"Elpídia", avagy álom és ének egy országról, amelynek nincs rendôrsége és hadserege

A határozott névelô hiánya az alcímben arra akarja fölhívni a figyelmet, hogy a szóbanforgó téma nem állt Jézus érdeklôdésének homlokterében, tehát tanításában csak elszórt, de azért egyértelmû utalások találhatók erre vonatkozóan, s hogy íj módon ezek az utalások a mi megközelítésünk szemszögébôl nézve természetesen közvetettek. Tételünk: Jézus alaptalannak /Mt 7,3-5: a "gerendás-szemüek" nem ítélhetik el a "szálkás-szemüeket" - vö. Mt 18,23-33 Jn 8,7: A bûnösök nem ítélhetik el a bûnösöket/, tehetetlennek /nem képes "tiszta munkát" végezni. vö. Mt 13,29/ és károsnak /a konkollyal együtt a búzát is kitépi, Mt 13,29/, következésképp fölöslegesnek /mert lesz aratás - szétválasztás, Mt 13,30/ minôsíti, és a maga részérôl tiltja is az un. igazságszolgáltatást. �gy ahogy van, teljes egészében, vállalva ennek mindenfajta következményét. A sor elejére a hegyi beszéd általános érvényû tiltása kivánkozik: "Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek" /Mt 7,1/ A bírói vagy bírói jellegû ítélkezés tiltásáról van itt szó, azaz olyan ítélkezésrôl, amely az elitélt megbüntetéséhez vezet. /Lk 6,37/ Megtoldja az elôbbi felszólítást egy másikkal, amely értelmezni látszik az elsôt: "Ne ítéljetek el senkit, hogy titeket se ítéljenek el!". Az elsô felszólításbeli krinóval szemben a másodikban a katadikatzó szerepel, amelynek értelmérôl világosan tanuskodik a hegyi beszédre oly érzékeny Jakab levél: "Elitéltétek és megöltétek az Igazat..."- 5,6. A hegyi beszéd elvi tételét félremagyarázhatatlanul fejti ki a búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd /Mt 13,24-30, ill. ennek magyarázata: Mt. 13,37-43/: A világból nem szabad "kigyomlálni" = kiírtani a gonosz embereket /29.v./, hagyni kell /!/, hadd növekedjenek /!!!/ - éljenek a világ végéig /az "aratásig" - 30.v./ Jézus komolyan gondolja ezt, és alkalmazza is mind a "polgári", mind a "büntetôjogi" perekre! /Minthogy a "gyomlálás "kultúremberek" között perek formájában szokott zajlani./ - az elôbbire három példa is akad az egyik azt tiltja, hogy én kezdeményezzek pert és juttassam annak révén börtönbe embertársamat /Mt 18,30-33/! A másik pedig azt, hogy az ellenem kezdeményezett perbe belemenjek:" Békülj ki idejében, még útközben ellenfeleddel, hogy át ne adjon a bírónak..." /Mt 5,25/! Hogyan? "Ha pörbe fogva el akarják venni köntösödet, add oda a köpenyedet is" /Mt 5,40/! - Az utóbbira példát a házasságtörô asszony esete kapcsán mutatott /Jn 8,3-11/, egyértelmüen tanúságot téve arról, hogy az állami "igazságszolgáltatást" és itéletvégrehajtást is helyteleníti. Ezt határozottan állíthatjuk, mivel "Mózes törvénye" nem csupán vallási okmány volt, hanem egyúttal Palesztína állam alkotmánya /és büntetôjogi törvénykönyve/ is!/S ha áll ez a halálbüntetésre,akkor nyilvánvalóan fokozottan áll az összes kisebb büntetésekre is!/ Jézus háborúellenes felfogásáról elégségesen tanuskodik az ellenségszeretet parancsa /Mt 5,44/ és az a tény, hogy nem volt hajlandó csatlakozni a megszállók ellen fegyveres honvédô harcot hirdetô zelóták mozgalmához /vö. Jn 6,15 - távolabbról Lk 4,5-8/. Néhány utalás erejéig mégis kitérünk két olyan problémára, amely akkoriban háborus konfliktusok lehetôségét rejtette magában.

Az egyik a szamaritánus-kérdés, amely félig nemzeti /a szamaritánusok félzsidók voltak/, félig nemzetközi ügynek tekinthetô /elkülönültek/. Zsidók és szamaritánusok kölcsönösen gyûlölték egymást és ennek megfelelôen viselkedtek. erre a zsidó Jézus az ellenségnek számító szamaritánusokat felebarátnak /gyakorlatilag: honfitársnak! - Lev 19,18 /minôsíti/ Lk 9,51-76 Jn 4,7-26/, sôt nemegyszer példaképül állítja ôket /!/ a zsidók elé /Lk 10,33-37 17,15-18/..... Még keményebb dió a római-kérdés. A korabeli zsidóság számára aligha volt fájóbb dolog a római megszállásnál, és minden zsidó számára, aki valamit is adott magára, becsületbeli ügy volt a rómaiakkal nem érintkezni és gyûlölni ôket, s amint a zelóták mozgalma és több felkelés is tanusítja, a fegyveres ellenállás gondolata sem állt távol tôlük.... Jézus viszont azt mondja: "Ha a római légionárius - az ô törvényeik értelmében - arra kényszerít, hogy cipeld ezer lépésnyire a holmiját, menj el kétannyira, kifejezve ezzel, hogy nem tekinted ellenségnek az elnyomót /aki "ráadásul" pogány/, hanem felebarátnak/ = honfitársnak!/.... Mindezt Jézus önmagára is vonatkoztatta és személyes példájával támasztotta alá: Megtiltotta övéinek a vele ellenséges magatartást tanusító, "ôsellenség" szamaritánusok megbüntetését (Lk 9,51-56 - amibe az is benne van, hogy Isten sem igazolja az effajta vállalkozásokat!