szórd szét magad. Ha nincsenek, az sem baj. Majd lesznek más formában. Ez az élet lényege. Akkor hol itt a gond? Szerintem te is jöttél valahonnan, mert táncolni akartál a napon. Csak azt nem tudod, honnan jöttél és miért. Pedig nem küldhettek ide másért, mint engem: táncolni, teremni, szétszórni, aztán visszamenni.

Ez bottal kicsit rákoppintott a csiga házára, mert már nagyon közel került a gombához. A csiga visszahúzta a csápjait, de mivel a zaklatás nem folytatódott, szép lassan ismét nekibátorodott.

– Ne bántsd, már nincs sok mondanivalóm, meg a spóráim is elfogytak. Hadd jöjjön a kaszás, ahogy ti mondanátok – szólt a gomba és leeresztette kalapja széleit.

– Tudod – kezdett bele bizonytalanul, mert nem tudta hallja-e még a gomba –, mi emberek nem ilyenek vagyunk. Nekünk csak egy életünk van és az itt folyik a napon. Rajtunk sokkal nagyobb a felelősség is, mert eszünk van és így aggódni tudunk a saját sorsunk, a ti sorsotok és az egész világ sorsa miatt is. Szívünkben ott a lelkiismeret, ami nem hagyja, hogy a dolgok mellett olyan közömbösen elmenjünk, ahogy te az előbb elmesélted. Ezért aztán nem tudunk olyan gondtalanul táncolni, mint ti a föld alatt, és a föld felett. Aggódnunk kell, mert meghalunk.

– Nem tudom miért van ez így nálatok – mondta a gomba bágyadt hangon, mert közben a csiga elérte a törzsét és rágni kezdte. – Sehol máshol nem találkoztam ezzel a gonddal. A gondban levés és az aggódás – amit mi nem ismerünk – csak akkor lehet életképes valami, ha segít másokon, azaz segít fenntartani az életet. Máskülönben csak a félelem egy fajtája és nem segít, hanem ront a dolgokon. Képzeld el mi lenne, ha én most aggódnék a csiga miatt. Csak annyi történne, hogy hamarabb fás lenne a száram és egy kis keserű ízt is kapna. A csiga valószínűleg elmenne egy másik társamhoz, vagy ha az is keserű lenne, találna magának más élelmet, vagy éhen halna. A végeredmény azonban ugyanaz lenne. Az élet önmagáért van, nem értünk formákért. Az aggódás és a félelem nem segítség az életnek, hanem éppen meggátol az élet élésében. A lelkiismeret pedig szintén csak addig jó, amíg nincs benne érzelem. Mit segítene rajtam, vagy a világon, ha utálnám, vagy szeretném a csigát, vagy a vaddisznót. Ugyanúgy megenne, vagy felrúgna, csak én szenvednék tőle, mert mást vártam. Vagy, ha lelkiismeret furdalásom lenne a spóráim miatt, mert nem mind a tizenötmillió talált megfelelő talajra. Nem ültethetem be őket egyenként! Nem ez a dolgom. A dolgom…

Nem tudta befejezni. A csiga jól dolgozott. A gomba halk nyekkenéssel derékba tört. Kalapja is leesett. A többi gomba gondtalanul tovább táncolt a napfényben, mintha semmi sem történt volna.

Iszonyú és embertelen ez a közömbösség – gondolta magában és dühösen fel akart állni, hogy lekaszabolja a sok önző fejet, amikor valamire hirtelen felébredt.

A bika ott állt az erdő szélén. A vezértehén gyanakodva nézett be az erdőbe, feléje, de jó volt a szél és ő nem mozdult. A többi tehén körülöttük legelte a friss őszi füvet. A bika ismét elbődült. Messze lentről, a patak felől érkezett a hosszan elhúzott, majd szaggatott hörgésbe olvadó válasz.

Megvárta, míg a csapat elvonul. Lassan szedelődzködni kezdett. Mellette egy nagy kalapú őzlábgombán jókora éti csiga lakmározott. Eszébe jutott az álma. Elgondolkozott. Az erdő szélén majdnem hasra esett egy lián szárában.

Még csak két óra. Négy előtt nem kezdenek mozogni az állatok. Maradjon? Otthon az unokája várja az angollal és a matekkal. Felesége sincs egészen rendben. Mit csináljon? Gondolkozzon a gombán? De hiszen azt álmodta! A nap még magasan állt. Megállt egy percre és visszanézett a tisztásról az erdőszélre. Egy gerle akkor húzott el felette és szapora szárnycsapásokkal fékezett az akác ágai előtt. Egy szempillantásig tartott. A karvaj az akácról rontott rá, pont szemből. Tollfelhőben viaskodva estek le a földre, majd néhány pillanat múlva a karvaly már repült is vele be, az erdőbe.

Mit is mondott a csiga: minek a lelkiismeret-furdalás? Mit tudott volna tenni. A karvaly az karvaly, a gerle pedig gerle. Az ember pedig ember. Most kezdje megnyugtatni a lelkiismeretét az unokája, vagy az asszony miatt? Minek! Csak átverés lenne az egész a saját érdekében. Maradni akar és marad is. Azért jött, hogy meghallgassa a bikákat. Közöttük üljön, hallja meséjüket. Hátha egyszer megérti mit is jelent embernek lenni.