Simonyi Cecilia

NŐOKTATÁS ÉS VALLÁSI HELYZET INDIÁBAN

(A szerző kanadai kutatói ösztöndíjjal két hónapot töltött Indiában, 2004. január-februárjában.)

A Bocs Alapítvány egyike annak a néhány, rendszerváltás után alakult nonprofit szervezetnek, amely a fejlődő országok számára gyűjt Magyarországon támogatást. Az Alapítvány az India észak-nyugati csücskében, Gujarat államban működő iskolahálózatot segíti, melyet a hetvenes évek elején jezsuiták indítottak el, és működtetnek máig is. Az alapítványi tevékenység előzményeként a Bokor Bázisközösség csoportjait, sokgyermekes családjait kell említenünk, akik 1974-ben kezdték el jövedelmük tíz százalékát félretenni, hogy Indiába juttassák el, szegény gyermekek oktatására. A közgondolkodásnak ez a hozzáállás ma, harminc év elteltével sem része, pedig 2005-re a fejlődő országok támogatása kormányzati, sőt uniós előírássá is vált.

A Meghraj vidéki iskola csak egyik láncszeme az ESP (Education Sponsorship Programme) iskolahálózatnak, amelyet Cedric Prakash jezsuita szerzetes létesített Gujarat-szerte, s amely ma több, mint 100 iskolában, harmincötezer falusi gyereknek teszi elérhetõvé az oktatást. Bár törvény teszi kötelezõvé az alapfokú állami oktatást, ez a falvakban nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem valósul meg: az iskola kevesebb diákot fogad, mint amennyit bejelent, vagy nem is létezik; a tanárok általában nincsenek felkészülve azokra a különleges nehézségekre, amelyek a faluban tanítással járnak, és nem is érdekük, hogy az iskolában folyó munka hatékony legyen. Mindez azt jelenti, hogy a falusiakhoz (márpedig az össznépesség háromnegyede még mindig vidéken él) gyakorlatilag nem jut el semmilyen oktatás. Utazásom során számtalanszor láttam, ahogy az út mentén kékruhás, piros masnis gyerekek ülnek kisebb csoportokban, törökülésben a földön. Egy fának támasztott fekete táblát néznek, mellette fiatal nõ áll, írni-olvasni tanítja õket: iskolában vannak.

Az iskoláztatás nagy szó a szegények Indiájában, az urbánus környezetben csakúgy, mint vidéken – a legtöbb családban a gyerekek nagyon hamar munkaerõszámba mennek, és szükség van a munkájukra, vagy a fizetésre, amit azért kapnak. A városi környezetben ez többnyire háztartási munkák ellátását jelenti. Mindennapi valóság, hogy egy négyéves gyerek tíz vödör vizet hord fel a hetedik emeletre naponta, talán két-három rúpiáért. A munkaadók pedig meglepõ módon zömében az egyszerû középosztályból kerülnek ki. Számtalan civil szervezet erõfeszítései koncentrálódnak arra, hogy ezek a gyerekek legalább néhány órát naponta iskolában töltsenek – ehhez nemcsak a szülõket kell meggyõzniük és valamilyen módon kompenzálniuk a jövedelem-kiesést, de a munkaadókat is, hogy ne iskolaidõben tartsanak igényt a kis szolgára. A kormányra való nyomásgyakorlás is az erõfeszítések része: ha a nõk is ugyanolyan bérezést kapnának mint a férfiak, legalább egy kétkeresõs család megengedhetné magának, hogy a gyerekeit ne dolgoztassa.

Természetesen meg kell teremteni az iskoláztatáshoz a helybeli lehetõségeket is, akármilyen egyszerû körülmények között is. Az ESP iskoláit (melyeket az iskola, illetve a mellette épült fiú- és lánykollégium alkot) helyi apácák és papok vagy szerzetesek vállalják fel. õk igazgatják az iskolát és a két kollégiumot, helyi támogatókat keresnek, tartják a kapcsolatot Cedrickel, Ők veszik fel a tanárokat, bejárják a falvakat, hívják és újra hívják a gyerekeket, meggyõzik a szülõket, olykor maguk is tanítanak; a falu életébe többféleképpen is bekapcsolódnak, gyógyszert osztanak, látogatnak, élelmiszert (amelyet Cedric az USA-ból kap segélyként) és vetõmagot osztanak... Az õ rendjük is hozzájárul anyagiakban az iskola fenntartásához, amelyet a saját ügyének is tekint. A gyerekek szüleitõl jelképes összegû tandíjat kérnek, ám azok szegénységük miatt gyakran még ezt sem tudják megfizetni. A szülõk tehetõssége és együttmûködési készsége nagy mértékben függ a helyi földrajzi és éghajlati adottságoktól, a földmûvelés lehetõségeitõl, az általuk látott perspektívától (pl. milyen munkalehetõségeket kínál a környék), és persze a falu szokásrendszerétõl, az uralkodó felfogástól.

