Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1989/91. sz. határozata értelmében 1994. szeptember 5. és 13. között Kairóban tartották a Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési Konferenciát (International Conference on Population and Development, rövidítve: ICPD).
Az ICPD annak az 1974. évi bukaresti Világ Népesedési Konferenciának a folytatója, amely leszögezte, hogy minden párnak és egyénnek joga van és módja kell legyen ahhoz, hogy meghatározza gyermekeinek számát és születésük ütemezését. A gyors népességnövekedéssel kapcsolatos kérdések kezelésére a Konferencia egy konszenzussal jóváhagyott Világ Népesedési Akciótervet fogalmazott meg, amelyet az 1984. évi Mexico-városi Nemzetközi Népesedési Értekezleten továbbfejlesztettek.
Az 1974. és 1984. évi értekezletek óta elmélyült a nemzetközi konszenzus azzal kapcsolatban, hogy a pároknak joga és felelőssége, hogy tájékozottan válasszák ki a gyermekszülési lehetőségeket, és a társadalmak felelőssége, hogy segítse őket reprodukciós céljaik elérésében.
A Konferencián (főtitkárának, dr. Nafis Sadiknak, az ENSZ Népesedési Alapja vezetőjének meghívására) az ENSZ tagállamok kormánydelegációi vettek részt. A Kormány döntése alapján a magyar kormánydelegációt dr. Vukovich György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke vezette. A delegáció 10 tagból állt, a Központi Statisztikai Hivatal munkatársain kívül a Népjóléti- és a Külügyminisztérium képviselői, az Országgyűlés egy tagja, valamint a Magyar Nők Szövetségének elnöke[1].
A Konferencián 179 ENSZ tagállam kormánydelegációja vett részt (ezenkívül 8 ország megfigyelői státusban volt). A kormánydelegációk összesen 2300 tagból álltak. Egyes országok delegációi igen népesek voltak (így a vendéglátó Egyiptomból 100-an voltak, de 30–40 fős delegációt küldött Argentína, Ausztrália, Banglades, Brazília, Kanada, Kína, Franciaország, Németország, Indonézia, Mexikó, Pakisztán, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok). A kormánydelegációkon kívül a különböző ENSZ központi és regionális intézmények szakosított, illetve kormányközi szervezetek további többszáz képviselője vett részt a Konferencián. A Konferenciával párhuzamos ún. NGO-Fórumon mintegy 1000 nem-kormányközi szervezet (főleg nőszövetségek, családtervezési és családi szervezetek) képviselői üléseztek (akik egy része a Konferencia plenáris ülésein is jelen volt, vagy mint a kormánydelegációk tagjai, vagy megfigyelőként). Összesen közel 10 800 személy vett részt a Konferencia vagy a Fórum munkájában.
A kormánydelegációk vezetését általában magas beosztású állami vezetők látták el. Két országból államfő vett részt (Egyiptomot Mubarak elnök képviselte, akit a Konferencia elnökévé is választottak, itt volt még Niger köztársasági elnöke is). Hat országból az államfő helyettese vezette a delegációt (Gore amerikai alelnök mellett, Kenya, Malawi, Bolívia, Kolumbia és Zambia delegációját vezette a helyettes köztársasági elnök). Három országból az államfő felesége vezette a delegációt (Ghana, El Salvador és Nigéria). További 6 országból miniszterelnök vett részt a Konferencián (Norvégia, Pakisztán, Swaziföld, Etiópia, Uganda és Madagaszkár), 9 országból miniszterelnök-helyettes, 97-ből miniszter, 26-ból államtitkár vagy miniszterhelyettes, 15-ből nagykövet, 16-ból egyéb állami funkcionárius vezette a küldöttséget.
A Konferencia előkészületei 6 évig tartottak. 1989-ben az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa (ECOSOC) úgy döntött, hogy 1994-ben az ENSZ hívja össze a Nemzetközi Népesedési és Fejlesztési Konferenciát. A Konferencia főtitkárává dr. Nafis Sadikot, az Egyesült Nemzetek Népesedési Alapjának (UNFPA) ügyvezető igazgatóját nevezték ki. A Konferenciával kapcsolatos előzetes erőfeszítéseket egy előkészítő bizottság irányította, amely minden állam előtt nyitott akár tagja az ENSZ-nek, akár nem. A Konferenciával kapcsolatban több mint 120 országban készítettek országos népesedési jelentéseket az országos bizottságok.
Az Előkészítő Bizottság 1991 márciusában megtartott első ülésszaka meghatározta a Konferencia céljait és témáit, és az elsődleges prioritású kérdések hat komplexumát jelölte meg. Ezek: a népesedés, a környezet és a fejlődés; a népesedési politikák és programok; a népesedés és a nők; a családtervezés, az egészség és a családi jólét; a népességnövekedés és a demográfiai struktúra; a népességeloszlás és a vándorlás.
