22. szám

(II. évf., 1997 nov. 27.)

Tartalom

E számunk a Redefining Progress (A fejlôdés újra fogalmazása) kutatóintézet nagy vihart kavart tanulmányának teljes fordítását közli, valamint egy csatlakozási felhívást a Kyoto-i klímakonferenciához írt nemzetközi deklarációhoz.

1. Clifford Cobb, Ted Halsted, Jonathan Rowe: Ha a GDP felmegy, miért megy Amerika lefelé?

Miért van szükségünk a fejlôdés új mutatóira, miért nem rendelkezünk ezekkel, és hogyan változtatnák meg a társadalmi és politikai helyzetképet.

2. NGO deklaráció az éghajlatváltozásról és a fosszilis energiahordozókról, valamint a közpénzekrôl (köztámogatásokról)

Cikkek, dokumentumok

1.

Clifford Cobb, Ted Halsted, Jonathan Rowe: Ha a GDP felmegy, miért megy Amerika lefelé?

Miért van szükségünk a fejlôdés új mutatóira, miért nem rendelkezünk ezekkel, és hogyan változtatnák meg a társadalmi és politikai helyzetképet

A múlt évi választások forgatagában a politikai hírmagyarázókat meghökkentette egy makacs tény. A gazdaság ragyogóan mûködött, legalábbis a szokásos mutatók szerint. A termelékenység és foglalkoztatottság nôtt, az inflációt féken tartották. A World Economic Forum Svájcban kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok visszaszerezte pozícióját mint a világ legversenyképesebb gazdasága, a Japán dominancia évei után.

A Clinton adminisztráció reménykedve várt, de a tapsorkán nem jött be. A szavazók nem érezték jobban magukat, noha a közgazdászok azt mondták, hogy kellene. A közgazdászok értelmezése szerinti gazdaság fellendült, de azok az emberek, akikbôl áll - vagy legalábbis legnagyobb részük - nem érezték jobban magukat. Bill Clinton elnök ténylegesen kiküldte gazdasági tanácsadóit a nép közé, hogy rábeszéljék az amerikaiakat: a tapasztalatuk helytelen és a mutatóknak van igazuk.

Az a furcsa rés aközött amit a közgazdászok mérni választanak és amit az amerikaiak megtapasztalnak, a kampány-idôszak hivatalos rejtélyévé vált. "1994 PARADOXONA: BORÚS VÁLASZTÓK RAGYOGÓ IDÔBEN" - írta a New York Times az elsô oldalán. "FELLENDÜLÉS KIK SZÁMÁRA?" olvasható a Time címlapján. Az újságírók azonban soha nem jutnak el az alapvetô kérdésig, nevezetesen, hogy a hivatalos mutatók egyszerûen rosszak és rossz irányba vezetik a nemzetet.

A probléma azonban sokkal mélyebbre nyúlik a "kétrétegû" gazdaságnál - prosperitás fenn, hanyatlás középen és lenn - amelyik oly sok figyelmet kapott. Éppen magát a prosperitás meghatározását érinti. A 19. századi író, John Ruskin találó szavaival egy gazdaság egyaránt elôállít "bajokat" és javakat, ugyanakkor azonban a jólét hagyományos mutatói a kettôt összevonják. Lehetséges-e, hogy miközben a hajó lassan süllyed a bajok tengerében, a felsô réteg kiemelkedik fedélzeten és a gazdasági fejlôdés országos mutatói nemigen adnak magyarázatot erre a tényre?

Számos tünetre figyelhetünk fel: az emberek hosszabb ideig dolgoznak kevesebb bérért. A középosztály lecsúszik, miközben a gazdagok teljes gôzzel törnek elôre. A bûnözés, az erôszak nô. Egyre több család bomlik fel. A Business Week/Harris közvélemény-kutatás márciusban azt az egyáltalán nem meglepô hírt közölte, hogy a lakosság 70 százaléka borúsnak látja a jövôt. Mintha egy modern New York-i gimnázium pályaválasztási tanácsadója szólna, a Clinton adminisztráció azt mondotta, hogy az amerikaiak egyszerûen a csodálatos új gazdasághoz való alkalmazkodás szorongásaitól szenvednek. Hasonló hangnemben szól Alan Greenspan a Jegybank Igazgatóságának elnöke is, aki a múlt év februárjában azt mondotta egy San Franciscóban tartott üzleti összejövetelen, hogy "láthatólag megmagyarázhatatlan marad a népesség rendkívül mélyen gyökerezô rossz elôérzete a gazdasági kilátásokról."

Azok a buta emberek! De nem lehetséges-e, hogy az ország gazdasági szakértôi élnek egy olyan statisztikai Potyemkin faluban, amelyik elrejti elôlük amerikaiak által ténylegesen megtapasztalt gazdaságot? Nem érkezett-e el az ideje annak, hogy bizonyos alapvetô kérdéseket tegyünk fel azokkal a mutatókkal kapcsolatban, amelyekre a szakértôi vélemények épülnek és azokról az elôfeltevésekrôl amelyeken ezek a mutatók alapulnak? A gazdasági mutatók a legjelentôsebb visszajelzések az országos politika vonalvezetése számára. Ezek határozzák meg azokat a gazdasági problémákat, amelyekkel a politikai szféra foglalkozni fog. Ha a gazdasági fejlôdés nemzetgazdasági mutatói elavultak, akkor folyamatosan kiszolgáltatnak bennünket olyan politikáknak, amelyek nem lehetnek sikeresek, mert nem az igazi problémákra irányulnak.

Manapság a két politika párt az eszközök tekintetében valamennyire különbözik ugyan egymástól, de egyik sem vitatja, hogy az országos politika végsô célja az, hogy a nagy mérôeszköz, a bruttó hazai termék, állandóan nôjön. Egyik sem vonja kétségbe, hogy a növekvô GDP gyógyír a nemzet bajaira: ha az amerikaiak a növekvô GDP ellenére is nyugtalanok, akkor szerintük még nagyobb GDP növekedésre van szükség.

Ez nyilvánvalóvá vált a választások utáni hónapokban, mivel a média folytatta a fölfelé tartó gazdaságról és lecsúszó emberekrôl szóló történeteket, de soha nem sikerült eljutniuk a döntô kérdéshez: mit jelent egyáltalán a "felfelé"? Júliusban a Business Week "A bérkorlátozás" címû címlap-sztorija sokkal közelebb járt az igazsághoz, mint máskor. A cikk figyelemre méltó kételyt mutatott a hagyományos bölcsességgel szemben. A magazin szerkesztôsége azonban gyorsan visszavonulót fújt. Miért nem boldogulnak jobban a dolgozók a vállalati nyereség és a "gazdaság" növekedése ellenére? Mert "Amerika nem növekszik elég gyorsan"-mondották.

Még tovább menve, a GDP és különbözô változatai - a növekedési ráta, az expanzió, a fellendülés - váltak a nemzet gazdasági jelentéseinek és vitáinak kulcsszavaivá. A szó szoros értelmében nélkülük nem gondolkodhatunk a gazdaságról. Ugyanakkor ezek az elnevezések egyre inkább olyan elvont fogalmi torlasszá váltak, amelyek elválasztanak bennünket a gazdasági realitástól. Semmit nem mondnak arról, hogy ténylegesen mi történik.

A GDP egyszerûen a piaci tevékenység és a pénztulajdon változásának nyers mércéje. Semmiféle különbséget nem tesz a kívánatos és nemkívánatos dolgok és események, vagy a költségek és hozamok között. Mindennek tetejében a valóságnak csak azt részét veszi figyelembe, melyet a közgazdászok figyelemre méltónak tartanak - a monetáris tranzakciókban szereplô részt. A háztartásban és az önkéntes szektorokban teljesített döntô gazdasági funkciókat egyáltalán nem veszik számításba. Ennek eredményeként a GDP nemcsak elleplezi a társadalmi struktúrák és a természeti környezet meghibásodását, amelyektôl a gazdaság és az élet maga is végsô soron függ, hanem ami még rosszabb az ilyen zavarokat gazdasági nyereségként tünteti föl.

Ugyanakkor a politikusaink, a média és a gazdasági hírmagyarázók kötelességszerûen folytatják a GDP számainak nagy jelentôségû dologként való szétkürtölését. A GDP-t alkotó számok pontosságát illetôen felmerülnek ugyan kérdések és esetenként némi toldozás-foldozás is elôfordul. Alig több azonban különleges érdekességnél, ha a nagy statisztikai összegzés elôfeltevéseit vetik fel. Hogy ôszinte meggyôzôdésbôl vagy vaskalapos szakmai és pénzügyi érdekekbôl teszik-e, de tény, hogy a politikusok, közgazdászok és a többiek nem nagyon akarják megváltoztatni.

Sürgôs szükség van azonban a fejlôdés új mutatóira, amelyek a ténylegesen létezô gazdasággal vannak szoros kapcsolatban. Mi a Redefining Progress (a Fejlôdés Újrafogalmazása) elnevezésû új szervezet tagjai vagyunk, melynek célja, hogy széleskörû nyilvános vitára ösztönözzön a gazdasági fejlôdés értelmezésével és az eléréséhez szükséges legalkalmasabb eszközökkel kapcsolatban. Következésképpen kifejlesztettünk egy új mutatót, hogy egyrészt megmutassuk: ez megvalósítható, másrészt, hogy miképpen néz ki egy ilyen mutató. Ez az új mutató a gazdaságpolitika és elôfeltevéseinek újragondolására késztet. Határozottan azt sugallja, hogy nem a választópolgárok azok, akik nincsenek kapcsolatban a valósággal.

A gazdasági (hibás) mérési módok rövid története

GDP olyan hosszú ideje a gazdaságpolitika próbaköve, hogy a legtöbb amerikai valószínûleg egyfajta egyetemes normának tekinti. (1991-ben váltott át a kormányzat a régi GNP-rôl a GDP-re, melynek indokait a késôbbiek során világítjuk meg.) Valójában a GDP történelmi termék, egy másik korszak maradványa. A Nagy Gazdasági Válság és a második világháború kihívásainak szülötte, amikor a nemzet a maitól nagyon különbözô gazdasági realitásokkal szembesült. A történelem során a gazdasági mérési módok mindig a korszak körülményeibôl és hiedelmeibôl nôttek ki. Ahogy a nyugati gazdaságok a mezôgazdaságból az iparon át a pénzügyi és szolgáltató gazdaságokba mentek át, a mérési módok is általában ennek megfelelôen fejlôdtek. Századunkban azonban, és különösen a háború óta, a fejlôdési folyamat vontatott mozgássá lassult le. A piacgazdaság továbbra is gyökeres változásokat szült. Különösképpen egyre mélyebben hatolt be a család, a közösségek és a természeti környezet terrénumába, amelyek egykor ráhatási körén kívül estek. Noha a változások felgyorsultak, a gazdaság állapotának és fejlôdésének mérése megtorpant.

