1. A dolgok vége - az új kezdet

A kérdés, hogy van-e idôbeli vége a világnak, jellegzetesen apokaliptikus kérdés. Vannak, akik "minden dolog végérôl", mások "a világ végérôl", ismét mások "a történelem végérôl" beszélnek. Miért kérdezünk rá a végre? Mert nem tudjuk már kibírni a dolgok jelenlegi állapotát? Elegünk van már ebbôl a világból? Annyira gyötörnek minket a történelmi tapasztalatok, hogy azt mondjuk, amit a németek a háború befejezésekor: "Jobb a borzalmas vég, mint a végnélküli borzalom"? Vagy a nekünk kedves és drága dolgok fennmaradásáért aggódunk? Kaphatunk ettôl a világtól oly keveset, hogy annak lehetséges vége miatt féljünk és remegjünk? Gyötörnek minket a jelen gazdasági és ökológiai válságai annyira, hogy féljünk az eljövendô világkatasztrófáktól? Minden gondolat a "végrôl" - két irányú: el is bûvölhet, meg is rettenthet.

A keresztény teológia a "végre" vonatkozó kérdéseket a "végsô kérdésekkel" (ta eskhata) foglalkozó eszkhatológiában tárgyalja. Hans Urs Balthasar "végjátéknak" mondotta a maga világtörténelmi "istendramatikájának" utolsó fejezetét, s bizonyára Samuel Becketre gondolt. Befejezéskor a személyes élet, a világtörténelem és a kozmosz "végmegoldásának" kell következnie. Az apokaliptikus fantázia Isten nagy végítéletét a világ végsô napján - rendre nagy szenvedéllyel rajzolja. Akkor mondja ki az örök Isten a végsô szót: a jók a mennybe, a rosszak a pokolba kerülnek, a Föld pedig tûzvészben semmisül meg. A világtörténelem aktái lezáródnak a világítéleten. Ismerjük az álomképeket is a végharcról: Krisztus és az Antikrisztus között, Isten és az ördögök között - "Armagedon völgyében". A harcot a középkorban égbôl jövô tûz, a modern kor fundamentalizmusában atom- és hidrogénbombák döntik el; persze a jámborok elôbb csodás módon "kimentôdnek", hogy csak a gonoszok pusztuljanak el a tûzben. 1945-ig, Hirosimáig a tûz volt az apokaliptikus végmegoldás eszköze, azt követôen már a megsemmisülés (annihilatio).

Mindezek a gondolatok és elképzelések tényleg apokaliptikusak, de nem keresztények. A keresztény jövôvárásoknak nincs közük az ilyen végmegoldásokhoz, mert gyújtópontjuk nem az élet, a történelem vagy a világ vége, hanem sokkal inkább a kezdet: az örök élet kezdete, az Isten országának a kezdete és "az eljövendô világ" - ahogyan a niceai hitvallás mondja - kezdete. Isten újat kezd az idôbeli élet, az evilág és az idôbeli teremtés végén. A keresztény remény a kezdetet várja a végben. Dietrich Bonhoeffer ezekkel a szavakkal búcsúzott fogolytársaitól 1945. április 9-én, amikor a flossenburgi internáló táborban a kivégzôhelyre vitték: "Itt a vég, s ez számomra az élet kezdete". A végvárások csak akkor keresztények, ha jövô-horizontjukat az emlékezésbôl bontják ki: emlékeznek a kereszthalálra és a megfeszített Krisztus feltámadására, aki Isten eljövendô dicsôségében támad fel. Krisztus vége/halála volt és marad az ô igazi kezdete! A keresztény végvárás nem azért viszi a jövôbe a világtörténelem múlt és jelen fejleményvonalait, hogy sejtéseket fogalmazzon meg valami jó, vagy inkább rossz végkifejletrôl. Inkább észreveszi Krisztus keresztjében e bûn-, halál- és ördögteli világkorszak végének elôrevételezését, mert Krisztus feltámadásában az új élet és a mindenség újjáteremtésének kezdetét hiszi, sôt, a Lélekben már meg is tapasztalja azt.

A keresztény remény számára Krisztus az igazi élet ígérete, nyitánya és valós kezdete - e hamis élet közepén. Krisztus minden mulandó dolog újjáteremtése örök teremtéssé és Isten közöttünk lakására - pusztáink idegenjében. Ezért aztán nemcsak új kezdetet várunk a végben, hanem várjuk a véget az új kezdetben is. Ha a feltámadott Krisztus hozza elô az örök életet, akkor Krisztuson ismerjük fel az idôbeli élet végét is. Ha a feltámadott Krisztus Isten megelevenítô Lelke, akkor fölibekerekedik a halálnak gyôzelemre juttatva az életet. Csak rajta ismerjük fel ezt "a kereszt alatti világot" mindazzal együtt, ami e világban visszás, elpusztul, megsemmisül, befejezôdik és eltûnik. Nem a "világvég" hozza el Isten új kezdését, hanem megfordítva: Isten új kezdése juttatja el ezt a fejetetejére állított világot megérdemelt és vágyott végére. Az éj sötétjét csak az új nappal világosságánál ismerjük fel, ahogyan a rosszat is csak a jón, s a halál halálos voltát is csak az élet iránti szeretetünkön. Az élet vagy egy világ megsemmisítésének önmagában nincs kreatív ereje. Az új teremtést nem tudjuk kikényszeríteni világunk elpusztítása útján.