1993 májusában megtartott második ülésszakán, amelyen 154 ország küldöttsége vett részt, a Bizottság megállapodott a Konferencia Akcióprogram ideiglenes struktúrájában és utasította a Konferencia Titkárságát, hogy készítse el a végleges dokumentum tervezetét, hogy azt az Előkészítő Bizottság 1994. április 4–22-én megtartott harmadik és utolsó ülésszakán megvitassák (PrepCom III). Az Akcióterv megállapításainak mintegy 10%-ában azonban nem tudtak előzetesen egyetértésre jutni, így ezekben magán a Konferencián kellett megállapodni.
A programtervezet elkészítése során a Titkárság öt, 1992-ben és 1994-ben tartott regionális népesedési konferencia – az ázsiai, az afrikai, az európai, a latin-amerikai és karib-térségbeli és az arab államok népesedési konferenciái –, valamint a prioritást élvező kérdéskomplexumokkal foglalkozó hat szakértői találkozó, egy sor szubregionális előkészítő találkozó és a Konferencia prioritást élvező témáival foglalkozó ad hoc kerekasztal–találkozók egész sora ajánlásaiból merített.
Az előkészítési szakasz egyik utolsó állomása az a szubregionális értekezlet, amelyet 24 kelet- és közép-európai ország küldöttei részére hívott össze 1994. július 19–20-ra, Budapestre a Konferencia Titkársága. Az értekezlet összefoglalóját dr. Nafis Sadik, a Konferencia főtitkára tartotta.
1993 végén megtartott negyvennyolcadik ülésszakán az ENSZ Közgyűlése 48/186. számú határozatában erőteljesen támogatta a Konferenciát azzal, hogy elfogadja az ECOSOC ajánlását, amely szerint a Konferencia Előkészítő Bizottsága a Közgyűlés kisegítő testülete legyen. A Közgyűlés Második Bizottsága megvizsgálta végleges dokumentum tervezetének egy annotált vázlatát; ez a vita segített az Előkészítő Bizottság harmadik ülésszakán és a Konferencián megvitatásra kerülő Akcióprogram tervezetének kialakításában. A Közgyűlés elfogadta azt a javaslatot is, hogy a Konferenciát – az egyiptomi kormány meghívására – Kairóban tartsák, 1994. szeptember 5. és 13. között.
A Konferencia megnyitóját – szeptember 5-én – az ENSZ főtitkára tartotta, majd a Konferencia megválasztott elnöke, Mubarak egyiptomi köztársasági elnök beszélt, majd pedig dr. Nafis Sadik, a Konferencia főtitkára. Ezután 4 meghívott magas szintű vezető állásfoglalás következett: a norvég és a pakisztáni miniszterelnök-asszonyé (Gro Harlem Brundtland és Mohtarma Benazir Bhutto), majd az amerikai alelnöke (Albert Gore), végül pedig a swaziföldi miniszterelnöké (Mbilini hercegé). Gro Brundtland asszony beszéde mélyen humanista és liberális volt, de sokak véleménye szerint az adott helyen nem volt szerencsés és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy sokáig viták akadályozták a munkát. Gore alelnök megnyilatkozásai jóval visszafogottabbak voltak és tekintettel volt a fejlődő világ egy részében tapasztalható érzékenységre.
A Konferencia ezután megválasztotta tisztségviselőit. A különböző területek javaslata alapján került sor a Konferencia alelnökeinek megválasztására. A közép-kelet-európai régióból 3 alelnöki hely jelölésére volt lehetőség. Ezek egyike Magyarország lett, tekintettel a Konferencia előkészítő szakaszában betöltött alelnöki funkciójára, a másik Románia, mint a húsz évvel ezelőtti Népesedési Konferencia házigazdája, a harmadik pedig Macedónia. Lengyelország szakértőjét pedig a Főbizottság rapportőrévé választották.
A megnyitó ülés után a Konferencia két párhuzamos megbeszélést folytatott. Szeptember 5. és 12. között (vasárnapi szünettel) folyt a Plenáris ülés és ezzel egyidejűleg pedig a Főbizottság tanácskozása.