A tanárok többsége keresztény, bár nem céljuk a kifejezett térítés. De olyan tanárt, aki a falusi iskolában helyt tud állni, van megfelelõ tapasztalata, erkölcsi tartása, elkötelezettsége és megfelelõ munkamorálja, nagyobb eséllyel találhatnak a keresztények között. A térítés kérdése kényes: nagyon vigyáznak arra, hogy a gyerekeket ne szakítsák el a kultúrájuktól. Bár sokan kérik a keresztséget, sõt – ritkán – nõvéri ill. szerzetesi hivatások is feltûnnek, óvatosak a szentség kiszolgáltatásával: szívesebben keresztelnek egy egész közösséget, több családot, vagy akár egy egész falut, amely megfelelõ háttér az újonnan hívõnek. A falusiak eredetileg természetvallást követnek, de a kormány erőteljesen hinduizálja őket. Indiában egyébként a hindu többség (80%), és a népesség muzulmán része (12%) mellett a keresztények aránya mindössze néhány százalékra tehetõ.

A szegénység összetett kérdés – bizonyára mindenütt az, de Indiában kétségkívül. Sok civil szervezet számol be arról, hogy lehetetlen egy problémára koncentrálni, mert csak akkor tudnak eredményeket elérni, ha kezelni tudják mindazokat a tényezõket, melyek valamilyen módon hozzájárulnak a probléma fennállásához. A legtöbb ezek közül a különbözõségen alapuló elnyomás valamilyen formája: a vallási kisebbségekkel szembeni intolerancia és erõszak, az alsóbb kasztok és a törzsi népek föld és jogok nélkül maradása, vagy a nõk helyzete, amit mutat a lánygyermekek Indiában szokatlanul kis születésszáma. A technika ma már sok-sok család számára lehetõvé teszi, hogy már a magzat nemét megállapítsák és a nem kívánt lánycsecsemõtõl megszabaduljanak. És bár a megszületett lányok szívósabbak a fiúknál, az elhanyagolás, betegség esetén az ápolás hiánya, a kiskoruktól rájuk nehezedõ felelõsség és munka, meg a felnõttkori gondok, a gyakori szülés, az alultápláltság, a vérszegénység jelentõs többlet halálozást eredményez: míg az iparosodott országokban a nõk aránya 51%, Indiában csak 48,1%, Pakisztánban 47,6 %. Amartya Sen, gazdaságfilozófiai professzor a Harvard Egyetemen, százmilliós nagyságrendûre becsüli a világnépességbõl "hiányzó" nõk számát.

A nemek közötti megkülönböztetésnek az õsi patriarchális berendezkedésen kívül gyakorlati oka is van: a hozományrendszer. Minél több lány van egy családban, annál nagyobb anyagi terhet jelent a kiházasításuk. Egy apa évekig törleszti a kölcsönt, melyet fel kellett vennie, hogy a megfelelő hozományt előteremtse. Ha egy asszonynak egyre-másra lányai születnek, a legrosszabb bánásmódra számíthat férje és anyósa részérõl – így segítik elõ a nõk is saját elnyomásukat, hogy ezeket a kulturális mintákat öröklik: amennyire szenvedtek lány- és fiatalasszonykorukban, annyira meggyötrik, már anyósként és idõsebb nõként a fiatalokat, elsõsorban a menyüket. Meglepő módon ezt az emberi jogokat sárba taposó hagyományt a piacgazdaság tovább erõsíti. Korábban csak India bizonyos részein volt hozományrendszer, sõt voltak olyan területek, ahol a férjnek kellett hozományt fizetnie, de mára számos új területen is elterjedőben van: a reklámok ugyanis felkapják és reklámozzák mindazokat az árucikkeket, melyek egy boldog házassághoz elengedhetetlenek (ruha, bútor, ékszer), és a lányos szülõkre ez egyre nagyobb elvárásokat, terheket ró.

