38. szám

(III. évf., 1998 feb. 15.)

Tartalom

E számunk Reinhold Stecher innsbrucki püspök Nyugaton nagy visszhangot keltett kritikus levelét közli. A Duna Kör webcíme és egy környezeti nevelési könyv van még benne.

1. Reinhold Stecher püspök (Innsbruck, Ausztria): Gondolatok a papok és világiak együttmûködését szabályozó legújabb dekrétumról

Mivel egyszer elhatároztam, hogy az egyházkritikai szempontból
szükséges dolgokat nem "bátor nyugdíjasként", hanem aktívként mondom
el, nem kerülhetem meg, hogy néhány gondolatot elmondjak errôl a
dekrétumról, mielôtt továbbadom a botot.

2. Környezeti nevelés: Rothenberg, David: Gondolkodni fájdalmas? Beszélgetések Arne Naess-szel

3. A Duna Kör honlapja: http://www.danube.org

Cikkek, dokumentumok

1.

Reinhold Stecher püspök (Innsbruck, Ausztria): Gondolatok a papok és világiak együttmûködését szabályozó legújabb dekrétumról

Mivel egyszer elhatároztam, hogy az egyházkritikai szempontból szükséges dolgokat nem "bátor nyugdíjasként", hanem aktívként mondom el, nem kerülhetem meg, hogy néhány gondolatot elmondjak errôl a dekrétumról, mielôtt továbbadom a botot.

Persze nem annyira a részletekrôl. Itt olyan dolgokat mondok ki, amelyeket szilárdan rögzíteni kell. Elôször is adva van az eucharisztia teljhatalmával felruházott pap - és ezt a teljhatalmat senki sem veheti el, vagy igazolhatja alulról. És való igaz, hogy ezen a területen sajnálatosan léteznek vadhajtások még akkor is, ha azokat a Róma által oly gyakran befeketített Ausztria határok között tartja. A részletekrôl kritikailag csak annyit lehetne mondani, a papok és világiak közötti különbség ügyében nem kellene mindent egy kalap alá venni. Két különbözô dolog az, hogy például az eucharisztikus teljhatalmat védelmezzük, vagy a misén történô prédikálás teljhatalmát. Ha még sikerül is - mint ma gyakran történik - valahonnan "belandoltatni" egy öreg papot az eucharisztiára, nehéz belátni, miért kell megtiltani a közösség egy teológiailag teljesen kiképzett, és emberi-lelki szempontból alkalmas tagjának a prédikációt az eucharisztia ünneplésekor (legutóbb Mindenszentek ünnepén helynökömnek egyedül hét misét kellett tartania kisegítô papként!). Teljes mértékben azt képviselem, hogy a hirdetéshez egyházi felhatalmazás szükséges. De más dolognak tartom, hogy a misén a hirdetést azért hagyják el, mert ahhoz feltétlenül felszentelt személy szükséges. A közösségekben senki sem érti meg az ilyen tilalmat, ha semmi az alternatíva.

És ezzel már itt is vagyok tulajdonképpeni aggályomnál ezzel a megintcsak korlátozó dekrétummal szemben, amely a világiakat, segédáldoztatókat, stb., legfeljebb kelletlenül engedélyezett szükségmegoldásnak tekinti néhány funkció ellátásához, ha t.i. másképp már egyáltalán nem megy. Aggodalmam fôleg a nálunk és a Föld legtöbb országában kialakult lelkipásztori helyzetnek "tudomásul-nem-vételét" illeti, és annak "tudomásul-nem-vételét", hogy az eucharisztiának mi a teológiai jelentôsége a keresztény közösség és az egyház számára. Utóbbiról nagyon világosan szól Wolfgang Beinert cikke a "Stimme der Zeit" 11. füzetében, 1997. évfolyam, 736.sk oldalak.