A Plenáris ülésen a kormánydelegációk vezetői mondták el állásfoglalásaikat országuk és a világ népesedési és fejlesztési kérdéseiről. Ezenkívül a különböző ENSZ szervezetek, szakosított intézmények, kormányközi szervezetek vezetői és egyes meghívott nem-kormányközi szervezetek képviselői is szót kaptak. Összesen 249 állásfoglalás hangzott el a plenáris ülés 7 napja alatt (napi három ülésszakon, reggel 10-től este 9-ig). A plenáris ülést az egyiptomi küldöttség ex-officio alelnöke, Maher Mahran, népesedési és családügyi miniszter vezette. A magyar alelnöki funkció megszerzésével mód nyílott arra, hogy a magyar küldöttség vezetője a Konferencia plenáris ülésén elnököljön. A Konferencia harmadik napjának reggelén hangzott el a magyar nemzeti állásfoglalás (amelynek szövegét az alábbiakban közöljük). Ennek tartalmával kapcsolatban több delegáció vezetője egyetértését fejezte ki (különösen az Európai Unió vezetését ellátó német, de több más nyugat- és közép-európai – hozzánk hasonló népesedési helyzetben levő – országból).
A Főbizottság – amelynek vezetője dr. Fred Sai, ghanai küldött volt – feladata a Konferencia záróokmányának: az Akció Tervnek a véglegesítése volt. Itt már csak azok a paragrafusok kerültek újbóli megvitatásra, amelyekben az előkészítő értekezleten nem sikerült egyetértésre jutni. Ez a 113 oldalas dokumentumnak csak mintegy 10%-át érintette. Ezek egy része tekintetében igen nagy ellentét állt fenn a Konferencia résztvevői között. Sok kérdésben hosszan tartó és sok esetben politikai és eszmei differenciákat tartalmazó vitára került sor, ami nehezítette a Főbizottság munkájának időben és konszenzuson alapuló befejezését.
Sok ilyen kérdésben a plenáris vitákat követően albizottsági, munkabizottsági, informális egyeztetésekre került sor, amelyek többszöri szövegezési kísérletek után jutottak végül vissza a Főbizottsághoz jóváhagyásra. Az előzetesen elgondolt négy és félnapos tárgyalás helyett csak hétnapos vita után került az Akcióterv megszövegezésére. A késés miatt nem is készült el ennek módosított szövege, csak a Főbizottság jegyzőkönyve rögzíti a beterjesztett szöveggel szembeni módosításokat.
A Főbizottság munkájában az ellentétes véleményeket érezhető módon néhány országcsoport képviselte. Bizonyos kérdésekben ellentét alakult ki a fejlődő és a fejlett országok között (előbbieket a 77-ek és Kína nevében Algéria képviselte, utóbbiakat az Európai Unió nevében Németország, és hozzá csatlakozva a skandináv országok, az USA és Kanada képviselői). Ez utóbbiak – mint sok esetben a liberálisabb nézetek képviselői – szálltak vitába a konzervatívabb nézetek képviselőivel (akiknek véleményét egyrészt a Szentszék és 10–12 latin-amerikai ország, másrészt néhány fundamentalista muzulmán nézetet valló ország – főleg Irán és Líbia – tolmácsolta). Ehhez hasonló, a Konferencia akciótervét ellenző előzetes vélemény miatt lemondta részvételét Szaúdi Arábia és Libanon delegációja, más muzulmán ország – pl. Törökország – alacsonyabb szintre helyezte delegációja vezetését.
Az Akció Programmal kapcsolatban – már az előkészítés során is – a következő főbb ellentétek alakultak ki, amelyeknek vitája a Konferencia során is folytatódott, sőt bizonyos esetekben még a végső konszenzust is megakadályozta néhány kormánydelegáció részéről:
1. Az Akció Program II. fejezete tartalmazza az Alapelveket. Ezeknek előzetes tervezete teljes átdolgozásra került, mivel tartalmában és megfogalmazásában sok ellentmondást vetettek fel. A leglényegesebb új elem, hogy a 15 azon alapelv felsorolását megelőzően, amelyek a Konferencia főbb megállapításai tartalmazzák, egy új bevezetést fogalmaztak. Ebben kimondják: „Az Akcióprogram javaslatainak megvalósítása minden ország szuverén joga, amely meg kell, hogy feleljen a nemzeti törvényeknek és fejlesztési prioritásoknak, teljes mértékben elfogadva a lakosságuk különböző vallási és erkölcsi értékeit és kulturális hátterét, megfelelve az általánosan elfogadott nemzetközi emberi jogoknak”. Ez a megfogalmazás egy hosszú vita utáni kompromisszum eredménye, ami lényegében lehetővé teszi minden ország részére, hogy erre hivatkozva ne kövesse az Akcióprogram neki nem tetsző ajánlásait.