Teréz anya nõvérei jó barátságban vannak Cedrik-kel. Az egyik, általuk fenntartott házban olyan kisbabáknak viselik gondját, akiket nem sokkal megszületésük után kitettek a szüleik. A környék "rászokott" a Házra, már nem az utcára vagy a kukába teszik a csecsemõket, hanem egyenesen idehozzák õket, a város távolabbi részeibõl is. A nõvérek mellett fiatal nõk segítenek a kicsik gondozásában. Többségük már várandósan jön ide, az otthoni bántalmazás, kitaszítás vagy fenyegetés miatt. Itt biztonságban kivárhatják a szülés idejét és itt hagyhatják a csecsemõt, akit a család ellenzése, az anyagi szükség, a kiközösítés veszélye vagy más kényszerítõ ok miatt nem vállalhatnak. A Házat a gyermekre vágyó házaspárok is jól ismerik. Sokan szeretnének örökbe fogadni, és ez rövid idõn, néhány héten belül elintézhetõ. Olyan Házak is vannak, ahonnan külföldiek is kérhetnek gyereket.

A diszkrimináció tehát sokféleképpen és dominánsan jelen van Indiában, és nagyban hozzájárul a nyomor fennmaradásához. A reggeli lapok házassági hirdetés melléklete hű tükre ezeknek a társadalmi különbségeknek: fiatal és sikeres nõk és férfiak keresik a párjukat, aki megfelel a társadalmi szokásrendszer által támasztott kaszt-, vagyon-, vallás-, és műveltség-beli kívánalmaknak – vajmi kevés ugyanis az esély arra, hogy szembe találkozzanak vele az utcán.

„Ebben az országban az emberi jogok mindenütt sérülnek” – mondja Cedric Prakash, az iskolahálózat jezsuita vezetője. „Ha vallást akarok változtatni, akkor egy űrlapon be kell jelentenem az igényemet a kormánynak, aki eldönti, támogatja-e ezt. Nincs meghatározva, hogy ezt a döntést egy óra, egy nap, egy év, vagy tíz év alatt kell-e meghoznia. Ha nem várom meg a döntését és vallást váltok, büntetést kell fizetnem. Ha dalit (alsó kaszt-beli) vagyok, törzsi vagy nő, akkor dupla büntetést. Dalitnak, törzsinek és nőnek lenni ebben az országban kevesebb jogot jelent.”

A mostani legnagyobb kihívást az iskolahálózat számára az egész Indiában dúló vallási konfliktusok jelentik, és ezeknek az iskolákra gyakorolt hatása.

A 2004 közepéig kormányon levő hindu fundamentalista párt, amely nem nézi jó szemmel a keresztények tevékenykedését a törzsiek között, rengeteg akadályt gördített eléjük: korlátozta, kit vehetnek fel tanárnak, törvényben kötelezte őket hindu tanárok foglalkoztatására, ajándékcsomagokat osztott a falvakban az elsősöknek, ha kormányiskolába mennek, és nemrég minden indiai iskolás gyerek biciklit kapott ajándékba, kivéve az ő iskoláikat (melyek ugyanúgy állami iskolák) látogató gyerekeket. Próbálják a helyieket uszítani ellenük: az egyik atyát a kollégium udvarán verte meg egy férfi, akinek az apját néhány éve ő kezelte tuberkulózissal.

Indiában évszázadokon át kultúrák osztoztak egymással: a hinduknak és muzulmánoknak közös szent helyeik, templomuk, zarándokhelyük volt. Az, hogy ez megváltozott, tudatos politikai tevékenység eredménye. A vallási konfliktusok és diszkrimináció fel-felbukkant már a Mughal dinasztiák korában, de az őket követő angol gyarmatosítás időszakában viszonylagos egyenlőség volt a hinduk és muzulmánok között, és a keresztény misszionáriusok is teret kaptak, hogy iskolák hálózatát hozzák létre, kórházakat alapítsanak és hirdessék az evangéliumot. A brit uralom vége felé fogant meg a hindu nacionalizmus, az Arya Samaj mozgalommal, mely egyre erősödve, egy egyvallású, hindu India létrehozására törekszik. A keresztények és muzulmánok szent helyei Indián kívül vannak, ezért az ő vallásaik nem elsődlegesek Indiában.

Gujarat államban, 2002-ben több, mint kétezer embert öltek meg, több, mint száz szent helyet, kolostort, kutatóközpontot, könyvtárat égettek fel. Senki nem lépett közbe, mert a helyi hatóságok is hinduk, a rendfenntartók is hinduk. Ilyen feliratok jelenhettek meg publikusan a muszlimok ellen: „Pakisztán vagy a temető!”

