Feleségemnek
Áll fenn, a dobogókői gerinc tetején néhány öreg bükk. Egyik közülük a barátom. Ötemberes törzse szálfaegyenesen nyúlik fel a magasba oda, ahová a hollók járnak fészket rakni. Ágai viharverte csonkjain tavasszal mókusok kergetőznek. Magányos. Néha, ha arra visz az utam, megölelem és beszélgetek vele. Társait száz éve is van már, hogy kivágták mellőle. Körülötte néhány fia, lánya, unokája törekszik felfelé oda, ahová nagyapjuk tanúként mutatja az irányt. Messze felettük van, tán soha el sem érnek olyan magasra, mert a bükkfát szereti az ember – kivágni, de minden erejükkel igyekeznek. Nem tehetnek mást. Hallgatják suttogását a hajnali szellőben és bőgését vihar idején. Akik hozzá túl közel nőttek ki a földből, árnyékában vannak, így fény hiányában nem is maguktól, hanem szinte csupán látásától nőnek. Amelyek messzebb estek tőle, több fényt kaptak, és maguk is termetes fává növekedtek. Nem védte, nem is árnyékolta be őket, így saját gyökérzetet, lombot, törzset kellett fejleszteniük, melyre alkonyatkor és kora hajnalban rávetül ugyan az öreg árnyéka, de napközben maguk dolgozhatják fel az éltető napfényt, küzdhetnek a viharokkal és állhatják a jég szorítását.
De az igazi termés még várat magára. Olyankor mutatkozik meg, amikor egy-egy öreg nem bírja már tovább a jég súlyát és elpihen unokái lábainál. Akkor, ami a földé volt az a földé lesz, de a sok-sokévi termés, mely nyugodtan várakozott árnyékában a maga sorára életre kel, s néhány év alatt olyan sűrű bozótost alkot, hogy azon csak a vaddisznók és a rókák képesek átverekedni magukat. Versenyezve törnek a magasba, a nap felé és a kör bezárul. A termés szárba szökken és maga is termővé lesz.
Szerencsés vagyok, hogy láthatok néhány, ilyen hatalmasra nőtt jelképet. Láthatom állhatatosságukat, egyenességüket és nagyságukat és láthatom, a kidőltek helyén az új generációk buja gazdagságát is, melyek közül sok már maga is „fűrészérett”.
Sajnos közben magam is megöregedtem, s szétnézve magam körül nem látom ezt a gazdagságot. Hát persze – vígasztalom magam –, te nem vagy bükk! Valami azonban egyre határozottabban és erőszakosabban kérdezi bennem: tényleg nem vagy bükk?
Ilyenkor november végén, amikor bejönnek a ködös fagyok, a nagy öregek ágain hatalmas dísz fejlődik apró jégkristályokból, mely a köd fölszállta után úgy csillog a napfényben, mint egy valódi gyémánt fejdísz.
Szeretettel ölellek
Kedves Melinda!
Nagyon megragadott az írásod a testvéreknek testvérektől füzetben. Azt mutatja, hogy rengeteg „jó” kezdeményezés van a világban, amiről nem is tudunk. Ismerek én is párat, de ezek mindegyike valahol azon alapul, hogy mivel tudom az igazságot és a megoldást is, ezt valamilyen módszerrel (pár napos , hetes, hónapos tréningen) megtanítom neked.
Sajnos egyik sem a reális képből indul ki, mert az igencsak lehangoló és méltatlan egy Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény számára. Abból, hogy az ember, amilyen ma a világban, semmi és tenni sem tud semmit. Ha ebből indulna ki – ami a tényleges valóság, ha csak egy kicsit is őszinte az ember önmagához –, akkor létrejöhetne benne – éppen a közösségi iskola folyamatos munkája kapcsán – az az értés, ami a tényleges lehetőségeiről tájékoztatná: arról, hogy valóságosan mit tud tenni. Ennek híján azonban csak illúziókban éli le életét és ráadásul azt gondolja, hogy a Mennyek Országát építette itt a földön.
Néhány reflexió a gondolataidra:
Örülök, hogy Te is úgy látod, vannak korlátjaink, melyek nagyon kemények és csak valamiféle többlet erő, akarat (értés?) képes ezeken átlendíteni bennünket. Az a csapat (nem vallási alapú), amellyel együtt dolgozom – a Bokor közösségi csapat mellett – az értésre, de elsősorban az érzelmi-értésre teszi a hangsúlyt. Formálisan sok a hasonlóság a Bokor közösségekkel (közösségi találkozók több szinten, lelki gyakorlatos hét, akciók, közös fizikai munka, stb.), de nem abból indul ki, hogy Isten képmására vagyunk teremtve, hanem, hogy annak lehetőségére vagyunk teremtve, ahogy Jézus is, amikor Mária megszülte. Valamivé válhatunk, és akkor tenni tudjuk azt, ami elvárható egy olyan teremtménytől, aki maga is képessé vált teremteni, mert a Mennyek Országában van. Az egész munkának, iskolának, közösségnek az értelme a valamivé-, a képessé válni.
Mivel úgy éreztem írásodból, érdekelnek a közösségi munka lelki-érzelmi oldalai, figyelmedbe ajánlom P.D.Ouspensky: Egy ismeretlen tanítás töredékei című könyvét, mely a Püski-Új Ág Kiadó gondozásában jelent meg idén tavasszal 2. kiadásban. Még Barcza Barna jóvoltából ismerkedtem meg a könyvvel, közösségünknek ez a „bibliája”.
2002. augusztus
Testvéri szeretettel
A derengéshez éjszaka kell. Sűrű, sötét éjszaka. Olyan sűrű, mint egy ablaktalan börtöncella sötétsége. Olyan sötét, melyben a gyertya fénye öröm, a zseblámpa fénye boldogság, és a himbálódzó lámpakörte fénye már maga az üdvösség.
A derengéshez azonban más is kell. Fény is kell. Nem műfény, nem lámpa, nem mécses, hanem igazi, mindent megvilágító, mindent átható, valódi fény. De ha a fény hirtelen jön el, akkor perzsel, vakít, pusztít, így lassan, fokozatosan jön úgy, hogy az ember először észre sem veszi. Majd valami már mintha lenne… Derengeni kezd. De mivel az ember várja, türelmetlenül, sóvárogva szomjazik utána, legtöbbször türelmetlenségében beéri a lámpa felkapcsolásával, mert már az is olyan, mintha… És már valamit látni is lehet mellette, valamibe már kapaszkodni lehet. És megszokja. És amikor felkel a Nap, becsukja az ablakot, hogy ne vakítson, mert a lámpát szokta meg.
Gyermekkoromban – későn érő gyerek voltam – alig volt vele kapcsolatom. Néhány felvillanó kép emléke. Egy bükki sátortábor őreként, dideregve, odahúzódva a parázsló tűz mellé. Egy tompa ágyúdörgéstől reszkető tapogatózás keserű szájíze otthon, a Köztársaság téren. Egy görbe éjszaka utáni kerítéstől kerítésig dülöngélést segítő sejtés a Svábhegy oldalában. Majd egy gyereksírásra riadó kapkodás a kis szobában, vagy éppen egy hajnali ölelkezés megmaradt ízében felsejlő pillanat.
Nem volt igazi kapcsolatunk. Mert a derengés is volt, meg én is, de együtt ritkán. Egy év kényszer és jó néhány évnyi gyakorlás kellett egymásra találásunkhoz. A derengés pedig ott volt minden nap. Rajta semmi sem múlt. Később, ahogy visszagondoltam rá, nem értettem miért is nem vettem oly sokáig észre. De a dolgok ilyenek. Nem tolakszanak. Türelmesen várnak a sorukra. Ha nem néz rájuk senki, akkor is elvannak. És nem néztem rá. A fény, a színek vonzottak. Azt gondoltam valóságnak. Így későn keltem. Mindig későn ahhoz, hogy megismerjem. És amikor felkeltem, már a derengés harmadik eleme sem volt ott. Már csend sem volt. Az a bizonyos, melyben a csodálatos dolgok történnek. Kifolyik a Nap aranya a látóhatárra, megreped egy földbe vetett mag burka, egy madár énekelni kezd, megszakad egy álom, egy öregasszony sóhajtva kiül az ágya szélére, egy harmatcsepp végiggurul a levélen, a kicsi vállát betakarja a mama, vagy az őzbak fülei járni kezdenek egy ismeretlen neszt kutatva.
Dereng. Nem hajnalodik, mert az még messze van. Az már szürkület. Az már több fény és kevesebb sötét. Az már neszek sora. Vízcsapzúgás, rigó pittyentés, ajtócsapódás, kutyaugatás, szekrénynyikorgás, kolompszó, motorberregés. Nem. Most még sötét van. Csak valahol fenn, a tetők, vagy a fák felett, ott, kelet felé mintha világosodna az ég. Mintha…, vagy mégsem? Semmi bizonyosság. Az egyetlen bizonyosság, hogy eddig mindig megtörtént, mióta csak élek. De mennyi is az? Alig valami és az is mihez képest?
Dereng már? – kérdezte egyetemista barátom, amikor középiskolai matek-problémáimon próbált átsegíteni. Igen, az a sejtés is olyan volt, mint a Sikárosi rét derengése. Megmaradt belőle valamiféle íz. Nem a fotó, amit csináltam róla, mert fotózni hiába fotóztam akárhányszor, az a bizonyos nem jött elő. Szép kép igen, jó kép néha, de az a bizonyos kép soha. Arra csak emlékezni lehet és vágyni rá, hogy valamikor, valahogy újra előjön. Ahogy ott a kisszobában a matek terhe alatt annak az áháá!-nak az íze, ami aztán valahogy elkísért egyetemi éveim végéig.
Igen. Az élet nem derengés, hanem mozgás, változás, nyüzsgés, burjánzás, szóval csoda - gondoltam. Mint egy hangyaboly, eső után, vagy egy nyári pocsolya fenn a Pilisben, a Fagyoskatonánál – ha még nem járt arra a fanyűvő, ezer lóerős gép –, melyben ebihalak, szúnyoglárvák és molnárkák százai futnak versenyt az életükért. Vagy éppen a nyári hétvége Balaton-partja, ahol két négyzetméter árnyékos, vagy éppen napos területért folyik a harc. Erre nem kell emlékezni, hiszen ott van még az éjszakai lábgörcsömben is, s minden pillanatunkban akár tudunk róla, akár nem. Az élet működik, sőt az ember nélkül is működik. Úgy tűnik, hogy számára teljesen feleslegesek az emberi gondok, tragédiák és kérdések, melyek egy-egy pillanatra megpróbálják megállítani hömpölygését. Olyan ez, mintha egy hatalmas elektromágnes vonzását akarnánk egy megdörzsölt műanyag fésűvel módosítani. Valami hatalmas működik körülöttünk, amiből alig látszik valami, és ami az emberi élet oldaláról nézve kegyetlen, érthetetlen, és amin változtatni lehetetlennek tűnik, és mégis…! Hol nappali, hol éjszakai a hömpölygés, az egymást kergető áramlás, erősítve, gyengítve, lecsendesedve, felerősödve egymást. Valamiféle könyörtelen, elviselhetetlen törvénynek, rendnek látszik, mert rend-szeres, mint a harangszó falun. Azonban ez a rendszeresség elaltat, akár csend, akár nyüzsgés. Nem történik semmi, csak ugyanaz. Mindig ugyanaz, évmilliók óta. S az ember azt gondolja él és talán életével az egész működés hasznára van. Hiszen tesz valamit, valami nagy dolgot – vagy kis dolgot -, de tesz. A családjáért, a szomszédjáért, a hazájáért, az emberiségért, a természetért, a varangyokért, vagy csak a macskájáért. Azonban azokban a ritka pillanataiban, amikor megáll, szétnéz és magába néz látja, hogy becsapta magát. Látja, hogy minden a helyén van, csak a csoda veszett el. Az elektromágnes ugyanúgy működik akkor is, ha dörzsöli a fésűt és akkor is, ha nem, s úgy tűnik a legtöbb, amit megtehet, hogy erre rájön. Az ilyenre mondták azután a régiek, hogy felébredt. Előtte aludt, sötétben botorkált, vagy legfeljebb az írástudók és farizeusok szintjén, az út szélén élt. Hiába járkált, beszélt, szervezett, munkálkodott, ábrándozott, tervezett, hiába vágott fát, mászott hegyet, hiába izzadt, agyalt, szenvedett, küzdött, tett jót, vagy rosszat, mindezekkel csak a nagy mágnes munkáját segítette. Dereng már? Nem dereng!
Állítólag a sarkkörön túl hónapokig sötét van, vagy csak dereng, majd hónapokig nem megy le a nap. Meglehetősen közelről ismerek azonban valakit, akinél már évtizedek óta nem dereng. Pedig nem a sötétség számára született. Jól látszik ez már az első fényképén is, melyen hatalmas, kerek szemeket mereszt a világra, ami akkor még maga volt a csoda. Látásának romlása akkor kezdődött, amikor elkezdték magyarázni neki, hogy ez a világ a világosság, mert itt mindennek neve van, és van a jó és a rossz, a szép és a csúnya, az igaz és a hamis, a kényelmes és a kényelmetlen, a vidám és a szomorú. És, hogy vannak szerencsések és szerencsétlenek, gazdagok és szegények, élők és élettelenek, emberek és tárgyak és hogy mindez az emberért van, hogy mindezeket megkülönböztetve a jót, a szépet tudja választani, mert Isten fia, aki a jót kell, hogy válassza, és a jót kell, hogy tegye. És rámutattak a nagybácsira, nagynénire, ükpapára, déd-mamára, a tanító bácsira, a pap bácsira, a politikus bácsira és művész nénire, kiknek már neve volt a világban, mely világról mondták neki azt, hogy világosság. Miért kereste volna hát a fényt, a csodát? Ott volt. A kezébe adták. Benne élt. Kerülte az árnyékot, mert azt mondták, az a rossz. Később nagy tanítókkal is találkozott, akik régen élt nagy tanítók tanítását tanították neki és megerősítették benne, hogy igen, jónak kell lennie, a jót kell választania, mert hiszen Isten fia, aki maga a jó. És rámutattak a rossz forrására, a hatalomra, a pénzre, a hierarchiákra, a szervezetekre és mindazokra az emberekre, aki ezeket képviselték, alkották, szolgálták, támogatták. És rámutattak a pusztulásra, amit a rossz okoz: a háborúkra, a szegénységre, az éhezésre, a környezet pusztulására, és a különbségekre ember és ember sorsa között. Nyitogatták a szemét a valóságra, fényre és azt hitte lát. Feltámadt benne a lelkiismeret-furdalás saját szerencsés helyzete miatt és adni kezdett, szolgálni másokat, és küzdeni a rossz ellen.
Betöltötte már a negyvenet is, amikor először lepődött meg egy pillanatra – mint mesélte. Fenn állt a Gellért hegy tetején és várta a felkelő napot. A Hold vékony C betűje és a Vénusz is fenn ragyogott még a keleti oldalon, de lenn a várost és a hegyet is, egészen a térde magasságáig sűrű piszkos köd borította. Teljes csend volt és ő beleveszett ebbe a csendbe. Megérezte mérhetetlen kicsinységét, jelentéktelenségét, ugyanakkor belül, valahol van valaki, akiről eddig nem is tudott, mert a lelkiismeret-furdalását tekintette a lelkének. Van valaki, aki lát, aki pontosan látta elveszettségét és helyzetének reménytelenségét és mégis mosolygott. Csak egy pillanatig tartott, mert a hajnali szellő elsöpörte a ködöt és a város látványa és zaja ellepte a hegyet. Sokszor ment fel még, hogy találkozzanak, de nem sikerült. Csak az íze maradt meg, valahol a gyomra tájékán. Azután másutt is keresni kezdte. Majd már mindenütt, mindenben és mindenkiben. És akkor – mint elmesélte – valaki megkérdezte tőle: miért nem benn keresed, ahogy a Mester tanította? De hát adni kell, szolgálni, jót tenni és főleg erőszakmentesnek lenni – vetette ellen. Igen, mindez meglesz mindez, amiért aggódsz, ha megtaláltad, amit keresel. De hát csak a halálom után találom meg – vitatkozott tovább -, azt mondták – tette hozzá elbizonytalanodva. És itt ez a sok éhező csöves, szegény, hajléktalan, nyomorult, csonkabonka, hontalan, pusztuló, szenvedő, beteg, igazságtalanul elítélt, velük ki fog törődni? És vele – kérdezte az vissza –, vele ki fog törődni, aki negyven éve vár rád, figyel téged, hogy észre vedd, hogy tápláld, ápold a kapcsolatot vele, aki már lassan lemond arról, hogy észreveszed, pedig ő rá tudná nyitni a szemedet az egészre, hogy lásd valójában ki is vagy, hol vagy, és akkor meg tudod, hogy mire vagy képes, és azt meg is tudd tenni, mint a Mester. Csak próbáld meg figyelni magadat, akár csak egy napig is. Meg fogsz lepődni azon a színdarabon, amit látsz. Azon a mérhetetlen összevisszaságon, ami a fejedben van, azon a bohóckodáson, ahogy viselkedsz akár egyedül vagy, akár másokkal, azon a mérhetetlenül sok felesleges szón, mozdulaton, érzelmen, amit minden és mindenki kivált belőled, akár akarod, akár nem. Csak egy napig, és meglátod ki a szegény, éhező, hontalan, ruhátlan, börtönlakó. S ha megetetted, felruháztad, szállást adtál neki benned magadban és kiszabadítottad, kezdj el mesélni róla másoknak is, minél többnek, mi is az amit tenniük kell elsősorban, s akkor a többi már – rajtuk keresztül – mind megadatik másoknak is. De addig? Addig csak az élet törvénye ellen küzdesz, a burjánzás és pusztulás, a születés és halál törvénye ellen, mert nem látod ezek értelmét és csodáját. De hát mit tegyek? – kérdezte elkeseredetten. Ez egészen másfajta élet, mint amit eddig jónak, követendőnek tartottam. Igen – válaszolta –, újjá kell születned, de ehhez előbb meg kell halnod, s mielőtt meghalnál, fel kell ébredned. Alva – azt gondolva, hogy már van önismereted, lelkiismereted, világismereted, Isten-ismereted, jó és rossz ismereted – nem tehetsz semmit. Ha felébredsz, látni fogod önmagadat, mint jelentéktelen porszemet, ami egy szerves folyamat helye egy ugyancsak porszemnyi bolygó felszínén, s látni fogod, hogy ez a porszem mekkorának is képzeli magát, milyen képességekkel ruházza fel magát. S látni fogod az erőket is, melyek a világokat teremtik és fenntartják. Fájdalmas lesz, bele fogsz halni, de csak így születhetsz újjá. Olyan újjá, aki már pontosan érti – nem tudja, hanem érti, vagyis meg tudja valósítani – amit tehet és elkerüli, amit nem, s azt is miért született erre a porszemre, mi a szerepe ebben a hatalmas játékban, miért van rá szüksége a Mindenségnek és mi az, ami egyedül az ő feladata. És érteni fogja a madarak énekét is, a felhők játékát a széllel és a virágot, amikor kinyitja szirmait a Nap felé. Senki sem tudja ezeket helyetted megtenni, de siess, mert már nem sok időd van hátra és ennek megvalósítása egy életre sem kevés munka. Először azt keresd meg magadban, magad felett, aki mindebben a segítségedre lesz. Keresd azok segítségével, akik szintén keresik, mert olyat, aki már megtalálta manapság keveset találsz, mert azok nagyon csendes emberek, nem kürtöltetnek maguk előtt. De más keresőkkel egymást talán felébreszthetitek, ha visszaalusztok.
Ki ez a nagy okos és mit fecseg itt nekem porszemekről, meg erőkről, meg munkáról? – kérdezte bennem dühösen valaki. Feketén-fehéren le van írva minden szent könyvben, hogy… Mi is? Hát, hogy minden Egy, meg hogy az egész értelme az egymás táplálása, meg hogy szülessünk újjá, hogy valamivé válhassunk – Isten fiává, lányává –, látóvá, tudatossá, meg hogy tanítsuk a szeretetet. Váljunk mi magunk szeretetté.
Áháá… – mondta magában belül mosolyogva, csúfondárosan egy másik. Emlékszel a fenyőfádra, melyet te ültettél magról és most már tizenöt méternél is magasabb? Minden tavasszal, minden ágvégen új hajtás indul a nap felé. De csak ott van fejlődés, az ág végeken, a bimbóknál. A többi rész csak szállít és támaszt. Mindenki táplál valamit, és mindenkit táplálnak valakik. Így van ez mindenhol az egész teremtésben a csillagoktól az atomokig, de semminek sem az az értelme, hogy önmagát táplálja. Az embert a szerves élet táplálja és még másik két dolog, mert ő az ágvég. Egyedül ő tud fejlődni. A többi szállít, támaszt – táplál. De mi lesz azzal az ággal, amelyik nem fejlődik, amelyik csúcsán nem nő új hajtás? A harmadik évben elszárad – sokszor megfigyelhetted ezt a fenyőidnél – és egy új ág indul valahonnan lejjebbről. Létével, életével és halálával a nagy mágnest táplálja, de fejlődésével valami mást. Fejlődésével valaminek a teremtőjévé válik. Létrehoz valamit a gravitáció ellenében. Így van ez az emberiséggel is. Az emberiség fejlődése a hatalmas gépezet változásával van kapcsolatban, így a kozmikus óra szerint működik. Az emberiség, mint a szerves élet része táplál valami nála sokkal hatalmasabbat, de fejlődni ezen belül csak az egyes ember tud. Mint az ágvégen a rügy, a gravitáció ellenére, a Nap, a fény felé. Ez két irány. Élni kell – jól, rosszul, örömben, bánatban, szenvedésben – mert ezt megkívánja az élet törvénye, ami kozmikus törvény és teljesen mechanikusan érvényesül, ahogy a Nap felkel, vagy az eső esik. Minden emberi tett is ennek része és független annak emberi megítélésétől, mert annak értelmét a törvények ismerete nélkül nem látja az ember. Mindenki a legjobb tudása és akarata – vagyis lelkiismerete szerinti jót teszi. Csak éppen a tudását minden pillanatban átszínezik a körülmények, az érdekek és az előre- és együtt nem látás vaksága. Ilyenkor te vagy a főszereplő. Te cselekszel, te küzdesz, neked van jó, vagy rossz érzésed a tett után. Pedig minden megtörténik nélküled, a cselekedeted nélkül is úgy, ahogy arra a Mindenségnek szüksége van és attól függetlenül, hogy azt jónak, vagy rossznak ítéled meg. A fejlődés mást jelent: csöndet, megállást, várakozást, figyelést, megnyílást, rácsodálkozást arra, ami van, ami egy másik fajta lelki-ismeretet feltételez. Egy olyan ismeretet, mai nem önmagát, a saját erejét, nagyságát, tudását ismeri, helyezi oda a dolgok támaszaként, megoldásaként, hanem engedi működni önmagába azt az törvényt, ami az egész nagy gépezetet teremtette és fenntartja. Ez a figyelem, a hit útja. Ez az, ami már képessé tesz “hegyek megmozgatására”, vagy “vízen járásra”, mert a dolgok ennek a törvénynek már engedelmeskednek, neked nem. Nem könnyű megszerezni, mert bár tele vagy ismeretekkel ezekről a törvényekről, mind féloldalasak, és amit tudsz még arra sem emlékszel, mert elsöpörték belőled a világ jobbá tételének feladatai. Folyamatosan nyitva kellene lenni valaki számára, ahogy a Mester tette tanítása egész ideje alatt. Egyetlen lépést sem tett saját jócselekedeteitől vezérelve, hogy javítson a világon és az emberiség helyzetén, mert tudta, hogy ez lehetetlen és így önbecsapás, ha megteszi. Realista volt. Nem álmodozott. Ismerte a törvényeket és nyugodtan azokra hagyatkozott, mint a gyermek az apjára. Harminc évig dolgozott azon, hogy ezt meg tudja tenni önmaga és a hétköznapi élete ellenében. Neki sikerült és azt tanította, hogy neked is sikerülhet – ez az örömhír. S ha sikerül, mást már úgysem tudsz tenni, mint ezt élni, erről beszélni példázatokon át, szabadon járva faluról falura, gyógyítva, adva, szolgálva, eredményt nem várva, szelíden, de olyan hatalommal, ami felülről adatott, mert megnyíltál valaki számára, aki mindig és mindennek ad, és akinek ehhez az adáshoz rád van szüksége, mert vissza csak rajtad keresztül kaphatja meg azt, amire neki van szüksége. Aki meglátta a csodát az már nem képes ugyanúgy tovább élni.
Ez itt bennem és az a másik, a nagyokos úgy látszik összebeszéltek. Mindenesetre elgondolkoztam a dolgon – mesélte annakidején. És attól kezdve elcsendesedett. Figyelni kezdett kifelé és befelé és emlékezni. Emlékezni arra, amit megértett és arra, ki is ő maga. Mindent továbbra is úgy csinált, mint korábban, de megpróbálta lassabban, figyelmesebben, rácsodálkozva, mintha akkor csinálná először és sokszor elámult.
Irodai munkája volt már évtizedek óta és egészsége fenntartása miatt reggeli gyaloglásokat iktatott be életébe. Ezek később teljesen mechanikussá váltak. Ugyanakkor, ugyanott, ugyanazokkal az emberekkel, kutyákkal, házakkal találkozva, minden reggel, éveken át. Csak az évszakok változtak. Most néha meg-megállt öt percre és figyelt. És észrevette magában azokat, akik meglepődtek a változáson, tiltakoztak és az indulást sürgették, akik aggódni kezdtek, hogy mint mondanak az emberek, ha látják ott állni, vagy az autósok, akiknek útban van. Vajon kik ezek – kérdezte magától –, de nem válaszolt senki. Áháá… – esett le a tantusz –, ti védtek engem a megállástól, a verkliből való kizökkenéstől, a rend megszegésétől. Ti vagytok a cégem, a társadalmam, a hazám, a kultúrám, a törvény képviselői bennem. És folytatta, amit elkezdett, de már megállások nélkül is meglátta őket magában, amikor előléptek, hogy visszatartsák valamitől, ami felborította volna a rendet. Mivel látta őket, már nem volt kiszolgáltatva nekik. Már mérlegelhetett, dönthetett a rend, vagy a célja között. Észrevette őket munkája során, a családjában, kirándulás közben, amikor az órájára pillantott, vagy ha éppen eltévedt, és minden rendszeres, megtervezett, vagy szokásos tevékenységében, ha azt váratlanul megzavarta valami, vagy valaki. És egyszer, évekkel később már arra is rá tudott csodálkozni, aki megzavarta.
Típusánál fogva gyakran beszélgetett kettesben, hármasban emberekkel, s rész vett 10-15 fős beszélgetéseken is. Megpróbálta a többieket figyelve önmagát is figyelni, de nem ment. Látta, hogy képtelen figyelmét megosztani. Látta, hogyan azonosul a másik gondolataival, szavaival és közben hogyan tűnik el önmaga számára. Vagy fordítva, látta teljes azonosulását saját szavaival, gondolataival, érzelmeivel, s akkor a partner tűnt el a ködben. Áháá… – gondolta egy idő után – eddig mindig úgy gondoltam, hogy teljesen jelen vagyok ezeken a beszélgetéseken, mert figyelmem állandóan kinn volt, ha más beszélt. Amikor pedig rám került a sor, akkor is azt hittem, hogy jelen vagyok, pedig akkor a másik tűnt el. Vagy én tűnök el, vagy ő, de hogyan lehet így beszélgetni? Ennek csak egymás mellett elbeszélés lesz az eredménye. S megdöbbent, hogy ezt teszi évtizedek óta, ha másokkal beszélget. Nem tudatos lények beszélgetései voltak ezek, hanem meg nem értett szavakra, gondolatokra, mozdulatokra, arcrándulásokra való reagálások, melyekbe egy idő után belefáradva megegyeztek valamiben, ami látszólag közösnek tűnt, de mindenki mást értett alatta és így azonnal – természetesen kellően, önmagán belül megindokolva – felrúgott. S akkor elkezdett tudatosan védekezni a mechanikus reagálás ellen. Nehezen ment, mert ehhez túl kellett lépnie a szokásos szavakon, gondolatokon, a mozdulatokra, arckifejezésekre reagálás automatizmusán. A helyzetet kezdte figyelni. A mi van itt, most helyzetét. Mire lehet használni ezt az egyetértést, vagy ezt a feszültséget, egy csöndet, egy félreértést, egy egymásra pillantást, egy kérdést – nem reagálva rá, hanem mélyítve, hogy önmagát oldja meg jelenléte által. És egyszer néhány évvel később egy feltett kérdésére szó nélkül válaszolt valaki.
S ott volt a város, ahonnan korábban mindig elmenekült, ha tehette. Zaja, bűze, tülekedése, erőszakossága sokszor tűnt elviselhetetlennek számára. A nyári útfelbontások miatti dugóban, a zsúfolt buszban várakozva hamar előbujt az emberek türelmetlensége, zsörtölődése és agresszivitása egymás iránt, hiszen ki voltak szolgáltatva a helyzetnek és tehetetlenek voltak. Valahol ki kellett jönnie a feszültségeknek. Sokszor lépett korábban ilyen esetben közbe, sokszor próbálta csitítani a veszekedőket, vagy előre figyelmeztetni a zsebtolvajok áldozatait, amivel csak fokozta a feszültséget, melynek erői ilyenkor rendszerint rátámadtak, mint olyanra, aki önként szolgáltatta ki magát nekik. Megpróbált nem beleavatkozni és nem is elmenekülni. Megállt és figyelt. Figyelte az erők játékát és látta, hogy vagy az egyik győz az ütközéskor, vagy a másik, de bármelyik is győz, nem születik belőle semmi, csak újabb feszültség. Ez aztán más helyzetekben kisülve ugyancsak megszűnni látszik, de valójában tovább terjed. És néha, ha nagyon figyelt meglátta, hogy van egy harmadik erő is a játékban. Áháá… – mondta magában –, ez érdekes. Ennek az erőnek a működését ritkábban lehetett megfigyelni, mivel nem erőnek látszott, hanem inkább gyengeségnek. Ha fellépett, olyankor a feszültségből született valami. Valami egészen más, egy új dolog, egy kapcsolódás, egy mosoly, egy gondolat, egy vágy, egy terv. S visszaemlékezett rá, hogy egyszer évekkel korábban, amikor írott szavai botránkozást keltettek valakiben, aki ugyancsak írott válasz szavaival benne keltett botránkozást, mikor találkoztak és egymásra figyelve jelen voltak, belépett egy erő, melynek hatására egymás felé nyújtották kezeiket és évekre szóló kapcsolódás jött létre köztük.
S ott volt a televízió, mely elől már menekült, s melyet esténként megszokásból már csak a hírek és időjárás jelentés miatt nézett meg. Tömény gyűlöletet, erőszakot, korrupciót és hazugságot tükrözött a világról, és ez számára elviselhetetlen volt, mert ő a jót, a szépet, a harmonikust, az igazat kereste benne. Felesége kedvéért néha belenézett a dél-amerikai sorozatokba, de csak mérhetetlen ostobaságukat, egyformaságukat és hivalkodó cukormázukat látta. És egy este rányílt a szeme valamire önmagában. Látta az undorodót, az ítélkezőt és látta azt is, aki azt mondta csendben neki: Nézd meg jobban, figyelj! Áháá… – figyelt fel álmélkodva – hiszen ezek a filmek rólam szólnak! Van egy amnéziás főszereplőjük, aki egy baleset során vesztette el emlékező képességét és most, az adott helyzetet mindenki a saját javára akarja felhasználni. Mindenki azt igyekszik elhitetni vele, hogy ő az egyetlen jóakarója, vele kell élnie, mert csak ő képes meggyógyítani, boldoggá tenni. Közben kiderül, hogy mindenki mindenkinek folyamatosan hazudott és hazudik, s bár ettől szenved, feltárni nem meri a hazugságait, mert akkor tervei összedőlnének, a főhőst pedig akár meg is ölheti vele. Pont úgy, mint saját életében. Az egyik kis énje reagál valamire, ígér valamit, de beváltani már nem tudja, mert közben már egy másik helyzet szülte énje lép a helyére és csodálkozva veszi észre, hogy rajta kérik számon, amit a másik én ígért. Az igazság lassan derengeni kezd a főhősnek, de újra és újra visszaesik hiszékenységébe, amnéziájába. Végül visszanyeri saját emlékezetét, saját akaratát, cselekvőképességét és a jók – akik mindvégig képtelenek voltak hatásosan fellépni a rosszak ellen – boldogok lehetnek, a rosszak megbűnhődnek és a főhős nászútra megy kedvesével. Talán az élet ennél egy kissé szigorúbb. Az életben azt tapasztalta, hogy a főhős nem nyeri vissza emlékezetét és nem megy nászútra “kedvesével”, és az sem igaz, hogy a jók és a rosszak párviadala eldől. Néha egyik kerül időlegesen felül, néha a másik, de megoldás, valami új, magasabb ritkán születik a harcukból. És ettől kezdve magyarázni próbálta a filmek értelmét azoknak, akik meghallgatták, de akik megnézték őket nem értették miről beszél, akik pedig nem, azok lenézték azért, hogy megnézte. De egyszer, később egy negyvenéves barátja, aki addig gyűlölte a tévét, hatására nézni kezdte annak üzeneteit. Derengeni kezdett neki is.