Az igazi "világvég" csak felénk fordult arca "Isten új világa" kezdetének. Ahogyan a megfeszített és meghalt Krisztus feltámadását isteni átalakulási és megdicsôülési folyamatként érthetjük, úgy képzelhetjük el a régi világ elmúlását és az újnak eljövését. Semmi sem semmisül meg, de minden átalakul. A világ elmúlásának fájdalmai olyanok, mint Isten új világának szülési fájdalmai, ahogyan azt Pál gondolja (Róm 8,18sköv).

A keresztény jövôvárás a világvégre vonatkozó apokaliptikus kérdésekre a megfeszített és feltámadott Krisztus emlékezô megjelenítését adja válaszul. Ez az egyetlen válasz, amit a hit bizonyosságával adhatunk. Ezzel még nincsenek megválaszolva az Isten igazságos voltára, s a halottak jövôjére vonatkozó összes apokaliptikus kérdések. Végül is maga Krisztus is ajkain az "Istenem, miért hagytál el engem?" szenvedett ki. De a Megfeszített közösségében és a Feltámadottnak reményében képesek vagyunk együttélni megválaszolhatatlan "végsô kérdésekkel"; elsietett válaszok nélkül és válasz nélküli tompa fásultságba süllyedés nélkül is.

A történelem végére vonatkozó elképzeléseket megkülönböztethetjük aszerint, hogy a történelem céljával (telos) vagy végével (finis) foglalkoznak. Ha van célja a világtörténelemnek, akkor az a kiteljesedése, és akkor a történelem lépésrôl-lépésre afelé halad. A biblikus hagyományok szerint ily célja a világtörténelemnek az "ezeréves birodalom", melyben Krisztus övéivel békében uralkodik majd a népek fölött (Jel 20 a Dán 7 nyomán). Az állati erôszakbirodalmakat követi az Emberfia emberi birodalma. Antik elképzelés szerint ez az "aranykor" (Vergilius), a modern remény szerint ez a "szabadság birodalma" (Marx) vagy az "örök békéé" (Kant). Francis Fukuyama számára - annak idején, a szocializmus szétesés után, a washingtoni képviselôházban 1989-ben - a kapitalizmus és a liberális demokrácia lettek a "történelem végévé". Az ilyesfajta vég-elképzeléseket mondjuk khiliasztikusaknak, millenárisoknak. Ha viszont a világtörténelem befejezése a világvégkor történik, akkor katasztrófák vetnek véget neki. A biblikus hagyományok szerint ez a világelmúlás az antik elképzelés szerint világégésben, a modern félelmek szerint nukleáris világmegsemmisülésben vagy ökológiai világkatasztrófában történik. Az ilyesfajta vég-elképzeléseket mondjuk az újabb nyelvhasználatban apokaliptikusaknak. Ezekben a "világvég" nem tagolja részekre a világtörténelem lefolyását, s a történelem minden korszaka elveszti értelmét. A világtörténelem így értelmetlen szenvedéstörténet; az a legjobb benne, hogy véget ér.

A modern haladáshit szekularizált formája az üdvtörténeti millenárizmusnak; a modern világelmúlás-félelmek és világmegsemmisülési rémálmok a régi apokaliptika szekularizált változatai. A történelem mindig harc a hatalomért. Akinek hatalma van, az érdekelt a történelem folytatásában. A jövôt saját jelene folytatásaként és teljesedéseként érti. Akinek nincs hatalma és elnyomott, az nem érdekelt a haladásban: szenvedéstörténetének kiteljesedésében, hanem csak a mihamarabbi vég és egy alternatív jövô tekintetében érdekelt. A különbözô cél- és vég-elképzeléseket szembesítenünk kell a "Kinek használnak?" kérdéssel.