/ megtiltotta Péternek, hogy a vele szemben igazságtalanul eljáró /vö. Jn 8,4610,32/ templomrendôrséggel szemben "igazságot szolgáltasson "/Mt 26,52/, és Pilátusnak is kifejtette, hogy nem óhajt önmagának /erôszakkal/ "igazságot szolgáltatni"/Jn 18,36/. Hatalmon itt a fegyveres erôre támaszkodó politikai hatalmasok hatalmát értjük, ezért ez a kifejezés számunkra szinonímája a következô szavaknak: állam, államhatalom, kormány, távolabbról pedig magában foglalja mindazokat, akik az így értett hatalomnak közvetlen /pl. kormányhivatalnokok, rendôrök, börtönôrök/ vagy közvetett kiszolgálói /mindazon társadalmi osztályok melyek kiváltságos poziciókat foglalnak el, tehát a gazdagok, az ujságírók - vezetô rádiósok, tévések - mûvészek - tudósok nagy része stb./. "A hatalom természete szerint gonosz" - mondja Bruckhardt, "A hatalom óhatatlanul gonosszá tesz" - mondja Kodolányi. /Tanulságos bibliai példa az utóbbira Saul király esete: 1 Sám 18-19./ "Aki uralkodni akar annak nem lehet más célja csak a hatalom. Nem szerethet senkit csak önmagát. Még Istene is csak az ô saját Istene lehet, aki gaztetteit igazolja"/S.Heym: Dávid Király krónikája/. "Aki hatalmon van az szükségképpen irtózik az igazságtól. Megkívánja, hogy az isteni törvények is hízelgôk legyenek számára" /Kodolányi J.: Vízözön/. Meggyôzôdésünk, hogy ezek az állítások hûen festik le a hatalom, a hatalmasok természetét /aki képes a színfalak mögé látni egyet fog érteni/, mint ahogy az is meggyôzôdésünk, hogy az egész un. "törvényes rend" /nem szükségszerüen, de mindmáig ténylegesen/ CSAK a fenti értelemben vett hatalom kiterjesztése, az állam egyik megjelenési formája, az uralkodó osztály/ok/ uralkodásának adott módja. Nem titkoljuk, hogy ennek a fejezetnek legfôbb célja, hogy a "népért való hatalom" mítoszát leleplezzük, mítoszvoltát, ideológiai-voltát igazoljuk. SCHMITT Jenô Henriknek, a századforduló nagy magyar gondolkodójának szavaival élve: "Hazugság az, hogy a törvényeket és az államokat a kisebb rablók és tolvalok megfékezése céljából találták fel. A történelem bizonyítja, hogy ellenkezôleg, az államokat hatalmas bûnözôk alapították, akik, ha sikerült nekik egész országok lakosságát megfélemlíteni, akkor rablóbandájuk törvényét országos törvénnyé alakították át" /�llam nélkül c. folyóirat./ Lev Tolsztoj, akivel Schmitt J.H. kölcsönhatásban állt, ugyanebben az idôben így ír: "A kormányok tevékenységük módja és erôszakos céljaik szerint éppen olyan elemekbôl alakulnak, melyek éppenséggel nem szentek, sôt szemtelen, durva és erkölcstelen emberek... Ezt a csúcsot mindig azok az emberek, vagy az az ember foglalja el, aki ravaszabb és lelkiismeretlenebb a többinél, vagy olyan, aki véletlenül örököse a legtolakodóbbnak és a leglelkiismeretlenebbeknek. "/A HAZAFISSÁGRÓL/./S ha csak örököse is, ne feledjük, hogy "a hatalom óhatatlanul gonosszá tesz!"/ Egybecseng az elôzô kettôvel Kodolányi mélységes iróniával fogalmazott véleménye: "Mindig akadnak önzetlen férfiak, akik pillantásukat "magasabb célok" felé vetik, "nemes buzgalom" szállja meg ôket hazájuk sorsáért, a szegények könnyeitôl siralomra fakadnak, s mindent föláldoznak saját önzetlen hatalmuk érdekében... Mind azzal kezdte, hogy elhalmozta az Isteneket ajándékokkal, óriási alapítványokat tett a papoknál, majd azzal folytatta, hogy megvesztegette az ellenfél vezéreit, katonáit - ezeket csak igéretekkel -, fölemelte az adókat, ujabb beszolgáltatásokat követelt, újabb meg újabb könyörtelen felügyelôket nevezett ki, egyre több és több parasztot, iparost veretett meg, köttetett fára, dobatott folyóba - s egy szép sírfelirattal végezte, hogy sohasem hazudott, mindig védelmezte az özvegyet és az árvát, könnyített a nép terhén, lisztet ajándékozott az éhezôknek, letörölte a könnyeket... Mindegyikük aljas jöttmentnek, harácsolónak, hazug csalónak, vakmerônek jelentette ki a többit... A saját vakmerôségeiket, jogtiprásaikat, gyilkosságaikat, szerelmi tobzódásaikat, a saját fészkük bûzlését persze csak afféle apró botlásoknak, emberi gyengeségnek, ártatlan tévelygésnek tekintették, ha ugyan gondoltak rájuk. De nem is gondoltak. Hogyan is gondolhattak volna, mikor, jaj, szívük csordultig telt hazájuk sorsa felett érzett fájdalommal, a hajnaltól késô estig görnyedô parasztok sajnálatával, vérlázító igazságtalanság alatt nyögô népük ezernyi bajával." /Az égô csipkebokor/ Ha kissé drasztikusak is ezek a megfogalmazások /talán éppen azért olyan világosak/, aligha tagadhatja bárki is, hogy a történelem eddigi tanusága szerint minden államrendszer /finomabban: MINDEN alkotmány/ közvetlenül vagy közvetve, többé kevésbé vagy vértelenül, de mindenképpen a fegyverek erejében állt - áll fenn. Ezért aztán, ahogyan nincsen "a népért való törvényes rend" sem."A bíró nem az un. "igazságot", hanem a mindenkori állam mindenkori jogszabályait szolgálja. Ezért tartja az állam, ezért hívják bírónak" /Moldova Gy.:Az idegen bajnok/. Tudják ezt a kisemberek is. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét címû könyvében az egyik szereplô azt mondja: "Tanulja meg Kovács úr, hogy mindíg az a vaj valakinek a fején, amit a hatalom annak tart! Az a bûn amire az állam meg a törvény azt mondja, hogy az bûn... Csinálhat mindent, mindent, csinálhat bármit, akármilyen disznóságot, ha a törvény azt mondja rá, hogy az nem bûn, akkor nem lesz magának semmi baja, és mert nem büntetik meg érte, az emberek is azt fogják mondani, hogy maga rendes, törvénytisztelô ember... No, próbálja meg maga eldönteni, hogy mi a bûn, és mi a nem bûn. Az a bûn, amit a nagyfejüek annak nyilvánítanak, ezzel kész a kocsi!" Voltaképpen ennyi is elég lenne annak beláttatásához, hogy amint nincsen "népért való hatalom" és "népért való törvényes rend", ugyanúgy nincsen "népért való igazságszolgáltatást" sem, tehát hogy az "igazságszolgáltatás" is csak mitosz, a mindenkori hatalom egyik ideológiai /s egyuttal persze nagyon is gyakorlati/ támasza. De azért a következô fejezetben közelebbrôl is megvizsgáljuk ezt a témát.