Változott a természettel való kapcsolata is. Korábbi igazi vak szerelme elmúlt. Vak volt, mert gyűlölte azokat, akik a saját érdekükben mérhetetlenül kihasználták, kizsákmányolták és ezzel pusztították. Azoknak az oldalán állt, akik velük szemben meg akarták védeni az ember természetes környezetét, az élővilágot. Valami nem stimmel itt – ismételgette egyre sűrűbben magában és egy nap rájött. Áháá…– csapott a homlokára –, hiszen mindegy, hogy pusztítja, vagy védi az ember a természetet, mert mindkét esetben az ember szempontjából az ember túlélése érdekében teszi, s a harc hevében mindkét oldalon állók megfeledkeznek arról mi is az ember szerepe itt a földön, ki is ő valójában. A két erő megint összecsapott, de nincs harmadik, ami létrehozna, megteremtene valamit. Látni kezdte, hogy az ágvég akkor is elszárad, ha az ember elpusztítja a természet egy részét, vele pusztulva maga is, és akkor is, ha nem fejlődik tovább tudatosságában, mert ennek ideje is lejár s a természet új kísérletbe fog elpusztítva azt, ami nem hozott gyümölcsöt. Ekkor átállt a vándortanítók táborába, akik az “ébredjetek, elközelgett az utolsó óra” igékkel ajkukon járták a világot, ébresztgetve a rájuk figyelőket. Nem az adj, szolgálj és légy szelíd, hanem az ébredj, figyelj és válj Emberré útját próbálta követni. Mindkét táborban erős akaratú, tettre kész, aktív és elszánt harcosokat talált. A különbség csak annyi volt, hogy míg az első csoportban lévők saját erejükben bízva küzdöttek, a második csoport megnyílt egy olyan erőforrásnak, melyet ugyan nehéz megközelíteni, de hatalmas és kimeríthetetlen. Abban viszont egyeztek, hogy hatékonyságuk minimális volt. Egyszer azonban egy Isten háta mögötti kisvárosban egy traktoros legény megkérdezte tőle: mondja és hogyan lehet felébredni? Azóta ébresztgetik egymást. A traktoros ébresztgeti ismerősömet, amikor az filozófiai mélységekbe szédül bele, ő pedig a legényt ébresztgeti, amikor az nem lát túl a paprikaföld termésének hasznán.
Egész életében nagy tiszteletet tanúsított az elhunyt és élő nagy tanítók iránt, mert apjától, mint a megélhetés egyik alapját, tekintélytiszteletet tanult. Tanítóit, főnökeit és főnökei főnökeit is tisztelte, legfeljebb titokban meg volt a különvéleménye róluk. De tisztelte azokat is, akik mások számára egyszerűen és kristálytisztán el tudták magyarázni mi, miért jó, vagy rossz, mi a helyes cselekedet és mi a helytelen, mit kell tenni és mit elkerülni. Ha kérdezték ezekről a dolgokról csak dadogni tudott, de inkább elkerülte a kérdezést. Csodálta a nagy filozófusokat, teológusokat és papokat is, akiket tanítványok ezrei követtek mindenüket feladva a szent ügy érdekében. Csodálta őket, de maga képtelen volt megszabadulni kicsinyes ragaszkodásaitól. Sokuk meghallgatása után, egy nyáron, fenn ülve a dobogókői kilátóban és várva a napfelkeltét egy pillanatra a kilátást belátás váltotta fel és ismét megdöbbent. Áháá…, érdekes – kiáltott fel magában. Ezek a nagy tanítók mindegyike vagy segíteni akar az embereknek terheik hordozásában, vagy az igazságot akarja elmondani nekik. Az első fajta azokra mutat, akik megélhetése sokkal nehezebb, és arra buzdít, hogy segíts nekik. A másik fajta az emberi élet és minden látható dolog értelmetlenségére mutat rá és arra buzdít, hogy szabadulj meg ettől a káprázattól, ami az élet. S még azon a nyáron kerülni kezdte mindkét fajta tanítót, de nem menekülhetett. Azonban rájött, hogy egyik fajta sem beszél arról a csodáról, ami az élet maga. Ekkor újra eszébe jutott a nagyokos, aki azt mondta neki: van benned valaki, aki minden tanítónál többet tud. Miután megtaláltad, őt hallgasd. Ettől kezdve kereste figyelve, éberen, de tovább csinálva mindazt, ami eddig is tett növekvő bizalommal és erővel, mint akinek már dereng.
Egészen addig a bizonyos találkozásig magányos kóbor kutyaként élte belső, lelki életét és nyíltszívű bohócként a külsőt. Ez a kettősség vele született, amikor együtt szívta be az első levegőt az Ikrek csillagkép felkelésével. Sokat volt egyedül és szeretett is egyedül csavarogni, mert azon a bizonyos délelőttön, amikor szeme rányílt a világra a Halakból sütött rá a Nap. Legszívesebben az erdőkbe bújt el a fák, bokrok és állatok közé, elücsörögve órákig egy szikla alatt, vagy fának dőlve. Ott nem kellett vitatkozni, elítélni, lenézni, megbántani. Ugyanakkor, ha kellett – és hát a munka, a család, a megélhetés miatt kellett – alkalmazkodni tudott bármilyen munkához, társasághoz. Amit kapott nem tartotta meg. Azon frissiben tovább adta, így nem sok mindene maradt. Nem emésztett meg semmit, nem kérődzött rajta, mint a marha a szénán. Így alig épülhetett beléje valami is abból, amit kapott. Tovább adta, mint jónak ítélt dolgot. Így rohanta végig az életét, hol elbújva az erdőben, hol félig sem emésztett dolgokat osztogatva környezetében. S az emberek szerették, mert sokat tudott az erdőről és mindig újabb és újabb dolgokkal állt elő, mint a bohóc, aki hol nyulat, hol galambot, hol kendőt varázsol elő a cilinderéből. Bár sokszor szenvedett félszegségétől, mégis ez volt a szerencséje. A sok taps elvarázsolta volna. Így azonban, mivel üres volt, még mindig várakozott valamire megmaradva kóbor kutyának és bohócnak.
Már ötven felé ballagott, amikor eldöntötte, hogy emberi – vagyis nem érdek alapú – közösségbe kezd járni. Boldog volt, amikor befogadták, mert adhatott és szerepelhetett. Hűséges volt a közösséghez, mint elvhez, de nem egyhez. Nem volt maradása. Többet akart tapasztalni, szerepelni. Csak évek múlva jött rá, hogy a sok megszerzett tapasztalat mellett valami mégis elmaradt. Az egyikben nem talált más célt, mint a mások bajának meghallgatása és a sajátjai feltárása. A másikban a világ szegényei bajának meghallását és segítését és a sajátjai elhallgatását. A harmadikban a természet bajainak meghallását és küzdelmet azok ellen, akik ezt okozzák, bele értve saját magát is. A negyedikben az emberi értelem visszafejlődésének megismerését és ezen ismeretek publikálása előadások, viták szimpóziumok és felolvasások segítségével. Az ötödikben a szeretet cselekedeteinek gyakorlását a csoporton belül és annak védelmét külsőkkel szemben. A hatodikban az erőszak elleni küzdelmet szelíd, erőszakos és erőszakmentes eszközökkel. Ezek mind olyan célok voltak, melyek a hétköznapi élet céljait messze meghaladták. Szinte luxusnak számított a velük való foglalkozás azok szemében, akik a városokban napi 10-15 órát töltött el a puszta megélhetés megszerzésével, vagy nevettek ezeken a célokon azok, akik a természet közelében éltek. Ez utóbbiak a földdel, az esővel, a szárazsággal, a faggyal és a rovarokkal vívott napi küzdelmük alapján tudták, hogy vannak törvények, melyekkel együtt kell élni, mert ha fellépnek ellenük, nekik törik bele a bicskájuk, s nem a természetnek. S látnia kellett, hogy akik ezeknek a nemes céloknak szentelik életüket egy idő után elfásulnak, csalódnak, megkeserednek a sikertelenségek láttán. Kiszállni azonban nem tudnak, mert más, magasabb célt nem ismernek. Legmagasabb céljukká, életük részévé vált a rossz, a hatalom, a pénzvilág, a pusztítás, a szegénység, az igazságtalanság elleni küzdelem, így ott is ragadtak. Valami nem stimmelt. Miért kell a jobbnak, a nemesebbnek támasz nélkül maradnia? Miért húzza le a rossz, a hétköznapi, a régi azt, aminek erősnek, uralkodónak, hatalommal bírónak kellene lennie? Hová lett a csoda, ami szerénnyé, de tisztán látóvá tesz? Nem derengett!
S akkor észrevett néhány embert, aki egy magasabb dombon bárkát kezdett építeni. Nagyot, széleset, három emeleteset. Áháá… ez érdekes – gondolta magában –, mint Noé idejében. Csak nem jön megint az özönvíz – kérdezte tőlük? Nézz szét – mondták –,magad is láthatod, ha van szemed. Ha akarsz, gyere velünk, de ha így döntesz hoznod kell magaddal tizenkettőt az utak széléről. Ez a beugró. A bárkát együtt kell felépíteni, hogy jó legyen. Anyag nem kell. Azt már kaptunk eleget az életünk során. Azt már csak elő kell hozni, és fel kell használni. Erő kell, sok erő. Nekünk nincs elég, mert nem vagyunk elegen, hogy mindig ébren tartsuk magunkat a munkára. Alszunk. Nyitva van a szemetek! Miről beszéltek? – kérdezte tőlük. Igen, a tied is nyitva van szerinted, de látjuk, hogy alszol. Mélyen alszol a világ ágyában. Ahonnan az erő jön, arra a szemed csukva van. Nem értette őket, de beállt segíteni, mert szolgálatkész volt és kíváncsi.
Nyáron egy hétre sokan összegyűltek, hogy segítsék őket a bárkaépítésben. Négy országból jöttek építők. Jöttek saját költségükön. Csak azért jöttek, hogy egy emberként velük csinálják azt, ami a céljuk. Emberként pucolni a krumplit, emberként főzni az ebédet, emberként mosogatni, emberként takarítani, emberként gondolkozni, emberként érezni, emberként kirándulni, emberként hallgatni, emberként állni, ülni, emberként gyalulni a deszkát, emberként várni a napfelkeltét, emberként építeni a bárkát. Nagyon hamar megértette annak a nehézségét, hogy mit is jelent emberként tenni valamit. Napjában százszor is elfelejtette, hogy figyeljen rá és ne csak úgy tegye, ahogy megszokta, mint egy gép. Szerencsére a többiek újra és újra ráébresztették, hogy miért is jött oda. Egy-emberként senki sem tudott erőszakos, hangos, nem szolgáló, nem közösbe adó lenni, bármit is csinált. Nem volt könnyű, mert a beidegzett szokásai és feledékenysége erős volt. Az eredeti csapat a hét végére tömörebb lett, kevesebb volt a lyuk, ahol elment volna az erő. Létre jött benne valamiféle felelősségérzet a többiek iránt és azok iránt is, akik segíteni jöttek, pedig akkor látta őket először. S megjelentek új, ébresztő mozdulatok, új szokások, kapaszkodók, melyek ha lassan is, de elkezdték felváltani a beidegződött régi mechanikusokat. Olyanok, melyek mögött valamilyen magasabbról belelátás, rálátás, valamiféle nagyobb tudatosság volt. Ízek jelentek meg – nemcsak a jó koszt miatt – nemcsak a szájában, hanem érzelmeiben is, melyeket mozdulatok váltottak ki. Gondolatok mozdulatokat váltottak ki és mozdulatok gondolatokat, egymással teljes harmóniában és a megszokottól teljesen eltérően. Fölborultak megszokott gondolatmenetei és számtalanszor megjelent benne az “áháá…; hát ezért; hát ezt nem hittem volna; hát ezt miért nem láttam eddig” ismerős íze. De meg kellett tapasztalnia azt is, hogy még sokan vannak belül, benne, akiknek más a véleményük, akik ragaszkodnak a régi rendhez, és legszívesebben haza rohannának, mert semmi csodálatosat nem láttak az egészben. Akkor érezte legjobban együtt a csapatot, amikor alig esett szó, amikor az “Ige” testté vált és senki sem akarta a testet igére váltani.
Végül is furcsa egy fickó lett az ismerősömből. Kevesebb dolgot csinál, mint korábban, de amit csinál, azt végig csinálja. Meghallgatja ma is mások véleményét, de mintha lenne egy belső mérlege, melyen nem a másik gondolatait, hanem magát az embert és a helyzetet méri meg. Ma is tisztel mindenkit, de ez a tisztelet már nem a formának, a címnek szól. Lehet hogy azért, mert időközben nyugdíjazták és már nincs szüksége megélhetéséhez a külső tiszteletadásra. Most már inkább mindent és mindenkit tisztel, mintha látna egy belső értéket mindenben és mindenkiben. Órákig képes gyönyörködni egy virágban, vagy egy mókusban. Kezdtem furcsállni a dolgait. Mikor utoljára találkoztam vele arról mesélt, hogy nyugdíjazása előtt egy nagyon érdekes beszélgetése volt három irodai ismerősével. Így számolt be erről.
Irodámban, az íróasztalom felett rendszerint ég a lámpa – mondta -, mert az ablak egy hat emelet magasan fölém tornyosuló, szürke tűzfalra néz. Megszoktam. Ha már szemüveggel is, de egészen jól látom a betűket és a számokat, így ez a műfény nem akadályozza, inkább segíti a munkámat. Köszönöm jól vagyok, mondhatnám, ha nem lenne velem szemben a falon három kép. Miattuk, ha néha rájuk nézek, vagy ha inkább átnézek rajtuk, s nemcsak látom őket, ha emlékeztetnek a fényre, már nem vagyok olyan jól.
Mindhárom kép élőlényt ábrázol, tehát olyasvalakit, aki én is vagyok. A három élőlény közül kettővel személyesen is találkoztam, amikor megörökítettem őket, míg a harmadik csak kortárs, de sohasem találkoztunk. A három közül bizonyára már csak egy van életben – róla tudom, mert múlt héten mentem el mellette. A másik, akivel személyesen nem találkoztam 1968-ban hunyt el, s a harmadikról csak feltételezem, hogy már nem él, mert jó tíz évvel ezelőtt hatalmas, vastag, erős, sokágú agancsa volt, s ilyen fejdísszel itt, Magyarországon, de másutt sem élhet sokáig egyetlen teremtmény sem.
Szóval mostanában többször néztem fel rájuk, mert nyugdíjazásom miatt bizonytalanná vált a sorsuk. Magammal nem vihetem őket, másnak pedig nem hiszem hogy hajlandóak lennének mesélni arról, mi is a feladatuk, mert ahhoz először át kell látni rajtuk. Az átlátáshoz pedig sokkal erősebb fény kell, mint a meglátáshoz. Nemcsak képszerűségükön kell átlátni, hanem az élő emlékezetemen, a “valóságon” is, hogy derengeni kezdjen, miről is beszélnek, mesélnek, mire is figyelmeztetnek.
A hosszúkás álló plakáton halványbarna, elmosódott alak áll. Felöltője karjára vetve, kopaszodó fejtetője beleveszik a plakát barnájába. Ebből a barnából alul és felül sötétebb betűkkel szedve kiemelkedik két felirat. Fenn: “Ahhoz, hogy valaki éljen, égnie kell, fókusszá kell lennie, meg kell gyulladnia és gyújtania kell.”, alul pedig: Hamvas Béla 1897-1968. Hányszor elolvastam! Azt gondoltam, értem. Igen, cselekedni kell, belevágni a közepébe, harcolni az igazságért, a törvényesért, másokat bevonni a harcba és akkor együtt majd egyszer sikerül, s elmondhatjuk, hogy “itt van már a Kánaán”. És nem értettem miért, de ülve maradtam. Talán, mert még nem gyulladt meg semmi, nem égett semmi és így nem gyújtott fel semmit. Nem értettem, csak tudtam. Az értelmem felfogta, de a testem, az érzelmem semmit sem fogott fel belőle és sokkal erősebbek voltak a gondolatnál. A fahasáb a kezemben volt, mint a zen tanulónak, amikor átlépi az iskola küszöbét, más azonban semmi. Pedig gyűltek mellé más feliratok is: “Tüzet hozni jöttem e világba, mi mást akarnék, mint hogy égjen”, vagy Naciketas önmegtagadás tüze, melyet a haláltól kapott, vagy “A felébredéshez tűz kell, az eszenciától elválasztott gondolat tüze”. A gondolat megvolt. Többszörösen. Jóvá is volt hagyva, el is volt fogadva valaki által, aki azonban nem tudott mozdulni, vagy ha mozdult, az érzelem mozdította és hamar lelohadt a lelkesedése, elfáradt. Oda volt kötve a testhez, az érzékeléshez és nem volt ereje, mert azt elszívta a hétköznapok minden ösztönös cselekedete, az élet – ahogy mondják. Mindenki igényt tartott erre az erőre, mindenki, aki tudott róla és az erő elfolyt, mert nem volt célja. Nem valamire gyűlt, hanem “csak” az életre, a hétköznapi élet szolgálatára.
Hogyan – kérdeztem magam sokszor –, hogyan lehet erőt találni az ennél többhöz, a puszta létnél többhöz? Hogyan lehet felébredni, hogyan kell meghalni és újjászületni? Égő, gyújtó fáklyaként élni? Nem szavak, nem meghatározások szerint élni, hanem valóságosan: egész testemmel, egész érzelmemmel, egész gondolatvilágommal. És hol van elbújva az, aki erre vágyik, mert ha egy kicsit is őszinte vagyok magamhoz sem a testem, sem az érzelmeim, sem a gondolataim nem erre vágynak. Egyik sem akar, sem felébredni, sem meghalni, sem újjászületni. Legfeljebb magától, hirtelen, csak úgy, mint egy csoda, ahogy a víz borrá változott, de sok munkával? Minek, amikor jól vagyok, jól érzem magam, és már mindent tudok? – kérdezik. És, ha nem is tudok mindent, mit tudok tenni? Semmit – teszik hozzá. És az, aki szeretne, elhallgat, mert nincs ereje, gyenge, nem kap erőt. Nincs kapcsolatban – nincs senki, aki értené, akinek ereje van –, valami nem működik jól. A hernyó még nem vetett le elég bőrt, hogy bebábozódva pillangóként szülessen újjá. Az Ige még nem vált testté. Nem derengett!
Tegnap megigazítottam a másik képet – folytatta egy kis szünetet tartva –, mert a takarítónő leporolta és egy kicsit elferdült. Aztán visszamentem az íróasztalom mögé és megnéztem jól áll-e. A képen, hajnali derengésben egy szarvasbika áll. Jóformán semmi sem látszik belőle. Az egész kép fekete és csak néhány szürkésfehér folt jelzi, hogy van ott valami: az orra tükrének egy része és az orrnyerge, az egyik szemhéja, a marja, farából egy folt és agancsának végén néhány fehérre kifent ágvég. Csak dereng valami, mint az eredetiben is történt, amikor összetalálkoztunk. Ez a kép egyszerűbb volt, mint az előző. Ez a kép arról mesélt, ami a természeti. Arról, aki nem akar mást, csak élni, és életével eleget tenni valami másnak, valami nála hatalmasabbnak, amit nem ért és nincs is mivel értenie. Már sokszor mesélt nekem emlékeiről, de most, mintha megérezte volna, hogy lassan el kell válnunk.
“Furcsa egy szerkezet vagytok ti – kezdte mély dörgő hangján. Az egész föld minden élőlénye arra vár, hogy elkezdjétek használni azt a csodálatos szerkezetet ott a fejetekben, mely az egyetlen fejlődésre kész szerkezet a földön. Mi szarvasok és társaim a nyulak, őzek, rókák, de a giliszták és az erdők is azért vagyunk, hogy tápláljunk és fenntartsunk benneteket annak reményében, hogy fejlődtök. És csak várunk és várunk évezredek óta. Ami fejlődött bennetek az valami egészen más. Annak semmi köze a mi és a Föld szükségleteihez, sőt. Most is, ahogy itt állsz és próbálsz figyelni látom, hogy sem a tested, sem az érzelmeid nincsenek a figyelmed kontrollja alatt. Ha mi figyelünk valamire, akkor minden idegszálunk, sejtünk ott van ahova figyelünk. Minden mozdulatunk, izmaink minden megfeszítése és elernyedése ezt a figyelmet szolgálja. Semmi feleslegeset nem csinálunk. Ezért nem fáradunk el. Ezért tudunk hetekig vándorolni erdőkön, hegyeken át, ezért tudunk helytállni hetekig a tehenek között, ha megjön az első dér. Érzelmeink csak akkor mozdítják a testünket, ha erre szükség van és a szükséget az élet és a csapat határozza meg. Ebben a tartásban, ahogy itt állsz, csak néhány percig vagy képes figyelni, mert a görcsök, a dugulások hamar elvonják rólam a figyelmedet. Nem tudod jól használni még a saját testedet, a saját érzelmeidet sem. Akkor hogyan álmodozhatsz a természet védelméről, az emberiség megsegítéséről, vagy akár csak egyetlen csiga megmentéséről. Pedig ott van az a bizonyos szerkezet a fejedben, ami mindezt lehetővé tenné. Lehetővé tenné működésed megismerését, koordinálását, ellenőrzését és az után, de csak az után, ha már tényleg nem szükséges figyelned rá, mert már nem egy automata, ami mindenre és mindenkire reagál, tudnád a figyelmedet másra is irányítani. Akkor már lenne lehetőséged rá, hogy azt tedd, ami neked, a természetnek és az egész Földnek jó, s jó a csapatnak a csapatodnak is. De addig…? Az a csodálatos technika, amit ezzel a szerkezettel létrehoztatok nem az egész jólétét, hanem csak a ti hasznotokat – még azt sem –, csak a hasznot szolgálja. A haszon kedvéért teremtettétek, a haszon érdekében és a haszon szolgálatára. Ezért nem fejlődik, hanem pusztul minden, mert ami látná, hogy ez a haszon kár, az nem fejlődött. A haszon többet akar és az ész nélkül használt technika ezt a többet biztosítja a haszon számára. És a haszon elmeséli nektek, holdkórosoknak, akik mindent elhisztek neki, hogy miért is jó az nektek, ami semmire sem jó, amire semmi szükségetek, sőt jólétetek helyett pusztulásotokat okozza. A haszon felél, elpusztít, felzabáltat mindent veletek, ami évezredekre kellene, hogy biztosítsa a Föld megélhetését és fejlődését általatok. Az élővilág elpusztításával önmagatok életlehetőségét pusztítjátok el. Mivel a Földnek szüksége van az élők kisugárzására, így ha más pusztul, nektek szaporodnotok kell. De mire szaporodtok? A pusztulásra! És ez még csak a kisebbik baj, mert ez még talán nem végzetes a Földnek. Azonban az már igen, hogy értelmetekben nem fejlődtök. Nézz szét egy kicsit magad körül. Minden fejlődik és minden visszafejlődik. Még az én agancsom is minden évben megújul. De talán erről a szomszéd kép galagonyája többet tudna mesélni neked, ha nem aludna a zúzmara alatt. Alszik – körülbelül annyit, mint ti, csak ő egyszerre –, hogy aztán tavasszal, minden erejét beleadva, minden ágvégen új hajtást növesszen. Ti vagytok a növekvő ágvég, ti emberek vagytok az egyetlen remény a Föld számára. Évmilliók fejlődése szakadhat meg, ha ti nem fejlődtök. A kozmosz nem táplál olyan teremtményt, mely nem fejlődőképes, amelyik nem képes a nála kisebbet táplálni. Valahonnan, az evolúció alacsonyabb szintjéről újra kezdi a kísérletét. Amire nincs szükség, az elpusztul. És a Föld miattatok pusztulhat így el. A fejlődés az egymást tápláláson át nem állhat meg, mert Egyetlen és Örökkévaló Teremtőnknek is szüksége van táplálékra. Őt csak olyanok képesek táplálni, akik maguk fejlődőképesek, felelősséget tudnak vállalni magukért és mindazokért, akik rájuk lettek bízva. Ne értsd félre, nem a megvédésükért, hanem a fenntartásukért. Felelősséget pedig csak az tud másokért vállalni, aki ismeri önmagát és ismeri a világot. És itt akadsz el. Azt gondolod, hogy nem a része, hanem az ura vagy az egész rendnek. Pedig még a magad ura sem vagy, hogyan tudnál akkor másra vigyázni? Gondolkoztál-e már azon reggelente, amikor a sajtos zsemlédet eszed, hogy feleségeden kívül, aki ezt elkészíti számodra, hány és hány élőlény összehangolt munkája szükséges ahhoz a néhány jó falathoz? Gondoltál-e már rá, hogy esetleg te vagy az egyetlen közülük, akinek lehetősége van arra, hogy fejlődjön, mert a többi csak támaszt és táplál, mert az a mag az út szélére esett, vagy tövises bokrok közé? Magaddal kell kezdened és akkor mindennek és mindenkinek jó lesz. Nem könnyű a helyzetetek, mert mi csak egyszer tudunk rosszul dönteni, de ti többször is tudtok, és mégsem pusztultok bele azonnal. De vigyázzatok! Mindennek meghatározott idő áll a rendelkezésére a sejtektől a csillagokig.”
Hát gondolhatod! Egy szarvas képe! – tárta szét a karját, mint aki még mindig csodálkozik. Áháá… – mondta bennem csendben, tátott szájjal valaki –, hát erre nem is gondoltam. Még jónak lenni sem elég, ha az ember nem látja elég magasról mi is a jó. Nem elég akkor, ha nem látja át, hogy cselekedete az egész fejlődését szolgálja, vagy éppen ellene van. És ha még a saját érdekével sincs tisztában, hogyan tudná mi az emberiség, vagy a Föld érdeke. És a Napé, és Istené? Vajon felelős-e egy ember az emberiségért, vagy a Földért, ha még saját működését, értelmét és célját sem ismeri? Vajon embernek nevezhető-e az ilyen lény, vagy csak az után hívható így, ha már önmagáért és környezetéért képes felelősséget vállalni? Hirtelen végigfutott a hideg a hátamon, mert elöntött a kétség és a bizonytalanság eddigi egész életemmel kapcsolatosan. És akkor hirtelen, mintha választ vártam volna, ránéztem a harmadik képre, melyen egy galagonyabokor részlete látszik. Az ágakat és pirosló bogyókat vastagon borítja a novemberi zúzmara, s a távolabbi ágak szürkéskék bizonytalanságba vesznek. Úgy tűnt, az ág mélyen alszik, de a kép – talán figyelmes tekintetemnek köszönhetően – megszólalt.
“A bikának igaza van – mondta. Minden ágammal, minden hajtásommal és bogyómmal igazolni tudom. Amiről ő nem tud, az a függőleges erők törvénye. Ő többnyire egyedül csavarog az erdőben, mi viszont mindig és mindenben egymásra vagyunk szorulva, mert egy a gyökerünk. Nem mehetünk át a tisztás másik végébe, mert ott jobban süt a Nap. Annyi a napfény, amennyi jut. Az egyik ágnak több, a másiknak kevesebb, és ez az elég. De mindannyian szolgáljuk az egész bokrot és a Földet is. Nem tudunk másképp tenni. Ilyennek teremtettek minket. Egyetlen alaptörvényünk van, a megnyílás törvénye. Megnyílni fölfelé, a Nap felé. Ezt tudja, ehhez igazodik minden ág, levél, virág. Megnyílni fölfelé. Növekedni a fény felé, mert csak onnan jön az erő a szárazság, a viharok, a szarvas rágások, a madárfészkek és a fagyok elviseléséhez. Ha sokáig nincs kapcsolat fölfelé, nincs bokor sem, csak szenvedés és elmúlás. Van egy másik megnyílás is: lefelé, a föld felé. Ez is fontos, mert gyökér nélkül sem nőhetünk. A föld a támasz, az alap, ahonnan ki kell nőni. Ő az, aki akkor is éltet, amikor nincs kapcsolat fölfelé. Ilyenkor szenvedünk, vagy alszunk. A hosszú őszi ködök idején, a csillagos éjszakákon és a zúzmarás téli hónapokban, olyanokban, mint az is volt, amikor lefényképeztél. Hány év már! Hány új hajtásom, virágom és bogyóm termett azóta! És hány ágam száradt vissza, tört le a viharokban, a jég alatt, vagy csak azért, mert elfáradt és nem hozott már több új hajtást az ágvégen. Ez a megnyílás a mi csodánk. Minden sejtünk azon dolgozik, hogy egy szilárd építményt hozzon létre, hogy megkeményedjen, hogy támasz legyen a többinek. De a megnyíláshoz nem szilárdság kell, nem keménység, hanem éppen ellenkezőleg. Mindent el kell távolítani, ami kemény, szilárd, nehéz, sötét. Hatalmas munka ez minden tavasszal. A régi levelek és szárak, a kemény kéreg, a fagyvédő kitinpáncél a rügyeken… és még sietni sem lehet, mert jöhet még fagy, jöhet arra egy muflon, vagy szarvas és akkor újra kell mindent kezdeni. Nagy játék ez. Védekezni is, és egyben egyre jobban védtelenné tenni azt, ami képes a befogadásra. Hiába kemény a kéreg, erős a gyökér, hatalmas a korona, ha az ágak vége nem nyílik meg, nem lesz védtelen, nem lesz kiszolgáltatott, de egyben nyitott fölfelé. Az egész bokor sínyli meg. Ha két évig nincs megnyílás, a harmadik évben már bokor sincs. Az élet más formát keres magának, és ami a földdé volt, visszamegy a földbe. Ne haragudj, aludnom kell. Itt hagylak. Gondolkozz azon, amit hallottál. Ez a felöltős ember itt a plakáton, a maga módján szintén erről beszélt, de túlságosan a fejében élt, ami akadályozta a megnyílásban. Tavasszal, ha találkozunk, majd folytatjuk. Úgyis jönni szoktál a virágaimért a méhekkel együtt. Viszont látásra.”
Hirtelen gyengeség fogott el és le kellett ülnöm. Egész eddigi életem súlyát magamon éreztem. Valami mérhetetlen szomorúság fogott el. Hol éltem ötven évig? Ki voltam? Mi volt ez a szerves folyamat helye, amely még annyit sem értett, látott az egészből, mint egy szarvasbika, vagy egy galagonyabokor? És ki az, akinek ez ennyire fáj? Ki az, aki vágyakozik, szomjazik és mégis képtelen a megnyílásra, melyre a legkisebb virág is képes? És a sok okos könyv, amit olvastam, és a sok okos tanítás vajon miről szólt? Mind konkoly lenne? És akkor hol a búza? Vagy az egész csak össze van keverve, ahány búzaszem, annyi konkolyszem? Jó Isten, és milyen közel van már az aratás!
Itt abbahagyta és elhallgatott. Kis idő után, mely a csöndet követte, megkérdezte tőlem: neked dereng?
Nem mondtam semmit, mert őrültnek tartottam. Igyekeztem gyorsan elbúcsúzni tőle. Számomra már a napnál is világosabb volt minden. A sok évezredes hagyomány, a kultúra és a tudomány biztos támpontot adott mindenféle homállyal, derengéssel szemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak bizonytalan pillanataim, de legyőztem őket. Engem már nem érhet meglepetés. Már régen elköteleztem magam az élet és a jócselekedetek mellett. Az élet pedig mozgás, fény, színek, illatok és gondolatok szövevénye. Csak rá kell feküdni erre a szőttesre, utazni rajta és segíteni, másokat is felkapaszkodni rá. Ilyen egyszerű. Tenni kell a dolgunkat, és nem foglalkozni olyasmivel, amihez nincs közünk.
Szegény barátom! Nem tudom, mi lehet vele. Már rég nem hallottam róla.
A ma reggeli imámban határoztam el először komolyan, hogy odafigyelek magamra, a lelkiismeretemre reggeltől estig. Tegnap ez még nem sikerült. Tegnap még nagyon friss volt a hétvégi csoporttalálkozó élménye. Még nem ülepedett le eléggé ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Hiába volt ott az elhatározás, nem volt elég komoly, azaz nem volt céltudatos. A figyelmemet azonnal elragadta a világ úgy, ahogy szokta már a felkelés pillanatában: a reggeli, a hideg, a tömegsodrás a Metrón, a munkahelyi konfliktusok, a munka sürgőssége és fontossága, majd a családi intézendők és mire hazaértem és unokám rajzfeladatán is túl voltunk, már csak fáradtság maradt, majd egy rossz szájíz, amikor eszembe jutott reggeli elhatározásom, hogy odafigyelek magamra, a lelkiismeretemre.
Azonban ma már nem így történt. Ma komoly volt az elhatározásom és valamit már meg is értettem. Már nemcsak tudtam, emlékeztem rá, hanem már le is rakódott valami abból, ami hétvégén megfogott. Ma már működött néhány olyan kapcsoló, ami bekapcsolta ezt a figyelmet. Egy telefoncsörgés, egy órára pillantás, és meg tudtam állni, ha csak egy pillanatra is. De mire is figyeltem ilyenkor? Mi is az a magam, a lelkiismeretem? És ki az, aki figyel? Ő figyel engem, vagy én őt?
Jézus azt mondta: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Az Evangéliumot olvasva végig az az érzésem, hogy volt benne valaki, aki tudta az útját, ismerte az Igazságot, az életét és célját is látta egy nagy élő renden belül, amiről tudta, hogy nem csupán a földi világ rendje. S nemcsak akkor, amikor éjszakánként egyedül imádkozott, hanem napközben is, amikor megszólították, amikor tanított, amikor kenyeret osztott, amikor megérintette a süket fülét, amikor eljövendő haláláról beszélt, amikor az írástudókkal vitázott, vagy amikor szívében megindult, látva Lázár hozzátartozóinak szomorúságát. Soha nem éreztem, hogy elragadta volna valami is a figyelmét az útjától, a céljától, a megismert igazságtól, a lelkiismeretétől s attól, hogy életét ne ezek szerint élje. Hogyan csinálta? Nem volt sem telefonja, sem órája! Nem kellett semminek figyelmeztetnie az elhatározására, mert abban élt. Valami működött benne, ami bennem még nem működik, vagy ha igen, csak pillanatokra. Valami, ami a figyelemmel van kapcsolatban, a figyelmemmel, amit – mint jó keresztényhez illik – folyamatosan és mindene rajta illik tartani, hogy tenni tudjam a jót, s amire emiatt minden és mindenki folyamatosan igényt tart s ezért egy pillanatra sem tud emlékezni az elhatározására, a céljára. Csak a hétköznapi életre: a munka határidejére, a gyerek zsebpénzére, a feleséghez való hűségre, az elvállalt társadalmi munka nemes cselekedetére és a „mikor ülhetek már le egy kicsit enni”-re. Szóval a becsületre, az erkölcsre, a hivatásra és a létfenntartásra.