Valamivel plasztikusabban kívánom ábrázolni a dekrétum dilemmáját. Rövid idôvel ezelôtt Tirolban elôállt az a probléma, hogy a lakásaikban és öregek otthonaiban élô sok cukorbeteg ellátására, a szükséges injekciók beadására csak diplomás nôvérek lehettek jogosultak. Képzett diplomás nôvér azonban nagyon kevés van. A diplomás nôvérek érdekképviselete természetesen különbözô indokok alapján védelmezte ezt a jogot, azonban tekintettel a közegészségügyre mégis úgy döntöttek, hogy megfelelôen képzett idôsgondozók ezeket az injekciókat beadhatják. - A világ fiai valóban okosabbak a fény fiainál. Nálunk is az egészségrôl-üdvösségrôl van szó, persze olyanról, amelynek örökkévalósági dimenziója van. És nálunk is úgy van, hogy a diplomás gondozók (papok) igen kevesen vannak, és a klerikusok életkorpiramisát látva egyre kevesebben lesznek. Továbbá az is világos, hogy a hitelesen élt nôtlenség követelménye mellett ez a szám mindig alacsony lesz. A becsületesen élt nôtlenség azt is megköveteli, hogy az illetô a lemondást a szexuális és partneri kapcsolatról egészséges és nem elfojtott módon alakítsa át lelki, pasztorális, szellemi, szolgáló és teremtô kibontakozásra. Ez azonban azok dolga marad, "akiknek van fülük a hallásra". És magukban Jézus szavaiban még a nyomát sem lehet találni az utalásnak, hogy a kiválasztottak száma egy élô egyház pasztorális és teológiai szükségszerûségeinek kell megfeleljen. Korunkban és annak légkörében még nehezebben lehet megfelelni mindennek, mint volt a nácizmus üldöztetései idején, amely korra esett az én elhívatásom.

Némiképp mindig problematikus, ha Isten üdvözítô szándékain és a szentségek legmélyebb teológiai lényegén túlmenôen emberi rendelkezéseket abszolutizálnak.

A világiakról szóló említett dekrétum tehát megelégszik a "diplomás nôvérek és diplomás gondozók", akarom mondani a klérus teljhatalmának, méltóságainak és rendi kiváltságainak védelmével. A közegészség ügye, azaz a közösségek egészsége-üdve teljesen kimarad a játékból. Ezen közösségek számára ugyanis tulajdonképp már régen kitalálták az üdvösség szentségek nélküli útját - ami megintcsak fejcsóválásra indít minden, a skolasztikus teológiában tisztességesen képzett személyt. Ott ugyanis kellô súllyal definiálták az eucharisztia, a bûnbánat, illetve a betegek szentségének szükségességét az üdvösséghez.

Itt azonban ismét a dilemmába ütközünk, amennyiben az eucharisztia hivatalának feltételeit nem a közösség üdvének oldaláról határozzák meg, hanem az egyedi engedélyezési feltételek alapján, amelyek részben pusztán emberi-jogi eredetûek, és alkalmazásuk az Isten üdvözítô akaratára, valamint a közösség lényegileg eucharisztikus struktúrájára irányuló legcsekélyebb tekintet nélkül történik. A ragaszkodásnak az ilyen hivatalfogalomhoz minden áldozatul esik, mely fogalom persze eleve nem vezethetô le a kinyilatkoztatásból. Nemrég nevetve mondta nekem egy konzervatív érzületérôl ismert püspök: "Ó, hát nálunk minden papnak három plébániája van - és minden igazán nagyszerûen megy...". Persze a magas méltóság viselôje életében még egyetlen plébániát sem vezetett, hát még többeket. Ha ebbe belekóstolt volna, merész ítéletében elôvigyázatosabb lett volna. Franciaországban papokat ismertem meg, fáradt és reményvesztett papokat, akik körberohangálva hét-tíz plébániát "látnak el". Még ha az ilyen papok teológiailag kiválóan képzettek is, nincs semmi esélyük arra, hogy a felsôbb emeletek intézkedéseibe beleszólhassanak. Az alacsony helyzetû, elsôvonalbeli papot a püspöki méltóság teljesen távol tartja magától, és az ügyekbe semmi beleszólást nem enged számára. Így a tapasztalatokat és ellehetetlenüléseket csak kevés püspök veszi észre és viszi föl a magasabb szintre. Lefelé megelégszenek legjobb esetben egy megértô sóhajtással, és a megindult panasszal, hogy nincsenek keresztény családok, amelyek elegendô számban fabrikálnák a celebsz hivatásokat. Feljebb pedig megelégszenek a kéznél lévô rendelkezések bebetonozásával, amint azt a jelen dekrétum is teszi. A mögötte lévô szükség és baj nem, beszédtéma.