2. A világtörténelem célja: "az ezeréves birodalom"

Egyetlen remény sem bûvölte el annyira az embereket, és okozott ugyanakkor annyi szerencsétlenséget, mint az ezeréves birodalom eszméje. A keresztények békebirodalmat vártak, a rómaiak aranykort, a modern emberek "a történelem végét" - történelemnélküli és konfliktusmentes állapotban. Ez a remény elôször a meglepô "konstantini fordulatban" látszott teljesedni, amikor az üldözött kereszténységbôl elôbb engedélyezett vallás lett a Római Birodalomban, majd Teodóziusz és Jusztinianusz császárok alatt mindennek fölibe kerekedô birodalmi vallás is. Akik Krisztussal szenvedtek, uralkodni fognak vele (1Kor 6,2;2Tim 2,12) - gondolták. Ezt a politikai fordulatot millenarisztikusan a vértanúságból milléniumba fordulásként értelmezték: ily módon a "Szent Birodalom" már Krisztus ezeréves országa (Jel 20), melyben Krisztus uralkodik majd övéivel, s megítéli a népeket. A Sacrum Imperium szentje az a Szent György volt, aki megöli a kígyót, Isten és a Birodalom ellenségének jelképét. A Birodalom védangyala Mihály arkangyal volt, aki az égi kígyót öli meg. Az Imperium Sacrum is egy kereszttel kezdôdik. De ez nem Krisztus golgotai keresztje, hanem Konstantin császár álmának a keresztje, melynek jegyében 312-ben gyôzött (fegyvereivel). Így lett Krisztus vértanú-keresztjébôl a keresztény birodalom gyôzelem-keresztje. Megtalálható ez utóbbi a keresztény nemzetek katonai kitüntetésein és zászlóin (györgykereszt, viktóriakereszt, vaskereszt stb.). Amikor Krisztus egyháza a Római Imperium birodalmi egyházává lett, átadta az evangélium és a hit misszióját a keresztény uralkodóknak, akik vallási küldetésüknek tudták a népek megtérítését azon az úton, hogy alávetették ôket Krisztus végleges békebirodalmának. A döntô kérdés itt már nem a hit vagy hitetlenség volt, hanem: a megkeresztelkedés vagy a halál. Így misszionálták a szászokat és a szlávokat a koraközépkorban, s az újkor hajnalán Latinamerika népeit.

E remény teljesedésének más formáját találjuk az újkor korszaktudatában; s "újkoron" az emberiség harmadik korszakát kell érteni, melyet Joachim de Fiore, 12. századi olasz látnok "a Lélek korszakaként" prófétált. Az "újkor" mindig "végkor" is, mert az "újkor" után már csak a világvég következhetik. Amerika felfedezése 1492-tôl és a tudományos-technikai hatalomrajutás a természet felett elegendô indíték volt arra, hogy az európai világuralmat a világtörténelem messianisztikus beteljesedéseként értsék, s igazolják azt ezzel a végidô-pátosszal. Hogy az Egyesült Államok mint "új világ" mutatkozik be, és pecsétjén olvasható az Új Világrend (novus ordo saeculorum), ez is megfelel a "keresztény korszak" és az "újkor" európai eszméinek. Az amerikai függetlenségi nyilatkozattal és az 1789. évi francia forradalommal kezdôdik Európában a szociális utópiák és jogutópiák "utopisztikus korszaka": "Minden ember szabadnak és egyenlônek született". Egyfelôl az emberi jogokról szóló nyilatkozatok, és a különbözô államokban az egyes polgári jogok megokolása az általános emberi jogok alapján, másfelôl a szocialista munkásmozgalmakban az "osztálynélküli társadalom" elképzelései, ezek jellemezték a 19. század szellemét. De a szabadságjogok és az egyenlôségi igények közti konfliktus megmaradt. A két mozgalomban - a demokratikusban és a szocialistában - megkísérelte igazolni Európa a maga világuralmát az emberiség és az emberiség-állam univerzalizmusával. A nyugati világ sajátos értékei mint a modern világ egyetemes értékei kínálódtak fel minden nép és minden ember számára. A nyugati "történelem vége"-gondolatnak egyelôre utolsó prófétája Francis Fukuyama. Mint a Hegelt teljességgel sajátosan értelmezô párizsi orosz filozófus, Alexandre Kojeve tanítványa a Szovjetbirodalom ténylegesen létezô szocializmusának szétesésével látja feltûnni "a történelem végét". A nyugat diadala abban áll, hogy 1989 óta nincs többé reál-alternatívája a kapitalizmusnak és a liberális demokráciának. Mindenfelé létrejönnek ilyesfajta demokratikus államalakulatok. Az anyagi igények közös kielégítését magára vállalja "minden dolog globális piacosítása". Itt a vége a különféle politikai és gazdasági rendszerek közti konfliktusnak, és itt a kezdete az "alternatíva nélküli világnak". A pluralisztikus-kapitalista demokráciában az emberiség végre megtalálta, amit összes kísérleteiben keresett. A Fukuyama-féle "történelemvég" nem aranykor, hanem az unalom "szomorú kora". Ami korábban eleven és konfliktusgazdag történelem volt, az már csak a történelmi múzeumban megcsodálhatóvá lesz.

