Lehetséges egy másféle világ
I. Bevezetés
2005 január 21 és 25 kötött került megrendezésre a brazíliai Porto Alegre-ben a Felszabadítás és Teológia Világfóruma (World Forum on Theology and Liberation). A rendezvény apropóját a január 26-án kezdődő és 31-ig tartó, ugyanitt lezajlott V. Társadalmi Világfórum (World Social Forum) adta.
E két rendezvény, a címben jelzett mottó jegyében, arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként lehetséges megtalálni egy másféle világhoz vezető utat. A jelmondat eredeti portugál és angol jelentése magában hordozta azt a bizonytalanságot, amely a két fórum egésze alatt a levegőben úszott. Um outro mundo é possível. Another World is Possible. E kifejezéseket úgy is lehet értelmezni: lehetséges egy másik világ. Ám a jelenkor társadalmi mozgalmai nem egy másik világot akarnak megalkotni, hanem azt szeretnék, hogy ez a világ legyen szabadabb, igazságosabb, testvériesebb.
A 2001 óta rendszeresen megrendezett találkozó legfőbb célja a globalizáció káros hatásai elleni határozott fellépés. Ez okból ad teret és időt, hogy a világ minden részéből érkező társadalmi szervezetek egymás és a világ előtt mutathassák be céljaikat, terveiket. Nehéz lenne meghatározni a Társadalmi Világfórum pontos karakterét, hiszen a politikai foglyok szabadságáért küzdők, a természetvédők, a békeaktivisták ugyan olyan otthont találhatnak itt, mint a legkülönfélébb vallások, lelkiségek, filozófiák, vagy akár homoszexuálisok csoportjai.
A végső, bár nem pontosan körvonalozott cél, egy különbözőségek konszenzusán felépülő demokrácia megteremtése, amely kétségkívül utópisztikus, de mégis szükséges célkitűzés. A Társadalmi Világfórumok, így az idei Porto Alegre-i találkozó is elsőrenden azt segítheti, hogy a résztvevők, ill. az eseményeket nyomon követők előtt ott lehessen a választás lehetősége szemben a globalizáció uniformizáló tendenciáival.
Idén 135 országból, 155 ezer résztvevő fogadta el a meghívást és 6880 előadó foglalta össze mindazokat, ami a jelenkor legégetőbb problémáit jellemzik. A megnyitó felvonuláson 200 ezer ember fejezte ki akaratát egy élhetőbb világért. Ebben az évben a legerősebb hangok a George Bush szimbolizálta amerikai birodalmi eszmét bírálták, de a megfigyelők arra is rámutattak, hogy minden eddiginél markánsabban jelent meg a palesztin néppel való szolidaritás és ezzel szemben egy rendkívül félreérthető Izrael ellenesség.
V. Világtársadalmi Fórum megnyitó felvonulás (2005 I. 26)
Fórum végén mindenki a saját tanúságát vonhatta le, ily módon nem készült „közös kiáltvány” a világhoz, azonban tizenkilenc, neves közéleti személyiségből álló csoport egy tizenkét pontos javaslatot tárt a közvélemény elé, amely talán leginkább kifejezi az idei találkozó legfőbb súlypontjait. A tizenkét pont a következő:
1. Engedjék el a déli földtekén található országok adósságait
2. Adóztassák meg a kereskedelmi tranzakciókat és a fegyverkereskedelmet
3. Adjanak teljes foglalkoztatást és szociális védelmet
4. Szüntessék meg az adóparadicsomokat
5. Legyen igazságos a kereskedelem
6. Önállóságot, biztonságot a földművelő parasztoknak
7. Tiltsák be a tudásra, élőlényekre és a vizek privatizációjára kiadható licencek és
engedélyek rendszerét
8. Demokratizálják a nemzetközi szervezeteket
9. Garantálják az információhoz és az informáláshoz való jogokat
10. Szüntessék meg a külföldi katonai bázisokat
11. Harcoljanak mindenféle megkülönböztetés ellen
12. Fejezzék be a környezet pusztítását, legfőképpen azokat a cselekményeket,
amelyek éghajlatváltozást idéznek elő.[1]
E gondolatok némelyike nem csak, hogy utópisztikus, hanem jogosan tartható egyenesen naivnak is. Ám e pontoknak még sem az az értelmük, hogy szó szerint véve őket reménykedjünk rövid távú megvalósulásukban. Sokkal inkább a világ kiáltását tolmácsolják és azt az igényt, hogy ki-ki a maga munka- és életterében tegyen azért, aminek megváltoztatására bármiféle esélyt lát.