A nyugati világban a nemzetgazdasági elszámolások elsô becslése Thomas Petty munkája volt Angliában 1665-ben. Petty meglehetôsen széles kört fogott át, megpróbálta felmérni a nemzet adózási kapacitását. Franciaországban azonban szûkebb nézôpont alakult ki. Az uralkodó gazdasági elmélet a fiziokratáké volt, akik azt vallották, hogy a nemzet gazdagodásának igazi forrása a mezôgazdaság. Nem meglepô tehát, hogy gazdasági méréseik központjában a mezôgazdasági termelés állott. A nézôpontok azonban még Franciaországban is nagy változatosságot mutattak. Angliában, az iparosodottabb országban, Adam Smith a nemzet vagyonosodásának átfogóbb elméletét fogalmazta meg és ez felölelte az ipar teljes körét is.

Smith számos fontos megállapításából azonban az egyik elkerülte lelkes követôinek figyelmét, nevezetesen az, hogy Smith kizárta vizsgálódásai körébôl azokat a területeket, amelyeket ma vendéglátó és szolgáltató gazdaságoknak nevezünk, beleértve az államigazgatást és a jogszolgáltatást is. Az ilyen funkciók vagy hasznosak vagy nem, mondotta. De végsô soron "semmilyen értékkel nem rendelkezô nem termelô tevékenységek", mert nem hoznak létre fizikai terméket. Ez a nézet bizonnyal vitatható, de Smith döntô kérdést vetett fel, amelyik olyannyira eltûnt a gazdasági gondolkodásból. Van-e különbség a pusztán pénzbeli tranzakciók és a nemzet jólétéhez való valódi hozzájárulás között?

A tizenkilencedik század végére Anglia gazdasági súlypontja jelentôsen eltolódott a gyártástól a kereskedelem és a pénzügyek irányába. Ebben az új gazdaságban Smith nézetei a nemzet gazdagságáról kezdtek szûkké válni. Alfred Marshall, aki világosan megfogalmazta a ma neoklasszikusnak nevezett közgazdaságtant, kijelentette, hogy a hasznosság, s nem pedig a fizikai megtestesülés a termelés és a gazdagság igazi normája. Az ügyvédi díjak, az ügynöki megbízások, az elvont kereskedelem-gazdaság valamennyi ügyirata lényegében nem különbözik a burgonyazsákoktól vagy a vasrakománytól. Egy dolog gazdasági jelentôsége nem annak minemûségében, hanem egyszerûen piaci árában van.

A nemzetgazdasági elszámolásoknak az ár legkisebb közös nevezôjével való összekapcsolása jelentôs következményekkel járt. Azt jelentette, hogy a kereskedelem minden egysége feltételezés szerint hozzájárul a nemzeti jóléthez, csupán annak a ténynek alapján és olyan mértékig, hogy elôállították és megvásárolták. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy csak azok a tranzakciók számíthatnak a nemzeti számbavételbe, amelyek pénzzel járnak. Ez az irányzat két nagy területet hagyott figyelmen kívül: egyrészt a család és a közösség funkcióit, másrészrôl a természeti környezetet. Mindkettô döntô jelentôségû a gazdasági jólét szempontjából. Mivel azonban az általuk nyújtott szolgáltatások az árrendszeren kívül esnek, ezért nemzeti elszámolásunk számára láthatatlanok.

Régen ez az kihagyás érthetô volt. Adam Smith idejében az életnek az a része, amit "piacnak" hívunk, a fizikai és társadalmi térnek nagyon kis részét képezte. Akkoriban úgy tûnt, hogy a természeti környezet erôforrásai végtelenek, és az ipari hulladékok elnyelése tekintetében végtelen a kapacitása. Úgy látszott, hogy a társadalmi rendszer olyan erôsen kötôdik a múlthoz, hogy nem gondolták: a növekvô piac ettôl elszakíthatja.

Századunkban azonban ezek a feltevések egyre inkább tarthatatlanná váltak. Nem véletlen, hogy a természeti környezet és a társadalmi rendszer az utóbbi évtizedekben erôsen lepusztult, ugyanis pontosan ezeket területeket zárták ki a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi feltevések a nemzeti jólét számbavételébôl, mégpedig mind a kapitalista, mind pedig a szocialista gazdaságokban. Ez a lepusztulás a gazdaságpolitikák megfogalmazásaiban nagyrészt láthatatlan maradt, mert a fejlôdés mérésére szolgáló mutatónk ezt nem veszi figyelembe és ennek eredményeként az országos politikai vonalvezetés még inkább rontott a helyzeten. Hogy megértsük a nemzeti elszámolások miként kerültek egy elmúlt korszak feltevéseinek csapdájába, hasznos lesz, ha megvizsgáljuk azt a kort, amelyben a nemzetgazdasági elszámolások jelenlegi formáját kialakították.

1931-ben kormányzati és magánszakértôk egy csoportját hívták meg kongresszusi meghallgatásra, hogy választ adjanak a gazdasággal kapcsolatos alapvetô kérdésekre. Kiderült, hogy nem tudtak: a legfrissebb adatok is csak 1929-re vonatkoztak és azok is hiányosak voltak. 1932-ben a Hoover adminisztráció utolsó évében a szenátus a Kereskedelmi Minisztériumot kérte fel, hogy készítsen átfogó becslést a nemzeti jövedelemrôl. Nem sokkal ezután a Minisztérium egy Simon Kuznets nevû fiatal közgazdászt bízott meg azzal, hogy fejlessze ki a nemzeti elszámolások egységes rendszerét. Ez lett a prototípusa annak, amit ma GDP-nek nevezünk.

A harmincas évek múltán újfajta gazdaságpolitikai gondolkodásmód vert gyökeret a New Deal néhány híve között. Az ô felfogásukban a szövetségi kormány szerepe nem az ipar koordinálása, vagy az ipari monopóliumok létrejöttének megakadályozása, ahogy a New Deal kezdetben tette. A kormányzatnak sokkal inkább egyfajta pénzügyi karburátor szerepét kell ellátnia, hogy a vásárlóerô gazdag keveréke áramoljék a motorba, ha szükséges még deficitek árán is.

Ezt az elméletet persze általában John Maynard Keynes-nek tulajdonítják, de számos New Deal-es már korábban ösztönösen a gyakorlatban is ehhez közelített. Mivel Keynes-i vezetés inkább a pénzforgalommal operált mintsem bürokratikus programokkal, ezért ehhez szükség volt az új nemzetgazdasági elszámolásra. A Nobel-díjas Robert Solow (MIT) Kuznets munkáját a Keynes-i "fiziológia" "anatómiájának" nevezte.

A kettô formálisan is összetalálkozott a második világháború alatt és a GNP vált a nemzet gazdaságpolitikájának elsôdleges mutatójává. Nehéz lenne túlbecsülni a GNP-nek a háborúban betöltött tervezési szerepét. Keynes maga mindkét világháború alatt központi szerepet játszott a Brit Kincstárban. A második világháború kezdetén társszerzôje volt a híres tanulmánynak The National Income and Expenditure of the United Kingdom, and How to Pay for the War (Az Egyesült Királyság nemzeti jövedelme és kiadásai, és hogyan finanszírozzuk a háborút), amelyik a mai GDP elméleti alapjainak nagy részét szolgáltatta.

Az Egyesült Államokban a Manhattan Terv ugyan nagyobb hírnévre tett szert, de mint szakmai teljesítmény a GNP kifejlesztése nem kevésbé volt fontos. Az elszámolások lehetôvé tették az ország számára a kihasználatlan kapacitások azonosítását és így messze meghaladták azokat a termelési szinteket, amelyeket a hagyományos megítélés lehetségesnek tartott. Nagy meglepetésükre az amerikai kutatók a háború után megtudták, hogy Hitler sokkal alacsonyabb termelési célokat tûzött ki, fôként a rafinált nemzetgazdasági elszámolások hiányában.

A háború megnyeréséhez való hozzájárulásuk okán a keynesiánusok elbizakodottakká váltak. A Nagy Válság szelleme még mindig kísértett az Egyesült Államokban, de ezek a közgazdászok úgy gondolták, hogy megtalálták a gazdasági mennyország kulcsait és a megfelelô fiskális irányítással, s a GNP részletes ismeretének birtokában úrrá tudnak lenni a rettegett "gazdasági ciklusokon" és a prosperitást vég nélkül biztosítani tudják. Amikor John Kenneth Galbraith a Fortune magazin szerkesztôi közé lépett, elsô munkája az volt, hogy vezérfonalat készített Amerikának a háború utáni gazdaságba való átmenetére. A tanulmány a GNP elszámolásokból vett konkrét elképzelésekre épült. "Az egyik jó okunk arra, hogy a háború után prosperitást várjunk, az a tény, hogy meg tudjuk határozni ennek konkrét jellemzôit" - írta a tanulmányban. "Ezért köszönetet mondhatunk a kevés figyelmet kapott, de az U.S. jelenlegi teljesítménye statisztikai számbavételi mutatóinak látványos tökéletesítéséért."

Az 1946-os Employment Act (Foglalkoztatási Törvény) a GNP-t és az általa megtestesített elméletet hivatalos irányelvvé tette. Megalakították a Gazdasági Tanácsadók Tanácsát (Council of Economic Advisers), mint "gazdasági vezetés fôpapjainak testületét", ahogy ezt Allan J. Lichtman, az American University történelem professzora írta, és a GNP lett a katekizmusuk. A termelési szenvedély, ami kihúzta az országot a Nagy Válságból és átsegítette a háborún, most a béke modelljévé is vált.

Ezek a fejlemények határozták meg a gazdaságpolitika útját, és a gazdaságról szóló híradásokat a következô ötven évben. A helyzet több szempontból is ironikus. Ha furcsának tartjuk, hogy a liberális demokraták a háborús gazdaság elveit a kormányzás állandó sablonává tették, nem kevésbé az, hogy republikánusok lelkesen fogadják el a jólét olyan mérését, amelyik alapjában a központi állami tervezés eszköze.