Ha az Ausztriával folytatott párbeszédben erre a témára kerül sor (hacsak nem sikerül már elôzôleg sarokba számûzni a tárgyat), korlátlan hatalmú méltósággal arra fognak rámutatni, hogy ez a téma egyértelmûen a világegyház ügye (ami persze igaz), és nem érinti az osztrák hívôket, közösségeket, lelkipásztorokat és a felelôsség viselôit.

Nem azért mondom el mindezeket, mert ellene vagyok a papi nôtlenségnek, és azt képzelném, hogy a "viri probati" (bevált, derék férfiak) rendjével nem adódnának nehézségek. Ilyenek mindenütt találhatók, ahol emberek vannak. De általában öntudatlan vagy tudatos hamisításnak tartom, hogy az itt felhozott kérdést úgy állítsuk be, mintha az a mennyek országáért vállalt nôtlenségrôl folytatott vita lenne. Itt az a borzasztó, hogy a jelenlegi egyházvezetésnek teológiai és lelkipásztori hiányosságai vannak, bármilyen kellemetlen is kimondani ezt. A hivatal az egyházban annak bibliai értelmezése alapján az üdvösséget szolgáló hivatal, és nem szakrális öncél, amely számára teljesen közömbös lehet, hogy keresztények milliói és tízmilliói egyáltalán kapnak-e lehetôséget az üdvösséget elôkészítô szentségek vételére, és hogy emberileg élményszerû formában gyakorolhassák közösségeik középpontját, ami bibliai és dogmatikai alapokon az eucharisztia. A hitvallásban pontosan így mondjuk még mindig: "Értünk emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennybôl". És nem így: "Tekintélyigényünkért és az egyház struktúráinak szigorú megôrzéséért leszállott a mennybôl."

És nem abból kellene kiindulni, hogy a világiak és a lelkipásztorkodó papok nagy része Ausztriában ezeket a dolgokat nem képes átlátni, és hogy ôket illetéktelenekként egyszerûen le lehet mosni egy olyan párbeszéd során, amit becsületesen kellene lefolytatni. Nagyrészt fôleg ezeknek a világiaknak és épp ezeknek a lelkipásztoroknak köszönhetjük inkább, hogy még mindig és mindenek ellenére létezik az osztrák egyház, semmint egyes római dekrétumoknak...

E század végén egyházunk egyes jelenségei között tulajdonképp a legmegrendítôbb az a tendencia, hogy emberi rendelkezéseket és hagyományokat az isteni megbízatásoknál magasabbra értékelnek. Úgy látszik például, hogy a magasabb grémiumokban senkit sem nyugtalanít, hogy szó szerint katolikusok millióinak százai egyáltalán nem juthatnak hozzá a megbocsátásnak az üdvösséghez morálisan elengedhetetlen szentségéhez (és mivel nem juthatnak hozzá, egy generáció múlva már nem is akarnak hozzájutni). A betegek szentségének ma még volna esélye - egyébként még egy határozottabban egészségre és emberiességre törekvô orvosi környezetben is. De a szentségben a beteg fölé hajló Krisztus a teljhatalom celebsz-megszorító átruházása következtében éppen a milliókhoz nem jut el. Az sem zavarja semmiképp az egyház központi hatalmát, hogy a nagyvonalúan elhatározott plébánia összevonási gyakorlat a betegek szeretettel övezett szentségi pasztorációját ellehetetleníti. És itt valóban az üdvösségrôl, az örök üdvösségrôl van szó.