Mi a keresztények szerepe ebben a kontextusban? Kereszténynek lenni Indiában nem „elõnyös”. Kisebbségként nem sokkal jobb a helyzetük, mint a muszlimoknak. Cedric Prakashnak a muszlimok segítésére, védelmezésére, a konfliktusok enyhítésére tett erõfeszítései is hozzájárultak ahhoz, hogy a keresztények is célponttá, üldözött kisebbséggé lettek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az iskolahálózat felvállaltan tanítja a vallási együttélést az iskolákban, amit egyetlen más indiai oktatási szervezet sem mer megtenni.

„Kereszténynek lenni” mondja Cedric, „keresztény szellemben nevelni, számunkra itt és most azt jelenti, hogy tanítjuk a vallási pluralizmust, a másság tiszteletét és tolerálását.”

Egyik napon késő este, miközben irodájában beszélgettünk, telefonhívás érkezett, egy megyével keletebbről, egy plébániáról. Két nappal azelőtt a missziós iskola mellékhelyiségében a kapu előtt áruló zöldséges tizenkét éves kislányát találták meg holtan, megerőszakolva. A szerzetesek nem merték jelenteni a rendőrségen az ügyet, mert telefonon fenyegetést kaptak. Ugyanakkor a helyi lapokban azonnal megjelentek róluk a vádló közlemények, a keresztényellenes csoportok pedig patrikákat (szórólapok) kezdtek terjeszteni a városban. Végül felhívták Cedricet, aki értesítette az Emberi Jogi Bizottságot Delhiben, hogy azonnal jöjjenek a helyszínre, és próbálják meg felgöngyölíteni az ügyet.

Hallgattam, ahogy a telefonban pillanatok töredéke alatt kikérdezte a részleteket, elmondta a teendőket, megadta a saját elérhetőségét és elkérte a telefonálóét, elmagyarázta a faxolást és határozottan utasítást adott a feljelentésre, majd ugyanolyan nyers és határozott hangon részvétet nyilvánított, és letette. Nem körülményeskedett – cselekedett. Kérdésemre, hány ilyen hívás jön, azt válaszolta, szinte naponta egy.

Az oktatás tehát, részükről, nyílt társadalmi szerepvállalás, ami számos esetben komoly konfliktus, sőt életveszély vállalását jelenti. Mert azzal jár, hogy beleavatkozva a falusi szokásrendszerbe, a lányok oktatását ösztönzik, mert a kormányzati nyomással szembefordulva arra buzdítják a falusiakat, hogy őrizzék meg törzsi kultúrájukat, természetvallásukat, vagy mert keresztényként hivatásuknak érzik, hogy kiálljanak a vallási alapon történő vérengzések ellen.

Az eredmények? Sok-sok bíztató jel: a falvak, a nyomornegyedek lakói átveszik, maguk mûködtetik tovább az új létesítményeket; fiatalok ezrei elõtt nyílik meg lehetõségek sora, és ha nem is mindegyikük, de sokan visszatérnek a népükhöz tanárként, orvosként, köztük segítve elõ egy jobb, emberibb jövõt. Az iskolák tetején, a nyomornegyedekben hatalmas pajzsok fogják be a napenergiát – komoly svájci szakértõk töltöttek éveket Gujaratban, hogy elterjedhessen ez az egyszerû, leleményes technológia. 1995-ben Cedric Prakash és az ESP elnyerte a rangos Kabir Puraskar díjat, 2004-ben pedig a Parmananda Divarkar „Kommunikáció a Békéért” díjat, mindkettőt azért, amit a kommunalista (hindu-muzulmán) vallási ellentétek feloldódásáért tett és tesz. Az ESP soraiban vannak hinduk, muzulmánok, keresztények egyaránt – az ismert testülethez mindkét harcban álló fél bizalommal van, ez megkönnyíti a békítő munkát. A kitüntetés pedig olyan új kapcsolatokat, többletfigyelmet tesz Prakash számára elérhetõvé, amely további támogatásokat jelenthet a szegények számára, akikért dolgozik.

További információ a www.bocs.hu oldalon található, hírlevelünk pedig az [email protected] címen kérhető.

Geographical place: Gujarat (India)

Persons whom it is about: Prakash, Cedric SJ

Groups, movements whom it is about: BOCS Foundation, ESP India, Prashant

Author: Simonyi, Cec?lia

Group, movement, tendency (wherefrom it comes from): Bocs Foundation, K?T

Series, periodical, collection (which it belongs in): ?kumen?

Place in series:
 Year of series: 12
 Year: 2005
 Serial number: 1