A 8. sz. Alapelv, ami átszövegezés után a nők egyenjogúságával, a reproduktív egészséghez és a családtervezéshez való joggal foglalkozik, még ebben a formájában sem került teljes egészében elfogadásra. Ui. abban az alapvető jogban – amit már 1974-ben megfogalmaztak – azaz „Minden párnak és egyénnek alapvető joga, hogy szabadon és felelősségteljesen döntsön gyermekei számáról és megszületése idejéről és kapja meg a szükséges információkat, oktatást és eszközöket, hogy ezt megtehesse”, egyes delegációk nem fogadták el az egyének jogát, csak a törvényes házasságban élőkét. A 9. Alapelv konszenzus alapján tartalmazza azt a megállapítást, hogy „A család a társadalom alapintézménye és ezért, mint ilyet erősíteni kell”. De már ellenérzést okozott az a mondat, hogy „... a családnak különféle formái léteznek, a különböző kulturális, politikai és társadalmi rendszerekben”. Ebbe ugyanis egyesek beleérthetőnek véltek olyan együttélési formákat is, amelyek azonosak a különneműek törvényes házasságával, amelyet a családi együttélés egyedül elfogadható formájának tartanak.
2. Nagy vitákat váltott ki a VII. fejezet több megfogalmazása, amely a „Reproduktív jogok és a reproduktív egészség” címet viseli. Az eredeti javaslatban szereplő definíciókat több delegáció nem tudta elfogadni. Emiatt a Konferencián kellett megfogalmazni a reproduktív egészség, a szexuális egészség, a családtervezés, a biztonságos anyaság, a biztonságos művi abortusz fogalmait. Ezeket az Egészségügyi Világszervezet az elmúlt évtizedben vezette be hivatalos nyelvébe, de nem került még elfogadásra a WHO Közgyűlésén részletes definíció. Ezért a meglévő munkadefiníciók felhasználásával kellett a konszenzusra is alkalmas definíciókat kialakítani. Ezek közül legjelentősebb előrelépést a reproduktív egészség megfogalmazása jelenti, ami az Akcióterv egészében, mint megvalósuló feladat és az ezt biztosító reprodukciós jog tartalmi meghatározásának tekinthető. Az új fogalom a következő: „Reproduktív egészség a teljes fizikai, lelki és szociális jólét állapotát jelenti és nem kizárólag a betegség vagy fogyatkozás hiányát, és így magában foglalja a reprodukciós rendszer állapotát és funkcióit, ill. folyamatát. A reproduktív egészség ezért azt jelenti, hogy az emberek képesek legyenek megelégedett és biztos nemi életre, és hogy legyen lehetőségük a reprodukcióhoz és szabadságuk ahhoz, hogy elhatározzák mikor és milyen gyakran éljenek vele. Ebbe az utóbbiba beletartozik a férfiak és nők azon joga, hogy informálva legyenek és legyen hozzáférésük a választásuknak megfelelő megbízható, hatékony, hozzáférhető és elfogadható családtervezési eszközökhöz, és egyéb olyan módszerekhez is választásuk szerint, amelyekkel szabályozhatják termékenységüket, ha nem törvényellenesek és a jogát a megfelelő egészségi ellátási szolgáltatásokhoz való hozzájutásnak, ami lehetővé teszi a nőknek, hogy a terhességen és a szülésen biztosan átmehessenek és biztosítják a szülők számára a legjobb lehetőséget, hogy egészséges csecsemőjük legyen”. Ugyankkor sok delegáció ellenállása miatt elkerülte az okmány a szexuális egészség kifejezésének definiálását és ennek használatát is erősen korlátozta a dokumentumban. Több delegáció nem értett egyet az ifjúság családtervezésbe történő fokozott bevonásának felvetésével és a szexuális nevelés társadalmi (iskolai) megszervezésével sem, és ezt csak a házasulók esetében vélték kivitelezhetőnek. De ezek az ajánlások szerepelnek az Akciótervben.
3. A legnagyobb vitát a VIII. fejezetnek a művi vetéléssel kapcsolatos egyetlen paragrafusa (a 8.25-ös) váltotta ki. Az erre vonatkozó eredeti javaslatot az előkészítési értekezleten nem fogadták el, majd az Európai Unió javasolt egy kompromisszumos szöveget, ezt a Főbizottság ülésén 5 napon keresztül vitatták (több, mint 100 küldöttség szólt hozzá). Végül egy szűk munkabizottság javasolt egy újabb szöveget, amely már megközelítette a konszenzust, és ami az 5. napon már elérhetőnek látszott, de a zárónapon mégis 13 delegáció (a Szentszék és 9 latin-amerikai ország, ill. 3 muzulmán ország) fenntartással élt.