Vasárnap még megvolt ez a figyelem. A beszélgetés alatt, a csoporton belül kialakult valami, ami engedte működni ezt a figyelmet. Nem a mondottakra, a szavakra figyelve, mert nem ez volt a cél - erre az ember egész álló nap figyel -, hanem egész magamra: a testemre, az érzelmeimre és a gondolataimra is. Olyasmikre, amikre hétköznap nem lehet. Valaki kívülről tudott figyelni. Látta magát, a többieket, de nem kritizált, nem ítélt. Nem tudott negatív érzelmeket megnyilvánítani. Olyan volt ez a figyelem, mint egy ritka vendég érkezése, mint egy ritka étel íze, egy ritkán látott szivárvány képe, vagy egy érzelmi emlék íze. Ez a figyelem tényleg látta az Utat, az utamat, mert az a néhány perc nagyon valóságos volt. Teljesen jelen voltam. Ez a néhány perc tényleg része volt ennek az Útnak, mert ez a figyelem vitt rajta, nem a mindenre reagálás. Ez a figyelem látta az Igazságot, mert látta, hogy mindaz, amit e nélkül a figyelem nélkül magáról gondol, az csak látszólagos. Önmaga, egy pillanatnyilag működő szerves élet helye és a többi mind csak fantáziakép. Ez a figyelem tényleg látta az Életet is egy nagy létra mentén, ahol a magasabb mindenütt az alacsonyabbért van, de amely magasabbat az alacsonyabb táplálja, hogy az még magasabbá válva tegye lehetővé az alacsonyabb feljebblépését. Ez a figyelem nem veszett el a szavak értelmezésében, vagy félreértelmezésében, nem veszett el a tetszik, vagy nem tetszik érzelmi hullámaiban, a kényelmes, vagy kényelmetlen érzékelések kiváltotta automatikus mocorgásban, sem az érzékszervek közvetítette képek nézegetésében. Egyszerűen ott volt, ha csak percekig is.
És holnap? A holnap talán nehezebb lesz, ha többször emlékszem ennek a figyelemnek az ízére és a célomra, s látom, hogy még mindig csak másodpercekig tart. Vagy könnyebb, ha a hétköznap megszokott ízei győznek, s csak tennem kell a dolgokat, a jónak vélt dolgokat.
Kedves Gyusza barátom!
(2003. március 26.)
„Jót tesz, ki a mának füvet vet, még inkább ki a jövőnek fát ültet”, írod.
Azt hiszem semmi más értelmes feladat nincs a világon, mint az élet fenntartása. „A jelen azért van, hogy a múlt hibáit kijavítsuk, és a jövőt előkészítsük” idézet is erről szól. Bizonyára Te is tudod, hogy sohasem az idézeteknek voltunk híján, hanem a megfelelő időben megtett tetteknek. Talán annak sem, mert hiszen írod a börtön-polgári szolgálat-hadkötelezettség megszűnése folyamatot. De írhattad volna a baráti beszélgetés-kisközösség-lelkiségi mozgalmak folyamatot is. Ugyanakkor itt van egy nagyon szomorú idézet:
„Az érzelmi központ nem születik negatív résszel, nincs rá szükség. Azonban megszerzi ezt azoknak az embereknek a hatására, akik negatív beállítottságúak. A felnőttek hatására a gyerek megtanul szánakozni magán, szomorúságot érezni, mellébeszélni, megsértődni, hosszasan fejtegetni szerencsétlenségét, kedvetlennek, ingerlékenynek, féltékenynek lenni, másokat megsérteni, stb. A gyerek borzalmas megfertőzése ellen semmi sem tehető, mert nem is tudunk róla, hogy megfertőzzük. Ez a fertőzés hozza létre az érzelmi központban a negatív részt. És ez a fertőzés generációról-generációra átadódik.”
Mi az oka, hogy nem tudunk normális embereket nevelni? Miért nem tud az ember józanul gondolkozni? Vagy úgy is kérdezhetem: miért nem működik a halászás és a halásszá tevés? Megítélésem szerint az egész fertőzés az ember helytelen önértékelésén alapszik.
Az ember azt gondolja, ha elvégezte az iskolát nincs más dolga, mint megélhetést szerezni, dolgozni, családot alapítani, mert kész felnőtt ember. Az első résszel nincs is baj, mert arra tényleg kész, hogy dolgozzon, gyereket szüljön, vagy nemzzen, és hogy fenntartsa ezt a helyzetet a körülményekhez képest szükséges szinten. Ha később tanul is még valamit, az csak az újabb és újabb technikák és módszerek elsajátítására szorítkozik, ami szintén a megélhetés biztosításának része. Fel sem merül benne, mert szüleiben, nagyszüleiben sem merült fel, hogy még közel sem nőtt fel. Még csak egy „szamár” szintjén áll, ha áll, vagyis dolgozik, eszik, utódaival foglalkozik és kergeti a fülével és a farkával a legyeket. Nem is merülhet fel benne, mert körülötte mindenki kész felnőttnek hiszi magát és ugyanezt csinálja. Még a legnagyobbak is, akikre felnéz sem mondanak neki mást, mint dolgozzál, légy jó, adj, szolgálj és légy szelíd. És látja, hogy akik mondják, azok sem jutnak sehová, mert bár nagyon tiszteletreméltók, üldözötté, szegénnyé válnak, de nem változik semmi, mert nincs mögöttük erő, azaz hatalom. Bár nagyon jól tudják, hogy mitől lenhetne hatalmuk, mivel józanul gondolkoznak tudják azt is, hogy annak megszerzése teljesen értelmetlen. Akiknek pedig hatalmuk van, azok a józan gondolkozás csírájával sem rendelkeznek. S ebből arra következtetnek, hogy ezekre a szép tanácsokra sem az embereknek, sem a Természetnek nincs szüksége. Az embereknek csak élettérre (étel, ital, fedél) és szórakozásra van szükségük, a Természetnek pedig emberi és egyéb életekre.
Írásodban Te az emberek életterével foglalkozol, azonban ezen keresztül, áttételesen a Természet szükségleteivel is, mert a kettő nem létezik egymástól függetlenül. Ez utóbbi szükségletének mennyisége – úgy tűnik számomra – összefügg annak minőségével. A fizika törvénye is azt mondja, hogy egy nagyobb rezgésszámú energia egy munka során ki tud váltani egy nagyobb mennyiségű alacsonyabb rezgésszámú energiát. A nagyobb rezgésszám az emberek esetében a nagyobb tudatossággal, a józanabb gondolkodással függ össze. Megítélésem szerint Te is erről beszélsz, ha más szavakkal is. Azonban nem elég, ha az anyák, gyermekeik, a Föld, vagy az emberiség fennmaradását féltve nem szülnek, hanem ahogy a fenti idézetből kiderül valami alapvetőnek, valami évezredek óta belénk rögződöttnek kell megváltoznia. Az ember helye, szerepe, önismerete és a világról való ismerete kellene, hogy megváltozzon ahhoz, hogy lássa, még csak egy „szamár” sem, amíg az agyát képzelgésre és nem arra használja, amire a Teremtő megalkotta. Ez a látás csak olyanoktól jöhet, akik maguk már tisztán látnak. És itt a legnagyobb baj. Mindenki úgy gondolja, hogy ő lát, és tud és ismer. Pedig amit látni kell éppen az, hogy ebben a borzalmas helyzetben, amiben vagyunk és voltunk nincs más fontosabb tennivaló, mint egy objektív lelkiismeret megszerzése. Ez a lelkiismeret (együtt tudás, együtt látás volt az ógörög szerint) nem a mai józan ész, a mai becsület, a mai erkölcsös magatartás szerinti, mert ezek igazi tartalmát már régen elfelejtettük, hanem valamilyen egészen más fajta látás, amiben nem én látok, nem én tudok, nem én cselekszem, hanem látva vagyok, mert beengedek egy olyan tudást, ami tényleg együtt tud, együtt lát és amely általam, ha hagyom cselekszik.
A nők normális életvitelre oktatása tényleg kulcskérdés, mert bennük van egy sokkal nagyobb realitásérzék. Azonban sokkal fontosabb kérdés, hogyan lehet a látást megszerezni és a látó oktatókat szaporítani. Szerencsésnek tartanám, ha minden országban létre jönne egy olyan „központ” (nem intézmény), melyben ezeket a jövendő, látó oktatókat (halászok) képeznék ma élő látó oktatók (halászokká nevelők), hogy aztán ők már együttműködve más, ilyen „központok” látóival az érdeklődő nőket – esetleg férfiakat – arra oktatnák, hogyan válhat belőlük először „szamárból” Ember, majd látást oktató saját környezetükben. Ugye milyen ismerős a képlet? A kérdés mindig a közös nyelven, az idő előtt elkezdett okoskodások továbbadásán, vagy az ész-nélküli, reagálásszerű cselekvéseken bukik meg. A Természetnek azonban minden jó. A bukást is felhasználja a céljaira.
Lehet, hogy ez az egész már késő és tényleg összedől minden, de ha egyszer majd újra indul az ember élete, akkor sem látok más „módszert” a normális földi emberi élet kialakítására, mint a minőség olyan tudatos javítását, ami egy „újjászületést” eredményez. (Ne értsd félre, nem egyre jobbá válni, hanem egészen mássá, mint ma). A Természet akkor beérné kevesebb emberélettel és emberhalállal is. S akkor megszűnne a túlnépesedés és a háború is.
Az oktatási program első pontjának javaslom annak ismertetését, hogy az ember jelenlegi állapotában nem Isten fia, hanem egy „szamár” szintjén állna, ha nem használná a fejét úgy, ahogy ma használja, hanem úgy, ahogy egy igazi szamár. Így azonban rosszabb a helyzete. Pont azt oktatnám, hogyan tudná mindazt elfelejteni, amit ma önmagáról képzel. Második pontnak pedig azt, hogyan válhatna először szamárrá, hogy végül, majd egyszer emberré válásán is dolgozni kezdhessen, s itt a földön, egy életen belül még akár Teremtőnk szeretett fiává is válhasson.
Szeretettel ölellek
U.i. „A legfőbb jó a vízhez hasonló:
mindennek hasznos, de nem harcos,
az alantasban is jelenlévő:
a víz az út-hoz hasonló.
Az élet a földet kövesse,
a szív a benső mélyet kövesse,
a barátság az emberit kövesse,
a beszéd a valót kövesse,
az uralom a rendet kövesse,
a szolgálat a lehetőt kövesse,
a tett a kellő időt kövesse.
Ha készséges, de nem erőszakos:
nem kél zúgolódás semerre.”(Lao-cse)
Kedves Gyurka bátyám!
(a gyónással kapcsolatos levélváltásunkhoz Koinonia X. évf. 5. szám)
Értelek! Igazad lehet. Ha a keresztény kétezer esztendő egy egész tudományága sem jutott ennél többre – mint írod -, mit akarhat ez a Farkas? Tulajdonképpen semmit. Pusztán rámutathat valamire, ami esetleg, valamiért elkerülte a figyelmet, vagy nem kerülte el, csak nagyon messzire vezetett volna, oda, ahová a “Csicsóné három lánya közül egyik sem ment volna”. Így mennek a dolgok lassan-lassan előre, vagy inkább körbe-körbe.
Tanquery, reál és egyszerű katolikus neveltetésem folytán kívül esett eddig a látókörömön, így nagyon köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Legközelebb kölcsön kérem. Az évszám miatt a kisközösségekről is szólhatott volna, mivel a módszer nagyon régi. Jézus előtt már a görögök is alkalmazták és ők valószínűleg a perzsáktól, vagy a káldeusoktól vették át, akik viszont feltehetőleg az atlantiszi kultúrából. Más okokat sejtek e mögött. A Bokorlelkiség pedig az a könyv, amiben foglaltak működésének hatékonysága a kérdés s amelyhez, szívem szerint jobbító szándékkal szólni szeretnék.
“Hogyan kellene a kisközösséget úgy élni, hogy legalább egy kicsit vehemensebb legyen a törekvésünk a tökéletességre?” – kérdezed, jól ráérezve korábbi válaszomra.
Igen, ez minden vallási, vagy nem vallási alapú, de tökéletességre (Istennek tetszés) törekvő kis- és nagyközösség kérdése.
Először megpróbálom valahogy leírni azt, hogy a tökéletesség számomra mit jelent, mert ez az egyszerűbb. A tökéletesség egyértelműen a krisztusi életminőséget jelenti számomra. Kicsit kifejtve azt, amit nem kellene: egy olyan ember életminősége, aki a saját maga ura lett. Mi ez a saját maga? Elsősorban a teste összes funkciója, az érzelmei összes rezdülése, a gondolatai áradata. Másodsorban a világban (pontosabban mivel keresztények vagyunk, a világokban) elfoglalt helyének, szerepének ismerete, és mindezek következtében a cselekedetei. Miért ezeket jelenti? Azért, mert ezek feletti uralom (ezek értése) az egyetlen, amit egy ember elérhet a földön. Mit tud egy ilyen, önmaga-ura ember? Hát van egy célja, ami az istene, mert mindent ennek vet alá az életében és még az életét is, ha kell. Látja a valóságot a maga teljességében (szün-eiészisz), nemcsak érzékszervei és logikus gondolkozása eredményeiként, hanem elfogadva maga felett – a gondolkozó képessége felett – valamit, ami (aki) nagyobb nála, de furcsa módon elérhetővé vált számára, amikor “rászállt” a Szent Lélek. Így aztán már nem manipulálható, nem téríthető el az útjáról, egyáltalán nem azt csinálja, amit korábban és ki sem számítható mit fog tenni (az események jönnek hozzá, nem ő megy az események után), a tűznyelv szabja meg mit tegyen, viszont a tisztán látása miatt végtelenül meg-értő és együtt-érző, így ad, szolgál és szelíd, amíg nem állja senki az útját a célja felé. Ellenkező esetben tör, zúz és átkozódik, és túllép. Röviden ennyi. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet ide kicsit “vehemensebben törekedve” eljutni egy embernek és miben segítheti ebben egy kisközösség.
Az első lépés, ahol javítási lehetőséget látok a Bokor jelenlegi gyakorlatához képest, hogy meg kell tapasztalnia, hogy semmi sincs meg benne ezekből a tulajdonságokból. Ösztöne, reflexei automatikusak, vágyai, érzelmei (vére) elsodorják, gondolkozása vagy álmodozás, vagy a vágyai vezérlik, így gondolatainak semmi hatásuk nincs cselekedeteire, ösztöneire, érzelmeire, képtelen kilépni a megszokott életéből. Hiába tudja mi a rossz (dohányzás, alkohol, narkó, állandó fecsegés, sértődékenység, aggódás jövendő kellemetlenségek miatt, rosszkedv, sietség, idegesség, képzelődés, állandóan feszült idegállapot, mindig minden iránti érdeklődés, mindenkire figyelés, stb.) nem tud változtatni rajtuk, még ha akar sem. Minden csak történik vele. Ez az alap, a kiindulás. Amíg ezt nem tapasztalta meg őszintén valaki önmagáról, semmi esélye sincs rá, hogy tovább léphet.
Ebben a fázisban igen nagy segítség a közösség, mert itt őszintén megtapasztalhatja magáról mindezt és még, ha segítő a csoport – és mi más kellene legyen? – figyelmeztetik is arra – ha elfelejtené -, amit céljának tűzött ki. Ez, kezdetben egy nagyon kis cél. Ha már a Hegyi Beszéd szintjén állónak képzeli magát az ember, sehová sem jut, mert először oda kell jutni. Ha így tesz minden sikere a képzelete világában fog lejátszódni. Nem elegendő az sem, ha tudja azt, ami a KIO-ban van, értenie kell hozzá, értenie hozzá benne valakinek, aki meg is tudja mindazokat akadályozni benne, akiknek pont ellenkező a céljuk.
Ezt próbálja a Bokor is a közösségi találkozókon: megvárni, amíg a másik befejezi a mondandóját, nem felejteni el az időpontot, az ígéretet, lehetőleg mások számára érthetően elmondani, amit akarok, elvállalni olyat, ami meghaladja az erőmet, stb., de úgy látom nagyon mechanikusan. És itt látom a másik javítási lehetőséget. Egészen apró és egyéni céloknál kell elkezdeni az önmagam-ura gyakorlást, odahozva a közösségbe, de eleinte egyéni célként (például, amikor felolvasok valamit, ne mozgassam idegesen az ujjaimat, vagy a lábamat, stb.). Először ezt tegyem istenemmé, hogy ezen változtatok. Ez lenne a mindennapi feladatom, hogy ezt az egészen kis apróságot nem felejtem el és kijavítom. Ezekben szerzett tapasztalataimat vihetem a csoportba, hogy mások is tanuljanak belőle, és viszont. A KIO (Jézus által felvázolt világok) megismerése mellett önmagam működésének fájdalmas megismerésén átesni olyanok körében, akik ismernek, és akikre rá merem bízni (elfogadom tőlük), hogy figyelmeztessenek, ha eltérnék a célomtól. Túl hamar képzeljük, hogy már képesek vagyunk Krisztus módjára (aki persze beérte 12 tanítvány pünkösdi megvilágosodásával) a világ megmentéséért mindent odaadni, vagy éppen elkeseredünk, hogy 5o-8o évesen sem jutottunk ebben semmire.
Mitől vehemensebb az, ami sokkal komplikáltabb és látszólag semmi köze Isten Országához, vagy éppen ugyanaz, mint ami a Bokorlelkiségben le vagyon írva, kérdezheted?
Hát csak attól, hogy ezen az úton megtanulható egy állandó törekvés, egy nap-nap utáni, egy belém épülő állandó tökéletesedés utáni vágy és csak „pünkösdkor” lesz vége (talán a papoknál ez a napi szentmise és áldozás szerepe, ha működik), vagy éppen ott fog igazán elkezdődni. Életem végéig el fog tartani, sőt ha, szerencsés vagyok tovább. A három tömény év alatt meggyulladt, újra és újra elalvó tűz lángolhat fel tőle, ami Pünkösdkor a tanítványokra szállt, megfordítva nemcsak gondolkozásukat, hanem az egész életüket és nem aludt el már életük végéig.
Ha már valaki a kicsiben saját ura lett, megpróbálkozhat nagyobbal is. Mondok egy komolyabb példát: az adrenalin szintje, melyet a mellékvese velő állománya termel, alapvető szerepet játszik az életünk akarat-erejében. Van, akinek sok van, van, akinek kevés, s van, akinek átlagos. Ha sok, akkor az illető túlpörög – gondolati szinten erre mondják, hogy ontja a gondolatokat, könyveket -, ha kevés, semmit sem képes elhatározni – erre mondják, hogy megalszik a tej a szájában, ha átlagos, akkor éli az életét, megteszi a dolgát azon a szinten, ahogy arra a természetnek szüksége van. Bármelyiket piszkálod, vissza fog utasítani, s a jobbik eset, ha azzal, hogy ilyen a természetem. Ha megtapasztalja saját magában ezt az adottságot és megérti, hogy ezt az anyagot a szervezet bolygóhatásokból választja ki, nem fog ez ellen mechanikusan reagálni (orvosokhoz rohangálni, tablettákat szedni, gurukhoz folyamodni, elkeseredni, stb.), hanem elkezdi keresni azokat a folyamatokat, amelyekkel képes maga befolyásolni a belső elválasztású mirigyek összhangját. Ezzel elérheti, hogy változik a “természete”, kiegyensúlyozottabb lesz, és energiáit jobban tudja hasznosítani azokra a célokra, amiket magának szabott meg. Ebben a “kicsiben” is saját ura lett (lehet, hogy már nemcsak kérdésekre tud helyes választ adni, hanem maga is megfogalmazza a sajátját).
És talán még egy. Egy Bokor tag már mindent tud. Már mindent meg tud magyarázni. Már mindent ért. Talán egyetlen olyan dolog van, ami még hiányzik: az a képesség, hogy rá tudjon csodálkozni az élet legegyszerűbb dolgaira. Például, hogy reggel képes fel-kelni; hogy egy pohár tejtől és egy zsemlétől – s talán még valami mástól is - annyi energiát kap, hogy esetleg egészen estig képes dolgozni; hogy ritka kivételektől eltekintve minden nap 6-8 órát aludnia kell, hogy másnap ismét fel tudjon kelni; vagy hogy álmodik benne valaki, amikor ő maga nincs az eszénél; vagy csak az, hogy havonta egyszer van öt óra az életében, amikor más emberek rászánnak saját életükből öt-öt órát, hogy őt meghallgassák. Ezek az olyan, igazi hétköznapi csodák – s a többi millió -, melyeknél meg kellene állni egy pillanatra, meg kellene csodálni, hogy az ember – akár Bokor tag is – képes legyen minél többször látni önmaga igazi helyét, s nem természetesnek venni, mint ami azzal jár, hogy emberek vagyunk.
Még egyszer:
Első kiegészítő javaslat a csoportmunkához: ki az ember, hol van, mi a szerepe a természetben és Isten szempontjából. Mire képes most, úgy, ahogy megszületik, és mivé válhat (a KIO mellett a “tudomány” mai eredményeire is támaszkodva).
Második kiegészítő lépés: hogyan képes megszabadulni mindattól a belső és külső befolyástól, ami megakadályozza abban, hogy Emberként éljen (A Bokorlelkiség továbbvíve az egyszerű, hétköznapi mozdulatok, érzelmek, gondolatok és cselekedetek (nemcsak a jócselekedetek) szintjére.
Harmadik kiegészítési javaslat (ami persze erősen összefügg az elsővel): egy alapvető érzékenység kifejlesztése az élet hétköznapi csodái iránt.
Módszertan is van a javaslataimhoz és hozzá is férhető. Érdeklődés esetén szívesen be is szállok az adaptálásba.
Úgy érzem, hogy ez a három kiegészítés színesítené annyira a csoportmunkát, hogy a harmadik és negyedik generációt is megfogná. Mindezek, úgy látom, elősegítenék azt, hogy valaki idővel, talán egy hajszálnyival vehemensebben vágyjon arra, hogy tökéletes, azaz a saját ura (a rászállt lélek szolgája) lehessen.
Nem könnyű feladat. Nekem elhiheted, hiszen ismersz!
Ha pedig mindaz, amit leírtam működik és kellően vehemens a közösségekben, azaz lerágott csont, akkor feltehetőleg nem kell semmi mást tenni, csak munkálkodva várni arra, hogy valahol, valamikor egy, majd egy másik közösségre, amikor együtt-van, egy-helyen, egy alkalmas pillanatban rászáll a Szent Lélek, mert a közösségi munkára jobb ötletem nekem sincs.
Szeretettel ölellek
2003. május 13.
Kedves Béla!
Azon kevesek közé tartozol, akik valamilyen formában reagálnak ezekre a „szellemi csemegékre”. Az anyag nem titkos: Gurdjieff, Views from the Real World címen kiadott néhány, tanításának korai szakaszában tartott előadásáról, beszélgetéséről szól. Ezek a gondolatok 1924-ben, New Yorkban hangzottak el.
Igen, jól látod, Lao-cse is benne van, de benne van Szókratész és Jézus is és nagyon sok keleti keresztény tanító.
Azt is jól látod, hogy semmi másról nem szól, mint a megszabadulásról. De nem szűkíteném le a vallásra és a tudományra, mert az van. Ami az igazi gond, hogy ha egy kicsit is őszinte az ember látja, hogy milyen mérhetetlen sok befolyástól, hatástól, szokástól – azaz külső és belső szolgaságtól – kellene megszabadulnia. S amikor már ezt látja, akkor van egyedül esélye arra, hogy megpróbáljon néhánytól megszabadulni. És itt bejön egy furcsaság. Ma, itt Európában a hit, a remény és a szeretet fogalmai és gyakorlata üres, mert mindenben hiszünk, mindent szeretünk és mindent remélünk. Egyedül a lelki-ismeret működhetne, ha nem kevernénk össze azzal a kötelességtudattal, amit a tanáraink, papjaink, szüleink, költőink, környezetünk neveltek belénk teljesen jó szándékkal, mert már őket is erre nevelték. Ez egy nagyon jó, gyakorlati lelkiismeret és arra szolgál, hogy valahogy le tudjuk élni az életünket ebben a nagy tumultusban. Az a lelki-ismeret viszont, ami a Mestert jellemzi nem az ő tudása, ismerete, hanem egy olyan „értés” (együtt-látás, tudatosság, érzékenység, figyelem), ami egy. Egy azzal, ami a világ és egy azzal, amit Európában Istennek neveznek és egy azzal is, amit bárki, elérve ezt az „értést” megtapasztalhat (erre mondja az Írás, hogy galamb, vagy tűznyelv formájában rászállt – felülről), mint valóságot.
Engem azért érdekel ez a dolog, mert – bár tudom, hogy rengeteg munkával jár és semmiben nem lehet biztos az ember – semmi más kiutat nem látok, mint ennek az „ismeretnek” az elérésére törekvést. Ez persze megint egy rossz szó, mert nem törekvésről, inkább figyelésről, vagy valamilyen anyag kikristályosodásáról van szó, vagy hasonlíthatnám egy gyár munkájához, ami egyre finomabb anyagokat állít elő, ami anyagból aztán, idővel „létre-jöhet” valamilyen új dolog. Mérhetetlenül érdekel a világ, de nem érem be az érzékszerveim közvetítette benyomásokkal, a tanítóim tanításával, mert „látom”, saját bőrömön tapasztalom éppen a szolgaságom tudatában, hogy a benyomásaim és a tanítások értése is sokkal mélyebb lehetne. Minden abszolút igaznak látszik, ezért gyanús. Nincs viszonyítási pont. Nincs relativitás. És ha képzeletben az ember lenéz a Földre, mondjuk a Szíriuszról elcsodálkozik, hogy minek nem képzelik magukat ott lenn azok a kicsi kis élő(?) lények. Akár már Isten fiának is!
Lao-cse meghalt és meghalt már a többi nagy mester is, Gurdjieffet is beleértve. Egyikük sem magáról beszélt, hanem rólam, az én lehetőségeimről, amik vannak, amíg élek. Utána már nincsenek. Ezért nagy érték egy közösség, mert ott, barátok között szabadon gyakorolni lehet a – először a kicsi, majd a nagyobb – szolgaságtól való szabadulást.
Ezeknek a kis írásoknak sincs más céljuk, mint hogy elbizonytalanítsanak mindabban, amit már hisz, tud, ismer, megszokott az ember, tehát mind abban amiben már rabszolga.
A viszontlátásig barátsággal üdvözöllek.
2003.05.14.
“De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy… Ne aggodalmaskodjatok tehát”. (Máté 6,29,31)
Idén nagyon sok a pillangó Dobogókőn. Olyanokat is látni, melyekkel eddig csak lenn, Gazdagréten találkoztam annak idején, amikor még gyerek voltam és még gazdag volt a rét arrafelé és őszibarackosok kínálták gyümölcseiket az arra járóknak. Melegednek a nyarak.
A körülmények nagyon sok mindent meghatároznak. Szinte mindent. Más a lepkék élete, ha itt fenn kemény és hosszú a tél és megint más, ha hűvös, esős a nyár. A lepkék, bonyolult átalakulásuk során nagyon sok veszélynek vannak kitéve. Nem elég az időjárás viszontagsága, ott vannak a madarak, melyek életkörülményei elválaszthatatlanok a lepkékétől és akkor még nem is beszéltünk olyan bonyolult kölcsönhatásokról, mint a Hold, a Nap és a bolygók befolyása a Föld egész élővilágára. Ha kedvezőtlenek a feltételek, akkor is vannak lepkék, de nem annyi, amennyi idén.
Már a lepkék, vagy a peték áttelelése is sok bizonytalanságot rejt magában. Nem a petékkel van baj, mert azokat a természet olyan bőven ontja, mint minden magot és spórát, hanem a körülményekkel. Egy-egy makk el tud bújni az avarban úgy, hogy az éhes disznók sem találják meg, s mire kitavaszodik, már mélyen beleeresztette a gyökereit a köves talajban. S millió és millió makk közül sok erdőre való éli túl a legkeményebb teleket is, hogy aztán esetleg évekig várakozzon a növekedéséhez kedvező körülményekre. A gombaspóra dolga sem egyszerűbb, mert őt is sokan szeretik, de billiónyi spóra…? Így van ez az áttelelő petékkel és lepkékkel is. Olyan ez a törvény, mint a csillagvilágban. Év milliárdok telnek el, amíg egy hidrogénion a kozmikus térben egy másikkal megfelelő sebességgel és szögben ütközik, hogy egy átalakulás megkezdődjön, de sok billiárdnyi ionnál mégis elindul egy állandó folyamat, ami csillagokat szül.
A gyöngyházlepkénél az ibolya a meghatározó körülmény. Ha van elég ibolya és időben, még a szárazság előtt kifejlődik, akkor a petékből elég barnásfekete, kis hernyó bújik ki vékony narancsvörös csíkkal és tüskékkel az oldalán. Okos volt, aki kitalálta, hogy a gyöngyházlepke hernyója ibolyával táplálkozzon, mert ki látott már olyan tavaszt, amikor nincs az erdőkben ibolya? S Dobogókőn a tölgyesek alja, de minden kicsit is szélvédett, napos repedés a betonjárdákon is tele van ibolyával.
Ekkor kezdődik a gyöngyházlepke első élete: a hernyóé. Célja pedig: minél több ibolyalevél elfogyasztása. Ezért aztán a hernyó csak eszik és eszik és eszik. Éjjel és nappal szünet nélkül. Nem törődik semmi mással. Nem lát semmi mást a világból csak az ibolyalevelet. Mindenáron enni és növekedni akar. Van benne valamiféle beépített vágy. És emiatt küzd az életéért is. Nemcsak a táplálékért, az ibolyaért, hanem a mellette felnövő sok ellenséggel is. Meg kell tanulnia rejtőzködni. Enni, ha lehet és megmerevedni, ha arra van szükség, de sohasem felejteni el azt a feladatát, hogy növekednie kell, majd át kell alakulnia valami mássá, valami finomabbá, valami tökéletesebbé. Vakon engedelmeskedik az ösztöneinek, amik ezt a fő szabályt értik – nem is érthetnek mást -, s amelyek azt mondják: ne törődj semmivel, csak egyél, de légy éber! Ne kérdezősködj, ne foglalkozzál másokkal, ne nézd, hogy kinek mennyi jut és miért csak annyi! Csak magaddal törődj! Nem a te dolgod, hogy eldöntsd mi mire való és mi mért jó úgy, ahogy van. A hernyó törvénye az ibolyaevés, a növekedés és a vedlés. Mert időről időre valami átalakul a hernyóban. Nemcsak kinövi a bőrét, hanem a szerkezete is módosul. Valamiféle belső fejlődés indul meg benne. Egy anyag kezd benne felgyülemleni, egy finomabb anyag, amire valami másnak van szüksége. Eleinte csak néhány sejt, vagy sejtcsoport kezd el másképpen működni, mint a többi. Aztán a folyamat egy ponton megfordul. Kifelé valami lelassul, és befelé valami felgyorsul. Még mindig eszi az ibolyát, de már lelassulva. Elkezd benne valami egy alkalmas külső helyet keresni. A hernyó teljessé vált. Kifejlődött. Létrejött benne az a mennyiségű finomabb anyag, ami képes egy újabb test kialakítására. Elérte azt a kritikus mennyiséget, ami már képes létrehozni egy újabb testet. Egy egészen más testet. Más funkciókkal, más feladatokkal, más szereppel. Egy szaporodásra képes testet.
És akkor egy napon megtalálja az alkalmas helyet egy ibolyalevél alján, amit még magára is hajtogat, hogy még alkalmasabb legyen a feladatra. Kemény kérget növeszt magára, hogy még a cinkék kedve is elmenjen tőle. Mert elkezdődik az átalakulás és a mozgó, zabáló gépből egy csendesen “alvó”, befelé élő, mozdulatlan lény jön létre, mely sem nem eszik, sem nem iszik, csak lélegzik. Befelé él. A belső tartalékaiból táplálkozik, melyeket a ibolyazabálás hozott létre benne. S a felgyülemlett finomabb anyag az “alvás” alatt ismét egy módosuláson, egy teljes átalakuláson megy át. A kemény burok alatt a hernyó szerkezete eltűnik, mert átalakul valami egészen mássá. Ekkor is ugyanaz a szabály. Ne kérdezősködj, ne foglalkozzál másokkal, ne nézd, hogy kinek mennyi jut és miért csak annyi! Csak magaddal törődj! Nem a te dolgod, hogy eldöntsd mi mire való és mi mért jó úgy, ahogy van. A szabály kívülről jön valahonnan. Van benne valamilyen szerkezet, valamiféle központ, amely benne érti a kintről jövő szabályt. Összhangban van, aki küldi azzal, aki megérti. Együtt-működnek. Együtt-látnak. Együtt-tudnak. Nem tud mást tenni és nem is akar, mert összhang van. Ez az összhang nem szolgaság. Nem az erősebb mondja meg mi az igaz – bár megtehetné a szabály módosításával -, hanem a szabadság, mert mindkettő ugyanazt tudja, érti és teszi. És ez törvény. A kozmoszok törvénye, hogy minden teremtett lény életével és halálával valami nála kozmikusan alacsonyabb növekedését táplálja, miközben őt, magát egy kozmikusan magasabb táplálja növekedésében. Nincs megállás. Nincs fellebbezés. Nincs szolgálat megtagadás, mert valaki, valamikor kitalálta ezt a működést, és fenn is tudja tartani. Mindenképpen szolgál. Ha megáll, megtagad, akkor a halálával. Ha csinálja, akkor az életével. De nem tud megtagadni. A földi életben is van törvény, de itt minden azt szolgálja, ami fejlődni tud. Támasztja, megtartja, ellátja. Ez egy ellentétes irányú törvény. A lepke életében sincs tagadás. A báb nem megtagad, hanem erőt gyűjt egy még teljesebben szolgáló élethez. Az ibolya, mint alapanyag először hernyóvá alakult, majd egyre finomabb és finomabb szerkezetű hernyóvá. Azután bábbá, amelyik már semmilyen további anyagot nem vesz magához, csak azt finomítja, amilye már megvan, amit már megszerzett. Fejlődik.