3. Társadalom igazságszolgáltatás nélkül
Mindenekelôtt az "igazságszolgáltatás" néhány belsô ellentmondására szeretnék rámutatni, melyek mind azt sugallják, hogy lényegében hazug dologról van szó, az "igazságszolgáltatás" természeténél fogva képtelen igazságot szolgáltatni / ha tekintetbe vesszük a jelenség teljes körét, és nem csupán szubjektív részérdekek szempontjából vizsgáljuk/ - ellenkezôleg, éppen az igazságtalanságok tárháza /Summum ius - summa iniuria/. Elôször is: Az "igazságszolgáltatás - csak azzal foglalkozik, ami látszik, csak azokkal az esetekkel, amelyek napvilágra kerülnek. Azt a "bûnt", amely homályban marad, nem tekinti bûnnek. Kettôs képmutatás, kettôs hazugság rejlik ebben: a "bûn" kritériumának annak nyilvánosságra kerülését tekinti, nem pedig egy-egy cselekedet tartalmát másrészt csak a tetteket tartja bûnnek, az elkövetôben vagy másokban /akik szintén kiváltói lehettek az elkövetô bûnének/ meghuzódó gondolatot - szándékot nem. /Erre mutat rá Jézus kétszer a hegyi beszédben:Mt 5,21-22,27-28./ Másodszor: Gyakorlatában az "igazságszolgáltatás" figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egyszerüen képtelenség minden "bûncselekményt" felderíteni /csak Magyarországon évente több ezer bûncselekmény marad felderítetlen a rendôrségi becslések szerint/ - így aztán csak azok "bûnhôdnek", akiket "elkapnak". Az igazság viszont az lenne, hogy vagy minden "bûnös" bûnhôdjék, vagy egyik se. Harmadszor: Az "igazságszolgáltatás" lényegében nem foglalkozik azzal, hogy egy-egy "bûncselekményben" ki az igazi felelôs, ill. ki mennyiben felelôs. Természetesen nem tagadjuk az egyéni felelôsséget, de tagadhatatlan, hogy számos bûnért sokkal inkább felelôssek azok, akik az elkövetôre rossz hatással voltak, mint maga az elkövetô. Közhelyszerû példa a szülôk szerepe gyermekeik magatartásában, vagy hogy egy nagyobb horizontu és horderejü példát is említsek: Ha egy államvezetés egy nemzedék életén belül is négyszer-ötször változtat az általa diktált értékek rangsorán, nem egyszer úgy, hogy 180 fokos fordulatot tesz, akkor elsôdlegesen ô a felelôs állampolgárainak cinikussá és nihilistává válásáért, ill. mindazokért a bûncselekményekért, amelyek ebbôl fakadnak. Mindezen esetekben viszont az "igazságszolgáltatás" az igazi tettesek helyett azokat itéli el, akik többé-kevésbé áldozatok! A negyedik ellentmondás /mely benne rejlett már az elôzôben is/: Bûn és nem-bûn igazán nem különíthetô el, a búzát és a konkolyt képtelenség szabatosan elválasztani egymástól /megmondta ezt Jézus is: Mt 13,29!/, ennek következtében "igazságot szolgáltatni" /megint a jelenség egészét tekintve/ csak igazságtalanságok elkövetése árán lehet! Tételünk helyessége mellett a történelem során ártatlanul elitéltek - meghurcoltak - kivégzettek végeláthatatlan sora tanuskodik. Ötödször: Mindenfajta "igazságszolgáltatás"/legalábbis a mai értelemben vett államban eleve hazug, mivel a "szolgáltatás" alapjául nem az igazság szolgál/ ami egyébként gyakorlatilag sosem ragadható meg abszolút értelemben, tehát senki sincs a teljes igazság birtokában, még csak nem is az adott állam polgárainak közmegegyezése, hanem mindenkori uralkodó osztály/ok/ által a többiekre kényszerített "jogrend", a mindenképpen csak részérdeket /s a kisebbség érdekét/tükrözô/, tegnap barna, ma vörös, holnap talán sárga /rész-/"igazság". Ráadásul még ennek az érvényesítése is teljesen önkényes, egyszerüen szólva: "Az a bûn amit a nagyfejûek annak nyilvánítanak...." Hatodszor /s ez talán az "igazságszolgáltatás" egyik, hanem a legsúlyosabb belsô ellentmondása, hazugsága és képmutatása, s ezáltal az egyik legnyomósabb inditék teljes megszüntetésére /az, aminek van egy "objektív" és egy "szubjektív" oldala, bár a kettô szorosan összefonódik. Az "objektív" oldal: Ha az "igazságszolgáltatás" valóban igazságszolgáltatás akarna lenni, akkor elsôsorban a bûncselekmények nagyságát kellene tekintetbe vennie, azaz a legnagyobb bûncselekményekkel kellene kezdenie, s úgy haladnia a közepesek, majd a kisebbek felé /ha egyáltalán maradna erre ideje-energiája/, ill. a legnagyobb bûncselekményeket kellene a legsúlyosabban büntetnie, aztán a közepeseket és így tovább. A valóságban pedig mit tapasztalunk /már persze csak akkor, ha képesek vagyunk az emberekre általában jellemzô "vakondtúrás-perspektívától" megszabadulni/. Azt, hogy az "igazságszolgáltatás" a "köztörvényesek" /helyes perspektívából szemlélve/ jelentéktelen "bûncselekményeivel" foglalkozik, belpolitikai "békeidôkben" erre fordítja idejének - energiájának mondjuk 90%-át, aztán kerít sort a közepesen súlyos esetekre, ez tesz ki 9%-ot, s a maradék 1% jut a legsúlyosabb bûnösökre ill.: a "közbûntényeseket"/és a "politikaiakat"/ súlyosan bünteti, és minél nagyobb gazember valaki, annál inkább "futni hagyja". Hogy csupán két igazán egyszerü példát említsünk, szót sem ejtve az ezeknél számtalanszor súlyosabb esetekrôl: Ha valaki embertársainak rendszeres, ám "legális" megkárosítása révén /pl. "tisztességes" üzlettel/ milliós vagyonhoz jut, azt a gazdagoknak minden társadalomban kijáró "tisztelet" övezi, ha viszont valaki lopással vagy betöréssel jut néhány ezer vagy tízezer forinthoz, esetleg évekig rács mögé kerül. A másik: ha valaki hirtelen felindulásában vagy végsô elkeseredésében, netán némi alkohol segédletével, beleszúrja a kést polgártársába, s "jól" találja el, öt vagy éppen tizenöt évre is számíthat, de sajátos esetekben kötélen vagy villanyszékben is végezheti - ugyanakkor az az orvos, aki az abortuszok révén pályafutása során esetleg több száz, netán több ezer magzatot mészárol le /s akit méltán nevezhetünk bérgyilkosnak, hiszen mások - az "anyák" - helyett és pénzért végzi a gyilkosságot/, az teljes "anyagi és erkölcsi elismerésben" részesül... Egyfajta "bûnbak-mechanizmusról" van itt szó: Az "igazságszolgáltatás" végsô soron arra való, hogy egyrészt "legális" mederbe terelje a társadalom újból és újból felhalmozódó erôszakosságot, másrészt s ez legalább olyan fontos - a kisstílü bünözôk bûneinek és büntetéseinek kirakatba, ujságba, rádióba, tévébe helyezésével elfedje a nagystílü bûnözôk, köztük elsôsorban magának az államaparátusnak a bûneit, melyek az elôbbieket mérhetetlenül felülmúlják. Lássuk most a dolog "szubjektív" oldalát /amit Jézus is leleplezett: Mt 7,3-5 15,14 23,24 Jn 8,7/, amitôl az egész képmutatása még elvetemültebbé válik, ami az "igazságszolgáltatást" velejéig és végletekig igazságtalanság-szolgáltatássá teszi, ami önmagában is elégséges ok lenne az "igazságszolgáltatás" teljes rendszerének megszüntetéséhez - amit Camus: A pestisben úgy nevez meg, hogy a "nagy pestisesek" itélik el a "kis pestiseseket". Megint csak két egészen egyszerû kis példát említünk.
