MÁS-VILÁG

India kapui mögött

Hasonló várakozással  álltam a Bombayban landoló repülőgépen, mint Ali baba a csodás kapuk feltárulkozása előtt: már csak egy-két perc, kinyílnak az ajtók és egyenesen besétálok a földi misztika paradicsomába. Istenem, India – mindig is milyen titokzatosnak hangzott.! Történelmi pillanat ez! Hogy gyorsabban teljen a hátralevő 60 másodperc, és hogy tudatában legyek, micsoda felkészült vagyok a témában, előhívtam néhány Indiára-asszociáló szót: varázslatos színhelyek, pazar épületek, riksák, fűszerek, selyem, szárik, szegénység, kaszt-redszer, jóga, Gandi, Teréz anya. És ezen kívül, amit mindig is jelentett számomra: az a 35 ezer törzsi gyermekek taníttatását szolgáló jezsuita iskolahálózat, amit serdülőkoromtól fogva támogattam. Tehát nyílik az ajtó, még valami képzeletbeli piros szőnyeg is megjelenik előttem – mert hát ez kijár egy ilyen országba érkezőnek! Valami furcsa szag vagy illat – nem tudom eldönteni – csap meg,  aztán a lepusztult repülőtér látványa. Átsuhan bennem, hogy itt valami baki van: talán valahol csak úgy leszálltunk, ez nem lehet India! Ez volt a legelső sokk – a többi, ezt követő döbbenethez képest ez csak egy kis bemelegítés.  De hát ezt akkor még nem tudtam!

Hajnali 5 óra van. Még sötét, de már meleg. Megyek a többi, rutinosnak tűnő útitársam után. Ellenőrzések, pénzváltás, különböző – isten-tudja-mi-iránt-érdeklődő vagy mi-célt-szolgáló nyomtatványok kitöltése. Minden lerobbant, ezer-éves (a szó pejoratív értelmében). Kitámolygunk, lerohan az első „jóakarónk”: ha a városba megyünk, tud egy jó taxit. A taxi állami, tehát fizetünk az ablaknál, aztán beülünk, de a fent említett fiatalember jön markát tartva és olyan szemeket meresztve, mintha csak én szabadíthatnám meg a reá mért éhhaláltól. Buzgón készítettem magam már otthon az ilyen helyzetekre, tudtam, hogy nem kerülhetem el, és hogy ha adok, másik 125 kéregető fog lerohanni. Megelőzve a várható belső dilemmáimat, eltökéltem,  hogy csak a rászorulók tanítására adok – hitem szerint ez az egyetlen, ami megváltást hozhat hosszútávon a Harmadik Világban. Kemény volt megtartani a fogadalmamat, mert félelmetesen idegen volt számomra felvenni a ridegnek tűnő, mindenkin flegmatikusan keresztülbámuló álarcot

A taxi jó másfél óráig száguld velünk a Victoria-pályaudvarra. Úgy gondolom, nincs hajlamom a szívrohamra, mert, ha valamikor az életben esélyes lennék rá, hát akkor és ott biztos elért volna. A kis 16 év körüli srác elképesztő módon vezet, de aztán látom, hogy mindenki. Rájövök, hogy a kétsávos útra csak Európában fér rá 2 autó, Indiában akár 5 is, igaz, hogy kegyetlenül kicentizve. A duda – ami mindig szól – csak azt jelenti: „jövök”. Az egyik kezem a szemem előtt, legalább  - struccmintára – ne lássam, ahogy belerohanunk a végzetbe, a másik kezemmel kapaszkodok, ki ne repüljek a kocsiból. Persze, fizikailag nem tartható ez az állapot, egy idő múlva a kezem az ölembe hull és üresen bámulok ki a fejemből. Bár 24 órája úton vagyok, egy fikarcnyit nem aludtam az éjszaka, megvisel a kb. 35 foknyi különbség és a négy és fél órás időeltolódás, azonban úgy tűnik, ahhoz mégsem vagyok elég tompa, hogy a bádog és papírkunyhók kilométerekig kígyózó sora mellett elhaladva ne kapkodjam a fejem. Úristen, micsoda elképesztő minden! Próbálom a fáradtságom számlájára írni ezt a valószínűtlenségi-állapotot. De az újabb történések, mint a karomba mért csípések, felébresztenek: bedugul a forgalom, egy kisgyermek és egy féllábú koldus azon nyomban a kocsi ablakánál terem, plusszként hárítva rám azt a spirituális terhet, hogy életük kockáztatásával „keresik meg” a „betevő falatjukat”. Még ha cinikus vagyok is, és hajtogatom magamnak: „nem tudhatod, hogy melyiküknek van tekintélyes bankszámlája”, megingok időnként. Aztán szárit viselő asszonyokat vagy gyermeklányokat látok guggolva mosni az utcán: egy darab kövön gyúrják a beszappanozott ruhát, csöppnyi vizet löttyintgetve rá. Itt-ott férfiak fekszenek a „járdán”, mint akiket leütöttek, vagy ott találtak meghalni. A riksa kikerüli, a járókelők meg tapintatosan átlépik őket.

Szeretnénk mielőbb eltűnni Bombayból. Túl sok minden. Túl sokan vannak, túl nagy a nyomor, túl nagy a zaj, túl sok a szemét és túl nagy bennem a csalódás azt illetően, amit a „mesés” Indiából eddig kaptam.

A pályaudvaron nem kis művészet megtalálni a turisták számára kijelölt jegypénztárt, ahova azután állhatsz csak sorba, ha  a földszinten már megszereztél egy formanyomtatványt a vonatjegyigényléshez.  A Zsolttal összevitatkozunk, hogy melyik osztályon utazzunk. Én beérném valami másodosztállyal, hallottam, hogy több osztály van, az „A, first class”-szal a legelőkelőbbek és a nagyon jómódúak utaznak. Nem flancolni jöttem. A Zsolt azt mondja, nagyon fáradtak vagyunk,  legalább a következő éjszaka aludjunk, most nézzük ezt meg, aztán majd lejjebb adjuk. Ok, nincs erőm vitatkozni. A csodával határos módon már aznap estére kapunk jegyet. Szűzmária, mit fogunk csinálni este 9-ig?! Életünkben nem húzta a vállunkat ekkora hatalmas hátizsák – most meg penitenciaként még ez is itt van „púpnak” a hátunkon.  Elütjük az időt: betévedünk egy Mc Donalds’-ba – ez az, amit soha nem tennénk meg Magyarországon, itt viszont olyan kapaszkodók kellenek, ami a mi „civilizált” világunkban is létezik. Aztán tényleg véletlenül jutunk be egy kórház udvarába: megváltásként hat, hogy nincs tömeg és zaj. Megjegyzem magamnak, nehogy valami bajom történjen Indiában, mert ilyen  lepusztult kórházakban túlélni, felépülni biztos nem lehet.  Aztán találunk egy parkot – ne valami elegantosra gondolj, na jó, ne túlozzak, ez inkább egy füves terület, ahol nem tudunk már tovább birkózni a hátizsák súlyával, elnyúlunk mi is. Majd visszamegyünk az állomásra, na, nem azért, mert sürget az idő!

Abban a pillanatban, amikor az állomás várócsarnokában ráülök a zsákomra, hihetetlen álomba zuhanok, még a nyálam is folyik. A Zsolt mondja később, hogy érdekes történések voltak körülöttem, de egyszerűen semmi sem tudott visszahozni India valóságába. Egy vasutas-megbeszélésnek lehettem fültanúja – igaz, öntudatlanul, - és senki sem keltett fel, hogy útban vagyok, de ahhoz kellőképen hangosak voltak, hogy európai körülmények között felébredtem volna. Jó vicc – mondom, - Európában el sem aludtam volna így. Aztán koldusok jöttek „molesztálni”, de mivel nem reagáltam, feladták. Ez idő alatt  Zsolt „mozizott”. Nézte a jövő-menő tömeget, a fejükön hatalmas terhet egyensúlyozó embereket, asszonyokat, akik a tiszta száriban leültek a dzsuvás földre, a peronon török-ülésben ülő férfit, aki a földön egy vájling felett krumplit pucolt, majd puszta kézzel összepaszírozta és kis fűszeres gombócokat formált a masszából, és a sínek között kóborló kecskéket és vaddisznókat. Hát, valahogy így esteledett ránk, és ahogy a nyugati szemlélet szerint értékelni akartam az első napunkat Indiában, sírás kezdte kaparni a torkomat: még csak reményét sem láttam annak, hogy ebből a káoszból ki lehet keveredni, túl lehet élni, azt meg végképp elvetettem, hogy ezen az egész szerencsétlen helyzeten győztesek diadalával felül lehet kerekedni.

És ekkor befutott a vonat Az ígéretekkel teli, Kánaánba tartó first class! Mutatják, hogy melyik kocsiba kell beszállnom. Lehetetlen! Magyarországon ez a MÁV másodosztály – de, ha lenne harmadosztály, akkor inkább az lenne. Pici, mocskos ablakok – jól van, úgyis éjszaka utazunk, nem is lehetne nézelődni. Kopott, enyhén foltos bőrülések –  nyugi, Bettyke, lepedőt, pokrócot úgyis kapunk. A légkondi eléggé brutális – de legalább idézi egy kicsit az otthoni jelenlegi, januári klimát. És különben is, mint ismerkedem, kiderül, a nagykövet fia is velünk utazik. VIP, Brüsszelben és Európában is gyakran megfordul. Némi beszélgetés után címet cserélünk, elbúcsúzunk és elküldöm magam aludni. Túl sokk volt ez mára!

A hajnali ötkor Aurangabadba befutó szerelvényhez a tapasztaltabb „utazásszervezők” odasereglenek, és mi, a fáradtság miatt könnyű prédák vagyunk: egy idősebb indiai taxis felajánlja szolgálatait, és először egy „szállodába” visz el, aztán, majd ha kialudtuk magunkat, értünk jön, Ellórába megyünk. A hotel egy kis poros utcában van, ami nekem akkor inkább egy sikátornak tűnik – de kezdem megérteni, hogy olyan szorult helyzetben vagyok, amiből egyszerűen nem lehet csak úgy kiszállni. Itt nincs jobb hely, jobb szálloda, frankóbb vonat, „európai mértékegység”. És a szoba? Nézzük a jó oldalát: valamennyire tiszta, zárható, és most azonnal le lehet feküdni és aludni, ami a legfőbb szempont. A fürdőszoba azért megint csak kizökkent a kábultságomból: WC helyett csak az a bizonyos ázsiai típusú, ahova oda kell guggolni. Korábban elestem a jégpályán, összetörtem a térdeimet, azóta nem tudok guggolni. Tehát lemérem, hogy a mellékhelység használata komoly gondot fog okozni. Indiában szinte minden hotelszoba zuhanyzós, nézek körbe, hogy hát ez nem az, de aztán a fejem fölött lógó zuhanyrózsára emlékeztető bütyök azt sugallja, hogy mégis megtaláltam. Zuhanytálca nincs, függöny sincs. Ha a  csapot megnyitom, a víz zuhog mindenfelé, szerte a fürdőszobában – tehát végül is maga a fürdő-szoba – rendeltetésének megfelelően – pont erre való! Kimentem a WC mellé odakészített, otthonról hozott Wc-papírtekercsünket – el ne ázzon, mert az itt nagy érték: ők nem használnak ilyesmit, tehát elvétve található.  A földre zuhogó víz nagy része megtalálja a maga utját, belefut egy kis lyukba, mármint, ha tényleg lejt egy kicsit a fürdőszoba alja. A maradék víz lecsordogál a falakról, kis tócsákban megáll itt-ott, az majd elpárolog, de ha nem bírod kivárni, és betrappolsz WC-re, vagy valamiért, akkor elkerülhetetlen, hogy koszfoltokat hagysz magad után. Na, jó, alvás! Szinte az első, ami hihetetlen jól esik ebben az országban! Elég nonszensz, hogy ezért ennyit utaztunk! Túlélőpróba az egész!

Thampi – a nyugdijjas idegenvezetőnk, először reggelizni visz minket. Nincs sok gusztusom, hihetetlen mocskosak a falak. A Zsolt azért legyűr valamit. Én Ellórára gyúrok. Elindulunk. Gyapotföldek mellett robogunk el, aztán egyszer csak ott vagyunk az Ellórai sziklatemplomoknál. Tudom, amit előtte már olvastam róla: a VII. században épült, és  34 buddhista, hindu és dzsaina barlang található itt. A régészek becslése szerint megalkotásukkor 200 000 tonna követ véstek ki. Tudtam, hogy a legnagyobb, az 35 X 16 m, és hogy a mennyezetét 2012 oszlop tartja, persze csak látszólag, hiszen mindent magából a hegyből faragtak ki. A leglélegzetelállítóbb azonban a Kailásza-templom, a sziklaszobrászat egyik legpazarabb alkotása, amit a barlangokkal ellentétben, nem a hegy belsejében alakítottak ki, hanem a hegyet „hámozták le”, és egy 35 m mély, 75 m hosszú és 50 m széles medence közepén akkora tömböt hagytak meg, hogy ezt a fantasztikus monolit kolosszust létrehozzák. Ez minden várakozásomat messze felülmúlja! Döbbenten állok ott, és mint később oly sokszor Indiában, csak azt hajtogatom, hogy nem tudom elhinni ezt az egészet! Órákig járjuk ezeket a szent helyeket nagyon mélyen megilletődve.

Indiában eltöltött első két nap a lekicsinyített, hajszálpontos miniatűrjét adta annak, amit a 31 nap alatt átéltünk:  elképesztő végletek minden téren. Ez a pokol és a menny találkozása! Mintha a föld itt, ezen a ponton esett volna szét polaritásokká. Paloták és sziklatemplomok vagy bádogviskók. Januárban tomboló kánikula délen, míg Delhiben évenként sokezren fagyhalált szenvednek. Vagy nézzük a nők helyzetét! Míg az Amerikai Parlamentben a nők aránya csupán 5 %, itt a duplája, és a jelenlegi miniszterelnök is nő, ugyanakkor a nők elképesztő többsége iszonyú elnyomásban él. Hogy csak egy példát említsek erre, a mai napig dívik az un. „brideburning”, az ifjú feleség kerozinnal való leöntése és meggyújtása, ha nem hozott elég hozományt a házasságba! De erre a témára később még visszatérek.

Másnap, Ellórától kb. 100 km-re levő Ajantába tartunk. Útközben a daulatabadi erődítmény romjainál megállunk, és megtudom, hogy valamikor itt volt India fővárosa, ugyanis Delhi akkori szultánja azzal az őrült ötlettel rukkolt elő, hogy áthelyezi a fővárost ide, több, mint 1100 km-re Delhitől. Ez azt jelentette, hogy az egész lakosságnak gyalogolnia kellett, és az erőltetett menetben több ezren pusztultak el. 17 évvel később, ugyanez az uralkodó meggondolta magát, és elrendelte az életben maradottak visszamasírozását... (No comment.)

 Ajantában szintén barlangtemplomok találhatók, gyönyörű falfestményekkel. Kiszállunk a kocsiból, hogy egy pillantást vessünk távolról a patkó alakú szurdokba, ahol a szemközti meredek hegyoldal középmagasságában ott sorakoznak a barlangbejáratok. Olyan lélegzetelállító, hogy a szó szoros értelmében lezsibbadok tőle. Közben visszaidézem az olvasottakat: ismeretlen okokból a VII. században a buddhista szerzetesek – akik korábban kifaragták ezeket – elmentek innen, és a világ szeme elől tökéletesen rejtve volt ez a csoda 1819-ig, amikor az arra vadászó angol katonák rátaláltak. Elkezdünk lesétálni a völgybe. Nagyon díjazom, hogy a turistainfrastruktúra – mely a múltban „fejlettebb” volt – visszafogottabb: a busznak, a riksának vagy az autónak meg kell állnia pár km-rel odébb. Miközben minden figyelmünket a gyönyörűségekre szenteljük, nem tudom nem észrevenni, hogy több száz szempár lesi minden mozdulatunkat. A turisták indiaiak, és minden bizonnyal számukra Ellóra és Ajanta a sziklatemplomokról és arról a „két fehér emberről” fog szólni. A bátrabbak leszólítanak, még az elején félreértjük, hogy mit akarnak a fényképezőgépükkel, biztos, hogy fényképezzük le őket, pedig á, dehogy! Legyünk olyan kedvesek és engedjük meg, hogy a házastársuk, vagy a gyerekük, vagy az ott kiránduló fél iskola körénk álljon és ők lencsevégre kaphassanak minket. A híres sziklatemplomok a háttérbe szorulnak. Itt a fehér ember az attrakció! Pár órával később, amikor félreültem egy kis védettebb zugba pihenni, egy osztálynyi gyermek csendben körülvett és nézett. Ahogy felemeltem a fejemet a karomról, szinte megriadtak, mintha a titkomat lopták volna el, és ez olyan muris volt, hogy elmosolyogtam magam. Erre az egyik megkérdezte: „What’s your name?” (Mi a neved?) „Betty”- mondtam. „Betty???!!!”- ismételte egyszerre az osztály, fél lépést szinte vezényszóra, egyszerre közelebb lépve. Mintha a szobrok közül az egyik istennő megtestesült volna, vagy legalább valami világhírű színésznő látogatott volna el hozzájuk. Idővel hozzá kellett, hogy szokjak, hogy bármerre jártunk India-szerte, roppant feltűnést keltettünk. A Zsolt azt mondta, leginkább én, tehát valamiért a férfiak és a nők is engem bámultak. Bár nem tudom pontosan az okát, de úgy sejtem, a lányok és a nők valamilyen értelemben etalonnak tekintettek, és mint később megfigyeltem, ilyenkor a mintát vették le rólam, hogy utánozni tudjanak.

 Másnap, egy 4 és fél millió lakosú városban, azt reméltem, jobban megbújhatunk,  de ellenkezőleg történt. Az emberek füttyentéssel adták le a jelzést, mire a háznép kiszaladt, hogy megnézze, mi történt, és akkor lehetett ránk mutogatni, hogy ott megy két fehér. Egy motorozó férfi rajtam felejtette a tekintét, de jól meg is kapta, mert a mögötte ülő felesége – nem mondhatom, hogy finom mozdulattal –visszafordította a fejét menetirányba. Máskor „Csipkerózsikás” benyomásom volt. Mindig így képzeltem, hogy amikor a Csipkerózsika megszúrta az ujját, leállt az egész királyi udvar. A borbély keze így állt meg a levegőben, a gyerekek tátott szájában így látszott még az előtte leharapott banán.

Thampi – a sofőrünk, az indiai állapotokhoz képest viszonylag jól tud angolul. Nem véletlen, egész életében a turista-businessből élt. Faggatom egy-két dologról. Szinte kikel magából, amikor a szegénységről kérdezem. „Nincs itt szegény! Nézzen körül, van itt banán meg rizs. India nagyon gazdag: minden megterem itt, és energiaforrásokban is bővelkedik. A koldusokra gondol? Ha-ha. Ez maffia. Több pénzük van, mint a becsületesen dolgozó embereknek. A kormány  viszont iszonyú korrupt. Ígérgetnek mindent a választások előtt, aztán meg semmi sem történik.” Tudom, hogy nagy igazság van abban, amit Thampi mond, de nem érzem kielégítőnek a választ, így a téma továbbra is izgat, tehát nyitott szemmel próbálok közlekedni, és a puzzle-kirakásos módszerrel képpé formálni az apró mozaikdarabkákat a szegénység kérdésében.

Délután 5-kor felszállunk az Ahmedabadba tartó buszra. „Sleeper” jegyünk van, ami azt jelenti, hogy az ülések fölött, ott, ahol a magyar buszokban a csomagtartó van, náluk mindkét oldalon egy-egy kis franciaágy méretű blokkot képeztek ki két személy részére. Először tetszik, de hamar rájövünk, hogy nem stimmelnek a dolgok. Ahhoz már nincs elég hely, hogy fel is tudjunk ott ülni. Ennek az ablaka viszonylag alacsonyan van, tehát részben ezért, részben az alacsony plafon miatt félig ülő, félig fekvő helyzetben helyezkedünk el. Hát, így még nem bámészkodtunk! Gyorsan elgémberedünk, ráadásul a két böszme hátizsák is foglalja a helyet. Itt, télen 7-kor már sötét van, hát, akkor most kell aludni! Rá kell állnunk, hogy Indiában mindig mindent akkor kell csinálni, amikor a lehetőség éppen azt hozza! Mielőtt kiutazol, ne tervezz, mert biztos, hogy minden felborul, az esélyek és a  képtelenségek finom játéka fogja meghatározni a következő lépésedet! Sokkoló, de megszokod.

A busz megáll időnként, pihenőket tart, utasok váltják egymást. Egy tíz-tizenkét év körüli fiút hoznak fel a buszra, hihetetlen rosszul van, nem nehéz kitalálni, hogy kórházba viszik. Olyan a srác szeme, mint akinek már nincs sok hátra. Az apjával szorong egy kis helyen. Szeretnék tenni valamit, de nem tudok. Aztán tehetetlenségemben azt a 3-4 darabka  kis cukrot, amit még otthon elpakoltam, odanyújtom az apának és mutatom, hogy a fiának küldöm. Persze, nem beszél ő sem angolul, de pillanatok alatt ott terem egy-két „tolmács”. Mindig, mindenki ismerkedni szeretne veled, pár nap alatt önmagadba fordulsz, mert nem bírod a rohamot, a „What’s your name?” és „Where are you from?” kérdéseket, és az angol kiejtésük egyébként is annyira borzasztó, hogy könnyen lemondasz a kommunikációról. Tehát, a buszon egészen addig a pontig visszahúzódóak voltunk, ez az apró gesztus viszont szinte egy közösséggé kovácsolta az utasokat. Magyarázzák az apa szavait, nem ehet a gyerek. „Persze, látom, de ha később jobban lesz, akkor majd adja neki.” – Mondom. Megtudom, hogy valami allergiás betegsége van, a faluban nem tudták ellátni, most mennek a kórházba. Van nálunk mindenféle gyógyszer, lázcsillapító, és allergiás tünetekre is – de hát én mégsem adhatok, honnan tudnám, mivel használok vagy ártok? Kb. 8 órát utaznak a legközelebbi kórházig. (No comment.)