Mindennek számos olyan következménye lett, amit kevesen láttak tisztán annak idején. Az egyik az volt, hogy a közgazdászok lettek az amerikai társadalompolitika megföllebbezhetetlen tekintélyei. A háború elôtt a közgazdászokat az újságokban nem idézték, kivéve néhány hivatalos megnyilatkozásukat. Most azonban kikérik véleményüket és ezeket kanonizált igazságként idézik. Még továbbá, ezeket a közgazdászokat erôsen támogató Demokrata Párt a technokrata felsô vezetés híve lett, akikrôl viszont az emberekért való munkálkodást lehetett feltételezni, ámbár ez meghaladta látókörüket.

A legnagyobb kihívás azonban abban volt, hogy kik is "az emberek". Mivel keynesiánusok a fogyasztásban látták a prosperitás hajtóerejét, ezért Washington a társadalmat is ilyen kategóriákban kezdte nézni és kezelni. Nem voltak többé farmerek, munkások, üzletemberek, vagyis termelôk, hanem csak fogyasztók, akiknek ünnepélyes nemzeti kötelessége a költekezés, nehogy visszatérjen a rettegett Nagy Válság. Fiataljaink korábban a háborúba masíroztak, most meg az országot teljesen behálózó bevásárló- központokba.

Ebben a légkörben a GNP, a politika mércéje és eszköze, gyorsan a politika végcéljává vált. A nemzet társadalmi kohézióját és a természeti környezetet, melyeket a GDP kizárt, adottnak tekintették. A General Electric Színház vendéglátója, Ronald Reagan, minden héten kijelentette a nemzetnek, hogy "legfontosabb termékünk a fejlôdés". Mivel a termékek fejlôdésnek minôsültek és ezért a GNP ugyancsak fejlôdés.

A GDP ma: hogyan lesz a lentbôl fent

Ha egy város rendôrfônöke ma kijelentené, hogy a város közterületein a "tevékenység" 15%-kal növekedett, akkor az embereket ez nem elégítené ki, még kevésbé az újságírókat. Követelnék a részletes adatokat. Pontosan mi növekedett? A faültetések vagy a betörések száma? A társadalmi munka vagy az utcai rablótámadások? A gépkocsik feltörése vagy a jószomszédi szolgáltatások? A tevékenység mennyisége önmagában valóban semmit nem mond arról, hogy az élet a közterületeken rosszabb avagy jobb lett-e. A gazdaságban is hasonló a helyzet. A "kevesebb" vagy "több" nagyon keveset jelent, ha nem tudjuk mirôl van szó. Ugyanakkor azonban a GDP olyan kollektív bódulatot hoz létre, hogy ebben az állapotban az ilyen alapvetô kérdéseket ritkán teszik fel.

Önmagában a GDP nagyon keveset mond. Egyszerûen az anyagi és nem anyagi tevékenységek körében egy országban meghatározott idôszak - rendszerint egy év - alatt létrehozott termékek és szolgáltatások végsô felhasználásra került összessége, pénzben kifejezve. Nem tesz különbséget költségek és hasznok, produktív és destruktív, vagy fenntartható és fenntarthatatlan tevékenységek között. Az ország hogylétének központi fokmérôje úgy mûködik mint egy olyan számológép, amelyik csak összead, de kivonni nem tud. Minden piaci eseményt az emberek javára szolgáló nyereségként kezel, miközben mindent figyelmen kívül hagy, ami a monetizált csere világán kívül történik, tekintet nélkül ezek jóléti fontosságára.

A GDP különös normája szerint az ország gazdasági hôse az a halálos rákbeteg, aki éppen egy költséges válópert folytat. A kedvezô események közé tartozik egy földrengés vagy egy hurrikán. A legkívánatosabb természeti környezet egy többmilliárd dolláros befektetési alap székhelye. Mindezek hozzáadódnak a GDP-hez, mert a pénztulajdon cseréjével járnak. Olyan mintha egy vállalat olyan könyvelést folytatna, melyben minden "tranzakciót" összeadnak, anélkül, hogy különbséget tennének bevételek és kiadások, vagy aktívák és passzívák között.

A GDP fonáksága valójában a társadalom minden részét érinti. 1993-ban William J. Bennett, aki a Reagan adminisztráció oktatásügyi minisztere volt, egy tanulmányt tett közzé a társadalmi hanyatlásról. "A legfontosabb kulturális mutatók indexe" (The Index of Leading Cultural Indicators) címet adta neki, szándékos ellenpontjaként a Kereskedelmi Minisztérium hasonló elnevezésû rendszeres gazdasági jelentésének. Az volt a célja, hogy részletesen megvilágítsa a továbbra is folytatódó társadalmi hanyatlást, noha az ország gazdasági mutatói emelkednek.

Bennettnek a bûnözésre, a válásokra, a tömegmédiához való mániákus kötôdésre és a többire vonatkozó kíméletlen leltárából az a furcsa tény türemkedik ki, hogy ezek többsége ténylegesen növeli a GDP-t. A növekedés másik neve a társadalmi hanyatlás lehet. A válások például tekintélyes összeggel növelik, az ügyvédi számlák, a második háztartás szükségessége, a gyerekek szállítása és nevelési tanácsadás igénybevétele stb. révén. Egyedül a válóperes ügyvédek évente néhány milliárd dollárral, de valószínûleg jóval többel növelik. A válások az ingatlan üzletág jelentôs növelôi. "Sajnos a válások üzletágunk nagy részét alkotják. Azt jelentik, hogy egy lakást el kell adni és néha kettôt kell vásárolni", mondotta egy ingatlanügynök Chicago elôvárosában a Chicago Tribun-nak. Hasonlóképpen a bûnözés több mint évi 65 milliárdos bevételt jelent a virágzó bûnmegelôzési és biztonsági iparnak. Egyedül a Club elnevezésû autózár mintegy 100 millió dollárral növeli évente a GDP-t, nem számítva a riasztókat. Még az olyan borzalmas esemény is, mint az Oklahama City-ben történt robbantás, a GDP furcsa számbavételi rendszere szerint gazdaságilag kedvezônek minôsül. "Az elemzôk azt várják, hogy a bûncselekmények elhárítására szolgáló eszközöket gyártó cégek részvényeinek árfolyama a következô néhány hónapban emelkedni fog" - írta a Wall Street Journal röviddel a robbantás után - mivel a biztonság elôtérbe kerülése a szerzôdések növekedésében csapódik le."

Bennett dermesztô adatokat idéz, miszerint a tizenévesek átlagosan napi három órát töltenek tévézéssel és körülbelül öt percet az apjukkal való beszélgetéssel. Ugyanakkor a szülôkkel való beszélgetés nem ad semmit a GDP-hez, viszont az MTV elôsegíti, hogy lelkes GDP- növelô fogyasztókká váljanak. Még a leányanyák is új kicsiny fogyasztókat hoznak a világra (ahol gyorsan részesévé lesznek a "gyerkôc piacnak", utána pedig a "tizenéves piacnak", és a kettô együttesen több mint 200 milliárd dollárral növeli a GDP-t.) Ögy tehát amíg a Bennett-hez hasonló konzervatívok méltán helytelenítik a nemzet társadalmi hanyatlását, addig a szabadpiacos megfelelôik ugyanazokat a jelenségeket a GDP szemüvegén át nézik és pezsgôt bontanak.

Valami hasonló történik a természeti környezettel is. Az ország minél inkább kimeríti természeti erôforrásait, annál inkább nô a GDP. Ez alapvetô számbavételi elveket sért meg azzal, hogy a tôke kimerítését folyó jövedelemnek tünteti fel. Nincs olyan üzletember, aki ilyen alapvetô hibát vétene. Amikor egy kis olajvállalat Texasban elapaszt egy olajkutat, akkor bôkezû kimerülési adókedvezményt kap a veszteség elismeréseként. Ugyanakkor egy és ugyanaz az lecsapolás a GDP-ben az ország nyereségeként mutatkozik meg. Amikor tôkehal populációját az Egyesült Államok szinte a végsôkig lehalássza, ez a nemzetgazdasági elszámolásban mint gazdasági növekmény jelenik meg - egészen a halászat összeomlásáig. Ahogy a Világbank korábbi közgazdásza, Herman Daly írja, a jelenlegi nemzetgazdasági elszámolási rendszer a Földet felszámolás alatt álló vállalatként kezeli.

Vegyük fel a környezetszennyezést a mérlegkimutatásba és úgy tûnik még jobban járunk. Valójában a környezetszennyezés kétszer jelenik meg nyereségként: egyszer amikor a vegyi gyár mondjuk melléktermékként állítja elô, és még egyszer, amikor az ország dollármilliárdokat költ a környezetszennyezés felszámolására. Még továbbá a környezet kimerítésének és rombolásának következményeiként létrejövô külön-költségek - mint például a szennyezett levegô okozta megbetegedések orvosi költségei - ugyancsak a GDP növekedésében mutatkoznak meg.

Az ilyenfajta elszámolás táplálja azt a képzetet, hogy az erôforrások megôrzése és a természeti környezet védelme csak a gazdaság rovására valósulhat meg, mert ennek eredménye a GDP csökkenése lehet. Ez annyi mintha azt mondanánk, hogy a tôke értékcsökkenési tartalék képzése csak a vállalat költségére történhet. Éppen ellenkezôleg: a tôketartalék lényeges a vállalat jövôjének biztosításához. Ennek figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy összecseréljük a jövôtôl vett kölcsönt a tényleges profittal. Az erôforrások megôrzése ugyanilyen módon értelmezhetô, de a GDP rendellenes könyvelése elrejti ezt az alapvetô tényt.

Nem kevésbé fontos az a mód is, ahogy a GDP figyelmen kívül hagyja a társas kapcsolatok világát, nevezetesen a háztartások és közösségek gazdasági szerepét. Ezeken a területeken végzik a nemzet legfontosabb tevékenységeit, a gyerekek és öregek gondozását át az önkéntes tevékenységek számos válfajáig. Ez képezi a nemzet társadalmi kötôanyagát. Mivel azonban ezeken a területeken nincs pénztulajdon váltás, ezért láthatatlan a hagyományos közgazdaságtan számára. A GDP ezt egyáltalán nem veszi számításba és ennek következtében minél több család és közösség bomlik fel és veszi át szerepüket a monetizált szolgáltató szektor, annál inkább nô a GDP és a közgazdász nagyokosok lelkesedése.