És ebben a fázisban már semmi más nem számít csak az idő és a fény. Ismét a körülmények, az alkalmas idő. Ha esős és hűvös a nyár a báb úgy pusztul el, ahogy van. Vagy tesz egy kísérletet a megnyílásra, és abba pusztul bele. Mert nem megfelelők a körülmények. Nincs elég meleg, nagy a szél, vagy éppen akkor történik valami, amikor elindul az újjászületés, a végső átalakulás. Egy pók lecsap rá, egy vörösbegy veszi észre, vagy a fekete erdei hangyák egy csapata talál rá. Mindegy. A kísérletnek vége. Eddig tartott a szolgálata. Nem teljesült be, mert nem fejlődött ki azzá, amire szánták. Nem lett pillangó. Nem fejlődött ki, “csak” táplált.
De idén minden jól működött. Meleg száraz volt a tavasz és a nyár eleje is. A belső átalakulás befejeződött és egy nap, amikor belül minden készen állt megkezdődött egy végső küzdelem. Ismét létre-jött egy új test, egy új forma, egy új lény új működéssel, új feladatokkal és teljesen más életkörülmények között. Ebben a fázisban a sebességnek van döntő szerepe és ezért fontosak a kedvező körülmények. Csupán néhány perc áll rendelkezésre a születéshez. Megint az a szabály, mint a csillagok születésénél. Évmilliárdos várakozás után megtörténik egy találkozás, egy kedvező ütközés és ezt követően tizedmásodpercek alatt a keletkező anyagokban lejátszódik a béta-bomlásnak nevezett folyamat, előkészítve egy új anyag, a hélium létrejöttét. Itt lenn, a hernyóknál, a belülről előkészített szerkezet napfényre jön, láthatóvá válik és a kinyíló puha szerkezet a nap melegétől és a levegő hatására megkeményedik, alkalmassá válik egy új élet működésére. Egyedi formát ölt, ami egy felületes szemlélőnek mindig ugyanaz – gyöngyházlepke -, de minden rovarértő tudja, hogy ahány gyöngyházlepke annyiféle mintázat. S ha nincs elég belső erő a megfelelő sebességhez, ha hirtelen lehűlés jön, vagy szélvihar, vagy külső ellenség? Ismét vége a kísérletnek. Nem fejlődött ki, “csak” táplált.
De idén minden jól működött. Színpompás, hatalmas gyöngyházlepkék lepték el már a korai kakukkfüvet, a rododendronokat, a cickafarkokat és végül az aszatokat és bogáncsokat, hogy betöltsék szolgálatukat abban, amire teremtették őket: létrehozzák azt a még finomabb anyagot, ami a faj fenntartásához szükséges, a petéket, és mindeközben beporozzák a virágokat, hogy azokból táplálék, termés legyen megint mások számára, új élet. Fejlődésre.
Ez a pillangó-lény azonban valami egészen más, mint a hernyó, vagy a báb volt. Nemcsak a külseje, a szerepe, a belső szerkezete, hanem az egész életvitele, tápláléka, és a közeg is, amiben él más. Már szó sincs ibolyáról, szó sincs “koplalásról” sőt, a növények által előállított egyik legfinomabb anyagot, a nektárt szívják ki azzal a furcsa, rugalmas, feltekerhető szerkezettel, amiről a hernyónak fogalma sem volt, mint ahogy a szárnyakról sem, amivel repülni lehet. Nem a levelek alján, rejtőzködve élnek, hanem a legmagasabb fák koronái körül keringve, szállva, szabadon, mindenki szeme láttára, a Nap és az ember – főleg a gyerekek – gyönyörűségére. Mert mi sem okoz az embernek nagyobb gyönyörűséget, mint a pillangók kergetőzésének figyelése. A gyöngyházlepkék színes nyüzsgése a bogáncsok virágain, a fecskefarkú lepkék játéka a nyomókút tócsáinál, vagy a kis boglárkák himbálódzása a Márton rét virágmezeje felett. “Nézd a pillangókat” – mondja a mama a kis fiának, és ránevet. Nézd ezt a gyönyörű éjszakai pillangót – mondom feleségemnek, amikor sötétedéskor megpihen egy pillanatra a borospohár szélén -, és megsimogatom a karját. Sohasem mondtam, hogy nézd, amikor elmentünk egy csipkésre rágott levelű ibolya mellett, amelynek alján valószínűleg ott habzsoltak a gyöngyházlepkék hernyói. Nem látszottak. Valaminek történnie kell, hogy valami, ami láthatatlan volt láthatóvá váljon. Előtte nem is létezik, mert nem látható. Mint a zsúfolt villamos utasai. Nem is látják egymást, amíg valami nem történik. Az erdőt átszelő autópálya autói, de még a turisták sem láthatóak az erdő fáinak. Valaminek történnie kell, hogy valamilyen dolog láthatóvá váljon valaki más számára, aki nem ebben a közegben él. Az kevés, hogy létezik. Attól még nincs kapcsolat. Léteznek egymás mellett. Ha kereszteződnek útjaik bizonyos mozdulatokat, védekező gesztusokat tesznek, hogy ne kelljen változtatni, alkalmazkodni, csak ha elkerülhetetlen. Azonban látni, azaz megismerni, megérteni, megszeretni, az valami egészen mást igényel. Valamiféle vágynak kell először működnie valamelyik, vagy mindkét oldalon. Mint a pillangóknál. Vágyakoznak a fény, a meleg, az élet után. Az pedig adja önmagát a kozmikus táplálási rend törvényeinek megfelelően. Ezzel a végső átalakulással jár valamiféle kárpótlás azért a sok kínlódásért, amit, mint hernyó és báb el kellett viselnie. Egy olyan fajta boldogság és könnyedség, ami lehetővé teszi számára a fényben csillogás, a szárnyalás, a lebegés és a minimális földi kényszer-kapcsolat, így az azzal járó félelmek megszűnésének lehetőségét. Ez a teljes átalakulás. Az újjá születés, a megfordulás, a metanoia – ahogy az emberrel kapcsolatosan az Evangéliumok fogalmaznak: az értés és a szív teljes átalakulása. Egy új létezési forma. A teljes bűnbánat. Amikor már teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből és egész elméjével érti és éli valaki, hogy nem ő az, aki hat, aki cselekszik, és már nem akar mást csak annak “tetszeni és szolgálni”, aki hat, aki cselekszik. És a felebarátot, mint önmagát. Önmagát ténylegesen megismerve és meglátva kicsoda is valójában és akkor a felebarátját is teljes részvéttel és együttérzéssel a szívében ugyanúgy szeretni, mint a valóságos önmagát – nagy-nagy együttérzéssel, látva jelenlegi helyzetét és vággyal valami létező, valóságos, nála valóságosabb után. A pillangóknál csak nektárt szíva és a fénynek tetszve lebegni, közben másokat szolgálni: beporozni a virágokat, gyönyörködtetni és emlékeztetni azokat, akiket ez éltet.
Az ember esetében mintha valahogyan fordított lenne a sorrend. Nagyon hamar, tizenöt-húsz év alatt ivarképessé válik. Ha tisztességgel nevelték a szülei és a körülményeknek ellen tud állni, nem viszik más irányba, felelősséget is tud vállalni utódaiért. Azok is felnőnek ennyi idő alatt. És akkor még ott van “tisztán” harminc, negyven év az életéből a megfordulásra, az újjászületésre, az egyesülésre, majd a szabadon szolgálására annak, Aki teremtette. Amikor már nem a “hétköznapi” élet igénye, hanem valami felette lévő mondja meg, merre kell mennie. Az, akivel létre-jött az összhang. Ami magasabb, lejött abba, ami alacsonyabb, hogy emelje, finomítsa, egy újabb test, “természet feletti szervezet” felöltésére és használatára buzdítsa – ahogy Tanquerey írja. S akkor ez a szolgálat, amíg tart, nem más már, mint mások szelíd hívogatása erre az útra, “munkásnak” annak számára, akinek szüksége van rá, hogy a Nagy Befektetést termőre fordítsa és betakarítsa. Mert vissza kell térülnie, kamatostul.
Idén nagyon sok a pillangó Dobogókőn. Kifejlődtek, kiteljesedtek.
Egyet sajnos nem tudnak ezek a gyönyörű rovarok. Azt a csodálatos, teljes átalakulást, amin végigmennek, betöltve ezzel Teremtőjük akaratát, teljesen azzá válva, amiknek szánta őket, nem tudják tanítani. Csak tenni tudják, de azt tökéletesen. Nincs más lehetőség. Ha egy másik teremtmény, aki kedvező, vagy esetenként túlságosan is kedvező körülményei ellenére, bár megvan benne a vágy erre a tisztánlátásra, erre a teljes átalakulásra mégsem képes rá, ellesheti tudományukat, meg tudja figyelni őket, és ha akarja, alkalmazni tudja módszerüket saját életére. De vigyázat! A körülmények – a világ és önmaga - megfigyelésének, az időpontok, az alkalmak és a megfelelő sebesség megválasztásának, valamint a szükséges csöndes várakozások, rejtőzködések szükségességének mindenütt, az egész világmindenségben azonosak az alapszabályai, s ha megszegik őket vége a lehetőségnek, bár az “eredmény” valahogyan akkor is hasznosul. Azonban tisztánlátás nélkül, vágy nélkül…? Marad minden az ibolyazabálás szintjén. S ha sikerül? Ki tudja? Akkor már valószínűleg egészen más törvények lépnek életbe, mert valaki észreveszi őket.
A próféták, a szentek, a misztikusok, de a guruk és Julis néni Felsőszömörcéről is azt mondják, hogy olyankor már viszik az embert (s csendben hozzáteszik, hogy nem mindig arra, amerre az ember szeretné). Nem kell kitalálnia mi a teendő, mi a fontos és hogyan kell megvalósítani. Nem kell aggódni amiatt, hogy sikerül-e. S vágyódni sem kell utána, mert már megvan. Már elfelejteni sem lehet. Úgy működik, mint a pillangóknál: lassan beépült az ösztönökbe, a génekbe, vagy ahogy Gurdjieff mondja, az eszenciába – abba, ami mindig is a sajátja volt - s már képtelen összhang nélkül működni. Már összhangban működik a Természet Teremtőjének és Fenntartójának törvényeivel. Már látszik. Már van. Kifejlődött.
Dobogókő, 2003. július 20.
“…kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen” (János 16,24)
A randevú, találkozás. Megbeszélt helyen, megbeszélt időben, meghatározott céllal, vagy éppen pusztán az együtt-lét érdekében. Randevúzni bármivel és bárkivel lehet s életem során, mondhatom nagyon sok lénnyel randevúztam. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy mindennel és mindenkivel találkoztam, akivel és amivel akartam, egyet kivéve. Annál az egynél, úgy látszik nem az akarat számít. Pedig egyre jobban vágyom rá, hogy találkozzak vele.
Első nyugdíjas nyaramon nagyon érdekes volt olvasni azok tapasztalatát, akiknek sikerült. Legutóbb Tanquerey összefoglalásában olvashattam azoknak a keresztény misztikusoknak a tapasztalatairól, akik írásban is beszámoltak a randevúról, de beszámoltak az útról is, ami oda vezetett. Aztán ennek nyomán felelevenítettem azok tapasztalatát, akik valamikor, talán kétezer éve találkoztak vele – személyesen – majd valahogyan képesek voltak átadni ezt a tapasztalatot másoknak is – személytelenül. Végül – gazdag ember lévén – még azt is megengedhettem magamnak, hogy egy mai, kortárs pap, egy indiai jezsuita, Antony de Mello tollából elolvassam, hogy mindezekre, sőt még az egész hindu és buddhista hagyományra is alapozva ő hogyan tanítja ennek a találkozásnak az előkészületeit.
S akkor kezdtem megérteni a találkozás igazi nehézségeit. Tudatos munka és önkéntes szenvedés – írja Gurdjieff, s ezzel a megfogalmazásával nagyon közel áll a misztikusokéhoz. Mindenesetre mindkét oldal mérhetetlen sok munkát ígér és sok önkéntesen vállalt szenvedést. Azonban míg az egyik oldal ennek vállalását – és így a találkozást is - a papok és szerzetesek feladatának tartja, a másik – Gurdjieff – kifejezetten olyanoknak, akik az élet, a hétköznapi élet részesei, meglátva, hogy a mechanikus munka és az önkéntelen szenvedés sokkal közelebb áll életükhöz, így esetleg jobban vágyhatnak ezek megértése után. Tanításában azzal foglalkozik, hogyan válhat az automatikus, mechanikus élet tudatossá és hogyan válhat a mindennapi szenvedéshalmaz önkéntessé, a randevú érdekét szolgálóvá. Izgalmassá akkor vált számomra mindkét oldal javaslata, amikor felfedeztem, hogy mindkettő ugyanarra épít, vagyis az emberi testre, mint egyetlen kézzelfogható, számunkra elérhető munkaeszközre. Az egyik, mint az ördög bennünk működő jelenlétének, a bűnök fészkének és melegágyának tekinti, s mely ellen ennél fogva küzdeni kell, minden megnyilvánulását irtani kell, erényre, Istennek tetsző működésre kell lecserélni. A másik viszont ennek az eszköznek az évezredek alatt kialakult helytelen használata miatti rossz működésére, vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogyan tehető az egyetlen eszközünk működése olyanná, hogy aki felettünk áll, tisztán lát és születésünk óta vár a randevúra, végre számára, az eszköz számára is nemcsak eszére-vehető, hanem a teste és az érzelme számára is elfogadható és így követhető legyen. A jezsuita pap javaslata is nagyjából ez. Ő az apostoli hagyományra alapozva azt javasolja, hogy menjünk egy olyan paphoz, aki maga már találkozott vele és megtaníthat minket folyamatosan, vagy egyre többet imádkozni, és ez az ima majd lassan átalakítja a testünket, amely számára így lassan láthatóvá és követhetővé válik a keresett cél. Tanquerey, Mello-val szemben azt mondja, hogy ez az utolsó lépés – maga a randevú – nem a munkánk: az erőfeszítéseink, a vezeklés, a böjt, az ima, az erényes cselekedetek számának eredménye, hanem ezek mellett ajándékként kapjuk, vagy nem kapjuk, de ezek nélkül csak kivételes esetekben, villámcsapásszerűen következik be a találkozás. Mello, Jézusra hivatkozva azt mondja, hogy a találkozást csak kérni kell és megkapja bárki. Ha nem, az csak a rossz minőségű kérés miatt van. Gurdjieff javasolt módszerében lehet felfedezni azt a lehetőséget, hogy a munka – ha hosszú iskolai: közösségi és egyéni gyakorlat után is, de - mindenképpen eredményre, még ebben az életben személyes találkozáshoz vezethet, mert mint mondja - ha nem is ezekkel a szavakkal -, minden folyamat anyagi, vagyis energetikai és így a csillagok születésétől a megszentelő kegyelem áradásán át a hangyák és emberek életfunkciójáig mindennek az alapját ugyanazok a kozmikus törvények képezik. Így csak a szükséges anyagok, és így energia jelenléte és kellő mennyisége szabja meg a találkozás létrejöttét. Ezek összegyűjtése pedig az ember életminőségén, létezésének szintjén múlik, amely szint szerencsés körülmények között – ahogy Jézus is tanította - bárki számára, aki kéri, tehát vágyik rá és hajlandó érte tenni, elérhető.
Eddig tartott számomra az elmélet, és be kellett látnom, hogy nagyon hasznosnak bizonyult. Minden beígért, kilátástalanul nagy munka ellenére megerősítette a találkozás utáni vágyamat. Újra, de most már nem intellektuális alapon kezdtem imádkozni, új alapokon kezdtem ismerkedni testem, érzelmeim és gondolataim korlátjaival és lehetőségeivel, és esténként másképpen néztem a csillagokra is. Intenzíven készültem az őszi lelkigyakorlatra és a közösségi találkozókra. Reggelente meditáltam és napközben összetett mozgásgyakorlatokat végeztem – mert mint említettem, időközben nyugdíjaztak és így mérhetetlenül sok időm lett.
Már egy ideje rájöttem, hogy hiába minden korábbi élettapasztalatom és élményem, mert nem tudok - nyugdíjasként még kevésbé - hiteles lenni mások, a naponta dolgozók előtt, ha nem jön létre ez a találkozás. Akkor igen, csakis akkor. És akkor történt valami, amiért ezt az egész, mások számára talán érdemtelem sok mindent leírtam.
Ne kell megijedni. Nem azt a bizonyos találkozást írom le, mert azt még senki sem tudta érthetően – a hétköznapi értelem számára érthetően – leírni. Nem. Egy másik találkozót írok le. Olyasfélét, mint amikor hosszú próbálkozás – munka és szenvedés (és öröm) – után végre sikerült lefényképeznem egy rókát ott, úgy, akkor, ahogyan azt megálmodtam. Húszegynéhány évi természetfotózás után felhagytam ezzel a szenvedélyemmel, mert rájöttem, hogy vannak az életben más, sokkal gazdagabb, rejtelmesebb területek, amikről még egyetlen “fotóm” sincs. S rá kellett jönnöm, hogy ebben a keresésben is ugyanazok a szabályok, mint a természetben. 1. Meg kell szabadulni egy sor rossz beidegződésemtől. 2. Ezek helyére a célnak megfelelő beidegződéseket kell begyakorolnom. 3. Meg kell találnom a keresett lényt. 4. Meg kell ismerkednem a keresett lénnyel, annak céljával, szerepével, tulajdonságaival, szokásaival, tartózkodási helyével. 5. Eleinte csak ritkán, majd egyre többet együtt kell vele lennem.
Egyik reggel fél ötkor keltem és nekivágtam, toronyiránt a Prédikálószéknek, hogy visszaérve, kilenc óra felé már együtt reggelizhessek feleségemmel. Nem kis feladat, de tudtam és akartam. Velem jött egy önként vállalkozó ismerősöm is. Ő is tudta és akarta, mert már tavaly is megtette velem az utat. Akkor még nem tudta mi vár rá és sokkal többször próbált meg kitérőket javasolni. Most is megpróbálta, de elmagyaráztam neki, hogy nem kirándulni megyek, hanem gyakorlásként próbára tenni a testemet, az akaratomat és mindezt az értelmem vezénylete alatt pontosan úgy, ahogy elterveztem. A borz nem volt a terveimben. Valahol a Disznószállás völgy elején vettem észre. Ő is észre vett minket és csak annyi időt engedett nekünk, hogy ismerősöm a távcsőn át elgyönyörködjön benne egy percig. Nem látott még ilyen állatot. Mire átvettem a távcsövet, eltűnt egy tölgyfa gyökerei között. És akkor történt valami, amire nem számítottam.
A váratlan találkozás szép lassan átalakította a begyakorolt napi menetrendemet. A borz képe egyre többször jelent meg meditációim alatt. Üres pillanataimat, amikor szándékosan nem akartam semmit tenni, kezdte megtölteni az a gondolat, hogy még nincs az albumomban borzkép. Lelkigyakorlatos elmélkedéseimet egyre többször szakította meg a tölgyfa gyökerei között rejtőző borzvár képe. Mintha minden összeesküdött volna az eredeti, a másik találkozó utáni vágy ellen. Még vadász ismerősöm is azzal búcsúzott, amikor éves mézszükségletünket megvettem nála, hogy az idei évtől már lehet borzra is vadászni. Akkor mondtam ki először hangosan, hogy szeretnék egy fotót készíteni egy borzról, és hogy találtam is egy várat. Még az sem változtatott a helyzeten, hogy lehetetlennek tartotta, mondván a borz csak igen későn, sötétedés után jön ki a várából, amikor már szinte semmi fény sincs. Ha pedig már kijött, gyors mozgása és a hosszú expozíciós idő miatt lehetetlen éles képet készíteni róla. Tudtam ezt már a rókáknál beszerzett tapasztalatból is. És mégis… Meg kell próbálni! Mikor lesz ilyen lehetőséged újra? Mi az, neked egyik délután újra lemászni a Szőkeforrás völgyébe és sötétben vissza? Megéri! - mondta egyre erősebben bennem valaki. Az, hogy miért is kell nekem az a fotó, és mi van akkor, ha már lefényképeztem fel sem merült bennem és az eset szempontjából lényegtelen is. A lényeges az a tapasztalat volt, hogy egy igen erős elhatározást, egy szándékos munkát hogyan képes egy másik, sokkal lényegtelenebb, pusztán a becsvágy vezérelte szerzési vágy szinte teljesen felülírni bennem. Valaki erősebb volt bennem egy másiknál.
Éreztem, hogy meg kell tenni, hogy megszabaduljak a nyomástól, mert a borz képe, ahogy éppen kilép vára kapuján, a gyönyörű öreg tölgy gyökerei közül már éjjel is feltűnt, álmaiban. Egyik délután nekiindultam. Minden menetrend szerint zajlott. Megtaláltam a várat, s kellő távolságban, megfelelő szögben és szélárnyékban, egy másik tölgy mögött letáboroztam. Innen kezdve már jól ismert volt a helyzet. Várni kellett. Szóval olyan vagy, mint a pecások – kérdezte egyszer Gyurka bátyám, amikor először meséltem neki a természetfotózás örömeiről. Igen. Pont olyan. Olyan vagyok már, mint akik tudnak várni. Ő is olyan, csak nem vallja be másoknak. Aki nem olyan, az elfoglalja magát mindenfélével, hogy ne unatkozzon és még mindenféle elméleteket is felállít annak alátámasztására, hogy miért fontos mindaz, amit tesz. Előbb, vagy utóbb azonban rájön, vagy nem jön rá, hogy valójában nem tud mást tenni, csak várni. Figyelmesen várni, hogy kellő időben, amikor kopognak, vagy kiáltanak, ébren legyen és ki tudja nyitni az ajtót. Vagy meg tudja nyomni az exponáló zsinór gombját.
Vártam. A Nap egyre laposabban sütött be a völgybe, a vár bejárata sötétbe borult és a fénymérő már fél másodperces expozíciós időt mutatott. Muflonok jöttek, bégettek egy sort, csodálkoztak, hogy miért állok ott, majd elmentek. Megszólaltak a kabócák is. Valahol fenn az oldalban mozgolódás támadt. Disznók lehetnek - gondoltam. Amikor már a fél másodperc is túl rövid lett a filmemnek, pakolni kezdtem. Nem sikerült! Pedig várakozás közben ígéretet tettem valakinek, hogy ha sikerül, megírom a találkozás történetét. Hát minden nem sikerülhet!
És akkor a mozgolódás fenn az oldalban erősebb lett és elegánsan, jól fésülten, kialudva kigördült, mit kigördült, kihullámzott egy fiatal kis borz az egyik szikla mögül. Szaporán kutatott a kidőlt törzsek alatt és mozgásából arra következtettem, hogy a vára felé tart. Vagy nem is a vára? Talán csak ide bújt legutóbb, amíg el nem mentünk? Valószínű, mert akkor innen indult volna. És akkor mégis, miért jött pont erre, pont most? Nem számított most már a sok miért. Ott volt. Eljött a találkozóra, ha fotót nem is kért. De kit érdekelt már a fotó. Hiszen az csak egy papír, ez pedig egy élő borz. Semmit sem tud elmondani egy élő borzról egy fotó, egy leírás, de még egy videofelvétel sem. Nincs más lehetőség, ha törik, ha szakad, találkozni kell vele, ha valaki át akarja élni ezt az érzést.
Azóta már napok teltek el és lassan elfelejtem a borzot. Már nem kell vágyakoznom a találkozásra. Bármikor találkozhatok vele. Összeismerkedtünk, vagyis aki kíváncsi volt a másikra megkapta a lehetőséget a találkozásra. Más nem is kell.
Most már csak arra a vágyamra kellene visszaemlékeznem, amelyet a borz utáni vágy nyomott el. Ott sem lehet langyosabban – mondják a hozzáértők, sőt teljes szív, teljes lélek, teljes erő és egész elme szükségeltetik hozzá. Kevesebbért nem adják. Pedig milyen közel van! Még a hegyről sem kell lemenni érte. Az egészről a borzok tehetnek. Meg a rókák, és a lepkék. Talán a csillagok is és a felhők. És a virágok. Nyáron. Máskor pedig a többiek, mind. Az én nem. Az én megpróbálta. Mást nem tehet. Úgy látszik nem képes elfelejteni önmagát.
Dobogókő, 2003. augusztus 4.
Akár bennetek, akár köztetek, akár valahol kívül van, a Mennyek Országa, rajtatok fordul.
Amikor azt mondod, hogy lelkigyakorlaton voltál, akkor tulajdonképpen mit gyakorlatoztatok? – tette fel egyszerű kérdését minap egy kedves barátom. Kérdésére azonnal megvolt a kész válaszom: hát mit, természetesen a lelkünket – mondtam, és furcsán néztem rá. Hogyan lehet ilyen blőd kérdést feltenni? Azonban az ügynek ezzel nem volt vége. Igen, igen – mondta -, de hogyan csináltátok és mi lett edzettebb, gyakorlottabb tőle? Hát mi – kérdeztem vissza –, hát a lelkünk. Értem – mondta és több kérdése nem volt, de némi sajnálkozást véltem felfedezni tekintetében. Ez adott okot arra, hogy elgondolkozzak miért is van szükség lelkigyakorlatra és mit is gyakorolunk ott.
A Bokorban megtanulhattam, hogy a Mennyek Országáért való munkának több szintje van. A munka maga az Ország építése, a hétköznapi élet tere, ahol adni, szolgálni és szelídnek, vagyis jónak kell lenni. Ebben az élettérben való munkát segíti aztán havi tápláló közösségi találkozó és az ugyancsak havi, egy, vagy több szolgáló közösségi találkozó. Ezek koronája a nyári lelkigyakorlat. Aki még nem volt ilyen lelkigyakorlaton az csak annyit tudhat róla, hogy emberek, akik rendszeresen összejárnak év közben évente egyszer össze is költöznek néhány napra. Ezen túl egy közeli szemlélő számára is csak annyi látszik, hogy együtt esznek, együtt beszélgetnek, énekelnek, néha szétszélednek egyedül, vagy két-három ember együtt, majd ismét összeülnek. Esetenként dolgoznak a ház körül, vagy a konyhában, de az, hogy ezt miért teszik, egy külső szemlélő számára nem derül ki.
Feltettem magamnak a kérdést, mert barátom kérdése csak nem hagyott nyugton: miért jövünk össze, mit gyakorolunk és miért?
Az első válasz mechanikusan jött: mert barátok vagyunk, és szívesen jövünk össze, erősítve támasztva egymást a hétköznapok küzdelmeire. Aztán ráébredtem, hogy ha barátok összejönnek, azt nem szokták lelkigyakorlatnak nevezni. És különben sem kellene összeköltözni, hiszen mindenkinek megvan a maga lakása és év közben is találkozhatnánk akár hetente is, ha nagyon hiányzunk, vagy szükségünk van egymásra.
A második válaszom már kissé Bokrosabb volt: hát azért, hogy megerősítsük egymást az Országépítés munkájában. Sokan sok jó és rossz tapasztalatot elmondunk a munkáról, és abból tanulunk, ahogy azt a közösségi találkozókon is tesszük. De, hát miért lelki ez és mitől gyakorlatozik a lélek? Csak nem az együttlét nehézségeitől: a szervezés nehézségeitől, az előadók hallgatásának nehézségeitől, a megszólalás, a véleménynyilvánítás, vagy az egymás elviselésének nehézségeitől? Lehet ezektől is, de ez a mi lelkünk, amiről a pszichológusok beszélnek. A Lélek azonban valami egészen más, valami nagyon magasztos dolog lehet bennünk, mert ő lehet kapcsolatban Istennel. Ő az, akire hallgatva – amennyiben a kapcsolat megvan - biztosak lehetünk, hogy az Isten Országát építjük és nem másét. Azonban éreztem, hogy ez sem az igazi válasz, mert ugyan sokszor és igen komolyan hangzik el Isten neve, Jézus neve és a Szent Lélek neve a találkozókon, ezeket a neveket szinte már úgy használjuk, mint a szomszédunk nevét. A fejünk valamit tud arról, hogy mi van ezek mögött a nevek mögött, de az érzelmeink és a testünk nem is reagál már erre a tudásra. Gyurka bátyánk a Bokorlelkiségben azonnal az elején letette a voksot a Lélek mellett, azonban ezt követően csakis a lélekkel foglalkozik.
A harmadik válasz már mélyebbre jutott: azt gyakoroljuk, hogy a figyelmünket minél hosszabb ideig ezeken a neveken – és a velük kapcsolatos kötelességeinken – tudjuk tartani, hogy aztán visszatérve a hétköznapokba az emlékezés, az emlék ereje folytán ne felejtsük el olyan könnyen a dolgunkat. Aztán éreztem, hogy a Bokorban nem erről van szó. Mert itt nem a fenti neveken kell a figyelmet tartani, hanem a felebaráton és az ellenségen, mert azt kell szeretni, azzal együtt, vagy ellenére kell építeni az Országot. De akkor melyik lelket is kell gyakorlatoztatni? Hát a saját lelkemet – jött a válasz - és ott, ahol elakad az, amit a fej már tud, már évek-évtizedek óta tud. Elakad, mert a Lélek, ami éltet, mozdít, vágyódik, akar, nem képes a lelket mozdítani, vagy ha mozdul, nem arra, amerre a Lélek hívja. És ha a lélek nem mozdul, akkor a test sem, mert az erőt a testbe a lélek adja. Hát akkor mit is kellene gyakorolnunk a lelkigyakorlatokon?
Először talán azt, hogy a figyelem, ami ma kilencvenkilenc százalékban kifelé van, egy kicsit engedjen és adjon teret a testre és az érzelmekre való figyelésnek. Ez egy keserves munka, mert ha elkezdi egyáltalán az ember – különösen egy Bokorbeli ember -, hamar rájön arra, hogy képtelen önmagára figyelni. Nemcsak azért mert bűnnek tartja az idő vesztességet – bár leginkább ezért – hanem, mert azt sem tudja, mit is figyeljen. Pedig nincs más eszközünk, mint a szervezetünk: a testünk, az érzelmeink és az érzékszerveink ahhoz, hogy építsük az Országot. Ha egy kicsit őszintén szétnézünk látjuk, hogy a fejünk, a gondolataink már réges-régen felépítették. Könyvtárak vannak tele azokkal a tervekkel és elképzelésekkel, ahogyan az Ország építése megvalósítható. De kinek sikerült ez eddig? A mit kell tenni kérdés minden vallás lényeges és bárki számára hozzáférhető eleme. A hogyan, azonban mindig “titkos” volt, mert egyrészt senkit sem érdekel, másrészt akit érdekel, annak is elmegy a kedve tőle a nehézségek láttán. Így a megvalósítás néhány “eretnek”, s ezért felszámolt kísérlettől eltekintve mindig a tervek, az elképzelések, a filozófia és teológia szintjén maradt. Pedig csak a kapcsolatok jó működésén múlik minden. A Lélek ott van és vár. A fej, vagy érti mit mond neki, vagy nem. Ha érti, akkor már “csak” el kell tudnia mondania a léleknek, hogy az megindítsa a testet. Ilyen egyszerű az egész. De a valós helyzet egész más. A test maga nincs jó állapotban, állandóan dugulások, rozsdásodások, szokások nehezítik a működését és saját törvényei vannak, amit követve az összes energiája eltékozlódik, így meg sem hallja a lelket. A lélek el van foglalva rengeteg fenséges és nagyszerű, vagy éppen szomorú, lehangoló érzelemmel, melyek a körülményeknek kitéve pillanatról, pillanatra változnak. A fej pedig a legrosszabb helyzetben van. Nem, hogy a Lélekre nem figyel, de még a lélekre és a testre sem. Álmodozik, légvárakat épít, vagy minden pillanatát a világgal való folyamatos küzdelemnek szenteli. Figyelme, emlékezete vagy szétszórt, vagy nagyon is koncentrált, de mindkettő kifelé történik. A Lélek pedig ott van és vár, de nem hallgat rá senki.
De hát mit kell tenni? – kérdezték az emberek Keresztelő Jánost és a mestert a tanítványok. Keresztelő János megmaradt annál, ami az Országon kívüli szint. Jézus elmondta a hogyant, de a tanítványok nem értették meg. Mi az igazság – kérdezte Pilátus, és Jézus hallgatott. Mit mondhatott volna? Így is keresztre feszítették, hát még akkor, ha egy politikusnak elmondta volna az igazságot.
