BOCS.HU Dokumentum - Küldő űrlap

Címzett e-mail címe: Feladó e-mail címe: Feladó neve: Üzenet: Kedves Barátom! Látogass el a http://Bocs.Hu - Fenntartható Civilizáció Portálra! Érdemes! Cikk: Hans Küng: A Pápajubileum mérlege Minden éremnek két oldala van. Így Karol Wojtyla 25 évének is, amit az Egyház legfőbb szolgájaként töltött el. Az ünneplésnek vége. Amíg a pápa rajongói egyoldalú dicsőítést locsogtak, kritikus hangok nem kevésbé egyoldalú módon hangoztatták II. János Pál pontifikátusának hibáit és mulasztásait. A II. Vatikáni Zsinat világhírű teológusa, a tübingeni Hans Küng tesz kísérletet az alábbi, több világnyelven is hozzáférhető, tíz pontos elemzésben arra, hogy megvilágítsa II. János Pál 25 éves szolgálatának nagyon is ellentmondásos két oldalát, a maga megszokott, világos és precíz módján. 1979. okt. 29-én adtam ki II. János Pál első hivatali évének mérlegét. Ez, a világsajtó számos orgánumában megjelent írás lett az oka, hogy két hónappal később megvonták tőlem katolikus egyházi oktatási engedélyemet. Pápaságának 25 éve kritikámat igazolta! Számomra ő a XX. század pápái között nem a legnagyobb, de bizonyosan a legellentmondásosabb. Sok nagy kegyelmi adomány és sok téves döntés pápája! Megpróbálom mindezt egyszerűen közös nevezőre hozni: Külpolitikájában az egész világtól megtérést, reformot és dialógust követel. Erős ellentétben áll ezzel belpolitikája, amely a zsinat előtti status quo helyreállítására törekszik, az Egyházon belüli dialógust megtagadva! Ezt az ellentmondást tíz komplex problémakörben ismerjük föl. Először: Ugyanaz az ember, aki az emberi jogokat kifelé képviseli, befelé megtagadja azokat püspököktől, teológusoktól és mindenekelőtt a nőktől. A Vatikán nem írhatja alá az Európatanács emberjogi nyilatkozatát, mert ehhez a római egyházjog túl sok abszolutisztikus, középkori típusú kánonját kellene megváltoztatni. A hatalom megosztása a katolikus Egyházban ismeretlen dolog! Vitás esetekben ugyanaz az (egyházi) hatóság látja el a törvényhozó, az ügyész és a bíró tisztét! Következmények: Szervilis püspöki kar, tarthatatlan jogviszonyok. Aki ma egyházi tekintéllyel jogvitába keveredik, annak ma alig van esélye arra, hogy igaza legyen. Másodszor: Nagy Mária-tisztelő, aki fennkölt nőideált prédikál, de a nőket a gyakorlatban leértékeli, fölszentelésüket megtagadja. Vonzó számos, hagyományos módon katolikus asszony számára, de eltaszítja a modern nőket, a magasabb egyházi funkciókból mindörökre, tévedhetetlen módon akarja kizárni őket, és a fogamzásgátlást „a halál kultúrájának” körébe sorolja. Következmények: Kettősség a külsődleges konformizmus és a belső lelkiismereti autonómia között, például a Németországban bevezetett terhességi konfliktus-tanácsadás esetében, ami az asszonyoktól a Rómához lélekben közel álló püspököket is elidegeníti, és ezzel az Egyházhoz még hű asszonyok növekvő elvándorlásához vezet. Harmadszor: Prédikátor, a világban tapasztalható tömeges szegénység és nyomor ellen emeli föl a szavát, de a születésszabályozáshoz és a népességrobbanáshoz való viszonyulásával maga is okozója ezeknek. Ez a pápa, aki számos utazása során és az ENSZ kairói népesedési világkonferenciáján is a fogamzásgátló tabletták és az óvószerek ellen emelte föl a szavát, minden más államférfinál inkább részes a népesség számos országban tapasztalható ellenőrizetlen növekedéséért és az AIDS afrikai terjedéséért viselt felelősségben. Következmények: Még olyan, hagyományosan katolikus országokban is, mint Írország, Spanyolország és Lengyelország, egyre inkább elutasítják a pápai szexuáletikát, és védekeznek a magzatelhajtással szembeni római katolikus szigorral szemben. Negyedszer: A cölibátusban élő férfipapság képének népszerűsítőjeként, maga is osztozik a katasztrofális paphiányért való felelősségben, a lelkigondozás több országban fenyegető összeomlásáért, és a klérus tovább már nem rejtegethető pedofiliabotrányaiért. Az a tény, hogy a papokat még mindig nem engedi házasodni, csak egyetlen példa arra, hogy milyen könnyedén túlteszi magát a bibliai tanításon és az első évezred nagy katolikus hagyományán, előnyben részesítve a 11. század egyházjogát. Következmények: Az Egyház káderrétege elvékonyodott, az utánpótlás elmarad, hamarosan a plébániák fele fölszentelt pap és rendszeres eucharisztia nélkül marad, és ezt már a Lengyelországból, Indiából és Afrikából importált papokkal, valamint az egyes plébániák „lelkigondozói egységekké” történő végzetes összevonásával sem lehet leplezni. Ötödször: Miközben inflációs jelleggel szaporítja a látványos és jövedelmező szenttéavatásokat, az általa nem kedvelt teológusokat, papokat, szerzeteseket és püspököket a maga inkvizíciójának diktatórikus hatalmával üldözteti, különösen azokat a hívőket, akik kritikus gondolkodásukkal és erőteljes reformvágyukkal tűnnek ki. Ahogy XII. Piusz korának legjelentősebb teológusait, Chenut, Congart, de Lubacot, Rahnert és Teilhard-t üldözte, úgy bánik II. János Pál (és főinkvizítora, Ratzinger) napjainkban Schillebeeck-kel, Balasuriya-val, Boff-fal, Bulányival, Currannal csakúgy, mint Gaillot, Evreux-i püspökkel és Huntigton, Seattle-i érsekkel. Következmények: Felügyelt egyház, amelyben terjed a denunciálás, a félelem, a szabadság hiánya. A püspökök Róma helytartóinak érzik magukat, és nem Isten népe szolgáinak, a teológusok pedig vagy megfelelő (konformista!) módon írnak, vagy pedig hallgatnak. Hatodszor: Beszédeiben dicsőíti az ökumené eszméjét, de a protestáns és orthodox egyházakhoz fűződő kapcsolatokat megterheli, tisztségviselőik elismerését megakadályozza, a katolikusok és evangélikusok eucharisztikus közösségét tiltja. A pápa ugyanúgy elismerhetné a nemkatolikus egyházak tisztségeit és úrvacsoráját, ahogy az egyes plébániák sokfelé ezt megteszik, és az eucharisztikus vendéglátást is kölcsönösen megengedik. Visszafoghatná a középkorban megfogalmazott túlzott hatalmi igényeket a keleti és a protestáns egyházakkal szemben egyaránt, de ő fenn akarja tartani Róma hatalmi rendszerét. Következmények: A II. Vatikáni Zsinat óta az ökumenikus megértés folyamata elakadt. A keresztény egyházak szabadságban és sokféleségben való egységének útjában ma ismét a pápaság a legfőbb akadály, akár a 11. majd a 16. században. Hetedszer: A II. Vatikáni Zsinat egykori részvevője, aki a püspökök ott megfogalmazott kollegialitását a pápával szemben semmibe veszi, és a pápaság abszolutizmusát minden adódó alkalommal triumfalisztikus módon kinyilvánítja. Aggiornamento – dialógus – kollegialitás – ökumenikus nyitás – ezek voltak a Zsinat jelszavai, és ezek helyett ma szóban és tettekben restauráció, tanítóhivatal, engedelmesség és Rómába központosítás érvényesül. Következmények: A pápai rendezvényeken megjelenő tömegek láttán ne tévesszük szem elől, hogy II. János Pál pápasága alatt milliók menekültek el az Egyházból, vagy pedig belső emigrációba