A gyermeknevelés fizetett gyermekgondozássá válik, a templomi gyülekezeti látogatások helyébe a pszichiátria és videózás lép, a szomszédok vigyázó szemét a riasztó rendszerek és rendôrök váltják fel, a családi ebédlôbôl McDonalds lesz, s amit az emberek egykor egymásért és közösen tettek meg, azt most meg kell venni. A napközi felügyelet a GDP-t 4 milliárd dollárral növeli, a videók és hasonló szórakoztató eszközök csaknem 60 milliárddal. A politikusok ezt a hanyatlást általában az elcsépelt ideológiai szemüvegen át látják: a konzervatívok a piac, a liberálisok a kormányzat szerepét hangsúlyozzák. Valójában azonban ebben a vonatkozásban ez a két "szektor" ugyanannak a pénzérmének a két oldala: mind a kormányzat, mind a piac azáltal nô, hogy bekebelezi a család és a közösségek világát, amelyek végsô soron táplálnak és fenntartanak bennünket.

Ezek csak a nyilvánvalóbb problémák. Vannak más, nem kevésbé súlyosak is. A GDP például teljesen figyelmen kívül hagyja a jövedelem-eloszlást, és így a csúcson lévôk óriási jövedelmei - miként ez az 1980-as években történt - úgy jelennek meg, mintha ezek mindenki számára újabb pénzbeli gyarapodást jelentenének. A GDP nem tesz különbséget a jól fizetett, biztos állásban lévô személy és a leépített kistisztviselô között, akinek kisebb fizetésért még mellékfoglalkozást is kell vállalnia. A GDP a szabadidôt és a családdal töltött idôt is úgy kezeli, mint a vizet vagy levegôt: egyáltalán nincs értéke. Amikor a különmunka a családdal vagy a közösséggel töltött idôt csökkenti, a GDP ezt a veszteséget gazdasági nyereségként könyveli el.

Itt van továbbá a mániás fogyasztás kérdése is. A szabadpiaci fundamentalisták hajlamosak a GDP kritizálóit "elitistáknak" bélyegezve támadni. Az emberek azért vásárolnak meg dolgokat - mondják - mert akarják ezeket, és ki tudná jobban, mint maguk az emberek, hogy mi járul hozzá a jólétükhöz? Jól hangzó érv ez. De valóban ilyen egyszerû az igazság? Az ország lakossága mintegy negyven százalékának szeszesital fogyasztása meghaladja a "mérsékeltnek" minôsített szintet, amit napi két pohárban határoznak meg. A hitelkártya visszaélések olyannyira elterjedtek, hogy egyedül a San Francisco Öböl övezetében a Névtelen Adósok helyi részlegei negyvenöt értekezletet tartanak hetente. Az amerikaiak közel ötven százaléka tartja magát túlsúlyosnak. Ha figyelembe vesszük a 32 milliárd dolláros fogyókúrás élelmiszereket gyártó iparágat, akkor a GDP valóban furcsa mutatónak minôsíthetô. Számításba veszi azt az élelemmennyiséget, amit az emberek legszívesebben nem ettek volna meg, s azután azokat a milliárdokat is, amit a felszedett kilók leadására költenek. A szívkoszorúér bypass beteg majdnem a nemzeti haladás mércéjének metaforája lehetne: elhízást eredményezô falánkság, a következmények megfizetése, a kettô összeadása és a gazdaság valamivel növekszik.

Ez a helyzet az O.J. Simpson perrel is. Amikor a Wall Street Journal összeadta Simpson ügyvédi költségeit (20 000 dollár naponta), a hírhálózati kiadásokat, a Simpson szobrocskák és a többi reklám bevételeit, összességében mintegy 200 millió dollárt kapott GDP többletben, amit a politikusok 1996-ban majd a maguk érdemének tulajdonítanak. Az O.J. ügy GDP-je meghaladja Grenada teljes GDP-jét, írta a vezércikk szerzôje. Az ember kezdi megérteni, hogy a politikusok miért szeretnek inkább beszélni a növekedésrôl, mintsem arról, hogy mibôl áll és miért ad egyedül a Prozac nyugtató 1,2 milliárd dollárt a GDP-hez, mivel az emberek megpróbálják egy kissé jobban érezni magukat mindezen haladás közepette.

A változatlanság politikája

Simon Kuznets-nek komoly fenntartásai voltak az ô segítségével alkotott nemzetgazdasági elszámolási rendszerrel kapcsolatban. A Kongresszusnak 1934-ben küldött legelsô jelentésében már megpróbálta figyelmeztetni a nemzetet az új rendszer korlátaira. "Egy nemzet jólétére nemigen következtethetünk a nemzeti jövedelem fentiekben meghatározott mércéjébôl" - vonta le következtetését.

A GNP azonban szinte vallásos tisztelet központjává kezdett válni és Kuznets aggodalmai fokozódtak. Elutasította a legtöbb gazdasági megfontolást irányító a priori fogalmi sémákat. Amint egy gazdaság nô, mondotta, nônie kell a gazdaságot alkotó dolgoknak is. A közgazdászoknak egyre több és különbözô dolog mérését kell megkísérelniük. 1962-re Kuznets a The New Republic címû könyvében megírta, hogy szükség van a nemzeti elszámolások alapvetô újragondolására. "Figyelemmel kell lenni a növekedés mennyisége és minemûsége közötti megkülönböztetésre, a költségek és hozamok közöttire, a rövidtávú és hosszú távú megfontolásokra" - írta. "A 'nagyobb' növekedés céljait konkrétan meg kell határozni, vagyis mi növekedjék és mi célból."

Legtöbbünk számára ez a józan ésszel is belátható. Ha a kormányzat valamit elôre akar lendíteni, akkor a választópolgároknak azt is kell tudniuk, hogy mi az a valami. A legtöbb közgazdász nézôpontjából tekintve azonban Kuznets javaslata csôbomba elhelyezése az alapzatba. Ha egyszer elkezdik kérdezni, hogy "mi mennyi" - vagyis nem pusztán csak a mennyiségrôl, hanem a minemûségrôl is kérdeznek, akkor a nemzeti elszámolások elôfeltevése, mint a fejlôdés mutatója kezd szétmállani és vele együtt a hagyományos gazdasági okfejtések nagy része is, amelyeken ezek az elszámolások alapulnak.

Nem meglepô tehát, hogy a közgazdász szakma nem lelkesedett Kuznets nézeteiért. Noha 1972-ben Nobel-díjat kapott, sok közgazdász már nem tekintette többé kiemelkedô statisztikusnak. A legtöbbjük persze tisztában van a GDP-nek legalább néhány hiányosságával, de ahelyett, hogy ezzel nyíltan szembenéznének, vagy vállvonogatással reagálnak, vagy igyekeznek minimalizálni alapvetô modelljeikre gyakorolt kihatásait. Paul Samuelson és társszerzôje William Nordhaus közismert tankönyvükben néhány oldalt szentelnek a GDP lehetséges módosításainak, hogy az tükrözze a környezeti és más megfontolásokat is. Mindez azonban a technikai módosítások szellemében történik, mintsem az alapvetô elôfeltevések kétségbe vonásával.

A GDP rögzülésének hatásai talán a legelevenebben a "fejlôdô országok" esetében láthatók (magát az elnevezést is a GDP alapján munkálták ki) - nevezetesen a déli országok fejlesztési cárjának tekintett Világbank gazdaságpolitikáiban. Kuznets már évtizedekkel ezelôtt hangsúlyozta annak képtelenségét, hogy a kevéssé fejlett országok gazdaságaira ilyen mércét használjanak, mert ezekben az országokban a termelés nagy része a háztartás-gazdaságokban történik s ezért kívül esnek a GNP látókörén. A GNP növelésére épülô fejlesztési stratégia aláássa ezt a háztartás- gazdaságot, s ezért csökkenti az ország népének jólétét, miközben a természeti környezetet szinte végletesen letarolja.

1989-ben Barber Conable, a Világbank akkori elnöke, elismerte a környezeti kérdések fontosságát. "A jelenlegi számítások nem veszik figyelembe a természeti erôforrások rombolását és a nem-megújítható erôforrások értékesítését teljes mértékben jövedelemnek tekintik" - írta. "Jobb utat kell találnunk." Ugyanakkor az alatta lévô szinteken a Világbank közgazdászai folytatták a GDP növelését célzó hitelezési stratégiák kidolgozását. Az egyik legújabb Világbank publikáció újra megerôsítette, hogy a "/GDP/ a nemzetgazdaságok minôsítô besorolásának fô kritériuma."

Öme egy fonák eset. 1989-ben egy Indonézia alapvetô kérdéseit taglaló tanulmányában a World Resources Institute (Washington, D.C.), a természeti erôforrásokra gyakorolt hatásokat vizsgálta. 1970 óta Indonézia a hagyományos fejlesztés iskolájának sikertörténete volt, kivételesen nagy, hét százalékos éves növekedési rátával. Azonban egy ilyen serkentôszeres lépték nem tartható fenn örökké. Indonézia eladja értékes ásványkincseit. Tarra vágja erdeit és az intenzív földmûveléssel kimeríti a termôtalaját, valójában tehát megrabolja a jövôt a jelenlegi fellendülésért. Miután ezeket és más tényezôket is számításba vették, az Intézet azt találta, hogy az ország valódi, fenntartható növekedése csak a fele volt a hivatalos rátának. S ekkor az átfogóbb környezeti és társadalmi költségek széles köre még nincs is figyelembe véve, melyekkel a növekedési ráta még kisebb lenne.

Öme tehát egy másik figyelmeztetés, melyet az érdekelteknek figyelembe kellene venni. Ugyanakkor a nemzetközi fejlesztési intézmények semmi ilyesmit nem tesznek. Valójában amit mérnek, az most még inkább a hagyományos koncepciót támogatja, mint valaha. Konkrétan szólva 1991-ben a GNP-t GDP-vé változtatták, és ez a diszkrét módosítás nagyon jelentôs következményekkel járt.

A korábbi mutató, a bruttó nemzeti termék, szerint egy multinacionális cég jövedelme az illetô cég anyaországánál van számításba véve, ahová végül is a nyeresége visszamegy. A bruttó hazai termék számítása szerint viszont a nyereséget ott számítják be, ahol a gyár vagy a bánya található, noha a nyereség nem marad ott. A GNP a GDP-tôl tehát abban különbözik, hogy hozzászámítják az adott ország külföldi tôkebefektetéseibôl származó jövedelmeit, levonják viszont az adott országban idegen tulajdonú tôkebefektetésekbôl származó jövedelmeket. Ha egy országnak nincs külföldi tôkeérdekeltsége és területén nem mûködik külföldi tôke, akkor a GDP és a GNP azonos lesz.