A negyedik válasz már ijesztő volt: a kiindulás a rossz. Ha már eleve Isten fia vagyok – mert megkereszteltek – akkor a lelkigyakorlat Istenfiak találkozója, akik elhatározzák, hogyan mentik meg a világot és utána hazamenve meg is teszik. Akkor a lelkigyakorlat csak egy fedőnév, mert minek gyakorlatoznia Isten Lelkének? Ha azonban nem így van, akkor először meg kellene ismernem magamat, a működésemet, annak hibáit, a lelkemet és testemet teljes valóságukban és kapcsolataikban, úgy, ahogy vagyok, amilyen vagyok. Azt, aki képtelen bármit is tenni a Lélek indítására. Az összes természeti és társadalmi törvényt megismerni, aminek rabságában sínylődik a Lélek, hogy megismerve lássam, valójában mit is tud egyáltalán tenni az, aki az ember lelke és lehet-e egyáltalán valamilyen kapcsolata egy nála magasabbal, a Lélekkel? Nem lehet a magasugrás gyakorlását két méteren kezdeni. A közösségi munka és így a lelkigyakorlat arra szolgál, hogy egészen kis hétköznapi, mindennapos dolgokban összeszedetten – teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével és minden erővel – együtt tudjak működni, először is önmagammal, aztán másokkal. Ez egy nagyon nehéz dolog, ha az ember egyáltalán megpróbálja. De úgy vagyunk vele, hogy minek azt megpróbálni, ami már megvan. Már tudok a lelkiismeretem szerint cselekedni, már tudok tenni a világért, az éhezőkért, a természetért, a hontalanokért. Már azt teszem, amit akarok. Igen? Akkor nem kell lelkigyakorlat. Akkor tenni kell a dolgokat, ahogy Istenfia-lánya teszi, de addig…? Addig csak gyakorolni kell és gyakorolni, egymást segítve. Szóval a Lelki-ismeretet kell gyakorolni? Nem, mert az nem a jó és a rossz ismerete, ami kor, hely, ízlés és vallásfüggő. Az egy együttlátás, együtttudás, mint azt a szó eredeti, görög értelme mondja. Az valami közös és egy, már akkor, ha van. Amíg annyi vélemény, nézet, gondolat, teória, mozdulat és cselekvés és cél van, ahányan vagyunk, addig nincs. Addig csak az a lelkiismeret van, ami a személytől, vagyis egy sokaságtól függ. És a személy a körülményektől, a tetszik-nem tetsziktől, a szeretem-nem szeretemtől, az ittam már kávét, vagy még nem ittam állapotától. Ezért a lelki-ismeretnek kell a gyakorlat, hogy a sokból eggyé váljon. Először a mozdulat, aztán az érzelem, majd az értelem is és mindezek összhangban egymással tudva, hogy micsodák így együtt. És akkor megnyílik valami, ami mindenki felett ott van, és azonosan – s így együtt-ért.
Nyáron voltam egy lelkigyakorlaton - de lehet, hogy csak álmodtam, olyan volt. Húszan, vagy huszonöten voltunk. Csupa egyszerű ember. Olyanok, akik már sok mindent kipróbáltak. Volt, aki már többször nősült, vagy ment férjhez, olyan, aki már sok vallást és szektát végigjárt, olyan, akinek sok gyereke volt és olyan is, akinek nem volt sem gyereke sem párja. Voltak huszonévesek és nyolcvanasok is, magyarok, izraeliek, románok, franciák, németek és amerikaiak. Semmi közös nem volt bennük azon kívül, hogy keresték az igazságot. Volt, aki csak néhány éve és volt, aki már ötven-hatvan éve. Ez a keresés hozta őket össze. Azt tudták, hogy az igazság egyedül nehezen található meg, de hittek abban, hogy együtt megtalálható. Badacsonyban jöttünk össze, de összejöhettünk volna a világ bármely szép részén. Szerencsénk volt. A nap a terasszal szemben kelt fel minden reggel. Együtt néztük meg. Utána egy fél órás meditáció együtt. Majd együtt reggeli készítés és reggeli. Mindenki megtalálta a helyét, pedig nem volt felelős szervező, irányító pedig sokan akkor látták egymást először. De így volt ez az előkészületekkel is. Valamikor nyár elején készült ugyan egy lista, de azután mindenki felkapott valamilyen témát és kezdésre minden összejött. Pedig asztalokat kellett legyártani, vásárolni, fuvart szervezni, zongorahangolást, szállást intézni és három világrésszel mindezt lelevelezni. A reggelik hosszúra nyúltak, mert a napfelkelték sok gondolatot ébresztettek minden állandó mozgásáról és változásáról, a távolságok és nagyságok relativitásáról, mindezek megfigyeléséről és a tapasztalatok megosztásáról. Előre megfogalmazott program nem volt. Vezetőnk, aki a legöregebb volt köztünk, türelmes ember volt. Semmit sem siettetett és minden előre elkészített, mechanikussá vált dolgot – mozdulatot, szót, tervet, mondanivalót – azonnal észre-vett és könnyed kedvességgel megkérdezte: most ezt ki mondja, vagy miért megyünk oda? Minden gondolat, szó, és cselekedet, ami nem a munkát szolgálta azonnal kérdésessé vált. A munka pedig egyéni is volt meg közös is. Egyéni annyiban, hogy csak akkor szóljak, ha olyan mondanivalóm van az egész számára, ami nem az én találmányom, filozófiám, rendszerem, hanem csak tapasztalatom, személyes tapasztalatom valamiről, ami az egész javát szolgálhatja. Így nehéz volt hozzászólni. Nehezen jöttek a szavak még a hetvenévesekből is. Mindennek súlya volt. Minden személyes volt és igazi, átélt tapasztalat. Azonnal meg lehetett hallani valaki hangján, ha már nem ő beszélt, hanem a hétköznapi gépies ember. Közös pedig annyiban, hogy ami elhangzott, és ami a csendes percekben nem hangzott el, de ott volt, az egész csoportra kihatott. Senki sem tudott semmit előre. Voltak mozgalmas napok, amikor a házban végeztünk munkákat: redőnyöket javítottunk, padlót burkoltunk, hulladék fát dolgoztunk fel, festettünk, vagy csak alapos nagytakarítást végeztünk. Ezek a munkák csendben zajlottak kis csoportokban. Mindenki igyekezett a dologra, önmagára és a társára is figyelni. Nem a teljesítmény volt a lényeges, hanem az összeszedettség, a minél teljesebb jelenlét. Voltak kirándulások is, főzés minden nap 20-25 emberre váltott csapatokkal, akiket szintén reggel választottunk, illetve fogadtuk el önként vállalt munkájukat. Voltak csendes pihenő órák ebéd után és voltak közös mozgásgyakorlatok zongorakísérettel. Ez utóbbi mindennapos programunk volt és szintén ugyanazt szolgálta: a test mozgásának, az érzelemnek és a gondolatnak az összekovácsolását. Minden gyakorlat olyan volt, mint egy imádság. A vacsora mindig hosszúra nyúlt, mert ismét ott volt a lehetőség, hogy egy egész nap összes élményét, kérdését, tapasztalatát megosszuk egymással. Szóba kerültek olyan kulcsfogalmak, mint a szolgálat, a csend, a figyelem, vagy éppen a magyar nyelv gazdagságát reprezentáló egyes szavak, mint például az “ért” kezdetűek, vagy a művészetek célja és használhatósága a munkában. S mindez több nyelven és önkéntes, csendes fordítókkal. A napot szintén meditáció zárta, mert a csend, mint minden reggel megtapasztaltuk mindennek az alapja. Csendből jöttünk és csendbe megyünk vissza. Az egész világmindenségben csend van. A Lélek a csendből szól, nem a zajból.
A hét elrepült. Néha úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a reggel fél hattól este tizenegyig tartó munkát. Néha pedig úgy éreztem, hogy repülök. Hatalmas mélységek és magasságok nyíltak meg. Végtelenül kicsi lettem a hét végére és mindenki körülöttem szintén végtelenül kicsi lett. Ezért lett végül is közös a nyelvünk. Ezért nem volt már nézet-eltérés köztünk. Ezért tudtunk a végére, már egy irányba, felfelé – ami ugyanaz, mint befelé - nézni és ugyanazt látni. Szombaton felmásztunk a Csobáncra. Nehéz volt és meredek a felfelé vezető út, de együtt voltunk, néha egyszerre is léptünk – mint mondta valaki. Együtt értünk fel a tetőre. Együtt ámultunk el azon, amit láttunk, mert mindannyian ugyanazt a gyönyörű kilátást láttuk mind a négy égtáj felé, ami lentről nem volt látható. Aztán lassan visszaereszkedtünk a völgybe.
Vasárnap hazautaztunk.
Azóta, miközben teszem a dolgomat, megpróbálok emlékezni. Emlékezni önmagamra, minél gyakrabban, ha lehet minden gondolatomban, szavamban, mozdulatomban. Tudom, hogy nem megy, és mégis… És akkor, ha egyszer, talán, mégis… Akkor talán valaki bennem felszabadul, és figyelni tud a csendre, ami megszólalhat, és amit a többiek is ugyanannak hallanak.
2003. szeptember 12. Mária napja.
Ami egyedülállóvá teszi a világon, az a magyar, vagyis a makói hagyma. A világ összes hagymáját párolni, vagy főzni illik, mert olyan fajta, mint a sárgarépa, a borsó, vagy a krumpli. Egyedül a makóit kell zsírban pirítani. Nem mintha főzni, vagy párolni nem lehetne, de azt tudják az olaszok és a franciák is és arra ott van az újházi tyúkleves, vagy a zöldségleves csipetkével. Pirítani azonban csak ezt az egy fajtát lehet és illik és kell. Ettől lesz a gulyás, gulyás, vagy a paprikás krumpli, paprikás krumpli. Az ember megvárja, míg a nagy tűz leég. Csak akkor rakja fel a bográcsot bőrös füstölt szalonnadarabkákkal, disznózsírral, vagy manapság – pótlékként, mert az orvosok kitalálták a koleszterin nevű anyagot, amit persze egyetlen egy szakácsnő sem ismert korábban és soha egyetlen gulyásban, vagy paprikás krumpliban sem lehet belőle egyetlen szemet sem találni és különben sincs semmi köze az egészséghez, mert nem ez az az anyag, ami árt a szervezetnek, hanem tudvalevőleg az, ami a “szívből jön” –, szóval manapság napraforgó olajjal, vagy ahol nagyon “olaszosan” kívánnak főzni – ami megint csak olyanok találmánya, akiknek fogalmuk sincs a magyar konyháról - olívaolajjal. És akkor el kell kezdeni figyelni az eseményeket, mert itt dől el minden. A hagymának meg kell pirulnia. Nem főnie, nem párlódnia, nem sülnie, hanem pirulnia, mint annak a copfos kisleánynak, akire az a nagydarab Jóska legény rákacsintott hagymaszedés közben, ott lenn, Makón. Aztán, amikor már mosolygósan elpirult akkor szépen le kell venni a tűzről, hogy ne keseredjen meg a mosolya. Innen kezdve már egyszerű a dolog: mehet bele a paprika, a krumpli, só, meg víz és felszítva a tüzet addig kell főzni, míg a krumpli puha nem lesz és vagy lesz leve, vagy nem sok, mert az már a szakácsnő ízlésére, meg a meghívott vendégek szája ízére van bízva. Mint ahogy a kolbász, vagy a virsli is. A savanyú lehet hozzá paprika, uborka, csalamádé, vagy – Uram bocsá’ – patiszon. Hozzá a homoki cserszegi fűszeres illik a legjobban – mint Hamvas Bélától tudjuk -, vagy manapság a chardonney. Egészségünkre!
Simonyi Gyula írt egy nagysikerű tanulmányt a nyolcvanas években. A címe: Töprengések a bérmunkáról. Ebben a különböző munkákat csoportosítja és értékeli abból a szempontból, hogy melyek azok, amelyek Istennek tetszők és melyek azok, amiket jobb elkerülni, mert azokat Isten nem szereti, vagy nagy az esélye annak, hogy azokat végezve az ember eltérül eredeti feladatától, az Istennek tetszéstől. Alapvető célja az volt a tanulmánnyal, hogy buzdítson mindenkit az Istennek tetszés feladatára. Megoldásként a másokért, a legrászorulóbbakért végzett munkát jelölte meg, de semmit sem mondott annak veszélyéről, hogy maga a munka milyensége nem óv meg a tévutaktól, tehát az erre a munkára értelmében és érzelmében felkészületlen embertől önmagától.
Mert bizony paprikás krumplit is lehet főzni bérmunkásként, kényszermunkásként, háziasszonyként, hobbiból, gebinesként és mindegyik lehet Istennek tetsző, vagy éppen nem. Mert nem a paprikás krumplin múlik és nem is a beosztáson, hanem annak a be-látásán, a bele-érzésén, azaz a lelki-ismeretén, aki bármilyen sapkában készíti. Ez pedig az az érzés és az az értés, ami együtt-érzi, együtt-érti az egészet, benne önmagát, és a többieket mind a csillagoktól a fűszálig. Ezért sem egyszerű jó paprikás krumplit főzni.
Van ebben a paprikás krumpli főzésben egy nagy kérdés. Mert azt még csak érti az ember, hogy aki dolgozik, annak ennie kell, hogy ismét dolgozhasson. Mindenki tudja ezt, akinek már korgott a gyomra az erdőben, favágás közben, az asztalos műhelyben gyalulás közben, vagy a harmadik emeleti lakásban, miközben pászította az ablakot, sőt még paprikás krumpli fűzés közben is, mert ahhoz hozzá tartozik a füst leöblítése valamilyen megfelelő – általában az étvágyra ható gyomorkorgató öblítő szerrel, ami a füstben lévő mérgeket semlegesíti. A nagy kérdés előtt persze van itt néhány kis kérdés is: miért jó a bogrács és miért jó a füst? A bogrács nyilván azért jó, mert eredetileg üres és így bármi belerakható. Régi alapelv, hogy ami tele van, azt az égiek apasztják, ami viszont üres azt töltik. Ezért lesték el az égiektől a tűzzel együtt a bográcsot is az emberek. Az már persze más kérdés, hogy mit tesznek bele szándékosan, vagy mit hagynak csak úgy, magától belehullani. Ezen a ponton bukott és bukik ma is el az ember és nyeri vagy veszti el az olyannyira félreértett szabad akaratát. A bogrács másrészről azért is jó, mert azt a lángot, ami éget, elemészt, amit a tűz ad szétosztja, mérsékli átalakítja olyan hővé, ami érlel, puhít, egyesít. Ami nyers, ami kemény, ami durva, abból érettet, puhát, finomat állít elő. És a füst? A füst méreg, hallhatjuk az egészségvédelmi tanácsadóktól, akikből manapság, amikor mindenki gyógyszerek, biotermékek után kutat és költi a nehezen megkeresett jövedelmét egyre több van, s mely állításuk részben igaz is. A füst azonban nemcsak méreg. A füst adja azt a bizonyos ízt, amit tűz nélkül csak úgy lehet előállítani, hogy már korábban valamit tűzön megfüstölve azt belefőzzük a paprikás krumpliba. Ilyen legtöbbször a szalonnabőr, a füstölt kolbász, vagy a füstölt sonka. Ez az íz látszólag semmi, sőt bizonyos szempontból méreg. Mégis, ha hiányzik, akkor nem az igazi az a bizonyos étel. Megenni persze meg lehet e nélkül az íz nélkül is. Meg is esszük, mert mások jóindulattal – vagy egyszerűen üzleti érdekből – vigyáznak az egészségünkre, aminek már rég nem ismerjük a jelentősségét, de már apáink és nagyapáink is vigyáztak rá és az ő orvosaik és papjaik is figyelmezették őket ezen dolgok fontosságára.
Az íz jelentőssége azonban ennél sokkal több. Az íz az ember olyan belső érzete, mint amilyen a külsőnek, a testnek a szem. Nagyrészt a szemmel tájékozódunk a külső világban és ugyanígy, nagyrészt az ízek feladata lenne a belső világról való tájékoztatás. Lenne, mondom, mert a belső világról való tájékozódás ma már nem divat. Minden kint zajlik, nyilvánosan. Csak le kell ülni a tévé elé, vagy kézbe venni egy újságot és bárki meggyőződhet róla. Az egész világ ott zajlik és nyilvánosan. Semmi csendes, semmi rejtett – mert kit érdekelnek a hétköznapi csendes történések, s kit a rejtett érzések, érzelmek, gondolatok íze? Az élet is zajlik és az élet is nyilvános: “nézzétek az ég madarait és a mezők liliomait…” Akkor meg kinek van szüksége a csendes és rejtett dolgokra? Már megint egy kérdés! De nem érdemes beállni a mindig és mindenáron előrerohanók, megoldást keresők, választ adók táborába. Még nem, az még messze van, és akkor sem rohanva, hanem valahogy úgy, ahogy a negyedik bölcs tett, aki egyedül élte túl négyük közül a valóság megpillantását.
Még a nagy kérdés feltevése előtt – mivel ennek feltevését sok minden fontos dolognak meg kell előznie - a paprikás krumpli szépen elindul a maga jól megtervezett útján. Keveredik mindenféle már meglévő anyaggal, nyállal, gyomorsavval, epével, és egyéb mirigyváladékokkal és levegővel, hogy átalakulva s egyre finomabb és finomabb anyaggá – vérré, idegsejtekké, izomrosttá, adrenalinná, kortizonná, spermává – válva végül segítse fenntartani az egész rendszer működését, s talán egyszer, ha már elegendő mennyiség és minőség áll rendelkezésre a legfinomabb anyagból egy új élet kiindulását biztosítsa. Meglehetősen szép fejlődési lehetőség egy paprikás krumpli számára. S ha jól belegondolunk, ehhez nem kell semmilyen extra erőfeszítés. Mert ha ez nem paprikás krumpli, hanem valamelyik déli sziget banánja, fügéje, ananásza és datolyája, akkor a fáramászáson kívül egyéb munka nem is kell hozzá. De mi lesz a füsttel? Mi lesz azzal az ízzel, ami nem az emésztést segíti, hanem csak emlékezetet valamire – étvágyat gerjeszt. Egy pillanatnyi benyomásra: örömre, bánatra, félelemre, vagy a figyelemnek egy olyan pillanatára, amikor éppen nem vesztem bele semmibe, amikor a kötelességek nem nyomasztottak, s amikor nem bámultam bambán a tévét sem. Egy olyan pillanatra, amikor hirtelen megértettem valamit, vagy megéreztem annak a tiszta örömét, hogy minden kilátástalanság ellenére itt és most élek. Ez az íz is átalakul, mint a krumpli, meg a bor. Vérré válik, de egy másfajta vérré. Olyan vérré, ami talán egyszer egy megszülető másik fajta testet, egy újjá születő belső testet fog táplálni, ha minősége és mennyisége elegendő lesz annak megszületéséhez: “Bizony mondom, aki nem születik újjá…” De addig csend van és semmilyen nyilvánosság nincs, mert nem is lehet. Még nincs hangja – mert ami volt, az hamis volt, így el kellett veszítenie -, s még nincs, aki kiálljon bármivel, bármilyen nyilvánosság elé – mert aki volt, az valami teljesen látszólagos, lényeg-telen volt, így meg kellett halnia. Erről az igen összetett, de csendes folyamatról szól G.I.Gurdjieff: Belzebub meséje unokájának című könyve.
A paprikás krumpli íze bármikor felidézhető számomra – főleg, ahogy a feleségem készíti – mert sokszor és sokat ettem belőle. A füst íze is. Ez a másik fajta íz azonban ritka vendég. Igazán, először észre sem veszi az ember, csak valamit mintha sejtene. Valami más van, mint ami szokott lenni. Aztán már megismeri és vágyódik utána, mert jó íz és érzi, hogy tápláló. És akkor egyszer eljut oda, hogy keresni kezdi, minek is az íze ez és mi nyomja el, hogy nem érezheti többször.
Olyan ez a keresés, mint a tölgyfa gyökeréé. Ha minden feltétel összejött, a makk gyökeret ereszt és nagy erőfeszítéssel kihajt. Aztán vár a fényre. Közben pedig gyökere egyre mélyebbre és mélyebbre fúrja be magát a talajba, a sziklák közé, mert tavasszal még volt víz elég, de aztán elfogyott. Már csak az íze maradt meg annak, ami jó volt és tápláló. Most már keresni kell. És ha nem avatkoznak bele, egyre jobban belegyökeredzik annak keresésébe, ami után vágyódik. Sokszor megfigyeltem azonban, hogy ha egy városi ember lekerít magának egy darabot egy erdőből és odaköltözik, hozza magával az összes szokását onnan, ahol nincs erdő, csak bokor, meg virág, meg konyhakert, amit persze locsolni kell, trágyázni és gondozni. S akkor még a tölgy is elkényelmesedik egy idő után. Gyökereit átcsoportosítja a talaj közelébe, mert onnan kapja azt, ami jó, ami után emlékei – génjei - alapján vágyódott, de már nem kell vágyakoznia, mert van elég, de már nem ott lenn valahol a mélyben az a kevés, hanem fenn, közel és sok. És akkor jön egy vízhiányos, aszályos nyár, amikor elzárják a vizet, s csak fürdésre nyitják ki este egy-egy órára, majd jönnek a novemberi ónos esők és orkánok, s a büszke tölgy egyszerűen kidől, mint egy homoki fenyő, vagy nyár. A hatalmas gyökér nem a jólét, hanem a vágyakozás, a munka és a szenvedés eredménye. És ha életképes és egyszer végre kidől a felette álló hatalmas öreg tölgy, megnyílik a lehetőség, hogy fejlődjön és kiteljesedjen a másik irányba, és azzá váljon, aminek a Teremtő, a minden mindent táplál, és minden mindenből táplálkozik láncban eltervezte. Nem áll meg félúton a növekedésben, nem fárad el – bár néha évekig látszólag pihen, ha lenn valamilyen akadály jön közbe –, a gyökere folyamatosan érzi az ízt és egyre tovább kutat, az utolsó lélegzetvételéig. Tudja – hogy honnan, az egy rejtély -, hogy lehet még tovább is mennie, egészen a rejtett földalatti erekig, ami az összes fát összeköti. És ahány tölgy és fenyő és bükk, annyiféle gyökér és forma, de amit lenn keresnek, és ami után fenn törekszenek, az egy, az közös és így közös a nyelvük is, megértik egymást. Verseny nem a közös megszerzéséért és birtoklásáért van, hanem azért, hogy ki jut közelebb a Naphoz, ki éri el előbb az éltető forrást, közben húzva, támasztva, lökdösve egymást, hogy a lehető legjobban megfeleljenek annak, amire létre jöttek. Táplálva azt, akinek szüksége van rájuk. Aki éppen beléjük ereszti láthatatlan gyökereit, mint ahogy ők a földbe, és aki éppúgy vágyakozik az általuk biztosított táplálék ízére, mint ők a vízére. Az embert – főleg a fiatal embert - lehet lelkesíteni, lelkesedhet is és még a lelkét is ráteheti olyan eszmékre, dolgokra, amik rajta kívülről jönnek, de a belső, a titkos, a csendes növekedés, amitől a lelke ismerete, az egyet-értése, az együtt-tudása növekszik, azt csak ideig óráig lehet kívülről, lelkesítéssel táplálni. Azt kívülről csak az íz megéreztetésével lehet tartósan segíteni, amihez eszköz csak a figyelem odaszentelése, a fogalmak reflektorfényének folyamatos áthelyezése, a saját súlya, a gravitáció érzékeltetése. Ennek az íznek a rendszeres érzékelése adja azt a szerves növekedést, amit a fa minden sejtje a maga nyelvén tud, de az ember már elfelejtett.
A felejtést elősegítik a kulturális szokások változásai is. Gyerekkorom emlékei közé tartoznak a különböző füvek rágása, s azok sokféle keserű íze. Azután jött a csemegeuborka és a diótorta harca, amiből rendszerint a csemegeuborka került ki győztesen, de igyekeztem a dolgokat úgy befolyásolni, hogy ne kelljen döntenem valamelyik mellett, hanem mindkettő sorra kerüljön. Végül is mindkettő elmúlt és jött a sósmandula és az amerikai mogyoró, s évtizedekig uralta az ízek terepét. S talán jó tíz éve – Mária Trében és a zöld teák jóvoltából – visszajöttek hozzám a keserű ízek a maguk kimeríthetetlen gazdagságában akkor, amikor a nyugati világot éppen megint ellepte az édes íz, a vele járó harsány hangokkal és színekkel.
Röviden ennyit az ízről.
Visszatérve a nagy kérdésre. Miért kell annak is ennie, aki nem dolgozik, mert nincs munkája, vagy annyi a pénze, hogy nem kell dolgoznia? Vagy a másik oldalról feltéve a kérdést: miért táplálják az embert és mit, mi mindent táplál az ember és az emberiség a munkájával, vagy a puszta létével? S már jönnek is a jól ismert válaszok maguktól, hívatlanul, mert hát megtanultuk őket: nem mindegy?; mert minden élőlény táplálkozik; mert ilyen a világ rendje; mert amit anyád megfőzött és a tányérodra kiraktál, azt kutya kötelességed megenni fiacskám; mert enni jó; mert addig sem kell dolgozni; mit vagy úgy oda, hiszen be lehet kapni egy perc alatt, aztán csinálhatod tovább a dolgodat… No, igen. De ettől a sok ismert választól az egy nagy kérdésből megint tizenhárom kicsi lett. A másik oldalról feltett kérdés pedig sérti az ember büszkeségét, így méltóságon aluli válaszolni rá. Ha valaki mégis válaszol addig jut, hogy megmondták, egymást kell táplálnunk: “éheztem, és ennem adtál…”, ami megint nem válasz a kérdésre. Ha azonban nem fogyna el az erő magától, vagy a munkától, akkor sokkal több idő maradna a munkára magára. Nem kellene aludni, vetni, aratni, főzni, mosogatni, rágni, emészteni, üríteni, mosni, vasalni, s’ a többi, hozzá kapcsolódó folyamat. Csak olvasni, zenét hallgatni, szórakozni, beszélgetni, festeni, és házakat építeni kellene, s a hozzávaló energia jönne a levegőből és a sok szépségből, ami minden pillanatunkat betöltené. És boldogan tudnánk táplálni azt, aki belőlünk él, mert akkor dolgozni sem kellene, mivel kenyér sem kellene. S akkor nem is létezne olyan szavunk, hogy kellene, vagy kell. Akkor az lenne a szavunk, hogy van. Van, ahogy a víz, a levegő van, ahogy a fű nő, ahogy este lesz, majd reggel. Akkor versenyeznünk sem kellene és ölnünk sem kellene egymást, mert amire szükség van, az magától meglenne mindenkinek egyformán. Miért kell nekünk az, ami csak nehézzé teszi az életünket? Ki találta ki ezt az őrültséget? Kinek hasznos mindez? Egyáltalán létezik itt valakinek olyasmi, hogy haszon, ha az embernek káros? Mire szolgál mindez a sok verejték, szenvedés? Kit, mit táplál ezzel az ember? Táplálhat-e bármit is e nélkül?
Nem javaslom, hogy ezekkel a kérdésekkel bárki akkor kezdjen el foglalkozni, amikor a hagymát pirítja a paprikás krumplihoz, mert akkor abból biztosan nem lesz étel. Sokkal jobb azután, hogy a desszertet is elfogyasztotta, a kávét megitta és kifeküdt a ház mögé, az árnyékba, ahol megfelelő a levegő és a környezet minősége az étel, az ital, az ízek, az illatok és gondolatok emésztéshez.
Igen, a levegő, az illatok egy másik szint. Nincs levegő-, vagy illatgasztronómia. Pedig lehetne. Hányféle levegőt ismerünk, s hányféle van, amit még nem ismerünk. A vegyészek, fizikusok levegője hasznavehetetlen, emészthetetlen, élvezhetetlen. Olyan elemeket és vegyületeket tartalmaz, melyek sohasem és sehol sem léteztek együtt, és ha lombikban összekeverik őket, felrobbannak. Olyan ez a levegő, mint a műanyagmarcipán. Nem sokkal jobb minőségű, de már lehet benne valamennyi ideig létezni, a nagyvárosi metrók és buszok levegője. Az ember akkor érzi ott igazán az igazi levegő hiányát, amikor kiszáll belőle, és szervezete önkéntelenül egy mélyet lélegzik. Pedig amit akkor beszív, az sem az a fajta levegő, amit eredetileg neki szántak. Az igazi levegőhöz jutáshoz ki kell menni tavasszal a Pilisbe, a Bakonyba, vagy le kell ülni a Balaton partjára szeptember végén, hétköznap, hajnalban. Ott igen. Ott van levegő. Attól a levegőtől pár szippantás után kitisztul az ember szeme, orra, füle, tüdeje, néhány nap után a mája, veséje és érdekes módon a szívében is elindul valami kis változás. Nem jelentős, de mégis. Az észrevehető változáshoz nála legalább egy hónap kell, de annyi soha sincs. Végül ott van az a levegő, amire Aggteleken, annak idején egy egész bányászkórházat alapítottak. A barlangok, Béke barlang levegője. Attól a levegőtől állítólag még a rák is menekül, olyan erős. Egyszer szívhattam belőle fiatal koromban, de soha sem felejtem el az ízét. Ez pedig közel sem a teljes lista, mert nem említettem olyan nem kevésbé ismerős levegőket, mint a különféle típusú háziasszonyok konyhájának levegője, különféle felekezetek templomainak levegője, teázók és kávézók levegője, a különféle gőzfürdők levegője, a munkahelyi légkör, az értekezletek levegője, a focimeccsek levegője, a párttaggyűlések levegője, a cipészműhely, vagy a pékség levegője, a tehén vagy a lóistálló levegője, a különféle gyárak és csarnokok levegője, vagy csak olyan, szinte árnyalatnyi, de minőségileg érzékelhető különbségeket levegő és levegő között, mint amikor az őszi, fanyar, cseres illatú erdőben sétálva az ember hirtelen felkapja a fejét, mert megérzi, hogy nemrég egy róka keresztezte az utat. Ez az illatgazdagság azonban a mai civilizáció terjedésével egyre inkább a szavak jelentésének sorsára jut, azaz egyre szegényesebbé válik. Az új, szintetikus illatanyagok – melyek használata sokban leegyszerűsíti bizonyos higéniai szabályok betartását – sok mindent elfednek és összeolvasztanak, amit a Teremtő pedig – célszerű okokból –kirívónak és különállónak teremtett. Pedig mindez a sok és még több levegőféle a levegőnek csupán csak azt a részét érinti, ami a paprikás krumpli feldolgozásához szükséges. Nevezetesen, hogy segítségével vérré váljon, a vér pedig izommá, az izom munkává, a munka gazdasági haszonná. S itt jön be a levegőfajtáknak az a hatalmas étlapja, amiről a tudománynak ma még fogalma sincs. A levegő összetevőinek az a finomabb skálája, ami a gazdasági haszon nélküli tevékenységet teszi lehetővé. Ez egy egészen más fajta levegőminőség. Ezek az anyagok nem a véren keresztül fejtik ki hatásukat, hanem egy olyan, másik vérfajtán keresztül, amelyről már az ízeknél említést tettem. Ez a vér nem a test működését segíti, hanem a lélek – az értés által irányított érzelem – működését. Ezért aztán manapság csak nagyon kevés szükség van ezekre az összetevőkre. Az értést felváltotta a tudás halmozása, a tudás pedig megy a maga céltalan útján, melyet a kintről gerjesztett félelmek és vágyak, az értés nélküli érzelem szab meg. Ezek a levegő komponensek legnagyobbrészt változás, beépülés nélkül hagyják el a szervezetet. A paprikás krumpli elkészítéséhez sincs rá szükség. Ott lehet néha felfedezni jelenlétüket, ahol teremtődik valami, és a gazdasági haszon számára teljesen érthetetlen és nevetséges módon bárki számára ingyen elérhetővé válik. Vagy ott, ahol megnyilvánul valami, amit mindenki, vita nélkül ugyanannak lát, ugyanúgy ért. Esetleg ott, ahol egymásnak feszülő erők és ellentétek érthetetlen módon hirtelen kiegyenlítődnek, elmozdulnak valamilyen irányban, vagy feloldódnak egy közös eredőben: megnyílik egy ökölbe szorított kéz, egy sértésnek induló kérdés támasszá válik, vagy egy magas cé hang, szelíd dallamba megy át. Ezekben az esetekben is jelen van a haszon, de ez is egy magasabb kategóriájú haszon. Ez a haszon öncélú is, lefelé is szolgál, de felfelé is, mint minden teremtett dolog az emberen kívül. Ez az illat pedig olyan, mint az a bizonyos másik íz: ezekből lesz az okos szüzek evangéliumi olaja.
Érdekes módon ezzel a jó minőségű levegővel kapcsolatosan nem lehet megfigyelni azt a fokozott izgalmi állapotot, ami a jó étellel kapcsolatos, s amely izgalom fokozására olyan hatalmas iparágak épülnek, mint az idegenforgalom, a reklámipar, az élelmiszeripar, a mezőgazdaság és az állattenyésztés, nem is beszélve az apróbb, de nem jelentéktelenekről, mint a borgazdaság, a fűszerkereskedelem, vagy a gyorséttermi hálózatok s melyek alapját Hamvas Béla jól ragadta meg az alábbi gondolatában, mely a mai ember minden tevékenységére igaz: “A táplálék csak felében elégít ki, másik részében hiányérzetet kelt. Az újabb és újabb izgalom kívánsága a jóllakottság másik oldala” (Egy csepp a kárhozatból). Mintha az ilyen irányú érzékszerveink nem működnének megfelelően, vagy talán inkább gyengébbek lennének, mint a szilárd táplálékkal kapcsolatosak. A természetnek, úgy tűnik még annyira sincs szüksége a levegő nyújtotta finomabb lehetőségekre, mint az ízekére. Mintha a természetnek nem lenne akkora az éhsége ezek után a finomabb funkciók által biztosított eredmények iránt, mert akkor kikényszerítené a feldolgozásukat, ahogy a gyomorkorgás bizonyos szintje az állatnál az azonnali és mindenáron való evést kényszeríti ki.
