Introduction: A gujarati Teréz-apa

Ahmedabad nem került volna az úticélok közé, ha Bettynek nincsen a szokásosnál fejlettebb szociális érzékenysége. Még a hetvenes években néhány katolikus barátjával együtt megismerkedtek egy indiai jezsuita szerzetessel, Cedric Prakash-sal, aki Gujarat államban szegény gyerekek számára iskolahálózatot tart fenn. Elsõsorban adományokból mûködik a szervezet, és Prakash 4-5 évente ellátogat Európába – egy hitéleti zarándoklat és pénzgyûjtõ körút keretében. Betty (támogatva az iskolahálózatot, egyúttal kijátszva az akkori magyarországi államhatalmi rendszert) ruhájába varrva vitte ki Bécsbe a nehezen megtakarított forintjait. Négy gyerek nevelése mellett ez ma sem könnyû cselekedet, s bár biztos voltam benne, hogy minden félretett fillért márványtáblára írnak fel a mennyek országában, abban már kevésbé, hogy ez a pénz maradéktalanul meg is érkezik, vagy ha megérkezik rendeltetési helyére, ott a gyerekekre költik el. Késõbb a szkeptikus hozzáállásomat alaposan megkoptatták a látottak.

...

Ahmedabadban felkerestük Cedric Prakasht, a 35 000 gyereket foglalkoztató iskolahálózat vezetõjét. Nem kis fenntartásaim voltak a találkozást illetõen, elsõsorban Betty hozzáállása miatt, ugyanis soha nem kedveltem a rajongott embereket. Még akkor sem, ha tudtam, hogy hírük ellenére szerények. Egy riksás félórás szerencsétlenkedésére is szükség volt ahhoz, hogy eljussunk Prakashék székházába, ami egy fõút és egy kis templom mellett terül el. Takaros épületegyüttes, lánccal zárható fõkapuval, hátul magas kerítéssel, kosárlabdapályával és a pálya végén kis oltárral. Az irodaépület az utcafront felé néz, megtartva egy akkora távolságot, hogy a forgalom zaja már legyengülve ütközzön a homlokzatfalba. Az épület mögötti lakóházakban teológiát hallgató diákok laknak.
Prakashék a rendelkezésünkre bocsátják a vendégszobát, ami tiszta és minden tekintetben kielégítõ.

...