A terv szerint reggel 8-ra érünk a végcélunkhoz. Nagyon nehezen bírjuk. Ha el is szundítunk, a megállóknál  mindig felriadunk. A Zsolt egyfolytában fázik és nincs már meleg holmija, amit fel tudna venni. Sajnos nekem sincs. Ami ennél is rosszabb, hogy iszonyú hasmenést kapott, vért izzad időnként a következő megállóig. Én nagyon szomjas vagyok, de nem merek inni abból a palackos vízből, amit vettünk, mert feltűnően könnyen le lehetett csavarni a kupakját és attól tartok, hogy a korábbi tartalmát már kiitták, és csapvizet adtak el nekünk.

Reggel 6.30 magasságában ismét megáll a busz. „Na, talán ez az utolsó megálló.” – Gondolom. Leszállnak az emberek, a  Zsolt elmegy WC-re, én vigyázok a csomagjainkra, aztán csere. Amikor jövök vissza, megszólít a sofőr, és a jegykalauz, hogy ez az utolsó megálló. Tudom, - mondom, és visszamegyek a helyünkre. De aztán csak jön utánam az egyik, és hajtogatja: Last stop. Olyan furcsa. Mondanám, hogy igen, voltunk már WC-n, ha arra gondol, mehetünk tovább, mert a hátralevő másfél órát már kibírjuk. Erre leszáll. Majd visszajön valakivel, aki beszél angolul. Tehát „This is the last stop”. – Mondja. Igen, köszönöm a figyelmeztetést. Furcsán nézünk egymásra. Átfut az agyamon, hogy milyen érdekes, mindenki leszállt már, lehet, hogy nem akarnak továbbmenni, nekünk meg át kell szállni egy másik buszra? Megkérdem, mikor érünk Ahmedabadba. Ja, hát már itt vagyunk, megjöttünk. Te jó ég! Most áll össze. Az utolsó megálló, az most a végállomást jelenti. De hát itt, ez az istenhátamögötti hely lenne az a két-budapestnyi város, ahol a Prakash, a 30-ezres iskolahálózat vezetője lakik? Vagy lehet, hogy ő is ilyen viskóban?! Olyan zavarodott vagyok, de azt megértem, hogy majd feldolgozom a helyzetet, de most le kell szállni. Közben a Zsolttal összenézünk, hogy hihetetlen ezeknek a türelme, itt vártak ránk kb. fél órát, hogy elhúzzunk, mégse akadtak ki.

Szálloda. Iszonyúan kezd már fárasztani, hogy megérkezünk – sokszor hajnalban –  valahova, a riksással alkudozunk, aki aztán elvisz egy középszintű hotelbe, és becsekkelünk. És az egészben ez az utolsó fázis a csúcs. Több lepedőt kell kitölteni a legkülönbözőbb kérdésekre válaszolva, természetesen a párodról is (de jó neki ilyenkor, hogy nem tud angolul, és te úgyis kitöltöd helyette), aztán egy másikat a rendőrségnek.

Némi alvás után kiruccanunk a városba. Most először látok valamilyen értelemben csillagosnak nevezhető szállodákat, tehát mondjuk olyat, ami Magyarországon 3 csillagos lenne. De már én is olyan szemmel nézem ezeket, hogy fúj, luxus. Aztán virágfüzérekkel feldíszített autót próbálunk közelebbről szemügyre venni, hát, már a násznép szalad is, beinvitálnak minket a vőlegény szüleinek lakásába. Jókor jöttünk, elkerülhetetlenül bekerülünk a családi albumokba és az életükbe, ugyanis épp fényképezkedés folyik. A következő fotók készültek: a vőlegény és mi ketten, a vőlegény és a szülei és mi, különböző rokonok a vőlegénnyel és mi, aztán ugyanez a rokonok nélkül a barátokkal. Majd a Zsolt úgy gondolta, ő is kattint egyet-kettőt: beállok a vőlegény és a szülei közé. Utána azt mondta, hogy kár, hogy nem néztem körül, láttam volna a tágra meredt szemeket és a kezeket amit odakaptak, hogy eltakarják a kibuggyanó nevetést. Ugyanis én ösztönösen rápakoltam a kezem a vőlegény vállára – na, jó, szóval: átkaroltam. Azóta is nagyon remélem, hogy nem kavartam bele a menyasszony lelkivilágába, és nem okoztam életük végéig tartó családi perpatvart. De egyáltalán, hol volt a menyasszony? A fenti esemény után indult a násznép a menyasszony házához, és szerették volna, ha velük tartunk, de mi magunk sem tudtuk, hol a határa az udvariasságnak és a tolakodásnak, így inkább elbúcsúztunk. Kijövet még megálltunk és az ott játszó „rezesbanda” előadását élveztük – biztosíthatlak, nagyon színvonalas volt!

Az indiai utcákat róva sokszor úgy érzem, hogy mintha egy másik bolygón lennék. Nem tudom, hogy itt értenék-e azt a szót, hogy „magán” vagy még inkább, hogy  „magánélet”, mert szerintem csak a szeretkezés és az öltözködés mehet csukott ajtók mögött. Minden más: a mosás, mosogatás, főzés, alvás, pisilés, stb. az utcán folyik – a szó szoros értelmében. Pl. mindenféle napszakban és elképesztő pózokban láttunk embereket aludni: az egyik a földön kiterülve, a hasáról az inge ráhúzva a fejére, a másik a biciklijének utánfutójában, a harmadik a bolt kirakata előtti kis peremen, aztán a buszon a férfiak egymás vállán vagy az ülések között lent a padlón,  és végül egy palota gyönyörűen rendben tartott kertjében – ez a kertész lehetett, aki elfáradhatott a fűnyírás közben. A legdurvább talán az volt, amikor egy full teli éjszakai buszon egy nagy darab kalauz lekezelte a jegyeket aztán a sofőr mögötti kis lócára bemászott és elfeküdt. Csakhogy a lóca az ülő utasoknak szemmagasságban és keresztben volt, tehát a feje a busz bal oldalán, a lába a jobbon, a sofőr mögött közvetlen, a nagy hasától meg akkor lehetett valamennyit előre kilátni, ha kifújta a levegőt.

Január 18-ára voltam hivatalos Cedric Prakashoz a jezsuita iskolahálózat vezetőjéhez, és a véletlenek egybeesésének köszönhetően ugyanezen a napon, ugyanebben a városban kezdődött a  „Környezetvédelmi Nevelés a Fenntarthatóságért” nemzetközi konferencia, ahol szintén számítottak a részvételemre. Tehát ezen a napon reggel 7-kor még álmosan kicsekkeltünk a hotelből és a batyuinkkal elkezdtünk gyalogolni. Kicsit ködös volt, misztikusnak hatott, ahogy elhaladtunk egy bóbiskoló nyomornegyed mellett, és amikor felbukkant a város közepén egy vaddisznó, úgy éreztem, hogy én is valamiféle nem létező, vagy szürrealista világban sétálok. Akkor azt hittem, hogy szegény állat, betévedt a nagyvárosba. Később egész vaddisznó-csordákat láttunk szerteszét a különböző településeken, és így lassan elfogadtam, hogy ez itt az élet legtermészetesebb velejárója, csakúgy, mint a kutya, tehén és a kecske.

Reggel 8 óra körül érünk a Prakashoz. Ahogy benyitok a kapun, rendben tartott kertet, tisztaságot találok – ez nagy hiánycikk Indiában! Elkönyvelem: biztonságot, otthon-érzést kölcsönöz. Hallom a nevem, megfordulok, és jön ez a „nagy” ember, megöleljük egymást különösebb érzelemkitörések nélkül, mintha csak a múlt héten váltunk volna el. Isten tudja, hogy hányadik találkozásunk ez, és mikor volt az első, és hogy lett a személytelenből személyes. Gyermekkoromtól mindig nagyon mélyen érintett a szegénység-kérdés. Én, magam is szegény családból származom, de a saját létezésünket gazdaságnak éltem meg, tudva arról, hogy Afrikában, Ázsiában éhen halnak. Így, amikor egy hittanórán egy barátunktól hallottam, hogy ők Indiába, a „Prakashéknak” pénzt szoktak küldeni, akkor én is belenyúltam a zsebembe. Később, amikor már dolgoztam, a fizetésem X százalékát erre rendszeresítettem. Soha sem kérdőjeleztem meg, hogy tényleg eljut-e a pénz a rendeltetési helyére, vagy itt-ott megvámolják. Prakash időnként eljött Európába: beszélt a gyerekekről, a programjaikról, nehézségeikről. Döbbenetes erővel hatottak rám az 1990-es statisztika számjegyei: a gyermek-munkát tekintve akkoriban India vitte a prímet (hivatalos felmérés szerint 15 millió gyermekmunkás volt, viszont a nem-kormányzati felmérés szerint 44-100 millió!)  Ezek a gyermekek napi 12 órát dolgoztak éhbérért! A gyermekhalandóság szintén a legtekintélyesebbnek bizonyult:  1000 csecsemő közül 152 nem érte meg az ötéves kort. Az írástudatlansági ráta 57 % volt. (Ma, tizenöt évvel később, ez 24 %.) Most is érzem a döntéseim hangulatát az egyik templomi előadásáról hazafelé ballagva: igen, jó helyre megy az a pénz: éppen annyit veszek el a „gyermekeim elől”, amennyivel hozzá akarok járulni a föld javainak egyenlőbb elosztásához az igazságosság nevében. Nem éreztem, hogy ettől jobb vagyok, vagy, hogy tisztább a lelkiismeretem. Belső kényszer hatása alatt tettem, úgy, mint ahogy az ember a gyermekének enni ad. Egy másik képet is őrzök Prakashról. 1977-ben mindketten részt vettünk az Ökumenikus Világtalálkozón, Grácban.  Éjszaka egy nagy teremben a földre leterített hálózsákjainkban aludtunk vagy húszan-harmincan. Prakash mellettem feküdt – már előtte is megjegyeztem magamban: 2 évvel korábban megkapta az egyik legmagasabb India-kitüntetést: a Kabír Pushakar díjat, emellett az „Emberi jogi, béke és igazság központ” elnöke, valamint a korábban említett iskolahálózat vezetője – és nem derogál neki a földön fekvés. Az első éjszaka nagyon kínlódtam. Biciklis zarándoklatot vezettem Grácig, szétégetett a nap, a fájdalom elviselhetetlen volt. Aztán egyszer csak oda súgja: „Te figyelj, bekenem a hátadat valami krémmel!” Akkor, nagy zavaromban visszautasítottam, mondván, hogy annyira fáj, hogy megőrülnék, ha bárki, vagy bármi hozzáérne. Pedig, hát, hogy őszinte legyek, ez a jezsuita szerzetes rendesen zavarba hozott a természetességével…

Körülbelül mindig képben voltam az ügyeiket illetően: fordítottam a projectjeiket, mellyel Gyusza – a fent említett hittanos barátom kilincselt a minisztériumokban. Próbáltam követni, hogy éppen melyik díjjal ajándékozták meg, bár azt hiszem, ezt ő maga sem tartja számon. A karácsonyi leveleit behordtam az angol órákra, segédanyagként használtam. A naptár szerint 2 és fél éve – az emlékezetem szerint pedig csak a múlt ősszel eljött hozzám, meglátogatta a kis családomat. Csendes, jóízű találkozás volt ez.

És most, én vagyok itt Nála. Önmagát adja. A vendégszoba olyan, mint egy tiszta, rendezett kollégiumi szoba: egyszerű, minden luxust nélkülöző. Nyugati típusú reggelit kapunk – mintha tudná, hogy most kivételesen nagyon jól esik.

Aztán jó tanácsokkal ellátva útra bocsát a konferenciára. Őt is meghívták, de rengeteg dolga van. Fénymásolt térképet hoz, megmutatja, hogyan juthatunk el a szeminárium helyszínére. Nem hiszem, hogy ilyen véletlenek vannak, hogy ebben a 4 és fél milliós nagyvárosban a keresett hely éppen a szomszéd utcában van!

A Zsolt elkísér, gyalogolunk a nagy melegben délelőtt 10 órakor. Hogy ne kelljen kerülni, levágjuk az utat, a hátsó bejárat felől közelítjük meg a terepet. Ha a külső kapukat és a kerítést nem láttam volna, azt hittem volna, hogy egy őserdőbe kerültem: az utca nyüzsgéséhez, szemétdombjaihoz és népes állatkertjéhez képest ez újra egy másik világ! Hatalmas páfrányok, egzotikus fák, elképesztő arborétum, az itthon megszokottól eltérő dallamokat csivitelő madarak, káprázatos színekben „páváskodó” pávák mind azt sejtetik,  eltévedtünk, ez nem lehet egy 800 fős konferenciának helyet adó terület. Habár azzal tisztában voltam, hogy a házigazda: CEE: Centre for Environmental Education, nagyon gazdag háttér-bázissal rendelkezik, soha nem gondoltam volna, hogy indiai viszonylatokban ennek ilyen ordító különbséget jelentő vetülete lehet.

A kb. 8-10 perces kirándulásunk után ténylegesen belefutunk az ottlétem célpontjába: „Education for Sustainable Future” (Képzés a fenntartható jövőért) transzparens jelzi, hogy jó helyen járunk. Az első benyomások gyors számbavétele után az egyenleg a következő képletet dobja ki: nagyon tiszta, nagyon kulturált környezet -  még az európai zöldek is biztos megirigyelnék -  nagyon jó tervezésű kőházak, melyek automatikusan sugallják a falaik között folyó munka minőségét, és az utca népéhez nem hasonlítható, kulturált sokaság: a nők száriban, a férfiak elég vegyes, de jó benyomást keltő viseletben. Bár ez egy nemzetközi konferencia, mégis a résztvevők túlnyomórészt ázsiaiak,  csak kb.5-8 magamfajta fehérrel találkozok, és ugyanennyi afrikaival. Erősen elképedtünk, amikor a Zsolttól kérdeztem valamit, és a hátam mögött egy srác válaszolt magyarul! Megbizonyosodunk arról, hogy tényleg jól hallottuk, ő is magyar, aztán bemutatkozik: Péter, Bukarestből, a biodiverzitás  szakértője, a CEE felkérésére jött ide. 10-15 percben próbáljuk összesűríteni a  legfontosabb közölnivalókat, információkat magunkról és zöld-témában, aztán odébb állunk, mert hát nagy terepet kell meg bemérnünk.

Ottlétem alatt nem sikerült megszoknom, hogy ez is India, minden annyira kézben tartott, jól megszervezett, első-osztályúan működőnek bizonyult. A főelőadásoknak helyet adó platz felett kifeszülő kék ponyva hűsítő színhatást kölcsönöz a hallgatóságnak. A környező épületek maximálisan kiszolgálják a műhelymunkához szükséges igényeket, míg az alagsorban a különböző indiai zöldek mutatkoznak be „portékáikat kiterítve”.  A hatalmas udvarban bolyongva szőnyegen lépdelsz: az utakat zsákszerű anyaggal fedték be. Itt mindenféle kiállítást megtekinthetsz, csak néhányat a listából: napelemes autó,  rizs és mag kiállítás, földrengés- és árvíz sújtotta  területeken működő zöld-rehabilitációs programok megjeleníthető anyagai.

Közben megtudom, hogy a házigazda-szervezetnek (CEE) 30 irodája van India-szerte, és 250 alkalmazottja. „Belefutok” egyikükbe és kifaggatom. Tanítási segédanyagokat, érdekes „zöld” társasjátékokat mutat, melyet iskolákban használnak és terjesztenek. Sokkoló adatokat tudok meg részben tőle, részben az előadásokból: 2050-re a világ várható lakossága 50 %-kal nő, tehát 9 milliárddal számolhatunk, mely növekedés a Harmadik Világban fog bekövetkezni. Ez mérhetetlen terheket ró a természeti erőforrásokra, a biodiverzitásra és az ökológiai egyensúlyra. Meg kell vizsgálnunk, hogyan használjuk az erőforrásainkat, hogyan segítsük elő a fenntartható fogyasztást. A világ népességének a fele 20 éven aluli, és a fiatalok 90 %-a a fejlődő világban él, tehát a közeljövő globális gazdasága az ő kezükben van. Riportalanyom célcsoportja az iskolákon kívül a városi fiatalság, akiknek a média információs és Internet-hozzáférhetőség eleve valamennyire biztosított. Elbúcsúzom, a virtuális falu felé veszem az utamat.

A hihetetlen jópofa, kis egy-szobás, kerek-alapterületű, szalmatetős sárkunyhó, melynek falára apró kis tükrök vannak rányomva, szinte csalogatja befelé a számítógépet, netet használni szándékozókat. Leszólítok egy másik fiatal srácot, nem minden érdek nélkül: gitár van nála. Amíg Zsolt elkéri és kipróbálja, én hamar kontaktust teremtek: ők Delhiből jöttek, a legkülönbözőbb „zöld” kérdésekkel foglalkoznak a hulladékkezeléstől elkezdve a AIDS-ig. Utcai előadásokat és színdarabokat is tartanak, melynek lényege a „public awareness” (tudatosság felkeltése), és a konferencia után Delhiben mindjárt meg is nézhetünk egyet. Különben nagyon szívesen eljönnének Magyarországra is, vagy legalább szívesen kapcsolatba lépnének itteni zöldekkel…

Ez után én magam is interjú-alannyá válok: a helyi televízió faggat: honnan vagyok, hogy kerültem oda, mi a véleményem erről a nagyszabású szemináriumról és a kiállításokról…

A konferenciát az indiai környezetvédelmi miniszter nyitotta meg és az ezt követő előadók sem kisebb pozíciójú személyek, mint, egy ausztráliai egyetemi professzor vagy az UNESCO ázsiai-térség fejlesztési felelőse. Az előadók nemzetiségét tekintve - csak úgy, mint az előadásaik – elég vegyes: francia, afrikai, de a nagy része a környező országokból származik, ill. indiai. Délutánonként műhelymunka folyik 20 csoportban a legkülönfélébb témákban, mint pl  „Nevelés az óceánok megvédésére”, „Részvétel a fenntartható hulladékkezelésben”, „Ötletek a cselekvésre”, vagy a „Média bevonása a fenntarthatóságra való nevelésbe”. Több helyre bekopogtatok, de így sajnos sehol sem vagyok ott igazán. Azonban, ha  elmélyedni nincs is lehetőségem, talán így egy átfogóbb képet kapok a tevékenységeikről.

A 2005-2014 a „Nevelés a fenntartható fejlődésre” – évtized. Határozottan állítom, hogy igazán komoly törekvésekkel és mélyen elkötelezett, céltudatos „zöldekkel” találkoztam itt, Ázsiában, - és azon belül is  a világ egyik legelmaradottabb részének tekintett helyen.  Ezek után még kíváncsibb vagyok: a nyugat milyen  fejlesztési koreográfiával fog előrukkolni, miután bebizonyosodott, hogy sok szempontból nem járható, nem követhető az Első Világ fejlődési mintája.

A következő napot Prakasshal töltjük Reggel egyeztetünk, ki, mit szeretne csinálni, ill. milyen programkínálatból lehet válogatni. Úgy döntünk, elkísérjük őt és a „Prashant”-dolgozókat egy „Teréz-anya kert” avatásra. Finoman szól, hogy „öltözzek fel”, mert ott lesz a püspök és más magasabb rangú személyek. Kérdem, hogy hogy érti. Hát, valami sálat vagy kendőt dobjak át a nyakamon. Kérése parancs – pedig, majd megsülök. Ülünk a kisbuszban, száguldunk át a városon vagy jó háromnegyed órán keresztül. A Prakash vezet, - tesztelem: elég jól. Időben érünk oda: terepszemlét tartok: egy elkerített, kisebbfajta tér-nagyságú terület, egy szobányi gödörrel a közepén. Lent, a gödörben két hindu szerzetes ül, különböző kegytárgyakkal. Tudom, hogy majd minden kérdésemre választ fogok kapni, tehát várok, illetve az időt kihasználva a városban dolgozó Teréz anya nővérekkel ismerkedem. Nem tehetek róla, de megint egy újabb, megkérdezhetetlen kérdés ugrik be: hogy képesek ilyen tisztán és vakító fehéren tartani a ruhájukat, hiszen nyomortelepeket látogatnak, a mocsokból szedik ki az embereket. „Jó mosópor-reklámot lehetne velük csinálni”- fut át az agyamon. Aztán elszégyenlem magam… Fiatalok, derűsek Nagyon jó velük találkozni. Irigylem őket. De jó nekik, fenntartás nélkül odaadták az életüket valamire, amiről szentül meg vannak győződve, hogy jó. Mélyebben szántó beszélgetésbe elegyednék velük, de nem tartom valószínűnek, hogy értenék az én problémás kérdéseimet, mint pl. „Mit gondoltok az önmegvalósításról?” Címet cserélünk, megölelgetjük egymást, leülünk. Közben már megérkezett a püspök, a város női(!) főpolgármestere, a többi főméltóságok és a média. Prakash és a főpolgármester lemegy a gödörbe, - mert az ünnepség ott zajlik, - mindenki más körbeállja ezt, és a hindu szerzetesek beszentelik a helyet, majd megtartják a rituálét. Mennyire megférnek itt a vallások egymás mellett! És mennyire elfogadók az emberek! Egy keresztény, szentként tisztelt ember emlék-kertjét hinduk szentelik meg! Vajon mennyire toleráns a mai európai „kereszténység”? - tűnődöm.