Számomra mind régen mind most az isteni tanítások figyelmenkívülhagyásának kérdésében a leginkább aggodalmat keltô az az eljárás, ahogy a házas papokkal bánnak. Saját tapasztalatból tudom, hogy azok a folyamodványok, amelyeket a püspök sürgetô pasztorális és emberi alapokkal támogatott kérésként nyújt be, nos ezeket tíz, vagy több éven keresztül pillantásra sem méltatják. Ezt a gyakorlatot a legújabb dekrétum is alig változtatja meg. Vegyük figyelembe, hogy itt az Istennel és az egyházzal létrehozandó megbékélés kéréseirôl van szó, arról a lehetôségrôl, hogy keresztény házasságban élhessenek, és néha arról is, hogy nem papi szolgálatokat végezhessenek. Itt sincs más, mint a könyörtelen nem. De ismételten: mit mondott az Úr? Nem a legfôbb kötelességgé tette a megbocsátás és megbékélés tettét minden tanításában és példabeszédében, tetteiben, és a kereszten elmondott imájában? Nem a legkeményebb büntetéssel sújtotta a megbocsátás törvényének meg nem tartását? Nem ezt mondta: "Aki nem bocsát meg, annak nem fognak megbocsátani"? Nem erôsítette meg Péternek személyesen, hogy naponta nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer kell megbocsátania? Ez a hely a római dekrétumokban soha fel sem ködlik, csak a Máté 16,18. Mindazoknak, akik annyira hangsúlyozzák hûségüket a pápához, és dicsôíttetik magukat pápahûségükért - nem kellene ezeknek megriadniuk a Világbíró szavainak hallatán, ha egy pápa a megbocsátás iránti folyamodványok és kérések félretolt ezreivel hal meg? Mit teszünk egy halálos ágy mellett, ha tudjuk, hogy az illetô megtagadja a megbékélést? Nem kíséreljük meg, hogy megenyhítsük ôt, mivel az örök üdvösségérôl van szó? És ugyan mit tartanánk egy papról, aki ezt mondaná egy gyónónak: "A te bûnöd esetében, ha tíz év múlva visszatérsz, talán hajlandó leszek feloldozni téged"? Teológiailag nem magátólértetôdô, hogy a megbocsátás és megbékélés megtagadása a sokkal nagyobb bûn, mint a celibátus megsértése? A második emberi parancsot érint, és a gyengeség bûne, az elsô isteni, és a keménység bûne. Vagy talán azt hisszük, hogy az egyházban a jogi törvényalkalmazásokra nem állnak Jézus parancsai? Úgy gondoljuk, hogy a világbíró rendjében az íróasztalkukacok jobban megússzák, mint az apró dolgokban vétkezôk?

Itt is megmutatkozik a folyton felmerülô tendencia, hogy Jézus tanítását alárendeljék az egyházi igazgatási praktikáknak és az emberi tekintélygyakorlásnak.

Az ilyenfajta eljárásmódokban rejlik a pápai tekintély elvesztésének oka. Ugyanis ez az egyház számára annyira fontos tekintély a maga súlyát csak a Jézussal megegyezésbôl vezeti le, amint ez kifejezésre jut a tévedhetetlenség legbelsôbb lényegébôl is. De a történelem azt tanítja, hogy a legfelsôbb hivatal gyakorlata is eltévelyedhet Jézus ügyétôl. Az egyéni vétkezôkkel szemben folytatott mai gyakorlat ellentmond Jézus Lelkének, pontosan úgy, mint az egész országok és városok ellen foganatosított egyházi átkok és kiközösítések. Magam tudom, hogy sok pap és világi, akik komolyan veszik kereszténységüket, szenvednek ezektôl az ellentmondásoktól, és olyan pápára vágyakoznak, aki korunkban mindenekelôtt a jóságot testesíti meg. Ahogy ma kinéz a helyzet, Róma elveszítette a könyörületesség imázsát, és eladta magát a látványos és kemény uralkodásnak. Ezzel az imázzsal az egyház a harmadik évezredben nem lesz ütôképes, mivel a pompázatos millenniumünnepségek a mégoly szép szavakkal sem segítenek semmit. Itt a lelkipásztori gyakorlat egyes döntô pontjait érintô hangsúlyeltolódásról van szó, ami érinti egyrészt azt, ahogy kezelik Jézus általános megbízását az üdvösség munkálására, valamint azt, ahogy a bûnösökkel szemben eljárnak.

Ugyanakkor éppen az egyház érdekében nem szabad azt tenni, hogy a legfelsôbb szinten a bázis minden morzsájáért fáradoznak és gondban vannak, de a maguk szemében a gerendát sem veszik észre.

Én ugyan nevén nevezem mai egyházunknak a Szentírás farizeusi értelmezési vitáiba nyúló hiányosságait, de reményem a Szentlélek mûködésében és Jézus ügyének jövôjében semmit sem csökkent. Azonban az igaz szándékok iránti érzékenységnek egyházunkban világosabbá kell válnia. Az eltévelyedés az ilyen alaptételektôl súlyos következményekkel járt a múltban. Az elmélkedések az ezredfordulóról ebben a tekintetben is új meglátásokat hozhatnának.