Gyökerek

Még délután buszra szállunk és elindulunk Daramphurba, hogy Prakashék falusi iskoláit meglátogassuk.
...
Terepjárójával elindulunk a dzsungel belseje felé, reménykedve, hogy valahol lesz egy elfoglalható ágy, egy csendes szoba és némi iható víz. Hajnali fél ötkor érünk a jezsuiták iskolahálózatának a fõépületéhez. A vendégszobában úgy dõlünk be az ágyba, mintha valaki ólmosbottal fültövön csapott volna bennünket, de még így is, ilyen keservek után sem tudok sokat aludni, és hét óra környékén, a napfelkelte után kiszállok az ágyból és kinézek az ablakon. Az élmény olyan intenzív, mint egy ufókutató fantáziája két füves cigi után. Igen, ezért jöttünk Indiába, ezért volt érdemes ennyit utazni, mert amit látok: a dzsungel zöldje és a napfény tündöklõ hatalma a tiszta levegõben, a távoli folyó nyugodt csíkja, azt a világot mutatja, amit már nagyon vártam. Bettyt felébresztem, de pár órányi alvás után neki a panoráma önmagában még siralmasan kevés indok a háborgatásra, – pár percig így is szótlanul csodálja a tájat, én pedig az õ türelmét. Reggel megismerkedünk a helyi „erõkkel”, Thomas testvér után Lazarussal, az ugyancsak jezsuita szerzetessel, akit csak nagyon ritkán lehet azon kapni, hogy nem mosolyog. A kétemeletes épületben van kápolna, saját szakáccsal üzemelõ konyha, a szerzetesek szobái, a vendégszoba, és mindez egy pompás kilátást nyújtó kétemeletes tetõterasszal van lefedve. Az elkövetkezõ napokban többször is komolyan elgondolkodom azon, hogyan lehetne ideköltözni.
Lazarus, a negyvenes éveiben járó szerzetes jóval fiatalabbnak tûnik a koránál, barna bõrébõl serkenõ rendezett pofaszakálla és koromfekete haja európai öltözködéssel egészül ki. Õ az, aki a következõ napokban elvisz bennünket a törzsi emberekhez, bemutatja, hogyan élnek az emberek, miként mûködik az iskoláztatás.
A szállásunkhoz közel álló épület 600 fiú otthonául szolgál, ezalatt azt kell érteni, hogy az egyterû, kétemeletes, tornaterem méretû csarnok egyszerre szálláshelyként és tanteremként is funkcionál. Padok nincsenek, a gyerekek a gondosan tisztított padlón ülnek, oda rakják le a tanszereiket. A terem végében egy többszintes állványon a gyerekek holmiját tárolják. Kis bõröndök ezek, néhány aprósággal teleszórva, egy picike ing, rövidnadrág, szappan, egy újságkivágás és apró fadarabok a fogmosáshoz. Ez minden vagyonuk, de ez minden lekicsinylés nélkül értendõ, mert a törzsi embereknek ezeket a tárgyakat is igen nehéz beszerezniük. Meglátogatjuk az iskolahálózat konyháját is. Ez egy túlméretezett sátor, alatta négy asszony csapatit – indiai kenyeret – gyúr, pár lépésre tõlük 75 kiló rizs fõ. Lazarus büszkén mutatja, hogy az ebédlõt már építik, téglából, betonalapozásra. Gépek nem láthatóak az építkezésen, a betont pedig nõk keverik, és a kõmûveseknek õk hordják a téglát a fejükön. Aránylag fiatal asszonyok, szépen öltözve, ha elfáradtak, megszoptatják a csecsemõiket. Az építkezésnek a legkisebb mértékben sincs „kõbányai sör” hangulata, a kõmûves, kirívóan lapos hasával nálunk biztosan nehezen találna munkát.
Délután Lazarus elvisz bennünket az egyik falusi iskolába. Dzsippel utazunk, s talán háromnegyed óra múlva érkezünk meg. A táj gyönyörû, teljesen érintetlen, útközben elég sok gyalogossal találkozunk, de autóval nem.
...
Amikor begurulunk az iskola udvarába, és megpillantom a köszöntésünkre félkörívben felsorakozott 70-80 gyereket, úgy érzem magam, mintha nyilvánosan akarnának kivégezni. Ilyen fogadtatásra senki nem készülhet fel, csak mondjuk, ha politikus az illetõ, tehát ha bauxitdarabot pácol a fejében. A gyerekek piros port hoznak egy hullámosra hajlított szélû ezüsttálcában, és a porba mártott ujjukkal egy pontot festenek a homlokunkra. Utána virágfüzért akasztanak a nyakunkba, amitõl úgy nézhetek ki, mint George Harrison, amikor meglátogatott néhány szent embert Indiában, csak nekünk jobb a társaságunk. Néhány törzsi éneket hallgatunk végig, aztán lazán szétbomlik a gyerekek vigyázzállása. Beszélgetni nem tudunk velük, de majdnem mindenkivel kezet kell fognunk, aki elég bátor, hogy ezt megkockáztassa, mert azért kicsit tartanak is tõlünk. Persze õk még újságban sem láttak fehér embert, sõt talán újságot sem láttak, mert számukra az életet a szüleik, a tanárok és a gyönyörû táj jelentik. Az iskolaépület mellett teázunk az apácákkal, majd továbbindulunk egy faluba, hogy még az este visszaérjünk, mert itt fogunk aludni.

...