A Fórum előzményeként meghirdetett teológiai találkozó ehhez a kezdeményezéshez kapcsolódva azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megkísérli megfogalmazni az egyházak, precízebben a keresztény hittudomány egy irányzatának, a felszabadítás teológiájának szemszögéből a globalizációra adható válaszokat.
Semmiképpen nem állítható tehát, hogy egyszerűen arról lett volna szó, hogy teológusok általános kijelentéseket tesznek az egyház globalizáció ellenes célkitűzéseiről. Megfogalmazásra került azonban, hogy az egyháznak kijelentéseket kell tenni a politikai és gazdasági igazságtalanságok ellen. A felszabadítás teológiája mindig fontosnak tartotta.
De mit is jelent a felszabadítás teológiája 2005-ben? Ez az irányzat, amely egy nagyon jellegzetes dél-amerikai szituációban jött létre a ’60-as évek végén eredetileg az egyház megszámlálhatatlan szegénye közt szolgáló lelkészek és teológusok gondolati szövetségét jelentette, amelyet 1968-ban az egyházi felsőbbség, a Dél-Amerikai Püspöki Konferencia is biztosított támogatásáról.
Akkor, ott a teológia elsősorban azt jelentette, hogy miként kell választ találni a mindennapok szó szerint életbevágó problémáira. Ezért emelték fel szavukat azon különlegesen mély anyagi és szellemi szakadék miatt, amely elválasztja a szűk gazdag és rendkívül széles szegény népréteget. Így vállaltak sorsközösséget a szegények problémáival és hirdették a helyzetükből való felszabadítás fontosságát, kihangsúlyozva a gazdasági és politikai szabadságjogaik érvényre juttatásának szükségességét.
A felszabadítás teológia ma egyértelműen más, ha egyáltalán beszélhetünk még létező felszabadítás teológiáról. Sokak véleménye szerint ugyanis ez az irányzat elenyészett, hiszen a világ oly sokat változott, hogy egész egyszerűen az akkor megalkotott feleletek már nem érvényesek. E felvetésre kettős választ lehet adni.
Egyrészről azok a problémák, amelyek a felszabadítás teológiáját életre hívták, nem oldódtak meg, sőt sokkal inkább hangsúlyossá váltak. Másrészről bár a teológiai gondolkodás kétségtelenül változott és a régi kihívások mellé újak zárkóztak fel, de a felszabadítás teológia megtermékenyítő hatása továbbra is él. Olyan ez, mint egy fa, amely minden évben új virágba borul és új lombot hajt. A gyökér ugyan az, csak a forma más.
A fórum megálmodója a felszabadítás teológiájának egyik meghatározó alakja Segio Torres, megvalósítója, pedig a Rio Grande do Sur-i Katolikus Egyetem lelkes stábja, élén Frei Luiz Carlos Suzinnal. A konferencia zárásakor a tanácskozást értékelve a főszervezők a felszabadítás teológia újjászületésének történelmi pillanataként értékelték a Porto Alegre-i öt napot. De miben is áll ez az újjászületés?
Bármely kultúrkörből és teológiai hagyományból is érkeztek is az előadók az mellett tettek hitet, hogy a felszabadítás spiritualitása a mai kor új kihívásira is releváns választ tud adni. Azok az ágak, amelyek a hatvanas-hetvenes évek latin-amerikai teológiájának törzséből nőttek ki önálló életet kezdtek élni egymástól függetlenül. Ez a találkozó ezeket az irányzatokat hívta össze és ilyen módon lehetőséget biztosított arra, hogy egymást segítsék, táplálják, termékenyítsék meg, hívják ki építő vitákra.
A „ felszabadítás spiritualitása” (A Teológia és Felszabadítás Világfóruma)
A világ minden kontinenséről érkezett 160 résztvevő sokszínűségben megélt egysége a lelkiek terén is egyértelművé tette azt, ami a felszabadítás teológia alapvető sajátossága: nincs más út csak a közös, Krisztusban elkezdett szolgálat.
A konferencia előadói, hozzászólói és munkacsoportjainak tagjai a tanácskozás öt napján a társadalmi és egyházi élet megannyi területét érintették, melyek közül a legjelentősebb témák a következők voltak.
II. A felszabadítás szükségessége a társadalmi élet különböző szintjein
1) A status confessionis igénye a neoliberális gazdasági hegemónia ellen.
