BOCS.HU Dokumentum - Küldő űrlap

Címzett e-mail címe: Feladó e-mail címe: Feladó neve: Üzenet: Kedves Barátom! Látogass el a http://Bocs.Hu - Fenntartható Civilizáció Portálra! Érdemes! Cikk: A harcos (The Warrior) színes feliratos angol-indiai filmdráma, 86 perc, 2001 rendező: Asif Kapadia forgatókönyvíró: Asif Kapadia operatőr: Roman Osin jelmeztervező: Louise Stjernsward zene: Dario Marianelli producer: Bertrand Faivre látványtervező: Adrian Smith vágó: Ewa J. Lind szereplő(k): Irfan Khan (Lafcadia) Puru Chibber (Katiba) Aino Annuddin (Biswas) Mandakini Goswami (Rabia) Sunita Sharma (A lány) Noor Mani (Riaz) Lafcadia, a király hadvezére azt a parancsot kapja, hogy embereivel romboljanak le egy falut, amelynek lakói nem fizették be időben az adót. A kegyetlen mészárlás közepette Lafcadia találkozik egy fiatal lánnyal, aki ráébreszti, mennyire üres és értelmetlen volt addigi élete. Akkor és ott eldobja a kardot, és megfogadja, hogy soha nem gyilkol többé. Elhatározza: kisfiával, Katibával együtt visszatér szülőfalujába, hogy ott kezdjenek új életet. A király azonban nem bocsátja meg a harcos árulását: legkegyetlenebb katonáját küldi Lafcadia nyomába. Megindul a hajsza, amely a sivatagon át egészen a Himalája hófödte csúcsáig vezet. A film író-rendezőjét, az indiai származású Asif Kapadiát már diplomamunkájáért, A báránytolvajért (The Sheep Thief) a zsűri különdíjával tüntették ki a Cannes-i Filmfesztiválon. Első nagyjátékfilmjét, A harcost 2001-ben a Független Brit Filmesek díjával jutalmazták. A 2003-as BAFTA-díjátadó ünnepség dupla sikert hozott a film készítőinek: A harcos olyan filmek elől hozta el a legjobb brit filmnek járó Alexander Korda-díjat, mint a több Oscar-díjra jelölt Az órák, vagy Stephen Frears új műve. Asif Kapadia megkapta a legjobb elsőfilmesnek járó díjat is. (www.port.hu/cinema) --- Asif Kapadia, az Angliában nevelkedett hindi származású filmrendező így nyilatkozik első nagyjátékfilmjéről, A harcos-ról: ... ott álltunk az indiai Rajastan tartományban található sivatag közepén, 47 fokban, 250 fős stábbal, amit lovak, tevék, bivalyok, skorpiók egészítettek ki. Fejünk fölé tornyosult az ősrégi vár, benne 600 talpig felfegyverzett, katonának álcázott statisztával. Körülnéztem és azt gondoltam: igen, valahogy ilyennek képzeltem az első filmemet. Hát, igen. Nehéz azt állítani, hogy Kapadiát összenyomja a ránehezedő felelősség, mivel már vizsgafilmjéért (A báránytolvaj) különdíjat kapott a zsűritől Cannes-ban. Az meg, hogy első filmjét ilyen körülmények között forgathatja, egyáltalában nem általános, még a (hozzánk képest) gazdag Angliában sem. Az általános az, hogy első filmjüket a rendezők kis költségvetésből, kevés helyszínen, kevés szereplővel forgatják, minél jobban lecsökkentve az (anyagi) bukás kockázatát. Azért nem szabad azt gondolni, hogy sétagalopp lett volna a forgatás, elég csak jobban felhívni a figyelmet a 47 fokra, ami ez esetben Celsius skálán értendő. Ez, sivatagi körülmények között kvázi kemence körülményeket jelent. És ha ehhez még hozzávesszük az összesen hathónapos forgatást, ahol azért a sivatagból felmentek a Himalájába is, ami egy egész más szempontból tekinthető viszontagságosnak, ki lehet jelenteni: elég strapás meló lehetett. E strapás forgatás eredménye viszont - vagy épp ezért? - egy minden ízében unikális, egzotikus, misztikus mozi, amihez hasonlót ritkán látni errefelé. Ehhez a mesés, elbűvölő látványvilághoz mérhetőt talán csak néhány kínai (pl. Zhang Yimou), vagy iráni (pl. Mohsen Makhmalbaf) alkotásban lehetett eddig felfedezni, azon keveseknek, akik elvetődtek ennyire Mátrixtól távol eső vidékeire a filmnek. Pedig őserejű, hegyi patak tisztaságú mozgóképek ezek, rendszeres használatuk jó hatással van az agyra, valamint a szemedet is tisztítja! A fiatal rendező példaképeként említi a nagy olasz western-mester, Sergio Leone hatalmas tablóit, e hatás észlelhető is filmjében, én még hozzátenném azért Szergej Paradzsanov kaukázusi tábla-mese-képeit is, de lehet, hogy csak azért, mert innen nézve ez is keleti, az is keleti. A sötétben minden tehén fekete. A harcos sztorija néhány mondatban elmesélhető, ezért egyrészt ezzel nem terhelem Önöket, másrészt, csakúgy, mint a nagy dolgokban, a balladákban vagy az ógörög sorstragédiákban az szokásos. Annyit azért mégis elárulok, hogy egy gyilkos zsoldoskatona lelki megtisztulási folyamatáról van szó. Ezt azonban a rendező végtelenül leegyszerűsítve ábrázolja, a kivétel nélkül amatőr, és elképesztően hiteles