A teo-politikai álom az ezeréves békebirodalomról, melyben Krisztus és övéi uralkodnak és ítélik a népeket, lehetetlen álom volt. A szent birodalom külsô és még inkább belsô válságai mély csalódásokra és apokaliptikus aggodalmakra vezettek. A világpolitikai álmot az "új világról" és az "újkorról", a minden egyes férfit és nôt megilletô emberi jogokról és méltóságról a 20. század két európai világháborúja megcáfolta. Auschwitz és Hirosima - e két szó jelzi a modern világ messiási álmának végét. De Fukuyama "történelem vége"-gondolata is rossz álomnak fog bizonyulni. A megalázott emberek és a megerôszakolt természet nem fogják jelen állapotában hagyni a világot. Hegel szerint nem az alternatíva-nélküliség, hanem az ellentmondás-mentesség a jele a történelem végének. Fukuyama "modern világa" maga termeli ki azokat az ellentmondásokat, amelyekbe bele fog pusztulni, s amelyek megoldása nyomán támad egy másfajta világ. A társadalmi és ökológiai ellentmondásokról van szó, melyeket a "szabad piacgazdálkodás" hoz létre, és amelyeket az nem tud megszüntetni.

A tanulság, melyet a "történelem vége"-álmok meghiúsulásából - legyen ez Krisztus ezeréves birodalma vagy a dolgok globális piacosítása - tanulunk, egyszerû: lehetetlen a történelmet a történelemben tökéletessé tenni.

3. A világ vége: apokalipszis remény nélkül

A félelem a világ katasztrófa-végétôl csak fonákja a dicsôséges kiteljesedés reményének. Ha ez a remény meghiúsul, többnyire csak ez a félelem marad meg. A prófétai remények mellett ott vannak a bibliai hagyományokban rendre az apokaliptikus jövendölések is, az elképzelések egy jövendô világpusztulásról: Iz 24-27, Zak 12-14, Dan 2 és 7, valamint Joel 3. Az Újszövetségben található a kis szinoptikus apokalipszis: Mk 13párh és János Jelenései. Apokalipszisekrôl beszélünk, amikor a próféták jövendölései túllépnek Izrael történetén, s világpolitikai, kozmikus dimenziókat öltenek. Ilyenkor ígérnek "új világkorszakot", avagy "új teremtést", amelyekben véget ér a "régi világkorszak" vagy a "régi világ". Dán 2. szerint elpusztulnak a nagy emberi világbirodalmak, utána azonban "Isten a mennybôl bocsát le egy birodalmat, amely örök és el nem pusztul": Dan 7. szerint ez az isteni "Emberfia" emberi birodalma. Az apokrif Hénoch-könyvben (1,7) pedig "ez a föld egészen szétzúzódik, elpusztul minden rajta található, és ítélet alá kerül minden". Ezután "láthatóvá válik Isten trónja, jön az Emberfia", majd "újjáteremtôdik ég és föld" (45,4).

A fenyegetô "világpusztulásról" szóló bibliai apokalipszisek a vízözön-Noé-mondára mennek vissza (Ter 6-9), amely szerint Isten a hatalmasak gazsága miatt el fogja pusztítani az embereket a földdel együtt, aztán az igaz Noéval, aki megmenekül a pusztulásból, megköti új szövetségét, melyben nem kell tartani már újabb világpusztulástól (Ter 9,11). A "világpusztulás" bibliai elképzelése mögött azonban ott rejlik a mélyebb isteni aggodalom: Isten "megbánhatja", hogy egyáltalán teremtett embert a Földre, és hogy egyáltalán vissza is vonhatja teremtési elhatározását. Egy isten, aki "megítéli" a világ galádságát, még érdekelt a világ iránt; de egy tôlünk teljesen elforduló isten már engedi elsüllyedni a világot a káoszban, a semmiben. Az ítélet még a remény kifejezôdése, csak a pusztulás az, ami már remény nélküli.

A Biblia apokaliptikus hagyományaival ellentétben az "apocalypse now" az emberek okozta katasztrófákra gondol: a nukleáris, az ökológiai stb. apokalipszisra. Ezek hibás értelmezések, mert Isten számlájára írják, amiért az emberek a felelôsek. Nincs nukleáris Armagedon. Az emberiség nukleáris végpusztulásáért az emberek a felelôsek, míg az apokaliptikus Armagedonban Isten a cselekvô (Jel 16,16).