A GNP és GDP közötti elszámolási csúsztatás sok, nehézségekkel küszködô országot felvirágzónak tüntetett fel, miközben gazdaságának globalizálását segítette. Alkalmas módon rejtette el az alapvetô tényt, hogy az északi országok lelépnek a dél erôforrásaival és ezt ráadásul Dél nyereségének nevezik.

A GDP alapvetô hibái nem maradtak észrevétlenek a világ országai számára. Franciaországban egy parlamenti jelentés a fejlôdés új mutatóinak kimunkálását igényelte, Ausztrália pénzügyminisztériuma hasonlóképpen járt el. Mind az ENSZ, mind pedig az Európa Parlament felvetette a problémát és vannak jelei, hogy még a Világbank is foglalkozni kezd vele.

Az Egyesült Államokban azonban a változás nem egykönnyen valósul meg. A GDP alakulásáról szóló negyedéves jelentések a Wall Street rítusává és az országos média ütemjelzôjévé váltak, a tempó és a gazdasági híradások hangvételének beállításához. A média számára például a GDP jelenti az empirikus bizonyosság és szakértôi tekintély kombinációját a kész hangvételi sémákkal. Az ipar számára bátorítást jelent eddigi politikájuk folytatására. Az erôforrások kimerítésére és a környezetszennyezésre hajlamosak különösen elégedettek egy olyan elszámolási rendszerrel, amelyik az ilyen jellegû tevékenységeiket gazdasági fejlôdésként mutatja be. Ez különösképpen nyilvánvalóvá vált 1994-ben, amikor a Clinton adminisztráció nagyon helyesen azt javasolta, hogy az erôforrások kimerítését a GDP-bôl le kell vonni, (noha csak a lábjegyzetben), ahelyett, hogy hozzáadnák.

A Kereskedelmi Minisztérium évekig labdázott a kérdéssel és a kormányzat tényleges javaslata enyhén szólva mérsékelt volt. Mégis a Költségvetési Bizottság egyik 1994. áprilisi tárgyalásán a szenes államok két képviselôje nekiugrott a minisztérium vezetésének. Hosszú szószátyár mellébeszélések után, melyek világosan megmutatták, hogy a Kongresszus tagjai miért hagyják a technikai kérdéseket szakértôikre, Alan Mollohan képviselô (West Virginia) végül rátapintott a lényegre. Ha a nemzetgazdasági elszámolásokban a szénvagyon kimerítése és a levegôszennyezés hatásai is szerepelnének, mondotta, akkor "valaki azt mondaná majd, hogy a szénipar semmit sem ad az országnak." Jobb tehát a kimerítés és a szennyezés kérdését a "növekedés" szônyege alá söpörni. A bizottság egy költséges külsô felülvizsgálatot igényelt, valójában a projektet elhalasztotta. A republikánus többségû Kongresszusban sorsa kétséges.

A valódi fejlôdés mutatója

A közgazdászok az új mutatókkal szembeni ellenállásukat fôként filozófiai érvek alapján fogalmazták meg. Az országos fejlôdés mutatója legyen tudományos és értékmentes, mondották. Bármilyen kísérlet annak becslésére, hogy a gazdaság hogyan érinti az embereket, túl sok feltevést és belemagyarázást tartalmazna és túl sok értékítéletet arra vonatkozóan, hogy mit tartalmazzon. Jobb, ha a GDP feltételezetten biztos talaján maradunk, amelyik minden hibája ellenére megszerezte azért a józan empirikus tudomány auráját.

Az aura ellenére is a jelenlegi GDP távol áll az értékmentességtôl. A társadalmi és a környezeti költségek kihagyása a gazdasági számbavételbôl nem kerüli el az értékítéleteket. Ellenkezôleg határozott értékítéletet jelent olyan dolgokkal kapcsolatban, mint a családok felbomlása és a bûnözés, a termôföldek és teljes fajok elpusztítása, a munkanélküliség és a szabadidô elvesztése, mindezek ugyanis semmit nem számítanak a gazdasági mérlegben. A tény az, hogy a GDP már önkényesen értéket rendelt az ilyen tényezôkhöz - egy nagy nullát.

A hagyományos közgazdasági gondolkodásmód ebben a tekintetben egy egyszerû elôfeltevésre épít, ahogy ezt Paul Samuelson írja tankönyvében: "a közgazdaságtan központjában olyan tényezôk állnak, melyek ténylegesen mérhetôk." Ha valamit nehéz számításba venni, akkor az nem számít. Természetesen sosem lesz mód arra, hogy pontos dollárértéket rendeljünk a családi és közösségi életünkhöz, tengereinkhez vagy természeti tájainkhoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezeknek nincs értéke. Csak azt jelenti, hogy ezek értékét nem tudjuk megállapítani a piaci árakhoz hasonló módon. Figyelemmel erre a tényre az a feladatunk, hogy kidolgozzunk olyan értékeléseket, melyek ésszerûen nullánál nagyobb értéket rendelnek ezekhez, a nemzet gazdasági és társadalmi épségének eme olyannyira fontos összetevôihez és véget vessünk teljes figyelmen kívül hagyásuknak. A társadalmi és természeti környezet költségeinek közelítô becslése kevésbé torzító és rendellenes, mint ma a GDP. Például a családok felbomlásának és bûnözésnek óvatos becslése is pontosabb képet adna a gazdasági fejlôdésrôl, mint az ilyen költségek teljes figyelmen kívül hagyása.

Rendelkezünk egy ilyen közelítô számbavételi rendszerrel. Korlátozott anyagi lehetôségeink mellett is, felhasználva a kormányzat és más intézmények már meglévô adatait, kidolgoztunk becsléseket olyan tényezôkre, amelyeket a jelenlegi gazdasági intézményrendszer figyelmen kívül hagy. Az eredmény egy olyan új mutató, amelyik sokkal közelebb visz - nem teljesen csak közelebb - ahhoz a gazdasághoz, amelyet az emberek ténylegesen megtapasztalnak. A valódi fejlôdés mutatójának neveztük el (GPI = Genuin Progress Indicator) és ez lehetôvé teszi, hogy csökkenjen a távolság a hírmagyarázók által ábrázolt gazdaság és a sokak számára egyre több panasz és keserûség forrásaként megtapasztalt gazdaság között. Ugyanakkor olyan mutatók kimunkálását javasolja, amelyeket a szövetségi kormányzat a maga hatalmas statisztikai forrásaival gyakorlatilag is meg tud valósítani. A GPI a gazdasági életnek húsznál több olyan vetületét is tartalmazza, amelyeket a GDP nem vesz figyelembe. Ezek részben a hozzáférhetô adatokra, részben a józan észre támaszkodnak. A család sem tekinti minden elköltött dollárját haladásnak. Inkább megpróbálja rendezetten számba venni a különféle kiadásait - alapjában véve mi is ezt tettük a nemzetgazdasági elszámolásokkal. Ugyanazzal a fogyasztási adatokkal kezdtük, mint amelyekre a GDP is alapozódik, de ezeket számos módon korrigáltuk. Bizonyos tényezôkre igazításokat vezettünk be (például a jövedelem-eloszlás esetében), másokat hozzáadtunk (például a háztartásokban és a közösségekben végzett munka értékét), ismét másokat levontunk, például a környezetszennyezés költségeit és hasonlókat. Az eredmény olyan nemzetgazdasági mérleg, amelyik már kezd megkülönböztetést tenni a "növekedés" költségei és hozamai között.

Az alábbiakban felsorolunk néhány általunk figyelembe vett tényezôt:

A háztartás- és önkéntes gazdaság. A nemzet legfontosabb tevékenységének jelentôs része - és ezek a tevékenységek érintik legközvetlenebbül jólétünket - családi és közösségi környezetben valósul meg. A gyermekekrôl és öregekrôl való gondoskodás, a takarítás és javítási munkák, a szomszédoknak való segítés - mindezek teljesen figyelmen kívül maradnak a GDP-ben, ha nem kiséri pénzmozgás. Ennek a problémának a megoldására felvettük, többek között a háztartási munka értékét megközelítôen azzal a mértékkel, amit a családnak kellene fizetnie akkor, ha valaki más végezné el ezeket.

Bûnözés. A GDP fejlôdésként veszi figyelembe azt a pénzmennyiséget, amit az emberek a bûnözés meggátlására és a bûnözés káros hatásainak felszámolására fordítanak. A legtöbb ember azonban feltételezhetôen ezeket a költségeket a társadalmi hanyatlás elleni védelem szükséges költségeinek tekintené és a GPI is ekként veszi számításba. A bûnözés következtében fellépô kórházi költségeket és a tulajdonban bekövetkezô veszteségeket, az ezek megakadályozására vett biztonsági eszközöket és berendezéseket ugyancsak számításba vettük.

Egyéb védelmi kiadások. A bûnözéssel kapcsolatos költségek csak az egyik fajtáját képezik a múltbeli vagy jelenlegi károk kompenzálásának. Beépítettük az autóbalesetek autójavítási költségeit és a háztartásoknak vízszûrôkre, légtisztító berendezésekre és hasonlókra fordított kiadásait, amelyekkel a fizikai környezetük romlásával szemben védekeznek.

Jövedelem-eloszlás. A GDP növekvô dagálya nem szükségképpen emeli valamennyi csónakot- fôképpen, ha a jövedelem növekedése a csúcson következik be. Ez volt a helyzet az 1980-as években: a háztartások felsô egy százalékának jutott a jövedelem-növekedés több mint hatvan százaléka, míg az alul lévô negyven százalék jövedelme csökkent. Ennek az egyenlôtlen növekedésnek a számításba vételére a GPI-t olyan mértékig korrigáltuk, amilyen mértékig az egész népesség ténylegesen részesült bármilyen növekedésben.

Erôforrások kimerítése és a természeti környezet pusztulása. Ha az ország olajat vagy más ásványi anyagokat használ fel, akkor ennek a nemzeti elszámolásokban költségként kell megjelenni, ahogy ez a magánvállalkozások könyvelésében történik, ugyanakkor azonban a GDP ezeket hozamként kezeli. A GPI-ben ezt megfordítottuk. Hasonlóképpen a levegô- és vízszennyezés a természet hulladékelnyelô kapacitásának felhasználását jelenti. Ezért többek között felvettük a levegô- és vízszennyezésnek az emberi egészségre, a mezôgazdaságra és az épületekre gyakorolt káros hatásait is, olyan üdülési veszteségekkel együtt, mint a parti vízeknek a szennyvízek vagy orvosi hulladékok általi elszennyezése.