Az elfogadott szöveg a következő: „Semmilyen körülmények között sem lehet támogatni az abortuszt a születésszabályozás eszközeként. Valamennyi kormányt és illetékes kormányközi és nem-kormányzati szervet arra kell ösztönözni, hogy erősítsék elkötelezettségüket a nők egészsége érdekében, hogy foglalkozzanak a nem biztonságos abortuszok (a WHO szerint a nem biztonságos abortusz a nem kívánt terhesség olyan befejezési procedúrájaként definiálható, amelyet vagy olyan személyek hajtottak végre, akiknek hiányzik a megfelelő ismeretük, vagy olyan körülmények között, amelyekből hiányoznak a minimális egészségügyi előírások, vagy mindkettő) egészségügyi következményeivel, mint az egyik legsúlyosabb közegészségügyi problémáéval, és hogy csökkentsék az abortuszok iránti igényt kiterjesztett és fejlesztett családtervezési szolgáltatásokkal. A nem kívánt terhességek megelőzésének mindig a legnagyobb prioritást kell adni és minden erőfeszítést meg kell tenni az abortusz iránti igény megszüntetésére. A nem kívánt terhességben levő nők gyors hozzájutási lehetőségekkel kell, hogy rendelkezzenek megfelelő információval és könyörületes tanácsadással. Az abortusszal kapcsolatos bármely változtatást az egészségi rendszeren belül csak nemzeti és helyi szinten lehet elhatározni a nemzeti jogalkotási folyamat keretében. Azon körülmények között, amelyekben az abortusz nincs a jog ellen, az ilyen abortusz legyen biztonságos. Minden esetben a nők kapjanak minőségi szolgáltatást az abortusz komplikációinak kezelésében. Abortusz-utáni tanácsadás, oktatás és családtervezési szolgáltatások legyenek azonnal felajánlva, hogy azokkal is meg lehessen akadályozni az ismételt abortuszokat”.
4. Vitát váltott ki – a fejlődő és a fejlett országok között – a bevándoroltak családegyesítési igényének elismerésére vonatkozó jog belefoglalása a nemzetközi vándorlással foglalkozó X. fejezetbe. Mivel e Konferencia nem volt hivatott új emberi jogok megfogalmazására, egy olyan kompromisszum született, hogy hívjon össze az ENSZ két éven belül egy Migrációs Nemzetközi Értekezletet, ahol e kérdés és a vándorlással kapcsolatos egyéb jogi konvenciók is elfogadhatók lesznek.
5. Az előkészítés során is vitatták a fejlődő országok a gazdasági átmenetben levő országok speciális népesedési helyzetére vonatkozó külön ajánlások belefoglalását az Akcióprogramba, féltve ezektől a fejlődő országok népesedési problémáinak kiemelt kezelését. A Főbizottsági egyeztetések során mégis sikerült több területen ilyen jellegű ajánlásokat megfogalmazni, és konszenzussal elfogadni. Az ajánlás felszólítja a nemzetközi közösséget, hogy „segítse a gazdasági átmenetben levő országokat erőfeszítéseikben; hogy megszüntethessék a szegénységet és ezzel kiegyensúlyozott gazdasági fejlődést érjenek el”. Kimondja azt is, hogy „Anélkül, hogy csökkentenék a fejlődő országok programjainak támogatását, a nemzetközi közösség, kérés alapján, adjon támogatást az oktatásban, a szakmai segítségben és rövid távon a védekezési eszközök rendelkezésére bocsátásában a gazdasági átmenetben levő azon országok szükségleteinek kielégítésére, amelyekben a reproduktív egészség szegényes és bizonyos esetekben romlik”. A gazdasági átmentben lévő országokból irányuló nemzetközi vándorlás hatásainak mérséklésére kérik fel a befogadó országok kormányait. Az is szerepel, hogy „A gazdasági átmenetben levő országok kapjanak időszaki segítséget népesedési és fejlesztési tevékenységükhöz, azon nehéz gazdasági és társadalmi problémáik leküzdésében, amelyekben jelenleg szenvednek”.
A Konferencia zárónapján terjesztette a Plenáris ülés elé a Főbizottság elnöke az átdolgozott Akciótervet, amelyet a Konferencia elfogadott és a 77-ek nevében javaslatot tevő algériai delegátus véleményét elfogadva kéri az Egyesült Nemzetek Közgyűlését, hogy 49. ülésén fogadja el az Akcióprogramot. Az általános konszenzussal szemben az Akcióprogram vitatott megállapításai miatt fenntartással fogadta csak el ezt 13 küldöttség (katolikus részről a Szentszék mellett Peru, Ecuador, Argentína, a Dominikai Köztársaság, Nicaragua, Honduras, El Salvador, Guatemala és Paraguay, illetve muzulmán részről Líbia, az Egyesült Arab Emirátusok és Brueni).