Prakash egyik munkatársa elvisz minket Ahmedabad egy másik végén levő, szerzetesnővérek vezetése alatt álló iskolába. A reggeli beszélgetésünkben elmondtam, hogy olyan helyen szeretnék ajándékokat vásárolni, ahol tudom, hogy a pénz azok kezében marad, akik előállítják. Még otthon olvastam a SEWA-ról (Self Employed Women Association), ami Gujarat legnagyobb szakszervezete: 206 000 nőt foglalkoztat. Abból az elgondolásból hívták létre 1972-ben, hogy a nőknek nem segélyre, hanem szervezetre van szükségük. Mindenféle „önmagát foglalkoztató” női munkás van itt: szövő, keramikus, kézzel sodort cigaretta készítő, vagy építkezésen dolgozó. A SEWA legfőbb előnye mégsem az, hogy munkát, és tisztességes fizetést kínál (két és félszeresét a minimum-keresetnek). Azt célozza meg elsősorban, hogy képessé tegye a nőket arra, hogy részt vegyenek a gazdasági életben főáramában, és anyagi autonómiát vívjanak ki. Tanítják őket pénzt beosztani, írni-olvasni, gyermeket nevelni… Arra gondoltam, hogy esetleg  SEWA-termékeket veszek ajándékba. Kérdezem a Prakasht, tud-e segíteni, ill. tud-e jobbat. „Igen. Menjetek inkább a nővérekhez!” Nos, így kerültünk az iskolába, ahol a gyerekeket nem tanulni, hanem dolgozni láttam. Épp a vizsgamunkáikat varrták, hímezték: több száz lány, csupa 14-18 év körüliek, kis csoportokban, csendesen beszélgetve. Exportra is termelnek, nézem a gyönyörű falvédőket, táskákat, párnahuzatokat, ezek mind Amerikába mennek. Természetesen jól bevásárolok. Nekem olcsó, helyi viszonylatban nem annyira, de nem bánom: nekik szívesen adom! A vezető szerzetesnő -  Spanyol származású, fehérbőrű, idős, kedves teremtés felajánlja, hogy elpostázza nekünk haza. Hozza a mérleget, leméri, nehogy több pénzt hagyjunk ott, mint amennyi a tényleges postaköltség…

Visszariksázunk a Prakash-hoz. Jé, ennyi idő után most látjuk, hogy van „riksa-óra”, a Prakash munkatársa benyomja mielőtt indulunk, 13 km-t megyünk és csak 47 Rupiát fizetünk. Érdekes. Eddig a kb. ekkora táv a négyszeresébe került. Ha Indiában vagy, lerabolnak. Jut eszembe: mindenhol! Na, azért itt legalább nem annyira, hogy megérezd. Később azonban hiába kísérletezünk, ha használjuk az órát, háromszor akkora úton visznek el, és még ha ismerjük is a térképet és mi diktáljuk az útvonalat, azt mondja a riksás, hogy arra most nem lehet menni, mert le van zárva az út. Nem csak a zsíros külföldivel próbálkoznak így, hanem a saját fajtájukkal  is. Nem tudsz mit csinálni. Ha annyira eleged van, van egy másik alternatíva is: a gyaloglás. De kiszállni ebből a buliból, – amit annyiszor szerettem volna – nem lehet. Ahogy az ember, időnként akarata ellenére - részesévé válik a nyugati rendszernek itthon, ugyanúgy ott is az ottani struktúrának. Attól a pillanattól fogva, hogy megfogantál, tartozol valahova. És ez lehet nagyon ijesztő. De az ellenkezője: a számkivetettség biztos halált jelent.

A Prakashék,  (ő és a kb. 10 munkatársa) már várnak ránk: félkörben ülnek,  velük szemben a fő helyen két üres szék van. Vonakodunk ugyan oda ülni, de hát nem rendezhetjük át a termet. Azért hangulatos kis beszélgetés alakul ki miután bemutatom magunkat, és kiszúrok egy kb. velem egykorú, szimpatikus nőt, akit addig nem láttam az irodában. Megtudom, ő nem is itt dolgozik, hanem egy bankban, de a Prakashék régi, jó barátja és gyakran meglátogatja őket. A férje, aki sport edző volt, pár hónapja, váratlanul, szívinfarktusban meghalt. Harapok a témára, én is elvesztettem a férjemet. Kérdezem, hogy hogyan viseli a gyászt, de inkább szavak nélkül kommunikálunk, sokan vagyunk a verbális értekezéshez egy ilyen érzékeny témában.

Később, még sokszor eszembe jutott ez a Mary a szép vonásaival, szomorú szemével. Szerettem volna megtudni tőle, vajon itt hogyan éli meg az egyedül maradást az a nő, aki özvegy lett és ráadásul gyermektelen. Vajon ő mit gondol a „satiról”?

Az indiai kultúrában iszonyú mély gyökereket eresztő, viszont a nyugati szemlélettől és a „keresztény” gondolkodásmódtól olyan ordítóan távol álló az a magatartás, miszerint a feleség, a halott férje testének elégetésekor a máglyára veti önmagát is égő áldozatul,  - hogy meg sem kísérlem ezt megértetni veled. Csak arra kérlek, hogy próbáld meg „szemlélni”, ”látni” és „figyelni” őket anélkül, hogy a magad értékrendszerét sokkal felsőbbrendűnek tekinted. Mint, ahogy két különböző idegen nyelvet beszélő ember sem értheti meg egymást, ha mindegyik csak a saját szavait hajtogatja, mi sem érthetjük meg őket, ha a saját kultúránkból meg sem kísérlünk kilépni.

Sajnos nem vagyok teljesen képben a jelen statisztikákkal, és bár már majdnem 200 évvel ezelőtt, 1829-ben az angolok törvényen kívül helyezték satit, a mai napig a rendőrség szedi le a máglyáról az asszonyokat, akik férjüket a halálba akarják kísérni, és börtönbe zárják azokat, akik nem akadályozzák meg az özvegy máglyára lépését. De, hogy tisztábban lássuk, mi is történik a színfalak mögött, nézzük meg azt a nem is olyan régi, az egész világot sokkoló esetet, mely nem annyira azért döbbenetes, mert egy 18 éves lány követte el, vagy azért, mert ez oly annyira kirívó eset volna, hanem mert az indiaiak legbelsőbb hozzáállását tükrözi, amit törvényekkel ideig-óráig lehet csak sakkban tartani.

Mindenki előtt örök rejtély marad, hogy 1987. szeptember 4.-én Roop Kanwar külső befolyás miatt, vagy önként égettette halálra magát a férje hamvasztásakor. És ha az utóbbi, miért tette? Nemcsak a rajasthani kis falu lakossága, hanem az esetről megjelenő legnevesebb újságok is egymással ellenkező véleményeket formáltak. Mindegyik tényeken alapuló,  de különböző képlet alapján, különböző megoldási eredményre jutó érveléssel állt elő. Ha követed az egyik logikáját, te is azzal a véleménnyel azonosulsz,  de ha másékét, akkor arra hajlasz.

Roop Kanwar hét hónappal korábban, 1987. januárjában ment férjhez Maal Sighn-hez, akivel előtte csak egyetlen egyszer találkozott. Nyilvánvaló, hogy nem szerelem-házasság volt, mint ahogy Indiában a házasságok 95 %-a  nem az, hanem a szülők döntése. Elisabeth Bumiller, amerikai újságíró, aki hosszú éveken keresztül élt Indiában, azt írja: „Ha nézed az esküvői fotókat, a menyasszony arca tele van aggodalommal és a ceremónia miatti kényelmetlenség érzéssel. Azonban később az ifjú pár úgy tűnt, jól kijön egymással. Viszonylag gazdag vidéken éltek a férj szüleivel, téglalakásban, ahova a víz és az elektromos áram is be volt vezetve”. Indiában, az esküvőt követően a lány elbúcsúzik a szüleitől, és a férj szüleihez költözik. Ez egy nagyon jelentős tényező a nők helyzetének kérdésében, ugyanis ez az egyik oka annak, hogy a lányokat miért nem taníttatják: „Úgyis elkerül itthonról”. – hallottam nem egyszer még olyan asszonyoktól is, akik maguk is szerettek volna képzettebbek lenni. Azonban Roop iskolázott lány volt, nem sokkal korábban fejezte be a tanulmányait. Férje, úgyszintén. Ez azt sugallja, hogy mindkettő családja felvilágosult, haladó szellemiségű volt. Okos, értelmiségi lányt mi vinne erre a tettre? Viszont egy ilyen nőt nehezebb is rávenni arra, hogy akarata ellenére cselekedjen.

A vallás? Az édesanyja azt nyilatkozta, hogy ezt sohasem gondolták volna a lányukról, habár mélyen vallásos volt és már gyermekkorában sokat forgatta a Bhagavadgítát. Indiában a sati hagyománya a hindu eposzokhoz kötődik. Krishna feleségei közül 5 kísérte halott férje testét a máglyára. Az elnevezését viszont Shiva feleségéről, Satiról kapta Ha elfogadjuk az indiaiak tűz-láng szimbólumát, talán közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy a tűz-általi halál számukra megtisztulást, garantált megszabadulást és kilépést jelent az élet-halál fájdalmas körforgásból.

Jansatta, egy vezető hindu lap azt írja: „Azok, akik úgy tekintik az életet, mint aminek önmagában kezdete és vége van, soha nem fogják megérteni a sati hagyományát… Roop Kanwart nem kényszerítették! Olyan szörnyen csalódott volt a saját élete miatt, hogy nem volt más választása.”

Roop szeptember elején tért vissza Jaipurból, a szüleitől. A férj rosszul lett, Roop és az anyósa bevitték a kórházba, ahol másnap reggel meghalt perforált vakbélgyulladásban. Amikor a holttestet a felesége elé letették, a lány felvette a menyasszonyi ruháját, hosszasan imádkozott, majd bejelentette a családnak, hogy az ő lelke egyesülni fog a férjéével a lángokban. Tehát ennyire megszerette a férjét? A környezete azt vallja, hogy tényleg békében éltek, viszont a ”Hindustan Times” azt állítja, hogy a férj depresszió és  impotencia gondok miatt kezelés alatt állt. Az ifjú feleség emiatt sűrűn hazalátogatott az autóval kb. két-órányira lakó szüleihez. A házasságuk 7 hónapja alatt összesen talán 3 hetet töltött a férje szüleinek házában.  A lap bizonyítékokra hivatkozik, és azzal zárja a cikket, hogy kizárt, hogy a lány önként ment volna a halálba.

Amíg számos újság azt írja, hogy „Roop Kanwar körbesétálta a máglyát 15 percen keresztül, aztán ráült, férje fejét az ölébe vette, és hagyta, hogy a férje 15 éves öccse meggyújtsa a tüzet”, az „India Today” megjegyzi, hogy a szemtanúk szerint: „leesett a máglyáról, a lábát már megperzselte a tűz, de visszasegítették”. Néhány, önmagát talán félelemből megnevezni nem kívánó tanú viszont azt állította, hogy a fiatal nőt  úgy kényszerítették, hogy satit kövessen el. A nagynénje csűrjében bújt el, de rátaláltak. A máglyáról háromszor próbált elmenekülni, de az emberek visszanyomták.

Ami viszont a legfélelmetesebb: hogy  mindez idő alatt  a tömeg tombolt. A jelenlevő több ezer ember, nem hogy megakadályozta volna az esetet, hanem megbűvölten ott állt és nézte, mindenhonnan nemes vajat (ghíít) hoztak, azzal öntözték órákon keresztül a tüzet, majd végül tejjel oltották el. Hatalmas zarándokhellyé vált a falu: már az első héten kb. fél-millió ember látogatott el ide., akik összesen 25 ezer dollárt (!) adományoztak az újonnan alakult sati-bizottságnak, hogy templomot emeljenek a szent helyen.  Pár nap alatt gombaszámra nőttek a felállított bódék és sátrak, hogy a sokaság igényét kiszolgálják.

A rendőrség még aznap letartoztatta a férj öccsét a tűz meggyújtásáért, valamint később őrizetbe vették az Roop apósát, és még öt családtagot, amiért meg sem próbálták lebeszélni a fiatal nőt a satiról. Azonban ezen kívül semmi hivatalos beavatkozás nem történt egészen szeptember végéig. Ekkor Rajiv Gandhi miniszterelnök  hivatalosan nyilatkozott, hogy a „sati végsőképp elitélendő és barbár… és minden józan gondolkodású embernek kötelessége szót emelnie azok ellen, akik magasztosnak gondolják egy fiatal nő máglyára küldését”. Elisabeth Bumiller kérdésére, hogy miért tartott ennyi ideig megformálni és közzétenni a hivatalos véleményt, Gandhi, - aki egyébként Indira Gandi fia, és nagyon sokat tett a nők helyzetéért, - azt válaszolta, hogy ő a rajasthani fő minisztert bízta meg, és csak akkor léphetett ő, miután Harideo Joshi vonakodott a döntéstől. Az amerikai írónő ezután megkereste a minisztert, aki kétségtelenül nagyon nehéz helyzetben volt. Egyik oldalról a sajtó, a feminista női mozgalmak és a törvény nyomta, a másik oldalon viszont ott volt a vallásos tömeg… Nem tudom, most miért jutott eszembe Pilátus. Hiszen, furcsa, de egyrészről megértem ennek az embernek a vívódását. Legalább megáll, és megkérdezi, hogy nagybaltás módszerrel lehet-e igazán faragni. Lehet-e törvénnyel lehetőséget adni – vagy elvenni, hogy az ember a  saját belső utját kövesse? – Na, lépjük tovább, ez csak amolyan költői kérdés volt. Még valami nagyon furcsát meg kell említenem, amire nem találok a magyarázatot.  A jelentések szerint az újonnan felvirágzott sati-kultusz vezetői egytől-egyig városi, jómódú, a húsz-harmincas éveiben járó értelmiségiek voltak.

Mivel mélyen egyetértek Elisabeth Bumillerrel, a téma befejezéséül hadd idézzek tőle: „Úgy gondolom, hogy Roop Kanwart befolyásolták. Többet ért a falujának halva, mint élve… Az igazi tragédia abban áll, hogy a nők teljesen erőtlenek életük bármely aspektusát kontrolálni… Milyen szabadsága van egy indiai nőnek eldönteni, hogy bármit csináljon az életben?”  Manushi  így fogalmazott: „Ahogy nincs joga eldönteni egy nőnek, hogy vajon férjhez akar-e menni, és mikor, és kihez, milyen messze akar tanulni, vagy el akar-e vállalni egy munkát, hogy lehet az, hogy hirtelen jogot kap arra, hogy egy ilyen lényegi döntést meghozzon, és élete-halála fölött rendelkezzen?”

Hogyan is kapcsolódik a sati  Maryhezi? Hiszen ő keresztény! – Mondhatnád. Igazad lenne. Csakhogy itt, a hagyomány, a kultúra és a  vallások olyan finom szövedékét találhatod, amit sehol máshol. Olyan, mint a selymük. Tehát, ha tehettem volna, azt kérdeztem volna, hogy megérintette-e annyira az egyedül maradás, hogy legszívesebben a férje után ment volna?… A hinduk azt mondják, hogy „sati”, mi azt mondjuk: gyászmunka. – Tudod, olyan furcsa, de Indiában minél többet láttam, vagy hallottam ill. olvastam egyedinek tűnő eseteket, olyat, amire az ember felkapja a fejét, annál inkább azt kezdtem gondolni, hogy a mélyben, a felszín mögött a problémáink teljesen egyetemesek, univerzálisak. Mindegy, hogy indiai vagy amerikai, „civilizált”, vagy kevésbé: az alap adott: elfogadható vagy-e, mi lesz a gyermekeiddel, rendes-e a férjed, van-e pénzetek. Ha nyugati típusú kérdéseket teszel fel, talán nem értik. Helyenként még azt sem, hogy. „szereted-e a férjedet?” Talán ezt a választ kapod, hogy: „persze, hogy szeretem, ha nem szeretem, akkor megver”. Azonban a mélyben a feszülő kérdéseink eggyé formálódnak: tudjuk-e élhetővé tenni az életet. Ha igen, akkor jó, ha nem akkor elsorvadunk…

Valami ilyesmi gondolatok kószálnak a fejemben, amikor félbeszakít a  Prakash, hogy a következő napra, vagy az azt követőre nem kapott jegyet a vonatra, mi lenne, ha elmennénk busszal - Előzőleg megbeszéltük, hogy körülnéznénk a sok falusi iskoláik közül néhányban, Daramphur környékén. -  „Persze, akkor elmegyünk inkább busszal. Ja, hogy most mindjárt indul, vagy pedig holnap ilyenkor? Jó, akkor most!” Gyorsan összekapjuk magunkat, gyors búcsúzkodás,  fél órás riksa-út, jegyvétel az irodában, aztán 300 méterrel odébb a „pályaudvari” rengetegben a busz megkeresése. Még jó, hogy a Prakash egy másik munkatársa is eljött, és segít. Valami nagy gond van: először nincs meg a busz, aztán, mintha könyörögni kéne , hogy menjen Daramphur felé. Olyan furcsán néznek ránk az emberek, ez a srác meg magyaráz, győzködi őket, aztán elrohan, visszajön. Sajnos, sem ő sem az utasok nem beszélnek angolul.  6-kor kellett volna a busznak elindulni, most 6.45 van, mi meg csak állunk a busz mellett, nem tudjuk, hogy ilyenkor mi van. Már 7 óra 5 perc. Fogalmam sincs, mitől nyertünk kegyelmet,  de végre felszállhatunk, és megyünk.

Szegény Zsolt! Élete mélypontján van, nagyon-nagyon elege van mindenből: rohanás, zűrzavar, nagyváros, újabb éjszakai buszozás, újabb programok. Mikor lehet ebből kiszállni? És miért küldött el minket ilyen gyorsan a Prakash? Paranoiás vonásaimat meghazudtolva nyugtatom: biztos vagyok benne, hogy a javunkat akarja: ott jobb lesz nekünk. Most úgy tűnik, kettőnk közül én tartom a frontot, de ekkor történik valami, ami iszonyúan kizökkent az egyensúlyomból: előkerül valahonnan egy video-kazetta, és a buszon elkezdik lejátszani. Így utólag egyáltalán nem bánom, hogy „megnéztem” az első indiai filmet, de akkor tomboltam magamban. A nyálas romantika és a nevetségesen eljátszott agresszió keveréke volt, és összehasonlítva a később látott indiai filmekkel, azt kell, hogy mondjam, hogy hajszálpontosan egy kaptafára alkották őket. X percenként sír benne egy nő, de mindig megjelenik egy férfi valamilyen hős szerepében, aki megvédi, természetesen úgy, hogy rajta egy karcolás sem esik, viszont minden ellenségét egy mozdulattal leszúrja. Ez az egész még nyakon öntve egy kis tánccal és énekkel. Szinte minden film tele van betétekkel: jaj, nem reklám, - bár azt gondoltam, annál nincsen rosszabb: de van! Egyszer csak a sztori megszakad, a szereplők fölsorakoznak oszlopokba, és elkezdenek aerobik-szerüen ugrabugrálni, kezeik a levegőben, ablakpucolásos mozdulatokat imitálnak – ők táncnak neveznék – és a nők valami istentelen torokhangon énekelnek. Az a hölgy, aki előtte-utána száriban rohangál a filmben, ilyenkor hirtelen bugyiban-melltartóban adja elő magát, kán-kánt jár és egyszer csak a szívszerelmének a karjaiban köt ki. Ilyenkor, amikor a hangulat a tetőfokra hág, hirtelen visszarendeződik a helyszín, a szereplők és a cselekmény felveszi az eredeti vonalat: a nő tovább epekedik, a férfi tovább harcol, fél-Indiát lekaszabolja. Egyszerűen nem hiszek a szememnek, olyan nevetséges, hogy fáj! Elfordítom a fejem, de kint sötét van, mit nézzek? Becsukom a szemem, de a film megtalál: harsog a fülemben a zokogás, az esdeklés, a halálhörgés. Na, tényleg ki vagyok! Ennél azért tényleg sokkal többet reméltem az indiai filmektől! Tudtam, hogy az indiai filmipar, a Bollywood nagyságában vetekszik Hollywooddal: több embert foglalkoztat, mint Budapest lakossága: 2,5 milliót! Körbenézek a buszon, egyértelmű, hogy mindenki élvezi. Néznek ránk időnként, ugye-milyen-jó kérdéssel a szemükben, látok olyan férfiakat, akik betéve tudják a filmbeli slágernek a szövegét és együtt éneklik a szereplőkkel. Annyira hátborzongatóan nevetséges! Meddig kell még kibírni?

Nézem az órát, azt mondták, hogy ez egy hat órás út, tehát éjfél körül odaérünk, de biztos lesz egy kis csúszás, mert eleve egy órával később volt az indulás. Uramisten, most mondják, hogy jó, ha kettőre befutunk. Prakash odatelefonált a jezsuitáknak, hogy éjfélre menjenek ki elénk.. Mi lesz, ha nem várnak meg? És mi lesz, ha a sofőr nem tudja, hogy meddig szól  jegyünk, vagy csak pusztán elfelejt leszállíttattni. Zsolt már jobban van, most én cukkolom magam. Meresztem a szemem a sötétbe, hátha valahol egy út szélén ácsorgó szerzetest látok. Közben figyelem magam és megállapítom, hogy furcsa tünetek jelentek meg rajtam. Ez még a normalitás határától innen van? – érdeklődöm magamtól… Már 2 óra elmúlt, már fél 3 is. Aztán már 3 is. Nem rosszabbodik az állapotom, pedig, hát akkor lennék normális: minél inkább romlik a helyzet, annál inkább lepusztul az ember. De nem. Megállapítom, hogy apátiában szenvedek. – De ezt is valami halálközönnyel. Aztán már nem is látok ki a fejemből, már csak arra figyelek, most már ne aludjak el. És ekkor megállunk. Újabb pihenőhely.

A Zsolt felugrik, elmegy pisilni, és ekkor szólnak, hogy megjöttünk. Ott vár a jezsuita. Hát, komolyan, már el sem hiszem! Utólag kiderült, hogy amikor a Zsolt előrement és leszállt, a jezsuita odament hozzá, üdvözölte, ő meg azt hitte, egy újabb indiai, aki ismerkedni akar, és faképnél hagyta egy „hello”-t  odabökve. Szép első benyomásokat őrizhetnek rólunk: két fehér, akire az éjszaka közepén 3 és fél órát várnak, aztán amikor megjelennek, az egyik levegőnek nézi őket. Próbálom menteni a helyzetet, de ugyanakkor tisztában vagyok a helyzet korlátjaival: mit akarok, amikor nekem meg újonnan kialakult pszichózisom van.