- Az egyik: Az a bíró /nagy pestises/, aki a kisemberek által megtermelt, de azoktól megvont javakból kétszer-háromszor, de nem ritkán ötször-tízszer magasabb életszinvonalon él /élôsködve, tehát bûnösen/, mint azok a megtévedt, elvakult, kétségbeesett, félrenevelt, gyönge vagy egyszerüen csak primitív kis emberek, akiket elitél, sôt abból él akkora-amekkora életszinvonalon, hogy elítéli ôket, milyen jogcímen hoz ítéletet? Csakis azon, hogy "azért tartja az állam", azért fizeti ôt. /Nem is szólva arról, amit egy nyugdíjba vonult bíró mondott egy rádioriportban:"Tudja, mostanában elgondolkodom arról, milyen címen fosztottam meg szabadságuktól azokat, akiknek nem én adtam a szabadságot.../
- A másik: Az a rendôr-börtönôr /nagy pestises/ tartóztatja le - tartja fogva /hogy erôszakoskodásaikról ne is beszéljünk/ a kis embereket /kis pestiseseket/, aki folytonos szenvedést okoz olyanoknak, akik egyszer-egyszer okoztak szenvedést másoknak /esetleg nem is szándékosan: gázolás, esetleg nagyon is áttételesen: lopás../, sôt aki éppen abból húz busás fizetést és azért jut soron kívül ingyenlakáshoz, mert folyamatosan szenvedést okoz másoknak... Felejthetetlenül fájón-szépen mondja el ezt Camus regényében Tarreu:" Apám államügyész volt...Amikor 17 éves voltam, apám felszólított, hogy hallgassam meg egyszer...mindazt, ami egy törvényszéken történik, éppoly természetesnek és magától értetôdônek tartottam, mint egy felvonulást vagy egy díjkiosztást...Csak egyetlen egy képet ôriztem meg errôl a napról, a bûnösét. Azt hiszem, tényleg bûnös volt, nem fontos, hogy miért... Ez a kis ember, a vörös és gyér hajával olyan volt, mint egy fénysugártól megriadt bagoly. Nos, fölösleges részleteznem, már ebbôl is érthetô, hogy élô volt. Én azonban hirtelen jöttem rá erre, miután mindaddíg csak a "vádlott" kényelmes fogalmával mérlegeltem ôt... �gyszolván semmit sem hallottam, csak éreztem, hogy ezt az élô embert meg akarják ölni!... Csak akkor ébredtem fel igazán, amikor apám a vádbeszédet mondta. A vörös talár elváltoztatta ôt. Nem volt többé se kedélyes, se gyengéd, száján mérhetetlen frázisok nyüzsögtek, és szakadatlanul másztak ki onnan, mint a kígyók. Én megértettem, hogy a halálát kívánta ennek az embernek, a társadalom nevében, sôt azt is kérte, hogy nyakazzák le. És megkapta ezt a fôt.... Ettôl a pillanattól fogva borzalommal tekintettem az igazságszolgáltatásra, a halálos itéletekre, a kivégzésekre.... Az én esetem mindenesetre nem az elmefuttatás volt. A vörös bagoly volt az én esetem, az a mocskos kaland, amikor pestistôl mocskos szájak bejelentik egy leláncolt embernek, hogy meg fog halni, és mindent úgy intéznek, hogy meghaljon, miközben éjszakák múlnak, a haláltusa éjszakái, melyek folyamán nyitott szemmel várja, hogy meggyilkolják..." Megértjük Tarrou következtetését:" sohasem leszek hajlandó egyetlenegy indokot, érti, egyetlenegyet sem szolgáltatni ehhez az undorító mészárláshoz... Elhatároztam, hogy visszautasítok mindent, ami készakarva vagy akaratlanul, helyes vagy helytelen indítékból öl, vagy igazolja, hogy ölnek." /A pestis/ Schmitt Jenô Henrik még tovább megy ennek a "szubjektív" ellentmondásnak a megállapításánál, és azt állítja, hogy a nagy pestisesek nem csak elitélôi a kis pestiseseknek, hanem éppen a nagy pestisesek a fô okai-okozói a kis pestisesek "bûnének": "A valóság az, hogy az alacsony, barbár, embertelen gondolkodásmód, mely az erôszak alapja, egyúttal a kisebb bûntettek forrása. A törvényes társadalmi rendszer törvényes rablása, amely szülôoka a nyomornak, és a társadalmi bûntett: a gyilkosság és a tömeggyilkosság törvényes dicsöítése és szentesítése a közerkölcs romlásának alapforrása" /�llam nélkül/. Csak persze "a ravaszabb és hazug banditák erôszakos és zsarnok cselekedeteiket, gyilkosságaikat és rablásaikat az emberszeretet és humanitás fényével takarják" /uo. - vö. Lk 22,25!/. De hát, azt mondják, mindezek ellenére az "igazságszolgáltatásra" mégis szükség van. Két fô ok miatt. Az egyik: "Példát kell állítani", s ezáltal "elrettenteni" a még nem bûnözôket attól, hogy bûnözôkké válljanak. Meglehet, akadnak néhányan, akiket a várható büntetés réme visszatart, de nem ez a jellemzô. A tények Vercors véleménye igazságát támasztják alá: "A börtön, a példaállítás céljából kirótt halálbüntetés csupán a csiszolatlan kôkorszak maradványa: nem szüntet meg semmit, nem gátol meg semmit. A mi korunkban sem ritkább a tolvajlás vagy a gyilkosság, mint a vandálok idejében" /Sylva/ Sôt bátran állíthatjuk, hogy sokkal gyakoríbb: a bûnügyi statisztikák a bûnözés ütemének állandó növekedését mutatják. Jóllehet mindenki tudja, milyen tökélyre fejlesztették már a "bûnüldözést", következésképpen milyen óriási esélye van minden "bûnözônek" a "lebukásra", úgy látszik, ez nemigen hatja meg a "vállalkozókat". Nem is csoda: "Egészen más forrásból kell fakadnia az emberi lelkiismeretnek"/Vercors, uo./. Egyáltalán: a külsô korlátok soha senkinek nem jelentenek igazi korlátot a határokat kinek-kinek a számára végsô fokon mindig az dönti el, mi van ôbenne legbelül. Meggyôzôdésünk, hogy a börtön lényegileg mindössze két dolgot eredményez: egyrészt a gonoszság magasabb fokozatait tanulhatja ki /s többnyire tanulja is ki/ a bekerülô, másrészt megerôsíti vagy létrehozza a valaminemü bosszuvágyát a bebörtönzöttekben. De ha ezek nem következnének is be, egyet csak nagyon kevesen, kivételes jellemek /s hány ilyen akad a "közbüntényesek" között?