szereplők alig-alig szólalnak meg, ám mégis hihetetlenül súllyal vannak jelen a filmben; a főhős lelki tusája a masszívan komponált képekben és a gyönyörű tájképekben rajzolódik ki számunkra. Mindkettő Roman Osin tökéletességre törekvő munkáját dicséri. És ez az, amiről a mozi, általánosságban, mint mozgókép szól: nem verbálisan, szavakkal, hanem a megfelelő sorrendbe rakott, és megfelelő dolgokat megmutató képek erejével kell az adott történetet elmesélni. És nem kell ennek némafilmnek lennie, hiszen szólhat a zene, fújhat a szél, csoboghat a hegyi patak, hallhatjuk a bombay-i zsibvásár kaotikus hangzavarát, és néha megszólalhatnak a színészek is, de nincs fecsegés. Arra van a színház, vagy a rádiójáték, meg más formák. Itt mozgásba hozott képekkel elmesélt mese látható. Úgy, mint a kezdetek kezdetén, és úgy, ahogyan mi már kezdjük elfelejteni. Tisztán és erősen. Mi pedig semmi mást nem tehetünk, mint nagyra nyílt, csillogó szemmel isszuk be a mesét, amitől talán kérgesedő lelkünk is meglágyul kissé, és talán újra sikerül szívből mosolyogni is, és talán bölcsebbek is leszünk... Talán mi is megtehetjük az első lépéseket azon az úton, amelynek már a vége felé jár Lafcadia, a harcos. Vagy Gautháma, a herceg... (efes) --- Nehéz eldönteni, mi nyűgöz le jobban az indiai származású angol Asif Kapadia maga írta filmjében, A harcosban: kevés szavú történetének misztikus szépsége, szereplőinek rejtelmes egyszerűsége, a színészi jelenlét megfoghatatlan ereje, vagy az időtlen mesét körülölelő táj, a kopár sivatag és a Himalája csúcsainak félelmetes fensége. Vagy mégis az a különös összhatás a leglenyűgözőbb benne, hogy noha egy most készült angol-indiai filmet nézünk, mintha a legnagyobb japán filmklasszikusok utódjának munkáját látnánk. Ezt az érzést erősíti a pszichologizáló magyarázatokról lemondó elbeszélésmód, az ellentétekből összegyúrt figurák szimbolikus értelmezhetősége, a főszereplővé előlépő kép belső szenvedélye, a kíméletlen kegyetlenség és a kifinomult belső érzékenység egyidejű jelenléte. A harcos időtlen mese a bűnről és megváltásról, a rosszra való készségről és megigazulásról. Valahol a modern civilizáción innen (vagy túl?) egy apa gyilkolni indul. Ő a helyi kényúr kegyetlen parancsainak végrehajtója, abból él és tartja el a fiát, hogy kioltja azok életét, akik nyomorúságukban nem képesek leróni a kivetett adót. Lafcadia véres kezű gyilkos, de gyengéd apaként búcsúzik a fiától, akit nemsokára akkor lát viszont, amikor egy hozzá hasonló kegyetlen harcos kivégzi. Lafcadia addigra maga lesz földönfutó, mert soha többé nem akar engedelmeskedni a gyilkos parancsnak. Mészárlás közben egy kislány nyakában, akire éppen lesújtani készült, megpillantja a fia ezüstmedálját. Eldobja a kardját, hátat fordít a véres szolgálatnak, de ezután maga kényszerül menekülni a kényúr bosszúja elől. Amikor a fia az ellenségei kezébe kerül és az életével fizet azért, hogy az apját mentse, Lafcadia a kietlen sivatagon át a hegyekbe indul, szülőfalujába. Kapadia csupa civil szereplőt választott ki filmjéhez, egyedül Lafcadia figuráját bízta végzett színészre, az addig főként televíziós produkciókban foglalkoztatott Irfan Khanra. A fiát kivégző és őt üldöző harcos szerepét a stáb kaszkadőre alakítja. Az árva kis tolvaj-kölyököt, aki a történet során Lafcadia mellé szegődik a skorpióktól lakott sivatagban, egy otthonról fiatalon megszökött, egykori utcagyerekben találta meg a rendező a seregnyi jelentkező között. A lélekbe látó, titokzatos vak öregasszonyt, aki a fia elvesztésétől összetört férfiban "meglátja" az egykori gyilkost, de a jóra vágyó embert is, valóban vak szereplő játssza, akire Kapadia egy vakoknak fenntartott intézetben talált meg. Nagyon kevés és nagyon egyszerű közlésekből álló párbeszéd hangzik el a filmben. A jelmezek és a felépített díszletfalvak határozottan nem köthetők sem időhöz sem térhez, ahogy a szereplők vonásai sem tanúskodnak egyértelműen felismerhető jegyekről, mintha az ázsiai nációk válogatás nélkül keverednének az olykor hatalmas tömegeket - harcosokat és falusiakat - mozgató jelenetekben. A káprázatosan tág horizontú tájak képe egyszerre sugallja a természetben is a saját természetének prédájául kivetett ember kicsinységét és nagyságát. Kapadia bevallása szerint a maga mindenkiétől különböző útját akarta járni már első filmjében. Azt tette. Hőse zarándokútja a perzselő sivatagtól a havas hegycsúcsok között megtalált önmagáig legkevesebb, hogy emlékezetes. (Bársony Éva, Népszava)