Megállapítom, jó kezekben leszünk. Thomas testvér így, az éjszaka közepén is hihetetlen jó kedélyű, erős, masszív 45 körüli. Az angolja elég furcsa, ezért – és mert hullák vagyunk, - most csak a legszükségesebbeket kommunikáljuk. Először is dzsippezünk, mert jó 20 km-re van a házuk, - istenem, de jó, hogy nem kell legyalogolni ezt a távot! - aztán majd holnap – ill. ma, ha kialudtuk magunkat, a Lazarus testvér elkezd körbevinni minket. „Jézusmária, újabb utazások!” – hergelem magam. Most, az éjszaka és a pirkadat határán elég furcsa utakon megyünk, így egyre kísértetiesebbé válik az egész. A koromsötétben is átjön, hogy dzsungelben vagyunk. Az út mentén azonban emberek kószálnak egyesével vagy csoportosan hajnali 4-kor. „Mennek a piacra”- magyarázza Thomas. Hát, tényleg elképedek! Otthon tőlünk csak 5 percnyire van a piac,  de arra gondolok, hogy biztos nagy dolgokat kéne, hogy ott áruljanak, hogy azért én képes legyek a sötét éjszakában gyalogolni. Kb. fél óra alatt a szállásunkra érünk. Ezek nem kis kunyhók, hanem erős, biztonságot nyújtó téglafalak. Felcuccolunk a második emeleti vendégszobába. Úgy, mint a Prakashnál: nagyon egyszerű, de tiszta, rendezett minden. Akárcsak otthon, a nagyanyám szobája. Ettől otthon-feelingem lett. Beesünk az ágyba. 4.25 van.

Reggel, 7 óra magasságában Zsolt felráz. „Megőrültél?! Mi van?!” „Nézz ki, nézz ki, hallod.” „Hagyjáá, majd kinézek később!” – hördülök fel és fordulnék a másik oldalamra, de nem hagy. Kinézek, és elámulok. Pazar látvány: pálmafákat látok felülről, a zöldet csak egy kanyargó folyó szakítja meg. Gyönyörű dombok, hegyek mindenfelé, és a horizonton felbukkanó nap ezüst szikrákat hint erre az egész csodára. Csak állunk az ablaknál némán, meghitten. Aztán fizikailag nem bírom, visszaesek az ágyra, és még 2 órát alszom.

9.30-körül kopognak. Lazarus testvér. „Isten hozott benneteket! Gyertek reggelizni!” Vékony, velem egymagasságú és egyidős férfi, civil viseletben. Fekete, vigyorgó szempár. – „Mi folyik itt? Tán füveznek, hogy mindegyik ilyen csattanó jókedvű?” – kezdek gyanakodni, de azonnal leállítom magam és elhatározom, hogy otthon megkeresek egy jónevű pszichiátert.

Bőséges reggelit kapunk, már kezdek megbocsátani Indiának az összes ellenünk elkövetett eddigi merényletéért. Körülnézünk, pompás minden. Nem fényűzésre gondolok, hanem oázisra a pusztában. A kétemeletes épület földszintjén van a konyha, étkező, egy másik kis szoba, még egy helyiség, az első emeleten az ott lakó 2-3 jezsuita szobája és az irodák, a második emeleten a vendégszobák és a kápolna, ahol minden reggel 7 órakor összegyűlik a közelben dolgozó 4-5 szerzetes és 5-7 szerzetesnő imádkozni. A ház teteje egy nagy terasz. Napközben akár ruhát is lehet szárítani ott, és este fel lehet menni csillagokat bámulni. Az épület körül fák, bokrok, cserjék, virágcserépbe ültetett rengeteg külön fajta  növény. Balra, úgy 80-100 méternyire egy Hősök-tere-méretű sport pálya – na, azért nem salakos, és nem is pázsitfüves, de a célnak első osztályú. Jobbra, ugyanekkora távolságra újabb épületek.

Ez a körutunk első állomása. Az első, legnagyobb épület 600, 6-18 éves fiúnak az otthona. A teraszról belépünk az első nagy csarnokba. ”Itt alszanak a 14-18 évesek.” – Mutatja büszkén Lazarus. „Mármint hol?” – kérdezem „Hát, itt lent, a padlón.”  „Mivan???” – mondom már csak magamnak, próbálva elfedni a totál értetlenségemet, neki meg, hogy „Hm. Egész frankón megcsináltátok.” „Hát, igen, sokat dolgoztunk rajta”- mosolyog. Odamegy a terem végében levő néhány polcból álló tákolmányhoz, amiken a srácok holmijai vannak kis nejlon szatyrokban, fadobozokban, vagy kopott bőröndökben. Kinyit egy kis táskát, és mutatja: ez egy 6 évesé. Így jött el otthonról, ennyi az összes cucca: egy kis ing, egy kis nadrág, talán egy kis darab szappan, és egy ceruza – ha tudtak neki szerezni a szülei. „És az a kis gally?” „Hát, az a fogkefe.” Ez a kis szatyornyi mennyiségű holmi, amit egy gyermek magáénak tudhat, korántsem egyedi. Szinte minden 6-12 évesnek csak ennyi van. Aztán megnézzük a nagyfiúk tulajdonát is: aki szünidőben el tudott menni dolgozni, az kicsit tehetősebb: 2-3 ing, 2 nadrág, fényképek a családról, néhány, újságból kivágott sztárfotó, és – na, mit gondolsz? – egy igazi fogkefe! Megyünk fel az emeletre, a lépcsőfordulón egy kisfiúba botlunk. Édesen ott ül, néz nagy szemekkel. Belelépett valamibe, nagyon sebes a talpa, nem tudott iskolába menni. Csak ott ül, várja vissza a társait. Tévé nincs, még újság sincs, mozogni nem tud, szent meditációra van ítélve egész nap. „Jézusom, a mi gyerekeink megőrülnének, azt hiszem!” – súgom oda a Zsoltnak.

A kisgyermekek lakosztálya ugyanolyan, mint a nagyoké: mint egy tornaterem, sporteszközök nélkül. Aztán lemegyünk, átmegyünk egy másik fedett helyre: ez az 5X5-ös helység itt a konyha. 3-4 asszony guggolva dolgozik: csapatit gyúrnak, és 75 kg rizst főznek egy nagy lábosban. Sok iskolai konyhát láttam később, mindegyik szinte ilyen volt, és így, guggolva dolgoztak ott a férfiak vagy nők. Az étkező egy ponyvával lefedett tér, de mutat ki Lazarus: „Ott épül az ebédlőjük!” És tényleg, komoly építkezés folyik: az építésvezető egy külföldi szakember, a munkások nagy része viszont helybeli fiatal nő, akik a tűző napon a fejükön hordják a téglát! Gép sehol! A betont is ők keverik.

Aznap rögtön ebéd után, nem állhattam meg, hogy a belőlem kibuggyanó gondolatokat ne írjam le és küldjem el a barátaimnak. Íme, a levelem egy részlete:

"Nem tudom, hogy a jövő mit tartogat számunkra, de a végletek olyan skáláján
mentünk eddig keresztül, amit az otthoni 'védett' környezetben soha nem
élhettünk volna meg. Hogy mit is keresek itt!? A palettámról pontosan azok a színek
hiányoznak mint pl. amiket ma láttam: egy dzsungel közepén, egy különösen
elhagyatott és visszamaradt területen, pár szerzetes milyen küzdelmet folytat
a törzsi gyermekekért. Itt vagyok náluk, és küszködök magammal,
hogy szavakat találjak ennek leírására. Nyugalom, derű (tudatosan nem a
boldogság szót használom), valami egyensúly. Szóval valami, ami nálunk
hiánycikk. Nem, nem tejfel az élet itt sem: kinézek, fiatal asszonyok a
fejükön hordják a téglát az építkezéshez (bővítik az iskolát), aztán
időnként leülnek az árnyékba megszoptatni a kisbabájukat. Arra gondolok,
hogy "csak élik az életüket" - egyszerűen, lazán, természetesen, kapkodás,
versengés nélkül. Nincs számukra szegénység, hiszen nincs hasonlítási
alapjuk: viszont a mi mércénk szerint irgalmatlan szegények: 200 forintot keresnek
naponta: ha van egyáltalán hol és mit dolgozniuk.
Jól érzem magam. Erre vágytam mindig is: az életet látni a maga pompájában
és nyomorúságában…"

Az „otthoni, védett környezet” talán így utólag egy kis magyarázatra szorul. A védettség alatt a szürkeséget értem, a futószalagon dolgozó emberek robotolását – vagyis valahol mindannyiunkat -, akik ugyan utálattal sodródunk a mindennapok egymásutániságába, de nem merünk kilépni az adott kereteken kívül, mert a keret, a kalitka más megközelítésben viszont biztonságot, védettséget ad.

Délután elindulunk az egyik iskolájukba. Nem bírom a távolságokat felmérni: nagyon rosszak a földutak, a dzsippel lassan haladunk, ráadásul kerülnünk is kell, mert az egyetlen, hatalmas hídjukat elvitte a tavalyi esőáradat! Megállunk, csak nézem a majdnem-Lánc-híd-méretű híd romjait, mely úgy fest, mintha egy világháborús robbantás eredménye lett volna. A természet micsoda elképesztő módon tombolhat itt a monszun idején! Lazarus azt mondja, hogy akkora vízáradat hömpölygött lent a völgyben, hogy 8 lábnyira – két és fél méterre befedte a hidat. Ezt már egyszerűen nem tudom a szemem előtt megjeleníteni.

Ahogy megyünk tovább, embereket látok faágakat letörni és rőzsét hordani. „Ilyen sok kéne a főzéshez?” „Jaj, nem, így teszik termékennyé a földet. Most széthordják az ágakat a földre, jön a monszun, a jó két hónapon keresztül tartó esőzés, szétrohasztja az ágakat, és belemossa a talajba.”

Bekanyarodunk az iskola udvarába. Futnak felénk a gyerekek, de aztán megtorpannak, a „fehérségünk” egyszerre vonzza és tartózkodással tölti el őket. Amikor az egész iskola összeverődik, valami olyan dolog történik, ami életem örök, soha ki nem törölhető élménye marad. Ott állunk, Zsolt, én, Lazarus, és a tanítóik: a szerzetesnők. A gyermekek meg félkörben. És elkezdődik a köszöntésünk. Piros port hoznak, megjelölik vele a homlokunkat, virágfűzért akasztanak a nyakunkba és elkezdenek énekelni. Csak állok ott és olyan nehezen veszem a levegőt és kibuggyannak a könnyeim… – mi szorul el belül ilyenkor? December 24-én, a karácsonyfa alatt szokott valami hasonló érzés a hatalmába keríteni. A mi kultúránk nem tanítja meg, hogy mit kell ilyenkor csinálni, úgyhogy én jövök zavarba, törölgetem az arcom és szégyenlősen pislogok körbe. Hihetetlen: ennyi kis barna bőrű gyerek, nagy fekete csodálkozó szemekkel. Pár esetlen szót mondok, - hát erre tényleg nem voltam felkészülve. Nincs titkárnők-által előre megírt, zsebből előhúzható és felolvasható szöveg. Azért megbocsátják, az apácák meg kimentenek: bevisznek teázni. Megbeszéljük a további programot, most falunézőbe megyünk, majd este visszajövünk és itt alszunk, reggel pedig megmutatják az iskolát.

Lazarus vezet, mellette ülök, Zsolt a másik oldalamon, két szerzetesnő hátul és közben beszélgetünk. Most kb. egy 20 km-re levő kis faluhoz igyekszünk, de az út másfél óráig tart. Itt már nincs kiépített úthálózat, a vadonban nincs semmi nyoma az emberi civilizációnak. Itt nincs áram vagy gáz. Nincs semmiféle infrastruktúra, nem lógnak vezetékek a levegőben, és nem futnak kábelek a föld alatt. Nincs kormányzati testület: rendőrség, posta, vagy orvosi ellátás. Az itt élők és a külvilág közötti egyetlen kapocs: a szerzetesek.

Maga a falu tán 100 főből áll. A kis sárkunyhóikon - és a képeslapokra illő tájképükön kívül, nincs semmijük, amit fel tudnának mutatni. Vagy inkább úgy fogalmaznék: az összes értékeiket belül hordozzák. Ez itt egy élő közösség. Együtt osztozik, együtt harcol, együtt küzd az életben maradásért – tehát: együtt él!

Megyünk házról-házra: nincs itt szegény vagy gazdag, egyenlő mércével mérnek mindenkit. Ha mérnek egyáltalán! Mintha a fotókat forgatnám, pompás színekben masíroznak elő az emlékképek: újszülött csecsemő rongyokba csavarva a földön, egy másik házban egy kéthónapos kisbaba a falak közé kifeszített lengő-batyuban fekszik, míg mellette a fiatal édesanyja ősi módszerekkel gabonát őröl két malomkő között. Egy férfi kint ül a viskója előtt a tűznél, mintha melegedne, pedig jó idő van. Látszik, hogy  jól megvannak ők ketten: ő és a tűz. Mondják, hogy kint marad éjszakára is. A szomszédban – azért ezt úgy értelmezd, mintha azt mondanám, hogy magyar viszonylatban a következő utcasarkon, - egy megrázó kép fogad: egy férfi a földön ül bent, a már majdnem sötét házában és csak néz kifelé, bámul minket. „6 évvel ezelőtt egy reggel így találták, szinte teljesen lebénulva – meséli Lazarus, - azóta a falu vigyáz rá, mosdatják, etetik, ellátják. Itt van az egyik lánya – és egy karonülő gyermeket tartó fiatal nőre mutat, - és a két legkisebbik abban az iskolában, ahol délután voltunk. Szegény, nem ért semmit, abszolút nem tud kommunikálni. Nincs itt orvos, a kórház nagyon messze van.” „Igen, megértem, és ha még el is kerülne oda, enélkül a közeg nélkül – aki számára a nagycsaládot jelenti, - vajon mennyire tudna meggyógyulni?” - kérdezem magamban. Azért, ahogy visszanézek, a sötétedésben kirajzolódik az alakja, észre veszem, hogy egy picit arrébb húzta magát, hogy lásson minket. Ezt jelzésértékűnek veszem, és azt is, ahogy megcsillan a szeme fehérje, mintha azt üzenné: „de tudok kommunikálni, csak máshogy, mint előtte”. Utólag nagyon sajnálom, hogy akkor továbbmentem, vissza kellett volna üzennem, hogy: „igen, tudom”.

A „2 in 1” az én elnevezésemben itt azt jelenti, hogy  a kis sárkunyhó négy fala egy  fedél alatt nekik és az állatoknak is védelmet biztosít. Például jobbra egy-két farúddal le van rekesztve a tehénnek és/vagy a kecské(k)nek egy pár négyzetméter, az ellenkező sarokban van a „konyha” – csupán néhány edény jelzi, hogy ez az, - és a másik sarokban, lent a földön, este a család apraja-nagyja együtt tér nyugovóra. A konyha és a szoba közti határ egy kifeszített zsinór, erre van feldobálva a szülők, nagyszülők és a gyerekek összes ruhája.

Amennyire egy sárkunyhó tiszta lehet, ezek azok. Nem tudom, hogyan, de nemrég söpörhettek, nincs a földön semmi nem odaillő, bármerre járunk. Míg a nagyvárosok iszonyú zsúfoltak, koszosak, fulladoznak a szeméttől, itt ez a fogalom teljesen ismeretlen. Itt nincs szemét. Ami a földből származik, visszakerül oda. A jómódú világ túl messze van, mindenféle értelemben. Olyan messze, hogy még a szemétje sem ér el ide.

A falu legnagyobb háza a végállomás. Mindenki összesereglik itt, hozzák a családok a gyermekeiket. Misére készülődnek. Lazarus előhúz a dzsippből egy napelemes lámát, felakasztják az egyik gerendára, aztán törökülésbe mindenki leül a földre. Jobb oldalra a nők, balra a férfiak. Elkezdődik a szentmise. Egy férfi dobol, kettő csörgővel kíséri, és mindannyian énekelnek. Lazarus velünk szemben, szintén a földön ül. Behunyja a szemét, tényleg átéli a szertartást. Sajnálom, hogy nem értek a nyelvükön. Egy-két kisgyermek csúszik-mászik körülöttünk, az anyák próbálják őket azért megregulázni, de a lurkók igazából akkor hagyják csak abba, amikor kifáradtak. Nekem is jut egy kisbaba… Aztán egyszer csak minden szempár egy kis mozgó pontra szegeződik, Lazarus félbeszakítja a szertartást. Egy kisebb skorpió vonaglik a földön. Megfogják, kiviszik. Nem csinálnak nagy ügyet belőle, az életükhöz hozzá tartozik ez is.

Mise után valahogy nem mozdulnak az emberek. Nagyon kíváncsiak ránk. Lazarus bemutat minket, ők meg kérdezősködnek mindenfélét. Mivel csak a törzsi nyelvet beszélik, nemhogy angolul nem tudnak, de gujaratiul, vagy hindiül sem, így csak a jezsuitán keresztül tudunk értekezni. Nagyon kedvesek, csak ülnek és néznek minket, biztos, hogy itt még nem járt fehér ember. Nagyon meghatódnak, ha egyik-másik gyermekét az ölembe veszem. A 6 évesnél idősebbek már nincsenek itt, a faluban, a nővéreknél tanulnak a bentlakásos iskolákban. Egy évben kb. 3-szor jönnek haza.

Rettenetesen fáradt vagyok, és hiába érzem magam nagyon jól köztük, szembesülnöm kell a fizikai korlátjaimmal. Mindenesetre ez életem egyik azon napja, amikor hihetetlen sok és nagy impulzus ért – és el kell, hogy fogadjam, hogy több már nem fér be. Illemből azért elfogadom a vacsorájukat, majd elbúcsúzunk. Könnyes a szemük. A mienk is…

Amikor másnap a falvakban folyó munkákról beszélgettem a szerzetesnőkkel, elmondták, hogy rendszeresen járják ezeket a kis településeket,  segítik a nőket, és ellátják a betegeket. Később, Daramphurban, akárhány apácák vezetése alatt álló iskolát meglátogattunk, mindenhol ugyanezt a helyzetképet kaptuk: páran közülük tanítják a gyerekeket, míg a többiek elmennek a falvakba „szolgálni”. Bár orvosi végzettségük nincsen, de viszonylag jól felismerik a különböző betegségek tüneteit, így gyakorlattá vált, hogy a betegek messze kilométerekről felkeresik őket tanácsért, gyógyszerért. Néhányan  pedig az asszonyokkal foglalkoznak. 

Mivel régóta érdekelt a nők helyzete Indiában, erről kezdtem el részletesebben faggatni őket. A csoportok működését tekintve sok hasonlóságot éreztem a SEWA-val. Munkát próbálnak nekik szerezni, hogy ne kényszerüljenek arra, hogy távoli városokba utazzanak, apró gyermekeiket a falu gondjára bízva, vagy ami még rosszabb, hogy a pénzhiány miatt kivegyék a gyermekeket az iskolákból, hogy őket küldjék el dolgozni. Az elmúlt évszázadok alatt – és még most is – a nők hihetetlen elnyomásban éltek és élnek. Már korábban utaltam rá, hogy Indiában az iszonyú végletek erre a  kérdésre is vonatkoznak. Bankokban, irodákban vezető pozíciókat tölthetnek be, a másik oldalon viszont áldott állapotban levő lányok a legnehezebb segédmunkákat – mint pl. a betonkeverés – végzik, a férfiakhoz képest fél árért! És ha a teremtés koronája már evett és jóllakott, aztán a gyerekek is, az asszonyok azok, akik kikotorhatják végül a maradékot. Az indiai nők feminista mozgalmakat vezetnek, vagy pedig otthon semmi beleszólásuk sem lehet még az őket érintő döntésekbe sem. Nincsenek tulajdonviszonyaik: a ház, vagy egyéb ingatlan, csak a férje nevén szerepel. Ugyanakkor India legnagyobb hivatalát Indira Gandhi birtokolta…

A szerzetesnők vezette csoportokat talán úgy is címkézhetnénk, hogy terápiás csoportok,  hiszen intuitív módon használják azokat a ön- és egymást gyógyító mechanizmusokat, amelyeken a nyugati terápiák alapulnak: rendszeresen összejárni, meghallgatni és megosztani örömeiket és gondjaikat, közösen keresve megoldást az individuális – valahol pedig mégis közös – problémáikra. Önismeretet, önértékelést tanulnak itt, és bátorítva érzik magukat, hogy ne passzív módon eltűrjék – ill. természetesnek vegyék, ha férjük bántalmazza őket.

A családtervezésről érdeklődöm, azt mondja a szerzetesnő, hogy: „Tudod, nincs itt tévé, még villany sem. Ha besötétedik, nem találnak más örömforrást, mint a szexet. Még ha hallanak is rendszeresen a családtervezés fontosságáról, ilyenkor mindent elfelejtenek .”- Én viszont most örülök, hogy egy szerzetesnő ilyen leplezetlenül, tabuk nélkül fogalmaz.

Úgy gondolom, hogy az apácák a jelenlétükkel egyfajta „rendfenntartó” szerepet töltenek be. Ugyan nincs a kezükben semmiféle sakkban-tartó eszköz, és nem sugároznak „ha te…, akkor mi…”-magatartást, és nem kikényszerítenek ki kompromisszumokat. Azonban biztosíthatlak, a rendszer jól működik. Egy kicsit olyan, mint az apa otthonléte. Biztonságot adó és egyben tekintélyt parancsoló. Egyensúly van az adás-kérés viszonyban. Hadd állítsam most párhuzamként a mi kis civilizációnk termékét: a különböző hivatalokat, jogszabályi előírásokat, bürokráciát, és mindazt, ami „minket” véd, és a „mi” érdekeinket szolgálja. Innen, 9-10 ezer km-ről más megvilágításba kerül minden. Úgy tűnik, a közösség a fenntartható: az, ahol szolgáló vezetők, személytől-személyig relációk, és élő emberi viszonyok vannak.