E kérdés hátterében a világunkat átfogó hatalmas, ellenőrizhetetlen változás áll. Politikatörténeti tény, hogy míg a munkásmozgalmak erősek voltak és a szocializmus valós kihívást jelentett a kapitalizmusnak, addig sok szociális követelés teljesült a világ különböző részein. Ez elsősorban az 1929-tõl a 1970-es évekig terjedő időszakot foglalja magában. A tőke azonban globalizálódott és a volt „második világ”, ill. a geopolitikai dél országai sorra megnyitották piacaikat a nemzetközi vállalatok előtt. Ezzel párhuzamosan szerte a világon az állam megkezdte kiadni kezéből alapvető közjóléti funkcióit.
Ebben a helyzetben az egyház, a reformáció terminológiájával élve a status confessionis állapotába jutott, azaz késznek kell bizonyulnia megvallania hitét miként a hitleri Németországban és a dél-afrikai apartheiddel szemben megtette.
A különböző felekezetek, különböző módon közelítenek e kérdéshez. A keleti ortodox teológia egy liturgia utáni liturgiáról beszél, ami azt jelenti, hogy lehetetlen részt venni az eucharisztikus közösségben a mindennapi életben való részvétel nélkül. Hasonlóképp a Lutheránus Világszövetség a közösség (communio) értelmét kutatja az elnyomó rendszerrel szemben, míg baptisták és a reformátusok az Isten és ember, valamint az ember és ember között kötött szövetség nyelvén beszélnek.
A helyzet most ugyan az, mint egykor a hellenisztikus-római birodalom idején. Ma ugyan úgy egy kisebbségben levő egyház áll szemben a birodalommal. Egykor olyan apokaliptikus művek születtek, mint pl. a Dániel, vagy a Jelenések könyve és ma is meg kell találni a nyelvet és formát a küzdelemre. Ennek legfőbb módja ma a társadalmi mozgalmak támogatása, azaz az erőtlen megerősítése, amelyre Jézus küldött el és hatalmazott fel bennünket.[2]
2) Ökológia.
A teremtett világ védelme a hagyományos keresztény teológiában több oknál fogva sem volt hangsúlyos. Egyrészről a környezetszennyezés jelenkori probléma, a mai világban vált igazi krízissé, amely szükségessé teszi az egyház hitvallását is. Másrészről az erősen individuális hangsúlyú középkori és reformátori teológia elválasztotta az embert a természettől.
A mai teológiának tehát nem egyszerűen az a feladata, hogy kiálljon a környezetvédelem ügye mellett, hanem az is, hogy visszavezesse az embert a természetbe és felismertesse vele, ő maga is a teremtett világ része, ezért sorsa összefügg a környezet egészével.
Új tapasztalatra van szükségünk a Creator Spiritussal kapcsolatban. Ott kell megtalálni a Teremtő Lelket, ahol igazán jelen van. Nem feltétlenül a templomokban, hanem sokkal inkább az anyatermészetben. Ily módon kell a teremtés kertészeivé lennünk.[3]
Ez minden magyarországi keresztény felekezet, így a Magyarországi Református Egyház számára is szinte kötelező érvényű út. Az egyházaknak teljes erejükkel a környezeti nevelés ügye mellé kell kiállniuk, sőt aktívan be kell kapcsolódniuk a zöld mozgalomba, akár a napi politika szintjén is. Ez nem csak jól felfogott elemi érdekük, de egyúttal Bibliából fakadó kötelességük is.
Leonardo Boff előadása (2005. I. 22)
3) A nemek egyenlősége
E témának több szintjét lehet megkülönböztetni. A feminizmus egyik célja, hogy a férfiak által irányított társadalmakban a nők megkaphassák azokat az elemi jogokat, amelyektől nap, mint nap megfosztják őket. A különböző harmadik világból érkező nőtestvérek beszámoltak arról, hogy közös a tapasztalatuk arról, hogy a férfijogú társadalmakban miként alázzák meg a legtöbbször fiatalkorú nőket naponként. Teljesen egyértelmű, hogy az egyháznak, amely vallja, hogy „Krisztusban... nincs férfi, sem nő” (Gal 3,28) arra kell törekednie, hogy ezt az egységet ne csak saját berkeiben, de azon túl is képviselje.
Az más kérdés, hogy a feminista mozgalom már rég túllépett ezen az eredeti célon és ma már nem pusztán a jogi értelemben vett egyenlőségre törekszik. Fontosnak tartja, hogy az a látens patriarchizmus is legyen a múlté, amely ma egyházainkat uralja. Véleményük szerint a férfijogú teológiát a Biblia rossz olvasata indikálja. Arra volna szükség, hogy újra olvassuk az igét, amely sok helyen Istent úgy mutatja be, mint akinek nem csak férfi, hanem női princípiumai is vannak.