Ezeket a finomabb funkciókat támogató illat szinte teljesen haszontalan marad, s így hatalmas mennyiségekben halmozódik fel a légkörben. Aki viszont egyszer megérezte és figyelmének odaszentelésével hasznosítani tudja, annak kimeríthetetlen forrássá válik, ahogy annakidején megígérték a szamáriai asszonynak. Ennek eléréséhez azonban már valamit tenni kell. Nem elég beszívni, mert akkor, ahogy bejött ki is megy. Valamire fel kell figyelni, hogy bennmaradjon és beépüljön és tápláljon, azaz összegyűljön. S itt van az a bizonyos kutya elásva. Mert amit figyelni kell, az nem kint van, hanem benn és nem lent van, hanem fenn. Éppen arra kell figyelni, akinek ez a finomabb anyag a tápláléka, és akiről az eszünkkel talán tudunk, de a gépezetünk nem e szerint működik, mert nem kényszerít, csak halkan és türelmesen kér, akár egy életen át is. Csak hogy a kifelé irányuló érzékszervek, melyeket a környezet, a látvány, a körülmények elkápráztatnak süketek és vakok erre a halk hangra. A figyelem pedig belevész, benne ragad a kinti káprázatban. Tenni kell érte valamit, hogy egy kicsi szabaddá váljon belőle, fel kell áldozni valamit bennünk, hogy azokra az illatokra, ízekre tudjon figyelni, amik egy, a természet, a társadalom számára nem nélkülözhetetlen, de az ember fejlődése számára elengedhetetlen anyag, az “olaj” összegyűjtését lehetővé teszi. S akkor már van esély rá, hogy ez a kevés már magához vonz eleinte keveset, majd egyre többet ennek a kimeríthetetlen forrásnak a vizéből (akinek van, annak adnak…).
Röviden ennyit az illatról.
S itt a látvány, a fény. Ez egy újabb szint. Egy újabb táplálék, bár erről, mint táplálékról a mai tudomány szintén nem sokat tud. Az esztétika a szépségről, mint a szellemi világ megnyilvánulásáról beszél, de szellemi világ alatt az ember gondolat, érzés és érzelmi világán alapuló világot érti. A mai tudomány jóvoltából már nincs érzékszervünk az emberénél magasabb világ érzékelésére, ami pedig ott van a paprikás krumpliban is, a bográcsban is, a tűzben is, a levegőben is és mindenben, ami fénnyel telt. A fény az a táplálékunk, aminek belépését még csak érzékeljük valahogyan, de feldolgozására, bennünk átalakulására, belénk épülésére és a hétköznapi életünkben való tájékozódáson kívüli hasznát illetően semmilyen tapasztalatunk, sőt elképzelésünk sincs. Nem tudjuk mi lehetne a sorsa bennünk, mivé fejlődhetne, vagy milyen formában ürül ki a szervezetből. Olyan, mintha csak áthaladna rajtunk. Elkápráztat, vagy tájékoztat, s már megy is tovább. Mintha az érzékelésen kívül semmit sem szolgálna, szolgálhatna. Mintha nem is lenne táplálék, azaz nem táplálna semmit és senkit. Csak lenne valamiért. Mint a hang. Szolgál, de nem táplál. Pedig, aki már egyszer is hallotta Vivaldi Négy évszakját becsukott szemmel, átadva magát teljesen a hangok világának, vagy ült csendben tavaszi alkonyatkor a Sikárosi-rét szélén, a feketefenyők alatt, az már tudja, hogy a hangok világa is táplálhat. Ugyanígy táplálhat a fény is, a színek világa. Milyen rosszul tudjuk magunkat érezni egy nem megfelelően megpaprikázott tál paprikás krumpli előtt. Vagy éppen mennyire jól egy kellően elkészített, kiérlelt s megfényesedett olaszrizlingben gyönyörködve. Csak ezekről a táplálékokról nem tudunk, nem éljük át őket, ezért nem épülnek belénk, hanem ahogy jöttek, mennek is tovább. Egy pillanatig szolgálják a folyamatot – a jó étvágyat. Még annyi sem történik velük, mint a levegővel bennünk. Számunkra szinte teljes tápértékük veszendőben megy. Ami a krumplinál, paprikánál meg van oldva – darabolás, lebontás, felszívódás a vérbe, teljes átalakulás finomabb anyagokká, illetve a szükségtelen, durva anyagok kiürítése a szervezetből – a létezéshez szükséges mértékben, úgy a levegő és a fény feldolgozása is csak ennek alárendelten van megoldva. Itt az egész folyamat magától megy. A létezéshez nem feltétlenül kell Vivaldi, sem Sikárosi rét, s elég a krumpli és a füstös íz.
A fény, a színek hiányát jobban érzi az ember, mint az illatok hiányát. A jó közérzet elengedhetetlen része a szép látvány. Erre és az evésre épít az egész idegenforgalom. Enni a tengerparton, lehetőleg naplementekor, szemben a Vezúvval, vagy kávézni a párizsi Opera előtti téren. Minél több és változatosabb színek és fények. Impresszionizmus. A benyomások sokasága. A festők azonban ennél többet tudtak. Nemcsak ugrálni egyik színről, egyik látványról a másikra, hanem megemészteni, beépíteni, azzá válni. És megmutatni valamit, nem a látványból, hanem a beépülésből magából.
Valami hiányt azonban még az az ember is érez, aki mindennap a legváltozatosabb olasz konyhán és a legvarázslatosabb trópusi környezetben étkezik. S nemcsak a logikája. Mert semmi sem csak azért van, hogy táplálkozzon, hogy táplálják. Valamit táplálnia kell magának is. S ahhoz, hogy táplálni tudjon minden erejével – teljes szívével, teljes lelkével… -, mindent fel kell használnia ennek érdekében, mint a tölgy. Nem tarthat meg semmit. Nem mondhatja, hogy már mindenem megvan. Már létezem, jól élek, vannak fiaim és lányaim, s már nincs szükségem semmire, mindent megkaptam az élettől. Mert az élet ennél sokkal többet nyújt minden lélegzetvételkor, minden pillantáskor, minden falat kenyérrel. Azért nyújtja, hogy egy megfelelően kialakított szervezet teljes egészében átalakítsa a lehető legfinomabb anyaggá, amit csak képes előállítani. Ez pedig nem csupán az utódok sorának létrehozásához szükséges anyag, melyek létrehozására minden egészséges növény és állat képes, hanem a teremtő akarat és a megismerő figyelem anyaga. Ez az anyag hozza létre azt az utódot, amely az Ember fia az emberben. S éppen ezeknek az anyagoknak a termeléséből van, és volt mindig is hiány s így nem születik meg. A gépezet nem működik megfelelően. Nem tölti be a szerepét. Csak létezik, azaz felhasznál, de nem táplál. Persze így is táplál. Táplálja az utódait, mint a madár a fiókáit. Táplálja a benne, körülötte és az alatta lévő világokat az összes melléktermékével és testével is halála után. Táplálja, vagy éppen rombolja az össze kisugárzásával, szavával, gondolatával, mozdulatával az emberi kultúra világát. Vajon ennyi az egész, ezért teremtette Mindannyiunk Közös Alkotója ezt az egész apparátust saját képére és hasonlatosságára? S Őt ki táplálja, mivel és hogyan? Vajon nem éppen ezért adja számolatlanul minden lélegzetvétellel és pillantással azt a táplálékot, ami átalakítva, finomítva, összegyűjtve és újjászületve valahogy visszajut Hozzá, éppen Őt táplálva? És akkor miért nem olyannak teremtett minket embereket, hogy elő tudjuk állítani ezeket a finomabb anyagokat? Sajnos tudjuk, hogy csak részben múlik Rajta a dolog. Elő tudnánk állítani őket. Sokan és minden korban elő tudták állítani, akik rájöttek a sohasem volt titokra. Ma is előállítják. S nemcsak a szentek. Mindenki, aki képes magát szabaddá tenni az “ez van”, az “ilyen a világ”, “a tudomány majd megoldja”, az “úgyis meghalunk”, a “másoknak sem sikerült”, vagy az “élvezzük az életet, amíg lehet” szemlélettől, képes rá. A nehézség éppen az ezektől való megszabadulás, a szokások átváltoztatása, a megértett új fogalmak életgyakorlattá tevése. Táplálék van hozzá elég, már csak a megfelelő működést kell magvalósítani. Akiknek sikerült, azt mondják nem egyszerű. Fáradságos és hosszadalmas. Az eredmény is “csak” a megtettem mindent azért, hogy amit kaptam, megháláljam jó érzése. Azt mondják ez, az “igazság szabaddá tesz” érzése.
Röviden ennyit a fényről.
Az alapkérdés tehát így teljesedik ki: lehet-e paprikás krumplit főzni, enni, cserszegi fűszeressel Isten dicsőségére is? Vagy más oldalról megközelítve: lehet-e levegőt venni, figyelmet szentelni bármire, Isten dicsőségére is? S talán egy harmadik oldalról: mit kell megadnunk a “császárnak”, a világnak: embertársainknak, családunknak, népünknek, a szomszédunknak, a természetnek, és mit kell megadnunk Istennek? Vagy ez egy és ugyanaz a folyamat?
A fekete erdei hangyák szeretik a meleget, de csak egy bizonyos fokig. Ez jól megfigyelhető a mozgásukon. Minél melegebb van, annál gyorsabb. Van azonban egy pont, amikor már nem vállalják a további gyorsítást. Egy bizonyos napsütési intenzitásnál nem mennek ki a napra, hanem az árnyék szélén összezsúfolódva tolonganak, míg egy új, árnyékos utat nem találnak.
Az emberben nincs meg ez a gátlás. Képes a legnagyobb forróságban és UV sugárzás mellett is több száz kilométeres sebességgel száguldani és összetöretni, minden félelemérzet nélkül.
i
Egy rododendron átültetése körültekintő, gondos munkát és hosszú hónapokig tartó figyelemszentelést igényel. Az eredmény akkor is kétséges.
Szüleinkkel, nagyszüleinkkel, embertársainkkal nem ez a helyzet. Egy pillanat alatt képesek vagyunk átültetni őket minden különösebb figyelemszentelés nélkül. Legfeljebb utólag sajnáljuk, hogy hamar el kellett menniük.
i
Bejöttek a vaddisznók a kertbe. Nyomukat a felfeszített kerítés, az elhullatott trágya és kifúrt turbánliliomok jelezték. Emlékeztetnek arra, ami felesleges, ami természetes, és ami nemcsak az enyém.
i
Az emberek, mint a virágok a réten. Csokorba kötve – városi lakótelepbe kényszerítve – elhervadnak, és még a váza vize – a szavak, melyek táplálhatnák, összeköthetnék őket – is megbüdösödik tőlük.
i
A Természet és Isten között csak a szabad figyelem van. Olyan figyelem, amely látja a Természetet, de nem veszik bele.
i
Az ego, a személyiség egy teljes belső vallási hierarchia dogmákkal, liturgiával, szentségekkel és tanítóhivatallal, s mely folyamatosan a megtanult és a szokássá vált világára nyitott.
Az Én is ismer egy hierarchiát: isteni – emberinél magasabb – emberi – ember alatti, és folyamatosan az egészre nyitott.
avagy egyenes-e már az út a regula falsi-tól
(válasz Merza József Regula falsi című írására)
"A feladat ugyanis ott áll előttünk, tennünk kell valamit, hogy legalább első elképzelésünk legyen a dolgok állásáról. Szerények leszünk. Tudjuk, hogy tévedéssel, hibával terhelt az indulás, de dolgozni kezdünk. Jó szerencsével sok minden történhet, s ha nem, akkor is előrébb vagyunk."
A feladat hatvan éve előttem áll. Legalábbis így gondoltam. Mindig úgy látszott előttem áll, nem mögöttem, nem felettem, nem alattam, nem bennem, hanem előttem. El kellett kezdenem dolgozni, amikor megnősültem és gyerekem született, s amikor már "csak" fenn kellett tartani egy úgy ahogy létrejött folyamatot jutott idő az előttem álló többire is: a hegyek világára, a növények világára, a hangok világára, az illatok világára, a gombák világára, az állatok világára, a felhők és vizek világára, a csillagok világára, a teóriák és elméletek világára, stb-stb. Mindezekre persze csak töredékesen, mert csak egy vállalati alkalmazott voltam és nem egy kutató, aki legalább egy dologban képes elmélyedni. Mégis sok mindent kikutattam, mert én is úgy gondoltam, mint írod "Jó szerencsével sok minden történhet, s ha nem, akkor is előrébb vagyunk".
Azután jöttek Mumford, Bulányi és Hamvas (Spengler, Heidegger, Nietzsche), majd Buddha, Osho és Gurdjieff gondolatai és elbizonytalanodtam azt illetően, hogy jó-e az irány. Láttam már, vagy tudtam a 1015 világáról, az atomokról, a bennem lévő 1015-nél több sejtről, a 1015-nél több élőlényről egy pocsolyában, a 1015 csillagról egy galaxisban és a 1015 galaxisról, nem is beszélve a megszámlálhatatlanul sok bolygóról és holdról. Megfigyeltem - amit lehetett - azok folyamatos és egymásba olvadó, egymást tápláló mozgását. Egyet nem láttam, nem tudtam, nem értettem és nem éreztem: önmagamat, aki az önmagamat, aki mindezt látja, tudja, esetleg érti és érzi.
A 1015 világa, perspektívámból már viszonylag áttekinthető volt, mert ezzel foglalkozik, vagy ennek egyes részleteivel minden tudományág, erre mutattak rá a szüleim, tanáraim, és mindazok, akik számítottak, de az 1-re csak kevesen. Azok egy része is úgy, hogy azonnal visszamutatott a 1015-re, mint egyetlen feladatomra, ha az 1-et meg akarom ismerni, vagyis érteni. Önmagam megismeréséről pedig mindenki óva intett. Ma már tudom, hogy jó okuk volt mindkettőre. Amikor a feladat ott állt előttem, mert már láttam a 1015-t és valaki bennem úgy érezte, hogy "tennünk kellene valamit", egy másik, halkan azt kérdezte: kicsodának kell tennie és mi az a valami, amit egyáltalán tenni tud a kicsoda? És akkor megálltam és szétnéztem. Láttam előttem a 1015 feladatát, láttam mögöttem az elmúlt 1015-t és keresni kezdtem a kicsodát, akinek tennie kellene és csak hömpölygő szerves és szervetlen folyamatokat láttam, melyek egymásba olvadnak, egymást segítik, vagy éppen kioltják, fejlődnek, vagy éppen visszafejlődnek és mindegy volt hová és milyen messzire néztem térben és időben, ugyanazt láttam.
És akkor eszembe jutott a legfőbb, az 1 parancsa és a másik, hozzá hasonló. És akkor megfordultam és keresni kezdtem a teljes szívemet, teljes lelkemet, teljes elmémet és teljes erőmet és nem találtam, mert bele volt épülve, veszve a 1015-be. Ezek nélkül pedig ennek a két „egyszerű” parancsnak sem tudok megfelelni.
„Szerények leszünk. Tudjuk, hogy tévedéssel, hibával terhelt az indulás, de dolgozni kezdünk. Jó szerencsével sok minden történhet, s ha nem, akkor is előrébb vagyunk.”
És ismét dolgozni kezdtem. Elterveztem, hogy a 1015-ből egyenként visszavonogatom a figyelmemet (szívemet, lelkemet, elmémet, erőmet) és megpróbálom az ott szerzett tapasztalatokat felhasználva átirányítani az 1 felé, Aki már mindent együtt-lát és Akinek ezért már a Földön minden és mindenki ugyanannak a folyamatnak a része más és más szereppel, s Akinek a szava már holtbiztosan az igazságot mondja, mint Éva néninek, vagy azonos korú Édesanyámnak. Lassú, aprólékos, sziszifuszi munka, de „Jó szerencsével sok minden történhet, s ha nem, akkor is előrébb vagyunk.”
Már késő, mondta valaki. Előbb kellett volna elkezdeni, nem kellett volna eldobni az 1-et a 1015 mellől. Igen, bizonyára. De számtalan vízcsepp járja meg a földalatti üregeket, barlangokat, tárolókat mielőtt a forrásnál előbukkan és elkezdi útját az óceánhoz, vagy számtalan csepp párolog el az óceán felé utazás során és hullik vissza esőként az erdei tisztásra anélkül, hogy rögtön elérné az óceánt.
A teljes – egész, minden, összes – bár Hamvas a Tabula Smaragdinában az aritmológia fejezetben megkülönbözteti őket – azonban meglehetősen félreérthetetlen. Nem 4/5, nem 40/50, nem is 0,999999 hanem teljes, azaz 1. Reménytelen? Igen. Mégis! Van, akinek már sikerült! Jól tette fel a kérdését. Éppúgy, ahogy az elméleti matematikában az állandók megismerésénél: „sohasem áll meg” csak a végén. De vége van-e a cseppnek, ha elpárolog, vagy beszivárog a talajba? Vége csak egy fantasztikus álomnak van, amikor valaki felébred. A valóságnak soha sincs vége.
És mi van akkor – kérdezte az állandóan kötekedő valaki –, ha már teljes? Hát… vakartam meg a kobakomat, akkor az van, ami lehetséges volt itt, most, általam, ebben a helyzetben. És akkor mi van – kérdezett tovább, de akkor már láttam, hogy csak cukkol. Akkor sincs semmi. A gépezet megy tovább, talán nem is jobban, de egy porszem nem akadályozta a dolgokat, hanem megértett, megérzett valamit és saját elhatározásából, szabadon megtette, amit tehetett – mint a negyedik bölcs.
„Az idős tanító ilyenkorra módosítja a jogairól és kötelességeiről alkotott felfogását. Gyors előrehaladás helyett inkább megbízható lépéseket készít elő csoportjának. Mielőtt azt keresné, hogy megértsék őt tanítványai, ő igyekszik azok megértésére.” Igen. Ezért kell eljutni a 1015 határhoz, hogy módosíthassa és ne csak azért, mert belefáradt. A módosítás pedig csak annyi, hogy minden egyes „előttünk álló” megismerésénél nem felejti el azt beilleszteni az 1-be, vagy mivel az még messze van, csak átállítani egy pillanatra a spot lámpát csupasz égőre, ami minden irányba vet valamennyi fényt és feltenni esetleg egy ehhez hasonló egyszerű kérdést, ami ébreszthet: mi a neved?
Azonban van itt egy nehézség, ami még az idős tanítóknak is problémát okoz: ha meggyulladt a tűz, mi az, ami fenn is tartja? Mivel lehet táplálni? Egy ideig megy kívülről, a tanítón keresztül – főleg, ha fiatal a tanítvány –, de annak is van határa, mert ha egy bizonyos ponton túlmegy, minden további lehetőségét lehetetlenné teszi. Hogyan lehet egy belső forrást fakasztani valakiben, hogy ha vállalja – mert megértette és megérezte mit is vállal –, önmaga tud kiépíteni a 1015-höz megismeréséhez szükséges lángoló, majd a megfordulás utáni munkához szükséges örökké parázsló tűz formájában.
De azért „két füttyre mindig/Kvart lefelé/ Nem sok,/ de örülni ez is elég” – talán!
Köszönöm a lehetőséget tanár úr!
Kedves Gyurka bátyám!
Köszönöm, hogy kölcsön adtad A genom című könyvet, melyet Hidvégi Egon szerkesztett és Neked dedikált. Visszagondolva rá, hogy miért is kértem kölcsön, a mai napig sem tudom megmagyarázni. Ismerve azonban a könyvek néhány rejtett tulajdonságát – például, hogy kelletik magukat, hogy rejtett üzeneteket küldenek, vagy amikor elmész mellettük, néha észreveszed, hogy az egyik mintha éppen egy kicsit kijjebb lépett volna a sorból – nem csodálkozom. Azon sem csodálkoztam, hogy belelapozva a könyvbe rá kellett jönnöm, hogy ez is azon könyvek egyike, melyek tartalmának kilencvenöt százalékát nem értem. Nem értem, mert a használt fogalmakat sem értem. A fedőlap csiki legénye azonban, ahogy visszatekint a plájon megfogott. Aztán rájöttem, hogy az előszó az a része a könyvnek, melyet rám való tekintettel írt a szerkesztő és az előszóban felvetett néhány gondolat keltett fel bennem néhány fejezet iránt érdeklődést. Amiért mindezt leírom Neked, csupán a tisztesség miatt van, mert mikor átvettem kezedből a könyvet észrevettem szemeidben valamiféle kérésszerűséget, de lehet hogy tévedtem.
A könyv az elmúlt félszáz év génekkel kapcsolatos világméretű kutatásainak eredményeit, kudarcait írja le tizenkilenc hazai orvos, biológus, fizikus, agrármérnök, régész tollán keresztül, akik valamilyen témakörben – minden bizonnyal - a génkutatás jelentős hazai személyiségei.
A továbbiakban – meglehetősen szerencsétlen, de számomra az egyetlen lehetségesnek tűnő módon – kiemelek néhány gondolatot a könyvből, melyek valahol rezonáltak bennem. Ezt követően pedig megkísérlem, hogy kérdések formájában rávilágítsak valamire, amit eddig sem értettem, és a könyv elolvasása után sem értek.
- Előszó:
E. Hammarsten-Astbury: - “valószínűleg nem a fehérje az örökítő anyag, hanem a DNS” (7. oldal).
“Delbrück (fizikus) a molekuláris biológia egyik megalapítója lett… felhasználta azt a komplementaritás elvet (Bohr-Heisemberg), amely egyazon atomfizikai esemény két különböző, de egymást kiegészítő értelmezése.” (8. oldal).
“…felvetették, hogy elvileg megfejthető az emberi genom (az ember géntérképe)… a legnagyobb tekintéllyel rendelkező kutatók azonnal mögé álltak… A program szervezése és mérete csak az űrkutatással vethető egybe…Az eredmény is olyan új korszakot nyitott, mint amikor az ember a Holdra lépett” (9. oldal).
“Összefoglalva: azzal a megállapítással szemben, hogy végzetünk be van írva a sors könyvébe, az a helyes válasz, hogy a genetikai betegségek egyre inkább leküzdhetők” (10. oldal).
“Itt, (a fehérjét szintetizáló gének megismerése és alkalmazása terén) szinte korlátlan a gyógyszerkémikusok lehetősége”.
“Tehát a sejtben fordítva történik, …nem a gén irányít, hanem a sejt igénye diktálja, hogy melyik gén mikor írja át az információ tartalmát. A gén kiszolgálja a sejtet és nem fordítva… A sejtből a gén felé haladó irányítás felett van még egy fokozat, az idegrendszeri szabályozás, amiről könnyen belátható, hogy nem a gének irányítják.”
“A determinizmus háttérbe szorulásával viszont megnő a jelentőssége a szabadon történő választásnak, a szabad akaratnak. Nagyobb lesz az egyén felelőssége is… A társadalom felelőssége is, hogy az egyén és a társadalom él-e a prevenció eszközeivel” (11. oldal).
- Emberi populáció genetika, különbségek emberek között, politika nélkül - fejezet (105. oldal):
“Az emberi genetikai variációk tanulmányozása többféle szempontból is fontos. …új, objektív adatok nyerhetők, amelyek segítenek az emberiség történetének a megismerésében…”
“A másik jogos kritika (a származási fákkal kapcsolatosan), hogy az ilyen megközelítés nem veszi figyelembe a populációt alkotó egyének jellegzetességeit, márpedig az evolúció nem a populációk, hanem az egyén szintjén történik (106.o).
“A mitokondriális származási fa azt mutatja, hogy valamennyi, a Föld felszínén jelenleg élő emberfajta egyetlen afrikai őshöz vezethető vissza, aki mintegy 150 ezer évvel ezelőtt élt” (109.o.).
“A meglévő genetikai különbségek felhasználása a tökéletesebb emberi egészség elérése és fajunk evolúciójának tökéletesebb megértése érdekében viszont minden társadalom alapvető érdeke (112.o.).
- A magyarországi népesség genetikai rokonsága – fejezet (171.o.)
“Érthető, ha az emberi genom feltérképezésének korszakában származásunk, rokonságunk megállapítására a legpontosabb választ a genetikusoktól várják a különböző természet- és társadalomtudományok képviselői csakúgy, mint a mindennapok érdeklődő embere”.
“A diverzitás, azaz a biológiai sokféleség az élővilág minden fajára jellemző, természetesen a Homo sapiens sem kivétel”(171.o.).
“Itt érdemes végiggondolni, hogy négy evolúciós mozgatóerővel mindig számolni kell! Ezek a mutáció, a természetes kiválasztódás, a migráció és a genetikai sodródás.”
“A sodródás szabálytalan és vakon hat. Ez késztette Motoo Kimura japán népesség-genetikust arra, hogy módosítsa “a legrátermettebb lesz a befutó” darwini evolúciós közhelyet – rámutatva a véletlen szerepére is az evolúciós változásban – “a legszerencsésebb lesz a befutó” kifejezésre.” (178.o.)
“A csángók az a magyar etnikum, mely a nemzetközi referencia népességekkel való összevetésben azt mutatta, hogy a finn népességhez áll közel, ugyanakkor legtávolabb az összes többi magyar etnikumtól. A bukovinai székelyektől nagyobb genetikai távolságot mutatnak, mint ez történelmi és geográfiai helyzetükből fakad.” (181.o.)
“Másként fogalmazva mi magyarok és a finnek is kisebb genetikai távolságot mutatunk az indoeurópai nyelvcsalád egyes népességeivel, mint a finnek és magyarok egymással”
“Hasonlóan más európai népekhez kevert nép vagyunk. Egyértelmű a jászok perzsa eredete, továbbá tény, hogy a cigányok Észak-Indiából származnak. A hazánkban élő askenázi zsidók genetikai állománya a világ más részein élő askenázi populációk genetikai állományához áll közel. Az általunk elemzett többi magyar népcsoport genetikai állománya más európai népekkel való keveredésünket mutatja…(185.o.)
- A genom keletkezése. Az élet feltételei - fejezet (265.o.)
“De mindjárt az elején felvetődött az a kérdés, hogy vajon honnan erednek, hogyan keletkezhetnek értelmes információt tartalmazó jel-sorrendek a természetben?”
“…létrejöhetnek –e olyan masinák, amelyek valamiféle… információt képesek hasznosítani és annak megfelelően működni”
“A biológiában az elmúlt fél évszázadban erről a masináról teljesen megfeledkeztek… Olyan átfogó kutatások, amelyek a masina egészének a működését, organizációját, működési törvényeit vizsgálták volna nem folytak. Az egyetlen kivétel a chemoton elmélet” (266.o.)
Először megpróbáltam önmagamban helyére tenni a dolgokat:
1. Miről is van itt szó? Nem az emberi szervezetről, nem az élő szervezetről, nem a szövetről, nem a sejtről, nem a sejt magjáról, nem a sejtmagban lévő kromoszómákról, hanem egy olyan szerkezetről, amely a kromoszómán belül a sejt, a szövet, az élő szervezet tulajdonságait hordozza és a sejtosztódás során – öröklődés útján, pontosan – azokat tovább viszi. Illetve ezen belül, a szervezet által ki nem küszöbölt és ezáltal örökletes hibák, sérülések miatt, a hibás elemek átvitelének megakadályozásáról, illetve művi kiküszöböléséről van szó. Ehhez ismerni kell ezt az igen összetett szerkezetet, mely ismeret megszerzése olyan apparátust és eszközöket igényel, mint az űrkutatási program.
2. Ha már ismerjük ezt a szerkezetet, más információk is kinyerhetők belőle az élő szervezetek, az ember működésére, múltjára, jövőjére vonatkozólag.
3. A kutatás (az emberi genom kutatása) már ötven éve tart és az emberi egészség megőrzése és az örökletes betegségek megelőzése terén – ha hatalmas erőforrásokat mozgósítanak - beláthatatlan távlatok nyílnak.
Körülbelül eddig jutottam és ámulattal figyeltem az ember megismerési vágyának, gondolkozásának működését, mely éppen ebben a tudományágban szükségessé és lehetségessé tette biológusok, fizikusok, régészek, orvosok, vegyészek, agrárkutatók, gépészmérnökök együttműködését. Talán egyedül csak a rendszerszervező és a bölcs hiányzik a csapatból, de őket a gazdasági-, illetve a vallási élet kisajátította.
Ezután kérdések merültek fel bennem:
1. Ha a természetben jól nyomon követhető szabály, hogy egy magasabb rendű szervezet szabja meg az igényt, amihez az alacsonyabb rendű szervezet alkalmazkodik és szolgál neki (szervezet – szövet – sejt – gén), miért nem működik az ember, mint masina szintjén is automatikusan, magától ugyanígy (értelem – gondolat – akarat – cselekvés)?
2. Ha a természetben jól nyomon követhető szabály még az állatoknál is, hogy egy magasabb rendű szervezet szabja meg az igényt, amihez az alacsonyabb rendű szervezet alkalmazkodik és szolgál neki, miért nem működik ez a szabály tovább, az emberi, és az emberinél magasabb szervezetekben is így (emberinél magasabb – emberi társadalom – ember)?
3. Mi az az információ, ami – mint a génekben – pontosan továbbadva biztosítaná minden egyes egyén nem biológiai, hanem értelmi-érzelmi evolúcióját? Ez persze nem kérdés, mert tudjuk mi ez. Inkább az a kérdés, hogy miért nem megy át ez az információ, mi az akadálya, miért nem csak az a probléma, mint a géneknél, hogy egyes hibákat már nem képes szervezet kijavítani és ezek változatlan formában átmennek az utódokba, hanem fordítva, minden hibás információ átmegy változatlanul és nincs megfelelő apparátus, ami az egészet mint hibásat lecserélje a felette lévő magasabb-rendű igényének megfelelően, majd fenn is tartsa annak működését és át is örökítse az utódokra?
4. Az egész könyv a determinizmusról szól a gének, a sejt, a szövetek és a szervezet szintjén. Tudjuk miként működik ez a determinizmus csoport, nép, társadalom, kultúra, vallás, emberiség szintjén. Miért nem vesszük észre mennyire meghatározó az egyén szintjén is? Miért beszél a szerkesztő szabad akaratról, ami olyan ritka, mint a fehér holló? Éppen ez a kérdéskör lényege: hogyan szerezhető meg a tudatos szabad akarat – vagy ahogy a kereszténység nevezi a lelki-ismeret -, a mindent együtt látás (a folyamatban benne levés látásának) képessége, hogy az vezérelje aztán a cselekvést, automatikusan, beépülve a szövetekbe, sejtekbe, kromoszómákba és génekbe.
5. Miért nem vesszük észre, hogy az igény mindig fentről jön? A magasabb szabja meg mit kell tennie az alacsonyabbnak? Minden vallás tudja, hogy az ember rendelkezik a magasabbról jövő információ befogadásának képességével. A masina rendelkezésre áll, csak nem működik megfelelően, így ez az információ nem jut el a génekig. Valahol az agy szintjén elakad. Olyan az egész, mintha a természetnek nem lenne szüksége ennek a magasabbról jövő információnak a beépülésére, mert ha szüksége lenne rá kiküszöbölné az akadályokat, megsemmisítené azt, ami útjában van, vagyis rosszul működik. Lehet azonban az is, hogy szerencsétlen külső körülmények hozták létre a rossz beidegződéseket. Valami magasabbnak, a természet felett állónak van erre a működésre szüksége, de csak a lehetőséget biztosította ehhez a működéshez. Szükséges valami emberit is hozzátenni. Valamiféle erő-feszítést, aminek semmi köze sem az erőhöz, sem a feszítéshez, inkább a megnyíláshoz, az elengedéshez, a rend megértéséhez és érzelmi megtapasztalásához. S csak ennek az érzelmi értésnek a kifejlődése után jön el az akarat és a tudatos, saját elhatározásból kiinduló cselekvés.
6. Tudjuk a mitológiából (Gilgames, Védák), hogy volt egy katasztrófa, amikor a Föld ütközött egy másik égitesttel és ennek hatására leszakadt belőle a Hold és az Anuliosz. Ekkor elpusztult az akkor létező kultúrák nagy része. Aztán később, amikor már ismét kialakultak kultúrák, bekövetkezett a második katasztrófa (Atlantisz legenda, Tóra), amikor a Föld a saját egyensúlyának biztosítása érdekében átrendezte súlypontját (özönvíz) és ennek következtében földrészek süllyedtek el, s emelkedtek ki elpusztítva megint értelmes kultúrákat. Most a genetikusok is igazolják, hogy a második katasztrófa (kb. 150 ezer éve) után Afrika középső részén maradt fenn egy emberi faj, ami aztán később elterjedt az egész földön. Vajon nem ezeknek a nem szerves fejlődés során bekövetkező, hanem katasztrofális események az okai a tudatosság, a lelki-ismeret (az együtt látás-értés), a szabad akarat hiányának az emberben?