húzódtak vissza. A széles nyilvánosság és a médiák aktivitása a hierarchikus önkénnyel szemben fenyegető mértékben növekedett. Nyolcadszor: Képviseli a párbeszédet a világ különböző vallásaival, de ugyanakkor leminősíti őket, mint a hit különféle deficites formáit. Szívesen gyűjti maga köré más vallások elöljáróit, de hogy kívánságaikat a teológiába befogadná, annak nyomát sem látjuk. Inkább érzékelhető, hogy még a párbeszéd folyamatában is régi stílusú misszionáriusnak tartja magát. Következmények: A bizalmatlanság a római egyház-imperializmussal szemben változatlan, és ez nemcsak a keresztény egyházak körében van így, hanem a zsidóság és az iszlám világában is, legfőképpen pedig Indiában és Kínában. Kilencedszer: Az egyéni és a közösségi erkölcs nagyhatású képviselője, a béke elkötelezett harcosa, aki azonban életidegen szigorával maga rontja le erkölcsi tekintélyét. Létjogosult moralista fáradozásait éppen a hit és erkölcs kérdéseiben képviselt szigorú állásfoglalásai fosztják meg a siker lehetőségétől. Következmények: II. János Pál a hagyománytisztelő katolikusok és szekularizált tömegek számára szupersztár, de tisztségét a maga tekintélyelvű magatartásával a hanyatló tekintélyek sorsára juttatta. A médiák szempontjából hatásosan megszervezett utazásain karizmatikus sikerrel kommunikál (miközben az Egyházon belül párbeszédre képtelen mániákus rendszabályozó), de hiányzik belőle XXIII. János személyes hitele. Tizedszer: Az a pápa, aki 2000-ben a nyilvános bűnvallásig jutott el, alig vont le ebből gyakorlati konzekvenciákat. Csak azokért a hibákért kért bocsánatot, amelyeket „az Egyház fiai és leányai” követtek el, de azokért a vétkekért már nem, amelyeket a szentatyák és maga az Egyház követett el. Következmények: A félszívvel tett vallomásnak nincsen folytatása: nincs megtérés, nincsenek tettek, csak szavak. Az Evangélium iránytűje helyett, amely a jelenlegi rossz tendenciákkal szemben a szabadság, az irgalmasság és az emberbarátság irányába mutatna, Róma még mindig a középkori egyházjoghoz igazodik, és az Evangélium örömhíre helyett a dekrétumok, katekizmusok és szankciók fenyegetéseit közvetíti. A lengyel pápának a szovjet birodalom összeomlásában betöltött szerepét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a birodalom sem a pápa személye, hanem saját rendszerének belső gazdasági és társadalmi ellentmondásai miatt ment tönkre. II. János Pál személyes tragédiáját abban látjuk, hogy a maga lengyel-katolikus (középkorias, ellenreformátor, antimodernista) egyházmodelljét nem lehetett a katolikus világ többi részébe átültetni. Sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy ezt az egyházmodellt a modern fejlődés Lengyelországban is elsöpörje. A katolikus Egyház egésze számára ez a pápaság számos pozitív vonása ellenére tulajdonképpen egy katasztrófa. Az esendő pápa, aki hatalmát nem adja át (pedig ezt megtehetné), sokak számára jelképe lehet annak az Egyháznak, amely a maga csillogó homlokzata mögött megcsontosodott, és aggkori gyöngeségben szenved. Ha a következő pápa ugyanezt a politikát akarná folytatni, akkor a szörnyűségesen összetorlódott problémákat tovább halmozná, és az Egyház strukturális válságát kilátástalanná tenné. Nem, az új pápának irányváltás mellett kell döntenie, és bátorítania kell az Egyházat új utak vállalására – XXIII. János szellemében, folytatva a II. Vatikáni Zsinat reformkezdeményezéseit. Kirche in, 11/2003 sz. 30-31.o.