Szabadidô-veszteség. Ha az embereknek különmunkát kell vállalniuk, vagy hosszabb ideig kell dolgozniuk ahhoz, hogy életszínvonalukat megôrizzék, akkor valójában nem ôrzik meg. Lemaradnak, veszítenek a családjukkal töltött, nevelésre vagy másra fordítható idôbôl. A GDP feltételezi, hogy az ilyen idô nem ér semmit. Ezt az idôt mi viszont az átlagos munkabérrel vettük figyelembe.

Az ilyen tényezôk felvételével egy olyan gazdaság képe kezd kirajzolódni, amit a legtöbb amerikai megtapasztal. Nagy mértékben segít tisztázni azt a "paradoxont", amelyik áthatotta az elmúlt évi kongresszusi kampányról szóló beszámolókat. A GDP azt mondja nekünk, hogy az élet az 1950-es évek eleje óta fokozatosan javult és a fiatal felnôttek ma egy jobb gazdasági világba lépnek be, mint szüleik annak idején. Az egy amerikaira jutó GDP azóta megduplázódott. A GPI ettôl nagyon különbözô képet mutat: emelkedô görbe az ötvenes évek elejétôl körülbelül 1970-ig, de azóta mintegy 45 százalékos fokozatos csökkenés. Ez határozottan arra utal, hogy a megnövekedett gazdasági tevékenység költségei - legalábbis azé a tevékenységé, amelynek most foglyai vagyunk - kezdik meghaladni a hasznokat, gazdaságtalan növekedést eredményezve.

Konkrétabban szólva a GPI feltárja, hogy annak nagy része, amit ma növekedésnek vagy GDP-nek nevezünk, valójában csak álcázása a következôknek: a melléfogások és a társadalmi hanyatlás állandósítása, az erôforrások kölcsönvétele a jövôtôl, a háztartások és közösségek hagyományos funkcióinak átvitele a monetizált gazdaság birodalmába.

Sok olvasó úgy gondolhatja, hogy a listát több olyan tényezôvel lehetne bôvíteni, melyeket a GPI-nek tartalmaznia kellene - megerôsítve ily módon mind a GPI koncepcióját, mind pedig számításaink konzervatív jellegét. Kihagytuk például a mániás fogyasztást, amelyrôl maguk a fogyasztók mondják, hogy bárcsak ne tették volna meg. Ugyancsak kihagytuk a fajok kipusztulását, mivel nincs megfelelô módszerünk az ilyen veszteségek gazdasági fogalmakkal való számbavételére.

A GPI kifejlesztésén évekig dolgoztunk és finomítását folytatjuk. Máris megmutatkozik azonban, hogy érzékeny pontot érintettünk mind a közgazdász szakmában, mind azon túl. Több mint négyszáz közgazdász és a véleményvezetôk egyre növekvô száma, köztük Robert Eisner az Amerikai Közgazdasági Szövetség korábbi elnöke és Alvin Toffler, Newt Gingrich kedvenc jövôkutatója, egyetértôen támogatja, mint fontos lépést a sürgôsen szükséges mutatók felé. Németországban és az Egyesült Királyságban kutatóintézetek próbálták meg alkalmazni saját országukra. A gazdasági fejlôdés mérése gyökeres változás elé néz, és reméljük, hogy a GPI felgyorsítja a folyamatot. A mérés azonban eszköz és nem cél. A fontosabb kérdés az, hogy a közgazdasági kérdéseket tárgyaló tisztességes könyvek hogyan változtatják meg az ország gazdasági kérdéseirôl szóló vitákat és kényszerítik vezetôinket Potyemkin falujuk elhagyására.

A mutatóktól a politikáig

Képzeljük el, hogy Peter Jennings az esti tévé híradóban a tôle megszokott választékos higgadtsággal ismerteti a Kereskedelmi Minisztérium legújabb adatait. Azonban a GDP helyett inkább a GPI-nek megfelelô beszámolót ad. A nemzet termelési eredménye nôtt - mondja -, de a szülôk tovább dolgoztak és így kevesebb idôt töltöttek gyermekeikkel. A fogyasztói kiadások meredeken emelkedtek, de a többlet nagy része a orvosi költségekre és a hurrikánok és árvizek okozta károk helyrehozatalára ment el. A közmûvek bevételei nôttek, de az erôforrások csökkentek és ez azt jelenti, hogy a mai jólét egy részét unokáinktól vontuk el. És így tovább az egész beszámoló során.

Az ilyen beszámolóknak radikális hatása lenne. Áttörne a közgazdászok és a Wall Street elemzôi által hermetikusan elzártnak ábrázolt gazdaságon, amelyik ma a gazdasági híradásokat uralja, olyan elvonatkoztatásként, amelyek a valóság elleni fogalmi falanxként szolgálnak. Mind a riporterek, mind a politikusok az emberek által ténylegesen megtapasztalt gazdasággal lennének kénytelenek szembesülni. Washingtonnak valódi elszámolási kötelezettsége lenne, jobban érzékelnek a Kongresszus által hozott döntések ok-okozati hatásait és azt , hogy mi történik az életünkben. Az új mutatók kiküszöbölnék a növekedéssel kapcsolatos zavart keltô vitákat, és az ezekkel együttjáró körmönfont politizálást. A politikusok nem tudnák többé tartalmatlan ígérgetésekkel szavatolni, hogy a nemzet a növekedéssel kiutat találhat a családok felbomlásából, a környezet megromlásából, a méltánytalanságból és az eladósodásból, amikor számos esetben éppen ezek nônek.

Az ilyen ígérgetések egyfajta politikai örökmozgóvá váltak. Newt Gingrich lelkesedik a szórakoztató-iparért és az amerikai családi otthonokban elérhetô 500 kábelcsatornáért. (Amikor Gingrich és a hasonló gondolkodásúak magasztalják a "növekedést", akkor éppen a szórakoztató-ipar az egyik, amirôl beszélnek, mivel 1991 óta ez kétszer olyan gyorsan nôtt, mint a fogyasztói kiadások általában.) Azonban, amikor ezek a csatornák a családi otthonokat elárasztják szexszel és erôszakkal, és a gyerekek több idôt töltenek tévé nézéssel, mint szüleikkel vagy házi feladataikkal, akkor Gingrich már "McGovernik" liberálisait hibáztatja a hagyományos családi értékek széteséséért. Ugyanakkor nagy elégedettséggel nyugtázza a családok szétbomlásából származó és a szövetségi költségvetés egyensúlyához hozzájáruló új adóbevételeket.

A tisztességes számbavétel megálljt parancsolna az ilyen politikai játékoknak. Új és pontos megvilágításba helyezne számos politikai kérdést, elsôdlegesen a kereskedelmi egyezményekrôl folytatott vitákat. A legutóbbi idôkben ezek a viták fôként a GDP kereteiben fogalmazódtak meg. Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) " az USA GDP-je növekedésének százalékában fejezhetô ki", kiáltott fel Bill Frenzel, Minnesota korábbi képviselôje és a GATT tárgyalások egyik kongresszusi képviselôje. "Dollárbilliókat jelent a világkereskedelem növekedésében." Tipikusak az ilyenfajta kijelentések. Valójában a növekedés ebben az esetben nagyon keveset jelent - csak annyit, hogy több dolog fog oda-vissza áramlani az országok között. Folytatódik-e a családok és közösségek szétesése? Az oda-vissza megnövekvô forgalom egyszerûen több energia elfogyasztását jelenti-e, melynek árát adótámogatással mesterségesen alacsonyan tartanak és hasonlók? Elveszti-e Amerika ellenôrzését az olyan döntések fölött, amelyek saját állampolgárai életét befolyásolják? Ezek az igazi problémák!

A kereskedelmi tárgyalások során voltak kísérletek az ilyen kérdések felvetésére is. A tárgyalások légkörét és menetét azonban ezek ellenében a GDP határozta meg. Az eredmény a szabadkereskedelem dogmájának fenntartása lett, amelyre 200 éve a gazdaságot alapozták. A jobb számbavétel önmagában nem vezet különbözô következtetésekre. Legalább azonban ráirányítja a figyelmet a problémakörre és számos olyan tényezôt vesz figyelembe, amit most figyelmen kívül hagynak. A helyi termelés számos olyan elônyét tükrözné például, melyek nem mutatkoznak meg a GDP-ben - a társadalmi stabilitást, a létbiztonságot, az energia-megtakarítást és hasonlókat. A szabadkereskedelem dogmája elveti ezeket, az általa primitívnek és oktondinak minôsített gondolatokat.

A jobb mutatók megerôsítenék továbbá politikai vitáinkban a család szerepének és a közösségi értékeknek indokolt hangsúlyozását. Ritkán mutatnak rá arra, hogy a növekedés nevében piac maga is rombolhatja a családi értékeket. Amikor körzeti bevásárló központok helyettesítik a hagyományos Fô utcákat, akkor a közösségi tevékenységek hálózata is jelentôsen meggyengül. Hasonlóképpen, amikor a tömegtájékoztató eszközök helyettesítik a szülôk és nagyszülôk elbeszéléseit, akkor a GDP nô ugyan, de a családok szerepe csökken.

Ha a gyári munka az alacsony munkabérû országokba vándorol, akkor ez olcsóbb termékeket és nagyobb hatékonyságot jelent. Egyúttal azonban a családok kegyetlen szétesését is jelenti, s az egyházi és szakszervezeti informális biztonsági háló meggyengülését, amelyik egykor a gyárvárosokban virágoztak és segítették a szükséget szenvedô családokat. A kormányzat azzal igyekszik leplezni az ilyen gazdaságpolitikák hatásait, hogy valójában kettôs könyvelést végez: egy láthatót a piac esetében és egy láthatatlant minden másra. Az új mutatók a kettôt egyesítenék és így jobb gazdaságpolitikához vezetnének.

A hatás különösen közvetlenül nyilvánulna meg az adópolitika esetében. A jelenlegi adórendszer erôsen visszás, de nem azért, amire a közgazdászok általában hivatkoznak. A hagyományos okosság szálláscsinálói azt mondják, hogy az adórendszer visszafogja a növekedést, amelyen ôk a GDP-t értik. A GDP-vel mért növekedés azonban - képletesen szólva - egyáltalán nem tesz különbséget az izomtömeg és hájtömeg között. A tôkehozadék-adó radikális csökkentését kívánják, de milyen tôkéét? A pop artét? A külföldi befektetési alapokét? A fogyasztást kívánják megadóztatni. De milyen fajta fogyasztásét? A munkabakancsokét ugyanúgy, mint a luxus Gucci-cipôkét? Az újrafeldolgozott papírt ugyanúgy, mint az ôserdôk kitermelésébôl származót? Közben a baloldal a jövedelmekre kivetett "progresszív" adózás mellett érvel, mintha a jövedelem és az ezt elôállító tevékenységek eredendôen megbélyegzést érdemelnének, tekintet nélkül arra, hogy milyen tevékenységekrôl van szó. A jobb számbavétel teljesen más megvilágításba helyezné ezt a kérdést.