Dr. Reinhold Stecher Innsbruck Megyéspüspöke

Pünkösd utáni 33. vasárnap, az Utolsó Ötélet vasárnapja

Eredeti nyelv: német
Méret: teljes fordítás
Forrás: Publik Forum, 1997/24. szám.
Fordította: Hampel Károly

Környezeti Nevelés

Rothenberg, David: Gondolkodni fájdalmas? Beszélgetések Arne Naess-szel

Környezeti nevelési báziskönyvtár (Selyemgombolyító): 502[100] R 89

Rothenberg, David: Is it Painful to Think? Conversations with Arne Ness
Gondolkodni fájdalmas? Beszélgetések Arne Naess-szel
Minneapolis, MN ; London : University of Minnesota Press, 1993. - XXIV, 204 p., [16] t., ill.
ISBN 0-8166-2152-7

KIKNEK SZÓL
Felnôtteknek

TARTALOM
A Bostoni Egyetem filozófusdoktorának, D. Rothenbergnek a beszélgetéseit tartalmazza A. Naess norvég filozófussal, korunk egyik legizgalmasabb gondolkodójával, aki a "mélyökológia" fogalmát megalkotta.

A könyv nem Naess eszméinek összefoglalása, inkább az ôt formáló eseményekrôl szól: gyermekkor az elsô világháború idején, családi hatások, tanulmányok: Párizs, Bécs, Berkeley, a Bécsi Kör pozitivista gondolkodói, Freud pszichoanalizise, a náci megszállás, Spinoza, Gandhi gondolatai, az ideológiák élezôdése a század közepén, s nem utolsósorban a hegymászás szerelme... Az ôt ért hatások mellett mindmáig független, individuális gondolkodó maradt, az igazságot fáradhatatlanul keresô, örökösen kérdezô ember, aki szerint gondolkodni valóban fájdalmas, de ettôl a fájdalomtól nem menekülnünk kellene, hanem megtanulni szeretni és megmerítkezni benne. Míg A. Maslow szerint az igazi önmegvalósítás egyik kritériuma az illetô környezetétôl való függetlensége, addig Naess éppen az ellenkezôjére ismert rá. Gondolatait követve egy ökológiával átitatott élet világosodik meg elôttünk, s megértjük, hogy a természet tiszteletben tartása és az a mód, ahogyan kapcsolatba lépünk vele, miképpen adják meg az alapot az emberiség roppant méretû problémáinak megoldásához, valamint saját énünk növekedéséhez, teljessé válásához. Fô ökológiai munkája az "Ökológia,közösség és életmód".

FEJEZETEK
Elôszó: Miért támaszkodjunk a fájdalomra; Bevezetés: Az ÉN-rôl szóló tudományról

- I.Gyermekkor és távolságtartás: Apró dolgok; Nincsenek képek; A nevelônô és a legyek; Páncél anyámmal szemben; Költészet és szabatosság; A zene állapota; Elsô mászások: barátok és hegyek.

- II. Az elme és a kör: Egyezségre tudnánk jutni ilyen formában?; Rakoncátlan és féktelen nyelv; Neurózis és felfedezés; Filozófus a klinikán; A viselkedés igérete.

- III. Patkányok Kaliforniában: Szuperpatkányok vagyunk; A sivatag; Pszichológusok az állatkertben; Igaz ez, ha ez így van; Nem eléggé hasonló a rágcsálókhoz; Vadállatoktól sérült meg.

- IV. Kövek által alkotott kabin: A szeretet tanulása; Többet látni a kevésben; Kompetens vagy; Ne mosd el edényeidet!; Az összetettség tanulmányozása; Matematikusok és az Isten; Egyedül lenni; Kompromisszumos normalitás; Arcfordítás az otthon felé; Átkelés a köveken

- V. Inspiráció és lehetôség: Zappfe: nevetés a sötétségre; Csoda vagy rezignáció; Spinoza: az összekötöttség intuiciói; Spinozától az ökológiáig; A rendszer halála; Az utolsó völgy

- VI. Állj ellen a totalitásnak! Te vagy az ellenség?; Diákok menekítése; Ellenállás az abszolútnak; A tortúrákról; A demokrácia meghatározása; Gandhi és Galthung; Az élet mint lefelé síelés.