/ kerülhetnek el, nevezetesen, hogy kivonják magukat a börtön sokszoros személyiségtorzító és romboló hatása alól /a bezártság, a bánásmód, a légkör stb. miatt/. Igy aztán nyugodtan állíthatjuk, hogy az esetek túlnyomó többségében az az ember, ki kijön a börtönbôl, rosszabb minôségü mint az, aki bement. Nem nehéz kiszámítani ennek hatásait sem a konkrét egyén, sem társadalmi környezete számára. Valóban azt kell mondanunk: a börtön nem szüntet meg semmit, nem gátol meg semmit - sôt.... Mivel Isten törvényei az egyedül helyes és hasznos törvények az ember, az egyén és a társadalom számára egyaránt, ezért bátran fogalmazhatunk Kodolányival úgy, hogy nem csak tilos, hanem fölösleges is "fegyveres csapatokat alakítani Isten törvényeinek védelmére, mert ezek a törvények bele vannak írva minden létezô lény szívébe" /Az égô csipkebokor/. Ha azonban eszerint járnánk el, így hangzik a másik, s talán a legfôbb ok megfogalmazása az "igazságszolgáltatás" szükségessége mellett, akkor ennek eredménye a teljes anarchia lenne, és ez összességében több rosszat eredményezne, mint az "igazságszolgáltatás". A demagógia egyik alapfeltételének minösítjük ezt az "érvelést" /a demagógia tökéletesen sikeres voltát mutatja az, hogy a nép mindenütt hittel vallja ezt a tételt, dogmának tartja immár, melyet sosem vizsgál felül/, és mindenekelôtt egy tényt és egy feltételezést állítunk szembe vele, olyan feltételezést azonban, amelynek igazságát még senki sem cáfolta meg /és elméleti úton nem is cáfolható/. Vercors írja:"Azokban az országokban, ahol eltörölték a halálbüntetést, a bûnözési hullám hat-nyolc hónapig emelkedett, aztán visszatért rendes szintjére. Ez áll a halálbüntetésre - és biztos vagyok benne, hogy ugyanígy történne az összes többi büntetéssel, ha az embereknek volna bátorságuk megpróbálni " /Clémentine/. Mi is biztosak vagyunk ebben, mert hiszen aki eddig nem akart lopni, rabolni, gyilkolni, az most miért indulna útnak "Hurrá, mindent szabad!" felkiáltással? Aki eddig is akart, ezután is fog. A köztük elhelyezkedô néhány százalék pedig, akiket eddig csak a büntetés félelme tartott vissza, hat-nyolc hónap alatt "kifutja magát". - Sôt azt feltételezzük, hogy az "igazságszolgáltatás" megszüntetésével, a hat nyolc hónap "türelmi idô" letelte után /de még a hat-nyolc év is megérné, ha a bûnözési hullám nem csak "rendes szintjére" térne vissza, hanem az alá sülylyedne - abban az esetben, ha azt az összeget, amelyet eddig a "bûnüldözésre" fordítottak, mostantól a "bûnözés" valódi okainak felszámolására, gyökerében való orvoslására fordítanák, és a helyi szükségleteknek megfelelôen lakásokat, iskolákat, hangversenytermeket, könyvtárakat, orvosi rendelôket, kórházakat építenének belôle, s nem feledkeznének meg arról sem, hogy biztosítsák belôle /lenne mibôl/ annak a nevelésnek a feltételeit és eszközeit, amely csecsemôkoruktól úgy alakítaná az embereket, hogy felnôve nem válnának "bûnözôvé". Eddig az "igazságszolgáltatásnak" un. "büntetôjogi" részérôl beszéltünk, kerítsünk most röviden sort az un. "polgári perekre" is. Egyrészt arra a mérhetetlen anyagi és erkölcsi kárra szeretnék utalni, amit az egyéneknek és a társadalomnak okoznak. Csupán Magyarországon évente kb. 400.000 /!/ "polgári per" zajlik. Szorozzuk be ezt a számot egy nagyon /!/ szerényen számított átlagos perköltséggel, mondjuk 10.000-rel, ez évente négymilliárd forintot jelent... És mennyi az erkölcsi kár?! A terjedô és egyre burjánzóbb gyûlölet, amely újabb bûnöket termel ki, melyek újabb anyagi és erkölcsi kárt okoznak... - A "polgári perek" is belsô ellentmondást hordoznak magukban, ugyanolyan értelmetlenek, mint minden más per, tehát ugyanolyan fölöslegesek is. Rájuk is érvényes: "Esô után köpönyeg!" Sôt! mint a "büntetôjogi perek", ezek is újabb és több rosszal akarják orvosolni a meg nem történtté már úgysem tehetô rosszat. Egészségesebb, emberibb lenne az élet nélkülük, a megmaradó megoldatlan problémákkal együtt is.

Másrészt, mivel mindenki, aki pereskedik, azt állítja, hogy ô csak a rajta esett valódi sérelmet akarja orvosolni, Platon segítségével azt szeretnénk kimutatni, hogy az "önvédelem" is belsô ellentmondással terhes, elvileg is értelmetlen, tehát fölösleges /és tilos/. Szokratesz: Azt mondjuk, hogy semmiképpen sem szabad jogtalankodnunk, vagy azt, hogy egy bizonyos fajta módon jogtalankodhatunk, máshogyan meg nem? Vagy pedig a jogtalankodás semmiképpen sem jó, nem is szép, s annak számára, aki jogtalankodik, mindenképpen rossz és csúnya? Tehát semmiképp sem szabad jogtalankodnunk? Kriton: Nem bizony! Szokratesz: De még a jogtalankodásra sem szabad jogtalankodással felelnünk, mint ahogyan a tömeg véli, mivelhogy semmiképpen sem szabad jogtalankodnunk. Kriton: Ugy látszik, hogy nem. Szokratesz: No és? Gonoszt szenvedve gonosztettel felelni: ahogy ezt a tömeg helyesnek mondja, vajon igazságos-e vagy nem? Kriton: Semmiképpen. Szokratesz: Mert hiszen, ugye, ha az emberekkel rosszat teszünk, ez az igazságtalanságtól semmiben sem különbözik? Kriton: Igazat mondasz. Szokratész: Tehát nem szabad viszont-igazságtalankodnunk, sem rosszat tennünk egyetlen emberfiával sem, ha bármit szenvedünk is tôle." Természetesen nem gondoljuk azt, hogy a "bûnözés" valamilyen módszerrel teljesen megszüntethetô amíg ember lesz a földön lesz bûn és lesz "bûnözés" is. De azt igenis gondoljuk, hogy az "igazságszolgáltatás" intézményeire nincs szükség, nélkülük is a megszokott szinten marad vagy - a mondott feltétel teljesülése esetén - az alá süllyed a "bünözés", tehát nélkülük egészségesebb emberibb társadalmi életet élhetnénk, mint amilyet velük élhetünk. E kissé hosszura nyúlt /nem ok nélkül/, hiszen központi jelentôségü fejezet után térjünk át fô témánk második részére, a nem háborúzó ország eszményére. Sok minden, amit ebben, s már a második fejezetben elmondtunk, értelemszerüen ide is vonatkoztatandó, ezért itt már csak a sajátosságokra térünk ki. Azt képviseljük ebben a fejezetben, hogy az az ország, amely sem háborúban, sem békeidôben nem tart fenn hadsereget, és akkor sem hajlandó háborúzni, ha megtámadják, elözönlik és leigázzák, az minden tekintetben anyagilag, szellemileg és lelkileg egyaránt gazdagabb és virágzóbb életet élhet, mint az az ország, amelyik a megszokott és "természetes" módon /általában "önvédelembôl"/ háborút folytat. Elôször is arra szeretnénk egy mondat erejéig emlékeztetni, micsoda erkölcsi és anyagi károkat okoz egy országnak a hadsereg fenntartása, akár "békeidôben" is a fegyverkezési verseny korában /s melyik kor nem ilyen többé vagy kévésbé?