Ezért ez reménnyel teljes, amaz pedig remény nélküli. Az emberiség önmegsemmisítése és e föld életterének megsemmisítése emberek által - emberiség elleni bûntények, és nem revelálnak semmi istenit - ellentétben a Biblia apokalipsziseivel. Nem csoda, ha ma a fenyegetô emberiségellenes bûntények apokaliptikus értelmezésébôl új apokaliptikus terrorizmus születik. A passzív végvárástól a világ aktív befejezésig nincs is olyan messze. "Pusztítás nélkül nincs felépítés" - így hangzott Mao-Ce-tung parancsa a kínai kultúrforradalom számára. Embermilliók életébe került ez, s elpusztultak Kína java kultúremlékei is. A tömeggyilkos Pol Pot komolyan vette Kambodzsában Mao jelszavát. Vörös Khmer-jei meggyilkolták az idôsebb nemzedékeket, hogy a fiatalabbakkal új világot építsen fel. Két millió halottat hagytak a "gyilkoló mezôkön", meg egy elpusztított országot. Az apokaliptikus terrorizmus szektatagok tömeges öngyilkosságát eredményezheti:

1978: Johnestown, Guayana - egy néptemplom-szekta 912 tagja,
1993: Waco, Texas - a Dávid-szekta 78 tagja,
Vietnam - ottani világpusztulás-szekta 52 tagja,
1995: Kanada és Svájc - a naptemplom-szekta 53 tagja,
1997: San Diego, Kalifornia - az UFO-halál-kultusz 39 tagja.

Öngyilkossággal végrehajtott megváltó "kilépésük" e pusztulásra ítélt világból egy másik és jobb világba - ez volt az indítékuk. De az apokaliptikus terrorizmus elvihet másokat sújtó tömeggyilkosságokba is egy jobb jövô érdekében. Dzsingisz kán mint Isten megbosszulója tudta magát tömeggyilkolásra híva. Az Oklahoma-bombázók és az amerikai Militia-emberek hasonlót hisznek magukról. Shoko Asahara mérgesgáz-szektája egyértelmûen apokaliptikus végharcra meghívottnak tudta magát. A bibliai apokalipszisek nem pesszimista világelmúlás-színdarabok, melyek aggodalmat és rémületet akarnak terjeszteni és megbénítani az embereket. Ellenkezôleg: a rémület idején fenntartják a reményt, hogy Isten hûséges marad teremtéséhez. "Amikor pedig mindez megtörténik, emeljétek fel fejeteket, mert közeleg megváltástok" (Lk 21,28). A prófétai remény - remény a cselekvésben; az apokaliptikus remény - remény a veszélyben, azaz szenvedésálló, türelmes és állhatatos remény: akármi jön is, a végén ott az Isten. Reménytan ez, és nincs köze modern próféták és terroristák világmegsemmisülési fantáziaképeihez.

4. A végben - Isten új teremtése

A bibliai hagyományok szerint a világtörténelem nem a bûnbeeséssel kezdôdik, s ezért nem is világpusztulással végzôdik. Kezdôdik az idôbeli teremtés eredeti áldásával, és végzôdik az örök teremtés üdvösségével. Nem törvényszéki ítélet az Isten utolsó szava, hanem teremtési szó: "Nézd, mindent újjá teremtek" (Jel 21,5). Ez "az új ég és új föld", melynek folytán "az elsô égnek és elsô földnek el kell múlnia"( Jel 21,1). Mindaz, amit elképzelünk világítélet és világpusztulás címén, ideiglenes az új teremtés végérvényességével szemben.

Milyennek gondoljuk el ezt "az új teremtést"? Nem egy másik teremtésrôl van szó, amely helyére lép ennek az általunk ismert világnak, hanem arról, hogy ez a számunkra ismert teremtés radikálisan mássá lesz. A Jelenések könyvében nem ezt olvassuk: Nézd, én újat teremtek (héberül: bara), hanem: "Nézd, én mindent újjá teszek" (héberül: asa). A már megteremtett lesz újra csinálva. Mi lesz mássá? Elôször is az istenkapcsolat lesz mássá: A Teremtô, aki megteremtette mûvét, teremtésében jut lakáshoz és nyugalomhoz. "Beköltözködésével" (sehina) bevonul az égbe és a földbe, újjáteszi a két világot, mégpedig Isten kozmikus templomává. Isten nagyszerûsége lakozik ott minden dologban, és megvilágítja, megdicsôíti minden teremtményét. Isten kozmikus beköltözködésének eszméjébôl következik az a gondolat, hogy az idôbeli és halandó teremtés átalakul örök és halhatatlan teremtéssé. Ami részt kap Isten dicsôségébôl, az örökké és halhatatlanná válik, miként maga az Isten. Maga a teremtés nem semmisül meg, csak annak bûnös, idôbeli és halandó alakja. Megdicsôül - vagy ahogyan az ortodox teológia mondja - "megistenül" maga a teremtett lét, mert a véges lét részesül a beköltözködô Isten végtelen létében. A nagy idôvégi átalakulási folyamat adja az átmenetet az ellentmondásokból a megfelelésekbe, az idôbeliségbôl az örökkévalóságba, a halandóságból "az eljövendô világ életének" halhatatlanságba. Mivel Isten igazságossága az alapja az örök és neki megfelelô világnak, ezért a világítéletkor elôbb érvényesülnie kell annak mindenben. Ezért a keresztény várakozásban minden dolog újjáteremtése megelôzi a világítéletet. De Isten ezen világítélete nem büntetô igazságszolgáltatás, hanem igazságot teremtô és igazzá tevô igazságosság az emberi történelem áldozatai és cselekvôi számára. Isten nem azért jön, hogy elítéljen, hanem hogy felemeljen és helyre tegyen. Ilyen értelemben mondjuk: A végben - ott van az Isten.

