Vissza a
tartalomhoz
Franz Furger itt következõ esszéje, Az önmérséklet mint lehetõség, iskolapéldája annak, hogyan fordul a teológiai lény a biologikum felé. A rákövetkezõ írás, könyvünk utolsó olvasmánya viszont majd az ellenkezõ levezetést mutatja be. A konvergencia teljes, munkánk végéhez közeledik.
Ugyanakkor a szerzõ véleménye nem csupán vallásos, hanem kimondottan katolikus nézeteket is tükröz. Amikor választásom rá esett, ezzel nem az volt a szándékom, hogy mellette foglaljak állást, a más hitûekre vagy a hitetlenekre pedig elidegenítõleg hassak. Éppen ellenkezõleg. Az ökológia a teremtés ügye, nem egyes vallásoké.
Furger központi tétele, a szabadság mint korlát, tömören mondja ki, hogy énünk egyik fele csak azon az áron lehet szabad, ha a másikat megfékezzük. Melyiket? Az ösztönt? Vagy a szellemet? Másféle társadalmak épülnek mind a két választásra.
Két dolgot azonban nem tehetünk. Nem utasíthatjuk el mind a két lehetõséget, mert az magával az élettel ellenkezik. És nem mondhatunk igent egyszerre mind a kettõre sem, mert ezzel elveszítjük a kiút reményét. Akkor a fenti meghatározás már csak logikusan értelmezhetõ, úgy, hogy az ember nem determinált, mert szabad, de nem is szabad, hiszen determinált. A minden választást megengedõ társadalomban a tömény szabadsága játék a szavakkal, foglárok és rabok közös mulatsága. A megengedõ, türelmes társadalomban a türelem ugyanis a közöny más neve, a közönyé, amelynek mindegy, ki, hol, miért dühöng, a dühöngõ pedig visszhang nélkül, belsõ siketsége kínjától gyötörve rombol, egy tiltó szóban reménykedve, de annyi sem adatik meg neki. A jó és a rossz egyenjogúságánál, ennél a langyos mosléknál akkor már jobb az ösztön vagy a szellem uralma, tisztán, hogy legyen mit megtagadni, de ne kelljen mindent kiönteni. Nem ismerek embertelenebbet annál a totális szabadságnál, amivel a megengedõ társadalom köti gúzsba a lázadót, és úgy gondolom, bármi jobb ennél a képmutatásnál.
De ha mégis felvállalnánk korlátainkat? Ha arrafelé próbálnánk kitörni, amerre a legnehezebb? Nem tudom, sikerülhet-e. Csak azt tudom, hogy nincs más választásunk.
***
A lemondás és a korlátlan fogyasztás nem csupán az egyént illetõ A emberi döntések. Mindig a társadalmi egészre is vonatkoznak a szociális dimenzióba tartoznak. Így az utóbbi évtizedekben felismert, az egész világra kiterjedõ funkcionális összefüggésekbõl olyan szempont került napvilágra, amely az aszkézis és lemondás hagyományosan pozitív felfogásával összevetve is lényegesen újnak bizonyul.
A világról való lemondást ugyan - ahogyan az az evangéliumi tanácsok szerint jelképesen meg is valósult - az emberek csak hibás formáiban értették individualista módon félre. De hogy az egyén lemondása össztársadalmi kényszerûséggé válhatna, amitõl végül is az emberiség fennmaradása függ - ez az erkölcsi követelmény még sohasem merült fel. Nemcsak a hatalmasok politikai és gazdasági döntései, hanem az én túlfûtött lakásom, az, hogy mértéktelenül használom a foszfáttartalmú mosószereket, az én szemetelési szokásaim is az ökológiai háztartás döntõ tényezõivé váltak.
Ilyen kényszerhelyzetben, amelynek bizonyosságát a Római Klub jelentésének részleteire és módszertani alapjaira vonatkozó összes kritika sem ingathatja meg, tulajdonképpen csak egyetlen lehetõség marad, belátván a korlátlan fogyasztás tévedését és határait. Ez pedig: önkéntes önmérséklet vagy központi terv által meghatározott kényszerlemondás.
*
Minden felelõs emberi cselekvésnél figyelembe kell venni: az összes in-tézkedésnek, még a legszemélyesebbnek is vannak egyszersmind világméretû és hosszú távú következményei.
A hosszú ideig ható, világnyi összefüggések léte könnyen arra a feltevésre csábíthat, hogy csak az átfogó, számítógépes technikára alapozott tervezés és a vele járó központi gazdasági irányítás lehet a megmenekülés esélye. Azt azonban, hogy az ilyen össztervezés mennyire együtt járna egy politikailag totális rendszer létrejöttével, George Orwell már 1948-ban látnokian megjósolta �1984" címû regényében. Az ott ecsetelt képhez bizonyára ma sem kell semmit hozzátenni, legfeljebb azt, hogy a lehetséges torz következményekkel szemben érzéketlenebbé váltunk.