/ ezt aligha kell bizonyítani. /A béke Nobel-díjjal kitüntetett Costa Rica esete rendkívül tanulságos. Ez az ország békeidôben nem tart fenn hadsereget - háboru esetén "bérel" -, s a latin-amerikai országok közül egyedül itt szünt meg teljes mértékben az írástudatlanság, és az életszinvonal is sokkal magasabb itt a többiekénél!/ Ami mármost a háborút illeti, mindenekelôtt azt kell világosan látnunk, hogy sosem egyik nép támadja meg a másikat. Egyetlen népnek sem jut eszébe soha, hogy hódító útra induljon. "Nincs olyan nép a világon, amelynek ilyen támadó szándéka volna, mert a népek sohasem támadnak. Támadásra csak a kormányok ingerlik a népeket, amikor kölcsönösen gyûlöletet ébresztenek bennük egymás iránt. Mikor aztán lángra lesz a gyûlölet, s a hazafias érzelmeket is sikerült felébreszteni, akkor minden ékesszólással bizonyítják e kormányok, hogy a haza veszélyben forog, s hogy a hazát meg kell menteni "/L.Tolsztoj: A hazafiságról/. - �gy véljük, hogy ezzel egyúttal választ adtunk arra az ellenvetésre is, mely szerint "hazaszeretetbôl kell harcolni a hazáért". Aki így beszél, az elárulja, hogy a hazát azonosítja az éppen hatalmon lévô kormánnyal, a társadalmat az állammal. A háború sosem érdeke a hazának, sosem szolgálhatja a társadalmat, a népet, az mindíg csak a "nagyfejüek"- nek állhat érdekében, mindenki más csak veszíthet rajta. Erre jön azonban a fô ellenvetés:"Ha az országok magukévá teszik ezt az elvet és a gyakorlatban is alkalmazzák, és mindenki csinálhat azt, amit akar, nem lesz-e ebbôl immár nemzetközi anarchia, míg mások mérhetetlen hatalomhoz és gazdagsághoz jutnak?" Nos, álmodjunk egy kicsit! De elôbb szögezzünk le két dolgot. Az egyik: Az államok, a kormányok sem azért indítanak háborút, mert egy vagy több népet ki akarnak írtani, hanem mindenekelôtt újabb földterületekre vágynak, pontosabban e területek által elérhetô újabb kincsekre, gazdagságra, s legfeljebb még dicsôségre, a megnövekedett hatalommal járó megnövekedett presztizsre. - A másik: Amikor most arról gondolkodunk, hogy mi lesz akkor, ha adott esetben mi csak tûrünk, aztán "jönnek a rómaiak és elpusztítják népünket" /Jn 11,48/, közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a rómaiak már itt vannak, elég régen.... Tehát álmodjunk! Ne Rómáról és Palesztínáról, hanem arról, mi lett volna akkor, ha - mondjuk - Vietnám nem védekezett volna évtizedeken át az amerikai "agresszorok" ellen? Elôször is, mit nyert azzal, hogy védekezett? A tengernyi életáldozaton és sebesülésen kívül egy rombadôlt országot, amely évtizedek alatt sem fog felépülni anyagi sérüléseibôl, s talán évszázadok kellenek, míg a háború okozta erkölcsi sebei begyógyulnak. Ha egyáltalán begyógyulnak az effajta sebek. Mi lett volna hát, ha nem védekezik? Ha "kenyérrel és sóval" fogadja az amerikai katonákat? Vajon géppisztolytüzeléssel és napalmmal feleltek volna-e azok a barátságos fogadtatásra? /Fôként, ha elôre meg is üzenték volna nekik, hogy nem kell ellenállásra számítaniuk!?/ Alig-szépen bevonultak volna a fôvárosba és leváltották volna a kormányt, a rendôrség és a hadsereg vezetôit meglehet akasztás útján intézve a leváltást, és saját bábjaikat ültették volna a helyükbe. �mbár az is lehet, hogy még erre sem került volna sor, hanem megkérdezték volna az illetékeseket, hajlandóak-e immár az ô /mármint az Egyesült �llamok éppen hatalmon levô kormányának/ szolgálatába állni. Igenlô válasz esetén még a helyükön is maradhattak volna. Az eredmény - a lényeg - így is, úgy is ugyanaz: bábkormány, báb-rendôrfônök, báb-hadügyminiszter. Miért jártak volna el így? Mert nem a "krizantém lelkü nép törvényesített írtásáért" /Váci M.:Azóta/ keltek át a tengeren /amint Cortez hajóraszállásának eredeti célja sem az indiánok mészárlása volt/, hanem azért, hogy Vietnám földjét birtokba véve, gyárakat és bányákat nyissanak, olcsó nyersanyaghoz és munkaerôhöz jussanak, a saját termékeik piaca bôvüljön, és persze támaszpontot létesítsenek a nagy rivális hátában, ha már ott vannak a szomszédban. Mindezen célok elérése érdekében mi értelme lett volna nekilátni kiirtani az egyébként nem is védekezô helybeli lakosságot? Ki dolgozott volna akkor az általuk birtokba vett földeken, gyárakban, bányákban? Az anyaország polgárai aligha vándoroltak volna át e célból �zsiába. Hogy hódításuk nyomán Vietnám kincseinek jó része /nagyobbik része?/ viszont igenis Amerikába vándorolt volna? Tagadhatatlan. De ezzel együtt is a kiirtás és általános pusztulás helyett a viszonylagos jólét lett volna a "krizantém lelkü nép" sorsa, legalábbis életszinvonaluk sokszorosan fölülmúlta volna azt az életszinvonalat, amely a hadviselés eredménye lett, a háború alatt és után egyaránt. És a legfôbb evilági értéket, életüket is megôrizhették volna tíz- és százezrek. Mindenképpen jobban jártak volna tehát, ha nem védekeznek. Mint ahogy mi is jobban jártunk volna, ha engedünk a töröknek. Ady írja egyik levelében: "Magyarország 3,5 milliós lakossága az örökös harcok /és ezek velejárói/ következtében 1,5 millióra olvadt, míg azok a szomszédos népek, amelyek kisebb ellenállást fejtettek ki, kevesebb veszteséget szenvedtek. �gy látszik, az elviselés jobban szolgálja az életet, mint az öldöklés." Érdekes, akadt már olyan uralkodó is a történelem során - meglehet egyetlenegy - aki így gondolkodott. Eknaton fáraó alakját és felfogását Kodolányi állítja elénk Az égô csipkebokor c.regényében: "Nem folytatunk többé háborút. Soha, soha nem fogunk többé fegyvert embertársaink ellen. - jelentette ki boldogan a fáraó.
- De mi történt volna, ha nem verjük le Szanáa és egész Saába lázadását - kérdezte a meghökkent Hor.