*****

Forrás: CONCILIUM 1998. szeptember; fordító: -i -y

***

A fordító jegyzetei:

Rögzítem a tanultakat.
ad 1/
A világ megsemmisül, a jók a mennyországba, a gonoszok a pokolba kerülnek - a világvégkor. Ezt tanultuk gyerekkorunkban. Késôbb azt is megtanulhattuk, hogy ez a tudásunk az apokaliptikába, a rejtett dolgokról szóló ismeretek világába tartozik. Moltmann tanulmányából most azt is megtanuljuk, hogy ezek a gyermekkorunkban tanult apokaliptikus elképzeléseink nem keresztény elképzelések. Azért nem, mert a világvégrôl információkat nyújtva a végre koncentrálnak, és nem a kezdetre. A feltámadott Krisztus olyan-amilyen volta ad információt errôl az új kezdetrôl. Emlékezni a megfeszített és feltámadott Krisztusra - ez adja az egyetlen keresztény választ arra, hogy mi történik világvégkor. Válaszunk helyességét garantálja - szentírási helyekre támaszkodó - hitünk.
Moltmann tudja, hogy e hit-válasz nem ad választ arra, hogy Isten igazságos-e. Azt is tudja, hogy képesek vagyunk együttélni megválaszolhatatlan kérdésekkel. Jobb ez nekünk, mint elhamarkodott válaszokat adni; s jobb, mint válaszok híján tompa fásultságba süllyedni.
A millenarizmus jelenti az elhamarkodott választ. Mi a millenarizmus? Remény abban, hogy itt a földön jóra jönnek a dolgok. Van ennek a reménynek biblikus változata is, modern profán változata is. Moltmann szerint a millenarizmusban csak a hatalmasok érdekeltek, az elnyomottak a mihamarabbi végre és egy alternatív jövôre számítanak. Fukuyama jelenti a válasz nélküli tompa fásultságba süllyedést. Nem hasznos számunkra a millenarizmus.

ad/2
A keresztények a konstantini fordulat után úgy gondolták, hogy most már nem szenvedniök kell Krisztussal, hanem uralkodniok, s így természetesnek találták, hogy a missziót uralkodók végzik, akik kardélre hányják azokat, akik nem hajlandók megkeresztelkedni. Joachim de Fiore 12. századi prófétálását a Szent Lélek eljövendô koráról egybekapcsolja a három századdal késôbbi, az újkort jelzô történésekkel, majd utopisztikusnak állítja a felvilágosodás és a szocializmus célkitûzéseit: az emberi jogok deklarálását és az osztály nélküli társadalom meghirdetését. A globális piacosítás alternatíva nélküli diadalát tévedésnek állítja, mert az bele fog pusztulni a maga belsô ellentmondásaiba. Levonja a végsô tanulságot: a történelmet nem lehet jó végre juttatni a történelmen belül.

ad 3/
A Bibliában találunk apokalipszist, azaz olyan prófétai beszédet, amelyek nemcsupán Izraelre, hanem az emberiség egészére, sôt a kozmoszra vonatkoznak. Az apokaliptika beszélhet pusztulásról félelmet keltve és új kezdésrôl is - reményt gerjesztve. A világpusztulást és világítéletet bejelentô bibliai apokaliptika egy irántunk érdekelt istent feltételez, aki reményt nyújt nekünk. A mostani apokaliptikának ehhez nincsen semmi köze. A bibliait Isten idézi elô, korunk nukleáris és ökológiai apokaliptikája viszont emberiség elleni bûntények következményei, s ezekhez viszont Istennek nincsen semmi köze. A mostani passzív végvárás terrorizmusba fut. Részint a Mao- és Pol Pot-féle tömeggyilkosságokba, részint a szekták tömeges öngyilkosságaiba, s ez megint átfordul a másokat gyilkolásokba.
Ezzel szemben a bibliai apokaliptika Isten hûségére építve reményt nyújt cselekvôk számára, és reményt nyújt a világvég veszélyeiben.

ad 4/
Nem bûnnel kezdôdik a történetünk, nem is pusztulással végzôdik, hanem új éggel és új földdel. Isten beköltözködik ebbe és ennek következtében mi megistenülünk: olyanokká válunk létünkben, mint ô maga. Mivel az Istennek megfelelô világ alapja: az Isten igazságossága, ezért a világítéletnek ezt érvényesítenie kell. Az emberi világtörténelem áldozatai és cselekvôi részesülnek itt jogot teremtô és megigazító igazságosságban; nem büntetô eljárásra kerül itt sor. Istennel találkozunk világvégkor.

