Introduction: Cedric Prakash indiai jezsuita szerzetesből sugárzik a nyugodt derű, pedig hazájában többször is meg akarták ölni. Hogy miért? Az indiai társadalom peremére szorított szegények gyermekeit taníttatja közel harminc éve az általa létrehozott iskolahálózatban, emellett azon dolgozik, hogy a hinduk és a muzulmánok békében éljenek egymás mellett. A Prashant Emberi Jogi Központ szerzetes- igazgatója a nyár elején Magyarországon járt, ekkor készült vele az alábbi interjú.

Találkozások: – Hatodik alkalommal jár Magyarországon. Mi ennek az oka?
Cedric Prakash: – Indiában működő iskolahálózatunk nagyon sok segítséget kapott az utóbbi években a BOCS Alapítványtól. (A BOCS a fenntartható civilizációért dolgozó, főleg globális képzést végző szervezet – a szerk.) Azért jöttem, hogy megköszönjem a BOCS-hoz kötődő személyek támogatását, de természetesen újabb kapcsolatokat is szeretnék kialakítani, hiszen munkánk folytatásához sok további segítségre van szükség. Jelenleg száznegyven iskolát működtetünk, és azokban több mint harmincezer diák tanul. Az óvodáinkban további tízezer gyermekkel foglalkozunk.

Találkozások: – Mikor és hogyan kezdődött a kapcsolata Magyarországgal?
Cedric Prakash: – A már említett alapítványt létrehozó személyek és barátaik 1977-től szervezik az adománygyűjtést számunkra. (A támogatók főleg a Bokor-közösség tagjai közül kerültek ki. – a szerk.) Már 1989 előtt rengeteg áldozatot vállaltak, hogy segíteni tudjanak nekünk. Elmesélték, hogy az általuk összegyűjtött pénzt például ki kellett csempészniük Ausztriába, s onnan továbbították nekünk. Én először 1987-ben jártam Magyarországon, egyrészt hogy személyesen is megismerkedjem velük, másrészt hogy megköszönjem az általuk hozott áldozatot.

Találkozások: – Hogyan kezd egy jezsuita szerzetes Indiában iskolahálózat-építésbe, amikor ott a keresztények száma köztudottan csekély?
Cedric Prakash: – Ezt a munkát nemcsak én végzem, hanem az ottani jezsuiták és általában a gujarati egyház. Nem tartom furcsának ezt a kezdeményezést, mivel azt gondoljuk, hogy az embereken való segítés legjobb módja az, ha felszabadítjuk őket. Hiszünk abban, hogy Gujarat államban az emberek felszabadításának leghatékonyabb eszköze az oktatás.

Találkozások: – Milyen családokból kerülnek ki azok a gyermekek, akik az önök iskoláiba járnak?
Cedric Prakash: – Különböző törzsekhez tartozó családok, illetve a dalitok – azaz a kaszton kívüliek, a társadalom peremén élők – köréből. Nekik korábban nemcsak lehetőségük, de joguk sem volt ahhoz, hogy taníttassák gyermekeiket. Programjaink tehát újfajta perspektívát, értelmet adnak nekik.

Találkozások: – Az iskola elvégzése után mi történik a fiatalokkal? Nem zuhannak vissza a szegénységbe, ahonnan jöttek?
Cedric Prakash: – Programunk közel harminc éve kezdődött, így már két olyan generáció is felnőtt, akik iskoláinkban végezték tanulmányaikat. Sokan közülük tanárok, orvosok, jogászok vagy ápolók lettek. Magas azoknak a végzősöknek a száma is, akik az iskola befejezése után visszamentek a saját falujukba, és azon munkálkodtak, hogy javuljon közösségük életminősége.

Találkozások: – Mit tudtak tenni?
Cedric Prakash: – Megtanították a többieket hatékonyabban gazdálkodni, vagy segítenek megszervezni és mozgósítani az embereket. Jobban átlátják a veszélyeket is. Tudják, nagyon kell vigyázniuk a környezetükre vagy arra például, hogy a spekulánsok miatt nehogy elveszítsék saját földjeiket. Az oktatásnak köszönhetően ezek az emberek jobban megállják a helyüket az életben, és ez a közösségüknek is javára válik.

Találkozások: – Helyszíni beszámolókból tudom, hogy diákjaik legnagyobb része nem keresztény. Milyen pedagógiai módszereket alkalmaznak, és milyen értékekre tanítják ezeket a teljesen más vallási gyökerekkel rendelkező fiatalokat?
Cedric Prakash: – Módszerünk egyszerű: a felszabadulásra nevelés. Erről beszélt Mahatma Ghandi is. Holisztikus szemléletnek is nevezhetnénk, amely öntudatos, saját méltóságukra ráébredő embereket képez, akikben jobban tudatosodik az őket körülvevő világ is. Ami az értékeket illeti, nagyon hangsúlyozzuk az igazságosságot és az együttműködés szükségességét. Arra biztatjuk őket, az iskola elvégzése után menjenek vissza falujukba, közösségükbe, és segítsenek az otthoniaknak. Fontosnak tartjuk, hogy legyenek képesek osztozni, munkálkodjanak egy emberibb, együttérzőbb, szeretetteljesebb társadalom kialakításán.