Most mélyen sajnálom az akkori mulasztásomat: hogy ott, náluk nem hoztam elő a fiú-lány születési arány problémakört. Nagyon érdekelt volna, hogy ők mennyire tudnak befolyással lenni a több-évszázados gyakorlatra és gondolkodásmódra. Indiában a lányok aránya jóval kevesebb, mint a fiúké. Tovább rontja a statisztikájukat, ha azt vizsgáljuk, hogy az 5 éven aluliaknál ez a szám hogyan oszlik meg. A születés utáni első években a lányok strapabíróbbak, ellenállóbbak, mint a fiúk. Ezzel szemben Indiában a grafikonok azt mutatják, hogy jóval több lánybaba és gyermeklány hal meg, mint fiú. A válasz a kérdésre nyílt titok. Megölik őket. Lehet érzelmi alapon kezelni: sajnálni és sírni felette, vagy pedig hideg számítások alapján kijelenteni: jobb ez így mindenkinek. A tényen ez mit sem változtat, ez a gyakorlat teljesen megkövült.

Az ölés-mód skálája széles. A legelső lehetőség az abortusz. 1988-ban betiltották már a magzat nemének vizsgálatát is, de hát hol ne lenne kiskapu? Magán nőgyógyászok így reklámozzák magukat: jobb ma fizetni 500 rupiát, mint holnap 500 000-t. Mi van emögött? A hozomány. Ha a lány férjhez megy, hozományként olyan – sok család számára - csillagászati összegű értéket kell vinnie, hogy előre látható, hogy a szülők képtelenek lesznek ezt előteremteni. Hallottam és olvastam konkrét esetekről, melynek alapján állítom, hogy ez egy valóságos, teljesen létező probléma gazdagok, szegények közt egyaránt. Ha jómódú a lány családja, valami hasonló pozíciójú család fogja megkeresni és - a horoszkópok egyeztetése után – feleségül kérni a lányt, búsás hozománnyal. Ha a szülők előre gondolkodnak, a többedik leánygyermek esetében arra a következtetésre jutnak, hogy tényleg érdemesebb ma 500 rupiát kifizetni. Elisabeth Bumiller az egyik leírásában elmondja egy férfi beszámolóját: „A helyi bankban egy jó befektetési lehetőség indult. A „Hozomány program” azt ajánlotta, hogy tegyek le 3000 rúpiát – két ezer a sajátom volt, ezret kölcsönkértem – és 20 év múlva, amikor a lányom várhatóan férjhez megy 22 000 rúpiát fogunk kapni, amit hozományként elvisz. A fiam, amikor nősül,  szintén ennyi pénzt fogunk kérni a lány szüleitől. Még egy lánygyermek vállalását nem engedhetjük meg magunknak, a befektetéshez a családunk egy éves bevételét kéne a bankba tennem. Egy életre eladósodnánk.”

Habár a szegény családokra sokkal kisebb elvárás nehezedik, az ő terhük is éppen olyan súlyos. Az abortusz lehetősége szóba sem jöhet, honnan is lenne annyi pénzük, ha már most nyilvánvaló, hogy még egy tehenet sem tudnak odaadni 15-18 év múlva. Tehát inkább megszüli és megöli.

Vagy megöleti. Olvastam egy párról, akik képtelen voltak megölni a saját gyermeküket, így megkértek rá valakit, és utána  egy tál meleg étellel köszönték meg a szolgáltatást…

Az ölés legkevésbé drasztikus formája az elhanyagolás. Ha lány – akkor nem kap enni, nem kap törődést, gondoskodást. Nemcsak fizikai értelemben kap sokkal kevesebbet – érzelmileg is. És ha nagyobb lesz, még ha el is engedik az iskolába, biztos, hogy jóval előbb kimarad, mert otthon fogják kistestvérekre vigyázni, főzni, dolgozni. A nővérek mesélik, hogy nem egyszer előfordul, hogy hazalátogatás után „elfelejtenek” a lányok visszamenni tanulni. Ilyenkor a szerzetesek elmennek „családlátogatásra”, és kiderül, hogy  már férjhez adták a lányt,  és már el is költözött  a férj szüleinek házba. Ha megkérdezed, hogy miért volt ennyire sürgős, azt mondják, hogy „benn volt már a korban”, ami azt jelenti, hogy féltek, hogy kicsúsznak az időből, csökken a választék,  nem kap már férjet, szégyenletes módon a nyakukon marad – eladhatatlan portékaként.

Talán számodra most éppúgy sokkoló szembesülni ezzel a gyakorlattal, mint ahogy nekem is döbbenetes volt. Hallottam már reakciókat, mint például: „Mit vártál tőlük, ezek cigányok?!” Csakhogy egy óriási bökkenő van a dologban. Az abortusz, a gyermekölés a mi világunkban is éppúgy napi gyakorlat! Kozmetikázhatjuk, különféle magyarázattal helyre tehetjük a lelkiismeretünket, viszont milyen indokokat hozunk fel? Ők azt, hogy egy életre eladósodnának. Lehet, hogy mi is – csak érzelmi értelemben? … Félve folytatom ezt a gondolatmenetet, mert nem szeretjük a konfrontációt. Ha India, akkor az elég messze van ahhoz, hogy túlságosan megérintsen minket, lehet véleményt formálni az ottani életstílusról, vagy el lehet ítélni a barbárságaiért, csak a mi életünkbe ne zavarjon bele. Pedig, tudjátok, ami a legsokkolóbb, az az, hogy India folyamatosan konfrontál. Állandó kérdéseket tesz fel nekem. Hogyan viszonyulok a szegénységhez, mit jelent számomra a pénz és az idő, és egyáltalán, az  én értékrendszeremben mi, hol áll?

A gyermek-nem-vállalás kérdésének kapcsán újabb párhuzamot érzek a magyar helyzettel. Amott a csecsemő nem kap elég törődést, elsorvad. Itt, nálunk – a megfelelő szervek intézkedéseinek köszönhetően – ha a szülők lemondanak róla, állami gondozásba kerül, és … ?

Tehát az a gond, hogy nem tudom felmutatni, hogy az alapproblémákra adott válaszaink sokkal kulturáltabbak, hogy jó úton és előrébb vagyunk. Elvesztettem az „evolúcióba” vetett hitemet. Felhozhatsz adatokat, összehasonlíthatod az itteni és ottani számhalmazokat, szépen levezetve, hogy „azért mi mégiscsak…” Azonban nagyon csalókának érzem a mennyiség-alapján történő mérlegelést. Már anyánk méhében elkezdődik, aztán  ha megszületünk, kilóban és centiben mérnek minket, majd később már a fogaink száma is számít, és hogy mit, mikor és hogyan csinálunk. Állandóan hasonlítanak valakihez, versenyeztetve vagy, és meg kell nyerned. Meg vagy mérettetve. Uniformizálás van, nem lehetsz gyenge. A gyengéknek nincs helye abban a társadalomban, abban a rendszerben, ami kitermeli ezt a helyzetet. És nem lehetsz önmagad sem. Megtanuljuk valakinek érezni magunkat attól, hogy beállunk a sorba és teljesítünk. Mintha ettől lennénk valakik. Indiában nem lehet kilógni a sorból. Nincs sor, nincs „rend”, nincs mérce. Idő sincs. A mi mércéink ott használhatatlanok…

„Elkészültek a gyerekek, rátok várnak, gyertek” – szakítja meg a beszélgetésünket az egyik nővér. Az L-alakú épület másik szárnya az iskola, ami egy kívülállónak csupán csak egy nagy üres csarnokokból álló épület. Tulajdonképpen egyedül a fekete táblába jelzi azt, hogy itt valamiféle oktatási tevékenység folyhat.

Sok-sok pici gyermek gubbaszt törökülésben a legnagyobb teremben. Újból köszöntés, piros pötty a homlokunkra, virágfüzér a nyakunkba és elkezdődik a show. Gyertyafény tükröződése csillan a szemükben, parányi kezek féltő gonddal tartják a csöpp gyertyákat,  apró fekete lábak táncolnak édesen-esetlenül, a pici tüdők megtelnek levegővel, hogy motort adjanak a felcsendülő hangoknak. Énekelnek lelkesen, a dallam betölti az iskola minden zugát, túlszáll a környező dombokon. Nem tudom visszatartani: megint kibuggyan egy könnycsepp, aztán még egy. Aztán már rázza is a vállamat a sírás. „Te, hagyd abba, megijednek, azt hiszik, valami bajod van.” – mondja a Zsolt szelíden. Ahogy ránézek, látom, neki se sok hiányzik. Ha én folytatom, ő is elkezdi, aztán még csak az kéne, hogy itt ez a két fehér együtt bőgjön a fekete kisgyermekek között, amikor éppen őket köszöntik!

A második levelemből idézek:

„Napokon keresztül jártuk a legeldugottabb falvakat, látogattuk a szerzetesek
és apácák iskolait, fogadtuk a gyerekek hihetetlen meleg köszöntését,
faggattuk a tanárokat a különböző kérdésekről-problémákról. És én, személy
szerint, törölgettem a könnyeimet amikor az érzékenységi rohamok elkaptak.
Merthogy akármilyen "elmaradott" is itt a helyzet, meghatóan tiszták! (Hogy
számomra egyébként hogy értékelődik át a "fejlődés" és a "lemaradás" -
inkább most nem megyek bele.”)

A 7 iskolában kb.2000 tanulóval találkoztam. Veszekedéssel, magatartás-problémákkal, hiperaktív gyerekkel sosem. Nem is értették a tanárok, hogy mire célzok az ezirányú kérdéseimmel. A 300-800 fős bentlakásos iskolákban béke, rend és tisztaság van, kőbe vésett, szigorú szabályok nélkül. Láttam őket a vizsgapapírok fölé görnyedni, a porban jóízűen játszani, és este a nagy, üres termek padlóira megágyazni, szépen, egymás mellé le, a földre. Rengeteg képet őrzök még magamban: a nagylányok víz-hordó táncát, a fiúk törzsi tűz-járását, a szerzetesek állandó derűs mosolyát, az agyvérzéses férfi kislányaival való találkozást, és egy különösen idős, törzsi asszonyt, aki eljött a nővérekhez gyógyszerért. Nagyon sok más kép él még bennem, intenzívebb színekkel, mint a fotókon és gyorsabban lapozhatók, mint a számítógépen. Nagyon sajnálom, hogy  éppen az élet legnagyobb tanulsággal bíró tapasztalatait nem lehet átadni puszta szavakkal, mondatokkal. Meg lehet mutatni a fényképet, lehet beszélni a megélt élményekről, de ettől még nem lesz a tied. Hiába mondom el, hogy milyen ízű az indiai rizs, ha még nem ettél…

Utólag, időnként arra gondolok, hogy talán többet ki lehetett volna hozni ezekből az – amúgy eléggé intenzív napokból. Jó lett volna videokamerát vinni, biztos tuti filmet lehetett volna forgatni. Készülni kellett volna a velük való találkozásra – nekem is vinni valami – nem anyagi - „adnivalót”. Tudom, hogy a szavaimnak nagyon nagy súlya volt, - többet kellett volna beszélgetnem velük. Vagy, például, sajnálom, hogy csak az utolsó helyeken találtam ki „icebreaker”-eket, hogy oldjam a gyerekek elkápráztatottságát azon, hogy fehér embert látnak. És ha… De hát, azt hiszem, igazából nagyon is elégedett vagyok. Élő beszélgetések folytak, elsősorban a tanárokkal, a nővérekkel és a nagyobb lányokkal Különösen az utolsó esti iskola-látogatásunkat hordozom mélyen magamban. Némi bátorítás után a lányok kérdéseinek özöne záporozott felénk. Aztán én faggathattam őket: vannak-e terveik, mit szeretnének a jövőben, ők hogy látják a helyzetüket. A válaszaikat nem idézem, kicsit talán sablonosak voltak – azt mondták, amit - szerintük szívesen  - hallottam, bár nem kétlem, hogy ezt komolyan is gondolták. Hiszem, hogy ezek a beszélgetések jók voltak, nem mintha mélyrehatók lettek volna – ahhoz kevés volt a velük töltött idő, és túl nagy az egész-iskolányi létszám. Azért volt ez így jó, mert ugyanazt hallották egy fehér nőtől, amit a tanáraiktól. Különböző kérdéseik kapcsán volt alkalmam elmondani, hogy mennyire fontos, hogy tanuljanak, ne menjenek még férjhez, tervezzenek majd családot, de mindenekelőtt tekintsék magukat értékes emberi lénynek...

Egészen kicsi gyerekeknél nem a szavaknak volt jelentősége. Egyszer rájöttem, hogy tartanak tőlem, ha a közelükbe megyek. (Valahogy úgy, mint én, kiskoromban a Mikulástól.) Aztán, ahogy nyúltam utánuk, hogy azért csak hadd simogassam meg a buksijukat, elhúzódtak. Én meg még inkább utánuk nyúltam. Elkezdtek futni – én meg a nyomukba! Fogócskáztunk visongva kifulladásig! Aztán amikor már végképp nem kaptam levegőt, zihálva ültem a földön, ezek a csöppségek körülálltak, kicsiny kezeikkel megragadtak és a levegőbe emeltek. Leírhatatlan hangulat uralkodott! … Azóta, időnként itthon, amikor végképp elborít a munka, egy pillanatra megállok, behunyom a szemem, visszaidézem ezt a ricsajt és ezt a mély, szeretet teli hangulatot – és mehet az élet tovább…

Azt hiszem, felvállalni a „tribal” (törzsi) gyermekek oktatását, valami hasonló módon nehéz lehet, mint otthon a cigányság kérdésbe belenyúlni. Mivel ők a társadalom „legvisszamaradottabb” rétege, ráadásul egy istenhátamögötti helyen élnek minden infrastruktúra nélkül, hihetetlen nehéz lehet ezekből az írástudatlan, törzsi családból származó gyerekekből pár év alatt olyan embert faragni, aki versenyképes lesz a városi élet kihívásaira. Nem egyszer ültünk az iskolaigazgató dilemmáit hallgatva Lazaruséknál az ebédlőasztal körül. Mélyen átéreztem a helyzet feszültségét: a szülők otthon visszatartanák, ne menjen iskolába a gyerekük, segítsen inkább otthon, annak kézzelfogható haszna van. Aztán nehezen, de mégis elengedik, de érzelmileg nem támogatják. A gyermek az iskolába-kerülés első pillanatától fogva el kell, hogy felejtse a törzsi nyelvet, és a gujaratit kell tanulnia, mivel minden óra ezen a nyelven folyik. Majd jön a hindi – mert ez India hivatalos nyelve. A következő a szanszkrit, majd az angol. Mindezeket úgy, hogy nincs szülői támogató háttér, a kisgyermekkori szellemi képességek kifejlesztése teljesen kimaradt az életükből. Bár nagyon kemény munka folyik itt, és a nővérek és a jezsuiták magas színvonalú oktatása jellemzi az iskolákat, azonban behozhatatlannak tűnik a törzsi gyerekek hátránya. A városban a legtöbb gyermek környezetében valahol van tévé és mobiltelefon, tudják, hogyan kell ezeket kezelni, a törzsi gyermekeknél pedig otthon még villany sincs. Elkerülhetetlen, hogy a kettejük találkozásánál az egyikben felsőbbrendűségi érzés, a másikban az ellenkezője alakuljon ki. Ebből következik, hogy egy állásinterjún a talpraesettebb, rámenősebb, szuggesztív városi viszi el a pálmát…

Elszorul belül minden, amikor ezeket hallgatom. Hirtelen, kívülállóként, milyen tisztán látszik: ki a felsőbbrendű, és hogy  mennyire félregomboltan működik ez a világ! Bólintok, hogy igen, mindent meg kell tenni azért, hogy ők is beszállhassanak a ringbe., hogy legyen esélyük nyerni. Bár én tudom a legjobban: ott, ahol nyertesek és vesztesek vannak – az eleve halott a világ! – A kívülállók az élők: az egyetlen igazi nyerők!…

Elmondják a másik nagy gondot is: harcukat az állami tanárokkal. Ha nagyritkán, egy központilag kirendelt tanár vetődik arrafelé, nincs köszönet a munkájában. Most is éppen el akarnak küldeni egyet az egyik iskolából. 10-kor kezd el tanítani, nem is hétfőn, hanem kedden, csütörtökön pedig már vége van a hétnek. Ja, de ne csodálkozzak, mert ez semmi! Volt olyan tanár, aki a tanév alatt négyszer látogatta meg az osztályát! Felvette a fizetését, egy részét odaadta valakinek, hogy kezdjen a gyerekekkel valamit, ő meg időnként megjelent. A tanulók, akik átkerültek felsőbe, 10 évesen még nem tudtak olvasni, írni!…

Miközben hallgatom őket és a  gondjaikat, ez a világ egyszerre sokkol és érint. Sokkol, hogy úgy tűnik, nincs más lehetőség, csak benyomni ezeket a „érintetlen”, ártatlan gyermekeket a prés alá, hogy a magunk szabályai szerint megfelelő képzést kapjanak a kapitalista életre. Mindezt azon az alapon, hogy a globalizáció úgysem hagyja ki őket sem, tehát ha időben megfelelő kiképzést kapnak – akkor könnyebben túlélik. És mélyen érint, mert miközben hallgatom őket, ámuldozom, hogy a dzsungelben hogyan voltak képesek emberi élethez méltó körülményeket teremteni, India – és a világ – zűrzavarában rendet felmutatni. Gyakran eszembe jut a „Misszió” c. film idevágó jelenete: amikor a portugál gyarmatosítók meglátogatják a bennszülötteket. Csak ott állnak, döbbenten, lenyűgözve attól a szépségtől, amit a szerzetesek és a bennszülöttek együtt teremtettek. – Talán nem hiába jutott éppen ez az eszembe. Mindannyian tisztában vagyunk az ott-levő Paradicsommal. A tiszta, érintetlen kultúrával. És tudjuk, hogy milyen sors vár rá. – A mienk…

Gondolatok cikáznak az agyamban, milyen potenciális alternatívákat lehetne felsorakoztatni a helyzet megmentésére: hogyan lehetne „fejleszteni” úgy, hogy ne erőszakoljuk meg a törzsi emberek életterét  És ráadásul mindezt úgy, hogy tisztában vagyok a magam korlátjaival: nem akarok minisztériumokat mozgósítani, szervezeteket létrehozni, megmentő keresztes hadjáratot indítani „India elmaradott vidékeinek segítéséért”- feliratú lobogóval. Csak arra támaszkodhatok, amit a magam és a baráti köröm elszántsága keresztülvihet. Az ötleteim nagy része már ott elbukik, hogy nincs európai, aki márciustól novemberig elviselné ezt a klímát. Most, ezeken a téli napokon a pálmafák árnyékában még éppen, hogy elviselhető a forróság. A páratartalom annyira magas, hogy a kimosott ruháknak így is egy egész nap kell, hogy megszáradjanak. A nyár. 45-48 fok. Aztán jön a monszun, - ami a mi képzelőerőnket teljesen felülmúló, irdatlan, mindent-elsöprő esőt és áradást jelent jó hat héten keresztül. Az ötleteim másik része ott bukik meg, hogy a diákok egyáltalán nem beszélik az angolt, és a tanárok nagy része is csak töri. Hogy is lehetne akkor ide jönni és bármit oktatni.

Most itt ülök a számítógép előtt, kortyolgatom a kávémat és egyfolytában azon gondolkodom, hogy mi motivál arra, hogy az otthonomtól 9 ezer km-re élő emberek életébe avatkozzak. Egyáltalán, megengedjem-e magamnak az első pillantásra abszurd kérdést: a gazdag világnak kell segíteni a szegény világot? Ez az egész a mi felsőbbrendűségét táplálja!  Amikor 20 évvel ezelőtt eljött Prakash és kért, fenntartás nélkül adtam a világ legszegényebbjeinek. Most, hogy látom őket egy tál rizzsel, kis gyümölccsel jóllakottam, „kerek-a-világ” kifejezéssel az arcukon, azt kell, hogy gondoljam, hogy tanulni kéne valamit tőlük. Nekünk anyagi javaink vannak. Nekik lelki békéjük…

Lemegyek a patakhoz, szívom magamba a januári napfényt, hagyom, hogy a csobogó víz mossa a lábamat, tisztítson kívül-belül, és nyugtassa háborgó gondolataimat. Reccsen odébb egy ág, felkapom a fejem és látom, hogy a gyerekek összecsődítették az egész környéket és – tisztes távolságban – körben állnak és csak néznek, néznek. Én is nézem őket nagy szomorúan: ők az utolsó mohikánok. Jó lenne időnként nem tudni dolgokról. Kevésbé okos lenni, nem kiszámítani, mit hoz a jövő. Pár év múlva utak hálózzák majd be ezt a területet, Mc Donalds’ és társai kínálnak „jobb életet”. ..