Az elfogadott Akcióprogram a bevezetést és az elvek kinyilvánítását követően külön fejezetek írják le azokat a főbb népesedési és fejlődési kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kell, fogalmazzák meg a célokat és tesznek ajánlásokat valamennyi érdekelt félnek a helyi, az országos és a nemzetközi szintű akciókra vonatkozóan.
Ezek között a kérdések között vannak:
– A népesedés, a biztosított gazdasági növekedés és a fenntartható fejlődés közötti kölcsönös összefüggések, ideértve mindháromnak a fejlődési stratégiákba való integrálását és a szegénység enyhítésével, valamint a környezettel való kapcsolatukat.
– A nemek közötti egyenlőség és a nők jogainak biztosítása, amely kiterjed a nők jogállására és a lányok egyenlőségére; a férfiak felelőssége és részvétele a családtervezésben és a gyermeknevelésben.
– A család, a család szerepe, összetételének és struktúrájának sokfélesége.
– Népességnövekedés és népességstruktúra, ami kiterjed a termékenységre, a halandóságra és a népességnövekedésre, a gyermekre és az ifjúságra, az öregedő népességekre és a bennszülöttekre.
– A reprodukciós jogok, a reproduktív egészség és a családtervezés, ideértve a nemi úton terjedő betegségeket (STD), az emberi szexualitás és a nemek közötti viszony, valamint a serdülők jogai.
– Az egészség és a halandóság, ami kiterjed az egészségügyi alapellátásra és az egészségügyi szektorra, a csecsemő- és gyermekhalandóságra, az anyai morbiditásra és mortalitásra, a HIV-vírusra és az AIDS-re.
– A népességeloszlás, az urbanizáció és az országon belüli vándorlás; kapcsolatuk a fenntartható fejlődéssel.
– A legális és az illegális vándorlók nemzetközi vándorlása, valamint a menekültek és a menedéket kérők jogai.
Külön fejezetek tárgyalják a globális igényeket a következőkkel kapcsolatban: a népesedéssel kapcsolatos információ, oktatás és kommunikáció; technológia, kutatás és fejlesztés, ideértve az adatgyűjtést és elemzést, a reproduktív egészségre vonatkozó kutatást, valamint a társadalmi és gazdasági kutatást.
Az Akcióprogram az utolsó 25 év országos népesedési politikáinak és családtervezési programjainak gazdag tapasztalataira épít. A legutóbbi években sok ország jelentős mértékben kiterjesztette a reproduktív egészséggondozáshoz való hozzájuthatóság körét. Ugyanakkor az egyéni magatartások is változtak, ami a családtervezési információk és szolgáltatások iránti igények növekedéséhez vezetett. Mindkét tényező következménye, hogy az utolsó néhány évtized során a fogamzásgátlás használata a fejlődő világban megötszöröződött és most a házaspárok 55 százalékára terjed ki.
A családtervezéshez való hozzájutás azonban egyenlőtlenül fejlődött. Európában, Észak-Amerikában és Kelet-Ázsia nagy részén majdnem univerzálisan elérhető, de nem áll rendelkezésre széleskörűen például a Szahara alatti Afrika legnagyobb részében, ahol a fogamzásgátlás használata 15 százalék alatti.
Az Akcióprogramban a leírt célok elérése a világ népességének sokkal korábbi stabilitásához vezetne, ami a fenntartható fejlődés alapvető fontosságú feltétele. A javasolt tevékenységek kivitelezéséhez szükséges pótlólagos pénzeszközök jelentéktelenek akár a fejlesztéssel kapcsolatos globális kiadásokhoz viszonyítva (a hivatalos fejlesztési támogatás kevesebb, mint 5 százalékát tennék ki), akár azokhoz az előnyökhöz viszonyítva, amelyek az egyének jóléte és az élet minősége területén mutatkoznának meg.
A záróülésen az Európai Unió képviselőjeként felszólaló német delegációvezető kijelentette „A Konferencia sikeres volt. Másokkal együtt, az Európai Unió örül ennek ... Az Európai Unió sikerrel hangsúlyozta egy jól kiegyenlített és integrált akció szükségességét a népességnövekedés stabilizálása érdekében. Ezen kívül meg kell változtatnunk magatartásformánkat a fogyasztás és a termelés tekintetében”. Dr. Nafis Sadik záróbeszédében hasonlóképpen vélekedett: „Ez egy igen sikeres Konferencia volt ... Megalkottunk egy Akcióprogramot a következő 20 évre, amely azon világ realitásából indul ki, amelyben élünk és utat mutat nekünk egy jobb realitáshoz. A Program specifikus célokat és ajánlásokat tartalmaz olyan területek közös kihangsúlyozásával, mint a csecsemő- és anyaihalálozás, az oktatás, a reproduktív egészség és a családtervezés, de következményei sokkal tágabbak ennél. Az Akcióprogram alkalmas potenciálisan arra, hogy megváltoztassa a világot”.