Ögy például a jelenlegi adórendszer keményen megadóztatja azt, amit támogatni kellene - a vállalkozásokat és az emberi munkaerôt. Közben enyhén adóztatja, vagy még támogatja is, a természeti erôforrások felhasználását, amit az emberiségnek kímélni és megôrizni kellene. A munkaadók komoly pénzbüntetést fizetnek társadalombiztosítási adó, munkavállalók kártérítése és más hasonlók formájában, ha valakit alkalmaznak. Jelentôs leírással élhetnek viszont, amikor a világ természeti erôforrásait csapolják meg. Az új számbavétel feltárná ezeket a visszásságokat és olyan új adórendszer felé mutatna, amelyik túllépne a baloldali és jobboldali címkézés állandó ismétlésein.

Egyszerûen kifejezve az országnak csökkentenie kellene - vagy ha lehet megszüntetnie - a munkára és a vállalkozásokra kivetett adókat és ezeket a természeti erôforrások felhasználásának nagyobb adójával kellene helyettesítenie. Egy ilyen rendszer csökkentené a környezetvédelmi szabályozás szükségességét is azáltal, hogy a környezeti elszámolásokat egyenesen az árrendszerbe építené be. Az árak tartalmaznák a környezeti és társadalmi költségeket. Az ilyen közelítésmód ösztönözné a vállalkozásokat és a foglalkoztatást is. A csökkentett jövedelmi adókkal az egész gazdaság egyfajta vállalkozási zónává válna és az ország vállalkozási energiáit a környezeti és társadalmi problémák megoldása felé terelné ahelyett, hogy ilyen problémákat teremtene. Másfelôl a vállalati jövedelmi adó megszüntetésével megszabadulnánk az egész lesipuskás kultúrától, amelyik demoralizálja a politikát és a vállalati támogatások és pazarlások fô forrása.

Szorosan összefügg ezzel a kérdéssel a költség - haszon elemzés, amelyik az idén Washingtonban a kényes kérdések egyike volt. A republikánusok - helyesen - azzal érvelnek, hogy a környezeti és más szabályok hasznának összemérhetônek kell lenni ezek költségeivel. Ez veti fel azonban a döntô kérdést: mit veszünk figyelembe a számbavétel során? Ha a GDP határozza meg a kereteket, akkor a költség - haszon elemzés a környezetszennyezôk és társadalmi bomlás okozói számára mennyei ajándék lesz. Ha csak az számít, ami hagyományosan számbavehetô, akkor a termelés fizikailag megragadható növekedése diadalmaskodik természeti és társadalmi szférában okozott, nehezebben kvantifikálható, de nem kevésbé valóságos, károk fölött. A számbavétel kiszélesítése azonban olyan eredményekkel járna, amelyek teljesen ellentétben lennének a költség - haszon elemzés jelenlegi támogatóinak szándékaival.

A fejlôdés új gazdaságpolitikája

Csaknem kötelezôvé vált a jelenlegihez hasonló témákban paradigma-váltásra hivatkozni, amelyet Thomas Kuhn vezetett be A tudományos forradalom struktúrája címû, sokat idézett mûvében. Van azonban ennek egy általában figyelmen kívül hagyott másik oldala is, nevezetesen a generációs különbségek központi szerepe. Kuhn idézi a fizikus Max Planck-ot: "Egy új tudományos igazság nem azzal gyôz, hogy meggyôzi ellenfeleit és jobb belátásra téríti ôket, hanem azáltal, hogy ellenfelei végül is kihalnak."

Az ember persze emelkedettebb folyamatot szeretne, de nincs még egy olyan terület, amelyik zártabban fejlôdött volna mint a közgazdaságtan, amelynek alapvetô dogmái legalább száz éve változatlanok. Hacsak a történelem nem áll meg, akkor ezek végül is feladásra kerülnek, és erre megérett az idô. A GDP-t kifejlesztô generáció és az a nemzedék, melynek teljes világképe a GDP szûrôjén át fogalmazódott meg, már fôként nyugdíjba vonult. Ennek a generációnak a tanítványai is, az öröklött szellemi tôke továbbvivôi, már jócskán középkorúak. Az ôket felváltó generációnak azonban már nem a Nagy Válság és a Második Világháború jelenti a meghatározó élményt, hanem az anyagi bôség s az a környezeti és társadalmi bomlás, melynek a régi gárda akaratlan hírverôje és tervezôje volt. Biztosan vannak a régi rendnek is hû tanítványai, de egyre több közgazdász számára a neoklasszikus modell fogalmi eszközei és mérôszámai - beleértve a keynesiánus fordulót is - többé már nem felelnek meg. Ezek a közgazdászok azt igénylik, hogy szakmájuk vegye számításba azt a nagyobb gazdaságot, amelybe a piac is beágyazódik - a természeti és társadalmi szférát, amelyet a múltban figyelmen kívül hagytak, mint az externáliák senkiföldjét. Egy felmérés szerint az 1980-as években ötven jelentôsebb egyetem közgazdászainak kétharmada érzékelte, hogy a szakma hajójának nincsenek szilárd kikötési oszlopai.

Az utóbbi évtizedekben az ilyenfajta kritika fôként az ökológiai táborra jellemzô. Herman Daly, Hazel Henderson, Kenneth Boulding és más szakírók hangsúlyozták, hogy egy véges fizikai erôforrású világban végtelen anyagi növekedésre nem számíthatunk. Ami manapság újdonság, hogy hasonló érveléssel találkozhatunk a jobboldal bizonyos köreiben: konkrétan azzal, hogy a GDP hajszolása aláássa a hagyományos értékeket és a társadalmi kohéziót, aminthogy tönkreteszi a természeti környezetet is.

Az amerikaiak megszokták, hogy az ökológiai és a társadalmi konzervativizmust a politikai skála két szembenálló végén állónak tekintsék. Ez azonban egészében optikai illúzió, amely az elavult nemzeti elszámolási rendszerre támaszkodik. A tény az, hogy mindkét fél rosszalja, hogy a GDP hajszolása alááshatja az érdeklôdési körüket képezô területeket. Éppen úgy ahogy ez a törekvés az ôserdôket faanyaggá változtatja és a tengerpartokat szennyvíztelepekké, hasonlóképpen alakítja át a családokat fogyasztási csomópontokká és a lakásokat a marketing szabad prédájává. Mindkét tábor az erkölcsi relativizmus és a piaci opportunizmus ellenzésének értékei alapján érvel. "Az Új Testamentumot vagy a pápai enciklikákat olvasva nem találjuk ezekben a szocializmus dicséretét, de a kapitalizmusét is alig" - mondja William Bennett, aki Reagan Oktatásügyi Minisztere volt. "A szocializmus az embereket az államgépezet fogaskerekeinek tekinti, a kapitalizmus pedig árucikkeknek."

A konzervativizmusnak ez a vonulata, amely részben a hagyományos keresztény tanításban gyökeredzik, a hidegháború alatt,- amikoris a nagyobb ellenség, a kommunizmus jelentette a fô veszélyt,- jórészt szunnyadt. A szovjet blokk bukása után azonban újra ébredt és ennek eredményeképpen a jobboldalon is nôtt a szakadék a társadalmi konzervatívok és a libertariánus szabadpiacosok között. Errôl az ellentétrôl könnyen megfeledkeztek a tavaly novemberi nagy republikánus örömujjongás közepette, noha ez éppen annyira fontossá válhat, mint a republikánusok és demokraták közötti különbség.

Jól látható ez a reagani nyolcvanas évek ôstípusú republikánus érájának eltérô nézeteiben. Martin Anderson, aki Reagan belpolitikai tanácsadója volt, lelkes nézeteknek adott hangot a Forradalom címû, 1988-ban megjelent könyvében. "A történelem legnagyobb gazdasági növekedése volt", írta Anderson. "Az Egyesült Államok gyáraiból ömlött a gazdagság és az amerikaiak egyre gazdagabbak lettek."

De a gazdagabb jobbat jelent-e - még ha feltételezzük is, hogy minden amerikai részesült ebben a bôségben, ami persze nem következett be? A libertariánusok, és sok keynesiánus liberális számára ez a kérdés nem lényeges. A társadalmi konzervatívok számára azonban igen. Bennett nem becsüli le a reagani évek gazdasági teljesítményeit. Nem vitatja azt sem, hogy a nagyobb családi jövedelem jobb iskoláztatást, egészségügyi ellátást és hasonlókat jelenthet. De legutóbb felhívta a figyelmet arra a társadalmi bomlásra, ami folytatódott a gazdasági növekedés ellenére is (gyakran éppen ennek a nevében.) "Pocsék értékrendszerû gazdagok által nevelt gyerekeket szeretne-e, avagy sok pénzzel nem rendelkezô, de jó emberek által nevelteket?" - teszi fel a kérdést. "Nagyon sokan válaszolnák közülünk azt, hogy a helyes értékrendszert óhajtanák."

Amit a jobboldal "családi értékeknek" nevez az olyan küzdôtér, ahol a piaci és nempiaci értékek közötti rejtett konfliktusok felszínre kerülnek. A múlt novemberben a Washington Post egy hosszú cikkében Edward Luttwak a Stratégiai és Nemzetközi Kutatások Központjából, amelyik egy szakértôi centrum Washingtonban, kiemelte, hogy a családok felbomlásának nagy része manapság a szabadpiaci közgazdászok által bálványozott piac "kreatív rombolásának" tulajdonítható. Hogy ezt nem ismerik fel az Luttwak szerint "annak a kirívó ellentmondásnak tulajdonítható, ami a republikánus ideológia fôáramának központi magjává vált."

Egy interjúban Luttwak azzal érvel, hogy az embereknek inkább stabilitásra van szükségük, mintsem a GDP-t növelô új dolgok többségére. Ugyanakkor a közgazdászok a stabilitásról "teljesen negatív értelemben" beszélnek, mondotta. A megôrzés csúf szóvá vált. Azt gondolná az ember, hogy a konzervatívok lennének az elsôk ennek hangsúlyozásában, hiszen a stabilitás az, amit a családok és a közösségek elôtérbe helyeznek. A politikai jobboldal azonban - mondja Luttwak - fô pénzügyi támogatóinak gazdasági érdekei miatt hallgat ezekrôl a kérdésekrôl. "Egyik konzervatív sem kap pénzbeli támogatást, ha megóvni akar."