Jópár álmatlan éjszakámba került, amíg a fenti kérdésre sikerült valamelyest – legalább a magam számára elfogadható választ találni. A szakzsargon „development education”-nek  (fejlesztési képzésnek) nevezi azt a tanítást, ami nem nyugati típusú hasonulást eredményez, hanem a saját életmódjuk fenntarthatóságát. Mert sajnos azt látnunk kell, hogy a törzsi életforma csak bizonyos szempontból idilli. Nagyon magas a csecsemőhalandóság (nem a lánycsecsemőkére gondolok most, hanem a hygénia hiánya és a betegségek miatt bekövetkezett halálra), a másik oldalon kezelhetetlen a népszaporulat, aminek eredményeként lecsökken, majd megszűnik az életterük – ami aztán már nem csak őket érinti, hanem globális méreteket öltve kihat az egész világra járványok, migráció stb. formájában. Emberi-e az az életforma, ahol a nyári hónapokban nincs elég, vagy szennyezett az  ivóz, vagy ha a gyerekek tanulni, játszani szeretnének a többi hasonszőrűekkel, nem tehetik meg, mert látástól-vakulásig dolgozniuk kell? Míg párszáz kilométerrel odébb, Bombayban a világ legfantasztikusabb számítógép-programjait írják a „szerencsések”, errefelé a jezsuiták iskolái nélkül esély sincs arra, hogy kiemelkedjen az, aki többre hivatott. Mi, akiknek valamiféle kulcs adatott a kezükbe, megtanuljuk-e jól használni a lehetőséget – a segítésnek azt a formáját, ami nem a mi malmunkra hajtja a vizet?…

Aztán tovább indulunk India további színeit kutatva. Csendben robogunk a dzsippel a 40 km-re levő vasútállomás felé. Talán érzi Lazarus, hogy mennyire nehéz megválnom ettől a környéktől: most nem beszélünk, de nem zavaró. A szememmel intek búcsút minden velünk szembe jövőnek. Különböző felekezetek iskolái mellett megyünk el: egyenruhás kisdiákok ülnek sorban az udvaron palatábláik fölé hajolva. Lefékezünk, kikerülünk egy lassan ballagó tehenet. Aztán befutunk a városba, Lazarus elmegy, vonatjegyet foglal nekünk. Mint ahogy számítottunk rá, csak a várólistára kerülhetünk, aznapra már minden jegy elkelt. Még mindig nem tanultuk meg, hogy ha utazni akarunk, napokkal előre próbáljunk helyet biztosítani magunknak. A vonatra fel fogunk jutni, valaki pedig csak visszamondja az utazását, úgyhogy jó eséllyel lesz ülőhelyünk is. Búcsúzunk. Lazarus, mint mindig, jókedvű, laza. Nekem most nehéz megválni tőle és a helytől…

Kószálunk a Zsolttal a városban, egész nap a délutáni 5.30-as vonat várakozási idejét kitöltve. Már 10-kor meleg van, kezdi nyomni a vállunkat a hátizsák. Újra dudálás, szemét és tömeg mindenütt. Ezúttal nincs menekvés. Ki kell bírni. Mint ahogy aztán majd ki kell bírni a következő estig tartó vonatozást is. Egy módszer van: nem gondolni bele, és csak az adott pillanatot élni. A csavargás közben egy kultúrált belső udvart pillantunk meg, bemegyünk, körbe kis sátrak alatt ruhaneműt: szárikat és ingeket árulnak, ízlésesen, szépen összehajtva. Felüdülés itt lenni. Amikor végigjártuk, az udvar egyik szögletében letesszük a hátizsákjainkat, leülünk, - ez az egyetlen oltalmat adó hely a városban. Zsolt alszik egy kicsit a karjára borulva. Egyszer csak egy hölgy odajön és két fél-literes nejlon-zacskós vizet nyom a kezünkbe, aztán megfordul és elviharzik. Annyira jólesik, úgy szeretnék én is viszonzásul adni valamit. Kis cukorkákat kotrok elő, mennék a szürke szárit viselő nő után, de már eltűnt a szemem elől. Benézek az egyik sátorba, igen, ott van, háttal guggol, odamegyek, leteszem elé az én ajándékomat, és akkor látom, hogy nem is ő az. Ez a nő  rámnéz, én meg mosolygok a helyzet komikusságán, és én is eltűnök.  De hát, rendben van ez így! Kaptam valamit egy ismeretlentől, és adtam egy másik ismeretlennek.

Egy stúdiót találunk, a Zsolt rámásolja a fényképeket egy CD-re, közben beszélgetünk a tulajjal. Esküvőkről csinálnak videó-anyagot, és bár nagyon drága az ittenieknek, de mivel semmi más nagy esemény nem történik az életükben, hát erre azért valahogy összespórolnak ennyi pénzt. Amikor elköszönünk, fizetni akarunk, de nem engedik. Azért mégis mi győzünk. Egy újabb félórás kóborlás után engedve a csábításnak, felszeletelt görögdinnyét veszünk. Már a felét megettük, amikor mutatja az eladó, hogy ott a fűszer hozzá. Jól megszórjuk. Hihetetlen, ezek sós-vackot tesznek az édes görögdinnyére! Inkább lemondunk a maradékról.

A vasútállomás forgatagát már inkább érdekesnek, mint ijesztőnek érzem. Kis vadmalacok kószálnak a sínek között hulladékokat szaglászva az orrukkal. A kecske gyorsabb, a jobb falatot elorrolja. El kell, hogy rejtsem a kólásüveget, mert minden tekintet rászegeződik, mint itthon a pulton hagyott pénztárcára. Egy láb-nélküli koldus már szimatot vett, talán abból a megfontolásból, hogy ha valakinek kólája is van, meg még fehér is – akkor az csak nyerő parti lehet. Nagyon messziről, a fenekén csúszva, a peron túlsó oldaláról minden erőbedobással tart felénk – nehogy megelőzze egy potenciálisan felbukkanó másik koldus, és neki meg már ne jusson. A földön krumplit pucoló – amúgy kis krumplisgolyókat áruló – ember keze megáll a levegőben, annyira arra összpontosít, hogy most vajon ezek a fehérek adnak-e. Mintha lenne tétje – akárcsak a lóversenyen. De nemcsak ő figyel, mindenki…

Türelmetlenül várjuk a vonatot. Leutazunk délre, a India legalsóbb csücskébe, legalábbis amíg elvisz ez a vonat. Azt mondják, van ott egy gyönyörű szép állam, mindenütt zöld, sok vízzel, ne hagyjuk ki! - Úgy saccolom, hogy kb. egy teljes év kellene ahhoz, hogy csak úgy, nagyjából bejárjuk India gyönyörű szép helyeit. -  Viszont Kerala, ez a Dunántúl-nagyságú állam, kicsit jobb módú, mint az átlag. Az oktatás is itt a legerősebb. Sok innen-származó szerzetessel és nővérrel találkoztunk, így nem volt nehéz meggyőzni minket arról, hogy ott jó helyünk lesz. A 29 órás vonatozás viszont azt kezdi sejtetni, hogy túlságosan nagy árat fizetünk a remények-szerinti jólétért. Itt is megy a légkondi ezerrel, szétfagyjuk magunkat. A velünk egy kupéban utazó nyugdíjas vasúti nagyfőnök-bácsi mindenképpen ismerkedni akar – én pedig sehogy sem. Tehát próbálok 12 órát aludni, legalábbis mozdulatlan lenni. Később, gyerekek rohannak le minket a szomszéd vagonból: egy jómódú nagycsalád összes ifjú sarja: esküvőre mennek valahova. Először kiszolgálom őket a különböző kérdésekre adott válasszal, de aztán hihetetlen terhes kezd lenni az egész, már megbánom, hogy szóba elegyedtem velük. Kérem, hagyjanak magunkra – de nem tágítanak. Elszaladnak időnként a szüleikhez, aztán vissza hozzánk. Nyúznak. Belefordulok a naplómba, mondom, hogy fontos dolgom van, meg kell csinálnom. Ugrálnak az üléseken, piszkálják a zsákjainkat. A tegnapra és a korábbi napokra gondolok, az ottani gyerekekre. Aztán veszek egy nagy levegőt, és ezeket kizavarom. Persze, rosszul érzem magam ettől. Este még többször visszamerészkednek, félrehúzkodják az elhúzott függönyeinket, és amikor mással beszélgetünk, szemtelenül bejönnek és odaülnek. Egyszer csak azt kérdezik: „Te szereted a gyerekeket?” „Nem”- csúszik ki a számom. Magyarázom az új ismerősömnek, hogy az elmúlt héten 2000 gyermekkel találkoztunk, elfáradtunk, pihennünk kell. Nagyon rendes, jól érti, mosolyogva kihívja, átviszi egy másik kupéba és lefoglalja őket.

Sose érünk már oda! Az órám mutatói lelassultak. Unalmamban már azt számolom, hogy Indiában eddig hány órát töltöttünk várakozással. Este 11 óra 10 perckor befutunk Ernakulamba. Arcul csap valami iszonyú meleg, mint amikor a tűzhely sütőajtaját nyitom ki.  Ahogy eddig is, riksások özöne ajánlja fel szolgálatait, a harmadiknál már csak 100 rupiába kerül a 25-30 perces útszakasz – biztos látta, hogy az elsőt (150 rúpiát kérőt) visszautasítottam, a másodikat is, ő már nem mert magas összeget kérni. Fort-Cochinba akarunk menni, a Lonely Planetből kinéztem már helyeket, közel van a tenger, pihenni fogunk. Azonban az egyik szálloda drága, a másikban teltház van. A riksás elvisz az ő ismerőséhez. Fenntartásaim vannak, de éjjel 12-kor holt-fáradtan, a harmadik helyen már nem ellenkezik az ember – ha nincs életveszély. A Greenwoods Bethlehem panzió tuljadonosát felzörgetjük, jön a férfi, majd nyomában a feleség, buzgón mutatják a fenti kiadó szobát 600 rupiáért. Egy kicsit drága az eddigi árakhoz képest, de mindegy, mára jó lesz. Bekapcsoljuk a szoba közepén lógó nagylapátos ventillátort – enélkül reménytelen a létezés, még éjszaka is. Reggel valami fantasztikus reggelit hoznak: frissen készített ananászlé, zöldbab-gulyás indiai fűszerezéssel és nagyon finom kenyér. Most megint kezdem jól érezni magam. Keleten ez megy: egyszer fent, máskor lent.  Szemügyre veszem a környezetet is, elismeréssel nyugtázom, hogy minden ok. Teljesen otthonos, nincs luxus, de kielégíti a nyugati igényeket. Kis udvar, telis-tele zöldekkel. A ház is zöld, de jól áll neki. És nagyon tiszta, minden újszerű állapotban van. Ez az eddigi legjobb szállásunk. A másik 3 szoba is tele van külföldi turistákkal.

Az éjszaka kaput nyitó házaspár feljön, bemutatkozik, elkezdünk beszélgetni. Nagyon édesek, mindenképpen a kedvünkben akarnak járni. Lerí róluk, hogy ők született házigazdák – mindent meg fognak tenni azért, hogy otthonunknak érezzük ezt a helyet. Sheeba – a feleség – elkapja a kezemet, fogja – magam is meglepődöm, hogy ennyire fontos neki a fizikai érintés. Hagyom, tudom, hogy ez kapukat nyit meg benne. Olyan végtelenül hálás érte, legszívesebben piros szőnyeget tenne a lábam elé, le, egészen a tengerpartig…

Fürdeni szeretnénk, meg egy nagyot úszni, kóstolgatni az Arab tengert. A part légvonalban 50-70 méternyire van, de nagyot kell kerülni, mert valami katonai objektum jókora darabot elfoglal. Ballagunk vagy 20 percig, míg odaérünk. Néhány halász bent van a vízben, tehát én inkább nem vetkőzöm, így, térdig érő szoknyában is elég jelenség vagyok. A Zsolt fürdőnadrágban begyalogol a vízbe, a halászok – mint a csalit a halak – megrohamozzák, felém is integetnek, menjek csak. Jó, hogy engedtem az intuícióimnak, és nem mentem. Akkor még semmit sem tudtam az itteni íratlan szabályokról. Később, a part mentén továbbsétáltunk és bejutva a régi városrészbe gyönyörűséges helyekre bukkantunk - mindez elviselhető létszámú turistával. Az egyetlen gond az volt, hogy eszméletlenül befűtöttek – így januárban. Egy csomó helyen elidőznénk, de alig vánszorgunk, mert elviselhetetlennek érezzük időnként a hőséget. Betévedünk a pár száz éves holland temetőbe – gyönyörű látvány, de ahelyett, hogy körülnéznék, csak az árnyékot keresem. Visszamegyünk a partra, a Zsolt ismét bele a vízbe, én csak éppen, hogy lehámozom a vállamról a ruhát – és a hátamban érzem a pillantásokat, ami arra késztet, ne folytassam. Hátrafordulok, indiaiak nagy csoportja vesz körül minket. Egy pillanatig nagy zavart érzek magamban, valami nem stimmel, istenem, talán nem kéne itt fürdeni, biztos a tsunami miatt itt nem mennek bele – tényleg, senki sincs a vízben! Úristen! A Zsolt is észreveszi a tiszteletünkre összegyűlt tömeget, siet is kifelé. Öltözik és eltűzünk onnan! Otthon kérdezem a Sheebát, mi a gond a fürdéssel. Elmondja, hogy a tenger a halászoké. Az indiai emberek sohasem mennek bele a tengerbe. Ha nagyon meleg van, belegyalogolnak bokáig, de nem úsznak benne. „Hihetetlen – mondom – itt van ekkora partszakaszotok, és nem is tudjátok, milyen kincs van a birtokotokban?!” Tényleg nem tudják. Akárhol, ha felvállaltuk az ilyen irányú igényeinket – természetesen én azért ruhástól, - szép számú nézőközönségünk akadt. De nemcsak ekkor. Este, amikor visszagyalogoltunk, a belvárosi partrész tele volt indiaiakkal. Annyira nézték a térd alól kivillanó lábaimat, hogy szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld. De mivel nem tette, a legelső árusnál – dühösen, morogva, de - vettem egy hosszú, bő szoknyát, és azonnal fel is vettem.

Leülünk egy kis vendéglő külső teraszán, kérdezzük van-e sör. Igen – suttogja a pincér. Hát, ez flúgos – nézünk össze. Vagy tíz perc múlva hoz egy nejlonzacskóba rejtett valamit, aztán poharat tesz elénk, szinte a nejlonzacskóból kezdi önteni a habos nedűt, a maradékot leteszi az asztal mellé. Ezek nem komplettek – mondom. Később kiderítjük, hogy ebben az államban nem lehet szeszesitalt fogyasztani. A turistákra ugyan ez  olyan élesen mégsem vonatkozik – de hát a szabály, az mégiscsak szabály! Másnap este 2 sarokkal odébb kérünk sört. Hozzák – nem hiszünk a szemünknek – teáskancsóban és két teáscsészével. Ez annyira hihetetlen, hogy csak ingatjuk a fejünket. Ekkor rátéved a tekintetünk a kettővel odébb ülők asztalára, akik szintén „teáznak”. És így, szépen körülnézve, egyértelműen nyomon lehet követni, hogy kik, miféle italt kedvelnek inkább.

Otthon, este 10 körül hirtelen elmegy a villany. A szemben lakó amerikai srác gyertyát hoz ki a közös nappaliba, aztán nagy természetességgel egy üveg bort is hozzá, és megkér minket, segítsünk elfogyasztani. Mivel nem az a típus vagyok, aki megfutja a tiszteletköröket, és kivárja a sort, amíg bizonyos kérdésekbe bele lehet vágni, hát rögtön a lényegre török, az engem leginkább feszítő kérdésekkel bombázom. Bírja. A 3 órás beszélgetésünk alatt annyi információ birtokába jutok, amennyi csak belefér. A Cochin-ban töltött 5 napban pedig kiszedek belőle mindent, amire csak szükségem van.

Mike évek óta Ázsiában él. Kínával kezdte, merthogy kínaiul tanult otthon, New York-ban. Aztán, ha már erre járt, átruccant Pakisztánba, meg Indiába is, és ez a világ teljesen magával ragadta. Időnként hazament, aztán visszajött. Kérdésemre, hogy miért itt él, rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy szeretné kívülről látni azt az őrültséget, amit Amerika csinál. „De, különben is – tette hozzá – kiadtam a lakásomat 2006 májusáig. Addig valahol lennem kell. Nem találtam jobbat.” Megtudtam, hogy a kiadott lakásból származó összegből nagyon rendesen elvan itt. Olyan életet él, amire mindannyian vágyunk. Mike  közgazdász, a készülő könyvéhez nyersanyagokat gyűjt. Reggel akkor kel, amikor kedve tartja, általában 8-9 körül. Nem áll mögötte főnök, aki hajtaná, vagy egy menedzser, aki hasznos tanácsokkal ellátná, hogy hogyan  nyerhetne még több időt és pénzt. Ő a maga ura. „Én mondtam a barátaimnak is – mondja – ne irigyeljetek, hanem gyertek, frankó ez a világ, éljetek józanul, minek autó, horribilis azt fenntartani. Annak az árából itt mesésen el lehet éldegélni. De képtelenek feladni a kényelmet.”  Mindenről beszélgetünk: a kommunizmus szürkeségéről, a kínai „fantasztikus” statisztikákról, a szegénységről, a nők helyzetéről. Nagyon képben van. Először is, végre valaki, aki nem keveri Budapestet Bukaresttel! Másodszor: az értékítéletei hasonló módon egyeznek az enyémmel. Harmadszor: sem nem elfogult, sem előítéletei nincsenek Indiával kapcsolatban, sőt: nagyon is a realitás talaján áll.

Elmondja, hogy több éves kínai ott-tartózkodás után, így látja a helyzetet: Kínában a Nagy Falon és a terv szerint teljesített eredményeken kívül nincs semmi! Ott, ha bolyongsz, sikerélményed van, amikor egy hotelt találsz, az energiáid a saját létfenntartásodra folynak el. Ha itt bolyongsz, gyönyörűségekre bukkansz, amikor nem is sejted. „Ha tisztába lennének az indiaiak a saját értékeikkel – sóhajt fel -, azzal, hogy a szegénységük ellenére, a színeik, a kultúrájuk, az életük mennyivel több, mint a fenti szomszédaiké, ha tudnák, hogy nincs okuk a szégyenkezésre vagy kisebbrendűségi komplexusra! … Tudod, - folytatja – ha megkérdeznél, hol szeretnék élni inkább: Kínában gazdagon, vagy Indiában szegényen, az utóbbit választanám.”

Apropó, szegénység! Próbálom kérdéssé formálni ezt a témát. Érti és válaszol. Kiegészíti azt, amit az elején Thampi megválaszolatlanul hagyott. Visszakérdez. „Te, kit nevezel szegénynek?” Jogos. Ha nem definiáljuk, elmegyünk egymás mondanivalója mellett. Hamar megértem, hogy ez egy komplex fogalom, lehet, hogy a magyarországi szegény szegényebb, mint az itteni – effektíve jóval kevesebbet magáénak tudható szerencsétlen. Itt egy banán és egy tál rizs valahogy mindig adódik, sőt, mivel a többségnek csak ez van, innen nem lehet nagyot bukni lefelé. Rengetegen élnek az utcán – tehát nem a társadalom kivetettségét jelzi az, ha valaki ott van. Viszont a nyugati társadalmakban igen. Gondolj arra a férfira, akitől válik a felesége, ő kerül az utcára, kéthetenként láthatja csak a gyerekeit. Ha nem bírja cérnával, elmegy az életkedve, nem tud az elvárásoknak megfelelni a munkahelyén, kiteszik onnan is: már se munkája, se otthona, se családja. A társadalom örök megbélyegzettje és kitaszítottja marad – annak a társadalomnak, amely valamelyest felelőssé tehető a problémarendszer kitermeléséért…

Ez az amerikai fiú nagyon sokat segített abban, hogy láthassam Indiát a maga valójában: a paloták díszes csipkéi és a nyomornegyedek bádogfalai mögött élő népet. Még ha tudtam volna is hindiül, vagy a különböző dialektusokban, sem lett volna sok esélyem arra, hogy az emberekkel szót értsek,  hogy igazából megnyíljanak  nekem – idegennek. Az  apácákon és a szerzeteseken kívül a Sheeba volt az egyetlen indiai nő, akitől kérdezhettem és tudtam, hogy őszintén válaszol – és Mike volt az, aki ezután hozzáfűzte a mögöttes információt, vagy a megfelelő értelmezést. 

A legelevenebb beszélgetéseink egyike Sheeba-val a házasságról szólt. Nem tudom, mit volt a kiindulópont, - talán nem is volt semmi konkrét, csak kicsit velem akart lenni. A közelben volt egy hintaszék, intett, hogy üljek oda, az sokkal kényelmesebb. Majd közelebb húzta az ő székét, aztán megfogta a kezemet, és egész végig fogva tartotta, mint egy beteg kisgyerek az anyjáét. Kérdéseimre nagy igyekezettel válaszolt – tulajdonképpen soha nem is tudtam megfejteni, mitől voltam neki ennyire fontos. A házban szinte állandóan volt 1-2 fehér vendég nő, tehát ha egy „gazdag”, „fehér” barátot akart magának, könnyűszerrel választhatott. Kétségtelenül kiadta magát nekem az első naptól fogva, tehát messze áll tőlem az a gondolat, hogy akárcsak tudat alatt is valami érdekkapcsolatra számított. A férje szintén 40 év körüli, jóvágású, szolgálatkész ember. Szeretik egymást, de nagyon sok nézeteltérés van köztük – meséli -, és főként a kapcsolatuk eleje tele volt vitákkal. Nem, a válásra soha sem gondolt! Leginkább azért nem, mert tényleg mindketten azon igyekeznek, hogy működjön a házasságuk. Aztán ott van a külső nyomás: megszólnák mások.

Én, személy szerint azt hiszem, ezek az emberek szóba sem állnak azzal a gondolattal, hogy ha nem működik egy kapcsolat, akkor egészségesen véget lehet vetni. Másrészről viszont azt gondolom, hogy azért, mert mindkettőnek érdeke, hogy működjön, sokkal több energiát képesek belefektetni és a meglevő értékekre közösen figyelni.

Ezután váratlanul arról kezdett beszélni, hogy a gyermekeiknek is ők fogják kiválasztani a házastársakat. Elkerekedett a szemem, hát most, az előbb mondta, hogy talán nem teljesen illenek össze a férjével, ez a szülők választása volt! Ráadásul mindketten keresztények, nincsenek rákényszerítve a hindu szokásokra. „De, - már folytatja is az érvelését - tudod, a szülőknek van már olyan életlátásuk, tapasztalatuk, emberismeretük, ami alapján biztos jobban döntenek, mint ezek a nagy kamaszok.” „És a gyerekeitek elfogadják majd a döntéseteket?” „Persze, ez fel sem merül egy családban, hogy a fiatalok kétségbe vonnák a szülők választását!… És, nézd, azért a házasságok működnek.” „És, ha valamelyik másba szerelmes?” „Olyan csak a filmekben van.” – Hát, hogy filmekben ilyen van, az tény. Én magam láttam egy indiai filmet, ami erről szólt: a férfi szeret egy lányt, és ez kölcsönös, viszont el kell vennie egy vak lányt. Hatalmas érzelmi jelenetek, tomboló szenvedélyek, nyáltenger... Ha már úgy alakult, hogy a busz utazóközönségével együtt néznünk „kellett” a filmet, hát, érdekelt volna a vége is - azonban elromlott a video... Vajon hogy alakult a sztori? Ki győzött? És hogy harcolta meg a maga harcát a győztes? Vagy a véletlen oldotta meg a problémát? Milyen mintát sugalmaznak a párválasztás előtt állóknak? És azok milyen konzekvenciát vonnak le a látottakból?…

Talán vitába is szállnék Sheeba-val, ha nem ütne szöget a fejembe, hogy mi, nyugatiak, hogy is állunk ezzel a kérdéssel. Szerelemházasságok – melyek lassan kihűlnek. Náluk meg úgy tűnik, hogy fordítva van: „muszájházasságok” – melyek lassan felmelegszenek. Nálunk szabad minden előtte, közben, utána. Nincsenek megszólások, gátak, gátlások. És jobb? Mondanám Sheebának, hogy igen, de biztosan tudom, hogy nem! Tengernyi sok a párkapcsolata miatt sérült ember.