Magyar vélemény szerint szintén sikeres volt a Konferencia. A felszínre került véleménykülönbségek is segítettek tisztázni több kérdést és felhívták a résztvevők figyelmét a probléma sokrétűségére és a megközelítés különböző módszereire. Ez segítette a konszenzust.
INTERNATIONAL CONFERENCE ON POPULATION
AND DEVELOPMENT
(CAIRO, 5–13 SEPTEMBER 1994)
Az emberiség története során eddig még soha nem tapasztalt dinamikát ért el a világ népességfejlődése. Az ún. klasszikus demográfiai átmenet valamennyi szakasza jelenleg egyidejűleg van jelen a föld népeinek népességfejlődésében. A magas termékenység és halandóság ugyanúgy jellemzi az egyes régiók népesedési helyzetét, mint az alacsony termékenység és a kedvező halandóság. Méreteinél és jelentőségénél fogva mégsem kezelhetjük egyforma prioritással az ebből adódó gondokat. Mivel földünk népeinek számszerűen túlnyomó többsége a demográfiai átmenet azon szakaszában van, amelyet még mindig a gyors népességgyarapodás jellemez, világméretű jelentőségénél fogva az ebből adódó társadalmi, gazdasági és környezeti gondok megoldásában kell elsősorban közreműködni. Úgy véljük, hogy a Konferencia során megvitatott kérdések, az elfogadott alapelvek és a javasolt cselekvési programok híven tükrözik ezeket a prioritásokat.
A föld népei a népességfejlődésből adódó világméretű gondok megoldásában még sohasem voltak ennyire egymásra utalva, mint jelenleg vannak, és az elkövetkező évtizedekben lesznek. Ez az egymásrautaltság azt jelenti, hogy az emberiség fennmaradása és harmonikus fejlődése tekintetében közösek az érdekek és a célok. Ebből a szempontból nem oszthatjuk fel az országokat, a régiókat vagy a kontinenseket fejlődőkre és fejlettekre, gazdagokra és szegényekre, környezetileg védettekre és szennyezettekre. Ezek a közös érdekek és célok kell, hogy sarkallják az egyes országokat arra, hogy adottságuk, lehetőségük és tehetőségük folytán és egyetemleges felelősségüktől vezérelve, tegyenek meg minden tőlük telhetőt az itt elfogadott cselekvési programok megvalósítása érdekében. Ebből a megközelítésből már más szerepe van a fejlett és fejlődő országoknak és más a feladata a gazdag és a szegény régióknak.
A közös érdekek és célok, valamint az ebből fakadó prioritások nem jelenthetik azt, hogy az egyes nemzeteknek vagy régióknak ne legyenek sajátos gondjaik, feladataik és céljaik szűkebb környezetük népességfejlődéséből adódóan. Különösen az elmúlt néhány évtizedben vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy kettészakadt bolygónk népességfejlődése. Míg a világ népességének a túlnépesedés veszélyével és ennek társadalmi, gazdasági, környezeti következményeivel kell szembe néznie, addig szűkebb régiónk Európa és más fejlett régiók népessége az elöregedés és a negatív népességfejlődés egy minőségileg új szakaszába lép. Tudjuk és valljuk, hogy jelentőségében és következményeiben a gyors népességnövekedés jóval nagyobb kihívást jelent az emberiség egészére nézve, mint egy regionális szintű népességelöregedés. Még akkor is igaz ez a megállapítás, ha e régiók lélekszámának nemcsak relatív, hanem abszolút értelembe vett jelentős csökkenésével párhuzamosan megy végbe ez a folyamat. Szűkebb régiónk, Európa is ilyen népességfejlődésnek néz elébe és az ebből eredő kihívást úgy kell megoldania, hogy közben a globális túlnépesedés veszélyeinek leküzdésében is vezető szerepet kell vállalnia. Nem kis dilemma ez, különösen hosszú távon nem az.
Itt azonban arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a családnak és ezzel kapcsolatban az emberi reprodukciónak kultúránként változó erkölcsi dimenziói vannak. Korántsem elég ezért a reprodukció és a népesedés különböző vonatkozását csak az emberi és női jogok, valamint a kérdés egészségügyi kapcsolatrendszerében vizsgálni. Ezen túl, sőt ez előtt a család és a gyermekvállalásnak az egyes kultúrákban élő etikai értékeit kell figyelembe venni, és mindenképpen el kell kerülni, hogy a kulturális, vallási közösségekre, társadalmakra a reprodukcióval kapcsolatos szokásaiktól idegen magatartásformákat erőszakoljanak rá, akár nemzetközi ajánlások formájában is.