Szent Péter tanítványai

A falu halásza ekkorra már hazaért és tüzet rakott a háza elõtt, a három meggyújtott fahasáb egész éjszaka izzani fog. Õ kint alszik a földön, nem megy be a házba. Kezet fogunk és leülünk a földre. Készítek néhány fotót, és üldögélünk a besötétedett ég alatt. Nem enged el ajándék nélkül. Egy saját kézzel készített varsát hoz elõ, egy kisebbet, hogy el tudjam vinni. Elmutogatja, hogy miként lehet használni. Azt hiszem, az ilyen tárgyak egy kicsit többet jelentenek, mintha elkötöttem volna a környezetvédelmi miniszter autóját.
A falu legutolsó háza egyúttal a legnagyobb is, este itt tartják a misét. Lazarus egy napelemes lámpával a kezében a majdnem teljesen üres szoba végébe megy, a táskáját vászonnal teríti le és arra helyezi el az Írást. Keresztények. Lassan benépesül a szoba (száz négyzetméterre gondoljunk), itt van mindenki, gyerekek és eddig nem látott aggastyánok is, kivéve az agyérgörcsös férfit a házában. Lazarussal szemben jobbra a férfiak, balra a nõk ülnek le, és elkezdõdik egy olyan istentisztelet, ami egy kissé kiforgatja a valláshoz való hozzáállásomat.
Magyarországon a keleti (indiai–kínai–tibeti) filozófiával foglalkoztam behatóbban, a keresztény liturgia Krisztus tanításához viszonyított szegényes volta taszított, s most Indiában nem egy Visnu bhajanon veszek részt, hanem egy keresztény misén. Egy férfi dobol, mellette apró cintányérokon kísérik, hátul tapsolnak, és mindenki énekel. Olyan erõs közösségi érzés alakul ki, hogy szöget lehetne beleverni. Lazarus több éneket is elindít, majd elkezdõdik a felolvasás és szövegértelmezés. Hamar kiderül, hogy itt a falusiak nem tudnak olvasni, az Újszövetségbõl csak annyit ismernek, amennyit Lazarus felolvas nekik. Mégis, Lazarus kérdéseket tesz fel az Újszövetségbõl. Hárman jelentkeznek, mindegyikük válaszát meghallgatjuk. Ez is a tanítás része, hogy a rossz válaszok kijavításában is van annyi tanítás, mint a százszor elmondott dogmában.
A mise után mindenki csöndben ül, senki nem moccan, aztán Lazarus megtöri a csendet és bemutat bennünket. Pillanatokon belül négy fémtányér kerül elénk, indiai kenyér, chili és víz, kevés fõtt-szárított zöldborsó. A kenyeret körbekínálom, mert nagyon kellemetlen úgy enni, hogy õk csak néznek. Miközben eszünk, rengeteg kérdés hangzik el. Lazarus fordítja, amit elmondunk. Hamar kiderül, hogy mi aránylag könnyen megértjük az õ életüket, de szinte képtelenség elmesélni nekik a mi otthoni világunkat. A hangulat annyira oldottá válik, hogy fél óra elteltével zenélni és énekelni kezdenek, majd az asszonyok egymás vállát fogva, körben állva táncolnak. A világítás gyér, a körforgásból lábakat és arcokat látunk kivillanni, mindenki énekel és tapsol. Otthon ilyen természetes jókedvvel ritkán hagyjuk megajándékozni magunkat. A búcsúzkodás közben érzem, van itt néhány ember, akikre idõs koromban is gondolni fogok. Éjszaka visszaautózunk az iskolához, és lefekszünk aludni.
A helyi apácák kétféle munkát végeznek, tanítanak és gyógyítanak, sokszor orvosi végzettség nélkül is. Viszonylag jól ismerik az adott környezetben elõforduló betegségeket, és ezekre van is gyógyszerük, ezért a távoli falvakból is felkeresik õket mint orvosokat. Gyakori a gyerekek körében a fejtetõn jelentkezõ hámlós bõrbetegség – erre a problémára sajnos csak a tisztántartás a gyógyír, ami azt is jelenti, hogy ugyan látszanak a korlátai az orvosi képzettségüknek, de a szándékaik és az erõfeszítéseik tiszteletet érdemelnek. Az elkövetkezõ napokban több iskolát és szerzetesközösséget is meglátogatunk, még egy közeli, kétórányi úttal elérhetõ, Sárszentmihály-méretû „kisváros” iskoláját is felkeressük. Veszekedéssel, magatartásproblémás vagy „hiperaktív” gyerekekkel egyszer sem találkoztunk.

...

Geographical place: Gujarat (India), India

Persons whom it is about: Prakash, Cedric SJ

Groups, movements whom it is about: ESP India

Copyright: all rights reserved