Találkozások: – A gyermekek közös otthonokban élnek?
Cedric Prakash: – Igen. Ezeket Chattralayáknak nevezzük, ami bentlakásos iskolát jelent. A diákok általában nyolc-kilenc évesen kezdik meg tanulmányaikat, és tizenhattizennnyolc évesen fejezik be.

Találkozások: – Kik támogatják adományaikkal önöket?
Cedric Prakash: – Nagyon sokan küldenek pénzadományt. Ennek jelentős része Magyarországról érkezik, de kapunk pénzt Finnországból, Németországból vagy Luxemburgból is. Egy másik támogatói kör nagyobb mennyiségű alapanyaggal lát el bennünket. Egy amerikai katolikus szervezet például olajat, élelmiszert és hasonlókat küld nekünk. A működéshez szükséges harmadik rész saját konyhakertjeinkből, valamint a szülők hozzájárulásaiból származik. Ők, mint említettem, munkával vagy terménnyel járulnak hozzá az iskola működéséhez.

Találkozások: – Vannak-e indiai támogatóik?
Cedric Prakash: – Sok indiai ember támogatja adományokkal a munkánkat. Hinduk, muzulmánok, keresztények egyaránt segítenek.

Találkozások: – Melyik társadalmi rétegből kerülnek ki az ottani támogatóik? A gazdag indiaiak például adnak-e pénzt?
Cedric Prakash: – A gazdagok nem éppen bőkezűek. Inkább a középosztálybeliek és a szegények azok, akik többet adnak.

Találkozások: – A vallások közti békéért és a szegényekért végzett munkájáért a legmagasabb civil kitüntetést adományozta önnek India elnöke. Ennek ellenére – vagy talán éppen emiatt? – rendszeresen kap halálos fenyegetéseket. Kik és miért fenyegetik?
Cedric Prakash: – Az oktatás mellett az emberi jogok területén is dolgozom. Kiállok az igazságért. Igyekszem elősegíteni a békét és harmóniát a hinduk és a muzulmánok között. Ezért kaptam meg tíz évvel ezelőtt a Kabir Purashkar-kitüntetést. A hindu fundamentalisták támadtak, mert nem értenek egyet azzal, amit teszek, amiért dolgozom. Mert ők nem szeretik a békét és az igazságot. Nem akarják, hogy kiderüljön az igazság. De ez mindig, mindenhol így van. Ha valaki jót tesz, örökké akadnak olyanok, akiknek ez nem tetszik. Többször megpróbáltak megölni, a Gujarat állam vezetése pedig minden indoklás nélkül be akarta vonni az útlevelemet.

Találkozások: Támadják-e önt amiatt, hogy szegényeket, de különösen kaszton kívülieket tanít?
Cedric Prakash: – Sokan azért nem örülnek a munkánknak, mert felszabadítjuk az embereket. Erőssé tesszük őket, és segítünk, hogy saját lábukra álljanak. És ezt sokan nem nézik jó szemmel. Ők azt szeretnék, ha ezek az emberek továbbra is rabszolgák maradnának. Ha a társadalom peremén maradnának.

Találkozások: – Ghandit is ezért támadták.
Cedric Prakash: – Pontosan.

Találkozások: – Nagyon fontosnak tartja az indai lányok és asszonyok taníttatását. Miért?
Cedric Prakash: – Tanintézeteink fele lányiskola. Hisszük, hogy ha egy lányt vagy egy asszonyt tanítunk, egy egész családot és így automatikusan az egész nemzetet neveljük. Az indiai társadalomban a nők nem rendelkeztek megfelelő jogokkal. Nem vehettek részt a minőségi oktatásban, vagy csak nagyon nehezen házasodhatnak újra. Másodrendű állampolgárként kezelik őket. Az oktatási rendszerünkön keresztül azt mondjuk, hogy minden férfi és nő egyenlő. Megpróbálunk tehát egy ilyen hangsúlyt is adni a lányok oktatásának. Emellett javasoljuk a családoknak, hogy a lányokat szintén taníttassák. Az iskola elvégzése után igyekszünk munkalehetőségeket is találni nekik. Sok nálunk végzett lány tanárként, ügyvédként vagy ápolónőként dolgozik.

Találkozások: – Közel harminc éve végzi ezt a munkát. Mi tart a legfontosabb eredménynek?
Cedric Prakash: – Azt, hogy a társadalomból korábban kizárt fiúk és lányok százai élnek ma emberhez méltó életet azért, mert az oktatásnak köszönhetően megtanultak megállni a saját lábukon. Azt hiszem, ez a legnagyobb eredmény.

Találkozások: – Az önök által végzett munkának van-e hatása az indiai társadalomra? Vannak-e ennek látható vagy kézzelfogható jelei?
Cedric Prakash: – Feltétlenül van hatása. Ma már a falusi, szegény embereket nem lehet olyan könnyen kihasználni, kizsákmányolni, mint korábban. Könnyebben megszervezik és mozgósítják magukat, felveszik a harcot a földspekulánsokkal, a hitelezőkkel és az elnyomókkal szemben. Ezt a társadalmi változást az oktatás idézte elő. És ennek nagyon örülünk.