Ennek ellenére fennáll a kérdés, hogy vajon az ilyen totális tervezésbõl eredõ kényszerlemondás-e az egyetlen kiút sõt, h ez vállalható-e a humanista vagy a keresztény emberkép birtokában. Úgy tûnik, hogy nem: a totalitárius strukturális kényszer se nem szükséges, se el nem fogadható, sõt, önmagában tûnik értelmetlennek. A lakható világ megõrzésének értelme nem lehet egy teljesen manipulált fõemlõsfajta, hanem csak egy emberséges emberiség megõrzése. Ez utóbbi pedig sem nem felsõbbrendû személy, sem nem abszolút kollektíva, hanem szabad, személyes és gondolkodó individuumok közössége.
Azt aligha kell különösebben bizonygatni, hogy a keresztény felfogás számára, amely az emberben a teremtõ Isten hasonmását látja, egy ilyen totális tervezésû jövõkép teljességgel elfogadhatatlan marad, aminthogy a Nyugat összes humanista hagyományának is ellentmond.
Mégis az marad a kérdés, hogy a modern ipari civilizáció eddigi fejlõdése - legalább részlegesen és ideiglenesen - nem tesz-e szükségessé ilyen kényszerintézkedéseket. Tekintettel az utóbbi évtizedek fejlõdése keltette jogos rezignációra és kételkedésre, érthetõ ez a következtetés, de nem feltétlenül indokolt. Az ember mûvelõdési lehetõségei és teremtõ képzelete miatt lehetségesnek tûnik, hogy egy pusztán az élvezetekre és nyereségre ügyelõ emberiség (és különösen annak egy már úgyis kiváltságos része) végzetes összefüggéseit feltárjuk, és a megfelelõ elhárító mechanizmusokat serkentsük. Éppígy nem lehet eleve kizárni a lehetõségét annak, hogy az esedékes döntéseket nem más társadalmi csoportosulásokra, osztályokra és a hivatalos felelõsségre hárítva, hanem az egyéni önmérséklet alapján fogják meghozni. Mint néhány példa mutatja, a megalapozottan baljós prognózis kelthet ellenerõket.
Az ilyen személyes felelõsségre utaló �rendszerorientált" döntésekkel ismét témánkhoz érkezünk: az önkéntes lemondás elsajátítása, vagyis az aszkézisre való készség az egyetlen, ami az elembertelenítõ totális tervezés és a rendszer diktálta kényszerlemondás alternatívájaként kínálkozik. Ha ezenkívül még meggondoljuk, hogy minden totalitárius rendszer lényegében a névtelen funkcionáriusok ellenõrizhetetlen hatalmán alapul, akkor a korábban meg sem hallgatott alternatíva fölöttébb érthetõ lesz: önmérséklet szabad akaratból vagy rendszerkényszer, ami végül is csak egy másik formája lenne az ember önpusztításának - ez itt a probléma.
Bármilyen ellentmondásosan hangozzék, nem az önkényes uralom, hanem a szabad függõség az ember leglényege. Az emberi lényt a szabadon rendelkezõ és mégis számadással tartozó felelõsség labilis egyensúlyának egy neme jellemzi. Önálló alkotó tevékenységre hivatott, de tevékenységének egy végsõ normához kell igazodnia. Lényeges korlát övezi ugyan, de ez nem annyira megszorítására, mint inkább támogatására, és ezáltal új lehetõségek teremtésére szolgál.
Így az emberi lét két szélsõséges veszélynek van kitéve: egyfelõl a szabad, önálló felelõsség tagadásának a determinizmusban, amely az élet egész valóságát óriási kibernetikai önszabályozó rendszerként képzeli el. A másik véglet a korlátlan antropocentrizmus, ahogy az a gyakorlatban, ha nem is elméleti alapokon, a termelés természeti eszközeinek könyörtelen kihasználása következtében (ideértve az embertársakat is) a tisztán liberális ipari gazdaságokban - legalábbis kezdetben - megvalósult.
Reális lehetõség marad az, amit az antik görög hübrisznek és a keresztény bûnnek nevez, és amire az embernek általában (a modern embernek pedig a természettudományosan megalapozott technika hatalmas lehetõségei hatására talán különösen is) határozott hajlama van. De Hirosima után egyfelõl, és a Római Klub jelentése után másfelõl világosabban látni, mint korábban bármikor, hogy mik a következményei az efféle hübrisznek: az elpusztított természet maga fenyegeti pusztító bosszúval az istenkáromló bûnt.