Reflektálok az olvasottakra
Emlékeznünk kell tehát Jézus szenvedésére és feltámadására, s rá kell hagyni Istenre, hogy vessen véget ennek a világnak, amikor ô akarja, s teremtse meg nekünk az új eget és új földet, amelybe Isten hajlandó lesz beköltözködni, hogy ott megistenülhessünk a világítéletet követôen, amelyben érvényesül majd rajtunk az Istent alapvetôen meghatározó Gerechtigkeit (igazságosság), s hogy ennek folytán helyreállhasson az isteni jogrend, s mi részesüljünk ebben a bennünket rechtfertigende Gerechtigkeit-ben (megigazító igazságosságban).
Több gondom is van. Elôbb a távolabbi, az alapvetô: Istent az olvasottak szerint nem a szeretet, hanem az igazságosság határozza meg; a héber cedaka, a görög dikaiosüné. A KIO és a Pál-szintézis kötetei után bizonyossággal állítom: a fenti héber és görög szavakkal jelzett fogalom szeretetet, istennektetszést jelent az Ószövetségben, Jézusnál és Pálnál is. Ugyanakkor Pálnál jelent valami egyebet is: Isten ajándékként kölcsönzi nekünk ezt, mint olyan istennektetszô minôséget, ami nélkül elfogadhatatlanok vagyunk Isten számára. Ezt a minôségünket veszítettük el Ádám bûne folytán, s ezt kaptuk vissza az Ádám bûne miatt ránk megharagudó Istent kiengesztelô golgotai áldozat és (az ezáltal lehetôvé lett) keresztség által. Moltmann derék lutheránusként ebben látja az evangélium közepét, minek következtében az új ég és új föld is azon az alapon áll, hogy valakik ott végérvényesen dikaioszoknak minôsülnek a végítéletnek köszönhetôen, miután már e véges földi létben is "megigazította" ôket már a hit, és nem a cselekedeteik. A világítélet azonban a cselekvôket és áldozatokat "igazítja" meg, amivel Moltmann beleépíti a maga (csak-páli, második-féle) Gerechtigkeit-jébe szavunk ószövetségi-jézusi-páli értelmét. Hogyan történik az, hogy egy fogalommá válik az, amit cselekedetek nélkül ajándékba kapunk, és az, aminek cselekedeteink erejében deklarálódunk? - nem beszél róla. Annál is kevésbé, mert nem errôl ír tanulmányt. Ez csak benne van a sorok között, meg az utolsó sorokban kifejezetten is.
Ide illôbb a másik gondom. Az embert elbûvöli a millenarizmus, s ez a bûvölet okozza az emberiség legnagyobb szerencsétlenségeit. Jézus mindenesetre felelôs e bûvöletért. Pál hiába magyarázta, hogy oly kevés az idô, hogy megnôsülni sem érdemes már, s repülünk az új égbe, új földre. Nem repültünk el, bár közel kétezer esztendeje jelentette be a repülés sürgôsségi állapotát, s fennmaradtak az evangéliumok, amelyek arról beszélnek, hogy a szelídeké lesz a föld. Elbûvölô ígéret és kilátás!
Voltak Szókratészek, akik elbûvölôdve álmodtak - és szenvedtek is álmaikért - a dikaiosüné megvalósulásáról ezen a földön, Jézus elôtt. Jézus is arról álmodott, hogy a tudat-átalakulással talpára, istennektetszô, diakiosüné-talpára álljon ez a világ itt az idôben - a szolgálat, az adás-osztozás, a békességteremtô szelídség erejében. S Jézus után is akadtak, akik errôl álmodtak, s álmodnak mind a mai napig is. Bogumilek és katarok és Assisi Szent Ferenc a középkorban, Hutteriek az újkor hajnalán, majd Voltaire és Rousseau, Romain Rolland és Albert Schweitzer a legújabb korban, s századunkban Bruderhof és Bokor és mások. Golgotára is mentek álmukért, és mennek ma is.
Kérdezem Moltmanntól, hogyan lehet ezen álom nélkül emlékezni Jézus szenvedésére? Szenvedésére emlékezve hogyan lehet nem gondolni tanítására, amelyben közölte velünk ezt az álmot? Nem tudunk csak a feltámadására emlékezni, mert ez az emlékezés "minden jó, ha a vége jó!" emlékezés volna, s feledtetné a tanítást. Amíg a Bibliában benne maradnak az evangéliumok is, az ószövetségi próféták is, amíg nem törlünk ki belôle mindent, hogy végül csak a páli levelek meg a Jelenések könyve maradjanak meg, s utána nem töröljük ki Pálból is mindazt, ami cselekedeteinket dicséri, addig nincs mód megszabadítani az embert a millenarizmus bûvöletétôl.
Visszavonom, amit mondok. Akkor sem sikerülne ez a szabadítás, ha csak a páli elsô és második lépcsô (Isten hûsége és az ezt elfogadó mi hitünk tesz istennektetszôvé minket, nem a cselekedeteink) maradna meg híradásként Jézusról. Akkor sem, mert van Isten által megteremtett emberi természet, amely nem képes újra és újra el nem bûvölôdni attól, ami Jézust is elbûvölte. Bizonyítéka ennek az európai felvilágosodás s az az egész "utópizmus", amelynek létét Moltmann is világosan tanúsítja.