- Semmi sem történt volna. Semmi csupán új szerzôdéseket kötöttünk volna vele, nem kaptuk volna ilyen olcsón az aranyat, az ébenfát, a mirrhát, a gyantát, mint eddig, lemondanánk a finom kenôcsökrôl, a ritka illatszerekrôl... Hát nem lehet epebalzsam nélkül élni? Alattvalóink milliói talán epebalzsammal illatosítják magukat naponta?
- Isteni uram, de mi történt volna, ha nem állnak csapataink Etiopia határán, míg Szanáát ostromoltuk, s az ellenség elárasztotta volna Felsô-Egyiptomot? - firtatta illetlen következetességgel Hor.
- ó, testvérem, Etiópia hamarosan belátta volna, hogy csak a felelôssége, a gondja lett volna több - torkolta le a király.
- És az ázsiai népek? A barbárok? Akik bármikor szívesen elözönlenék a Deltát? - kérdezte Mózes.
- Nos, uralkodóikat meggyôzzük jóindulatainkról, szeretetünkrôl, s hidd el, testvérem, néhány év leforgása alatt mindenrôl meggyôzôdnének....." Lehet, hogy e csodálatos jelenségnek, s tiszta és szelíd lelkü Ekhnatonnak sem sikerült volna meggyôznie az ugrásra kész szomszéd uralkodókat, azonban Egyiptom népe akkor is jobban járt volna, ha ellenállás nélkül hagyja, hogy megszállják. S a fáraó mindenképpen jól látta azt, hogy a történelem folyásának jobb mederbe terelésére az egyetlen járható út az általa meglátott. Ha nem lenne is megvalósítható, elvileg mindenképpen az egyetlen lehetséges megoldás. Minden más út gyakorlatilag is, elvileg is zsákutca. De Eknaton megoldási javaslatának van gyakorlati esélye is azáltal, amit Moldova György regényében a negyven prédikátor egyike mond lázadó társának a börtönben, aki ôrére támadott: "A megadó szelídség jobb védôfegyvered lett volna, mint magasra emelt bilincsed magatartásod elgondolkozásra késztette volna ezeket a vad katonákat, és a lelkükben bizonyára meginognak..." /Megrázó leírását és igazolását olvashatjuk ennek Sánta Ferenc Halálnak halála c. novellájában!/ Igen, ez az egy lehetôség van a "vad katonák" elgondolkodtatására, ezen keresztül megingatására, s a világ sorsának jobbrafordulására. A menekvés egyetlen lehetséges útja: "el kell fordulnunk a hatalomtól, a fegyvertôl, és meg kell találnunk magunkban s egymásban Istent, helyre kell állítanunk vele az ôsi szövetséget" /Kodolányi J.: Vízözön/. "Csak egy mód van Isten boldog birodalmának megvalósítására: A szeretet, megértés, méltányosság. Istennek nincs nagyobb ellensége a fegyvernél. A fegyver félelmet támaszt, a félelem védekezést, a védekezés támadást" /Kodolányi J.: Az égô csipkebokor/. Amint pedig a szövegösszefüggésbôl kitûnik, Isten boldog birodalma nem más, mint az ember boldog birodalma. Az elmondottak után, s tekintetbe véve a világ mindenkori, de különösen mai állapotát, aligha vonhatjuk kétségbe Gandhi életrajzírójának igazságát: "Ha kerüljük a banális demagógiát és a metafizikai szofizmákat, kénytelenek vagyunk az erôszakmentességet úgy tekinteni, mint a szervezett emberi társadalom létének egyik alap feltételét" /J.Pilát: Mahátma Gandhi/. És magának Gandhinak az igazságát:"Az erôszaknélküliség az emberi nem törvénye, mint ahogy az erôszak a vadállatok világának törvénye. Az erôszaknélküliség nem csupán a szentek számára rendeltetett, hanem a közönséges nép számára is." A most következô, utolsó fejezetben szeretnénk fölvázolni - igazán csak néhány sejtetô vonással - annak a remélt országnak az életét, amely felszámolta önmagában az erôszak minden intézményét. Milyen lesz Elpidia? Az "igazságszolgáltatás" megszüntetése, a hadsereg szélnek eresztése és a hatalomgyakorlás egyéb intézményeinek feloszlatása nem vonja-e maga után annak az elpusztítását, ami jó és ésszerû, vagyis ami erôszak nélküli a törvényekben? Tolsztojjal azt válaszoljuk: "Az, ami jó, ami ésszerü, tehát ami nem erôszakos a törvényekben, az igazságszolgáltatásban, a tulajdonban, a pénzügyi intézményekben, a népnevelésben, mindaz megmarad. Sôt, azáltal, hogy a kormányok durva erôszakoskodása - melynek csak önmaguk fenntartása a célja - megszûnik, egy okosabb, igazságosabb társadalmi organizáció fog kialakulni. A törvények, az igazságszolgáltatás, a közügyek, a népnevelés olyan mértékben marad meg, amilyenben szükségük van rá a népeknek, és olyan formában, amelybôl hiányozni fog minden rossz, amely a kormányok mai szervezete szerint szükségképpen benne van. Csak az fog elpusztulni, ami rossz, ami a népek akaratára bilincseket rakott" /A hazafiságról/. Milyen lesz Elpidia? Mivel az emberi együttéléshez szükséges alapvetô törvények "bele vannak írva minden létezô lény szívébe" /Kodolányi/, bátran fogalmazhatunk így: Elpidia az egymásra épülô ill. egymást kiegészítô, öntörvényü és önkormányzattal rendelkezô kisközösségek hálózata lesz, amely felöleli a családi, társadalmi, gazdasági, kultúrális és vallási élet egész területét.