Indiában egy nő lelke annyira belül van, - a legbelsőbb, hetedik szobájában, amihez senkinek nincs kulcsa, talán még önmagának sem -, tehát tőle nem fogjuk megtudni, hogy mennyire boldog a férje mellett. Sokszor még ő sem tudja. Ha muszáj valami, - mint például házassági kötelékben lenni valakivel, - akkor az ember nem is kérdezi önmagát, hogy hogyan viseli – tudja, hogy ez van, nincs más alternatíva – és megtanul ezzel együtt élni.

Pro és kontra zajlik bennem a érvelések ütközése a két házasságtípus mellett és ellen. Amikor az egyik javára dől el a harc, úgy tűnik, a másik oldal is hirtelen megerősítést kap. Már-már úgy látszott, az indiai „megszervezett házasság” semmiképpen sem rosszabb bizonyos szempontból, amikor egy elég nyomós, Indiai jelenségről tudtam meg bővebb információt: a menyasszonyégetésről.

Korábban utaltam rá, hogy súlyos terhet jelent a lánygyermekes családoknak a hozományt előteremteni. Hogy mi történik, ha ez nem sikerül – európai ésszel felfoghatatlan, megérthetetlen, barbár. Tehát kezdjük ott: a lány férjhez megy, sokszor ahhoz a férfihez, akit még nem is látott, esetleg maximum már kétszer találkozott vele. Azt is említettem, hogy az újdonsült feleség a férj szüleinek a házába költözik és a szüleitől kapott hozományt viszi magával. Mivel azonban ennek az összege sohasem fix, és nem is szokták előre megbeszélni – mint a piacon, amikor kialkudod a portékát, vagy, ha nem sikerül, inkább a következő sarkon veszed meg: - zsákbamacska az egész nősülés. És mi van, ha kiderül, hogy kevés a hozomány? A férfi családja követelésekkel állhat elő: pl. még igényt tartanak egy motorra. És ha nem kapják meg? Fennáll a veszély, hogy az ifjú feleség égési balesetet szenved. Ezt értsd szó szerint! ... Leöntik kerozinnal, és meggyújtják. Igen, éppen ilyen brutális, mint amilyennek hangzik… Hogy milyen gyakorisággal fordul elő? Lehetetlen megmondani, merthogy az erre vonatkozó adatok nagyon nem fedik a valóságot. 1987-ben a hivatalosan bejelentett „menyasszony-égetés” 1786 volt – természetesen ennek a többszöröse történhetett a gyakorlatban.

Vegyük sorra - egy átlagos esetet írok le: a házasságot követő egy-két évben, valami vita folytán a férj (és a  családja) kerozinnal önti le a fiatal asszonyt és meggyújtja. Ha a szerencsétlen ki tud szaladni és valami vízbe belevetni magát, esetleg van esélye az életben maradáshoz, feltéve, ha a teste 60 %-ánál kevesebb égett meg. Tételezzük fel! Kórházba kerül, olyan osztályra, ahol hasonló eseteket kezelnek. Közülük jónéhányan meghalnak pár napon belül. Akik túlélik, a rendőrség látogatására számíthatnak, és arra, hogy ha kiadják a férjüket, akkor valószínű a végzet: a család bosszút áll. Tehát hallgatnak - általában. Tehát láthatod, erről statisztikát kihozni: teljesen reménytelen.

Miért kerozin? Mert nagyon kevés bizonyítékot hagy, olcsó, minden háztartásban ott van. Lehet azt mondani, hogy háztartási baleset, vagy megőrült, és öngyilkos akart lenni. Természetesen szemtanú nem igen akad. Leöntötte és meggyújtotta magát. Csak a bádogkunyhók fala nem elég vastag ahhoz, hogy ne engedje sejtetni a történéseket – viszont a sejtés nem elég bizonyíték a bíróságon. 

Elisabeth Bumiller a könyvében beszámol egy megégett nő esetéről.  A fiatalasszony címét a kórház adta ki az írónőnek, aki ezután heteket töltött azzal, hogy megtalálja az áldozatot. Nem ment könnyűszerrel, még akkor sem, amikor Elisabeth már forró nyomon volt, ugyanis Surrinder semmiféle hajlandóságot nem mutatott az irányba, hogy megnyíljon az idegennek. Először is  az üzenetben kért időpontokban nem maradt otthon, aztán pedig ellenséges magatartást vett fel. Viszont az első találkozáskor  Surinder elsírta magát: „Bárcsak haltam volna meg akkor…” A széparcú, fiatal nő a gyermekkorát a nagybátyjánál töltötte, ugyanis a szülei házában sokadik gyermekként számára már nem jutott hely. Annak ellenére, hogy kora reggeltől  késő estig dolgozott, gyermekkorára nosztalgiával emlékezik. Nem járt iskolába, az egyetlen hely, ahova estefelé kis időre elmenekülhetett a közelben levő templom volt. Barátnői sem voltak, de mégis „szép volt az az időszak”. Nála nem sietették el a férjhez menést, húsz évesen még mindig otthon volt, amikor is egy távoli rokon betoppant, hogy a másnapi esküvőjére hívja meg a lány családját. Azonban Surrender annyira megtetszett neki, hogy törölte a másnapi esküvőjét, és 10 nappal később ezt a lányt vezette az oltár elé. Nem éltek jól. Állandó veszekedés volt köztük, Surrender állítása szerint a férfi családja kevesellte a hozományt: a bútort, a televíziót, és a hűtőt, - ezért állandóan megverték. Akkor is kegyetlenül bántak vele, amikor megszületett az első gyermeke, aki kislány lett. A fiatalasszony szerint a férje elkezdett hűtlenkedni, és a család nőtagjait látogatni. Bár elég bizarr ez az állítás, talán nem is igaz, viszont az indiai pszichológusok azt vallják, hogy nem ritka a házasságtörés – rokonnal. Azon a bizonyos napon szintén nézeteltérés támadt a házaspár között, s ekkor a férj megmarkolta a nő haját, a nővére pedig leöntötte kerozinnal, majd gyufát gyújtott. Az ajtót támasztó férj az égő „lángoszlop” közeledtekor félreugrott, attól való félelmében, hogy ő is meggyullad, így Surrinder ki tudott menekülni és a csatornába vetni magát. Később a saját férje vitte kórházba azt súgva a fülébe, hogy: „ha elárulsz, megölöm a nagybátyáidat”. – Ez Surrender változata.

A férjé pedig ez: „Nagyon szegény családból származott a feleségem, tudtam, hogy nem lesz hozománya. Attól a perctől fogva, hogy összeházasodtunk, és a házamba költözött, mindenért csak morgott, semmi nem volt jó neki. Mindenbe belekötött, abba is, hogy miért adok pénzt a nővéremnek. Ha baja volt, gyakran hazament a nagybátyjához, hát, megfordult a fejemben, hogy talán van köztük valami. Ezen kívül, a baleset előtt nem sokkal megverte a 2 éves kislányunkat is, és azzal is megfenyegette, hogy megégeti. És most, bármit mondok, úgysem fog nekem hinni, de nem én gyújtottam meg a feleségem. Azon a napon veszekedés tört ki köztünk, átmentem a szomszédba tanácsot kérni, hogy mit tegyek, amikor hallottuk az üvöltést, és ő égve kiszaladt a házból.”… Miközben Manjit beszél, megtörtség sugárzik belőle. Időnként elsírja magát, aztán meg üres szemekkel mered maga elé és azt hajtogatja, hogy szeretne meghalni.

A két sztori sehogy sem passzol össze, ugyanolyan megfejthetetlen, mint Roop Kanvar esetében. Elisabeth Bumiller úgy gondolja, a fenti ügyben sem a feleség, sem a férj nem mondta el a teljes igazságot. Mindketten beleroppantak a közös művükbe, mindketten áldozatokká váltak és itt már messze nem a hozományról van szó! Hogy igazából mi történt, már soha senki nem fogja kideríteni. Az ügy bíróságra került, sok éven keresztül tárgyalták  - eredménytelenül…

A döntéshozatalt sok esetben nehezíti, hogy tényleg vannak rendőrségi akták, melyek nőkről szólnak, akik meggyújtották magukat, részben azért, hogy ezzel a férjüket zsarolják. De sajnos arra is volt precedens, hogy a szomszédok tanúvallomása alapján a férjet, annak anyját és testvérét perben halálra(!) ítéltek, később viszont fellebbezésüknek köszönhetően felmentették őket. A vád szerint a 9 hónapos terhes feleséget kivonszolták a kertbe, és ott megölték. Ez az eset egyértelműen „hozomány-halál” volt: a szerencsétlen fiatalasszony korábban panaszkodott arról, hogy a szülei nem tudják kielégíteni a férj családjának újabb hűtő, motor, és készpénz hozománykövetelését…

Este szakadó, forró esőben trappolunk a fort-kochini keskeny utcákon hazafelé. Állnak az indiaiak az ereszek alatt, mosolyognak rajtunk, ahogy csuromvizesen,  cipőinket levéve, mezítlábasan, lépkedjük át a tócsákat. Otthon, zuhanyzás, ruhacsere után kiülünk a teraszra, Mike bort nyit, kihozza a hangfalat, s a fiúk máris  felettébb jól érzik magukat. Én is tenném minden további nélkül, csak nem igazán csipem Frank Zappa stílusát. De aztán egyre kevésbé figyelek rá, megint elkezdünk belebonyolódni  a felmerülő kérdésekbe. „Itt élsz, ide is fogsz nősülni?” – kérdezem Mike-ot. ”Jaj, dehogy! Persze, értem a kérdést,  jópár amerikai bírná azt a feleséget, aki szolga-módra ugrálna körülötte, nem volna magánélete, nemhogy feminista hajlamai. Én falra másznék attól, hogy nem egy egyenrangú társam van.” Ezen kívül egy másik dologról is felvilágosít. Kérdezi, hogy olvastam-e már itt a házassághirdetéseket az újságokban.  Eleve mindenki kaszton belüli házastársat próbál a gyermekének keresni. – Ez már sok! Lehet, hogy itthon is hasonlóképpen működik a házassághirdetés rendszere: a paramétereket pontosan megadva, az adatokat a számítógépbe betáplálva a keverőtárcsa véletlenjére hagyni egy ilyen lényegi kérdést, mint a házasság – számomra mindig is túl vadnak tűnt.

Indiában – mint tudjuk, -  nem sokat vizet zavar az, hogy törvényileg mi tiltott, vagy engedélyezett. Nem úgy, mint a szomszédban: Kínában, ahol az 5000 éves császárság erős hatással volt a szolgalelkűség kialakulására. Amott, a feljebbvalók döntése előtt feltétlen fejhajtás van, itt, ha nem látják át, hogy a döntés valóban az ő érdekeiket szolgálja, nincs az a karhatalom, mellyel ki lehetne kényszeríteni az engedelmességet. A minap hallottam egy meghökkentő, új jogszabályt: ha egy férfi sterilizáltatja magát, fegyverviselési engedélyt kap. Nyilván, ahhoz, hogy megértsük, miért hoztak egy ilyen törvényt, világosan látnunk kell a háttérjelenséget is: a kormány tudja, hogy ha egyik oldalon elvesznek valakitől valamit – jelen esetben a termékenységet, amely egyben nagy áldás és nagy átok is, - a másik oldalon adni kell valamit. A fegyver a modern kor szimbóluma, ugyanúgy, ahogy a régi időkben  a  tőr, melyet a férfivá váláskor a fiú az apjától kapott – ami teljesen távol áll attól, hogy a gyilkolásra buzdítson!  Komolyan kíváncsi vagyok, hogy milyen ösztönző erővel fog hatni a népességcsökkenésre ez a trükkös ajánlat. Vajon fog-e alapjaiban változást hozni. Például arra gondolok, hogy az Indiai társadalom alap struktúráját: a kaszt-rendszert sem lehetett törvényileg szabályozni – bár kétségtelen, hogy pl. napjainkban az „érinthetetlenek” szép számmal bekerülhetnek egyetemekre, vagy a legjobb munkákat is megpályázhatják és megnyerhetik, - azonban a társadalom mindennapjaiban mélyen együtt élnek a „címkékkel”. Amikor engem kérdeztek arról, hogy Magyarországon milyen a kasztrendszer, azt reagáltam, hogy ez nálunk teljesen ismeretlen. Azonban az igazság az, hogy azonnal megértettem, a mi társadalmi rétegződésünkben a kasztoknak megfelelő kis blokkok ugyanúgy kiépültek. Pontosan be tudjuk azonosítani a következő figurákat: hajléktalan, cigány, nagycsaládos, középosztálybeli, 2 diplomás, ügyvéd, stb. Hiába küzdünk mi is az előítéletek ellen, a napjainkat ezek ugyanúgy befolyásolják: adunk egy ötvenest a koldusnak, nem akarjuk megvenni az amúgy frankó házat, mert a szomszédban cigányok laknak, viszont az intelligens, művelt embernek nagyobb hitele van nálunk.

Mike közelebb hajol és azt kérdezi: „Nem tűnt még fel, hogy a Sheeba-ék, ez  a nagyon szeretetreméltó házaspár, mindenben rendelkezésedre áll, abszolút kiszolgál, de például nem hív meg az asztalukhoz vacsorára? Persze ennek több oka lehet. De szöget ütött a fejembe, hogy nem-e azért, hogy nehogy a vendég beszennyezze őket”? – „De Mike, ők keresztények, nem hinduk!” – „Ennek nem nagyon van itt szerepe. Fönt, azokban az államokban, amit szinte csak buddhisták laknak, a  brahminok szintúgy nagy tekintélynek örvendenek….”

Sok minden másról beszélgettünk még azon az estén. Megkérdeztem, hogy miért nem értem az „Indian Times-t”, konkrétabban: olvasom a különböző cikkeket, és úgy érzem, hogy tele van ismeretlen szóval. Mike nevet: „ha tudnád, hogy nekem is mekkora fejtörést okoznak időnként!” „…” „Az újság angol nyelven jelenik meg, azonban tele teszik hindi szóval, de nagyon poénosan: mert a szót „elangolosítják”, vagyis a szóhoz valami angolos végződést csapnak, amitől az az érzésed, hogy neked ezt ismerned kéne. És sajnos éppen a kulcsszavakkal csinálják ezt, úgyhogy elolvasod, aztán mégsem tudod meg, hogy mi is történt.”

Kétségtelen, hogy Fort-Cochinban töltött napjaink egy speciális szint hoztak az Indiai ottlétünkbe. Bár ugyanez mondható el a jezsuiták dzsungeléről, vagy a korábbi, ill. későbbi helyszínekről, mégis ez a pont is egy nagyon jellegzetes, egyedi emlék marad számunkra. A barátaink, a beszélgetések, a tengerpart – ahol nem lehet fürödni, a sírásba hajszoló elviselhetetlenül nagy meleg, a belváros romantikája, a halárusok – akik mindjárt el is készítik és felszolgálják a náluk vásárolt árut, az 1 rúpiába (4 forint) kerülő komp a szomszéd szigetre. Rengeteg fűszert és apró ajándékokat vettük itt, amit praktikussági okokból csomagban szándékoztunk hazaküldeni. A posta azonban zárva volt – vasárnap lévén (legalább megtudtuk, hogy aznap vasárnap volt), - és kiderült, hogy a csomagunk amúgy sem adható fel, mert nincs textilbe varrva. Hiába mondtam, hogy ez egy nagyon erős műanyag zsák és én vállalom a garanciát – nyilván az én érdekem, hogy épségben hazajusson a küldemény –, kötötték az ebet a karóhoz. Megkönnyebbültem, amikor Sheeba felajánlotta segítségét.

Búcsúzunk. Ahogy megöleljük egymást, elsírom magam. Biztos, hogy nagyon megterhelő a szervezetemnek ez a magas páratartalmú nagy meleg, kevésbé tudom magam kontrollálni, de a másik oldalon egy érzelmi válaszadásként könyvelem el magamban a történteket, Sheeba megnyílására. Megnyugszom, és mielőtt kilépünk a házból, még visszahúz egy pillanatra, odalép a Jézus-kép elé és nagyon mély átéléssel elrebeg egy fohászt.

Robog a sárga tetejű riksa az ernakulumi busz-pályaudvar felé, biztatom magam, már csak kis ideig kell kibírnom ezt a forróságot. Busszal felmegyünk majd a hegyek közé, ahol jó 10 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet.

Ha egyszer fotókiállitást nyitok, egy egész csarnokot fogok szentelni az indiai buszoknak. Most csukd be a szemed, csinálj egy autogén tréninget, és kövesd az utasításaimat. Tehát felszállsz egy iszonyú lerobbant buszra. Kivűlről csak annyi, hogy meghatározhatatlan színe van, jópár horpadással, és üvegezett ablakok nélkül. Nem azért, mert az összes kitörött, hanem mert már gyárilag sem fért bele a keretbe. Belül sem sokkal biztatóbb a látvány: a vezető ülése olyan, mintha a nagymama vasszékét állították volna oda – azért némi megnyugtatásul szolgál, hogy látom, két csavar rögzíti az aljzathoz. A kormánykerék két és félszerese a nyugati szabványnak, és azt az asszociációt kelti, hogy az európai konditermekben bármilyen karizomra gyúró eszközzel felérne, a sebváltóról nem is beszélve – amiről azt gondolom, hogy állva lehet csak sebességbe tenni, tehát valószínű, hogy ezt egy különálló személyzet működteti. Szép belegondolni, hogy egy ilyen járgánnyal fogunk a kétezer-valahányszáz méter magas szerpentineken közlekedni. – Sheeba imádkozott értünk – lelkesítem magam. Elindulunk, még élvezem is, hogy nincsenek koszos ablakok – már csak a természetes léghűtés miatt is. Aztán néhány óra múlva, amikor az eső elered, megváltozik a véleményem. Egy kanyarban megkapom a busz tetején felgyülemlett összes vizet megkapom az ölembe. Csattogások a hátam mögött, uramisten, mit csinálnak ezek? Egy pöcköt kihúznak az ablakok felett, és erre valami meghatározhatatlan vasroló-szerűség leesik, az ablakkeretet befedve és teljesen elsötétítve az egész buszt. Utánzom őket, így nem látok ki, de legalább nem ázok. Este hétre megérkezünk Munnarba, ahol teljesen lehangoló kép fogad: sötétség, eső, kivilágítatlan település, rikácsoló riksások. Aztán mégiscsak engedünk,  hagyjuk, hogy vigyenek minket egy viszonylag olcsó hotelba. Tv is van, meleg víz is, de a lámpában lévő izzó 15 W-os, sem írni, sem olvasni nem lehet mellette. Esik, nagyon hideg van, sétálni sem lehet, oké, elmegyünk vacsorázni, aztán utána mégiscsak bekapcsoljuk a tévét. Foci – legalább a Zsolt hadd érezze jól magát. Fejemre húzom a takarót, némán szenvedek. Most utálom az ittlétet.  A Zsolt nemkülönben: ezek a focisták egy nyamvadt gólt nem voltak képesek rúgni…

Reggel 9-re jön Ganesha – nem a hindu isten, hanem a róla elnevezett ifjú riksás, aki körülvisz minket jó pénzért a teaültetvényeken. Na, ha még mindig relaxálsz, most figyelj, minden képzelőerődet össze kell kapnod! A munnari teaültetvények a világ legeslegszebb helyei között vannak! Képzeld el, hogy hatalmas hegyek-völgyek vannak előtted és körülötted zöld bársonnyal bevonva száz kilométeres körzetben! A teacserjéket leginkább sövényhez tudnám hasonlítani, amit állandóan nyírnak, rendben tartanak, és mivel a tealevél eredetileg gyönyörű élénk és sötétzöld, a zöld fergeteges színskáláját  varázsolja eléd, akármerre mész. Ezt csak a kék szakítja meg, mert bővizű folyók keresztezik utadat, és időnként kénytelen vagy megállni egy tó mellett, hogy a visszhangot kipróbáld – hibátlanul működik. Akármerre mész, csak azt hajtogatod: „nem hiszem el…”, mert rájössz, hogy nincs szavunk a dolgok leírására.

Ganesha nagyon jó idegenvezető. Lelkesen visz körbe – mondhatnánk, hogy ennyi pénzért (400 Rupia) tegye is meg, de azért érezzük, hogy nem a pénzünkre hajt. Tényleg minden szépséget megmutat: megáll a lépekkel teli fánál, vagy elszalad és faágat hoz, melynek leveleiből nyerik a fájdalomcsillapítót, virágot szed nekünk, tudja, melyik kiszögellésbe kell vinni minket, hogy dél-India legmagasabb pontját, a 2695 m magas Anamudit jól láthassuk. A fényképezőgép folyamatosan kattog, mindent-mindent szeretnék rögzíteni, állandóan attól szenvedek, hogy még így, digitális géppel sem tudok mindent megörökíteni. Később ködfelhőbe kerülünk mi magunk is, van, hogy nem látjuk egymást, pedig csak 5 méter van köztünk.

Azon töprengek, hogy hol vannak az Indiába látogató turisták? A Taj Mahal és a Gangesz környékén? Hogy-hogy ezért a szépségért nem jönnek le kicsit délebbre? Talán nem is tudnak róla. Ez az ország tele van ilyen rejtett gyönyörűséggel. Akkor bukkansz rá, amikor éppen nem is sejted vagy éppen már eleged van az utazók kiszolgáltatott életmódjából.