Chung Hyun Kyung Koreából és Wanda Deifelt Brazíliából az öko-feminizmus alapjairól beszélve, azt fejtették ki, hogy a Föld nem más, mint Isten teste, azaz ha a Földdel foglalkozunk, akkor Isten tiszteljük. Az Isten nem férfi, hiszen ő úgy mutatkozott be „én vagyok, akik ti vagytok”. Az emberek tettei azok, ahogyan Isten beszélni akar velünk.[4] A feladat nem egyszerűen megvédeni, hanem egyenesen szerelembe esni a Föld iránt.[5]
Ezek a gondolatok a hagyományos „kontinentális” teológián nevelődött fülünknek nem csak szokatlannak, de egyenesen őrültségnek hangzanak. A cél nem is ezek kritikátlan elfogadása, hanem e hangok meghallgatása és a kérdéseikre való válaszadás. A becsapott ajtó nem válasz, hanem bizonyíték arra, hogy a hagyományos reformátori teológia valóban szűklátókörű, ráadásul arrogáns is.
4) Vallásközi párbeszéd.
Egy olyan korban, amelyet úgy is nevezhetünk, hogy globális falu. Minden vallás egymás mellett él és ez sokszor felesleges súrlódásokhoz vezet. A vallási párbeszéd nem csak azt szolgálja, hogy ezek az összetűzések elkerülhetők legyenek, hanem hogy lehetőség nyíljon a közös fellépésre. A vallások szerepe ebben a helyzetben az, hogy általuk visszatérjünk az alapokhoz és együtt induljunk tovább. A vallások erre tökéletesen alkalmasak, mert a legnagyobb emberi mozgalmak a világon.
A vallási párbeszéd ugyanakkor gondokat okozhat a kereszténységnek is, mert befolyásolhatja teológiánkat. Nem ez a cél. Nem ideológiai egység kell, valamiféle szupervallás, hanem egység a célért. A közös célban kel megegyezni, hiszen akik a spiritualitás szintjén egyek, azok sohasem szinkretisták.
Ahogyan az Úristen a zsidókat használta a korabeli világ megszólítására, úgy most a keresztényeket használhatja a többi vallás megszólítására. Krisztus nem más, mint Isten Igéje, szava, akarata. Valóban ennek az akaratnak a teljesítése az egyetlen út az Atyához. Nincs tehát ellentmondás, ha azt állítjuk, hogy Jézus az egyetlen út az Atyához, miközben elfogadjuk a többi vallást. Azt kell követnünk, tennünk, amit Krisztus tett. Más lehetőség nincs. Ha a vallások mind megpróbálják megvalósítani azt, amit Krisztus is tett, akkor egy úton haladnak velünk.[6]
III. A világ megújulása és teológiai megújulás Magyarországon
A Reformátusok Világszövetségének 1997-es debreceni állásfoglalása, ill. az Egyházak Világtanácsának 1998-as hararéi ajánlása a magyar egyházakat, köztük a Magyarországi Református Egyházat is megszólította, hogy legyen kész határozott kiállásra a világban tapasztalható társadalomra kedvezőtlen tendenciák ellen. Ezt az üzenetet adta tovább az a tanácskozás, amelyet 2001. június 24 és 28 között rendeztek Budapesten. Ez a konferencia először foglalta össze Közép- és Kelet-Európa egyházai számára a globalizáció elleni küzdelem alapjait, újra kijelentve: „Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak”[7]
A Református Világszövetség 24. Accra-i nagygyűlése továbbgondolta és megerősítette, hogy szükség van arra a szövetségre, amelyet a társadalmi igazságért kell megkötni. Ez a hitünkből következő őszinte magatartás az egyetlen lehetőség arra, hogy tovább élhessünk.[8]
Ugyanez mellett tett hitet a Teológia és Felszabadítás Világfóruma is, amely ezzel egy olyan kórust erősített, ahová évről-évre egyre többen kapcsolódnak be. Ez az esemény is megerősítette, hogy szükség van, hogy arra, hogy egyházunk is folyamatosan foglalkozzon azokkal a társadalmi kérdésekkel, amelyekkel előbb-utóbb hazánkban is szembe kell nézni. Sokakkal együtt ebben látom teológiai megújulásunk egyetlen útját.