E kisebb és nagyobb közösségek közmegegyezéssel /többségi vélemény alapján és a kisebbség alkalmazkodásával/ maguk hozzá a változtatásra mindig nyitott "törvényeket", akár az emberi együttélést, akár a gazdasági tevékenységet, akár az együttélés területeit szabályozzák ezek, és maguk választják vezetôiket, illetve delegálják ôket a nagyobb egységeket átfogó kisközösségekbe. Valahogy úgy, ahogyan ezt - a dolognak most csak gazdasági oldalát emelve ki - N.S.Swaminathan, a Nemzetközi Rizskutató Intézet igazgatója már a mára vonatkozóan is elengedhetetlenül szükségesnek tartja: "Rengeteg olyan tervet látok, amely körvonalazza, hogy a kukorica vagy tudom is én minek a termését egymillió tonnával növelni kell, de ezek a dokumentumok valahogy sosem említik, még véletlenül sem a farmereket. Vetômagról beszélnek, mûtrágyáról, vízrôl. De hát ki az, aki termel? Nem a bürokraták vagy a tervdokumentumokat gyártó hivatalok. Az élelmet a parasztok állítják elô. - A sok millió tonna kukoricát Afrikában legalább egymillió parasztcsaládnak kell megtermelnie. Ha egyetlen család gazdaságként egy tonnával növeli a termést, akkor is egymillió parasztcsalád együttmûködésére van szükség. Ha én tervet állítanék öszsze, elsô kérdéseim ezek lennének: "miért is termeljen meg egymillió parasztcsalád egy-egy tonnával többet? Milyen körülmények között termelhetne? Segíthetünk nekik ebben?" Legelôször is meg kell értenünk a problémáikat, a törekvéseiket. Tanácskoznunk kell velük, férjekkel és feleségekkel egyaránt, s csak azután dolgozhatunk ki tervet" /Valóság, 1985-7/. Ami pedig az igazságszolgáltatást illeti, legyen elég annyit felvillantanunk, hogy "mert ölni senkinek sincs joga, nem lesz halálbüntetés", az egyén biztonságát "nem a fegyveres erôk, hanem a közösség gyors reflexei védik", a kabáttolvajtól "az áruházigazgató megkérdi: miben szenved szükséget, kíván-e hitelre vásárolni", ha úgy tetszik:"a nyilvánosság szeme felváltja a büntetô törvények erejét" /Konrád Gy.:A városalapító/. Milyen lesz Elpidia? Álmodjunk egy kicsit Konrád Györggyel: "Olyan városról képzelôdöm, ahol a cselekvés axiómája a változtatás, s ... rólam csak velem megalkudva lehet dönteni, ahol a közösség értelmi fogyatékosságnak tartja a hatalom oszthatatlanságának elvét, ahol... társaimmal én is elbocsáthatom az igazgatómat... s a polgármester ideiglenes köztisztségére rendes munkahelyérôl szabadságolják, ahol ötleteim jogán vagyok reformer, nem azért, mert fölhatalmaztak rá... s a rá esô köztulajdonhányad mozgatásával az utcaseprô is szabályozhatja a nemzetgazdaságot, ahol nem kell támogatnom közpénzekbôl elbizakodott tisztviselôk kapkodásait, nincsenek illetékesek és kívülállók, nem rejtjelesítem szaktudásomat, s mert minden döntési esély kedvez vagy árt valakinek, tévedéseimet földerítô szabályrendet igényelek, velem szemben is szabad városlakót, aki a részvényáthelyezéstôl az otthonába bekapcsolt elektrónikus szavazókészülékig változatos közvetítésekkel nyilváníthatja akaratát... s mert nem kell félnem a tekintélytôl, nem kell hazudnom sem, ahol a szerzôdéskötés sportszerüen mérsékeli az elvaduló csoportmérkôzések tékozlásait, s az iskolás gyerek is kineveti a következetesség gorilla-pátoszát, amely két játékos közül a melldöngetô gyôztest magasztalja, s a kiterített vesztest leköpi, ahol nincsenek titkok, amelyeket kémek kifürkészhetnének, a hivatalos tárgyalások jegyzôkönyvét bárki megtekintheti, sajtóértekezleten minden kérdésre válaszolva csak magánvéleményemet mondhatom, s gondosan észbe kell tartanom, hogy a disznóiskolában az elsô tantárgy a retorika, ahol az ujságok címoldalán a gondolat fölfedezései állnak... senki sem írja elô mit kell szeretnem, utálnom, ahol a gimnáziumot másképp vezetik, mint a csirkefarmot, s a tanár csak annyiban tanít, hogy megosztja érdeklôdését a diákokkal, ahol gondolatát mindenki kinyomtathatja, de olvasója csak annak akad, aki újat mond... az egész utca egyetlen faliujság, a járdára mindenki festhet, a köztereken zene szól, a városlakók környezetalakítással kedvekednek egymásnak... otthon ülni nem erény, ahol nem azért töltöm az idôt, hogy esetenként a lakásom ajtaján a névtáblámat szemléljem, és egyesítve aggodalmainkat egymás börtönôrei legyünk... ahol az apológiát önelemzéssel, a törvényt hipotézissel, a szózatot körkérdéssel, a vezércikket epigrammával, igazamat elenfelemével, önérzetes kakaskodásomat saját karikaturámmal igyekszem fölcserélni..." /A városalapító/ Hogy mindez nem csupán a képzelet szüleménye lehet, hanem hétköznapi valóság, sôt volt már olyan hely és idô, ahol és amikor ha csak töredékesen, kezdetlegesen is, de már megvalósult, s éppen magyar földön /természetesen nem zárjuk ki, hogy másutt is/, azt bizonyítja Imre István: A törvényhozó székely falu címü könyve, amelyben olvashatjuk azt a 72 falutörvényt, rendtartást és végzést, amelyeket 1581 és 1847 között a székely falvak autonóm közösségei megalkottak és önkéntesen vállaltak. - Ezek a falutörvények és rendtartások a közösségi akaratot foglalták keretbe és a közösség aktív részvételére építettek. Megismerhetjük belôlük a faluközösség egykori életviszonyait, normáit, a közhatár megosztásának, a közvagyonban való részesedésnek és a közterhek együttes vállalásának formáit, a bajba jutottak megsegítésének módjait /Valóság, 1985-7/. De hasonlóra éppenséggel napjainkban is akad példa, a zsidó kibucok /"csoportok"/ világában, Izraelben. A kibucfelfogás elvileg tiltja a magántulajdont, a pénz közös kasszában van, akinek szüksége van rá, vesz belôle, és a parkolóhelyen az autók mindenkinek a rendelkezésére állnak. A kibucüzemek az ország leghatékonyabb üzemei /Izrael zsidó lakosságának 3,5 %-a a 260 kibucban a mezôgazdasági termelés 40 %-át állítja elô!/, nem kell sztrájkoktól szenvedniük, munkaerejüket rugalmasan alkalmazhatják, már régóta az "állás-rotáció" gyakorlatát alkalmazzák, egészen a vezetôség szintjéig, egyetlen munkanélküliük sincs. Az öregek problémáját is megoldották: Aki egy bizonyos kort elért, nem válik ki a munkafolyamatból, hanem az ipari üzemben lehetôséget kap arra, hogy fokozatosan rövidülô munkanap keretében kevésbé megeröltetô munkát végezzen, mint a mezôgazdaságban... /Valóság, 1985-7/ S ha mindezt és sok más hasonlót feltételezve is lesznek Elpidiában lázadások és belsô konfliktusok, "az bizonyos, hogy a nép helyzete mégis kedvezôbb lesz akkor, mint napjainkban, mert a népek mai helyzeténél rosszabat elképzelni nem lehet..." /L. Tolsztoj: A hazafiságról/. Befejezésül álljon itt még Vercors és Gandhi egy-egy gondolata. "A történelmet látszólag mindíg az erôsek csinálják, és mégis a gyöngék, az alázatos igazak formálják ki az emberiséget, századról-századra, a maguk valószínûtlen képére, mert az erôsek harcolnak és megsemmisítik egymást, míg az igazak csöndesen, korszakról-korszakra ugyanazon a csapáson haladnak mindig, és jelük kitörölhetetlenül bevésôdik a földbe" /Amerre a szél fúj/. "Ha azzal vádolnak, hogy túlzott becsvágyó vagyok, elismerem. Ha azt mondják, hogy ábrándom sohasem valósítható meg, azt felelem: lehetséges és megyek a magam útján tovább. Az erôszaknélküliség kitartó katonája vagyok s elég okom van rá, hogy megmaradjak hitem mellett."