"És fölharsant a béke dala, a kereszté és s fényé
az új Marseilles szent tüzén kigyúlt a csipkebokor..."
(Szabó Lôrinc)

Kigyúlt. Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petôfi nevû és vallásgyakorlással nem sokat törôdô kálvinisták, katolikusok, lutheránusok kigyúltak ezen a dalon. Hogy mire jutottak? Annyira biztosan, amennyire a konstantini fordulatnak Isten Országaként örvendezô Eusebius és püspöktársai jutottak. Ha végleg eldobom reményüket, posztmodern országba jutok, mely inkább marihuánát szipózik, mint új eget-földet. Van a bûvölet meg az ópium. Vagy - vagy! Ilyen az ember! A bûvöletre szavazok.
Moltmann a bûvölet ellen voksol. A hit bizonyosságával állíthatja, hogy várnunk kell Isten végsô belenyúlását az emberi történelembe. Mi ennek a hitnek és bizonyosságnak az alapja? Az, hogy mi vagyunk birtokában azoknak a szövegeknek, amelyekkel Isten eligazítja az utat-keresô embert. Nem vitázom olyanokkal, akiknek tévedhetetlen szövegeik vannak. Azért nem, mert sokaknak vannak másféle ilyen szövegeik, s azokkal sem érdemes vitázni. Aki tévedhetetlen, fújja csak a magáét! Van az emberi természet, amely közös mindannyiunkban. S ez mindenképpen és minden korban képes megkérdezni, hogy mi a dolgunk világon, itt, ebben az idôben. S aki átadja magát ennek az isteni ajándéknak, az emberi természetnek, léleknek, lelkiismeretnek, annak lehetetlen el nem bûvölôdnie.
Van még valami, ami miatt nem tudok vitázni Moltmann bizonyosságával. Miféle "sola scriptura"-bizonyosság az, amely károsnak minôsíti, s ezért el is veti a Bibliában található millenárizmust, bûvöletet; más bibliai igehelyeknek viszont hitbeli bizonyosságot adó, eligazító tisztet kölcsönöz.
Az a dolgunk, hogy pontosítsuk, mitôl is kell elbûvölôdnünk. Jézusra emlékezve is. Aztán cselekednünk kell a természetünkben kibontakozó álom megvalósulásáért. Isten is cselekszik. Múltban, jelenben, jövôben egyaránt. Teremthet új eget és új földet is, ahogy a Jelenések könyvének szerzôje álmodta. Teremthet, de megvallom:

Amíg hinni tudok abban, hogy Isten Országára alkalmas e fölöttem levô és talpam alatt levô föld, reményem lehet, hogy elkerülhetô a nukleáris meg az ökológiai katasztrófában kibontakozó vég.
Küzdeni és tápot adni lelki vágyainknak - ez a dolgunk. Hogy Istené mi, azt tudja ô, és teszi is, ha egyszer - végtelenül szent, ha Isten.
Ha tehát a korai keresztény apokaliptika várakozása szerint történelmünket Isten úgy végzi be, hogy transzponál bennünket az idôtlenségbe, akkor ott majd látjuk, mi lesz a sorsunk és dolgunk. De amíg itt vagyunk, addig faszcinálódva lelkünk legjobb hangjaitól - s ha Jézushoz tartozóknak valljuk magunkat, akkor a jézusi tanítástól és életalakítástól is - keresnünk kell az Isten országát, s azt a gondolkodást és életalakítást, amely éppen az ebbe az országba illô istennektetszés. Bizony ellene mondva a páli könnyítésnek, hogy ezt az istenektetszést ingyenajándékként kapjuk a Golgota Isten haragját elmulasztó erejébe vetett hitünk és a keresztség által.
Ideje volna már, hogy a Jézus nevéhez ragaszkodók valami olyasmit képviseljenek, amire mint közös nevezôre rátelepedhetnének ateisták, agnosztikusok és a nemkeresztény vallási kultúrákban nevelkedettek egyaránt. Ideje volna abbahagyni, hogy vallást játszunk, amikor Jézus nem vallás hozott vallás helyett, hanem azt fogalmazta és élte, amire az Isten által megteremtett emberi természet igent mondhat, akármelyik fenti táborhoz tartozzék is. Ideje volna már valami katolikusat mondaniok a nem vallásban-nemzetben, hanem emberiségben gondolkodó Jézus nevében. Elsôsorban azoknak, akik katolikusoknak mondják magukat, de természetesen nemcsak nekik.