Az önkényességre, gõgre, magasabb szempontok elhanyagolására hajló emberi természet és a ma már kivehetõ kaotikus következmények józan felbecsülésének el kellene vezetni ahhoz a meggondoláshoz, amely a saját határok szabad elismerésében az igazi és teljes emberség lényeges momentumát ismeri fel. A saját korlátozottság elismerése azonban ismét nem más, mint készség a lemondásra, illetve annak elõfeltételeként a megfelelõ beállítódás és gyakorlás, tehát: aszkézis.
A keresztény eszmék hatástörténetének példái azt mutatják, hogy a világ humánus alakításának követelménye - a felelõs önkorlátozásból eredõen - zárt csoportokon kívül is megjelenhet a megélt világi gyakorlatban. A szabad személyes felelõsség tehát nem csupán teoretikus álom, hanem, hogy a modern kifejezést használjuk, �reális utópia": valami, ami ugyan állapotként még nem teljesedett be, de a lehetõség határain belül fekszik. Vagyis az aszkézist és a lemondás képességét, ha mégoly paradoxonnak tûnik is a korszellem számára, az idõk parancsa követeli meg az embertõl.
Számolni kell természetesen azzal, hogy ezen összefüggések igazát belátva is a lemondásra hívó szó rövid idõn belül aligha fog nagy népszerûségnek örvendeni. Ezekre a kényszerekre utalnunk már önmagában is mindig a keserû igazságok közé tartozott, különösen ha a célzást nem szemrehányóan másoknak, hanem konkrétan önmagunknak címezzük. El kell kerülni azt a finom (és éppen ezért különösen kényelmes) hamis kiutat, hogy ugyan önmagunkon, a tulajdon nemzetünknél és egyházunknál kezdjük a lelkiismeret vizsgálatát, mégis megint csak másokban, a hivatalokban, a gazdaság hatalmasságaiban, a multinacionális konszernekben, az egyházi vezetésben keressük a hibát, személyünket kivételizek tekintve.
Ha azonban zord és ráadásul könnyen leplezhetõ igazságokat kell néven neveznünk és egzisztenciálisan megragadnunk, elõször is némi pihenõre volna szükség, hogy megtérjünk önmagunkhoz, és így magunkba szállhassunk. Ha az életünket valóban lényegesen átalakító belátást kell gyakorolnunk, elõször is elengedhetetlen, hogy a mindennapok hajszájától, sikerkényszerétõl és a teljesítmény ösztökéjétõl kissé eltávolodjunk. A visszahúzódás és a csönd, amit Loyolai Szent Ignác a lelkigyakorlatra vállalkozótól megkövetelt, alapvetõen érvényes a mai emberre is, aki egyébként - amint az a meditáció iránti igény újjáéledésébõl kitetszik - valamit már érez ebbõl a szükségszerûségbõl.
Hogy ez a távolság egyszersmind az egyik elsõ formája a lemondásnak, és annak gyakorlatát példázza, az aligha meglepõ; éppoly kevéssé, mint az a tény, hogy az önmagunkon aratott elsõ gyõzelem, viszonylagos és három lépésrõl szemlélt hétköznapunk elfogadása után a lemondás jól fog esni. Mert noha ezt általában nehezen látjuk be, a lemondás és az aszkézis sohasem öncél, hanem csupán eszköz, bár nélkülözhetetlen eszköz a személyes megszabaduláshoz és önmagunk megtalálásához, tehát teljesebb kibontakozásunkhoz és kiteljesedésünkhöz.
Minden üdvözlésre méltó momentum dacára azonban úgy tûnik, hogy a mai egyházi vagy világi kezdeményezésekbõl - amennyiben a valódi lemondásra építenek - egy jelentõs elem hiányzik: a lemondást túl egyszerûen, csupán a jogos elosztás szemszögébõl értékelik. Ha nem hangzana rosszallóan, azt mondhatnánk, hogy ez túlságosan is a materializmusban gyökerezik. Ha az anyagi javakat egyszer igazságosan elosztanák, a további lemondás, úgy tûnik, magától fölöslegessé válna.
De éppen ez volna a félreértés. A rossz gyökere, amit a lemondás gyakorlásával meg kell támadnunk, mélyebben van. Magától értetõdõ, hogy az anyagi javak igazságos elosztása nagy és jogos feladat. Az önmérséklet azonban ezt megelõzõen elsõsorban emberi életszükséglet. Aszkézis, önkén-tes eltávolodás a lemondás révén - ha másnak jelentéktelen is, mégis nélkülözhetetlen korrektívuma a gõgnek, az önteltségnek és a nagyzási õrületnek. Az önmérséklet, amint a régiek már tudták, az igazi önismerethez és ahhoz a bölcsességhez tartozik, amit a dán filozófus és teológus, Sören Kierkegaard egyszer így foglalt szavakba: �Az ember legteljesebb tejessége Istenre való igénye."