Ez a szakadás kifejezetten hasonló ahhoz feszültséghez, amelyik a hetvenes években a Demokrata Pártban támadt a környezetvédôk és a növekedéspárti keynesiánusok között. Egy új politika kezdetét jelezheti, amelyben a társadalmi konzervatívok által képviselt népszerû irányzatok és a környezetvédôk egyre inkább közös nevezôre jutnak. Néhány szerzô szerint a kapcsolat máris létrejött. Ögy például Fed Charles Ikle, aki a Reagan kormányzat honvédelmi miniszterhelyettese volt, cikket írt a National Review-ban, amelyben kritizálta a jobboldal "növekedési utópiáit". "Az állampolgárok, akik aggódnak eltûnô természeti örökségünkért -írja Ikle - az érzelmeknek abból a forrásából merítenek, amelyik a legkitartóbb konzervatív meggyôzôdéseket táplálja. (Belecsípett a lap jobboldali olvasóiba is, hangsúlyozva, hogy a gazdasági növekedés csaknem elkerülhetetlenül nagyobb kormányzat létrejöttéhez vezet.)

Még néhány éve is a környezeti és a társadalmi konzervatív indítékok egybefolyása valószínûtlennek tûnt. A politika hullámverése azonban gyorsan változik. Az a koalíció, amely a NAFTA és a GATT ellenzésére létrejött - egyrészrôl a környezetvédôk és az olyan fogyasztóvédelmi aktivisták, mint Ralph Nader, másrészrôl olyan társadalmi konzervatívok, mint Pat Buchanan és mások - a legtöbb szakértô számára kivételes furcsaságnak tûnt. De valami hasonló történt, amikor a Walt Disney Company egy új szórakoztató parkot kívánt létesíteni a Polgárháború manassasi (Virginia) csatamezejének közelében. Buchanan, és több más hagyománytisztelô konzervatív csatlakozott a környezetvédôkhöz a tervezet meghiúsítására. Sajtóügynökségi lapjának hasábjain Buchanan megkérdezte, hogy "azok a konzervatívok, akik a vég nélkül növekvô GNP oltáránál imádkoznak, mondják meg nekünk: mi az amit a továbbiakban megôrizni kívánnak?"

A két tábor egyesült az úgynevezett "bevételi" törvényjavaslatok ellenzésében, amelyek az adófizetôktôl azt kívánták volna, hogy a tulajdonosokat kárpótolják tulajdonuk használatának korlátozásáért. Fôtisztelendô Donald E. Wildemon, az Amerikai Családszövetség elnöke, Tupeloban (Mississippi), az államában benyújtott ilyen javaslatot "a pornó-tulajdonosok közsegélyezésének" nevezte, mert "korlátozhatja az önkormányzatokat abban, hogy szabályozhassanak olyan dolgokat, mint például a topless bárok.

A környezetvédôket természetesen aggasztják a lápvidékek és természetvédelmi területek védelmének vonatkozásai. A két tábor egyetért abban, hogy a "növekedés" önmagában nem cél, hanem ennek olyan magasabbrendû értékek szolgálatában kell állnia, melyek a szokásos értelemben véve nem gazdaságiak.

Tanúi lehetünk egy újfajta politika nyitó küzdelmeinek, amelyek a növekedéssel kapcsolatban alapvetô kérdéseket vetnek fel, olyan kérdéseket, amelyek elvetik a hagyományos baloldali - jobboldali kategorizálást. Ahol a régi politika fôként a kormányzat szerepére összpontosított - az állami és a magánszektor kapcsolatára - az új sokkal inkább olyan kérdésekre irányul, mint a központi szemben a helyivel, a piaci kultúra szemben a családi és közösségi kultúrával, az anyagi gyarapodás szemben a minôséggel és az értékekkel. Az új politika nem lesz növekedés-ellenes, mert a növekedést kategorikusan ellenezni éppen annyira értelmetlen, mint kategorikusan kiállni mellette. Ehelyett Luttwak józan észrevételével kell kezdeni, hogy amikor a célunk egyszerûen a GDP növelése, akkor "az, amit növelünk nem szükségképpen és magától értetôdôen jó". Ragaszkodni kell ahhoz, hogy a növekedés - és a gazdaságtan általában - nem önmagában cél, hanem célok elérésének eszköze.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az új szövetség létrejötte már a küszöbön áll. Noha a társadalmi konzervatívok és a környezetvédôk tábora közötti különbségek még mindig nagyok, ezek valószínûleg inkább a vezetôk közötti élesebb vélemény-különbségekben mutatkoznak meg, mintsem a társadalom egészében. Ezek a csoportok ugyanis egy döntô kérdésben közelednek egymáshoz, nevezetesen a gazdasági élet céljainak tekintetében. Különbözô módokon azon véleményüket fejezik ki, és ez széles körû társadalmi vélemény is, hogy a gazdasági szakértôk nyilatkozatai alapvetôen nincsenek összhangban az emberek tapasztalataival. A közgazdaságtannak többrôl kell szólni, mint csupán dolgok termelésérôl és fogyasztásáról, s szükségünk van átfogóbb célok kitûzésére és az ország teljesítményének jobb mérési módjaira.

Természetesen ez az ösztönös megérzés számos módon nyilvánulhat meg. Egy dolog azonban legalább világos: a GDP növelése nem lehet elégséges cél egy nagy ország számára, amelynek további fô célként való kitûzését Amerika megadással viselhetné el.

A szerzôkrôl

Clifford Cobb politológus, a Responsive Schools, Renewed Communities (1992) (Fogékony iskolák, megújult közösségek). Cobb a Redefining Progress (A fejlôdés újra fogalmazása), egy San Franciscó-i nonprofit társadalom-politikai szervezet, kutatási igazgatója.

Ted Halstead a Redefining Progress alapítója és ügyvezetô igazgatója.

Jonathan Rowe a The Washington Monthly szerkesztôje és a The Christian Science Monitor szerzôi gárdájának tagja. Társszerzôje, Edgar Cahn-nal, a Time Dollars (Idôdollárok) címû könyvnek. Rowe a Redefining Progress program-igazgatója.

Eredeti cím: If the GDP is Up, Why is America Down?
Nyelv: angol
Eredeti méret: a fordítás teljes
Forrás: The Atlantic Monthly, October 1995
Fordította: Kindler József
Magyarul megjelent: a tanulmány tömör ismertetése a Magyar Hírlap 1997 október 18-i számában

Felhívás

NGO deklaráció az éghajlatváltozásról és a fosszilis energiahordozókról, valamint a közpénzekrôl (köztámogatásokról)

Felhívás - Csatlakozz nov. 29-ig, de legkésôbb dec. 1-ig.

Az alábbi egy csatlakozási felhívás a közelgô Kyoto-i klíma tárgyalások kapcsán. A felhívást számos északi, déli és globális szervezet kezdeményezte. Csatlakozni hozzá úgy lehet, hogy az Energia Klubhoz (1117 Budapest, Móricz Zs. tér 15. I. Tel: 166-8866, e-mail: [email protected]) el kell juttatni a szervezet nevét, címét és a szervezet nevében csatlakozó személy nevét.

Az idô rövidsége miatt itt csak a követeléseket fordítjuk vázlatosan, az alapvetésekek (az eredetiben 18 pont) nem (a ford).

...
Ezért alulírottak az alábbiakat követeljük:

1) moratóriumot a fosszilis tüzelôanyagok új kitermelésére érintetlen és érzékeny területeken;

2) valamennyi közpénzekbôl élô multi- és bilaterális tengerentúli fejlesztési, exporthitel és beruházás biztosító inézmény hiteleinek, kölcsöneinek és más támogatási formáinak beszüntetését, amelyek fosszilis tüzelôanyagot kitermelô vagy ahhoz kapcsolódó projecteket pénzelnek;

3) moratóriumot valamennyi közpénzbôl futó multi- és bilaterális tengerentúli fejlesztési és exporthitel szervezet hitelére, kölcsönére vagy egyéb finanszírozási formájára, amely a fosszilis alapú villamos energia termelést célozza;

- valamennyi futó és jövôbeli villamos áram termelô project értékelését, teljeskörûen bevonva a project által legerôsebben érintett közösségeket, elismerve a helyi közösségek jogát arra, hogy elutasítsák az ôket hátrányosan érintô projecteket;

- valamennyi jövôbeni energia project környezeti hatástanulmányának következetes végrehajtását, amely teljeskörûen vizsgálja az igény oldali gazdálkodás, ill. a tiszta, megújuló és decentralizált energia-hasznosítási lehetôségeket, úgymint szél, nap, kisléptékû víz;

- mindezen hatástanulmányok teljes és nyilvános hozzáférhetôségét az érintett közösségek számára a helyi nyelveken;

4) a kitermelés és fogyasztás tényleges költségeit megfelelôen tükrözô olaj-, gáz- és szénárakat, beleértve az éghajlatváltozás elôidézésében játszott szerepük lehetséges legjobb becslését, annak érdekében, hogy a "szennyezô fizessen" elv révén érvényesíthetô legyen a szén költsége az árban;

5) az ökológiai adósság teljeskörû elismerését, ahogyan az kapcsolódik a fosszilis tüzelôanyagok kitermelésének hatásaihoz; szükségesnek tartjuk, hogy ez beépüljön minden jövôbeni klímatárgyalásba;

6) jogi kötelezettséget minden felelôs, vállalat vagy közintézmény által végzett olaj-, gáz- és szénkitermelés és -felhasználás által érintett terület helyreállítására;

7) minden közpénzt, amelyet kormányok, több- és kétoldalú fejlesztési szervezetek exporthitel és beruházási biztosító szervezetek ma a fosszilis tüzelôanyagok kitermelésére fordítanak az energia szektorban, teljes mértékig a tiszta, megújuló és decentralizált energia formákba kell átirányítani, különösen a 2 mrd legszegényebb ember energia igényeinek kielégítésére.

A Bolygóért és Népeiért.

Csatlakozás: Szervezet, Név, Város, Ország, címadatok

Eredeti cím: Oilwatch/NGO Declaration On Climate Change, Fossul Fuels and Public Funding
Forrás: Zöld Pók faliújság, Energia rovat, [email protected] (Ada Amon)
Dátum: 27 Nov 1997
Fordította és közreadta: Energia Klub