7. Vajon segíti-e a szabad akarat kifejlődését az emberben a fizikai egészség megteremtése? A kérdés rossz! Jobb talán: kifejlődhet-e szabad akarat beteg emberekben? S ha nem a válasz, akkor nem az lenne-e a legfontosabb célpont, hogy az egész, téves alapokon álló emberszemléletünket, ami beteggé tesz bennünket, lecseréljük. Valószínűleg ez a megoldás, de a “márpedig az evolúció nem a populációk, hanem az egyén szintjén történik” megállapítás – bár szerkesztő nyilvánvalóan nem arról az evolúcióról beszél, mint én - azt engedi sejtetni, hogy ez csak úgy történhet, mint a géneknél: kis, erre alkalmas csoportok beépülnek és kiváltják a rosszul működőket. A jól együttműködő tudatos csoportok működése aztán rendet teremt sejt szinten, szövet szinten, majd szervezet szinten és az egész-ség is helyre áll egy emberen belül, majd kisebb-nagyobb csoportokban. Talán! Volt már erre is sok sikertelen kísérlet az évszázadok során, de az egyén magasabb – szabad akarattal és cselekvő képességgel rendelkező - szintjéig el lehet jutni. Erre sok élő példát látok magam körül is
8. Miért nem szól a könyv arról, hogy néhány sejtosztódás után a sejt az összes kromoszómájával és génjével együtt elpusztul? Miért nem beszél arról, hogy az egész működés egy hatalmas folyamat része, ahol nincs meghatározó szerepe egy génnek, egy sejtnek, egy embernek, vagy egy bolygónak, de minden egy meghatározott cél érdekében működik? Nem beszél, mert nem beszélhet. A halál tabu téma, még a huszonegyedik században is, még a genetikusok, orvosok, biológusok között is. Pedig csak ekkor derülne ki a megfelelő információ átadásának a jelentőssége. Nem csupán az átadása valaminek, ami a körülményektől függ, hanem a megfelelő, az egészet és benne a szerves életet, és benne az emberiséget is szolgáló valami megszerzésének és átadásának. Valószínűleg a szükségszerű halál megérzése lenne az a hajtóerő minden ember számára, ami a biológusoknál és más tudósoknál a becsvágy, a felfedezési vágy, a siker utáni vágy, mert ők tudják, hogy ha meghaltak tovább már nem kutathatnak. Mi egyszerű emberek azonban bízunk a túlvilágban, hogy majd ott…, vagy semmiben sem bízunk.
9. S végül, de nem utolsósorban: a megfelelő információ a birtokunkban van, a megfelelő működési formát – a kis csoportot (allél?) – ismerjük, jól működő módszerünk viszont nincs. Ami a gének szintjén a mutáció, az az ember szintjén a gondolkozás megfordítása és az újjászületés, ami egy életen belül lehetséges, mert “evolúció az egyén szintjén történik”, de nem azon múlik, hogy megmondom valakinek azt az igazságot, amit annak tartok. Nem ez az átadás módszere. A szerves folyamatot itt is biztosítani kell. Olyan módszer kell, ami hagyja beépülni a saját maga által kiokoskodott, tényeken s nem vélekedéseken alapuló igazságot a saját “génjeibe”, majd megtanítja magát az átadási folyamatot, a módszert is. Ez is ki van találva, de sokkal lassabb, körültekintőbb, egyénre szabottabb munkát igényel és nem működik egyformán a különböző ember-típusoknál.
10. Kiegészítés: lehet, hogy minden ki nem javított, örökletes hibás gén a természet kísérletének a része, ami válaszol a megszokottnál nagyobb számú, azaz megváltozott körülmények behatására. Lehet. Az is lehet, hogy az emberi faj egy kísérlete a természetnek, hogy ilyen szerencsétlen körülmények között is fejlődhet-e valami olyanná, mint amilyennek a Mindent Megalkotó és Átölelő elgondolta. Nem tudom. Egy azonban biztos számomra. Van felelősségem abban, hogy mit, mennyit és milyen céllal kísérletezek, kutatok, értek és érzek, s nemcsak a fizikai egészség, hanem az emberi egész-ség érdekében. Ezért tartom nagyon szerencsésnek, hogy közel száz évvel L.v.Bertalanffy javaslatai után a tudomány különféle ágazatainak képviselői már legalább figyelni kezdenek egymás területére.
11. Azt már meg sem kérdezem, hogy miről is beszélünk, amikor azt mondjuk: kihal a magyarság.
Szeretettel ölellek
„Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának."
(Máté 18,34-35)
Amikor ötezer év eltelt és kiszabadult a börtönből, megtisztult, gyermeki szemmel nézett a világra, pont úgy, mint az, aki úgy tudja, hogy nincs adóssága. Ismét egy lehetőség lett az élete. Hallotta a madarak énekét, látta a felhők vonulását, friss tavaszi szél simogatta az arcát és az élet körülölelte. Mélyet szippantott a friss, tavaszi levegőből, szeme könnyel telt meg és szájában valamilyen furcsa ízt érzett.
Aztán hirtelen eszébe jutott mindaz, ami egy percre sem hagyta nyugodni börtönévei alatt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is kölcsönt kapott volna a királytól akár csak egy dénárt is, nemhogy tízezer tallért. Ezért tette azt a szent fogadalmat magának, hogy ha egyszer kiszabadul, bekéredzkedik a királyhoz és megkérdezi milyen kölcsön miatt kellett ötezer évig börtönben sínylődnie.
Az ajtónálló a trónterembe vezette, fel azokon a hosszú egyenes klasszikus stílusú lépcsőkön, melyeket már ismert. Amikor a kapuban elmondta mi járatban van, tekintetük összekapcsolódott és egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha az ajtónálló szeme mosolygott volna. Mintha várta volna érkezését.
Mikor a trónterem ajtaja becsapódott mögötte előre ment egészen a trón lépcsőjéig. Nem érzett semmi félelmet, mert számtalanszor elképzelte a helyzetet előre és most minden úgy is történt. A király mozdulatlan arccal nézte, ahogy a trónhoz közeledett, de tekintete nem döfte át, és nem is simogatta. Olyan volt a tekintete, mintha mindent látott volna egyszerre anélkül, hogy valamire is fókuszált volna.
Eléje érve tisztelettel meghajolt, így maradt néhány másodpercig, majd felegyenesedett. A király szemébe nézett és feltette régen előkészített kérdését.
– Felség, Nagytiszteletű Uram. Most, hogy – úgy tűnik - letöltöttem büntetésemet az utolsó dénárig és szabaddá váltam, szeretném megkérdezni, mikor kaptam Tőled kölcsön tízezer talentumot, amikor egész életemben nem láttam ekkora összeget? Ezen töprengtem éjjel és nappal ötezer éven keresztül, de nem találtam választ rá. Kérlek, segíts emlékeznem.
A király szeme egy pillanatra összeszűkült s jobb kezét hirtelen felemelte, mint aki el akar hessegetni egy legyet, de aztán szeme megenyhült s keze ismét megpihent a combján.
Hosszan, türelmesen nézett rá, ahogy egy apa nézi csöpp, gügyögő gyermekét a bölcsőben, amint az feléje nyújtja kicsi kezét. Felállt, nyugodt egyenletes léptekkel lejött a trónról és lassan elindult a hosszú oszlopcsarnokban. A szolga követte.
– Hosszú idő az ötezer év és hosszú annak az adósságnak a listája is, amit letörlesztettél – mondta lassú, de szeretetteljes szavakkal. S mégis kevés volt arra, hogy meglásd, mi is volt ez? Hogyan segíthetnék akkor én neked?
Az oszlopcsarnoknak az a része, ahová értek gazdagon terített asztalokkal volt tele.
– Egyél – mondta a király –, bizonyára nélkülöznöd kellett, amíg az adósságodat törlesztetted.
A szolga mohón esett neki a rég látott csemegéknek és gyümölcsöknek. A király egy darabig csendben nézte, majd tovább indult és halk hangon beszélni kezdett.
– Volt egyszer egy nagyon gazdag Ember. Mikor rájött, hogy szinte észrevétlenül, de csökken a vagyona s így lassan a saját és a vele együtt élők megélhetése kerül veszélybe, nagy Beruházóvá vált. Létrehozott egy Multi-level-marketinget. Egy egyszeri, nagy beruházással kibocsátotta vagyona egy részét, azt a lehetőséget, hogy ez a tőke működve, önmagát ellenőrizve és fenntartva létrehozzon olyan önálló egységeket, melyek egymást táplálva és fejlesztve még számára is visszatápláljanak annyit, amennyi a vagyona fogyását ellensúlyozza. Az új rendet az egész világon elterjesztette és a nagy Beruházó látta, hogy jó.
Egyszer, valahol a többszintes, világméretű hálózat egy kis falujában leégett az egyik gyár. Valamilyen előre nem látott elektromos zárlat okozta a tüzet. Sok ember meg is halt, mert éppen műszakváltás volt és a tűzoltók sem voltak a helyzet magaslatán. A gépek tönkrementek, csak a csarnok szerkezete maradt fenn. A megmaradt emberek depressziós állapotba kerültek szeretteik, munkahelyük és teljes egzisztenciájuk elvesztése miatt.
A nagyon gazdag Embernek jelentették, hogy mi történt. Tudta, hogy évekig nem lesznek képesek a környező gyárak kitermelni a helyreállításhoz szükséges javakat. Azért, hogy elkerülje a depresszió okozta további katasztrófákat, más gyárakból továbbra is folyamatosan biztosította számukra a szükséges alapanyagokat és energiákat. Az emberek lassan megnyugodtak, mert a megélhetésük legalább biztosított volt. Továbbra is bejártak a gyárba – mert máshová úgysem mehettek – kereskedni kezdtek az alapanyagokkal, mert nem volt gépük, amivel fel tudták volna feldolgozni őket. Éltek és szaporodtak és a legokosabbak közülük egyre újabb, és újabb lehetőségeket fedeztek fel az alapanyagok és a gyárépület hasznosítására. Az eredeti technológiát elfelejtették, mert nem volt már szerepe az életükben. Elfelejtették a nagyon gazdag Embert és annak célját is, mert úgy érezték, hogy az alapanyagok és az energia azért áramlik hozzájuk, mert jár nekik, nekik, akik önmaguk számára hasznosítják. Ezért aztán tovább fejlesztették a gyár maradványainak és az alapanyagoknak az elemzését, megfúrtak, vegyelemeztek és kivontak minden számukra hasznosítható javat belőlük, és a termékekkel is kereskedni kezdtek. Életük ennek következtében virágzásnak indult. Lassan az egész falú beköltözött a gyárépületekbe, mert ott ingyen fűtés, víz és élelem volt. Csak a jövedelmek elosztása terén voltak viták és azok sokszor vezettek ellenségeskedéshez közöttük. Ilyenkor sokakat önmaguk közülük elüldöztek és meg is öltek.
Mint mindenkinek a Multi-level-marketingben, az ottani embereknek is kis elektronikus chip volt beültetve gyomorszájuk fölé, de egy idő után elfelejtették, hogy mire való, így sokan kioperáltatták, a többiek pedig elrejtették mások elől, mert szégyellték. Pedig korábban arra szolgált, hogy a rend jó működése érdekében közvetlen kapcsolata lehessen mindenkinek a nagyon gazdag Emberrel.
Sok jónak látszó kezdeményezése volt azoknak, akikben volt valamiféle jó szándékú gondoskodás a többiek és a gyár sorsa iránt, s akik nemcsak saját hasznukat és nyugalmukat nézték. Ebből születtek meg olyan ötletek, mint a teljes egyetértésben történő gazdálkodás, a betegek és árvák segítőszolgálata, a gyár és környéke állagának folyamatos figyelése és fenntartása, és a szomszédos, szegényebb falvak lakóinak támogatása. Jól és elégedett lélekkel éltek, mert úgy gondolták megtettek mindent, ami szükséges a maguk és környezetük fenntartására.
Amikor a nagyon gazdag Ember látta, hogy már nem depressziósok, sőt elégedettek, bár igen furcsa szokásokat vettek fel elhatározta, hogy elküldi az egyik pszichológus-mérnökét egy kisebb géppel és a régi technológiával, hátha már alkalmasak az emberek arra a feladatra, amire a gyárat és őket szánta. Az emberek azonban kinevették a mérnököt, mesének vették a Multi-level-marketingről és a beültetett chipek hatásáról szóló történetét, gépét összetörték, papírjait elégették, és elzavarták, mert úgy látták, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
A nagyon gazdag Ember látta ezt, de volt türelme, hiszen nem kicsiben gondolkodott. Újabb mérnököket küldött, s az egyik közülük megnyerte a jó szándékúakat és beüzemelt egy kisteljesítményű gépet, ami az alapanyagokból megkezdte a nagyon gazdag Ember és a környező gyárak számára szükséges anyagok termelését. Néhány lelkesebbet, bizonyos idő után megtanított rá, hogyan lehet újra üzembe helyezni a chipeket és ennek erejével aztán terjedni kezdett a régi technológia, újabb gépek érkeztek és az emberek egy része, feladva az alapanyagokkal való kereskedést beállt a gépek mellé szolgálni a Multi-level-marketinget. Kiépült a működéshez szükséges kapcsolat is a többi gyárral és nagy volt az öröm nagyon gazdag Ember háza körül is. Nem a haszon mennyisége miatt, mert az elenyésző volt, hanem amiatt, hogy sikerült abból a hipnotikus álomból felébreszteni a gyár munkásait, amibe a sokkok miatt kerültek, és bekapcsolni a gyárat az egymást kölcsönösen támogató és fenntartó hálózatba.
A mérnöknek azonban egy idő után vissza kellett térnie a központi gyárba. Rábízta a dolgok intézését a jó szándékúak egy csoportjára, majd elutazott. A dolgok egy ideig továbbra is jól mentek, de volt néhány munkás, akinek nem tetszett a chip az oldalában és főleg annak időnként megszólaló hangja. Ezek összefogtak, magukhoz ragadták az alapanyagok kezelése feletti hatalmat, kioperáltatták magukból a chipeket és visszaállították a saját maguk kitalálta rendjüket.
A király itt elhallgatott, de lassú lépteit tovább folytatta, amíg be nem fordultak a terem végén a másik oszlopcsarnokba. Akkor megállt, ránézett a szolgájára és megkérdezte.
– Mit gondolsz, miért tudtak életben maradni a munkások a gyár leégése után? Vajon nem a továbbra is szállított alapanyagok miatt?
– De igen – felelte a szolga -, e nélkül elpusztultak volna, vagy el kellett volna költözniük.
– Mit gondolsz, mi lett volna veled tiszta levegő, éltető tiszta víz, termő föld és azok nélkül a szépségek és harmónia nélkül, amiket a szemed, füled és a többi érzékszerved befogad? – kérdezte most a király.
– Uram, a gyengémre tapintottál – mondta a szolga és lehorgasztotta a fejét. Ezeket a szépségeket nélkülöztem a börtönben a legjobban. Mindenemet odaadnám értük!
– Látod, ezek mind a kölcsönöd részei. És az ételed, a mindennapi, honnan volt?
– De Uram - kiáltott fel a szolga kétségbeesve –, hiszen verejtékesen megdolgoztam minden falatért, ami a testemet táplálta!
– Igen, igazad van, verejtékesen megdolgoztál érte. De mondd – nézett a szemébe a király, és mintha kacsintott volna –, honnan kaptad a verejtékedet, honnan a testedet, honnan az erődet, a szívdobbanásodat, az éjszakai nyugodt pihenésedet és a másnapi egészségedet, honnan a képességeidet, hiszen már a nevükben is benne van: adottságok.
– Igen Uram, - mondta szolga már egy kissé halkabban – Te teremtettél ilyennek, hogy minden szívdobbanásommal Rád legyek szorulva, de mindaz, amire rájöttem, amit gondoltam és mondtam, amit tettem, a sok megszerzett dolgom, feleségem, gyerekeim, házam, kertem és állataim az enyémek, mert én dolgoztam meg értük, én szereztem őket, azokat nem Tőled kaptam.
A király megállt, csendesen nézte egy darabig majd elmosolyodott és megkérdezte:
– Mondd, mire jöttél rá, mire emlékszel, és mit tettél? Honnan jöttél rá valamire, ha nem tőlem, hiszen tőlem jöttél ki; mit gondoltál ki nélkülem, amikor minden, ami benned van, és amit ki-gondolhatnál magadból én súgtam? Mit mondtál, amit néhány elmélyült pillanatodban ne tőlem, vagy egyébként teremtményeimtől hallottál volna, s mit tettél, amikor még a szívdobbanásaidat sem vagy képes eggyel megtoldani? És a javaid, amiket te szereztél, honnan vannak? Mind tőlem, vagy elődeidtől kaptad őket, ami ugyanaz! Nem is ez a kérdés, hanem a miért? Ezen kellett volna gondolkoznod az elmúlt ötezer év alatt. Mire kaptad mindezeket?
– Rendben van Uram, belátom, semmi sem az enyém, minden Tőled van és kölcsön – ügyeskedett a szolga. – De mondd! Hogyan kellett volna törlesztenem, ha tudtam volna, hogy kölcsön, hiszen ez egy akkora vagyon, hogy száz élet alatt sem tudnék ennyit megkeresni. Miért kívánsz a teremtményedtől lehetetlent, hiszen nem tehetnek róla, hogy “leégett a gyár”, vagyis hogy csak ennyire képesek?
– Törleszteni csak azoknak kell, akik tudják, hogy kölcsönt kaptak – akik tudják, hogy miért “működik a gyár”. Te megtudtad, hogy tartozol, mert megmondtam neked. Megszántalak, amikor könyörögtél, és elengedtem az egész tartozásodat. És mert megtudtad és elengedtem, lehetővé vált volna számodra, hogy a továbbiakban törlessz. Kicsinyességed miatt ezt elmulasztottad. Az összeg hatalmas. Olyan nagy feladat a törlesztése, mint a tevének a tű fokán átjutni. Ha át akarsz jutni a tű fokán két utat választhatsz. Vagy olyan kicsivé válsz, hogy átférsz, vagy olyan naggyá, hogy te leszel a tű foka, a mérce. De a kettő végül is ugyanaz, mert aki átjutott a tű fokán, az egyben mércévé is válik. Minden törlesztés számomra, ami az adottságaid és lehetőségeid tudatos használatának maximumából jön, és minden tékozlás, azaz adósság marad, ami az adottságaid és lehetőségeid pusztán mechanikus, s így öncélú használatából fakad. Talán egyszerűbben mondom, hogy megértsd: ha nem felejted el az összeg nagyságát, olyan kitartással fogsz dolgozni, mint egy bika, olyan hittel és akarattal, mint egy oroszlán, és olyan szárnyaló gondolkozással, mint egy sas. Mindez kevés azonban, ha ezeket nem egy tőlük független, együtt-érző, együtt-látó, ítéletmentes szeretet irányítja, mert akkor kárba vész a sok erőfeszítés. Nem a jó, vagy a rossz cselekvéséből, mert ez a két fogalom csak az Én szintemen értelmezhető, annak a szintjén, akinek célja van a teremtéssel. Értsd ezt meg jól, mert ez az egyik legnagyobb akadály benned. Csak kölcsön van és törlesztés. A földi hétköznapok piaci szintjén ez a kölcsön 100 dénár, a létezés szintjén, az Én szintemen ez a kölcsön a tízezer talentum. A törlesztés is különböző. A földi szinten részletekben, vagy egyben történik, megegyezés szerint. Az Én szintemen mindig és mindennel törleszteni kell: minden lélegzetvétellel, minden mozdulattal, minden gondolattal, minden érzéssel és minden pillanatban. Nem egyszerű, mert elszoktál tőle, hiszen el voltál foglalva a saját tulajdonodnak vélt jó dolgok gyarapításával. De nem lehetetlen. A világmindenség minden helyén a kölcsön befogadása és a törlesztés a természetes állapot, csak néhány “gyár” égett le, s csak kevesen tudnak magukénak mindent. Szinte elenyésző a számuk, de nekem nem mindegy egy dénár sem. Láttad volna mekkora ünnepet csaptak a szolgáim, amikor kiszabadultál. Akkor történt ez, amikor megszólalt benned a „chip”, vagyis valaki, aki érteni akart, s részt venni a teremtésben, aki nem elégedett meg az élettel magával úgy, ahogy van. Valaki, aki keresni kezdett és elhatározott valamit saját szándékából és meg is tette, még ha ez csak annyi volt is, hogy ide jött és feltette a kérdését.
Egy másik élőlény felé a jó szándék csak annyi, hogy ismerem és elismerem, vagyis átérzem a sorsközösséget és az esetleg valamivel jobb életfeltételeimet, és ennek tudatában, ha szükséges megosztom azt, amim van. Olyan ez, mint egy ujjgyakorlat egy zongoristánál. Ha rendszeresen elvégzi, látja a hibáit és van kitartása, akkor talán egyszer el tud játszani egy zongoraversenyt is. Ha nem gyakorol, akkor csak álmodozhat egy siker lehetőségéről. Az éheztem, szomjaztam tanítás alapvetően rám vonatkozik, aki mindenkit táplálok és fenntartok, Én vagyok a koncert lehetősége, mert az Én éhségem és szomjúságom nem 100 dénár nagyságú, hanem a kölcsönadott sok tízezer talentummal arányos. Rád vagyok szorulva. Nekem kell adnod, és ehhez sokat kell gyakorolnod, de nem az ujjgyakorlat a koncert. Az csak egy eszköz.
– Mivel törleszthetek hát, hogyan adhatok neked Uram – kérdezte a szolga egy kis türelmetlenséggel a hangjában –, ha nem a szolgatársaimnak adottakkal?
– A börtönben minden újabb nehézség csak azért volt, hogy ne feledkezz el a tartozásodról, ne érezd otthonosan magadat a börtönben, a patkányok között, ne fogadd el a sorsodat, ne add fel a keresését, hogy miért vagy ott, ahol vagy, amikor százszor végiggondoltad az életedet azért, hogy most megkérdezd tőlem, hogy mikor kaptad a kölcsönt és mire. Ha kimész, és újra kezded a életedet, semmi mást nem kell tenned ahhoz, hogy törlesszél nekem, csak annyit, hogy nem felejted el ezt a beszélgetést.
– Soha sem fogom elfelejteni – vágott a szavába a szolga megkönnyebbülve, mert valami nehezebbre, valami végzetesre számított a börtön után. – Esküszöm Neked a….
– Ne esküdj – monda a király –, mert máris megszegted. Gondolatban már kinn jársz az életben, és azon töröd a fejedet, hogy mihez is fogsz kezdeni a sok kölcsönnel, amihez ismét hozzájutottál. Nem azt kérem tőled, hogy néha – ha jókedvű vagy, vagy ha éppen rosszul mennek a dolgaid – gondolj erre a beszélgetésre, hanem azt, hogy minden gondolatod, mozdulatod, érzésed és érzelmed, minden szavad és lélegzetvételed, s minden szívdobbanásod mögött legyen ott ennek a beszélgetésnek az íze. Ez tényleg nem könnyű, de a kölcsön is hatalmas. Egyetlen lehetőséged, hogy működésbe hozod azt a „chip-et”, ami benned is megvan, és kizárólag rá hallgatsz. Látod, itt van hozzá a zsebemben az adó. Most is adja a „chip-nek” az adást. Pontosan azt, amit most a füleddel is hallasz. De mi lesz, ha kimész? Itt a nehézség. A „chip-et” működésben kell valahogy tartanod. Ha elromlott meg kell javítanod, ha bepiszkolódott meg kell tisztítanod, ha valami eltakarja, hogy elnyomja, vagy túlharsogja a hangját, ki kell tudnod kapcsolni a zavarást. Ez a nehéz. Nem jöhetsz vissza minden percben, hogy emlékeztesselek. Magadnak kell kiépítened az emlékezés mechanizmusát.
A börtönben azzal törlesztettél, hogy szép lassan rájöttél, hogy mindaz, ami a tied – az életedet is beleértve -, az semmi és te is semmi vagy. A törlesztés a felébredésed volt a hangomra és egyben a halálod is minden másra csak azért, hogy megtudd az igazat. Akkor váltál szabaddá, amikor végre megszólalhatott benned a hangom és te meghallottad. Ötezer év volt, vagy egy pillanat, mindegy. A szolgáim énekelni kezdtek örömükben, amikor meghallottad a hangomat és kiléptél a börtönödből.
Menj vissza most a „leégett gyárba”, és próbálj meg a dénárok mellett, amik csak kis gyakorlati kötelességek, a talentumokra figyelni. Magyarázd a különbséget mindenkinek, aki hallgat rád. Már tudod, hogy adhatsz, szolgálhatsz és szelíd is lehetsz a tízezer talentum birtokában, ami ismét a rendelkezésedre áll. Nyugodtan adhatsz dénárokat, szolgálhatsz órákat, napokat, éveket és szelíd is lehetsz, mert mindennel elláttalak, hogy elégedett lehess. Legyél bármi közöttük, de ami éppen vagy, az legyél. Az legyél teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel, teljes elmével. Lásd az összes szerepedet, játszd jól őket, de egyikkel se azonosulj. A súgóval azonosulj, mert az vagy te magad, aki már ért. A szemedre és füledre vigyázz, mert ők vonnak el legkönnyebben a súgó hangjától. Halld mindig tisztán a szavát.
A „nagyon gazdag Ember” terve miatt pedig ne aggódj. Jól megtervezte és jól is működik. Ezerbillió egészséges „gyárban” termelik a hozzád hasonló lények szerte a világmindenségben azt, amire Neki szüksége van. Mégsem mindegy Neki, hogy te jól végzed-e a munkádat. Minden jól végzett, tudatos munkának értéke van számára, de csak annak.
Most pedig menj!
A szolga teljes hosszában leborult a király előtt. Szólni nem tudott, mert a szíve, a szája és egész teste megtelt valamilyen szokatlan ízzel, amit eddig nem ismert. Csak a könnyei folyása jelezte benne az ismeretlen anyag bőséges jelenlétét. Amikor végre feltápászkodott, egyedül volt. Hallotta a király hangját, aki már valamelyik másik alattvalójával, vagy tanácsadóival beszélt fenn, a trónnál. Ahogy lefelé ment a lépcsőn egyre ott zúgtak a szívében a király szavai és érezte azt a furcsa ízt a nyelve alatt. Az ajtónálló egy szépen hímzett kabátot dobott a vállára, mert hisz még szinte semmi sem volt rajta.
Az őr kinyitotta a nagy kaput és ő kilépett.
Hééé, te! – kiáltott utána az ajtónálló. – Mindig figyelj a kezedre és a lábadra! Rájuk hallgass! Ők emlékeztetnek majd mindenre, ami szükséges.
Csak állt a napfényben és nézte a kaput, ami már rég becsukódott. Az íz ott volt még a szájában, a könnyei is folytak, amikor egy galamb szállt le eléje és burukkolva morzsákat kunyerált. A lába magától lendült meg, mert mindig utálta a galambokat. S akkor eszébe jutott, amit az ajtónálló kiáltott utána. A lába emlékeztette valamire, ami nem hozzá tartozott, és akadályozta a törlesztésben.
“Menjetek… hirdessétek az örömhírt…” (Mk 16,15)
Kérdező: Mik a szabályok?
Futó: Egyetlen szabály van, nem sokat beszélni, futni!
Kérdező: Mi kell hozzá?
Futó: Legfeljebb még két futó és egy váltóbot.
Kérdező: Van-e kijelölt pálya?
Futó: Nincs, minden a pályához tartozik, nincsenek korlátok. Egyetlen kötöttség van, hogy a hétköznapi élet sűrűjében kell vezetnie.
Kérdező: Mik az indulás feltételei?
Futó: Sok gyakorlás. Egy közös nyelv. Valamiféle, nem lelkesedés, mert az elmúlik, hanem vágy, belső tűz, állhatatosság – talán, vagy inkább félelem valamitől, ami biztosan bekövetkezik, de még előtte, ha lehetséges… Azonban, mindenek előtt a házi feladatok maradéktalan teljesítése: megélhetés, család, szülők, gyerekek, feleség-férj, fedél.
Kérdező: Vannak-e akadályok?
Futó: Csak akadályok vannak. Rendszerint olyanok az akadályok, hogy úgy néznek ki, mint ha igaziak lennének. Legközelebb azonban már ismerősök lesznek, és akkor újakat kell keresni.
Kérdező: Van-e váltóbot, amit át kell adni?
Futó: Nem fogható meg, aki át akarja venni, nem tudja mit is kell átvennie, s jó, ha az tudja, aki át akarja adni, de lehet hogy az éppen nem kell senkinek. Nem is az átadás a fontos, hanem egy hiány felismerése és az, hogy hogyan lesznek képesek azt az együtt futás alatt betölteni.
Kérdező: Miből van a váltóbot?
Futó: Figyelemből, ezért nem lehet átadni, csak megszerezni. Van aki fának gondolja és tüzet rak belőle az út szélén és melegszik mellette, van aki jó szónak gondolja és elszórja útközben, van aki jó cselekedetnek gondolja és bárki mellett első szóra megáll és ott is marad szolgálni és közben elfelejti a váltót.
Kérdező: Hogyan szerez az ember váltóbotot?
Futó: Úgy kellene, ahogy a kiskacsa úszni tanul, de nekünk ez nem megy. Helyet kell csinálni valaminek, ami csak akkor tud belépni, ha jó néhány dologtól megszabadul az ember. Ha tele van a tenyered, nem fér el benne más. Így lehet átadni is a botot a következőnek. Meg kell várni amíg kiürül a tenyere.
Kérdező: Ha ez ilyen macerás, honnan tudja meg az ember, hogy már nála van a váltóbot?
Futó: Onnan, hogy például érteni kezdi a felhőket, a hangyákat és a csillagokat, érteni kezdi a saját helyét, működését és szerepét, képes futás közben már nem elfelejteni, hogy miért fut, képes lesz saját munkája révén túljutni az akadályokon, képes lesz kételkedni, megérteni és nem ítélni, képes lesz minden helyzetet érzelmileg hasznosítani, képes lesz szabadon figyelmet szentelni.
Kérdező: Van-e bíró?
Futó: Először senkit sem lát az ember. Majd ahogy egyre többet gyakorol érzi, hogy valahonnan valaki nézi és szorít neki, de elítélni senki sem fogja.
Kérdező: Vannak-e pihenők?
Futó: Bizonyos pontokon át kell menni, de nincsenek bejelölve a térképen. Meg is lehet állni, de hamar elalszik az ember, így jobb folyamatosan futni.
Kérdező: Milyen felszerelés kell hozzá?
Futó: Cipő, ami állandóan nyom valahol, cipőfűző, ami rendszeresen elszakad, kevés ruha, mert úgyis leszakad az emberről, serkentő italok az ébrenléthez, néhány vekker, mert nagyon jól élünk.
Kérdező: Kell-e ismerni a terepet?
Futó: Nem, mert mint mondtam, nincs kijelölt pálya, és amúgy is folyamatosan változtatja valaki az égtájakat, a hegyeket és a völgyeket, csak néhány alapvető törvényt kell ismerni, mint a gravitáció, az áramlástan néhány törvénye, a kémia és a biológia egyes alaptörvényei, vagy a hangok és kozmoszok törvénye, de ezek mind jól megfigyelhetők gyakorlás közben.
Kérdező: Mi a jutalom?
Futó: A futás maga, az hogy az ember, amikor úgy érzi túljutott egy akadályon szinte ugyanott találva magát ahonnan elindult, eltölti valamiféle jó érzés, jó íz, együtt-érzés és egy nagyfokú szánalom minden és mindenki iránt. De legfőképpen az a jutalom, hogy futhat tovább saját elhatározásból, saját akaratából, szabadon.
Kérdező: Lehet-e egyedül is csinálni?
Futó: Az indulási feltételeket egyedül kell megteremteni. Gyakorolni azonban nem lehet egyedül, mert akkor az ember önkéntelenül arra fut amerre a többség. Régen mókuskeréknek, pörgettyűnek, vagy robotnak hívták ezt az irányt. Manapság itt, nálunk inkább ilyen nevei vannak: fogyasztási láz, ez a helyzet, kettőről háromra jutás, fejlődés, vagy egyszerűen a létfenntartás kényszere. Ezek akkora erők, hogy egyedül semmire sem megy velük az ember. Elsodorják.
Kérdező: Ismerni kell-e a futótársakat?
Futó: Nem. Nem tudja az ember kitől veszi át és kinek adja át a váltót. Akire gondol, az nem adja, vagy éppen nem kell neki, aztán jönnek még sokan idegenek is, akikkel ugyanígy jár. Aztán jön valaki és azt gondolja az ember, ő az. Megérez valamit. Azonban lehet, hogy téved. Azt hiszi megszerezhet valamit, de csak múlik az idő és nem történik semmi. Mindenesetre, ahol minden kérdésére, még mielőtt feltenné, azonnal kész választ kap, ott jobb, ha elkezd kételkedni. Ha valaki megnehezíti az amúgy nehéznek vélt életét, és ennek ellenére nekiáll dolgozni, sokat dolgozni és azt segítik, akkor már több az esély rá, hogy jól döntött. Aztán egyszer jön valaki, aki vele fut és nem megy el. Sokat kérdez, majd egyre kevesebbet. Aztán látni kezdi, ki is ő, aki vele fut és az is kezdi látni önmagát. Ez nem egy ismeret, hanem egy közös munka, egy együtt látás, egy irányba nézés, egy irányba futás. Egy darabig.
Kérdező: Lehet-e például az interneten előtte gyakorolni?
Futó: Lehet, de jobb csoportosan, rendszeresen, terepen.
Kérdező: Mit kell gyakorolni?
Futó: Hogy ne hazudjon az ember se másnak se magának; hogy képes legyen akár percekig, majd egyre hosszabb ideig egyfolytában futni fizikailag, majd szellemileg, aztán érzelmileg és végül együtt a hármat; hogy amikor úgy gondolja most már elég, fusson még két napig tovább; hogy a résztvevőkkel, akiket nem ismer legyen egy jól begyakorolt közös nyelve, akár “szuahéli” is; hogy képes legyen néhány percig nem reagálni a férje, felesége, vagy a főnöke rágalmaira; hogy ne keverje össze az érzelmeit a lelkiismeretével, és hogy egyre magasabbról legyen képes együtt-látni a valóságot miközben nyakig benne ül.
Kérdező: Mikor van vége a futásnak?