Európa hosszú ideig tartó társadalmi, gazdasági és politikai megosztottsága örvendetes fordulatot vett az elmúlt években. Közép-Kelet és Kelet-Európa újólag kialakult demokratikus államai megkísérlik a gazdasági és politikai felzárkózást a fejlett nyugat-európai országokhoz. Ez egy rövidebb-hosszabb ideig tartó átmeneti állapottal jár együtt, amelyben a súlyos gazdasági helyzet és az átmenettel járó gazdasági nehézségekkel párhuzamosan társadalmi és szociális feszültségek is kialakulhatnak.
Ennek a folyamatnak demográfiai kihatásai is lesznek, amelyek kezdeti jelei már megmutatkoztak az elmúlt években. A termékenység erőteljesen csökkent számos „átmeneti” országban, így ezen a területen érhetik el leghamarabb ezek az országok a nyugat-európai szintet. Nem így a halandóságnál, amelynek színvonala korábban is jóval kedvezőtlenebb volt, mint a fejlett régiókban, és a javulás vagy felzárkózás jelei sem mutatkoztak az elmúlt években. Így a népesség öregedési folyamata a népességszám csökkenésével párhuzamosan megy végbe. Ezen országok közé tartozik hazánk, Magyarország is. A halandósági viszonyok javítása és a termékenység egyszerű reprodukciót biztosító szintjének elérése a népesedéssel kapcsolatos céljaink közé tartozik. Ennek megvalósítása érdekében olyan népesedési politikát kívánunk megvalósítani, amely tiszteletben tartja az egyéni szabadságjogokat és a családok felelősségteljes szabad döntéseit és olyan gazdasági helyzet és társadalmi légkör kialakítására törekszik, amely erősíti a család intézményét, javítja a gyermekes családok helyzetét és elősegíti az egészség egyéni és családi értékének felemelkedését.
Európa és a fejlett régiók sajátos népesedési helyzete ugyancsak a föld népeinek egymásrautaltságára hívja fel a figyelmet. A világ népinek érdekeit is az szolgálná, ha a fejlett régióknak nem lennének sajátos népességfejlődésükből adódó társadalmi, gazdasági, szociális gondjaik.
A népesség gyors öregedése már jelenleg is a felszínre hozza az ebből adódó szociális problémákat, nem is szólva a hosszú távú gazdasági és főleg pénzügyi kihatásokról. Ez egyben azt is jelenti, hogy beszűkülhetnek azok a források, amelyekkel a fejlett régiók gazdasági prosperitása és társadalmi, szociális feszültségektől mentes fejlődése a fejlődő országoknak is érdeke.
Úgy véljük, hogy ehhez többek között egy kiegyensúlyozott korösszetételű népességre is feltétlenül szükség van. Így a magunk részéről elfogadva a világnépesség fejlődéséből adódó prioritásokat és a reánk háruló ezzel kapcsolatos feladatokat, alapvetően arra törekszünk, hogy népességünk stabil és korösszetételét tekintve kiegyensúlyozott legyen. Hisszük, hogy ez nem ellentétes a Konferencia során elfogadott alapelvekkel, célokkal és cselekvési programokkal.
Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ha az egyes nemzetek Kormányzatai és felelős szervei egyenként is egy stabil és kiegyenlített korösszetételű népesség kialakulására törekednének, ez hosszabb távon enyhíthetné a népességfejlődésből eredő jelenlegi és várható világméretű gondokat.
CONTRIBUTION OF GYÖRGY VUKOVICH, HEAD OF THE HUNGARIAN DELEGATION AT THE CAIRO WORLD-CONFERENCE ON POPULATION
(7 SEPTEMBER 1994)
[1]A Magyar Kormánydelegáció tagjai a következők voltak: dr. Vukovich György, a KSH elnöke (a Kormánydelegáció vezetője), dr. Klinger András, a KSH elnökhelyettese, dr. Bíró Boldizsár, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára, dr. Miltényi Károly, a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének igazgatója, dr. Józan Péter, a KSH főosztályvezetője, Pál Sándorné, a KSH főosztályvezető-helyettese, Kamarás Ferenc, a KSH osztályvezetője, dr. Schwartz Tibor, országgyűlési képviselő, dr. Lakatos András, a Külügyminisztérium tanácsosa, dr. Asbóthné Thorma Judit, a Magyar Nők Szövetségének elnöke.