Ott feküdtek az út mellett. Egymás közelében, szépen sorban. Mozdulatlan testükből lassan elszállt az a különös valami, amit életnek nevezünk. Sokuk már órák vagy talán napok óta halott lehetet. Ezek nagy részét korábban megcsonkították, s levágott végtagjaik most ott hevertek a füvön, egy kupacban. Szörnyű fájdalom járhatta át testüket, de nem kiáltottak fel. Halálsikolyukat még a hóhéraik sem hallhatták. Oly néma volt, oly zajtalan. Csak a súlyos holt testek puffantak tompán, mikor a sáros avarba zuhantak.
A mészárlás alapos volt, nem hagytak túlélőt. Még a fiatalokat sem kímélték. A gyermekeket az anyuktól elválasztva, egy gazos, földdel telített árokpartra hordták. Nem fektették őket egymásmellé, mint az idősebbeket, hanem csak úgy, egy halomba, mint ahogy a megunt holmikat szokás. Öreg, megfáradt teherautó jött értük, s a gyilkosaik érzéketlenül dobálták fel őket az ütött-kopott platóra.
A helyet, ahol ez idáig éltek, felégették. Csak egy hatalmas, torz feketeség jelezte, hogy egykor itt élet volt. Több helyütt még mindig lobogott a vörös halál, a hóhérok táplálták őket a levágott csonkokkal vagy az itt maradt fiatalokkal.
Egyszerre sötét pernyeeső hullott alá, s halotti lepelként borította be a nyomorék testeket.

Senki sem volt, aki megakadályozta volna ezt az egészet. Pedig sokan mentek el a mészárlás mellett, gyalog, autóban, vagy viharvert buszon ülve.
De nem szólt senki, nem az ő dolguk volt. Tudták ennek így kell lennie, ezt kívánja meg a haladás. Éppen ezért tudomást se kell venni róla.
Meg egyébként is, csak egy kisebb erdő veszett oda.
És ilyen még sok van…

B.R. Cartwright