A megújulás alapja mindenek előtt megalkuvások nélküli teljes ökumené. A konferencián fel sem merültek a különbözőségek, amely azt a reményt vetíti előre, hogy egyszer Magyarországon is lehetséges lesz egy felekezeteken átívelő kompromisszumok nélküli teológia.
Ennek megteremtéséhez a legfontosabb az eucharisztikus egység megélése. Figyelemreméltó, hogy hazánkban a mindennapi életben egyre kevesebb gondot jelent az egymás felekezeteiben megélt úrvacsorai közösség. Római katolikusok református és evangélikus templomokban, ill. protestánsok római katolikus templomokban élik meg az Istennel és egymással való közösséget.
Ez pedig arra készteti a teológiát, hogy maga is letegye a múltból magával cipelt megkötözöttségeit. Nem a teológiának kell felhatalmazást adnia hívei számára, hogy vegyenek részt az egész keresztény család közösségében a Krisztussal való eucharisztikus találkozásban, hanem Isten gyermekei azok, akik már megvalósították ezt.
Abban a pillanatban, amikor teológiáink képviselői ezt maguk is megélik, majd elfogadják lehetséges lesz egy valódi, ugyanakkor teljesen hiteles közös fellépés a szegény, az elnyomott és a kitaszított érdekében.
Ha egy szegény elveszíti reményeit, akkor azok csak és kizárólag a Felszabadító Isten által támadhatnak fel újra. Ez a felszabadítás teológia mindenkori üzenete. Meg kell látni azt a Jézus Krisztust, aki odafordult a szegényekhez és elfordult a gazdagoktól, akik a saját céljaikat követték. E mozgalom üzenete mind a harmadik világban, mind Kelet-Európában máig érvényes, bár Magyarországon a kérdések mások, mint az igazán szegény országokban.
Magyarországon a szegényeknek élete nem ugyan olyan, mint pl. Latin-Amerikában. A legtöbbjüknek nem ételre van szüksége, hanem teljes életre, törődő szeretetre, ill. azokra az értékekre, amelyeket elveszítettek. A társadalomban van egy réteg, amely mély álomba szenderült és semmit nem tud az esélyeiről.
Sajnálatos módon az egyház szintén alszik. Bár új esélyt kaptunk Istentől a pártállami diktatúra után, de nem használtuk ki jól ezt a lehetőséget. Úgy gondolom, hogy ha az egyház valóban a társadalom élő lelkiismerete, akkor a mindenkori testi és lelki szegényeket kell felszabadítanunk, mivel Krisztus is felszabadított bennünket. Ez lehet a felszabadítás teológia kelet-európai változata.
A hagyományos, intézményes egyház csődöt mondott, ugyanakkor az „élő egyház” sajnálatos módon sok esetben egyedül elméleti elképzeléseinkben létezik. Rengeteg ihletet nyerhetünk a Bibliából, sok-sok dogmatikai utat is megalkottunk, amellyel leírhatjuk hitünket, de még sincs látható eredmény. Pedig ennek egy valóságos álomnak kellene lennie. Mindenképp szükséges megváltoznunk ahhoz, hogy képesek lehessünk megváltoztatni a világot.
Történelmi esélyünk van. A nagy konstantini-éraban az egyház az állam rabszolgájává züllött, de most szabadok vagyunk, és képesek vagyunk arra, hogy újra az embereket szolgáljuk. Kelet-Európában ez a kijelentés különös tartalommal bír. 1989 óta vagyunk szabadok, de a realitás nem sokat változott. Éppen ezért közös fellépésre van szükségünk a szegénység és az emberi agresszió ellen. Mi mégis elutasítjuk egymást, a többi vallást és a társadalom más csoportjait.
Új spiritualitásra van szükségünk. Ez egy nyitott, kifelé forduló és legfőképpen toleráns magatartást jelent, mind az egyházi, mint a civil életben. Azt hiszem e két dolgot nem is szabad elválasztani egymástól, hiszen a legszentebb szertartás végeredményben nem más, mint a szenvedő világ szolgálata.
A tökéletes egyház mindig utópia marad, de fényét látnunk kell magunk előtt, hogy soha ne veszítsük el az utat. Bár a csillagokat sem valószínű, hogy bármikor elérnénk, de mégis emberemlékezet óta utat mutatnak az utazóknak.
Ha e csillagokat szemléljük talán nem is tűnik majd olyan reménytelen kijelentésnek, hogy „lehetséges egy másféle világ”. Nem adhatjuk fel, mert senki sincs helyettünk, aki elvégezné a feladatot, amivel Isten bízott meg bennünket.
Czagány Gábor református lelkész, Szeged, 2005. február