- VII. A mély meghatározása: Ki kezdte el?; A filozófusok hozzájárulása; 1.példa: Több energia szükséges?; 2. példa: Az eszkimók és a bálnák; Emberi vagy természetes?; Szociális kontra mély; Az ökológiák végtelensége.

- VIII. Megújult módon látni a világot: Definiálatlan Gestaltok; Képzeld el, hogy egy vízesés alatt vagyunk; Arne Naess hisz a jóban és a rosszban?; Beethoven; Az út az erdôn keresztül; A tó motorcsónakokkal; Roosevelt Afrikában; A jó és a sok

- IX. Vékony jégen: A biztonság hálója, a gondolkodás fájdalma; Különbség; Tanulságos mesék

- Epilógus: Egy séta az öröm világában; Arne Naess munkái. A. Naess-rôl szóló, vagy Naess hatását tükrözô munkák

MAGYAR NYERSFORDITÁS
Néhány gondolat "A mély meghatározása"c. rész bevezetôjébôl

Schmidt Sára ismertetése
(A Soros Alapítvány támogatásával)

Néhány gondolat "A mély meghatározása"c. rész bevezetôjébôl:

"Arne Naess-t ma legjobban az általa megalkotott "mély ökológia" terminusról ismerik - mely a környezetlélektannak olyan filozófiája, ami arra bátorít bennünket, hogy alapkérdéseket tegyünk fel fajunknak a természetben elfoglalt helyérôl abban a reményben, hogy a mélyebbre hatoló kérdésfeltés lényegi megoldásokhoz fog vezetni a manapság egyre inkább növekvô környezeti válságra vonatkozóan."..." A "felszínes ökológia" egyedül a gazdag országokban bekövetkezô környezetszennyezés ellen küzd, míg a "mély ökológia" az ökológiai problémák alapvetô gyökereit keresi, melyek az egész világon a társadalmak szerkezetében és a kultúrákban rejlenek."..."Arne Naess arra figyelmeztet bennünket, hogy tegyünk különbséget a mély ökológia filozófiája és a mély ökológiai mozgalom között. Egy mozgalom inspirálói lehetnek szlogenek és milliókat érinthet. A filozófia valami egészen más - ez a kérdezés ösvénye, egy tudomány, mely nem talál követôkre, mivel inkább egy módszer, ami minden gondolkodót a saját helyére visz el, különbözô útvonalakon. Talán ugyanannak a hegynek a megmászását jelenti ez, de minden egyéni mászónál a legmegfelelôbb utat kiválasztva."...

A mély ökológia nyolc alaptételének utolsó verziója:

- 1. Az emberi és nem-emberi élô lények fejlôdése, virágzása valódi értéket hordoz. A nem-emberi lények értéke független attól, hogy hasznosak-e emberi célokra.

- 2. Az életformák földi gazdagsága és sokrétûsége - beleértve az emberi kultúrák különbözô formáit - valódi értéket jelentenek.

- 3. Az embereknek nincs joga csökkenteni ezt a gazdagságot és sokrétûséget, kivéve ha létfontosságú szükségleteket elégítenek ki.

- 4. Az emberi élet és az emberi kultúrák virágzása egy lényegesen kisebb népességgel kompatibilis.

- 5. Jelenleg a nem-emberi világgal való emberi interferencia túlzott mértékû, és a helyzet rosszabbodik.

- 6. Az elôbb említett pontok azt jelzik, hogy változtatások szükségesek a domináns emberi módokban, egészen odáig, amíg azok a Földhöz, mint egészhez nem viszonyulnak. A változások alapvetôen ki fognak hatni a politikai, szociális, technológiai és ideológiai struktúrákra.

- 7. A tehetôs országokban az ideológiai változás fôleg abban jelentkezik, hogy növekvô mértékben értékelik az életminôséget a magas anyagi életszinvonallal szemben, ezen a módon elôkészítve egy ökológiailag fenntartható fejlôdés globális állapotát.

- 8. Mindazok, akik elfogadják az elôzô pontokat, közvetlenül, vagy közvetetten elkötelezik magukat arra, hogy megpróbálják megvalósítani a szükséges változtatásokat - nem erôszakos eszközökkel.

Ez a program nem dogmatikus nyilatkozat, hanem kiindulási alap a gondolkodás fókuszálásának segítésére.

WWW helyek

A Duna Kör honlapja:

http://www.danube.org

Forrás: Vargha János ([email protected])