Futó: Amikor valaki, valamilyen okból kiszáll belőle, vagyis visszafordul és azokkal fut tovább akik eddig szembe jöttek, vagy egyhelyben pörögtek, de akkor is csak számára van vége, a váltó megy tovább.
Kérdező: Most is folyik?
Futó: Igen, már sok ezer éve.
Kérdező: Miért nem látszik a hatása?
Futó: Mert kevesen kezdik el és azok is hamar kiszállnak belőle, letáboroznak, vagy fészket rakva később annak szépítgetésével töltik életüket, vagy elkezdik oktatni az alapszabályokat és test- vagy ész-edzést csinálnak belőle mielőtt megszereznék a botot, vagy nem adják át a botot amikor lehetőség van rá, de ezernyi oka van. Talán a legfőbb ok a megszokásokban alvás sok évezredes rendszere, a hétköznapok sok felesleges energiaemésztése és a sokáig eredménytelennek tűnő futás. Ezért kevés a váltófutó. De talán ma csak ennyire van lehetőség. Mérhetetlen sok és nagy erő dolgozik azon, hogy ne legyen sok váltófutó, s aki van, feladja.
Kérdező: Veszélyes-e a részvétel?
Futó: Feltétlenül. A legnagyobb veszély, hogy az ember eltéved és nem talál még oda sem vissza, ahonnan elindult. A másik nagy veszély, ha megszereti a fizikai, vagy szellemi futást és sokakat maga mellé vesz, hogy nekik is jó legyen, miközben elfelejti mire is megy ki a futás. A harmadik veszély, hogy mindenáron célba akar érni, ezért elfogad helyeket céloknak és ott marad. A következő, hogy azt gondolja haladnia kell valamerre egyre tovább és tovább, pedig az igazi váltóban el sem kell mozdulnia a helyéről.
Kérdező: Mi van, ha elakad az ember egy kátyúban, vagy egy sziklafal tövében?
Futó: Akkor bizony elkél a segítség!
Kérdező: Honnan jön segítség?
Futó: A földből, a levegőből, a kátyúból, vagy a sziklafalból! De leginkább a csendből, vagy ami ugyanaz, a figyelemből!
Kérdező: Miért kell a csend?
Futó: Azért, hogy meghallja azt a hangot, ami megmondja merre tovább.
Kérdező: Be kell-e szállni a futásba, vagy elég nézni?
Futó: Senki sem kényszerít senkit, ha beszáll nehéz lesz és nem tudja elér-e valahová. Ha nem száll be, akkor ugyanoda jut mint mindenki, aki néző.
Kérdező: Mi a cél?
Futó: Valamilyen hatás, befolyás vagy inkább érzékenység megszerzése és átadása annak, akinek szüksége van rá. Céltalanul, mert a cél túl magas, vagy ami ugyanaz, túl alacsony. Egyszerűen kifejezve valaminek-valakinek a táplálásáról van szó. Ha úgy érzi az ember megérkezett, akkor biztosan eltévedt. Olyan ez, mint a bükkfa célja. Létezik és létezésével táplál valamit, amiről nem tud, de képességeihez mérten maximálisan ellátja a feladatát. Minden tavasszal új hajtásokat hoz és növekszik haláláig.
Kérdező: Furcsa egy verseny!
Futó: Az! S a legfurcsább, hogy legtöbben, vagy majdnem mindenki körülötted – még a hozzád legközelebb állók is - ellenkező irányba futnak, vagy egyhelyben pörögnek és ez hatalmas szenvedést okoz, de ezen nem lehet segíteni.
Kérdező: Kössz a felvilágosítást!
Futó: Szívesen, de ne hidd, hogy ettől bármi is önmagától világosabb lesz!
Kérdező: Még egy kérdés. Hol lehet jelentkezni a váltóra?
Futó: Bárhol, bármikor, amikor találkozol valakivel, aki ellenkezőleg fut, mint a többség. Kezdj el vele gyakorolni! Aztán majd meglátod, ha lesz már rá szemed!
“Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (János 3,3)
Lent ült a Márton rét szélén nem messze attól a bokortól, amely alatt ülve, úgy jó harminc éve elkezdődött valamiféle változás az életében. A bágyadt októberi napnak volt még annyi ereje, hogy a farönköt, amin ült átmelegítette. A rét most is te volt szórva halványlila őszi kikericsekkel, mint minden évben, s a nagy fekete harkály is ugyanúgy füttyentette el mély hosszú hívójelét, mint bármikor, amikor élete során hegyek között, erdőben járva hallotta. Egy dolog hiányzott csak a megszokottak közül. Nem volt már nála a fotópuskája. Harminc évvel ezelőtt azért vette, mert itt a rét szélén, egy kövön ülve, egy csendes nyári éjszakán látott meg először néhányat azokból a titkokból, amiket csak a csendes éjszakai erdő ismer. Akkor egy komód méretű vadkan csörtetett ki a mellette lévő bokorból, majd egy farkát magasra tartó róka ballagott el előtte, meg-megállva a réten szimatolva, ugrásra készen. Akkor úgy érezte, hogy, ha már a sors kifürkészhetetlen útjai folytán és édesanyja kegyelméből megadatott számára, hogy rendszeresen itt élhet az erdőben ráadásul azzal, akit szeret, már csak miatta is meg kell keresnie, ki kell tapasztalnia és meg kell örökítenie annak minden lehetséges titkát. Hogy mindezt miért, azt akkor még nem tudta. Az egésznek az okát nem vizsgálta. Elég volt a kíváncsiság. Titok pedig volt elég, s amikor a nagy méretű titkok, a szarvasok, őzek, vaddisznók és rókák bemutatkoztak, jöttek a kisebbek, a borzok, a nyestek, a cickányok és egerek, majd a még titokzatosabbak: a gombák, virágok, madarak, darazsak, források, patakok, ködök, felhők, hópelyhek és jégzászlók. Mind megörökítésre kerültek a filmeken és valahol mélyebben, tartósabban benne is, önmagában olyannyira, hogy a legkülönfélébb helyzetekben váratlanul, maguktól felbukkantak és legtöbbször csodálkozást kiváltva meg is nyilatkoztak a jelenlévőknek. Ilyenkor mondta végül, szinte minden esetben azt, hogy: de ez csak mese, csak szavak, menjetek ki az erdőbe és győződjetek meg magatok róluk, ne higgyetek el nekem semmit, mert lehet hogy nem is igaz az egész. És persze nem ment senki ki az erdőbe, vagy ha kiment, vasárnap délelőtt ment, amikor mások is és sokan és még a legkisebb élőlény is régen elbújt oda, ahol nem zavarják. Szerencsére, mert ha mindenki kíváncsi lenne ezekre és általában a titkokra, azok már régen nem titkok, hanem a hétköznap részei lennének és fabatkát sem érnének, mert a titkok értelme éppen az, hogy meg kell fejteni, meg kell keresni őket kitartással, sokat áldozva, amíg meg nem nyílnak, nyilatkoznak a keresőnek, s csak az után válhatnak számára hétköznapivá, miután sikerült életgyakorlatába beépítenie őket.
Aztán elfogytak a titkok, amit felesége úgy fejezett ki: “Már megint mész? Pedig már mindent lefényképeztél!”, vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk: a titkok mögött felsejlett egy másik, egy nagyobb titok, amihez nem kellett fotópuska, nem kellett bakancs, végül is szinte semmilyen kellék sem kellett, csupán időnként egy csendes hely, néhány olyan kereső ember, mint ő, és néhány útbaigazító tanács néha olyanoktól, akik már közelebb voltak a titokhoz. Valószínűleg az is feltétel volt, hogy elteljen az előírt harminc keresésre szánt év, bár ez sem igaz általában. Nála igaz volt. Mindig volt benne keresési vágy, mindig is látott megfejtésre váró titkokat. Nem tudott soha megállni egy végsőnek tűnő megfejtésnél. Mindig maradt valamilyen hiányérzet benne valahol, ahol talán többet tudnak a dolgokról, mint ami számára pillanatnyira elérhető volt. A fotópuska szögre került és az emlékekről készített képeket elkezdte szépen szétosztani azok között, akikben meglátott valami keresési vágyat, vagy csak valamiért valamivel fizetnie kellett olyan helyeken, ahol értékelték a természetet, még ha csak képeken is. Ez az új keresés szép lassan megváltoztatott körülötte mindent. Már nem egy fotós látta a szarvasokat, rókákat, bükkfákat, embereket, hanem valaki, aki közülük valónak és mégis olyannak látta magát, amilyennek talán csak a körülötte lévők láthatták. Ez a látásmód sokkolta, s ezért mindent megváltoztatott. Régebben tudta az őszi kikerics latin nevét is és valamit működésének tudományos magyarázatáról, ma pedig semmit sem tud róla, de beszélgetni megtanult vele, s olyan dolgokat tud meg és kezd érteni, ami egyetlen tudományos szakkönyvben sincs benne és a legbriliánsabb fotó sem ad vissza. A kikerics is, mint a többiek mind, mesélni kezdtek neki.
Nálunk sem indulnak a dolgok másképpen, mint minden élő lénynél – kezdte azon a bizonyos őszi estén a kikerics. Hosszú alvás és készülődés után, amikor a külső feltételek kedvezővé válnak – magyarul mondva -, amikor kitavaszodik, a föld felmelegszik és a vizek megindulnak, a hagymám lenn a földben megduzzad és a csírám vágyni kezd a fényre. Nem tudja miért, de a törvény benne olyan erős, hogy nem lehet megakadályozni, hogy a világra jöjjön. Együtt nő a nedves erdei tisztáson a többiekkel, füvekkel, harangvirággal, medvehagymával, zsályával, boglárkával, akiket ugyanez a törvény irányít, de akik valamilyen külső, tőlük független ok miatt mások. Igen, egyszerűen azt mondjuk rátok: rét, virágos rét – válaszolta neki, amikor magához tért első meglepetéséből. Tavasszal azonban nem tekintünk téged a virágos rét külön részének, mivel nincs virágod. Zölded csak azt a hátteret adta szemünk számára, ami a tavasz és a nyár alapszíne, és ami pihentet, nyugtat, élettel telít, szóval természet. Nem bioszféra, nem haszonerdő, nem kaszáló, mert ezekben nem lehet hemperegni, kergetőzni, kacagni, hanyatfekve fűszálat rágni, hanem erdei tisztás. Talán azért adtátok ezt a nevet neki, mert itt valami nem csak hasznos, hanem tiszta is jelen van, nem gondolod – kapcsolódott az érzelmekben gazdag monológba a kikerics. A vaskos sötétzöld leveleim belevesznek a fűfélék rengetegébe. Sokáig növök együtt velük. Versenyezünk a napfényért, a vízért, az élet-térért, de a vágy nálam sem múlik, s a leveleim tövében megjelennek az első bimbók is. És akkor, valamikor július végén történik valami. Az egész környező világ tovább nő, teljesedik, virágba borul, majd termést hoz, én viszont fonnyadni kezdek, majd sárgulni, s mire a gyöngyvirág bogyója megkékül, mire a galagonya termése kigömbölyödik, s mire a füvek sárgává érlelik kalászaikat, eltűnök a nagy örömünneplő környezetéből. Eltűnök annyira, hogy számotokra nyomom sem marad. Meghalok. Mintha visszamennék oda, ahonnan tavasszal megszülettem. Meghalok a világotok számára. Számotokra eddig is láthatatlan voltam, de most ténylegesen eltűntök. A te szemed, ebből a szempontból persze amúgy sem játszik sok szerepet. Amit meglátsz, az a dolgoknak csak a világos, vagy sötét része és az is csak a saját szemszögedből. Látásod valahogyan, valami miatt gyönyörködés, vagy haszon beállítottságúra torzult. Virágos rétet látsz és kaszálót, törvényt nem. A kikerics itt egy kicsit elhallgatott, s szavai nyomán eszébe jutott valami, amire a kikerics utalt.
“Felébredni, meghalni, megszületni” - mondja az ősi törvény, mint egyetlen utat az embernél arra, hogy betöltse feladatát, azt a célt, amit vele kapcsolatban megfogalmaztak akkor, amikor létre-hozták. Nemcsak megszületni, élni és meghalni. Ez kevés. Ez elég a hangyának, elég a fűnek és a szarvasbogárnak, talán a macskának is, de nem az embernek – mondja a törvény. Neki rá kellene ébrednie – mert a beleprogramozott valahogyan nem működik, pedig képes lenne rá – mi is a valóság, meg kellene halnia mindannak a számára, ami nem ennek a megismert valóságnak a része, és újjá kellene születnie ebből a halálból még itt, élete során s élni is itt, ebben az “új” életben. “Nem lehet fizetés nélkül távozni” – mondja valamelyik írásában Hamvas Béla, aki egész életében ennek a programhibának az okát kereste. Sok önmagáról és a világról alkotott illúziónak kell benne meghalnia annak érdekében, hogy újjá tudjon születni arra, amire teremtették. Ha most nem, hát legközelebb újra, és számtalanszor újra, míg rá nem jön, s “vissza” nem fejlődik, a gravitáció és az entrópia működésének ellenére vissza nem tér az eredeti okhoz, amiből származik. Azért teremtették. Az őszi kikerics szavai, ahogy elnézte a rét szélén ülve, a langyos októberi illatok között, valahogyan ezt juttatták eszébe. Felébredni a világra, táplálékul szolgálni a környezetének, gyönyörködtetni, árnyékot adni, vagy éppen csak versenyre ösztönözni azokat, akik mellette nőnek fel, de ezzel nincs vége. Mindezt odaadja, fel-szolgálja szelíden, de “tudja”, hogy még ez sem elég. Még ezt is “fel” kell adnia. Meg kell halnia egy régi világ számára, hogy újjászülethessen, és újjá, igazi valójában megszületve tovább szolgáljon ugyanott. És még a sorrendet is tudja. Nem jöhet előbb az, aminek később kell jönnie, még ha az is az előbbre való. Azt kell először létre-hozni, amit fel lehet később áldozni valami nagyobbért.
Amikor a füvek, magjaikat szétszórva elsárgulnak, fáradtan lefekszenek az életüket adó földre, akkor születek meg újra – folytatta a kikerics. Ehhez pedig akkor már semmi sem kedvez körülöttem. Az éjszakák hűvösek lesznek, rovarok is alig vannak, amikre pedig mint minden virágnak, nekem is szükségem van. És mégis, láthatod magad is, erre a bágyadt szeptemberi-októberi napra visszamosolygok azokkal, a most már számodra is látható “gyönyörűségesen törékeny és áttetsző halványlila” csokraimmal – ahogy ti mondjátok. De ez már valami egészen más. Levelem nincs, ami táplálna, árnyékot adna, szolgálna. Egyszerűen létre-jövök azért, mert Valaki ilyennek gondolt el és össze kell gyűjtenem azt az anyagot a földből, levegőből, napfényből, amit csak én tudok összeszedni. Ezt a szerepet szánták nekem egy nagy színdarabban. Egyedül én vagyok képes erre a színárnyalatra, erre az illatra, erre a szerepre mindhalálig. Nézd meg melyik virág szára ilyen hófehér, s a szirmaim sem sárgák, vagy pirosak, de még kékek sem, hanem lilák, mert ez a szín a legnagyobb intenzitású a fehér után, a számotokra láthatók közül. Igen, a halál is eljön ismét, de ismét nem véglegesen. Amit így összegyűjtök, halálommal vissza kell juttassam oda, ahonnan kaptam. A földbe, ami a földből volt, a levegőbe, ami onnan jött és a napnak, amit tőle kaptam. Tavaszig. Amikor is minden elölről kezdődik. Igen – mondta lassan, amikor látta, hogy a kikerics egy kis szünetet tart. Láttam előtte már olyat is közületek, akit pár év alatt elnyomott a szeder; olyat is, amit törmelékkel eltemettek az üdülőben az út építése során; és olyat is, amely alól elvezették az éltető vizet. Ők nem hoztak ősszel virágot. Igen, ők elmentek – mondta a kikerics. Elment az élet belőlük máshová, más formába, hogy ott tovább éltessen, mert az élet formája sokféle, de az élet maga egy – ahogyan szintén tanították nektek. Most pedig menj haza, mert vár a feleséged. Nélküle úgysem mégy sokra ezekkel a dolgokkal, mert úgy látom csak ketten értek egyet. Éppen miatta és apád miatt, aki már fentről szurkol neked gyere el máskor is, ha akarsz és akkor másokat is mesélek.
Az ember nem őszi kikerics, nem fű és nem is hangya – mondta egyik barátja később, akire ráborította mindazt, amit megértett a kikerics szavaiból. Mégis, mintha lenne valamiféle közös törvény, amit a kikerics, a fű és a hangya “tud” és az embernek is tanították, ha valamilyen oknál fogva nem is érti. Az elejét még érti: megszületni, felnőni, tanulni, érvényesülni, vagyis élni – még valahogy megy. Ha a körülmények kedvezőek, akár magától is. Majd felelősséget vállalni, vagyis adni, szolgálni, szelíden másokat, már kevésbé, mert nincs meg a megfelelő együtt-látás, ami olyannak mutatná meg a dolgokat, önmagát és másokat, amilyenek valójában, ahogy a kikerics is látja. S a folytatás, amiről a tanítás szól – mintha tudták volna mi hibádzik – rendre elmarad. Pedig tényleg más az ember szerepe, mint a kikericsé, a fűé és hangyáé. Valamilyen más “anyagot”, “színárnyalatot”, “illatot” várnak el tőle. Zöld helyett halványlilát a kikericsnél. S az embernél? Pedig vannak és mindig is voltak más “anyagból” lévők, más “színűek” és “illatúak” közöttük is. Csak éppen a látással, a felébredéssel van megint a probléma. És a vággyal, az újjászületés utáni vággyal, ami valahogyan a kikericsben benne van. Mintha az embert holdkóros álomban tartaná az a nagy varázslat még akár hatvan év után is, amit alva-ébren “élet”-nek lát és nevez. És ha felébredt és már lát? Akkor jön a nehezebbje, a kitartás a változtatásban, amit minden és mindenki ellenez, kinevet, megkérdőjelez körülötte. Valahogyan ki kellene tartanom – gondolta -, valahonnan erőt kell kapnom a továbbiakhoz, mint a kikerics, mielőtt újjászületik. Talán kevés a természetfotózás, a fotópuska és a fotók áldozata. Mást is oda kell adnom. Vagy talán a barátomnak van igaza, és az őszi kikerics tényleg nem olyan, mint az ember. Talán tényleg elég csak gyönyörködni benne, lefényképezni, vagy egyszerűen elmenni mellette, mint ami nem számít, nem fontos, és élni az életet, mint minden és mindenki más körülötte felesleges “agyalás” nélkül?
De ne is emlékeztetne semmire? – kérdezte önmagától.
Dobogókő, 2004. augusztus
Thomas Moore: A lélek rejtelmei a kapcsolatok tükrében – teremtő illúziók a szerelemben.
Ez egy jó szándékú könyv. A szerző sok tapasztalatát ötvözi a “tanultakkal”. Sok igazságot elmond a témáról anélkül, hogy lezárná. Ugyanakkor amerikai is, mert igyekszik meghagyni az ember szabadságát a lélek rejtelmei ellenére is: “Már maga a lélek fogalom kihangsúlyozza az egyéniségként való létezés jelentőségét… Ez a könyv lényegében nem is szól másról, mint hogy szabaduljunk meg azoktól a rögzült, merev ideáktól, képzetektől, amelyek előírják, hogy mit jelent szeretni, házastársnak, barátnak lenni, vagy közösségben élni… A kapcsolatok, azt hiszem, igazán szentek… azáltal, hogy végtelen és rejtelmes mélységeket érintenek bennünk, a közösségeinkben, a dolgok valódi természetében”.
Ennek kapcsán eszembe jutott egy magyarul nemrég megjelent könyv (G.I.Gurdjieff: A mindenségről és mindenről), mely bár jóval korábban (1920 és 1928-között) íródott, ugyanezt a célt tartalmazza bevezetőjében, csak egy kicsit még kibővítve: “…az olvasó gondolatából és érzelméből kíméletlenül és minden megalkuvás nélkül kiirtani az emberek pszichizmusában már évszázadok óta belegyökerezett hiedelmeket és véleményeket mindenről, ami a világon létezik”. A különbség az, hogy Gurdjieff Belzebubként “elmondja” unokájának hogyan lehet valamivé válni, amivé T Moore szerint is igen nehéz, de lehetséges: “az igazi közösség individuumokból áll, az egyéniséghez pedig elengedhetetlen a közösséghez tartozás”. És ez az egész lényege: mitől és hogyan lesz valaki individuummá, olyanná, aki látva a valóságot képes azt is látni, hogy mit tehet és azt meg is tudja tenni?
T. Moor nem megy ilyen messzire, nem a mindenségről beszél, de rendszeresen kitekint az ember természettel és felsőbb világokkal való kapcsolataira is. Ugyanakkor valamiféle kalauz is kíván lenni “a sokféle lelki kapcsolat ápolásához”, “kezelni” kíván, azaz kézbe venni bizonyos dolgokat, amelyeket megtapasztalt önmagán vagy paciensein belül, s ezt javasolja az olvasónak is: mintha keresne egy jó módszert.
Becsületes is annyiban, hogy könyve gyökerei között többször hivatkozik a középkori alkímiára – nyilván ennek is köszönhető a New Age megjelölés a címlapon -, mint “a lélek kimunkálásának” egyik ősi tanítására.
Már az első fejezetben kiderül, hogy valami olyasmi a lélek, ami vonzódik is menekül is a kapcsolatokhoz, kapcsolatok elől és valami egészen más, mint a spiritualitás, ami “kivonulni” akar az életből: “Fontos tiszta helyzetet teremteni, kiszakadni az élet köznapiságából ahhoz, hogy a szellem birodalmát valóban fel lehessen fedezni”. Ugyanakkor “ a lélekre is egyenrangú feladat vár, mire érzelmi kötődései révén az élet kincskészleteit felleli és zegzugait kiismeri”. Már itt problémás volt számomra a szellem, a lélek és a test fogalmak tisztázásának, helye, szerepe meghatározásának elmaradása, illetve csak egy rövid utalás rá a jegyzetekben. Úgy tűnik, mintha természetes lenne, hogy mindenki ugyanazt érti alattuk, bár később kiderül, hogy erről egyáltalán nincs szó. A lélek az életet szolgálja – írja -, de megemésztett tápláléka – a benyomás, az élmény, a tapasztalat – nála magasabbat (mintha kétféle lenne, mintha átalakulhatna valamivé). Ez egy nagyon ősi vita, agyalás erről a valamiről, ami van is meg nincs is, az életet is szolgálja meg valami mást is; maga az élet forrása is, ugyanakkor megfoghatatlan is, vagyis élet feletti is; az érzelemmel van alapvetően összefüggésben, de nagyon is tudatossá válhat, stb. anélkül, hogy a kép tisztább lenne, bár a leírtak – főleg az utolsó két fejezetben - rávilágítanak valamire.
A második fejezetben tesz egy érdekes hivatkozást Jungra: “ a kapcsolatok legalapvetőbb problémája, a részt vevő személyek tudattalansága (ez a szó, már a tudatosság az angolban azonos a lelkiismerettel). Két intim viszonyban lévő személy teljes tudattalanságban lehet azok felől a motívumok felől, amelyek együttélésük jelentéstartalmát és feszültségét adják és ezen az sem változtat, ha megmondják egymásnak, mert képtelenek mélyen látni és megfogalmazni a saját problémáikat”. Erre visszhangzik a későbbi megállapítása: “A kapcsolatok két kihívást szegeznek az embernek: egy, hogy ismerd meg önmagad… és kettő, hogy ismerd meg a mély, sokszor alig-alig belátható gazdagságát a másik ember lelkének” – ami persze ugyanaz, mint az első. Ez alapprobléma, de itt kezdődnek a nehézségek is, melyeket a szerző feltár, de megoldásának módszerével rendre adós marad, mert azt feltételezi, hogy pusztán odafigyeléssel ezek megoldhatók. Az ember azonban, ahogy ma áll, nem képes látni sem önmagát, sem a másik embert a valóságában. Gondolatai, érzelmei és mozdulatai is – nagyon ésszerűen -, asszociációs és nem tudatossági alapon működnek. Hogy ezen valahogyan változtatni tudjon a tudatosság felé “olyan szemmel kell néznünk, amely látja a látható világot befolyásoló láthatatlant…” - írja, s bár a szerző felsorol néhány tényezőt, de megáll annál a kultúra és világfelfogás határánál, melytől való megszabadulásra buzdít a bevezetőben.
“Az intimitás a kapcsolatban “a leg-bensőbb” megélését jelenti, a felszíni dolgok alá és mögé nézést”. De ki az, aki a dolgok alá és mögé néz, ha még önmagát sem ismeri? Az a sok száz kis én, aki Jung szerint bennünk – éppen a lelkünkben – él, s akik – egy kicsit rájuk figyelve, azonnal észrevehetően - minden percben mást akarnak, attól függően, hogy a test, az érzelem, vagy a gondolat melyik pillanatnyi asszociációját követik. Az igazság valahol ott kezdődik, ahol Jung írja az idézetben: “Végső soron az emberek nem akarják tudni, milyen titkok szenderegnek a lelkükben”. S ennek okai sokkal messzebb visznek, mint a könyv témája – a felmerülő kérdések mellesleg rímelnek a nyári BOKOR KD kérdéseire is.
Az ötödik fejezetben foglalkozik a szerző a közösséggel. Alapszava a középkori latin convivium, azaz “együtt élés”, aminek alapja, mint később kiderül az individualitás: “az Én minden dolgok közössége. Én vagyok a mikrokozmosz”. S itt megint adós marad a szerző azzal, amit viszont becsületesen bevallva, nem tud. Mi ez az Én a világmindenségben és milyen része ennek a lélek (vagy érzelem?). Miért lett a szün-eidészisz, az együtt látás, együtt értés magyar fordítása a lelkiismeret? Mit, és kinek kell együtt látnia, együtt értenie ahhoz, hogy működjön egy házasság, barátság, közösség, emberiség és miért nem érdekli ez az embereket? Egyáltalán mi az, ami működhet egy önépítő, a világban élő “kisközösségben” és mi az, ami nem egy szerzetesrendben, vagy egy szociális, kulturális célú közösségben? És ha működhet, hogyan? Miért nem látunk együtt, ha már eleve teljesen kifejlett lelkiismerettel rendelkezünk?
A harmadik fejezet a családdal foglalkozik, a család alkímiájával. Nagyon sok minden tényt jól lát és nagyon jó a kocsiti mese. Szerintem viszont az a mozdulat, hogy a lány odalépett Coyote-hez és azt mondta, add nekem a feketeribizlit – vagyis nem azt kérte, hogy önmagát adja –, egy olyan mozzanat, ami nem kapott elég hangsúlyt a könyvben. Pedig e nélkül nem működik az alkímiai folyamat. Vágyni kell a misztikusra – a mágiára. Athéné mást teremtett, kultúrát, amelyben, ha jól működik, ezt a mágiát lehet továbbadni, de vágynia rá mindenkinek magának kell!
A további fejezetekben a szexualitás a központi téma. Nagyon sok tapasztalatot leír a szerző, ami hasznos lehet a napi gyakorlatban, de a lélek, ami a szexualitást, mint az élet egyik formájának továbbvitelét élteti az, amelyik az élet szolgálatában áll és talán nem is lenne szabad léleknek nevezni, ha máshol léleknek azt nevezzük, ami a küldetésünkkel való kapcsolatot keresi: “saját életünkre találunk iránymutatást, amikor mások vágyainak és szándékainak figyelmet szentelünk. Ez nem kötelesség – ez egy létezési mód, amely az ego helyébe a lelket helyezi”. Vagy meg kellene húzni a határt, hogy az az anyag, amit a természet a szaporítás céljára – és hogy néha egy kis örömet szerezzünk egymásnak - egy emberi szervezetben kitermel, hogyan – milyen munkával és körülmények között – képes átalakulni egy hétköznapi emberben lélekké, Istennek is tetsző anyaggá, mivel önmagától nem fog. És itt az egész alapkérdés: hogyan válhat az ego lélekké, amikor sem ő nem akar, sem a környezete nem segíti ezt elő? A tizenegyedik fejezet ezt így írja le: “Ha az individuum sem ért mindent, ami a lélekben zajlik, hogyan volna képes egy hozzá közelálló, saját életében közvetlenül érintett személy akár leghalványabb értésére is?” S azonnal ad egy megoldást is: “A feladatnak egyetlen megoldása van, amit ismerek, ha mindkét fél megadja a léleknek a neki kijáró tiszteletet, elismeri titokzatosságát, amely kiküszöbölhetetlen, és éppenséggel ezt a kiszámíthatatlanságot kezdi el értékelni.” Igen. Ez így becsületes, de hogyan jön ez össze az ismerd meg önmagadat eredeti célkitűzéssel, ami nem a titokzatosságnak adja át magát, hanem a megismerésnek? Mi az az Én, a “mikrokozmosz” – ahogy a szerző nevezi, a minden dolgok közössége, az a bizonyos “két kerék”, amit később, nagyon segítve a szemléletességet megemlít? Hol találkozik a szexualitás a léleknek azzal az arcával, aki nemcsak a testi kapcsolatot, biztonságot, hanem az együtt-értést keresi?
Az intimitás alkímiája és az epilógus az a két fejezet, amiben kinyílnak az ajtók valamire, ami további gondolkozásra késztetheti azokat, akiket a téma érdekel. “A lélek kimunkálása általában egy hosszú processzus, mely abból áll, hogy valamit kitermeljünk belőle (vagyis ismét két dologról van szó!). Az alkimisták a nyersanyagot Prima materiának hívják… s ami olcsó, mint a szemét, tele van vele minden, csak épp senki sem ismeri”. Ez minden vallás alapvető tanítása is: a márványtömbből Dávidot faragni, a nyers kőből brilliánst csiszolni eljárása. Csak nem kell senkinek, mert nehéz, hosszú és fáradságos, pedig ezen az úton megtett minden lépés megmarad – mondják a hozzáértők.
Végül a szerző nagyon messzire megy. Cusanust idézi, aki már a teremtés fenntartásának alaptörvényére hívja fel a figyelmet, amikor azt mondja: “a tapasztalást az implikáció és explikáció paradoxonának tekintsük, összefonásnak és kibontásnak… - ölelkezésnek és szétválásnak” s ennek alapján fejezi be könyvét is: “a szeretet fonalait az egyes emberen túlnövő lélek szövi, amely gondolkozik arról, hogy a világ az emberek közötti egyesülés és ne széthullás felé haladjon”.
Csak annyit tudok még hozzá tenni ehhez a szép befejező mondathoz, hogy a faj fenntartásán túl éppen ezzel az emberen túlnövő lélekkel való kapcsolatteremtés megvalósítása az ember földi célja. Csak ekkor valósulhat meg az egyesülés, e nélkül azonban nem a világ széthullása van, hanem Isten szomorúsága emiatt a kis, de nem jelentéktelen bolygó és emberszerű lényei “élete” miatt.
Összefoglalva: a könyv egyike a ma divatos, népszerű pszichológiai tanácsadó könyveknek. Aki kiérzi belőle, hogy írója nagyon sokat kísérletezett magán és másokon azért, hogy a lélek rejtelmeit megfejtse – mert valami nem egészen stimmel - és még mindig nyitott a további keresésre, az esetleg maga is kedvet kaphat ehhez az úthoz, bár nincs rá utalás, hogy a hétköznapok dzsungelében hogyan lehet a látásunkat (értésünket, gondolkozásunkat) megváltoztatni anélkül, hogy felrúgnánk a régit. Inkább fel kellene használnunk a régit, a meguntat, mint megemésztett táplálékot (a borhoz kellett a víz Kánában is).
Ha valaki, olvasva a könyvet, kézikönyvként akarja használni napi kapcsolatainak mélyebbé tételében, csalódni fog, mert ehhez az önismeret és ezen belül a lélek-ismeret megszerzésének nehéz munkáját nem lehet elkerülni – amint erre a szerző is utalt.
Ha valaki kiindulásnak veszi a könyvben leírtakat ahhoz, hogy tovább keressen a felvetett kérdésekkel kapcsolatosan, akkor sikeres lehet, de csak abban az esetben, ha ezt nem egyedül és nem csak intellektuális alapon teszi, hanem csoportban és rendre áttéve a megértettet a napi gyakorlatába.
Mindezekről persze a szerző nem tehet. Ő jó szándékkal leírta kísérleti tapasztalatait és a maga módján egy kicsit megpróbált segíteni a közvetlen paciens körén túl élők életén is – bár ez utóbbival kapcsolatban vannak kétségeim.
Magam részéről nagyon hasznos volt a könyv és köszönöm neked Bandi, mert megerősítette azt a lassan megtapasztalt valóságot, hogy a lélek egy olyan erő, ami a test és az aktív gondolkozás között folyamatosan ingadozik, billeg, minden pillanatban azt táplálva, amely erősebb. Hétköznapi nyelven ezt érzelemnek nevezik – a szerző sokszor léleknek -, Platon lónak nevezte a kocsival és kocsissal párhuzamban. Ő az, aki éltet, élővé tesz, és aki éppen az aktív gondolkozáson és az önmagam megismerésén, majd az önmagamon végzett munkán keresztül fejlődőképes egy lehetséges másik lélek, a “gazda, vagy mester” felé a szerkezeten belül, ha már nincs a szerencsés nevelés következtében eleve ott, mint azoknál, akik hisznek – feltétel és megalkuvás nélkül - egy felettük lévő jótékony és szerető hatalomban, s mindenüket (a testet, érzelmet és gondolkozást) Neki vetik alá.
Dobogókő, 2004. július 17. (Elek napja)