Még aznap továbbindultunk Coimbatorba, hogy az azt követő napon a reggeli busszal Ooty-ba jussunk. Utunk tele volt káprázatos tájakkal. A hajtűkanyarok kissé próbára tették az idegrendszeremet, azonban ezek a járművek, melyek nálunk sohasem kaphattak volna forgalmi engedélyt, itt szemlátomást vidáman cikáztak. Izzadó tenyérrel és visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy vajon a sofőr képes lesz-e bevenni a keskenyre aszfaltozott kanyarokat, illetve a velünk ellentétes sávban közlekedő idejében felismeri-e közeledésünket vagy elkerülhetetlen lesz a találkozás. Ilyenkor nincs kedvem a tájat csodálni – visszasírom azt az időszakot, amikor Isten megmentő angyalaiban még tudtam bízni, és imát rebegve hozzájuk azt is tudtam, hogy meghallgatásra talál kérésem: baj esetén csodás szárnyak menekítenének meg, és gyengéden tennének le valami biztonságos helyen. Most viszont azt látom, hogy ha csak öt centivel arrébb megy a busz, tehetetlen sziklatömbként fog lefelé gurulni, és az a sok ember egymás hegyén-hátán…. Bocsánat, korábban nem szóltam, hogy most már ne relaxálj!

A közlekedés ebben az országban hihetetlen egyszerű, ha nem vagy nagyigényű. Míg a vonatra jegyet kell foglalnod előre, a kicsit jobb minőségű buszra úgyszintén, viszont a „fapados” járat, szinte akárhova tartasz, néhányszáz kilométeres körzetben szinte óránként indul. Ne is kérdezd a menetrendet, ha van is, sem tartják be. Akkor megy, amikor a sofőr ráér, vagy úgy gondolja, eléggé tele van a jármű. A menetidő amolyan körül-belüli periódus. A megállóhelyek sokszor azok, ahol az utazni szándékozók leintik a buszt. Ez a közlekedési eszköz általában 2-3 embert foglalkoztat: a sofőrt, a jegykezelőt, és időnként egy harmadikat, aki az oldalsó visszapillantó tükröt helyettesítve a sofőrnek kurjantással helyzetképet ad arról, hogy lehet-e indulni vagy meg kéne állni. Belül az utazóközönség időnként két táborra oszlik: elöl a nők, hátul a férfiak. Ezt, a tömeg miatt nem is bántam, hogy így van. Egyébként mi valahol a busz közepén próbáltunk elhelyezkedni, hogy ne bontsuk meg a rendet. Ez a közlekedési eszköz mindig újabb és újabb meglepetésekkel tudott előállni. Ma már bizton állíthatom, hogy nincs két egyforma – azaz futószalagon előállított – buszuk. Utaztunk olyanon, aminek e tetejét rövidebbre szabták, a százhetven centinél magasabbak pechjére, mert nekik behúzott nyakkal vagy lehajtott fejjel, esetleg görnyedő háttal kellett utazni. Máskor csavarok álltak ki az előző ülésekből, és ha nem volt az ember elég figyelmes, könnyen megsértette a térdét. Teljesen abszurd volt az is, amikor a csavar a busz „plafonjából” lógott le, néhány centire az ott álló emberek fejétől. A pálmát viszont az az  éjszakai út nyerte, amikor megörülve, hogy van ablak, be akartam húzni, mivel fáztam, és ezt a műveletet sikeresen végrehajtva az ablakra szerelt fém kallantyú a halántékom magasságában állt meg. Ha visszahúztam az ablakot, hideg levegő vágott be, így viszont szembenéztem azzal, hogy rázkodó buszon elaludni úgy, hogy a fejem kicsit oldalra bicsaklik – életveszélyes. Csipkedtem magam, és különböző technikákat alkalmazva próbáltam magam éjjel 4-ig ébren maradni...

Lemondva a flancolásról a következő utazási módot alkalmaztuk a leggyakrabban: A buszpályaudvaron leszálltunk, a közelben kerestünk valami szállást, ott lecuccoltunk, elmentünk tekeregni, és amikor úgy gondoltuk, bezsebeltük a hely látványosságait, visszamentünk a pályaudvarra, ahol rövid időn belül biztos, hogy indult busz a következő kiszemelt hely felé. Ezek a lepukkant buszok szinte fillérekbe kerültek, és a távolsági járatokon sohasem kellett állnunk.

Tudom, az jár a fejedben, hogy neked nincs annyi pénzed, hogy ilyen helyekre eljuss. De erről én ezt gondolom: Ha 10 napra kiruccansz Horvátországba, többet szórsz el, mint amennyibe került nekem az ötheti  ottlétem mindenestől. Ha számosítva akarod hallani: a repjegy reptéri illetékkel: 146, plusz a vízum 12, az oltások 20, a kinti szállás, étkezés, utazás – összesen napi 1000-1500 – igényektől függően. Ez összesen 220 ezer.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy az emberek a kényelmet akarják inkább megfizetni. Megértem őket, csak akkor ne hitessék el magukkal, hogy nincs választási lehetőségük, és hogy sok minden pénz kérdés. Nem az! A kényelem feladásának kérdése. India ebből a szempontból is konfrontál: mennyire tudsz lemondani a komfort-igényedről, hogy helyet adj valami másnak. Úgy érzem, nem is tudunk a  lehetőségeinkről. Egysíkú életet élünk, követjük az elénk tárt mintákat, azok megkérdőjelezése nélkül. Tényleg bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az ismeretlent, mert az kockázatos, és ennél fogva úgy gondoljuk, hogy sokkal több veszélyt rejt magában. Vegyük például a reakciókat, amikor kitudódik, hogy nem kötöttem biztosítást. Mint sas az áldozatára, támadnak nekem egyesek: „Te megőrültél, elmész egy ilyen helyre biztosítás nélkül? Visszakérdezek: szerinted nagyobb az esélye, hogy ott történik valami baj, mint itthon? Őszintén szólva, komolyan úgy látom, valami csapdában tartjuk magunkat, és a ketrec rácsai sokszor már nem a védelmünket szolgálja, hanem börtönünk falaivá válnak. Visszautalnék Mike életfelfogására, arra, hogy a kiadott lakásának árából kiskirályként éldegél Indiában mindenféle nyomás terhe nélkül... De tudom, hogy vannak rabságban élő madarak, akik a kalitkából kiszabadulva elvesztik hovatartozás érzését – és elhullanak. Tudatosan nem akarok velük hasonulni...

Szerettem délután-este busszal utazni, figyelni az utca népes tömegét, elkapni azokat az önfeledt pillanatokat, amikor nem tudták, hogy egy fehér ember figyeli őket. Szerettem a nap lenyugvó színeinek palettáját nézni, az árnyalatokat, ahogy percről-percre változtak. Az utazás egyben betöltötte a városnézés szerepét is, tehát összességében nagyon elégedett voltam ezzel az életformával, habár mérhetetlenül fárasztó volt. Mysoreba tartva úgy döntöttünk, ahogy beérünk a városba este 10 magasságában,  hotelt keresünk, és azonnal lefekszem. Az út a mysori palota mellett vitt el, és – ha álltam volna, földbe gyökerezett volna a lábam attól a pazar látványtól, ami elém tárult. Leszálltunk a buszról, elindultunk visszafelé és csak álltunk és álltunk a palota előtt.

Másnap reggel visszasietünk, és a főkapunál reggel 8.45-kor csalódottan megtorpanunk: még zárva van! A szemfüles riksás ott terem, már fűzi is a fejünket: ez csak délben nyit, addig elvisz pár helyre, megmutatja a piacot, meg a jóga-iskolát, meg a többit. Nagy nehézségek árán lerázzuk. Ahogy visszanézek a palotára, távoli színes kis hangyákat vélek felfedezni a kertben, ami egyértelművé teszi, hogy ha a főbejárat zárva van, akkor máshol juthattak be, mert mégiscsak furcsa lenne, ha tegnapról véletlenül itt maradtak volna ezek a lények.

Kerülünk, és tényleg, a bal oldalsó kapu fogadja a látogatókat. Le kell tenni a fényképezőgépet, 50 Rupiáért vigyáznak is rá, nagyon értékeljük a szolgáltatást. Egy indiai úr elmondja, hogy itt idegenvezetővel lehet csak körbemenni, tehát jön velünk. Ösztönösen leállítom őt is egy nagyon határozott „nem”-mel. Nem is annyira azért, hogy ne fejjenek már meg, hanem, hogy ne kelljen máshoz igazodni, azt nézni, amit ő mond, akkor továbbindulni, amikor ő tenné, és egyáltalán ne kelljen már hangokra figyelnem, csak arra, amit én értéknek érzek. Gondoltam, ha tényleg muszáj, hogy velünk jöjjön, akkor majd úgyis tisztes távolságból követ. De, persze, hogy nem tette, ez is csak egy trükk volt.

Ahogy jártuk a maharadzsa palotáját szobáról szobára, próbáltam magamba szívni és rögzíteni azt az érzést, hogy ebből a szépségből fogok erőt meríteni az elkövetkezendő ínséges időkben, amikor otthon telik az idő nap-nap után, és én csak beletemetkezek a szürke hétköznapokba.

Időnként próbára tettem a mesteremberek tudását, beálltam rejtett zugokba, hogy onnan kifelé tekintve majd kiderül, hogy a különböző cirádák mértanilag nem passzolnak össze, nem zárnak be egyforma szögeket, és egyszer tényleg úgy alakult, hogy igazam lett. Hívtam a Zsoltot: „nézd, a legbelső szoba ablakának boltíves csipkéi még csak-csak illenek a külsőbb szobák ablakainak íveihez, de a távoli kapu elcsúszott”. „Na, figyelj, drágám, te rossz helyen állsz, egy méterrel odébb van a palota közepe.” És tényleg, ahogy odaálltam, beleborzongtam a hibátlanságba és a tökéletességbe…

Nem tudom felmérni a Taj Mahal nagyságát, de ott, Mysorban azt éreztem, hogy nem tudok elképzelni ennél nagyobbat és fantasztikusabbat…

A csodákat mindig felváltja valami méla, alvó passzivitás, a nem-történések ideje, vagy éppen valami, ami teljesen belerondít a szent boldogság állapotába. Ilyen volt például a következő éjszaka, amikor a hotelfolyosó annyira hangos volt a személyzet lármájától, hogy lehetetlenség volt aludni. Kimentem, kértem őket, hogy hagyják abba a zajongást. Tudom, egy szót sem értettek angolul, de kis leleményességgel rájöhettek volna, hogy mit akartam. Tovább folyt a buli. A Zsolt, igazán nagyon béketűrő ember, de fél óra múlva feltépte az ajtót, kirohant és magyarul elkezdett üvöltözni. Azonnal csend lett…

Banhgalore-tól is többet vártam -  vagy elkezdtem az idő szorításában élni? Számolgattam, hogy már csak egy hét van hátra, és a lehető legtöbbet akartam kifacsarni ezekből a napokból. Már elkezdtem sajnálni az időt mindenre: az alvásra, az éttermi ebédfelszolgálásoknál a várakozásra, és a hosszú utakra.

Hálás vagyok Zsoltnak, hogy időnként, ha éppen én nem bírtam cérnával, neki meg valahogy több jutott, akkor egy jó darabon besegített. Egyszer ülünk – a változatosság kedvéért – egy kínai étteremben, várunk, hogy kihozzák a megrendelt menüt. Tikkasztó meleg van, kedvtelen vagyok, mennék is tovább, mert még annyi mindent kell bekebeleznünk, ugyanakkor maradtam volna is még a hotelszobában, mert nagyon fáradt voltam, de ki kellett csekkelni, ha nem akartunk még 24 órát ráfizetni. Ülök bágyadtan, erre a Zsolt megkérdezi: „Te tudtad, hogy Oroszországban, ha rendelsz valamit azonnal ki is kell fizetni?” – „Nem mondod!” – „Jaj, dehogynem, tényleg nem hallottál még róla?! Ha egy levest kérsz, fizetsz, aztán mielőtt kihozzák a következő fogást, akkor megint. A kávéért újból.” – „Te ugratsz engem!” – „Jaj, hát hogy tenném?! A Matyi mondta. Tisztára hihetetlen az az ország. Hát tudod, Oroszország, most mit vársz tőle?!” – „Hm, micsoda dolgok vannak!” – „ De, mondok én mást is: ha inni akarsz, megkérdezik, hogy be fogsz-e rugni.” – „Micsoda???!!!” – „Hidd már el, és ha azt mondod, hogy igen, azt kérdezik, hogy hívjanak-e majd taxit. Ha igen, akkor ezt is előre ki kell fizetni.” – „Te, ez elképesztő, de tulajdonképpen praktikus!” – „ Ja…És van, hogy azt is megkérdezik, hogy ha részeg vagy, szoktál-e verekedni. És ha igen, akkor lekötözhetnek-e.” – Látva elkerekedett szemeimet, kacag, nevet szemtelenül velem szemben. Kapcsolok: „Te piszok, te, te...” Természetesen az egész mese szemenszedett hazugság volt. De hálás voltam neki ezekért a pillanatokért, mert ez volt az ő harca az én fekete magányommal szemben.

Hampiig nagyon hosszú utat kellett megtenni – nemcsak fizikai értelemben. Ha egy hónapon belül 5500 km-t utazol, alig alszol, más klímát kell kibírnod, mint amire be vagy állva, és egyáltalán olyan sok minden homlokegyenesen más, mint a megszokott -, fizikailag és érzelmileg is nehéz jól viselni.

Már elfogytak bennem a várakozások, úgy éreztem, túl sok minden történt velem eddig is, és már semmi új sem fog érni, egyébként is beteltem, nem vagyok képes már befogadni és feldolgozni az élményeket.

És ekkor jött a Hampi – mint valami új, mindent elsöprő szerelem, mely elvakít, lebénít, kisajátít és ámulatra késztet. Ha nem esett volna útba, különösebben nem kerültem volna érte, tehát a véletlennek köszönhetem, hogy úgy saccoltam, pár kilométer kitérőt talán érdemes lesz tenni érte. Már a buszon gyanús volt, hogy sohasem láttam még itt ennyi sápadt-arcú turistát egy rakáson: rajtunk kívül még hárman voltak. Aztán útközben az első nagyobb romnál le akartam szállni, gondolván, hogy megérkeztünk. De, éreztem, jobb, ha lekoppintom a turistákat, így mégiscsak maradtam. A busz, onnantól még jó 5 km-t vitt csupa romok között, és mire a végállomáson megállt, már szédültem a látvány pazarságától.

 Próbáltál építeni valamit nagyobb kavicsokból gyermekkorodban: egymás tetejére rakni párat, és ezeket egyensúlyozni? A természet valami ilyesmivel kísérletezett, és elképesztő érdekesre hozta össze, de kalkuláld bele, hogy ezek a kavicsok kissé nagyobbak: mondjuk egy-két lakásnyi méretűek és ezek mind szét vannak szórva nagy területeken. Ha már magad előtt látsz valami ilyesmi tájat,  akkor ezt ötvözd egy XIV-XV. századbeli hindu város maradványaival 20 négyzetkilométeren. Egyes feljegyzések szerint ez a hely „olyan nagy, mint Róma” és a „világ legjobban ellátott városa” volt. 1565-ben azonban egy végzetes ütközet után a  mohamedánok a dinasztia utolsó tagját: Rámarádzsát lefejezték, és porrá egyenlővé tették a város nagy részét néhány óra leforgása alatt. A romok között templomok, paloták, fürdők és pavilonok találhatók – némelyek egész jó állapotban.

Nem lehetett betelni a hely szépségével. Akármilyen irányba indultunk el, a dombok mögött újabb és újabb csodák kerültek elő, és mint a délibáb, csak csalogattak újabb ígéretekkel. Mi pedig mentünk és mentünk. Aztán leültünk egy folyó partjára, és már ott amiatt fájt a fejem, hogy hogyan fogom én ezt nektek elmesélni…

Fizikális fájdalmat éreztem, amikor továbbindultunk. Napokat, heteket, hónapokat szerettem volna még ott tölteni, rehabilitálódni és töltekezni.

Goát – a turistaparadicsomot nem akartuk kihagyni. Este 10 körül átszálltunk Hubliban, India egyik legtisztább buszpályaudvarán. Végre nem röfögtek kismalacok, fekvő tehenek sem keresztezték az utat, kivilágított, kulturált szép, nagy állomás volt. A busznál érdeklődöm, hogy „Goa”, intenek, hogy, ez az, szálljak csak fel. Kérdezem: „Margao”? „Yes, yes!” Érdekes – gondoltam, - tudom, hogy a busz Panajiba is megy, és az út elágazásától felfelé van, míg az én keresett városom az ellentétes irányban. Mindegy, felszállunk, utazunk éjjel 3-ig, amikor egyszer csak a zsúfolt busz megáll, a jegyárus közli, hogy arra van Margao, itt szálljunk le. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy mégsem mennénk Margaoba, inkább oda megyünk, ahova a busz. Hát így kötöttünk ki Panajiban, Goa egyik régi, tengerparti városában. A megszokott rutint alkalmazzuk: riksával hotelt keresünk, ágyba zuhanunk. Az édes álom nem tart sokáig: 1 óra múlva  hihetetlen hangzavar ébreszt, és nem hiszek a látványnak, amikor félig nyitott szemmel kitekintek az ablakon: kis teherautó platóján 6-7 ember ücsörög és valami fúvós zenét ad elő, behunyt szemmel – mintha aludnának, és bár ütemre és kotta szerint – de érzelmek nélkül. Szerenád volt-e, vagy próba az aznap délután kezdődő karneválra – nem tudtuk meg.

Reggel a fürdőzési vágyunktól fűtve átvágtunk a városon. Ez már nem India! Minden puccos, kényelmetlenül rendezett és tiszta. A parkban felirat: „Műanyagot bevinni tilos.” – Ez természetesen a műanyag ivóvizes palackra is értendő. Behúzom a táskámon a zipzárat, ne látszódjon, hogy nálam egy másfél literes üveg van. Kicsit dudorodik a táska, de csak nem fognak ellenőrizni! Farmernadrágos, feszes pólójú indiai lányok jönnek szemben, legszívesebben megmondanám nekik, hogy nem járnak jól ezzel a cserével, száriban sokkal szebbek lennének. A széles folyó folyási irányát követve eljutunk a tengerig, közben kikerülünk egy forgatócsoportot, aztán néhány száz méter múlva egy keményen dolgozó „brigádot”: nőket, férfiakat, gyerekeket. A folyó mellett árkot ásnak, követ hordanak: a legifjabbtól az aggastyánig, mind. Nem véletlen, hogy bennem maradt ez a kép: miközben kikerüljük őket, megállnak, mint amikor a mozgófilm egy kockáját kimerevítetik: félig lehajoló, guggoló, földet lavórban fején cipelő testhelyzetben. Az asszonyok karján, bokáján, hajában, orrában, fülében ékszerek és díszek. – nyilvánvaló, hogy nem az idegeneknek való tetszés szándékából viselik. Csecsemő sír bent a sátorban, egy totyogó kisgyermek markolássza a vézna kutya nyakát. – Ez megint India volt…

Félórás gyalogút után szállodák hosszú sorára bukkanunk, ahol jómódú fehérek ücsörögnek a teraszok napernyője alatt – azonban a tengerben elvétve akad csak 1-2 fürdőző. A hőmérő higanyszála becslésem szerint 60 fok fölött van (a valóságban 20 fokkal kevesebb), már az sem biztosít elég lehűlést, hogy bokáig-térdig gázolunk a vízben…

A délutáni karnevál szörnyű – talán nem is tudom megmondani, miért. Menekülünk kifelé belőle, felsóhajtunk, ahogy megszabadulunk a zajos, ünneplő tömegtől: a „modern indiaiaktól”. És amikor már viszonylag csendesebb helyre érünk, akkor látjuk, hogy az összes „fehér-népség” ott van, kávéznak, sétálnak, csendesen kirakatokat nézegetnek – pihennek.

A hátralevő egy hetet mi is pihenéssel töltöttük. Mégiscsak eljutottunk Margaoba, onnan a Kolva Beachre, aztán visszamentünk a Panajitól 10 km-re levő Old Goát megnézni. Itt emelkednek az Ázsia legnagyobbjai közé tartozó templomok, melynek egyikében nyugszik arany- és üvegkoporsóban  Xaveri Szent Ferenc holtteste olyan pompa és gazdagság közepette, amelyet egész életében elutasított. Goa 1961-ig Portugál gyarmat volt, és ennek a nyomait viseli a mai napig, épületei inkább a Földközi-tenger városainak stílusára hasonlítanak. Részben megnyugtató volt, hogy ez a hely átmenetet képez az otthoni és az indiai lét között, áthidalva azt a mérhetetlen szakadékot, ami két világ jelet, másrészről őszintén sirattam India hiányát.

Megfoghatatlan számomra, hogy India mitől váltja ki az ide látogatókban a „se vele, se nélküle” érzést. Megőrülsz tőle, szeretnél is szabadulni, de  amikor menned kell, valami meghasad belül  Olvastam India-utazók írásait arról, hogy „megfertőződtek”, és kissé nevetségesnek is éreztem őket. Nagy mellénnyel, falakkal körülvéve, minden irányból levédetten mentem oda, de mostanában, a realitások talaján maradva egyfolytában azt fontolgatom, hogy hogyan tudnék visszamenni, mielőbb – minél hosszabb időre. Legyőzött engem is…

És ahogy felszállunk a gépre, felzúg a motor, lassan elválnak a kerekek a kifutópályától, hátradőlök az ülésen és kiegészítem a listát, amit idejövet elkezdtem. Tehát, ha India, akkor döbbenet és káprázat, sokk és megrendülés, az élet élése. Kész, vége, ennyi volt az első találkozásom Vele. Most hazaröpülünk a nem 9 ezer km-re, hanem fényévnyire levő otthonunkba.

„Ugye, nem maradunk otthon sokáig, és mihelyt lehet, visszajövünk?” – kérdezem Zsolttól. „Igen, visszajövünk.”

Behunyom a szemem, „leeresztem a rolókat”, belül megrendülten búcsúztatom ezt a „más-világot”. De hirtelen hátrafordul az előttünk ülő két fiatal, indiai apáca és tört magyarsággal nekünk szegezik a kérdést: „Ti magyarok vagytok?” „…???”